Mit szeretnék kapni?

Természetesen ajándékba. A munkával megszerzett dolgok értékét, örömét és mellékízét ismerem, ezekről képzelegni nemigen szoktam, legfeljebb kiszámítom, ismerve az árfolyamot, mint a többi bölcs vagy dörzsölt felnőtt. Azzal is tisztában vagyok, hogy gyerekes dolog erről képzelegni, többféle értelemben is, amelyek közül még a legbevallhatóbb a gyerek önzésig felerősödött szeretetéhsége. Idegőrlő kombinációim, pénzügyi spekulációim közben azonban el-elfog ez az érzés, és beletörődve, pihenésképpen is átengedem neki munkaeszközömet, az agyamat, játsszon vele kedvére.

Először környezetemet, a szóba jöhető ismerősöket, barátokat, rokonokat pásztázom végig: mit kaphatnék egyáltalán? Pénzt aligha, nekik sincs. Ez különben sem igazi ajándék, erre nem vágyhatom igazán. Elvörösödve emlékszem vissza, hogy dühödt ifjúkoromban pénzt kértem egyszer, mikor sokkal többet ajánlottak fel: a barátságot. Nem, a pénzt zárjuk ki, legalább a képzelgésből, s legyünk fennköltek, ha már ilyen olcsón lehetünk.

Nézzük csak, mit szeretnék kapni? Ruhát? Ne tessék mosolyogni, ez is előfordult, és nem is olyan régen. S amennyit csorbult az önérzetem, annyit gyarapodott emberismeretem, nem szólva arról, hogy az ajándék nadrággal teljesíteni tudtam a civilizáció egyik alapkövetelményét. Sorsom azóta jobbra fordult, ruhám is van elég, olyan szívből-igazán erre sem vágyom.

Mire hát? Jó szóra? Biztatásra? Szépségem dicséretére? Ebben a szférában már érdemes elidőzni, kipipálva belőle az utóbbit. Szépségem dicséretére már kölyökkoromban is sunyin mosolyogtam vissza, nem tartottam értéknek s főleg őszintének a dicséretet. Jó szóra, biztatásra, arra a kevésre, ám ritka melegségűre-értékűre, amit kaptam, boldogan emlékszem, őrzöm őket, mint koldus az aranyakat. Hadd meséljem el a legkülönösebbet. Tizennyolc éves, zöldfülű koromban elvittem egy verset a Művelt Nép című képes hetilaphoz. Kellér Andor szobájába nyitottam be, mondtam, hogy hoztam egy verset. Jó, válaszolta fel sem nézve, tegyem oda az asztal sarkára, s jöjjek vissza három nap múlva. Három nap múlva a folyosón találkoztam vele, egy csomó kefelevonat volt a kezében. Mit akarok? – kérdezte. A versemről szeretnék érdeklődni, mondtam. Igen? Nahát, fiatalember, írjon ilyeneket, s mutatta sietősen az egyik kefelevonatot, amelytől torkomba ugrott a szívem, mert az én versem volt, s egy másodpercig haboztam, hogy megmondjam-e? Persze, végül megmondtam, s erre ő feledhetetlen kedvességgel és könnyedséggel, szabad kezével karon fogva, végigvitt a szobákon, előretartva a kefelevonatot, mint valami plakátot, s tömören közölte, hogy én írtam. Napokig bódult voltam az örömtől, s kerestem az alkalmat, hogy kicsit összeszedve magam, ezt közöljem is vele.

Annál nagyobb volt a meglepetésem, mikor ez megtörtént, s ahogy ő reagált rá. Egyszer a lóversenyen találkoztunk, s a futam után megszólítottam, s eldadogtam neki, hogy mennyire boldog vagyok, amiért tetszett neki a versem. Nem felelt rá, hanem megkérdezte, hogy eltaláltam-e a futamot? Kicsit lehűlve mondtam, hogy véletlenül igen. És hány tikettből? – kérdezte. Egy ötforintos tikettel, mondtam. Eggyel?! – kiáltott fel, komoran sarkon fordult, s otthagyott. Nem értettem. De még ott, rögtön a pályán felejthetetlen magyarázatot is kaptam rá Czibor Jánostól. A helyzet a következő, mondta, azt még elismeri, hogy szép verset írtál, mert kiváló ízlése és nagy szíve van. De azt soha nem bocsátja meg, hogy kijössz ide először a pályára, amelyet nála jobban senki nem ismer Magyarországon, és eltalálod egy tikettel azt a befutót, amelyet ő hússzal sem talált el. Ezt ő már pimasz szerencsének tartja.

Emlékezetesebb biztatást és bölcsebb magyarázatot ennél úgysem kapnék emberfiától, meg is elégszem ezzel.

Mit szeretnék hát kapni? És ha volna Isten, tőle mit?

Szorongva írom le, mint aki kiadja lelke legféltettebb titkát: támassza fel mindkettőjüket, csak egy délutánra, s támasszon fel engem is, hogy találkozhassak velük, mert rengeteg kérdeznivalóm gyűlt össze azóta.