Tűnődés a népdalról

Az utóbbi években megszaporodtak a népdalról írott cikkek. A vita szenvedélyessége, hőfoka, a szélsőséges vélemények, élesztgetések és elparentálások a téma fontosságát jelzik, illetve annak a fontosságát, amit ki-ki a témába beleképzel. Az én tűnődésem sem több természetesen, mint egy újabb „beleképzelés”, a vita megoldását meg nem is ígérem, főleg azért nem, mert gyanakszom erősen, hogy az élet olyan dolgáról van szó, amelynek közelébe igazán soha nem férkőzhetünk. Erről győznek meg különben Csoóri Sándor nagy szenvedélyű töprengései, különösen az utolsó gesztusa ebben az ügyben, mikor végső érvként s helyes érzékkel, visszaadja a szót egy erdélyi parasztasszonynak.

Ezzel a gesztussal, valóban, le is zárhatnánk a vitát, beismerve gyarló képességeinket e tárgyban. Csakhogy az én „beleképzelésem” szerint is többről vagy másról van szó, mint hogy él-e, éljen-e a népdal. Amely érzést igazolja például, hogy Bartók és Kodály művészetének e tárgyba vágó győzelmét, sőt sikerét sem fogadjuk el perdöntőnek, valamiféle homályos hiányérzetünk van a zseniális teljesítmény után is, amely természetesen ránk jellemző, bennünket minősítő hiányérzet. Azután pedig bizonyítja a túlzásba vitt megterhelése a népdalnak, a túl hosszú kívánságlista, hogy mit teljesítsen, oldjon, váltson meg a népdal.

Hadd kezdjem én is egy szélsőséges, profán hasonlattal: elnyomhatatlanul elfog egy olyan érzés, mikor a népdalról beszélünk, hogy úgy forgatgatjuk, próbálgatjuk, meghatottan is, kíváncsian is, mint egy halott örökségét. Találgatjuk, hogy mire is kellett neki, hogyan is használta? Népművészetünk más tárgyaival még könnyebben boldogulunk, könnyebben értjük: beleülünk a szépen faragott székbe, eszünk a cseréptálból, iszunk a korsóból. Ezek az életfunkcióink lényegesen nem változtak. De mit kezdjünk a lélek „népművészeti tárgyával”, a népdallal, pontosabban és több tisztelettel: mire tudjuk használni, milyen szükségletet tudunk kielégíteni vele? Azért van ez így, mert megfoghatatlanabb? Nyilván csak nekünk tűnik érthetetlenebbnek, sőt „szürrealistának”, mikor készült s amikor használták, egyértelmű és világos volt. Mint a kacskaringó a pásztorboton, vagy a madár rajza a cseréptálon. Vagy pedig azért nem tudunk vele igazán mit kezdeni, mert ezek az „életfunkcióink”, lelkünk működése megváltozott?

Kérdéseimmel is állítok valamit, nyilvánvalóan. De azt már az elején tisztáznom kell, hogy nem oda akarok kilyukadni: van-e népdal, avagy nincs? Ténykérdés, hogy irigyelni való népdalkincsünk van, mint minden népnek. Sőt nálunk a magas művészetbe is behatolt, megfogalmazódott, és nem is mint egzotikum vagy díszítőelem, hanem lényegileg, alkatot és lelket kifejezően. Tiszta és csodát sejtő művészi álom teljesült, világra szóló szintézis a nép művészete és a magas művészet között.

Mi hát akkor a probléma? Legvilágosabban Kodály pedagógiai erőfeszítése jelzi, amely törekvést megerősítette, aláhúzta a lehetőség megnyílása: a nép politikai hatalomra jutása, ezzel együtt megszólalásának, vágyai, lelke formába öntésének lehetősége, érvényesítése. Ez ma már közhely, sőt pedagógiai gyakorlat: kiváló zeneiskoláink, óvodáink a bizonyítékok, a népzene, mint tananyag, egyenlő társként szerepel irodalmunk kincsei mellett. Ennél többet az ügy érdekében hivatalosan tenni nem lehet. Ez világos; ezen a nyomon nem jutunk tovább a tűnődésben.

A nép és a magas művészet között nem jött létre a kívánt, áhított szintézis? De hát ez egyrészt türelem kérdése: a hozzáértést meg kell, meg lehet tanulni; másrészt pedig, elvileg, elképzelhető egy másfajta, új szintézis az „új nép” és az „új művészet” között.

 

*

 

Értem én, nagyon is jól értem azt a mozdulatot, amely a nép felé akarja fordítani a magas művészetet, a kudarcot is ismerem testközelből, amelyet ez a mozdulat többnyire eredményezett, s a címzettek zavarát, kisebbségi érzését is meg tudtam figyelni. Új korunk legtanulságosabb – mije is? Drámája? Elvághatatlan gordiuszi csomója, mert elevenbe vág, aki vág?

A mozdulatban benne van a művészet elszakadottságának ténye is, és benne van a csodavárás, csodacsinálás naiv hite, buzgalma is. Nem tudom, melyik felismerés a leverőbb?

Ne értsük félre egymást: a probléma nem az, hogy például miért nem hallgat, ért, élvez egy traktoros vagy egy bérelszámoló Beethovent, vagy akár Bartókot? S természetesen a megoldás sem az, hogy duzzasszuk fel a TIT előadógárdáját, akik segítenek megmagyarázni; követeljünk több műsoridőt, propagandát a Rádióban, Tévében, ahol előadják, házhoz szállítják ezeket a műveket. Az idevágó statisztikai adatok ugrásszerű megnövekedése, tízmillió Beethoven- és Bartók-szakértő, -élvező kinevelése nem lenne azonos műveltségünk-művészetünk megteremtésével.

A probléma, amelyet én beleképzelek a népdalvitába: új művészetünk, műveltségünk megalkotása, amely nem pedagógiai, sokszorosítási kérdés, s amely megalkotás olyan értelemben közös munka, hogy közös kérdéseinkre, amelyeket a világ, sorsunk, életünk feltett, keresünk választ, vagy legalább megfogalmazzuk a kérdést. A fogyasztás „demokratizmusának” is csak így lenne értelme, s talán reménye is így lenne a szintézisnek.

A csodacsinálás naiv hite a feladat megkerülésének vétkével gyanúsítható, s gyanakszom arra is, hogy fölösleges, zavaró, nem e világra való lelkiállapot, amely ráolvasással, varázslattal akar eredményt elérni, jelezve a feladat emberfeletti voltát, végrehajthatatlanságát.

Messzire, sőt: elkanyarodtam e témától? Legalább egy hasonlat erejéig visszatérek hozzá: lehet, hogy az új művészetet sem fogja mindenki megérteni, de hát, pontos adatok híján is, a nép nagy része például régen is botfülű volt, s ez a rész a népdalt sem tudta énekelni.

 

*

 

Essünk túl az evidenciákon: minden nép a saját múltjából táplálkozik. Alkalmazkodási készségében, erkölcsében, művészetében. S minden új nemzedék szelektál a fennmaradás érdekében; csak azt tartja meg, természetszerűleg, ami segíti élni. A hagyomány tiszteletét én nem tudom másképp felfogni.

Az helyes inger, s létfontosságú, és nem is új, hogy művészetünket, műveltségünket saját hagyományunkra alapozzuk. Sőt, mivel először történelmünkben volt erre lehetőség, rögtön a népre, a nép ősi, de még felkutatható művészetére. Többek között a népdalra.

Csakhogy: nincs ebben az igyekezetünkben ma fáziseltolódás? A régi álom valóra váltásának lázában nem késtünk-e el, legalább egy ütemet? A visszafelé is jóvátevő buzgalomban nem fordítottunk-e hátat a jelennek, vagy éppen a jövőnek?

Például panaszkodunk, hogy a fiatalok nem éneklik olyan szívvel a régi szép népdalokat. Véleményem szerint a legnagyobb baj az lenne, ha „olyan szívvel” énekelnék. Mielőtt megbotránkoztatnék, bővebben kifejtem: lehet, hogy a fiatalok esetleg drasztikusan, de végrehajtják a szelekciót, továbblépnek, amely a mozgáshoz nélkülözhetetlen tett. (Az, hogy akik énekelnek, slágert, uraságoktól levetett szemetet énekelnek, más kérdés, nem ide tartozik.) Finomabban: helyes-e, hogy egy már elhagyott lelkiállapotban keletkezett művészetet erőszakolnánk rájuk „egy az egyben”? S ehhez a művelethez erkölcsi kritériumokat is gyártunk, hogy nem szereti a népét, hazáját, aki nem énekel népdalt? Nincs ebben a szándékban valami gyanúsan párás, könnyes érzelgősség? Ami például a népdal érzés-, erkölcsvilágában sohasem volt. Szigorúbban: nem a feladat, a helyzetünk, lelkiállapotunk felmérése feladatának megkerülése ez s ráadásul szerencsétlen irányba, paradoxonnal kifejezve: szemrehányást teszünk a népnek, hogy nem érti saját művészetét. Nem balkezű megfogása ez az ügynek?

Tisztelettel szólva, de nem apáink, nagyapáink reflexe mozog itt tovább, a régi harci kedv a régi célpontra irányítva? Amit úgy tudnánk igazi hűséggel továbbvinni magunkban, hogy megkeressük az új célpontot, hozzáeddzük, -tisztítjuk reflexeinket, ilyen-olyan képességeinket. Más oldalról: a bartóki viszony és a szintézis adott történelmi helyzetben jött létre, nyilvánvalóan nem megismételhető, s nemcsak a bartóki tehetség hiánya miatt, hanem az új helyzet miatt sem. Régi felelet, vagyis „rossz” felelet lenne az új kérdésre.

Merész, vagy inkább önhitt álláspont? Én még kevésnek és hatástalannak is érzem a sürgető kérdésekkel szemben. Megújhodásunk, vagyis létünk van terítéken, az, hogy öntudatlanul éljük-e át, vagy legalább kísérletet teszünk a megértésre, megfogalmazásra.

 

*

 

Több és jobb propagandát a népdaloknak? Természetesen, ha más haszna nem lesz, mint hogy a „szemétdömpinget” kiszorítja, akkor is meg lehetünk elégedve. De több és jobb propagandát a gondoknak, bajoknak, örömöknek, távlatoknak, erkölcsnek és munkának, amelyekből ugyan még nem született új népdal, de születhet valami más, amely talán fontosabb is: jövőnk, amely bennünk kezdődik, de tudatosodik-e bennünk eléggé, fel tudjuk-e egymást készíteni a feladatra, eleven szót tudunk-e egymásnak mondani?