A lábtörlő válaszol

Szomorúan olvasom a Filmkultúrában a nyári Cimbora-táborról szóló cikket. Nem azért, mert kritizál, ez minden halandó joga, immár nálunk is, hanem azért, mert felületes, pontatlan és híjával van a jóindulatnak. Összekever szerkesztőket, műsorokat, jókat és rosszakat, nem tud a díjakról s nem tud arról sem, hogy a magyar gyerekeken kívül még tizenegy ország gyerekei is ott voltak. Ráadásul magukkal hozták ukrán, román, szlovén, szerb, szlovák nyelvű kis barátaikat is, ami önmagában is feltűnhetett volna, ha másért nem, azért a poénért, hogy a gyerekek nem mindenben utánozzák a felnőtteket! Hála istennek! – tegyük hozzá gyorsan, s nem akarom tovább magyarázni ezt a szívderítő nyári jelet, mert az volt: isteni jel! S nem kell megvédeni É. Szabó Mártát sem, aki évek óta szívósan dolgozik ezen a csodán s hasonló csodákon, mivel ebben az ügyben nem szorul védelemre. S ahogy ismerem, fölös dicséretre se tart igényt, jól tudja, hogy a dolog önmagában hordja a jutalmát. Másképp nem csinálná, másképpen nem is lehetne csinálni, mint nagy elszánással, hívő lélekkel, vagyis nagy-nagy belülről fakadó hittel!

Mert szomorúságom igazi oka is ez, a cikk csak utolsó csepp a pohárban, hogy a gyerekek ügye kívülről nem kapja meg, amit érdemelne! Ha végignézek az elmúlt éveken s lefújom róluk a szalmaláng-ígérgetéseket, megkockáztatom, hogy évek óta tartó gyerekellenes hangulat van Magyarországon! Nehéz szavak, súlyos szavak, de ki kell végre mondani őket. Már csak azért is, mert szorít az idő, vészesen szorít, nincs idő kivárni, hogy a sok ígérgetésből legyen is valami, ugyanis a gyerekek órája gyorsabban ketyeg! Náluk négy-öt év egy korszak, s amit ezalatt nem kaptak meg, azt már sohasem lehet pótolni. Amit nem tápláltunk be a lelkükbe-agyukba ez alatt az idő alatt, az már örökre hiányozni fog, üresség lesz. Lyuk lesz a lelkükben. S aztán fariezus képpel csodálkozunk a Nemzeti Színházban rendetlenkedő gyerekeken, esetleg kioktatjuk őket, vagy kizavarjuk! Én csendesen azt kérdeztem akkor is magamban, mivel az illetőtől nem lehetett megkérdezni, hogy a rossz, odakent haknik helyett hányszor játszott-szavalt gyerekeknek a nádpálcát suhogtató művész? Mert világos, hogy a gyerekeket mindenre meg kell tanítani, a színházba járásra is, zenét hallgatni is például. Ha ezt máshonnan nem tudnánk, legalább Kodály százszor szánkba rágott szavait fogadnánk meg végre, hogy abból lesz a jövő közönsége, akit megtanítunk rá! De nemhogy megfogadnánk, inkább bezárjuk az ország egyetlen gyerekszínházát is. Nyilván fontosabb dologra kell a hely, nyilván minden fontosabb, mint a gyerekek, tőlük szemrebbenés nélkül el lehet venni a színházat.

Azután újfent csodálkozunk és rendőrért kiáltunk, ha nyáron úgynevezett kulcsos gyerekeket látunk ődöngeni az utcán. A kulcsos gyerekeket nem az íróbácsik és szerkesztőnénik találták ki, hanem ez az ország termelte ki, hogy még nagyobb legyen a dicsőség. Elmondok egy kis példát erre a vak nemtörődömségre. Amióta ebben a kerületben lakom, évente koptatom a mindenkori polgármester kilincsét, egy egyszerű ötletet ajánlgatva. Az ötlet pedig az, hogy a római kori romok közé, ami eredetileg is szabadtéri színház volt, fogadják be, gyűjtsék össze a csellengő gyerekeket. Pár fillér kellene hozzá nevelőkre, ügyelőkre, vécés nénikre. Bizonyos művészeket is meg lehetne nyerni az ingyenes fellépésre, vannak azért ilyenek. Reggeltől estig működhetne ez a kis sziget. Télen meg korcsolyapályát lehetne benne csinálni. Nos, a római kori romok ma is üresen állnak, dacolva az idővel, a polgármesterek ugyan változnak, de mind változatlanul dacol ma is a gyerekek óhajával.

A rossz példákat napokig lehetne sorolni, míg az embernek az élettől is elmegy a kedve, de mégis úgy gondolom, hogy szólni kell, protestálni, nem szabad beletörődni s nem szabad belemenni abba a sanda versenybe, hogy ki fárad el előbb, ki fásul el végképp. Itt van például a többszáz milliós Film Alapítvány, amely évente szét is osztja azt a többszáz milliót, s én évek óta figyelem, de bárki utánanézhet, hogy mennyi jut ebből a gyerekfilmre? Ha egy nullát leírok, az fejezi ki, hogy mennyi. Pedig én úgy gondolom az egyszerű adófizető eszemmel, hogy ez a mi pénzünk, az adófizetők pénze, amit mi adtunk nemes célra! Úgy tűnik, hogy ebből nem jut a gyerekeknek, ebből meg úgy tűnik, hogy a gyerek nem a miénk, vagy nem elég nemes cél! Valamikor a Tv gyerekosztálya egyedül 4-5 játékfilmet készített évente, s ez nem pénzkérdés, illetve a pénz ma is megvan, vagyis a kérdés súlyosabb.

Azután itt vannak a gyereklapok, vagyis hát, humorizál az ember keservesen: nincsenek! Szennylap van, pletykalap van, egyéb teljesen felesleges lapok vannak – gyereklap nincs. Egy vagy két elszánt szerkesztő kísérletezik néha, eleve halálra ítélve a pénzhiány s a közömbösség miatt. Évekkel ezelőtt a MUOSZ-ban tartottunk egy kétségbeesett sajtótájékoztatót, abból a keserves alkalomból, hogy megszűnt a „Cimbora” is éppen, világgá kiáltottuk a segélykérést s figyeltünk szorongva-reménykedve a válaszra. Ha azt mondom, hogy egy szót sem válaszolt senki, sokat mondok. Mélységes elkeseredésünkben elképzeltük, hogyan dörzsölik a kezüket az új milliomosok, s a nép által megválasztott felelősök, majd fityiszt mutattak: ezt a gyerekeknek! Fontosabb helyre kell a pénz, hadd ne soroljam, mire herdáltak milliókat, mert kigyullad a papír. Nem egyszer, nem kétszer az arcomba mondta egy-egy ilyen választott felelős, hogy mi a fenének kell a gyerekeknek színház, film, újság? Nem elég, hogy enni kapnak? Én ezekre nem reagáltam, úgy gondoltam, hogy falra hányt borsó egy ilyennek elmagyarázni; de mégis reagálni kell valahogy, s nekünk, gyerekpárti felnőtteknek, mivel a gyerek nem tud harcolni. A gyerek védtelen és kiszolgáltatott. És a helyzet még annál is rosszabb, mint ahogy gondoljuk.

Azután egy másik, dörzsöltebb, de nem kevésbé értetlen illetékes meg azt mondta, gondterhelt képet vágva, hogy először a múlt lukait kell betömni, azután jöhetnek a gyerekek! Lehengerlő érvelés, és nagyon veszélyes! Amíg tömködjük ugyanis a múlt szakadékait, amit egyébként nem nagyon értek, hogy miért, nem vesszük észre, hogy luk támad a jövőnkben is! S szépen, dacosan, vakon és ostobán gyalogolunk bele a semmibe. Micsoda sehonnai, máról holnapra élő-gondolkozó ország az, amelyik nem törődik a jövővel? Ha a gyerekek szemmagasságából nézem, félmilliónyi szempárral együtt, akkor ez az ődöngő, elhagyott gyerekek országa! S jaj nekünk!

Mert végig nem a magam nevében beszélek, hanem a gyerekek nevében. S azok nevében, akik erejükön felül dolgoznak, ügyködnek a gyerekekért, méltatlan helyzetben, néha kiröhögve. Hál’ istennek, vagyunk még egypáran, Rádióban, Tv-ben, könyvkiadóban, színházban, ilyen elszánt futóbolondok. Dicsőség helyett röhögést, segítség helyett lefitymálást kapva. Fogjuk egymás kezét, így alkotunk, nem, nem egy erős hálót – hanem egy lábtörlőt. Amibe bárki beletörölheti a lábát. Ám ez a lábtörlő a jövő küszöbe előtt van! És optimisták is vagyunk, minden rossz dacára, mert hiszünk a jövőben! Aki ugyanis a gyerekekben hisz, annak van jövője. Aki meg nem, annak nincs.