Szeretem-e a hazát?

Ne tessék a homlokot ráncolni, vagy röstelkedve félrenézni. Őszintén gondoltam a kérdést. Már csak azért is, mert rögtön utána támadt a fejemben egy másik kérdés: szeret-e engem a haza? Mennyire szeret? Vagy csak éppen megtűr?

A kérdések, ha már az elsőt fel mertem tenni, egymás után születnek bennem, s itt-ott közbelép, az egészséges csecsemő érdekében, egy-egy konvencionális, illedelmes beidegződés, amely a higgadtabb férfikor jele. Úgymint: természetesen szeretem; vagy: kiérdemeltem-e, hogy engem szeressen? S így a témát röviden, mindenki megelégedésére, le is zárhatnám.

De hát a férfikor jele, ha nem is a higgadté, hogy az ember harmincon túl egyszer csak felüti a fejét, nyugtalan lesz, s keresi, hogy mitől? S rájön arra, hogy a gyerekkor szülői szeretete és a nők szerelme után, mellett, igénye támadt erre a másfajta szeretetre is. Érzelmi nagykorúság vagy nagyzási mánia ez a hiányérzet? S ráadásul: borotvaéles eszű és ideológiailag rendkívül fejlett korunkban nem szellemi-érzelmi csököttség szeretetről beszélni? Amely érzés, tudvalevőleg, vakon félresöpör minden ész-, objektív, politikai érvet. Ez a gyengéje az ideológusok szemében. S ez az erőssége – kiknek a szemében?

Az irónia kizárólag a saját szemérmességemet ellensúlyozza, amely mindig elfog, ha érzelmeim után nyomozok; amely művelet pedig választott mesterségem alapfeltétele. Lám, milyen bonyolulttá vált ez az egyszerű kérdő mondat. Legjobb lenne abbahagyni. De hát választott mesterségem másik alapfeltétele meg az, hogy legalább saját gondolataimat (ha akadnak) végiggondoljam.

Vagyis, szorítkozzunk egyedül a szeretetre, erre az alkotmányjogilag megfoghatatlan valamire; már csak azért is, mert kötelességeimet, jogaimat tudom, teljesítem, gyakorlom. Nem kellett szankciókkal rábírni; javító-nevelő munkákkal a helyes irányba terelni az energiáimat.

Nézzük csak módszeresen: mit szeretek a hazából? Melyik részét? Elfajzott ivadék vagyok, akinek nincs egy talpalatnyi körülkerített földje, birtoka, még haszonbérben sem, így kénytelen vagyok az ősök ösztönébe fogódzani, legalább az első lépéseknél. (Mintha léggyökerekbe kapaszkodnék, hiszen már nem élnek, vagy pedig idegszálaik közül kipereg a mai világ.) Bár nem sokat, vagy egyáltalán nem beszéltek a hazaszeretetről ők sem, de azt pontosan tudom, bizonyíthatom, hogy azt a pár hold földet, házat, kertet, a kert gerádjába ültetett akácfát szerették. Ez persze még nem a haza. S a haza, a szülőföld jelképévé is akkor vált, mikor nagyon messze kerültek tőle. Szibériát megjárt, első világháborús hadifogoly nagybátyámtól hallottam, hogy a vég nélküli fehér éjszakákon, a fagytól ropogó őserdőben ismerte meg az egész Magyarországot. Ugyanis minden fogoly a saját falujáról, falujának határáról mesélt, a birtoklás ősi ösztönével s a fennmaradás friss kényszerével. Szívből, ahogy otthon sohasem, s részletesen, a fűszálakról megemlékező aprólékossággal. Meséikből, álmaikból összeállt a haza, s melegítette átfagyott csontjaikat a szeretet. Ezt elfogadom, értem, hiszem.

Ez azonban nyilvánvalóan különleges helyzet volt, amely kicsiholta az egyszerű emberekből ezt a költői érzést, megfoghatóvá, sőt fogódzkodóvá tette a megfoghatatlan szeretetet.

Én pedig itthon élek, s ráadásul, mint mondtam, nincs egy talpalatnyi földem, egy árva akácfám se. A szeretet anyagi alapja ilyenformán kiesik a gondolatmenetből.

Annyi baj legyen, önzetlenebb lesz, jellememhez jobban illő lesz a szeretet. Egy tágabb, nagyobb haza képe sejlik fel így bennem, amelynek azért, nincstelen létemre is, elég sok útját-kútját, erdőjét, hajlatát, alkonyatát, hajnalát ismerem, őrzöm emlékezetemben. Igen ám, de ennyit egy fogékonyabb turista is ismer, őriz, minden különösebb szeretet nélkül. Jó, viszont engem e tájak lakóinak élete, sorsa is érdekel. Jobb lesz-e, rosszabb-e? Érdekel; de hát ez meg inkább lelkiismereti dolog. Vagy pedig érdekösszefüggésbe hozható: ha nekik rosszabbul megy, előbb-utóbb nekem is rosszabbul fog menni a sorsom.

Próbáljuk meg más úton, esetleg egy kicsit elrugaszkodva, madártávlatból szemlélni a dolgot. Innen látszik a Duna, Tisza, a vereckei szoros, ahol beözönlenek az ősök. Hallatszik beszédük, meséik, dalaik, ismerősen, édesen, bizsergetően; orromat csiklandja ételeik-italaik illata; szememet deríti ruhájuk, sátraik, járásuk, mozdulataik; szívemet vidítja táncaik, lányaik, lovaik kényeskedő lépte. Ha behunyom a szemem, ha elképzelem. Lehet, hogy nem így volt, hogy kimaradt egy csomó hátrányos dolog a képből. Vagyis már szelektálok, részrehajló vagyok. Innen már nincs messze a szeretet mindent félresöprő elfogultsága. De hát ez csak a múlt, ráadásul elképzelt múlt. Kicsit gyerekes is, ami az időt átszámítva az ontogenezis idejére, érthető is; a gyerek a dédnagyapját saját érzelmi színvonalára szállítja le.

De én a férfi hiányérzetével kezdtem ezt a szeszélyes elmélkedést, amelynek a megoldását ugyan nem ígértem, de a rend kedvéért jobb, ha a tárgynál maradok. Lássuk csak, mi is hiányzik? Ha én egy egyszerűbb viszonylatban szeretek, azért tenni is akarok valamit; bizonyítani akarom, napvilágra akarom hozni az érzést. Hiányzik a bizonyítás, hiányzik a szeretet is? Azt nem mondhatnám, a szeretet megvan, bennem van, mégha el is rejtőzik a faggatásra. Nehezen ölt alakot, más indulatok, tevékenységek köpenyébe bújik. Titkos rugója cselekedeteimnek. Létezésének egyetlen bizonyítékát is kizárásos alapon tudom csak megfogalmazni: még elképzelni sem tudnám az életemet máshol, s nemcsak most, nehezebb, futtatóbb időkben is ez volt a helyzet.

Hogy kielégületlen ez a szeretet? Túl szemérmes, vagy túl fenntartásos? A tökéletességigény is a szeretet jele. Obligát esküformulát e tárgyban reménytelen rendeletben kiadni. A kielégületlenségről meg bizonyosan én tehetek: gyakorlatlan, tapasztalatlan vagyok még ebben az oly fontos, felnőtté avató szorítóban. Hiányérzetem biztató, de még nagyon kezdetleges jelentkezése a gondra érett férfi lelkének.

Hátra van még az ellenkérdés, hogy szeret-e engem a haza? De erről majd máskor, bölcsebb és derűsebb kedéllyel.