Elmélkedés a rajzfilmről

Első megfogalmazott érzésem az irigység volt, mikor kigyulladt a józan villanyfény a vetítőteremben, ahol a Pannónia Filmstúdió szíves meghívásából végignézhettünk egy válogatást a múlt évi rajz- és animációs filmekből. Ám az irigység tisztátalan szakmai hiúságból fakadt, s helyesebb, ha a másik érzésemről számolok be, a feltétel nélkül behódoló, gyermeki ámulatról, amely a sötétség cinkos oltalma alatt másfél órára eloldozott földi nyűgeimtől.

Gépesített, szakosított, és a csömörig sokszorosított modern művészeteink dadogása mögött már-már alig kivehető az a régi szívdobogás, amely elfogta gyámoltalan ősünket, mikor felidézve egy szörnyű futás emlékét, barlangja falára karcolta az óriási talpakat, torkot, fogakat; majd félelme csillapultán, egy könnyed mozdulattal térdre rogyasztotta a szörnyeteget, s egyre inkább nekividulva lándzsákat rajzolt belé, egyet a szívébe, egyet a szemébe, és mert fenékig ki akarta élvezni a megváltozott erőviszonyokat: a szörnyeteg fülcimpáját is átlőtte krétájával, vadászati szempontból teljesen feleslegesen.

Ezt a szívdobogást őrzik a mesék is, és őrzöm én is gyerekkoromból. Mindig dühbe jövök, mikor a mesék gyereknek nem való erőszakosságáról, „szadizmusáról” értekeznek, s undorral veszem kezembe a kiherélt népmeséket, az ifjúságnak átdolgozott változatokat. Rendszerint mindig az akció legfontosabb részét kanyarítják ki az átdolgozók: a veszélyt, amelyet le kell győznünk. Amely mennél nagyobb, elborzasztóbb, annál nagyobb a győzelmünk! Tizenkétszer ízleljük a sárkány fejét levágó kardsuhintást, s minden csapás után növünk egy hüvelyket, világosabb lesz egy árnyalattal a szuroksűrű sötétség; képzeletünk, hogy mégis mi vagyunk a föld urai, a részegségig kielégül.

Mert erről van szó; gyámoltalan ősünk esztétikai érzéke még hibátlan volt, ízlését még nem kötötték gúzsba az Akadémia által jóváhagyott elvek, győzelmet rajzoló kezét még nem bénították meg a zsűritagok aggályoskodó pillantásai.

Ezt az elképzelt győzelmet hordozzuk-őrizzük ösztöneinkben, a harsogó optimizmust, az isteni haladékot a legyőzetésben, hogy várjunk csak, fordul még a kocka! Emberré válásunk egyik legfontosabb elemének, bizonyítékának tartom – mit is? A művészetet? Melyiket?

Muszáj mégis az irigységről beszélnem, de hogy szakmai hiúságom is megnyugodjon, le kell szögezni, hogy a fentebb vázolt teljes győzelmet egyik művészeti szektor sem tudja már nyújtani, csak a népmesék. Meg a rajzfilm.

Maradjunk még egy kicsit a meséknél: végiggondolta-e már valaki, hogy a műveltségtől, sőt még a művészi érzéktől is oly távol eső emberek még ma is (az én gyerekkoromban is), akik egyébként szigorúak, kemények, gorombák, ha mesélni kell, főleg gyereknek, hajlandók rá és tudnak is ilyen-olyan mesét mondani. Többnyire ismertet s többnyire olyat, amit ők is gyerekkorukban hallottak. Vagyis létezik és nyilván létezni is fog az aktív fogyasztó és megőrző közösség a mese körül. És ezt a közösséget nem csak az a praktikus szükség tartja életben, hogy a gyereknek el kell aludni. Magam tapasztalatából beszélhetek csak, de sejtem, hogy egy tudományosabb felmérés is ezt igazolná: a mesemondásokba egyre inkább belecsúsztak a sűrített bölcsességek átadásai, a győzelem optimizmusa, a szegények, gyengék, gyerekek igazságának diadala.

Soha még olyan tisztán és világosan nem láttam a felnőttek lelkébe, mint gyerekszemmel; s gyanakszom erősen: a szülői kötelesség oltalma alatt alig titkolt örömmel jártak vissza egy üdítő, régi forrásra ők is, s egyformán kipirult arcunk bizonyította, hogy egyforma szomjat csillapítottunk.

A rajzfilm óriási szerencséje volt, hogy mellékesen jött létre, majdnem tréfaként. Hogy nem vették komolyan, s hogy rögtön a gyerekek világába utasították! Ilyen irigylésre méltó előnnyel még nem indult művészet modern korunkban: a teljes szabadságot kapta útravalóul, s mellé a kifejezés határtalanságát. S most már, őszintén remélem, nem is igen lehet a dolgot visszacsinálni. Mint valami hatalmas étvágyú csecsemő, aggály nélkül markolt a szakosított művészetek féltve őrzött kincseiből, egyiktől a rajzot, másiktól a filmtechnikát, harmadiktól a geget vette el, de a legtöbbet „degradálásából” profitálta: mesélhetett vidáman, felszabadultan, szívdobogva rémüldözhetett, a kimeríthetetlen emberi fantázia játékosságával.

S közben felnőtt a „komoly” művészetek mellé. Ezt meg kell magyarázni, mert ezek után ironikusan hangzik: egyenrangú lett velük, ha nem éppen kedvesebb a szívünknek. Képes arra, hogy sorsunk nagy kérdéseivel foglalkozzon. Hogy egyszerre mindenkihez szóljon: nyelvre, bőrszínre stb.-re való tekintet nélkül. Minden emberhez. (Jellemzőnek és bizonyítéknak tartom Jean Effel rajzábécé-kísérletét.) Kifejezőeszközeinek közérthetősége (demokratizmusa) a lehető legszélesebb.

Elfogult vagyok? Nem győzöm eléggé hangsúlyozni. És irigykedem továbbra is, mert hol van például olyan tömör, gyilkos iróniájú, mindenkire egyformán ható vers (szobor, festmény, színdarab, zene) a háború képtelensége ellen, mint Gémes József „Koncertisszimó” című rajzfilmje? Órákig tartana, míg a bennem keltett asszociációkat kifejteném, amit a film egy-két perc alatt „elmondott”. Vagy hol van az a bármilyen gyors ritmusban vágott komoly film, amely úgy átutaztatna a világon, mint Jankovics Marcel „Air Indiá”-ja? (Pedig ez „csak” egy reklámfilm, a legkonkrétabb társadalmi megrendelésre készült.) Két-három perc alatt nemcsak az utazásra van ideje, hanem meghökkentő metamorfózisokra, ironikus kommentárokra is.

Egyáltalán: a felszabadult, határtalan kifejezési lehetőség vonzza az invenciót, váratlan szemszögből mutat be igazságokat, ad filozófiával-indulattal teli látomást; a teljességet nem csak áhítja-invokálja, hanem be is mutatja egy merész ceruzavonással. Hatásosabban tud építeni a néző „dimenziójára”: képzeletére, kiegészítőkészségére, élettapasztalatára stb. – Sőt, mivel jobban igénybe veszi azt, mert a rajz mégiscsak rajz, jobban be is vonja a játékba.

A stúdió egyik legnagyobb szabású vállalkozása Juhász Ferenc „A Nap és a Hold elrablása” című költeményének feldolgozása. Reisenbüchler Sándor munkája. Valamiképpen összegzésnek is látszik, nem csak azért, mert viszonylag hosszabb időtartamú, mint a rajzfilmek általában (a másfél órás, „szájmozgásos”, kínos gonddal élethűvé rajzolt filmek nem tartoznak ebbe az egész gondolatmenetbe, egészséges merkantilizmusom azt súgja, hogy olcsóbb lett volna őket élő színészekkel megcsinálni), hanem, mert egybekomponálja, összegzi a jelenlegi kelléktárat: a rajzot, a színeket, a zenét – és a költői gondolatot. Úgy viszi át egy másik közegbe, hogy költemény marad, rajzköltemény.

Talán végül is ez a bűvös definíció s az elmélkedés végeredménye is: a költői gondolat kelt életre az új művészetben, a rajzfilmben, az emberi léleknek az a terméke, amelyik a legjobban szereti a szabadságot, s amelyet rendszerint szintén a gyerekek világába szoktak utasítani, mint a játékot, mint komoly dologra használhatatlan valamit; az én számításom szerint jó helyre, mert a jövőbe. Ezért szeretem a rajzfilmet.