Szigligeti tündérkastély

Volt profánabb neve is: íróhizlalda! A falu értékelte így az új urakét. Hát, mit mondjak, nem voltak tündérek, de a kastély, hatalmas parkjával, tündérkastély volt!

Nem én vagyok a legilletékesebb emlékező, hiszen nem voltam rendszeres beutalt, sőt nyomoronc korszakaim egyik lakás nélküli idejét húztam ki ott – de nem vagyok hálátlan! Talán jobban meg is becsültem a számomra akkor hihetetlen luxust: ágyba hozták a reggelit. Még nekem is, a fiatal, névtelen senkinek.

Mit éreztem, mit érezhetett egy fiatal költő? Valami ilyesmire emlékszem, hogy gúnyos szemmel méregettem a helyzetet, magamat, a pizsamás, szürcsölő szellemóriásokat, a hisztiző, konyhalányokat ugráltató írónőket. De ezt is biztos azért tettem így, hogy helyrebillenjen önérzetem. Igazságtalan voltam? Persze, hogy az, hiszen jóformán az utcáról kerültem oda, s minden irritált.

Mert volt valami furcsa ólmelegség is, ma már alig elképzelhető védettség – na, persze, már akinek sikerült oda bejutni! Mint egy nagy család! Mint a mesében! Ahol világhírű kolléga együtt sakkozott a zöldfülű kezdővel. Ahol a nagyhatalmú elnökkel gyerekes vicceket lehetett csinálni. Ahol az ellenállás későbbi bajnoka baráti pingpongcsatát vívott a vérestollú pártkritikussal. Volt, aki vonattal érkezett, volt, akit Aczél Mercedese fuvarozott. Volt, akit éppen kizártak a pártból, s volt, aki a kitüntetéseit külön bőröndben hozta.

Mondhatjuk, hogy egy kis Magyarország volt? Nem mondhatjuk, hiszen a nagy többség kívülrekedt. Inkább azt mondhatjuk, hogy egy mézzel bekent légyfogó volt.

Van szükség egyáltalán alkotóházra? Van, természetesen; a mostaniak is kiválóan működnek az új rendszerben. Nem az alkotóház tehet a kisiklásokról. Nem is az írók.

Én már húsz éve nem járok oda, nem csak azért, mert van egy kis saját „alkotóházam”, hanem azért sem, mert ma már egy órát sem bírnék ki a kollégákkal. Biztos én vagyok a hibás!