Kacérkodásaim és kudarcaim a kétkezi munkával

Családomból én vagyok az első, aki nem végez kétkezi munkát. Még nem tudom, hogy fejlődés-e ez, vagy degeneráció? Néha olyasféle érzésem van, mint az őshalnak lehetett, mikor elapadt alóla a tenger, s új életében zavarják a feleslegessé vált izmok, reflexek, nosztalgiák. Ez a bizonytalansági érzés már-már pszichózissá fajul, az elszakadás lelkiismeret-furdalássá – annak ellenére, hogy mióta az eszemet tudom, el akartam szakadni, ki akartam törni a kétkezi munka nyűgéből, s ezt a kísérletet életképesnek is minősítettem, energiáim könnyen, önként koncentrálódtak a feladatra.

Miért akkor mégis a nosztalgia, sőt: a lelkiismeret-furdalás? Ráadásul, hogy súlyosabb, objektívebb érveket kanyarítsak kalandomhoz, a történelem is a kezemre játszott: utat nyitott az addig elérhetetlen, elképzelhetetlen kiváláshoz, s egészen fantasztikus utat, mármint onnan nézve, ahonnan kiváltam. Ugyanis egy olyan képesség révén tettem meg az első lépést (jó hallásom volt), amelynek értéke családunkban és környezetemben a nullával volt egyenlő, vagy még annál is rosszabb: jó hallásra, muzikalitásra a cigánynak volt szüksége, annak is csak a vályogvetési idény után. Vagyis első lépésem iránya is eleve gyanús volt, talán még szégyellni való is. (Pedig a költészet, mint lehetőség, akkor föl sem merült.) Szüleim határozott ellenkezésével kerültem el a zeneiskolába; hogy mégis elengedtek, annak talán, túlzás nélkül is, az volt az oka, hogy a történelmi lehetőség őket is megzavarta, azonkívül nem került egy fillérbe se eltévelyedésem, s végül pedig: nem volt rám otthon szükség, széthullt egy életforma, nem kellett már hozzá örökös. De rosszallásukat; választásom helytelenségét végig éreztették, s a hegedűművészi pálya (akkor az akartam lenni) pedig egyenesen kétségbe ejtette őket.

Kölyökkori dacom és makacsságom ma is örömmel tölt el, ha rágondolok. Úgy vettem észre, szüleim is megbékéltek kiválásommal, sőt titokban talán büszkék is rám – vagyis a sebek begyógyultak, a dolgok véglegesedtek. Miért mégis az újra meg újra feltörő bizonytalansági érzés, lelkiismeret-furdalás? Elvesztettem valami fontosat létfeltételeim közül? Az izmaimban felgyülemlő energiát le tudom vezetni különböző kellemes foglalatoskodásokban, erőpróbákban. Emlékeim pedig a kétkezi munkáról, ha őszintén végiggondolom, rosszak, megkínzóak, elriasztóak.

 

A legnehezebb munka, amelytől ugyan a sors megkímélt, de amelyet közvetlen közelről láttam gyerekkoromban: a cséplés. A cséplésnek az a változata, amely ugyan már félig gépesítve volt, az is csak azért, mert a cséplőgép meghajtása nem volt emberi erővel megoldható, de a munka másik felét az ember végezte el.

Riasztó emlékképek, legendák élnek az emberiség tudatában a piramisépítkezésekről, valamiféle „deheroizáló” ellenmunkadal, de szerintem a csépléshez képest az könnyű lébecolás volt, majdnem gyógytorna. S még ebben a poros, törekes, bőrt csípő, tüdőt gyilkoló, ínt szakasztó, 40 fokos pokolban is voltak fokozatok, szellősebb tornácok és mélységek: élesen elhatárolt és honorált kasztok, beosztások. Mellékesen: a fizetség, a rész fordított arányban volt a munka nehezével. A banda alján a törekezők, törekhordók tengődtek, harisnyaszárból csinált álarccal az arcukon, megőszülve a portól. S ez, ráadásul, könnyebb munkának számított, fél rész fizetséggel, s többnyire asszonyok, lányok végezték. Hasonlóképpen félrészes, asszonymunka volt, bár helyileg magasabban, a kéveadogatás az etető kezébe, fent a dobnál, megállás nélkül, mert a gép nem járhatott üresen, nem tudom hány ezer-tízezer kévét levenni egy szezonban a felnyújtott villáról, elvágni a kévekötést, s újra kezdve az egészet a tűző napban, felszálló porban.

Ezt a látványt én, mint néző sem élveztem, s úgy emlékszem, ügyefogyottan ténferegtem a kazlak, asztagok között, s nem értettem, hogy miért vitt apám magával, mikor csak láb alatt voltam, s otthon jobban el tudtam volna tölteni az időt. Apámnak is, aki gépész volt, fölös gondot jelenthettem csak, fél szemmel rám is kellett ügyelnie.

Később már nem voltam néző a munkánál, s ma már, meghatódva, apámat is megértem. Legvilágosabban egy hasonlattal tudnám megmagyarázni: ahogy a farkas viszi vadászni a kölykét, úgy szoktatott engem a munkájához. Olyan büszkén is, hiszen ő abban a hierarchiában közel volt a csúcshoz. S hogy a hasonlatom nem egészen helytelen, onnan tudom, hogy ott akkor senki sem csodálkozott a téblábolásomon.

A gyerekek munkához való szoktatása, hogy mondjam csak: közösségi parancs is volt. Nemcsak szükségből legeltették a libát, kapálták a kukoricát, nyomták a fújtatót, hordták a vizet, ebédet, sarlózták a paréjt a gyerekek, hanem mélyebb etikus meggondolásból is szorították rá őket: egyrészt, így sejtem, tudatosították bennük, hogy mi vár rájuk, másrészt reflexszé akarták nevelni, hogy tevés-vevés nélkül nem múlhat el nap.

Így volt ez, ahogy nagyanyáink „megideologizálásából” megtudtuk, ősidők óta. Így követte egyik nemzedék a másikat, így vették-adták át a tapasztalatokat és az erkölcsi szabályokat. Mert ebben a kérdésben nem ismertek sem kivételt, sem tréfát. Az egyébként nagyon pontosan számon tartott vagyoni különbözőségek (egy tehénnel, egy hold földdel, tíz barackfával stb. több vagy kevesebb), ránk, gyerekekre nem vonatkoztak; sőt iparos apám, kompenzálásképp-e, kedvtelve szoktatgatott minket öcsémmel a mezei munkára; vagy amelyikhez nem volt lehetőség, legalább a megnevezését, a munka leírását nem mulasztotta el.

Én ebben az iskolában csak az első osztályokat jártam ki, úgyszólván még a játék szintjén ismerkedtem a rám váró világgal, mikor ez a világ összeomlott, és rés nyílt a menekülésemhez.

 

Apám legalább olyan labilis helyzetbe került, mint én. Az iparengedélyt elvették, a szerszámokat elvitték adóba – fogta magát, s elutazott az ország másik felébe, majd ide-oda vándorolt az építővállalattal. Vagyis menekült ő is, de kényszerűségből, s ha lehet, még nagyobb ingerültséggel nézte életcélomat, a hegedűművészi pályát. Elképzelem, hogy mérgezte őt egy olyan érzés is, hogy lám, a gyerekét is elvették tőle. Ezt onnan sejtem, hogy mikor az első szünidőben magával vitt az építkezésre segédmunkásnak, egy szóval se magyarázta a munka fortélyait, hanem rábízott a brigádvezetőre, s a közösséget csak úgy tartotta velem, hogy együtt vacsoráztunk. Azt is inkább a spórolás miatt: ő főzött minden este a munkásszálláson, s így olcsóbb volt.

Nem vádolom azzal, hogy élvezte volna kínlódásomat, amely főleg abból fakadt, hogy egy hét múlva nem tudtam mozgatni az ujjaimat, s kétségbeesve gondoltam arra: mi lesz ősszel, hogyan veszek hegedűt a kezembe? Félálomban vagy félájultságban teltek el ezek a nyarak. Mészfehér falak villognak, daruk imbolyognak, mint valami őslények, s téglák, téglák ömlenek, zuhognak, ugrálnak kifogyhatatlanul, ha erre az időre gondolok.

Kezdtem „elidegenedni” a munkától. Az okát még csak megértettem: kellett a pénz ruhára, cipőre; de már nem találtam benne semmi örömet, emberi kapcsolat nem alakult ki a folyton változó brigádokkal, ahol különben is a hierarchia alján tengődtem, mint a legfiatalabb, mint a leggyengébb.

Nyíltan nem lázadoztam a helyzet ellen, hiszen volt egy másik életem is ősztől tavaszig, amelynek ez a munka volt az ára. Úgy mentem vissza a zeneiskolába, mint valami szanatóriumba. De bírtam és csináltam összeszorított fogakkal, nyáron a téglahordást, maltercipelést, télen a hegedülést.

S egyszerre lázadtam fel mind a kettő ellen, tizennyolc éves koromban. A hegedűművészet ellen úgy, hogy nem jelentkeztem a zeneakadémiára, ami elég nagy megütközést keltett; a nyári munka ellen úgy, hogy egy kijózanító epizód után vonatra ültem és otthagytam a munkahelyet, ez viszont nem váltott ki semmilyen hatást.

Az epizód Sztálinvárosban (ma Dunaújváros) történt. Apám éppen ott „pendlizett”, és én is odautaztam vendégszerepelni. Segédmunkásnak természetesen. Egy nap, a változatosság kedvéért, alapásással bíztak meg bennünket. Ástuk egy hétig a gödröt. Akkor kijött egy ember tervrajzzal a kezében s megállapította nyugodt hangon, hogy rossz helyen ástunk, temessük be ugyanolyan normáért, s a pontos helyen kezdjük el az újat.

Este én is nyugodt hangon közöltem apámmal, hogy elutazom haza, a jövő hónapban pedig Pesten megpróbálkozom valamelyik egyetemmel.

Elismerem, hogy nem tipikus, sőt hogy egyáltalán nem hősi énekbe való kacérkodásom a kétkezi munkával. Tudok, ismerek, irigylek józanabb változatokat is, fészekalji vagy pályatársi körből is. Néha magam is elmerengek azon, hogy mennyivel kiegyensúlyozottabb lett volna ifjúságom s mai lelkiállapotom is, ha nem ugrok akkorát felfelé annak idején (s így nem tudtam visszaesni ugyanoda, az ismerős földre), hanem szép komótosan lépdelek fokról fokra.

Így viszont kárpótlásul s szerénytelenség nélkül, egy új élménnyel lettem gazdagabb, az elszakadás, magamra utaltság élményével. Amit aztán fenékig ki is élveztem irodalmi inaskodásom alatt: egyik albérletből a másik nyomorúságba támolyogva; de hát ez más téma, s nem is biztos, hogy egyenesen következik a fentiekből.

Bizonyos tapasztalatokra mégiscsak szert tettem, így fel tudom fogni, meg tudom érteni napjaink társadalomméretű lelkiismeret-furdalását, már-már érzelmességbe hajló nosztalgiáját a kétkezi munkával szemben. Drága pénzen építőtáborokat létesít (néhol luxuskivitelben), s oda küldjük fiataljainkat, hogy legalább egy szezonra kóstoljanak bele a munkába. Többnyire a ráfizetés sem számít, haszonnak könyveljük el a „belekóstolást”.

Én tudom, hogy mennyire nem haszon ez; de felismerem benne azt a bujkáló apai ösztönt, amely utódait rá akarja szoktatni a munkára. Helyes? Nem helyes?

A történelmi változás annak idején sok ösztönt, reflexet is elvágott, idegvégződéseket hagyott szabadon; ilyen ösztön volt az utódnevelés. Igen ám, de az apáknak is új helyzetet kellett megtanulni, új viszonylatokba beletörni. És igazság szerint, csendben, de azért túlhaladtuk a manufaktúrát is, a „kétkezi tapasztalatok” az irodalomba rekedtek, nagy derültséget keltve a címzett olvasókban, ha véletlenül elolvasták. Családi példával élve: öcsém, aki marós, fontosabb tapasztalatokat, ismereteket tud adni szakmai vonatkozásban „iparos” apámnak, aki, józan ember lévén, figyelemmel is hallgatja.

Tudom, hogy érzékeny talajon járok, és saját tapasztalataim talán nem is elegendők a helyes út eltalálásához, de ha én lennék apakorban, valódi, a cél felé mutató munkára szoktatnám a fiatalokat, és nem például barackszedésre vagy árokásásra. A maximális hasznosság tudatát erősíteném bennük, hogy energiáikat maximálisan kifejthessék; nem pedig kisegítőknek alkalmaznám őket, hogy rosszul szervezett téeszeket, gyárakat kihúzzanak a csávából, s tudatukra ráadásul a gyatra szervezés hasson, mégha pozitívan is. Cél persze a cipő és ruha megkeresése is, s ráadásul őszintébb cél, mint jó pontokat szerezni, de hát most az ideák világában mozgok, s így nem tudok mindenre kitérni.

 

És mégis: hűtlen vagyok? Sőt: hálátlan?

A meghatottságig hálás vagyok, mert mégis megkaptam apai örökségemet, amely többet ér nekem minden telekkönyvi bejegyzésnél: a nyelv hatalmas birtokát, amely a lent élők tulajdona; benépesítve, bevetve, barangolásra, művelésre, rejtőzésre, aratásra beérve. A világnak bőkezűen mért részét, amelyben otthon vagyok, amelytől mégsem szakadtam el, s amelyért örökké hálás leszek a sorsnak.

S így nem lehetek hűtlen sem, mert közös birtokon kószálunk; s eredendő lustaságomat ma is legyőzi a gyerekkoromban belém nevelt tevés-vevés kényszere, erkölcse. Hűségem a szigorúság, amellyel kapaszkodó mozdulataimat, tetteimet nézem, s hűségem a szeretet, amely elnéz a suta, helytelen, sikertelen mozdulataik, ösztöneik felett.

Lelkiismeret-furdalásom ma már nem az elszakadás miatt van, hanem mert nem tudok többet segíteni gondjaikon, sem itt az íróasztal mellett, sem, ha hazalátogatok.

 

Utóirat: lángoló nyár van, hasalok a töltésen, barnára sült kempingező, hátam mögött a Duna hűvös vize áramlik nagy lélegzetvételekkel. Szemben velem kapálnak. Nézem őket, s ezen a cikken tűnődöm. Dolgozom? Onnan nézve is így látszik?