Feltörekvés gátlásokkal

Legtermészetesebb és legrégibb tapasztalatom az emberi világból, hogy mindenki törekszik valamire. Talán a szikes, sovány föld, amely nem is oly rég mocsár volt, tette szülőföldem lakóit örökké éber törekvőkké; a kemény életfeltételekhez való alkalmazkodás képessége beivódott a kromoszómákba s szállt örökségként apáról fiúra, egyéb örökség nem is igen lévén? Ha lehunyom a szemem, sürgő-forgó bolyt látok: tücsökfekete öregasszonyokat, akik kosárnyi csörgő almával, édesgyökérrel, aszalt szilvával, befőttes üvegben tárolt nadállyal surrannak a piacra filléres haszon reményében; ügyes kezű kakasherélőket, akikhez házhoz viszik a baromfiudvar hercegét; élelmes rongyszőnyegszövőket; házi borbélyokat, lódoktorokat, miskárolókat, hurka-kolbász szakértőket, korsó-cseréptál drótozókat, meggyfaszipka-faragókat, ihletett kezű gyümölcsfaoltókat; kert gerádjában cukornádtermesztőket; huncut pálinkafőző-alkimistákat, akik főztek hullott almából, tengeridarából, kenyérhéjból, cukorrépából, mindenből, ami a kezük ügyébe esett. Ki tudná felsorolni az ezermester zseniket, s ki tudja ma már titkukat?

A törekvés azonos volt a mozgással, tettvággyal és kielégüléssel, azonos volt az élettel. A törekvés valamire olyan világos cselekedet volt, mint ahogy például a fecske fészket rak; célja, értelme, haszna nem szorult magyarázatra.

De ki törekedett fölfelé? Onnan lentről nézve a régi szemmel, s fogalmazva a régi fogalommal: nyakra-főre hágva? Volt olyan is, s a közegek hígabb ellenállása mutatta az irányt: papnak, politikusnak, egyéb nadrágos embernek ment, akit vitt hite, szerencséje, erős vagy éppen gyenge jelleme. Ezeket én nem ismertem, mint ahogy örökre elsüllyedt gyerekkorom behunyt szemmel rajzolt világa is. Azonban mégis érdemes elidőzni még egy kicsit ennél a világnál, mert a törekvés életre való tapasztalata mellé ekkor s itt kaptam, mintegy szentenciaképp, azt az érzékeny erkölcsi mértéket, amely különbséget tett a törekvés és a feltörekvés között.

 

*

 

A továbbiakban talán személyeskedőbb leszek, mint amit egy ilyen cikk elbír, de nincs más modellem, akit pontosan, huzamosabban megfigyelhetnék, mint én. S még így is aggódóm, hogy helyesek-e a következtetéseim, pontosak-e a megfigyeléseim? Mert hát mi felé is törekedtem én, és felértem-e egyáltalán valahová? Ám bizonytalanságom is lehet közhasznú, akár mint negatív példa. A szerénykedésnek, a valóságoson túl, praktikus oka is van: igyekszem elidegeníteni magamat sorsomtól, hogy jobban át tudjak látni rajta. A korban előttem járók látványosabb, tanulságosabb feltörekvését és bukását sem ismerem elég jól; legfőbb információm az élvemaradottaktól valamiféle kesernyés nosztalgia, valamiféle lélektani képtelenség vagy csoda, amely a történelemmel azonosítja önmagát. A halottaktól semmiféle információm sincs. Ez a fogyatékos tudás is szerénységre int, személyem, sorsom túlértékelésétől óv.

De térjünk a tárgyra végre, a köntörfalazást, gátlásokat nem illusztrálva, hanem nevén nevezve, ahogy illik, vagy ahogy szeretnénk, vagy pediglen ahogy lehet.

 

*

 

Korosztályom minden valamirevaló képzelgője tarisznyájában hordozta a Petőfi-legendát: a költővé levés egyszerű receptjét. Szegénynek születni, tudni a nép nyelvét, s e két adottságból dalokat fabrikálni. Az izgalomtól fülig pirosan olvasgattam én is az akkori folyóiratokban az ilyen versikéket. A költővé avató felismerés nem is fért belém, hogy „ilyeneket én is tudok írni!” – nekiültem, megírtam, postára adtam, és választ is kaptam rá; sőt hogy a tévedés még súlyosabb legyen, egy-két ilyen zöngeményt le is hozott a tekintélyes irodalmi orgánum, ami tanáraimnak nagy megrökönyödést okozott, kamasz önhittségemet pedig a végletekig fokozta.

Később (pár hónappal később, mert hiszen rohant az idő, hogy rohant, s én még mindig csak harmadikos gimnazista voltam!) a most már szemmel tartott irodalmi divatok hatására-e, vagy egyszerűen azért, mert bővültek ismereteim, a legendát, a receptet „korszerűbbre” cseréltem ki: József Attila lett a példaképem. Ami mindenképpen gazdagodást hozott, mert az egyszerűség kedvéért megtanultam minden versét. Korlátlan alkalmazkodási képességemmel magamévá tettem a sorsát is, koravén lélekkel borzongtam a nem teljesen értett fájdalmakon, a semmi ágán didergő magányon.

Felnőtté válásom ideje körül mélyen szégyelltem ezt a korlátlan alkalmazkodási készséget; ma már vidáman nézek vissza erre az elveszített, gátlások nélküli, boldog szabadságra. Életem rövid szakasza volt, amikor a versírás örömet, sőt mámort okozott.

Mert később a dolog komolyra fordult. Kezdődött rögtön azzal a kétségbeejtő érzéssel, hogy semmit sem tudok. Egyetemi társaim fölényes intelligenciájú csevegését dühödt némasággal hallgattam, majd még dühödtebben vetettem magam a könyvekre, szemfájdulásig olvastam. Gátakat éreztem, amelyeken át kell ugrani vagy mászni, hogy célomat elérjem. Gátakat, emlékszem büszkén, s nem gátlásokat! A költővé válás receptje is kedvemre módosult ekkor még, ugyanis gyorsan beláttam, az épp dívó irodalmi felfogással egyetértésben, hogy milyen naiv volt az eddigi elképzelésem a költészetről. Változatlan biztonsággal kezdtem mozogni a bonyolulttá vált világban, amelyet a politika megélénkülő széljárása is kuszált, illetve tisztított. Remélhetőleg elég ironikusan fogalmazok ahhoz, hogy ne legyek túlságosan félreérthető. Mert mi is volt ekkor az én szerepem, ki is voltam én? Szerepem semmi, státusom: egy azok közül a hogyishívják fiatal tehetségek közül, akiknek majd a jövő hónapban hozzuk a versét. Én (mi) természetesen nem így éreztem, de most nem önéletrajzot akarok írni, összegzésül tehát annyit, hogy ekkortájt töretlen volt karriervágyam; maximalista, a világra kiterjedő és csak a csúcsot figyelő.

Itt legszívesebben abba is hagynám, hiszen olyan jól összeszoktunk már, én és a gátlásaim. De hát változatlanul izgat a gondolat, amely e cikk elkezdésére is rávett, s amelyet a felelősség könnyed megosztásával néha korjelenségnek is látok, s amelyet óvatosságból más szakmákra, foglalkozásokra is érvényesítek: miért van az, hogy olyan életképes energia, mint például a karriervágy, nem bontakozik ki, csírájában elfojtatik, vagy könnyűnek találtatik.

Most kis időre mégis kapcsoljuk ki személyemet és foglalkozásomat, hogy egyszerűbben gondolkozhassunk tovább, elkanyarodva a sértések és sértődések aknásított terepéről.

A feltörekvés útja új korunk kezdetén mindenki előtt nyitva állt, sőt követelmény lett; vergiliusi hasonlattal élve: a mélyszántástól a termőföld megjavulása reméltetett. Mivel ez a felszínre kerülés mindenkire vonatkozott, a lent élők bizalmatlanságának, erkölcsi aggályainak is elvben meg kellett volna szűnnie. De semmiképpen sem kellett volna továbbplántálódnia az új nemzedékbe. Hogy nem így történt, hogy felemásan történt, hogy úgy történt, ahogy történt – okozta, hogy ettől a szívós, rettentő sok rossz régi tapasztalatból lepárolt gátlástól nem sikerült megszabadulnunk. Holott mindenki érezte a „Hamis tanúvá lettél saját igaz pörödnél” jóslat beteljesülésének tragikus időszerűtlenségét. Hiába volt minden igyekezet, az anakronisztikus szentenciák újult erőre kaptak az új s legrosszabb kudarc után; a lehetőségek, az álmok ellen működtek, megtartó elvként, önérzetet adó erkölcsként. A „hibák” között (ahogy finoman megfogalmazzuk) én ezt a legfőbbnek tartom, s a „kijavítások” közt a legsürgősebb helyrehoznivalónak. Kell mondanom, hogy miért?

Visszatérve az indító gondolatra: lépten-nyomon szemérmes, szégyenlős mosolyú, mentegetőző gesztusú feltörekvőket, feltörteket látunk (a szemérmetlenek, a nem szégyenlősek stb. nem ide tartoznak). A generál-gátlásnak a kisugárzása ez? Titkos működése, üzenete a lent maradt törekvőknek, hogy legalább lelkiismeret-furdalást, gátlást helyez el, táplál a belőlük kiválókban?

Eltúlzom? Nyilvánvalóan. Ilyen élesen, egyértelműen, tetten érhetően sehol nem jelentkezik. De szerintem az is elég ok a tűnődésre, ha egyáltalán csak létezik.

 

*

 

Vagy egyszerűen csak félreértek valamit? Azt például, hogy a könnyű szerep, a mindenhez értés, a mindenbe beleszólás szerepe nehezebb lett? Hogy a gyárigazgatósághoz, képviselőséghez, sőt még a költőséghez is sokkal többet kell érteni-tanulni, mint annak idején? S ezért ritkábbak a filmre kívánkozó karrierek? Hogy komoly szorgalommal, tehetséggel, hittel lehet csak elérni komoly célokat? Vagy pedig ez a bizonyos szerepkör nem is létezik, megszűnt? A modern társadalmi munkamegosztásban végezze csak mindenki a maga dolgát? A költő írjon jó verseket, a képviselő képviselje jól a választóit, a színész színészkedjen tehetséggel a színpadon. Törekedjen mindenki a saját pályáján előre. Én lennék a legboldogabb, ha így lenne, könnyű szívvel elismerném tévedéseimet, eloszlatnám aggályaimat, leküzdeném bénító, ócska, versenyképtelen gátlásaimat, s még ma nekilátnék a még szívósabb munkának.