Üres tea, kenyérrel

Az osztályon felüli irodalmi kávéházba jártunk csapatostól, reménybeli költők, hivatásos holdevők, vásott kabátú trónkövetelők, télen-nyáron; kitartóan lobogva a sarokban, mint valami hasznos munkára még nem fogott atommáglya. Hogy miből éltünk? Nem tudom, hiába töröm a fejem, de hát a létminimumra bizonyára tellett, mert hiszen ma is élünk mindnyájan, többé-kevésbé tisztes állásban, gondok között, pénzért loholva, mint minden rendes ember. De ekkor még az ilyen gondokat bőkezűen kivetettük a szívünkből, s az ifjúság kifogyhatatlan erőiből pótoltuk a felmerült hiányokat. Bőkezűen, mondom, mert krőzusnak éreztük magunkat valahányan, hiszen mi tudtuk, hogy kincs van a birtokunkban, grandiózus hitellevél, amelyet csak be kell mutatni az emberiségnek és az számolatlanul, az örömtől elakadó szavakkal fizet. Hát persze, a hitellevél még beváltatlan volt, s a szavunk is leginkább nekünk akadt el, ha a pincér zordan érdeklődött, hogy mit kérünk. De azért megtűrtek bennünket, mert az aranyozott helyiség ásítozott az ürességtől, mi meg pillanatok alatt kihevertük a szűkös rendelés okozta lelki sérelmeket.

Egyszer csak egy nagyon furcsa szerzet kezdett meg-megjelenni a kávéházban, pont délben beállított, leült a terem közepén egy asztal mellé. Feltűnő jelenség volt, nemcsak azért, mert a kávéház kongott az ürességtől, hanem, mert az új vendég enyhén szólva elütött az aranyozott helyiség színvonalától. Mármint ruházatában: hőben-fagyban egy fehérré mosott ballonkabát volt rajta, állig begombolva, fején zsírosodó vadászkalap, amelyet télen hideg ellen egy keskeny sállal kötött át az álla alatt, s a lábán elnyűhetetlen bányászbakancs. Egyébként pedig olyan fölényes nyugalommal viselkedett, tűrte a pincér gúnyos kérdéseit s a mi üdvözlő röhécselésünket, hogy feltétlenül némi tekintélyt vívott ki magának: a pincér kiszolgálta, mi pedig abbahagytuk a hangos üdvözléseket, s kíváncsian kezdtük figyelni.

Egyetlen nap se maradt el, pontosan délben becsoszogott, ha tél volt, leoldotta a sálat, lerakta a kalapot, nyáron kigombolta a ballonkabátot, s a pincérnél megrendelte mindennapi ebédjét: üres teát, s a zsebéből újságpapírba csomagolt kenyeret vett elő, nagy gonddal beleaprította a teába s lassan, jó étvággyal megette.

Egy idő után teljesen lekötötte a figyelmünket, mint valami pavlovi jelzésre, minden délben abbahagytuk világot megváltó vitáinkat, s lenyűgözve néztük a különös szertartást. Azt megtudtuk a pincértől (a pincérek Pesten mindent tudnak), hogy a fura vendég valamikor főszolgabíró volt, a rövid információ regényesítését már magunk is el tudtuk végezni: nyilván nemrég szabadult valamelyik internálótáborból, anyagi körülményei nem hagynak kétséget, családi állapota úgyszintén kiszámítható, valahonnan folydogálhat neki némi apanázs, mert különben nem tudna bejárni. Azonban nyitva állt előttünk a nagy kérdés: miért jár ide, a luxuskávéházba, ahol oly megalázóan kirí a környezetből, s ahol az üres tea is annyiba kerül, amennyiért egy liter tejet kaphatna a szomszéd mellékutcában.

Arányérzékünket sértette? Nyugalma dühített fel? Mindennap más-más indulattal figyeltük, ahogy kanalazza a teába áztatott kenyérdarabokat, s hosszan nyámmog rajtuk. Tüntetni jár ide? Vagy vezekelni? Vagy szenilis? Zavarba hozott bennünket ez a történelmi lecke, amely a rossz filmek modorában tálaltatott elénk, pedig hát, ha vigyorogva is, de be kellett látnunk, hogy erről van szó. Elég pontosan el tudtuk határolni a saját nyomorunkat az övétől. Mégsem éreztünk kielégülést az ő nyomora láttán, talán mert a hajdani főszolgabíró-világot mi már csak hírből ismertük, nem volt elég személyes okunk a bosszú gyönyörére. Hogy ő kéjelgett-e a mi nyomorunkban, ez nem volt kideríthető, ügyet se vetett ránk. S ez a szerencsétlen figura itt előttünk, ha nem tudjuk róla, hogy ki volt, lehetett volna másrészt lecsúszott vigéc is, vagy ütődött főkönyvelő, vagy fanatikus kántortanító.

Ellenszenvünk, sőt gyűlöletünk furcsa módon akkor támadt fel s nyert kielégülést, mikor egyszer elegánsan, kihúzott derékkal állított be a kávéházba, olyan tartással, mintha lovaglópálcával csapkodná a csizma szárát. Alig ismertük meg, a pincér a száját is nyitva felejtette csodálkozásában. Valami pénzhez juthatott, nyilván. „Öregem!” – mondta a pincérnek. – „Hozzon egy fél konyakot!”

A pincér továbbra is csodálkozva bámult rá, mintha kísértetet látna, majd elsietett, s kis idő múlva tálcán hozta az üres teát s lecsapta a kikupálódott ex-főszolgabíró elé.

Valami lehetett a pincér szemében, mert a főszolgabíró szó nélkül felállt, elment, s többet nem is láttuk a kávéházban.