A Város meghódítása

Úgy kezdődött, mint a mesében: a kamasz izgatottan olvasta a nádfedeles ház egyetlen szobájában Petőfi verseit, s eltökélte, hogy meghódítja a világot! Különben is olyan világhódító idők voltak, nem ríttam ki ezzel a vágyammal, nem nevettek ki érte. A szerencse is a kezemre játszott, egy tündéri kitérőt iktatott be a világ meghódításába. Az történt, hogy egy toborzóbrigád meghallgatott, és fel is vett a nemrég megnyílt zeneiskolába: Békés-Tarhosra. Erről már sokat írtam, most csak a végét idézem fel az ott töltött csodálatos éveknek. Álltam a becsukódó grófi kapu előtt, éreztem, hogy valami véget ért. De legalább ilyen erősen éreztem, hogy valami el is kezdődik. Már nem akartam hegedűművész lenni, már költő akartam lenni! Egy-két versem meg is jelent, sűrű levelezésben álltam egy-két irodalmi emberrel. Nagy garral jelentkeztem a pesti bölcsészkarra, ahonnan rögtön el is utasítottak helyhiány miatt. Nem volt ez akkora pofon, hogy eltérített volna; nagyobb volt a felhajtóerő. Mindenesetre beköltöztem a Ménesi úti kollégiumba, a kutya se törődött vele, s beiratkoztam vendéghallgatónak – a jogi karra. Ösztöndíjat nem kaptam, de bejárhattunk a menzára: a leves és a kenyér ingyen volt. Nem izgattam magam túlságosan, minden időmet könyvtárakban, szerkesztőségekben és a Hungária kávéházban töltöttem. Vagyis, ha az asztal végén is, de az irodalmi élet befogadott. Tizennyolc éves voltam, sorra jelentek meg a verseim, az egyiket például egy hetilap első oldalán hozta le a drága Kellér Andor. Boldogan lubickoltam, szerződésem volt az első verseskötetemre, az irodalom nagyjai megveregették a vállam. Mi hiányzott még? Ha felmentem a Gellérthegyre, úgy tekintettem a Városra, mint egy ifjú hódító.

De ez, még nem volt a Város igazi meghódítása. Le kellett szállni a fellegekből. ’56 után otthagytam az egyetemet és a kollégiumot. Véget ért a kávéházi irodalmi élet is, ki börtönbe, ki külföldre, ki a magányba került. Én elkezdtem albérleti kálváriámat.

Most, hogy túléltem, nincs szívemben harag. A másik oldalát is tudom látni akkori életemnek. Nyomorogtam keményen, de hát a szegénység nem volt ismeretlen, abban nőttem fel. És nem voltam egyedül. Csapatostól kóvályogtunk Budapesten, fiatal költők, írók. A nyomorult helyzet össze is préselt bennünket.

Az első albérletemet Szabó Pista passzolta át, könnyedén, mint egy háztulajdonos. Nem is albérlet volt, hanem társbérlet, az igazi tulajdonosa a börtönben várta a hóhért. Az édesanyjával megegyeztünk, ha kiszabadul, én szó nélkül visszaadom.

Mondhatom, hogy a város nagy részét belaktam, a Vár oldalától a Rumbach Sebestyén utcáig. Hol egyedül, hol kettesben egy másik ifjú költővel, hol meg többen is, volt, mikor tízen is leterítettük a matracot az egyetlen szobában. Lehet gyűjteni a pénzt az emléktáblákra – gondolom most derűsen. Nyáron aludtam a Gellérthegyen is. Egyszóval, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Nyilvános fürdőkben fürödtünk, mozikban melegedtünk, s filléres csehókban ettünk. Egy forintért összeöntögetett levest a Lucullusban, a Nyugatinál.

Kemény iskola volt. Felesleges iskola volt? Nincs értelme ezen töprengeni, nyilván nem lehetett kikerülni. Nem nagyon akarok tanulságot se kifacsarni belőle. Kibírtam. Ami megírható volt belőle, megírtam a versekben.

Mert, akármilyen különös is, ezek alatt az évek alatt végleg meghódítottam a Várost. Ezt elsősorban abból érzem, hogy megszerettem. Ma már nem csak lakóhelyem, hanem második szülőföldem is. Ismerem zegét-zugát, ízét, illatát, homályos és fényes tereit. És meghódítottam versben is. Annyi verset írtam róla, mint legalább a szerelemről. Ha szeretett viszont, azt is megírtam. Ha szabad így mondanom, második nagy témaköröm lett, a gyerekkori táj után. Ifjúkoromat idézi fel még ma is egy-egy utca, s mosolyogva emlékszem vissza a régi városra, s elgyönyörködöm megújulásában. S ha szabad még azt is mondanom, legalább annyira városi költő vagyok, mint falusi! Nincs ebben semmi ellentmondás, sose volt. Mindig is egyenesnek és töretlennek éreztem az utamat a városba. Nem vágyom innen sehová, most már a nagyvilágba sem.

Mert végül befogadott a Város, s megtaláltam a helyemet én is. A talán romantikusan nyomorgó ifjúságot a munkás felnőttkor követte; mert végül mindig volt segítő kéz, baráti gesztus. A zene se hagyott el, emlékszem, szorgalmasan írtuk Kodálynak a dalszövegeket Weöressel. „Hallom, maga Tarhosra járt!” – szólt Kodály hangja a telefonból, mikor beénekeltem a dalokat a kagylóba. Vagyis szépen összeforrtak a szétszakadt évszakok, az életem. A gyerekirodalomba Kormos hívott dörmögő hangján, s lett mindjárt egy csomó öröm is, meg dicsőség.

A miénk, persze, ki másé? Meg azután a rómaiaké, törököké, németeké, mindenkié, aki benne élt, birtokolta, szerette, vagy csak meghódította. És az enyém is. Szerettem, és meghódított. Pontosan: előbb felfedeztem. Még pontosabban: előbb vágyakoztam rá. Mint a szerelmesek? Lehet. A kamaszkor vágya még a mindenséget fogja át. Különösen, ha ez a kamasz költő akar lenni. Egy tündérkert elzártságában éltem a békés-tarhosi zeneiskolában, a grófi kastélyon és a zenén kívüli világ sokáig nem érdekelt. Hogy e tündéri burok szappanbuborék volt? Az csak akkor derült ki, mikor eltűnt a kamaszkorral együtt. Azonban két villámlátogatás Budapestre örökre felébresztette bennem a vágyakozást. Mit láttam az akkori városból? Nem sokat. A Rádióban szerepeltünk, másodszor meg a hegedűtanárnőm vitt fel meghallgatásra a Zeneakadémiára Zathureczky Edéhez. Vagyis a Rákóczi utat láttam, meg a Nagykörút környékét. Ma már nehezen tudnám felidézni azt a képet, valami ilyesmi dereng, hogy kopottak voltak a házak és zörögtek a villamosok. De hát a kopottságot szivárványszínnel vonta be a kamaszizgalom, a zörgést meg átlényegítette a zene.

Arra viszont biztosan és határozottan emlékszem, hogy attól a perctől csak Budapestre vágytam! Készülődtem is, egyelőre még a levelezés szintjén. Akkor már költő akartam lenni, nem hegedűművész. Naponta írtam verset, négyet-ötöt, vagy még többet, amiből világosan kiderül, hogy nagyon termékeny és szorgalmas voltam. A verseket szépen lemásoltam, és hetente felküldtem Pestre, az írószövetségbe. Az akkori írószövetségben még volt egy ilyen szakosztály vagy munkacsoport, amelyik a fiatal költőkkel foglalkozott. Réz Pál, Abody, Ungvári Tamás voltak a tagjai, illetve rájuk emlékszem, illetve ők válaszoltak a leveleimre. Becsületükre legyen mondva, legalább olyan szorgalmasan válaszoltak, mint ahogy én írtam, és végtelen türelemmel! Ma meghatódva gondolok az egészre, arra is, ahogy a bélyegeket nézegettem a hivatalos leveleken. Az izgalmas, a közeledő jövőt ígérték.

Foggal-körömmel igyekeztem hát Budapestre, s ez majdnem szó szerint értendő. A bölcsészkarra jelentkeztem, de helyhiány miatt elutasítottak. Azt hittem, vége a világnak! De már sokkal nagyobb volt a felhajtóerő, hogy ilyen könnyen feladjam. Vonatra ültem, s felutaztam egy ifjú hódító vakmerőségével. Mindenesetre beköltöztem a Ménesi úti diákszállóba. A kutya se kérdezte, hogy ki vagyok, és mit keresek ott. Rövid tájékozódás után bementem a jogi karra, s beiratkoztam vendéghallgatónak. Miért éppen a jogi karra? Nyilván a szobatársaim jogászhallgatók voltak, s ők adták a tippet. Nos, akkor még lehetett ilyet csinálni. Ösztöndíjat nem kaptam, vizsgázhattam, s a menzán ehettem levest és kenyeret jegy nélkül.

De mit érdekelt az ösztöndíj s a jegy nélküli leves? Pesten voltam, vágyaim városában! És persze, tizennyolc éves. Emlékszem a lázas felfedezésekre: gyalog, villamoson bebarangoltam a várost. Felültem egy-egy villamosra, s végigutaztam rajta a végállomásig és vissza. Órákat gyalogoltam az utcákon, bekukkantva egy-egy kapualjba, üldögélve a kopott tereken; felmásztam a Gellérthegyre, s győztes pillantással néztem le a füstös, ködös, ám mégis gyönyörű városra. Verseket írtam az ugrani készülő roncs Erzsébet hídról, a csehókról, a mozikról, amelyeket sorra bejártam. Mohón szívtam magamba a füstös-poros levegőt s a tudományt is – volt mit bepótolni. Felfedeztem a könyvtárakat, s napokat ültem a könyvek között. Később, mikor már otthagytam az egyetemet, sőt: két egyetemet, mert mégiscsak sikerült különbözetivel átmennem a bölcsészkarra, nos, később a könyvtárak lettek az otthonaim. Oda jártam melegedni, reménykedni s olvasni, meg persze írni. Bár írni igazán a Hungária kávéházba jártunk. E kávéházról kicsit bővebben kell szólni: csapatostól jártunk oda, fiatalok, merészen helyet foglaltunk a márványasztaloknál. Merészség nem csak ahhoz kellett, hogy a nagy árnyak helyére üljünk, hanem mert pénzünk épp egy szimplára volt elég. Vagy kettőnknek egy szimplára. De eltűrték, hogy nyitástól zárásig, reggeltől estig ott üljünk. Egyáltalán, ha visszagondolok, barátságos volt a város, a légkör, a pincérek, a kalauzok, a jegyszedők és a fürdőmesterek. Egészen ötvenhatig. Kemény cezúra volt, kemény világ következett. Addig azonban lubickoltam, mint a hal a vízben. Gyorsan alkalmazkodtam és tájékozódtam, már nem szálltam rossz villamosra, már levetkőztem vidéki sutaságomat. Merészen beültem a Hungária mély vizébe, a nagyok asztalához, s még merészebben mutogattam a verseimet. Ideális, fiatal költőnek való állapot volt. Kívánom a maiaknak is, de ma már ilyen nem létezik.

Azután jött ötvenhét, az albérletek korszaka. Furcsa módon, akármilyen rémes is volt, de még jobban megismertem a várost! Hogy is mondjam, kikerülve egyfajta védettségből az utcára, a pénztelenségbe, a mélyben, az infernóban teljesen összeforrtam a várossal! Az önfeledt sétálásokat a komor, kétségbeesett kutatások váltották fel: hol lehet olcsó albérleti szobát találni. Nagy bajban lesz az utókor az emléktáblákkal! Ugyanis belaktam egész Budapestet, a Vártól a Rumbach utcáig. Volt, ahol csak egy hónapig, mert kiderült, hogy nem tudok fizetni, volt, ahol tovább.

A városra sohase haragudtam, eszembe se jutott elköltözni! Most, hogy ezen eltűnődöm, tetten érem fura, szemérmes szerelmemet. Ugyanis az nem csökkenti a szerelmet, ha sokáig visszautasítják. A szerelem már ilyen. Budapest életem, álmaim részévé vált, büszke vagyok a szépségére, s szemet hunyok a csúnyasága felett. Elfogult vagyok, mint az igazi szeretők. Megcsodálom új épületeit, elsiratom az örökre eltűnt régit.

Pesti költő lettem én is, mint Arany János vagy Kosztolányi. Verseket írok a tereiről, az utcáiról, a hídjairól, a Margitszigetről – és Óbudáról, ahol immár húsz éve élek. Már megismernek, ha köszönök, visszaköszönnek.