Visszahívó levél a Múzsához

Te drága, Te egyetlen, Te szép csapodár!

 

Nézd: nyilvánosan hívlak, mint hívlak: könyörgök, ha akarod: letérdelek, már az se érdekel, ha bohócot csinálsz belőlem, csak gyere vissza, mert nélküled senki vagyok, még ezt a levelet is alig tudom megfogalmazni!

Hallom, hogy összesúgnak mögöttem: ez egy mai költő?! Ez egy beatköltő?! Ez egy posztmodern?!

Ez egy ósdi troglodita, aki még ilyesmiben hisz!

De én nem törődöm velük: tudom, amit tudok.

Ők meg csak röhögjenek s írják továbbra is a zúzdának a verseket. Az ő múzsájuk a MÉH-tröszt, illetve annak privatizált hulladékgyűjtői. Nincs dolgod velük, sose volt.

Az én egyetlen Múzsám Te vagy, már ezért is vissza kell jönnöd hozzám!

Emlékezz az első csókra! Még sete-suta kamaszként kaptam Tőled, s a sok odakent csók között rögtön tudtam, hogy a Tiéd az igazi! Asszonyos volt, érett volt, hogy napokig szédelegtem tőle. Úgy ért, mint egy varázsütés, mindent azonnal abbahagytam: a tanulást, a hegedűórákat, s egyéb unalmas polgári foglalkozást, csak írtam, csak írtam, volt olyan nap, hogy tíz verset is. Vagyis költő lettem. Egyetlen csóktól!

És féltékeny és gyanakvó és számonkérő, mint az igazi szerelmesek. Legszívesebben bezártalak volna a szekrénybe, hogy csak az enyém legyél.

Mert bizony kissé csapodár vagy. Meg csélcsap, meg hűtelen, meg cemende! Másokat is megcsókolsz, bár nem vagyunk sokan, talán még egy… vagy kettő.

Az sem mondható, hogy szemérmes, netán szégyellős vagy. Homlokon csókoltál már villamoson, nyílt utcán, kocsmában, írószövetségben… nem, ott még nem!

Ilyenkor elpirultam s zavart, üveges szemmel néztem a végtelenbe. Azt hitték a halandó kritikusok, hogy ez az ihlet. Csak én tudtam, hogy egy csók volt! A Te csókod!

Az igazi barátok azért gyanakodtak. Egyszer megkérdezte Kardos G. Gyuri, a nagy versrajongó: Hogy írod ezeket a gyönyörű verseket? (Vagyis, hogy ki se nézné belőled az ember!)

– A Múzsa! – árultam el neki. – A Múzsa csókja!

– Hülye! – felelte ingerülten. – Múzsa nincs. Meghalt a görög-rómaiakkal. Épeszű ember nem hisz bennük!

Hát erről is szó van, a szerelmes ritkán épeszű. Ha elhagysz, mert néha hónapokra elhagysz, gyanús trükköket eszelek ki. Úgy teszek, mintha könnyebb vérű hölgyeknek csapnám a szelet: ezt-azt írok, újságcikket, kritikát, novellákat! Regényt!

Ez mindig beválik. Jössz durcásan seprűvel, sodrófával, s elzavarod őket.

Bezzeg az anyakönyvvezetőhöz nem jössz, házasságról hallani sem akarsz, így sose írhattalak bele a személyi igazolványomba. Igaz, azt se, hogy költő. Nincs ilyen foglalkozás.

S nem vállalsz betegápolást sem, félsz a bacilusoktól!

Én már ezekbe mind beletörődtem, csak ne hagyj el! Minden szeszélyedet eltűröm, pedig van egypár! Ha szomorú vagyok, vidám verseket íratsz velem. Ilyeneket súgsz kuncogva: „Ne a véredbe mártsd a tolladat, hanem a tintába!” Még ilyesmit: „Egy költő legyen fiatal és áttetsző!”

Pedig már egyik sem vagyok. Öregedő bolond vagyok, aki könyörög Neked, hogy ne hagyj el! Csak még ez egyszer csókolj homlokon: péntekre meg kell írnom ezt a levelet!

Gúnyosan lebiggyeszted gyönyörű szádat: „Mi vagyok én? Bér-Múzsa?! Csokiautomata?! Csókoljon meg a Mikulás! Ilyen vacakért nem adok csókot!”

Nézd, eltépem ezt az írást, csak gyere vissza! Mert már nincs értelme nélküled az életemnek!