Hogyan lettem gyerekfilmíró?

Sokszor elmondtam már, ha arról faggattak, hogyan is kezdtem a gyerekeknek írni, hogy régen, még ifjú költő koromban fülön csípett Kormos István, és dörmögő hangján megkérdezte: miért nem írsz meséket? Valami olyasmit dünnyögtem, hogy nem értek hozzá, meg hogy még sose próbáltam… Akkor éppen itt az ideje, hogy megpróbáld! – mondta szigorúan Kormos, s rögtön ott helyben, valamelyik kávéházban vagy talán az utcán, megrendelt tőlem egy mesekönyvet. Tehette, mivel kiváló szerkesztője volt az ifjúsági könyvkiadónak, s még kiválóbb költő, bár ezt akkor nem sokan tudták róla. Mi, fiatal költők akkor lógtunk a világban, itt-ott lehullajtott pénzen éltünk; én akkor éppen rémes verseket fordítottam rémes antológiákba. Kormosból nem hiányzott a taktikai érzék sem, hozzátette még, hogy a mesékért sokkal jobban fizetnek; s nem hiányzott az ügyszeretet sem, oktatóan felemelte az ujját, s azt mondta: Írjatok, különben nem tudjuk kiszorítani a dilettánsokat!

Hát így kezdődött. Sokkal jobban szerettem annál Kormost, semhogy ellentmondjak, hónapokig izzadtam, próbálkoztam, eltéptem a kéziratot, majd újra kezdtem, s végre megszületett egy mesefüzér egy posztócsacsiról és barátjáról, a hencegő kandúrról, akit Mirr-Murrnak hívtak. A könyv meg is jelent, ámulva forgattam s belepirultam a dicsőségbe, hiszen a nagyszerű festő, Bálint Endre illusztrálta. Egy kezdő író kezdő könyvét! Még ma is megmelegszik a szívem, ha rágondolok. Igen, valahogy így kell toborozni a szerzőket. Áldja meg az isten érte haló porában is!

Érthető, hogy kedvet kaptam és szorgalmasan írtam a gyerekkönyveket, némi sikert is elértem, a kis olvasók kezdték megszeretni a figuráimat, a kiadó új és új szerződésekkel biztatott. Ma már életem-működésem része a gyerekkönyv, semmi meghasonlást nem érzek a költő és a gyerekíró között, biztos vagyok benne, hogy a kettő ugyanaz, ugyanazon a sínen futtatom végig a verset és a mesét, ugyanaz a látomás és érzelem kell mind a kettőhöz.

Vagyis megtanultam a mesterséget, mert természetesen mesterség ez is. Azt csak az egészen tökkelütött dilettánsok hiszik, hogy mesét írni könnyű! Hogy az semmiség, hogy azt bárki elkövetheti, elég bal kézzel rittyenteni valamit – sajnos, még ma is tele vannak a polcok ilyen balkezű ifjúsági-történelmi-gyerekregényekkel…

De hagyjuk ezt, vannak jó írók is, Kormos nem harcolt teljesen hiába!

Vagyis már megtanultam gyerekkönyvet írni, amikor a jósors, szerencse, vagy csak egyszerűen az íróhiány a televízióhoz sodort, szippantott. Mégpedig, értelemszerűen, a gyerekosztályhoz. Már megjelent az első mesekönyvem, s abban bajuszát pödörgette Mirr-Murr, a kandúr. Nagyravágyó kandúr volt és szerencsés is, mivel beleszeretett egy szerkesztő: Kerekes Klári, s mikor megkérdezte, hogy nem lehetne-e esti mesét csinálni belőle, egyszerre bólintottunk, én és Mirr-Murr. Én azért még hozzátettem, hogy soha nem csináltam ilyet. Nem baj, hangzott a biztatás, majd megtanulod! Mirr-Murr karrierje így kezdődött, ötvenkét részben lépett fel. Én meg mit tehettem: tanulgattam a forgatókönyvírást, vagyis még egy mesterséget. Na de hát fiatal voltam én is és nagyravágyó, és menet közben megtanultam a dolgot. Kiknek volt akkor ideje főiskolára járni? Az én főiskoláim a homályos szerkesztőségek, a kivilágított műtermek és a szemrontó vágószobák voltak! Tanáraim a szerkesztők, rendezők, vágók. Csupa türelmes jó barát. Most itt megköszönöm nekik, hogy nagy szeretettel foglalkoztak a zöldfülű kezdővel! (Tanár persze akadt bőven másfajta is, illetve olyan, aki kioktatott, például a kész filmek átvételénél, tőlük is tanultam önmérsékletet, összeszorított szájú fegyelmet – de az ő emléküket borítsa feledés!)

A „Mirr-Murr, a kandúr” című bábfilmsorozat sikere más szerkesztők figyelmét is rám irányította. Ez már így van, mindenki szeret jó dolgokban részt venni, és magam is ilyen vagyok, ilyenkor sugárzik a derű, ragyog a nevetés, égig csap a jókedv! Nekem ebben nagy szerencsém volt. A legderűsebb, legjobb kedélyű szerkesztővel hozott össze a jósorom: Bálint Ágival. Öröm volt vele dolgozni, jó volt vele találkozni, s nagyokat lehetett vele nevetni. Ő volt az első nevető olvasóm, aki gyermeki kedéllyel tudott hahotázni egy-egy sikerültebb fordulaton, poénon. Sok-sok évet töltöttünk együtt, rengeteget nevettünk, s közben sok-sok rajz- és bábfilmet csináltunk. Nyoma sem volt, szikrája sem volt benne a féltékenységnek, amit ezen a pályán nagyon kevés emberről lehet elmondani! Úgy tudott örülni egy-egy írásnak, mintha ő írta volna. Mert ha nem tudná valaki: kiváló gyerekíró ő is! Talán azért volt ilyen. Nem volt rászorulva az irigységre, nem volt szüksége rá, remek egyensúlya volt a lelkének enélkül is!

Vagyis sorban találtam ki a meséket, könnyedén, vidáman, lelkesen – ami ilyen légkörben nem is csoda. Talán egy kicsit ez is érződik, meglátszik ezekben a filmekben. Így készült a „Legkisebb Ugrifüles”, huszonhat részben, Foky Ottó remek figuráival és rendezésében, aki a hosszú Mirr-Murrt is rendezte.

Azután a Pom Pom-sorozat következett. Nekem természetesen mindegyik mesém, mindegyik figurám „kedvencem”, az is, amelyik kevésbé sikeres, úgy vagyok velük, mint szülő a gyerekeivel. De azért mégis a Pom Pom a legkedvesebb! Tudom, hogy nem illik dicsekedni egy jól sikerült „gyerekkel”, de nem tehetek róla: nagyon a szívemhez nőtt. Talán ezt érezte meg Sajdik Ferenc is, aki zseniálisan továbbálmodta, továbbrajzolta. És persze Dargay Attila is, aki rendezte a filmet.

Már most itt leírhatok egy jó dolgot: a jó kedvvel végzett munka sok jó barátot hozott! Annál nagyobb ajándékot az élettől el sem tudok képzelni. Együtt álmodtuk tovább a meséket – mert a filmcsinálás közös álmodás is. És én nagyon boldog vagyok, hogy a barátaimból a legjobbat, a legjobb formát csiholta ki egy-egy írás. Ezt igazán szerénytelenség nélkül leírhatom, mert ha visszanézek az időbe, még ma is forrón megcsap az öröm, a közös munka öröme, az egymást lelkesítő munka öröme, az alkotás öröme.

Még javában folyt a Pom Pom forgatása, mikor bementem Bálint Ágihoz tereferélni, nevetgélni, majd mikor jól kibeszélgettük magunkat, rám szólt. Azonnal mondj egy címet! „Ho-ho-ho-hó!” – mondtam. Mert játszottunk, persze. „Mi az, hogy hohohohó?” – kérdezte tréfára csillanó szemmel. „Hát a Nagy Ho-ho-ho-horgász!” – vágtam rá. Aki egy kicsit is járatos az alkotáslélektanban, az tudja, hogy valahogy így pattannak ki az ötletek. A többi már gyerekjáték, kézügyesség. Szerződés, szinopszis, forgatókönyv, film. Ja, és előleg. Nem volt soha bennem semmilyen írói nagyképűség, erre mindig sajnáltam az energiát, ezt meghagytam a kollégáknak. Most is szívesen bevallom, hogy volt, mikor a gombhoz csináltam a kabátot, volt, mikor a kész műhöz keresgéltem a címet – nincs ebben semmi rossz, a lényeg a mű! Illetve az élet…

Mert például nagyon sokat írtam megrendelésre. Mint egy becsületes mesterember, mint például…, na ezt azért mégsem írom le, túl sok az irigy! A mai túl kényes és nem dolgozó irodalmunkban már azért is megkövezik az embert, ha egyáltalán ír, hát ha még jókedvűen is! Szívvel-lélekkel! Semmi mással nem törődve.

Megrendelésre készült a „Sebaj Tóbiás”-sorozat. Cakó Ferenc gyurmafilmet akart készíteni, s ahhoz kellett forgatókönyv. Egy gyurmafilm-forgatókönyv. Mert hogy ez is egy új műfaj. Szokás szerint, menet közben kísérleteztük ki a módszert, a stílust, a trükköket, a poénokat, a gegeket.

És megrendelésre írtam a Süsüt is! Persze, baráti megrendelésre. Takács Vera dramaturg és Szabó Attila rendező barátom elkapott egy beszélgetésre, hogy kellene egy bábfilm, egy jóságos figuráról, aki behemót, de jószívű… S ott rögtön a folyosó sarkában belemelegedve-eljátszva, ötleteket röptetve, vidáman megegyeztünk. Először csak egy részt, az első részt akartuk megcsinálni. Ám Süsü percek alatt meghódította a gyerekeket s nem csak itthon, úgyhogy folytatni kellett, a tévé is beadta a derekát, tizenhárom részre kötött szerződést, s abból kilencet le is gyártott…

Eddig a báb- és rajzfilmekről számoltam be, azt is futtában, mert a munka mégiscsak az író magánügye. De szeretnék még egy pár szót szólni a játékfilmekről is, mivel így igazságos, s mivel nem kevesebb örömet okoztak azok is, s remélem, hogy nem csak nekem.

Eszem ágában sincs különbséget tenni a két filmkészítés között. Hogy a játékfilm komolyabb vállalkozás, meg hogy az az igazi, meg ilyesmit mondani. Mert meggyőződésem szerint nincs semmiféle rangsorolás a műfajok között, csak jó és rossz mű van!

Négy játékfilmet írtam: Keménykalap és krumpliorr, rendezte Bácskai Lauró István; Le a cipővel!, rendezte Szabó Attila; Vakáció a halott utcában, rendezte Palásthy György; Csicsóka és a Moszkitók – rendezte Mamcserov Frigyes.

Most legalább egyről szeretnék hosszabban beszélni, az elsőről. Közben azért persze ezt is meg kellett tanulnom, a játékfilm forgatókönyvének írását. A figurákban, szituációkban gondolkodást, a másfajta dialógot, a másfajta történet kitalálását.

Úgy kezdődött, hogy a sok mesekönyv után írtam egy ifjúsági regényt, „Keménykalap és krumpliorr” volt a címe. Bolondos-bohócos történet volt magukra hagyott városi gyerekekről és egy elátkozott fagylaltosról, akit Bagamérinak hívtak. A könyvet elolvasta Békés József dramaturg s javasolta, hogy csináljunk belőle filmet, mert mozog benne valami, egy filmre való történet. Megbízták Bácskai Lauró István rendezőt, és csináltunk belőle négyrészes filmet, mert közben kiderült, hogy ennyi is mozog benne.

Nos, az illendőség azt kívánja, hogy röviden számoljak be: a rendező talált egy zseniális színészt, akit úgy hívtak, hogy Alfonzó, és két zseniális gyerekszínészt, akiket úgy hívtak, hogy Kovács Krisztián és Berkes Gábor! Ennyi tehetség munkája külföldön is szemet szúrt: Münchenben nyertünk vele díjat. Majd a hihetetlent, a legnagyobbat: Hollywoodban a világ legjobb filmjei versenyén az első díjat és az „Év legjobb gyerekfilmje” címet! Ehhez nincs mit hozzátennem, az olyan volt akkor is, mint egy álom. Olyan ma is.

Az író szerényen lehajtja a fejét s csak befelé somolyog boldogan, hogy megérte, hogy lám-lám, nem volt hiába a sok papír fölött töltött magányos óra! Majd felocsúdva a boldogságból új történeten töri a fejét, nini, már csillog a szeme, már eszébe jutott egy fura macskanév vagy egy újabb elátkozott fagylaltos…