Közlekedési dugó

„Ölni szeretnék, mint mindannyian”, vagy legalábbis rúgni, vágni, pofozni. Megijedve vizsgálgatom magamban ezt az új indulatot, ezt a kinyomozhatatlan helyről származó véres szemű pukkancsot, fogát vicsorgató szörnyeteget, amely méltóságosabb haragvásaim, fegyelmezettebb, emberibb düheim fölött kalózkodik, előugrik nyelvet öltögetve, mielőtt észbe kaphatnék, s vállát vonogatva tűnik el, mit sem törődve megszégyenülten pirosló füleimmel.

S nincs egyedül. Illetve nem vagyok egyedül: kéretlenül összehoz egy viszkető, izzadó, rikácsoló, fölös vérnyomású táborral, holott ízlésem tiltakozik a társaság ellen, és alacsony a vérnyomásom. Vigyorogva olvastatja velem a lapok levelező rovatait, amelyekben pukkancstársaim a rigófüttyön civakodnak, paprikajancsi-testvéreim az ebadó miatt tiltakoznak, emberevő rokonaim az autóbuszkalauz fejét követelik.

Bár ez utóbbiban lehet valami. Talán ezen a járművön a leghevesebb a metamorfózis. Arra még emlékszem, hogy mint normális, fegyelmezett, tartózkodóan udvarias ember szállok fel. Aztán csöngetnek. Imbolyog velünk a busz, olvadozva a hőségben, mint valami lágy bőrű, monstre hernyó. Testem a kapaszkodón, lelkem szakadozó önuralmamon lóg, mikor jön egy férfi, le akar szállni, furakszik előre, karján a zakója. S persze, végighorzsol mindenkit vele. Még hozzám se ért, sőt megakadt egy orvul keresztbe fordult csípőn, mikor már reszket a gyomrom a dühtől. De egyelőre megnyugszom, pontosabban alig titkolt örömmel nyugtázom, hogy fönnakadt, hogy kétségbeesetten próbálkozik, de az orvul keresztbe fordult csípő hatalmas fenékké dagad, zsilippé növekszik, gáttá fejlődik. Amellett lélek se ki, se be. A kis körben, amely körülveszi a közlekedési dugót, cinkos feszültség támad, még csönd van, de már mindenki pontosan tudja a kiosztott szerepeket, a replikákat s a végkifejletet. Nem is látom, inkább érzem, hogy a gát tulajdonosa az arcomat fürkészi, s mély együttérzést olvashat le róla – s átvillan rajtam is, hogy dramaturgiai fontosságom van, hogy bármiféle nem idevaló fegyelem, udvariaskodás elronthatja a pillanatot –, mert megkezdődik az előadás. S oly gyorsan, hogy alig lehet követni, peregnek a dialógusok, olajozottan, kidolgozottan, fölényes rutinnal. A „maga édesanyja” és a „szálljon le, majd megmutatom” után a zakós megugrik, áttöri a gátat, és harsány röhögés közepette csörtet az ajtó felé.

Langyos, pocsolyaszerű derű árad szét a buszban, érzem, hogy süllyedek benne, ragacsos lesz a bőröm, s egy ebihal világképe lüktet koponyámban.

A kalauz az epizód után biztos érzékkel magához ragadja a főszerepet. Válogatott sületlenségekkel invitálja a felszállókat, majd merészen lecsap egy öregasszonyra. Ebihal fejemmel is sejtem bizonytalanul, hogy ez túlzás, amit az öregasszonnyal művel, érezheti a kalauz is, mert rögtön feljebb hág a hangja, túllicitálja a pimaszkodásait. Az áldozat megriadva az egyöntetű ellenszenven, a kétségtelen túlerőn, behúzza a vállát, s gyámoltalanul igyekszik eltűnni a pokolmélyi színpadról. Lassan émelyegni kezdek, már-már úgy néz ki, hogy megindul bennem a törzsfejlődés s emberré válok, mikor dühöm meglepő fordulattal az öregasszonyra támad, érzem, hogy meg tudnám ütni, mert elébem akar furakodni, azért se engedem, előtte szállok le az ajtón, s a friss levegőn hirtelen magamhoz térek. Rettenetesen szégyenkezem, lángol az arcom, kétségbeesett gesztussal lesegítem a nénit a buszról, s úgy fogadom hálálkodó szavait, mint a megváltást érthetetlen, emberalatti bűneimből.