Pályám emlékezete

Nem nagyképűség-e, nem elborult szemű önhittség-e, nem elviselhetetlen felelősségvállalás-e „pályámról” írni, méghozzá: „emlékezni”? Egy halk, de kitartó hang azt suttogja bennem, hogy állj félre, óvakodj a szerepléstől, a nevetségességtől, a szégyentől, a bukástól. Kishitű hang, de hallgatnom kell rá, mert gyerekkoromtól ismerős, úgy is mondhatnám, hogy anyai örökségem; s hallgatnom kell rá, mert e kishitűség nemzedékek tapasztalatán edződött, s nincs híjával az ösztönökbe tisztult valóságérzéknek, s hitelét az élet igazolta, egészen egyszerűen úgy, hogy e „kishitűek” életben maradtak. S mert én tudván tudom, hogy mit tartalmaz még e kishitűség, pontosabban, mi rejlik mögötte (a „rejtést” szó szerint értve – úgy rejti a valódi értékeket, hogy egyet, a hitet, feláldoz közülük, eleve lefokozza, felkínálja a többiért): a szelídség, a jóság, a szeretet. Az erőnél erősebb szelídség, a feltétel nélküli jóság és a végtelen szeretet. (Amelyek, persze, csak anyámban voltak meg; az én zavarosabb lelkem csak a „taktikát” vette át!)

Volt idő, hogy szégyelltem és gyötört ez a belém sugárzott s már belőlem szóló kishitűség. Talán ekkor kezdtem kutatni, dühödten, hogy honnan is származik, összehúzott szemmel figyeltem anyámat, apámat; vagyis véget ért az édeni gyerekkor, szúrós, elszakadó lelkű kamasz ropogtatta bennem a csontjait, feszítette az izmait.

Az összehúzott szem, persze, főleg a saját arcvonásait figyelgette a tükörben, azt az izgalmas, óriási kérdést eldöntendő, hogy kire hasonlít? Arcom, minden kétséget kizáróan, anyáméra hasonlított. A „minden kétséget stb.” fordulatot azért használom, mert, elsőszülött fiú lévén, az apámra szerettem volna hasonlítani, ehhez, úgy éreztem, elvitathatatlan jogom van; s erre már semmi remény nem volt, szilvaként hegyesedő szemsarkom, kiálló járomcsontom, fekete hajam, szélesedő halántékom, vagyis egész mongolos arcberendezésem visszavonhatatlanul anyám arcára ütött. Anyámra s anyám családjára. Vagyis a kunokra. Ők voltak a kunok, sőt nagykunok, apámat pedig jásznak lehetett mondani, világos haját, világos szemét letagadhatatlanul nem én, hanem öcsém örökölte. Ezt az arcvizslatást, tükörfaggatást személyes kisiklásnak is lehetne mondani, ha nem lenne olyan általános kamasztünet, mint például a nemi érés. Erről később, egyívásúak közé kerülvén, meggyőződhettem a hihetetlen nyíltságú és forróságú barátkozások idején. És nem csak a tükröt faggattuk, akkor próbáltuk ki kezünket-lábunkat, egyebünket.

Én ezt akkor, hogy az anyámra hasonlítok, meglehetősen szégyelltem; tudom, tudom, hogy nem szép dolog, de a kezdő kamasz férfi szeretett volna lenni, tehát minden pillantásom apámat kereste-figyelte. Roppantul megörültem, mikor felfedeztem kezünk, lábunk hasonlóságát, s diadalmas elégtételnek éreztem, mikor kiderült, hogy nekem is jó hallásom van, mint őneki; mégpedig azért éreztem annak, mert anyámnak nem volt jó hallása. Erre a jó hallásra kamaszkorom végéig büszke voltam, mint valami értékes jussra; talán ezért is makacskodtam olyan konokul, hogy zeneiskolába mehessek. Apám haragba csapó ellenkezésével, anyám támogatásával. Mert anyám, kishitűségét legyőzve vagy felfüggesztve, lelkes pártolója lett a képtelen ötletnek! Apám először nem is vette az egészet komolyan, mint ahogy minket se. Nagy terveivel (később tervei roncsaival) volt elfoglalva-átitatva sarkától a feje búbjáig: az önálló kovácsműhely megszerzése, illetve kibővítése, a kuncsaftok odaédesgetése jó munkával, hitellel, olcsóbb árakkal. Mert még akkoriban ketten osztoztak kerékgyártósegéd-komájával egy öreg vályogházon, az udvaron s a műhelyen. Nem feltétlenül zárta ki egymást a két foglalkozás, sőt közös vállalkozásaik is voltak (szekérgyártás), de a versengés elkerülhetetlen volt, s a saját műhely megszerzése csakis a másik rovására mehetett. Ez a versengés a hajnali üllőmuzsikától az éjféli gyalulásig, a nagy borivásoktól a vasárnapi rántott csirkéig, az új ruhától a gyerekpofozáson át tartott. Az üllőcsengetésben, borivásban, a nagyobb forgalomcsinálásban apám győzött, az új búzáig tartó hitelben patkolta a lovakat – mást nem tehetvén, hozzá a pénztelen „kuncsaftok” jártak – s lassan kiszorította a száradó kerekeket, lőcsöket, saroglyákat az udvarról. Ezzel együtt jóban voltak, tartották a legénybarátságot, közös István-napok, szilveszterek, húsvétok zengtek a kettéosztott vályogházban.

Mi, gyerekek e versengés, tervek, hajnali zengés-bongás, ünnepek alján lézengtünk, szigorú hierarchiában, anyánk által előrángatva-megcsutakolva csak egy-egy rokoni bemutatásra, különben szabadon és kell-e mondanom: boldogan éltünk! Miénk volt mindkét műhely, a szomszéd udvarok-csűrök-ólok, az utca, s az utca végén a nyári mező a térdig érő kanálissal, a Sárga-gáttal; miénk volt minden fa, minden madárfészek, minden ürgelyuk, a távoli rokoni tanyák, minden felbőszített láncra kötött kutya, minden megzavart macska; a porfelhős cséplések, a susogó kukoricarengeteg, az asztagok, a kazlak, a boglyák; a libalegeltetés, az esti tejhordás, a hajnali kanásztülkölés, csordáskürtölés; miénk volt a toronyba surranás, a nyári meleg eső, eső után a sárpukkantó-csinálás; az édesgyökér, a csicsóka, amit anyai özvegy nagyapánktól kaptunk, ha meglátogattuk; miénk volt télen a potya szánkázás, a kosárral, megfogott fácán, varjú, veréb; a kemencéből áradó kenyérillat, mert apám első dolga volt kemencét tapasztani a félházba; miénk volt az egész világ! Vadak voltunk, barnák, porosak, zabolátlanok és fékezhetetlenek. Köszönésre, illedelmes viselkedésre csak pofonnal kényszeríthetők. Bandába verődők, mint a kóbor kutyák, s futtában marakodók, barátkozók.

Úgy hagytam el ezt a kort, mintha egy másik életbe léptem volna át. Semmi közös nem volt bennük, mintha nem is az előzőt folytatnám. (Később volt még egy-két ilyen érzésem az összefüggéstelen évszakokról – de ott nem én változtam!) Erre az érzésre világosan emlékszem, még az időre is, amikor elkezdődött másfajta életem: a félnótás kovácsinas tüzes vasdarabot pottyantott kettőnk gyanútlanul kinyitott markába, az éktelen visítás felverte az utcát, a megtorlásul kiosztott hatalmas pofonok csillapították ugyan a fájdalmunkat, de a hólyag miatt még sokáig nem tudtuk összecsukni a tenyerünket öcsémmel; a palavesszőt se tudtam rendesen megfogni – ültem az agyonfaragott iskolapadban megrebbenve, kiesve a szabadságból s egy kicsit addigi önmagamból is. Váratlanul jó gyerek lettem, illedelmes, kitűnő tanuló, az iskola, a szüleim büszkesége!

Túlértékelem ezt a változást, természetellenes következményeket tulajdonítok egy egyszerű dolognak, ami ráadásul mindenkivel megtörténik, hogy véget ér a gyerekkora, s beíratják az iskolába? Milyen hasadás után nyomozok, most, túl a negyvenen, ahelyett hogy természetesnek, ha nem szokványosnak tekinteném az elszakadást, a kiválást, a feltörekvést? Hiszen én magam is foggal-körömmel, sírással, konoksággal küzdöttem érte, hogy kiváljak, s ha nem félnék a nagyképűségtől, még azt is kijelenthetném, hogy a Kor is a kezemre játszott ebben.

Mert, tagadhatatlan, nagy változások kora volt! A félműhelyért folyó versengést drasztikusan megoldotta a háború: a kerékgyártó hadifogságba esett, felesége visszaköltözött az anyjához, s átengedte a félházat némi pénz és segítség fejében: egy szobát építve-toldva az anyja házához. A kovácsműhely fellendült a háború alatt és még egy ideig: után is. Kozáklovak dobogtak a vasalószín cölöpéhez kötve. S egyszer egy sztálinorgonát is bevontattak javításra, a kis udvart betöltve meredezett a fantasztikus masina, felébresztve a helybeli lakatosok, gépészek, kovácsok érdeklődését: a lépcsőn harmonikázó-cigarettázó őr pillantásától kísérve mustrálgatták, tapogatták. Az új világ kezdete felfokozta apám vágyait, felesbe-hitelbe megvettek egy kiszuperált Hofer-traktort s egy még ócskább cséplőgépet, kipofozták-javították, s csépelni-szántani jártak. Ez a pár év volt körülbelül a csúcs családunk életében, s apám nem volt még negyvenéves!

Mit észleltem, fogtam fel akkor az „új világból”? Nyugodtan mondhatom, hogy semmit; az „észlelés” s a „felfogás” később következett. Akkor csak egy képtelen ötletért harcoltunk anyámmal, hogy én hegedűművész leszek! Az ötletet egy kedves zenetanár (embernek és tanárnak is kedves) ültette el bennünk: most toboroznak egy most alakult zeneiskolába jó fülű gyerekeket! Apám eleinte nevetve-gúnyolódva hessentette el az ötletet is, a tanárt is, majd megdühödve a makacsságunkon, vagy talán felháborodva anyám váratlanul megváltozott természetén, kijelentette, hogy akkor leveszi rólam a kezét! Gyanítom, hogy igazán anyám pillanatnyilag megváltozott természete bosszantotta. Vetélytársat látott benne a tervezésben-álmodásban? Jóslatot saját tervei-álmai bukásáról? Megriasztotta, hogy az eddig engedelmesen, teljes szívvel-lélekkel őt követő, neki drukkoló kis család külön utakra tér, más kalandoknak vág neki; feltétlen családfői tekintélyét-helyzetét érezte veszélyben? Nem tudhatom, persze, hiszen ilyesmiről, ilyen „lelki finomságokról” soha nem esett szó; s végül is, inkább megunva a vitát, mint meggyőzve, legyintett, megvetését egyáltalán nem titkolva („Legalább majd elhúzza a nótámat!” Meg: „Legalább lesz egy cigány is a családban”!) beleegyezett a dologba. S nem is törődött többet az egésszel, belevetette magát ingadozó, recsegve-ropogva összedőlő terveibe. Mert nehéz, megalázó, csontot és önérzetet törő idők jöttek rá.

Én pedig egy hihetetlen, álomszerű helyre csöppentem. Az álomszerűség kezdődött már az utazással: hajnalban indultunk el anyámmal egy ismerős szekerén, a saroglyában dunyha, párna, lepedő, törülköző, szalmazsák, egy mély- és egy lapostányér, egy bögre, kés, villa, kanál – ezeket a holmikat minden tanulónak vinnie kellett magával; s mire megérkeztünk Tarhosra, a kastély kapuja előtt már nagy szekértábor volt, szalonnázó szülőkkel s riadtan pislogó gyerekekkel. S hiába, hogy a gróf már rég megszökött s a kastélyából iskolát csináltak, a szalonna fölött gyanakodva pislogtak a szülők is az ápolt utakra, megnyírt bokrokra, a kastélyra, a csodálatos parkra.

Anyám diadala teljes volt, az én boldogságom révületszerű. Ha gyerekkorom végén másik életbe kezdtem, ez a „másság” az önkívületig kiteljesedett, olyasféle majdnem kéjes érzés volt ez, mint a szabadesés, s nem is rossz a hasonlat, mert úgy mozogtunk, mint a légüres térben, mindentől elvágva képlékeny és alakítható lélekkel. Édesebben még nem indult kamaszkor, mert hiszen vitathatatlanul kamaszodtunk már, fölszabadultan ficánkoltunk a légüres térben; ez a légüres tér a zene volt, lelkünket-energiánkat mindenestől fölszippantó zene – a kastélyt, az ápolt parkot már-már magától értetődő környezetnek tekintettük. Ez a „már-már magától értetődő” gyorsan idomuló lelkünkre vetett fényt – mai eszemmel fölismerve: a csapda nyílása volt, a majdnem tökéletes csapdáé.

Egyelőre a függetlenséget észleltük és élveztük, ez is a kamaszkorra utal, a szülőktől való függetlenséget persze, mert amúgy elég szigorú rend és fegyelem volt, először még csak praktikus okokból (a világ végén kellett működtetni egy kétszáz főnyi, vegyes, fiú-lány, női-férfi csapatot), később a fegyelem telesűrűsödött ideológiával. De ezt a csoportos fegyelmet könnyedén tűrtük-viseltük még most, hiszen a legfontosabb függés megszűnt. Én titokban külön győzelmemet is ünnepeltem, hogy íme, a szülői ellenkezés dacára, idekerültem – könnyedén megfeledkezve anyám támogatásáról. Na de hát ez az egész „függetlenségi mozgalom” szintén ismerős és általános tünet – a különbség csak annyi, hogy a miénk (az enyém) simábban és látszatra veszély és sérülés nélkül zajlott le.

Nehéz óráimban elég volt e pár évre visszagondolnom, hogy életkedvem feltápászkodjon, homályosodó hitemet egy kis fénybe tartsam. A napszakok, az évszakok felfedezésének, a kicsordult szívű kamaszszerelmek, s az életre szóló kamaszbarátságok kora volt – „megemelve”, aláfestve, mint egy érzelmes film, a zenével. Mintha nem is e világon, mintha nem is ebben az országban éltünk volna! Körül is voltunk kerítve új drótkerítéssel, tán még szigorúbban, mint a gróf idejében. Kapcsolatunk a világgal egy-egy nehezen kisilabizálható, homályos célzásokkal teli levél volt; vagy egy-egy mogorva, szúrós pillantás, ha letévedt szemünk a színpadról a nézőtérre, miközben angyali motettákat, vagy legalább annyira ismeretlen népdalokat énekeltünk. De a levelekkel nem nagyon törődtünk, a szúrós pillantásokat nem értettük – a zene elvitt egy tökéletes, boldog világba; elnézést a blaszfémiáért, de nagy zeneköltőnk is úgy jelent meg köztünk, mint egy jóságos apostol, hatalmas Hudson kocsijából integetve.

Egymással való kapcsolatainkban is volt valami evangéliumi testvériség: a nagyobbak pótapaságot vállaltak egy-egy kisebb, gyámoltalan, bepisilős kölyöknél, gondozták-tanítgatták a kiröhögés legkisebb veszélye nélkül; pedig a nagyobbak között volt nemrég visszajött hadifogoly, meg hídépítő, meg félbemaradt tanító. Vagy: a közösség (szoba, tanulócsoport) felelősséget vállalt eltévelyedett tagjáért; vagy: teljes és önkéntes csomagmegosztás volt egy-egy szoba lakói között; és így tovább, ruhadarab-, zsebkés-, könyvcserékig, -ajándékozásokig. Ösztönösen csírázó „közösségi élet” volt ez már, hibátlan és nem is öntudatlan teljesen. Szintén mennyei magasságokban tartózkodó igazgatónk szeme előtt egy második „pedagógiai hősköltemény” lebegett s – szerencséje (szerencsénk) volt a zenével? – majdnem meg is valósult.

Tudom, hogy olyan ez a tarhosi élet már, mintha regény lenne, kicsit gyanakodva hallgatja mindenki, hogy szép-szép, de sok benne a kitalálás! Pedig semmi kitalálás nincs benne, sőt nyilvánvalóan szűkösebb és szürkébb a leírás-felidézés, mint ami valójában volt! Hiszen gondoljuk csak hozzá rajongó kamaszlelkünket!

Mert azt szinte lehetetlen már felidézni. Egy-egy kis művész volt mindegyikünk, én is, s ha éppen nem volt egészségügyi okokból lenyírva kopaszra a fejünk, Beethoven-frizurát csináltunk vízhullámokkal a tükör előtt; a zongoristák ujjhosszabbító tornagyakorlatokat végeztek még álmukban is; a fúvósok hangszer nélkül csücsörítettek, avagy éppen meghúzták a szájukat egy képzeletbeli „mustok” előtt; a hegedűsök csupasz vonóval vagy vonó nélkül gyakorolták a vonóvezetést; és énekeltünk és szolmizáltunk a nap minden percében. Nyáron hallótávolságon túl felállított kottatartókkal volt tele a park; istállókból átalakított szobákban „kamaramuzsikáltunk”, alapfokon épphogy túljutott tudással dögnehéz triókat, kvartetteket játszottunk; kapásból szolmizáltuk nagy szimfóniák szólamait. Dilettánsok voltunk? Bátran kérdezem, mert meggyőződésem, hogy nem; de ha nem lenne elég a meggyőződésem: mostanában hallani olyan matematikaoktatási kísérletről, hogy vígan beledobják a tehetséges tanulókat a magasabb matematika rejtélyei közé! Később komoly hangszeres oktatás folyt, fővárosi tanárokkal, akik repülővel jöttek Csabáig s utaztak vissza óra után – s ma már világhírű lett nem egy növendékük!

De most, még az elején, alig volt egy-két ócska hegedű, lehangolt zongora, kinek éppen mi jutott, azt választotta; s nem csak nekünk volt rajongó lelkünk, hanem tanárainknak is! A fő rajongó az igazgató volt, aki a semmiből, egy olvashatatlan pecsétű papírral felfegyverkezve megteremtette ezt az iskolát, meggyőzve a konok helybelieket s a még konokabb felsőbbséget, hogy egy ilyen zeneiskola nélkül nem lenne teljes az új világ! Most már elmondhatom: olyan volt, mint egy kollektív apa, szerettük is, féltük is, s kellett is a kamaszkorvégi lázadáshoz; s azt is elmondhatom, hogy hozzám nagyon közel állt, pontosan olyan törekvő, tűzön-vízen átgázoló volt, mint az apám.

Apám eltűnt a nagy építkezéseken, a nehezen silabizálható levelek tudósítottak róla, hogy elvették a műhelyt, a szerszámokat is, a traktor kint rozsdásodott valahol a határban, senkinek se kellett, a család széthullt, öcsém elment ipari tanulónak Pestre, anyám egyedül maradt a kiürült házban. Önfeledt boldogságom hajója ekkor kapta az első léket, csak még nem jutott el a tudatomig, s a levélbeni homályos célzások, hogy húzódj meg, kisfiam, meg: te csak tanulj szorgalmasan, mással ne törődj – zavarba hoztak, még pontosabban: ingerültté tettek. Hiszen éppen most csapott át rajongásunk, azonos hőfokkal, rutinosan, a zenéről – az eszmére!

Mindenki tudja, miről van szó, bőséges áradású (korabeli) regények, filmek ábrázolják ezt a folyamatot, már-már karikatúraként sematikusan, a bárgyúságig lelkesen – csakhogy mi a szívünket adtuk e „karikatúrához”, kamaszlelkünk sem volt nevezhető bárgyúnak. S a példák s a külsőségek is nagyon szívhez szólóak voltak: feltétlen rajongással hallgattuk a hídépítőt, tapogattuk (ha néha megengedte) kőkemény hasizmát, amit fejjel lefele szögecselve szerzett; s a táncos-népdalos-fellobogózott május elsejékre már hetekkel előbb szívdobogva készültünk! Hogy is ne éltünk volna át minden jelszót, hiszen éppen mi voltunk a példa az új, a megváltozott világhoz! Soha őszintébb lelkesedést, soha ilyen harmatos füvön elengedett csikókat! Faltam az idevágó könyveket (más könyvek nem is voltak), s a félig vagy alig értett-megemésztett frázisokat, gondolatokat, tízparancsolatokat azonnal továbbadtam, illetve továbbadtuk egymásnak, még nem sandítva bólogató tanárra, a „Szabad Nép”-félórák még nem jöttek divatba. Gyerekes volt ez a lelkesedés? Persze, hogy az, de ez semmit se von le a hőfokából, az átéltségből! Halálos komolyan, összeszorított foggal jelentettem ki otthon anyámnak, hogy nincs isten! Kicsit talán vártam, hogy leszakad az ég, vagy legalább anyám megharagszik, noha nem volt vallásos, de mégis, s meglehetősen csalódott voltam szelíd reagálására, hogy nem tudja azt senki, kisfiam, lehet, hogy nincs…

Miért volt ilyen tapintatos; mitől óvott a levelekben a homályos célzásokkal? A csalódástól, az elkeseredéstől, az összeomlástól; a felébredéstől? Miért nem beszélt világosabban, kipróbált, megedzett kishitűségét is miért pólyálta szeretetbe, homályos célzásokba; miért nem sorolta, rajongásomat lehűtendő, az akkor már közismert, megnyomorító tényeket, elég, ha a családunkét mondta volna csak, szeretetből, pedagógiából? A pedagógia szót nem is hallotta, hiszen csak négy elemit végzett; vagy ehhez nem kell iskola? Az „érdekemet” nézte volna, „karrieremet” – minden áron? De hát ez sem igaz, éppen hogy a szerepléstől óvott, a feltűnéstől, a kiemelkedéstől a homályos célzásokkal teli levelekben; a túl messzire menéstől rettegett – s ez most szó szerint is értendő, 56-ban tehervonaton utazott fel Pestre, ahol még soha nem járt, s félelmetes ösztönnel tájékozódva meg is talált az intelemmel, hogy ne disszidáljak, s ment is tovább Sztálinvárosba öcsém után.

Életünk az iskolában egyre belterjesebb lett, kevesebbet jártunk már rozoga teherautónkkal rögtönzött kultúrműsorokra, az oktatás is szigorúbbá vált, reggel ötkor keltem s még gyakoroltam a hegedűn a reggeliig, komolyan vettem a hegedűművészséget. Négy év alatt nyolc év anyagát végeztem el, komoly jelölt voltam, próbajátékra (bár baráti alapon) a Zeneakadémiára is felvitt tanárnőm, aki hajdan Zathureczky tanítványa volt. Most már, a gyakorlásra való hivatkozással, a nyarakat is az iskolában töltöttem; komolykodó, nagyképű, a társak feje fölött elnéző kamasszá kezdtem válni. Mindenki kedvence lettem, kivéve a társakat, s nagy esélyem volt rá, hogy őszintén megutáljanak. Egy-két kivételezettel barátkoztam csak, szerelmeimet elképesztő önhittséggel váltogattam, mint művész – s csak a tükör előtt, titokban nyomkodtam burjánzó pattanásaimat elkeseredve, s a simaképűeket lenézve-gyűlölve pózoltam, ágáltam, egyre nevetségesebbé válva.

Belterjessé és egyre irreálisabbá vált az életünk a környék szemében is, a kapun nem engedtek be senkit, csak igazgatói telefonra; a heti egy mozivetítésre zárt alakzatban jöhettek-mehettek a környékbeliek (ekkor már zárt alakzatban, vezényszóra közeledtünk mi is mindenhová), megvolt erre is a hivatalos magyarázat, hogy itt lányok is laknak, de ezt az alapjában értelmes intézkedést „túlteljesítették”. Hamar kivívtuk azt a képtelen vádat, hogy mi is olyanok vagyunk, mint a grófkisasszonyok! Hát, igen. Emlékszem egy ártatlan évzáró mulatságra. Nyár volt, a tárt franciaajtajú, kővedres teraszú kastély dísztermében bált rendeztünk (ez óriási engedmény volt, a fővárosi változások szelei fújtak idáig!). A büntetésből vidékre helyezett zongoraművésznő keringőket játszott; megfésülve, bekölnizve táncoltunk-forogtunk késő estig; az ezüstösen elömlő holdfényben egy pillanatra úgy rémlett, hogy nem is ebben a világban élünk, vagy legalábbis így láthatta, ha valaki benézett a kerítésen.

A nyári gyakorlásoknak egyszer csak vége lett, kifordított, anyám varrónői ügyességével agyontoldozott-foldozott ruhámat kinőttem, cipőm talpa kilyukadt, téli csizmám nem jött a lábomra, vagyis ideje lett volna „ruhatáramat” felújítani, apám viszont kijelentette, hogyha ruha, lábbeli kell, keressem meg rá a pénzt! S ellentmondást nem tűrően vitt magával az építkezésekre, ahol éppen dolgozott. Vele aludtam a munkásszálláson, este főzött, azt ettük. Nappal téglát dobáltam, malterral teli japánert toltam szédelegve a melegtől, s az izmaimban sajgó fáradtságtól nem tudtam aludni éjszaka. Ujjaim megdagadtak, felrepedeztek, ősszel sírva gyötörtem-áztattam, dugdostam, rejtegettem a kaján pillantások elől.

Apám nem volt kaján, sőt esténként beszélgetésfélét is kezdeményezett a vaságy szélén üldögélve, míg főtt a dobkályhán a vacsora. Még meg is védett, ha a lakótársak túlságosan rám másztak, mint legfiatalabbra, amiért hálás is voltam. Mit érezhetett, hogy utánam nyúlt? Hogy műhelye, szerszámai, tervei után elvették a fiát is? Nem tudom, erről soha nem beszéltünk. Ezt is csak én sejtem, hogy így lehetett. Oktatásom, nevelésem, ha sebtiben is, de annál szabadszájúbban folyt. A munkásszállás, mint a világ alja, független, szabad és merész gondolkozású volt – itt nem félt senki semmitől, ennél lejjebb már úgyse lehetett kerülni! Az istenkáromló, szentségromboló szavak itt kötőszóként használtattak, tömören, de érzékletesen; a börtön-, internálótábor-, munkahelyélmények, harcok a művezetőkkel, normásokkal, az oltott mészbe pottyant hajcsárok történetei anekdotává kerekültek a sok meséléstől, csattanóval persze, és kimondott tanulsággal. Eleinte úgy éreztem magam, mint egy álruhás királyfi. Egyszer öcsémmel álltunk például a folyosóra kifüggesztett hangszóró alatt (mert később őt is vitte apám nyaranta), s éppen a „Befejezetlen szimfóniát” játszotta a rádió, s azt magyaráztam-elemeztem suttogva neki. A szimfónia a lehető legbefejezetlenebb lett, mert valaki egyszerűen letépte a hangszórót, majd visszaakasztotta a szögre, s ránk kacsintott barátságosan. Nem baj, súgtam az öcsémnek a bődületes marhaságot, ez a szimfónia akkor is örökké él!

Később meg úgy éreztem magam, mikor végre mindent felfogtam és megértettem, mint aki kettéhasadt. Apám a nyár végén kezet fogott velem, megtoldotta soványka keresetemet, tőle szokatlan bőkezűen, s biztatott, hogy jövőre újra találkozunk.

A történet lassan véget ér, már csak a lázadás rövid leírása van hátra. Anélkül nem lenne kerek, nem lenne befejezett. A hegedülést elhanyagoltam, a sztárkodásból otromba, túlzó viccekkel, csínyekkel próbáltam kibújni, lassan újra emberformám lett, visszafogadtak a nyájba, s én bújtam közéjük boldogan. Sőt, mert azért valami rutin maradt még bennem „sztárkoromból”, lázadozó hadmozdulataink, hadjárataink szószólója lettem; balekként, persze, mint minden neofita köpönyegforgató.

De közben még volt egy pillanat, erre tisztán emlékszem, mert ez már majdnem „költői” volt, s ha eltűnődök rajta, hogy melyik volt életem legreményteljesebb pillanata, ezt választom! Állok a nemrég felépült, ultramodern zenepavilon kátrányos tetején, kimásztam az ablakon, hogy egyedül legyek. Ősz van, gyönyörű ősz, valahogy a kátrányszag is hibátlanul keveredik az avarillattal, hátulról kicsit szűrt zenebona áramlik a gyakorlószobákból, ahol az új lelkesek készülnek a művészi pályára. Én már nem, ezt biztosan tudom, és nagy nyugalom száll rám tőle, fülelem-szimatolom az őszi erdőt, mint aki most látja először, lelkem kiegyensúlyozott, újra teljes energiával működő és érzem, észlelem, szinte beleborzongok, hogy boldog vagyok! Tizenhat éves vagyok, kicsit koraérett, koravén, de már felnőtt, legalábbis ebben a pillanatban – ezt is érzem világosan, és örülök neki, elsétálok a tető peremére és túlnézek a pompázó pávafarok-erdőn, messzire. Ott állok derűsen sokáig, tehetem, már nem érdekelnek az órák, már nem törődöm vele, hogy elkésem bárhonnan is.

A lázadást apám ellen kezdtem el, a következő nyáron önkéntes munkára jelentkeztem Sztálinvárosba, tudtam, hogy nincs ott, máshol dolgozik. Egyedül akartam megkeresni a pénzt, egyáltalán: egyedül akartam lenni. Egyedül is voltam az óriási hálóteremben, habár több mint százan ugrottunk ki az ágyból rémülten (görögök, spanyolok, vietnamiak, magyarok) a hajnali ötkor irtózatos hangerővel megszólalt repülőindulóra: „Csak feljebb, csak feljebb, csak fe-eljebb…”

Az igazgató ellen folytattam, ami, bár az iskola már recsegett-ropogott, összedűlőfélben volt – mégsem volt veszélytelen. Hogy nem torolta meg, ahogy illett volna, minden keserűsége ellenére, mégiscsak nagy pedagógusnak mutatja őt! A lázadás durva volt, végleges: kijelentettem nyilvánosan, mint bizalmi, hogy itt lopnak. Elsősorban a tanulók kosztjára szánt pénzt. Az iskola körül szimatoló, settenkedő, újságírónak álcázott hiénák közül, akik a dögszagra gyűltek, az egyik el is kapott s meginterjúvolt. A tanárok véleménye megoszlott, akik utálták az igazgatót, kárörvendve somolyogtak-kacsingattak; akik szerettek engem, aggódva figyeltek, tán még figyelmeztettek is. Volt egy kis hírem, nem vitás. Bár fürödtem egy ideig a népszerűségben, végül is émelyegni kezdtem az egésztől, szabadulni vágytam, már örültem is volna a kicsapásnak. Talán még ennyi kellett volna ahhoz, hogy befejeződjék nevelésem, hogy végre tényleg felnőtt legyek; vagy talán éppen az kellett még, hogy nem csaptak ki, sőt igazgatóm jelesre érettségiztetett le, kihajszolva – nem a tanárokból, belőlem – a maximumot, végigülve keserűen, komoran a vizsgáimat. Talán szeretett, kijelentése ellenére is, hogy ez pedagógiája csődje; talán csak az iskolájától búcsúzott, hiszen mi voltunk az utolsó érettségiző osztály, s az már nyílt titok volt, hogy elvesztette a csatát, megszüntetik az iskolát.

Mikor, viharvert vesszőbőröndömmel kezemben, becsuktam a kastélykaput, már nem voltam híján költői sejtéseknek, sokáig ácsorogtam ott, s egyszerre hirtelen idegennek éreztem magamat, a szívem is belesajgott. Már nem mentem haza se, a szomszédos gépállomáson húztam meg magamat nyárra, s vártam az egyetemi felvételire hívó levelet.