Nyilvános strand

Sohasem voltam még ilyen egyedül, mint e zsúfolt strand közepén, ordináré képektől gyötörve, végtagok, törzsek, fejek kibírhatatlanul áradó guernicája alatt feküdve, a víz, a zöld lomb, a júliusi ég idilljével nyakon öntve. Éreztem, hogy bennem van a hiba, lábujjamig terjedő önhittségem nem enged elvegyülni, hogy boldog gondtalansággal lebarnult háttá, lábszárrá, kerek koponyává váljak erre a pár órára. Ingerültséggé fajuló zavaromban egyik cigarettáról a másikra gyújtottam s ravaszul vártam, hogy túlfeszített idegeim elernyedjenek, majd az utolsó cigarettát sóhajtva belenyomtam a földbe, a könyvet a homlokom alá húztam, s behunytam a szememet.

Azt hiszem, ismerős az az érzés, amikor az ember az egyik érzékszervéről átvált a másikra. Ahogy behunyt szemmel feküdtem, hallásom kis ideig tartó bizonytalankodás után tisztán fogta az ide-oda áramló beszédfoszlányokat, olyan volt, mintha telefonkagylóban egyszerre több beszélgetést hallgatnánk; biztonságos volt, s a hallgatózás már-már részeg örömet okozott. Idegfeszültségem egy csapásra megszűnt, szinte lubickoltam ebben a felfedezett új közegben, a fejem felett átcsapó hangzavarban.

– … mégis vigyáznék, ócska szöveg, hisz te is egypárszor…

– … húst, kérem szépen, csak hetente egyszer, akkor is…

– … celluloidvízió! A poklok poklában is halljuk a vetítőgép zaját. Ezért tudjuk végignézni a borzalmakat. A játékkedvünket dobjuk be.

– Szóval először nem akartam. Nem, nem és nem! Könyörgött. A leghülyébb időpontokban telefonált. Az öreglány már irtó dühös volt. Ez nem kupleráj! – kiabált. – Itt nincs éjszakai ügyelet! – Gondoltam, te már csak szeretnéd. De azért dühös voltam én is.

– Ön nem jól emlékszik, kérem szépen. Kraljevóig csak tizennégy novemberében értünk…

– A kollégiumban nem bírtam tovább. Ilyen lehet a női börtön.

– Már a képek ritmusa is gépies. Nem ugyanaz, mint a szemünké, természetellenesen koncentrált, ugyanakkor felesleges erőfeszítéseket tesz arra, hogy természetesnek látsszék!

– Emlékszel arra a lányra, aki hálóingben rohangált fel-alá éjszáka? Először azt hittük, hogy holdkóros, de aztán…

– Októberében vagy novemberében, Orsova magasságától Montenegróig, légvonalban.

– Eisensteinben az a nagy, hogy indulatot közvetít és nem a valóságot. A valóságról való indulatait.

– Aztán mégis lementem. A Darlingban várt, ahol az a festett hajú bájgúnár zongorázik. Nem, a Lacika. A sarokban ült, már messziről láttam, hogy fénylik a szeme. Biztosan ivott, hogy ki ne essen a svungból. Nem esett ki. Ott folytatta, ahol a telefonban abbahagyta. Ittam én is egy fél konyakot, aztán úgy csináltam, mintha figyelnék.

– A Schlieffen-tervet jóval előbb készítették. Júliusban csak elővették.

– De, azt is mondta. Meg azt, hogy joga van prolongálni az ifjúságot. Az érzelmeiben. És hogy ezért ő hálás nekem. Ezért a szerelemért.

– Romm indulatokat akar ébreszteni a dokumentumokkal. Csakhogy a dokumentumok elsősorban a kíváncsiságunkat ébresztik föl!

– Tisza először nem akart belemenni az időpontba. Kérem szépen, ez egy érdekes megfigyelés, hogy a háborúkat mindig aratás után kezdik el!

– Nem válik el. Minden hónapban ad ötszáz forintot, míg elvégzem az egyetemet.

– A dokumentumokat már egyszer megfogalmazták. Na most, a megfogalmazás megfogalmazása…

– Szeptember vagy október. Ez az ideális időpont.

Aztán csönd lett egy darabig. Nem mertem felnézni, úgy éreztem magam, mint akit illetlenségen kaptak rajta, vártam, míg kicserélődnek körülöttem a beszélgetők, arrafelé fordítottam a fejemet, amerre az órát sejtettem, majd hirtelen kinyitottam a szememet. A nap az óra mögött volt éppen, az óra eltakarta, mint valami bolygó, napfogyatkozást játszottak. Könnyű szívvel összecsavartam a gyékényt, s elmentem zuhanyozni.