Emlékezés egy iskolára

Hajnalban indultunk el a tanévnyitóra, szekérrel, a saroglyában párna, dunyha dagadt összekötözve, tetejében ültünk ketten, akik megfeleltünk a nyári felvételi vizsgán, s mutattuk az irányt a döcögős dűlőutakon szüleinknek az iskola, Békés-Tarhos felé. A grófi park ezüstfenyői között fogtunk ki, a szekértábor szélén, az ünnepély után szalmazsákot tömtünk, s beköltöztünk új otthonunkba. Sohasem felejtem el azt a szeptembert. Kastélyban, gazdasági épületekben laktunk, tanultunk, almát, szilvát, mogyorót szüreteltünk; hegedűt választottunk, s egész nap a hónunk alatt cipeltük, elő-elővettük, s fának dőlve próbálgattuk a hangját. Időnket, eszméletünket a zene töltötte ki öt éven keresztül. Minden dolgunkat a zenén át néztük, érte tanultunk hihetetlen buzgalommal, fegyelmeződtünk, s dolgoztunk, romot takarítottunk, építettünk, istálló hídlását ástuk ki másfél méter mélyen, kubikoltunk, télen rőzsét gyűjtöttünk, lepedőt mostunk (akinek csak egy volt), és énekeltünk párba verődve, két szólamban, kapásból a Biciniákat, Bertalottit.

Ma sem tudok nagyobb, szebb és hatásosabb pedagógiai eszközt elképzelni, mint a zene. Ott tanultam meg, mi a közösség, mi a közösségi élet. Mit jelent egy hangnak lenni a kórusban. Ott tanultam meg a belső fegyelmet, ritmusérzéket – már nem csak zenei jelentésében. Ott tanultuk meg a póztalanságot és a kiállás bátorságát. Külföldi látogatók (akadtak bőven) kétkedőn mosolyogtak, mikor bokor mögött hegedülő, éneklő gyerekeket láttak, pedig csak nem volt elég hely, azért szorultunk a szabad ég alá.

Ezt írtam egy versben erről az iskoláról: „a paraszti nehéz hallás Bartókon s Kodályon könnyebbült.” Mi a zenével a legmagasabb és legkorszerűbb (-modernebb) fokon ismerkedtünk meg. Előbb énekeltünk, játszottunk Bartókot és Kodályt, mint pl. Bachot vagy Beethovent. Addig érintetlenek voltunk a műveltségtől, hisz az iskola parasztok közül toborzott bennünket országjáró, tehetségkutató körútjain. Csak a népdalokat ismertük. Zökkenő és belső ellenkezés nélkül szívtuk magunkba Bartók és Kodály muzsikáját. A pentatónia anyanyelvünk volt, és „biflázni” a dúr-moll hangsort kellett. A népdaléneklési és szolmizáló versenyek (amelyeket Kodály Zoltán személyesen „zsűrizett” és jutalmazott) nekünk játéknak tűntek. S őszinte megdöbbenéssel fogadtuk azokat a valószínűleg álhíreket, hogy nem szabad Kodály-műveket énekelni. Hát akkor mit? – kérdeztük. Hivatalos „tananyagunkat” ez töltötte ki teljesen.

Kodálytól nemcsak magyarul énekelni, hanem magyarul beszélni is tanultunk. A nyelv ízét, mélységét-magasságát, rugalmasságát, tömörségét és hajlékonyságát éreztük a természetesnek ható, tökéletesen ráillő és beszélő dallamban; a zenei felhangokat a közönséges beszédben is hallani kezdtük; a hangutánzó szavak zenei élményt nyújtottak. S mennyi régi, elfelejtett szó támadt fel éneklés közben, fogantatásig érzékeny hallásunkban. Dallam és szöveg valamikori egységét sejtettük, éreztük, tanultuk meg. S a ritmusét. Kedvelt találós játékunk volt egy-egy dallam ritmusát kikopogni, vagy más ritmusban elénekelni; versenyben gyűjtöttük a szinkópás szavakat; kerestük a magánhangzóknak legjobban megfelelő magas vagy mély hangot. S mennyi minden iránt ébresztett fel bennünk őszinte kíváncsiságot a szöveg: pl. történelem („János úr készül udvari Bécsbe”), földrajz („Bátya, bátya, mely az út Becskerekére?”) s irodalom. A Kalevalát pl. énekelve ismertük meg. Népdalt gyűjtöttünk a környéken, és kémiatanárunk vezetésével agitációs rendezvényeken muzsikáltunk.

A zene életem részévé vált. Természetesen és ösztökélően él bennem. Már nincs rá mód, hogy szívem szerint, kölyökként újra beálljak a kórusba és énekelve köszöntsem Kodály Zoltánt: „ingó-bingó zöld fűszál szépen felöltözik…”; hadd köszönjem meg, csak így, prózában neki a felejthetetlen élményt, a muzsikát.

Hadd mondjam még el: nemrégen az a kitüntető megbízatás ért, hogy szöveget írtam Kodály Zoltán zenéjére, s mikor kész volt, felhívtuk Weöres Sándorral telefonon s kért, hogy énekeljem el. S mindjárt szöveggel, hiszen „maga, hallottam, Békés-Tarhosra járt”! Nagy lámpalázzal, de büszkén énekeltem. S dicséret még nem esett olyan jól, mint az övé.