Elszolmizáljam a Himnuszt?

A bohókás ötvenes évek közepén történt, hogy Kelemen János odaszólt a Hungária kávéházban: „Nem akarsz világot látni?” Majd leült az asztalhoz, és komolyra fordította a szót: „Nem adok semmilyen tanácsot, gazember!” Ami azt jelentette kormoránul, hogy segíteni akarok, mert kedvellek. Akkor még élt és működött a kormoránszövetség, de majd erről máskor, most csak annyit, hogy igen egyszerű alapszabálya volt: mindennek a fordítottja igaz! Tagjelölt kormoránként tétován ingattam a fejem, majd végre nagy szipákolások közt elmesélte, hogy miről van szó. Az Állami Népi Együttes európai körútra indul, ő mint újságíró és tolmács velük megy. Úgy hallotta, hogy kórustagot keresnek, valamilyen újságban meg is jelent, vagyis szedjem a lábam, s jelentkezzek. Nem esik le a koszorú a fejemről, ha énekelek, s legalább valami hasznát veszem tarhosi múltamnak. Pirulva, hebegve megköszöntem, mert akkor még pirulni és köszönni is tudtam, mondjam azt, hogy ezekből mára csak a hebegés maradt? S szedtem a lábam.

Csenki Imre előszobájában már többen várakoztak, volt valami furcsa is, de idegességemben nem jutott el a tudatomig, hogy mi is az. Csupa nő ült a fal mellett, szépek, izgulósak, s leplezetlen kíváncsisággal nézegettek. Végre sorra kerültem, s bementem. Csenki is leplezetlen kíváncsisággal nézett a zongora mellől. „Kelemen János küldött” – mondtam. „És mit küldött?” – kérdezte udvariasan. „Nem küldött semmit. A hirdetésre jöttem.” Aztán nagy lendülettel próbáltam lehengerelni Csenkit. Elmondtam, hogy a békés-tarhosi zeneiskolában végeztem, tetszett hallani róla, ugye, hegedülni tanultam, de tudok zongorázni és furulyázni is. És kottát olvasni, blattolni, tessék engem kipróbálni!

Csenki végre szóhoz jutott, türelmesen mosolygott: „Olvastad a hirdetést? Mi szopránt keresünk. Te meg, ahogy elnézem, inkább bariton vagy.”

Bekattant az agyamba, hogy mi volt a furcsa az előszobában, hát persze, a szopránok! De már lendületben voltam, s hadarva folytattam: „És nem lehetne a cigányok közé? Megtanulnék kontrázni is!”

Csenki még mindig mosolyogva ingatta a fejét.

„Segítenék cipelni a cimbalmot. Vagy a nagybőgőt.”

Csenki arcáról kezdett lehervadni a mosoly, némán rázta a fejét.

„Esetleg táncolnék” – csiholtam ki az agyamból az új szikrát. Úgy harcoltam, mintha az életemről lenne szó.

Csenki aprókat rázott a fején, mint akinek víz ment a fülébe.

„Vagy csizmát pucolnék…” Éreztem, hogy kimerülnek a lehetőségeim, közeledünk a végkifejlethez. De nem hagytam abba, lázasan törtem a fejem, s bedobtam a nagy népi ötletet. Ennek még akkor nagyobb súlya volt, mint manapság, s úgy hallottam, hogy Csenki jó magyar ember.

„Elszolmizáljam a Himnuszt? Tessék megadni a hangot!”

Csenki megadta. Piros fejjel felállt, s az ajtóra mutatott.

Nem kiabált, suttogott, de ez még félelmetesebb volt.

„Mars ki! Nem kell Himnusz! Nem kell cimbalom! Nem kell csizma!”

Hát imigyen nem sikerült az első európai körutam. Pedig én mindent megtettem.