Szegények királya lettél

Ha behunyom a szemem, hipp-hopp, utazok az időben vissza, ismerős utakon suhanok, s már ott állok a kapunkban, Kossuth utca 30. Lenyomom a kilincset, vidám orral szimatolok: sül a kalács, sül a hús! Mert utaztam akkor is, gyerekkoromban, haza karácsonykor az iskolából. Vonatról vonatra szálltunk át, kis vonatról nagy vonatra, Tarhostól Csabáig, Szajoltól Kisújszállásig. Egyre fogyó társasággal, el-elhagyogatva a közbeeső állomásokon a barátokat. Az utazás izgalma keveredett az ünnepével, a gyerekkor határán egyensúlyoztam, mert az utazás olyan felnőttes dolog volt, de a karácsonyt még gyermeki szívvel csodáltam.

Áhítatom, sóvárgásom gyermeki volt és teljes, ajándéknak számított a hazaérkezés, a betoppanás, a sült kalács illata és anyám öröme! Nem tudom, milyen volt a gazdagok karácsonya, ma sem nagyon érdekel. Csak azt tudom, hogy milyen volt a szegényeké. Én úgy éreztem, s ma is úgy érzem derűsen, hogy tökéletes volt. A legtöbbet kaptuk, adtuk: a szeretetet! Hogy is mondjam, hogy érthető legyen? Mi gyerekek a szegénységet természetesnek fogtuk fel, abban éltünk, és nem nagyon éreztük, hogy más is lehetne. Cipőnk-ruhánk volt, ha néha foltozott is, ettünk is, mint más, hiszen körülöttünk mindenki szegény volt. De a világunk egyáltalán nem volt csonka vagy szűkös, hiszen minden más egyebünk megvolt: a szívünk, az eszünk, a kedélyünk! Talán egy picit elevenebb, mohóbb is, talán egy picit jobban örültünk mindennek. S volt, amiből többet kaptunk, ami kimeríthetetlen bőségben áradt felénk: a szeretet! Mert talán mégiscsak van igazság a földön, hogy a szeretet pótolni tudja a hiányzó kincseket.

Este volt már, mikor megérkeztem. Óvatosan csuktam be a kaput, s bekopogtam a világító konyhaajtón. Öcsém vigyorogva nyitotta ki, s rám kacsintott: „Láttam a karácsonyfát!” Anyám a tepsit húzta ki éppen, gyorsan feltette a tűzhelyre, s hozzám szaladt. Ölelgetett, csókolgatott. Befele kiabált a szobába, ahol apám díszítette a karácsonyfát: „Gyere ki! Gyere ki! Megjött!” Apám kidugta a fejét az ajtón, s ritka mosolya egyikét villantotta rám. „Hát megjött a Jézuska? Vagy csak a követe?”

Leraktam a sarokba a fonott fűzfa koffert, amiben a mosnivalókat hoztam. Majd a konyha közepére álltam, s mikor megint mindenki rám figyelt, elővettem a zsebemből az ajándékot. Egy szép nagy tobozt a tarhosi grófi park fenyőfájáról. Mikor kellően mindenki megcsodálta, átnyújtottam apámnak. Apám ünnepélyes arccal átvette, forgatgatta, nézegette, még a fél szemét is becsukta hunyorítva, mint egy műértő, aki egy ritka ékszert vizsgál. „Éppen jó lesz! – mondta. – Ettől majd azt hiszi a karácsonyfa is, hogy fenyőből van!” S bevitte a szobába a tobozt, s rákötözte a citrusgallyakból eszkábált karácsonyfára.

Izgatottan vacsoráztunk, fél szemmel állandóan a szoba felé pislogva. Apám mosolygott türelmetlenségünkön, szántszándékkal húzta az időt, lassan evett-ivott, s kínálgatott minket is: „Na, még ezt a falatot! Ezt is kóstoljátok meg! Ma kivetjük a hasunkat a jóból.”

Aztán ő se bírta tovább. Felállt, s hangosan mondta: „Megjött a Jézuska!”

Betódultunk a szobába, meggyújtottuk a gyertyákat. Megcsodáltuk a házilag főzött szaloncukrokat, amelyeket szépen cifrázott-kivágott papírba csomagolt anyám. Megbámultuk az ezüstre festett, gyufaszálpöcökkel megtűzött diókat. S úgy néztük a piros almákat, mintha sose láttunk volna olyat. A toboz elöl lógott, főhelyen, cérnaszálon. Következett az ajándékosztás: mi, gyerekek, egy-egy nadrágszíjat kaptunk. Bőrből van! – hívta fel a figyelmünket apám. A szomszéd szíjgyártó készítette, a mi méretünkre. Rögtön a derekunkra kötöttük, s úgy álltunk a fa mellé s elénekeltük a karácsonyi éneket. Először a „Mennyből az angyalt”. Utána, apám unszolására, hogy halljuk, mit tanultál a zeneiskolában, egyedül énekeltem: „Kirje, kirje kisdedecske, betlehemi gyermekecske. Úgy hallottuk, megszülettél, szegények királya lettél!”

Apám bólogatott: „Kirjük bizony nagyon, hogy eljöjjön!”