Népdalgyűjtés 1951-ben

Úgy éltünk mi ott a világvégi zeneiskolában, mint valami üvegházban. Fülünk zenével volt tele, szemünk a hatalmas grófi park színével-rajzával; s ha kifelé bámészkodtunk a drótkerítésen, a dísztelen szántókra, a távolban kuksoló tanyákra, gyerekfejjel is éreztük, hogy kiváltságos szerencsefiai vagyunk. Pedig legtöbbünket úgy hoztak két-három évvel ezelőtt, szekéren, s összességünkben sem lehetett összetéveszteni bennünket grófi csemetékkel, s mégis jó hallásunk, a muzsika tanulása, hallgatása egy új világba léptetett át minket. Ebben a világban szépség volt, emelkedettség és harmónia. Mégpedig tiszta, egyszerű, az életre is visszavetülő harmónia, amit mi is rögtön felfogtunk és alkalmaztunk, az újdonsült „művészek” naivságával, hogy például: a nép énekel, ebből lesz a népdal, amelyet nagy zeneszerzőink feldolgoznak, mi pedig megtanuljuk, játsszuk, elemezzük. Hogy a nép mást is csinál, mint egyfolytában énekel, azt mi is tudtuk, de mint zavaró melléktevékenységet, elhessegettük zenészi öntudatunkból.

Ennek a világot megváltó képletnek a birtokában elhatároztuk, hogy mi is gyűjtünk népdalt, már elég jól tudtunk kottát írni, s a nép valószínűleg most is énekel. Kétfős brigádokat alakítottunk, kottapapírral, ceruzával felfegyverkeztünk, és felosztottuk egymás közt a feketén hallgató, őszi békési pusztát.

Népdalgyűjtő társammal tapostuk a sarat, mert közben az eső is megeredt, de ez csak növelte kutató szenvedélyünket, s magabiztosan állítottunk be a kiszemelt tanyára. Illetve nem is tanya volt ez, az én alföldi tapasztalatom szerint, hiszen se melléképület, se fa, se kút nem volt az udvarán, egyetlen szobás vályogház volt, rögtön a pusztára nyíló.

Elmondtuk a meglepett családnak, hogy a zeneiskolából jövünk, s népdalt gyűjtünk. Épp ezért kérjük, hogy ha tudnak, énekeljenek nekünk, mi majd leírjuk. De a ceruzát, papírt nem tudtuk elővenni, ugyanis néma csend volt a válasz, mi álltunk az ajtóban, szemben ült velünk a család, lassan kezdtük észlelni, hogy milyen sokan vannak, tán heten-nyolcan, gyerekek, felnőttek, s nem titkolt ellenszenvvel néztek ránk. Önbizalmunk megcsappant, csak álltunk sután, egyre nagyobb zavarban.

– Összeírják? – kérdezte végre a férfi, s a magázásban jeges távolságot éreztünk. Nem szóltunk, csak bólintottunk.

– Már ezt is összeírják?

Érzékeltük, jó fülünk volt, a crescendóban felfutó keserű hangsúlyt. Legszívesebben elköszöntünk volna, de most már a család nem engedett. Továbbra se kínáltak hellyel, igazság szerint nem is igen lett volna hova leülni. A rozoga asztal mellett a sovány férfi ült, felesége a falnak támaszkodott, a gyerekek az ágyon szorongtak. Egyéb bútor nem is volt a szobában, az ajtó mellett állt egy tapasztott tűzhely, amely főzésre és melegítésre egyaránt szolgált. Mi se voltunk otthon gazdagok, én tudatában is voltam annak, hogy szegények vagyunk, de ekkora szegénység még bennem is félelmet keltett.

– Na, akkor írják! – folytatta a férfi vicsorgó gúnnyal. – Még csak október van, de már elfogyott a búzánk. Kenyérért a községbe kell bemenni, kilenc kilométerre, de ott is pénzért adják, pénzünk meg nincs. De ha volna is pénzünk kenyérre, nincs pénzünk zsírra, azután nincs pénzünk tejre, krumplira!

Nem is tudom, hogy keveredtünk ki a házból, talán futottunk is, de még sokáig hallottuk a férfi hangját, kiabált utánunk az ajtóból, bele a feketén gőzölgő pusztába: Nincs pénzünk cipőre, nincs pénzünk ruhára!…

Mint két ázott verébfióka, caplattunk a sárban, torkunkban dobogott a szívünk. Nem volna pontos, ha azt mondanám, hogy egy világ omlott össze bennem; nem gondoltam én semmire, csak az arcom égett a megaláztatástól, és iszonyúan meg voltam zavarodva. S ma már elemezni sincs kedvem ezt az élményt, s nem merném állítani, hogy ez lenne a rugója annak a számomra is váratlan tettnek, hogy kamaszkorom végén, hétéves szívós rajongás után hátat fordítottam a zenének. De mindenesetre, gondolom, az első halálos sebet akkor kapta tudatomban a mindenható művészet.