A szekér alkatrészei

Miért érzékeljük jobban az elmúlót, mint a születőt? Talán mert készebb, áttekinthetőbb, letisztultabb, mint az ezerfelé szikrázó, türelmünket és képzeletünket ígéreteivel próbára tevő újdonság. De érzékeljük-e eléggé? A halhatatlanság közege, az agyunk jól működik-e, van-e ideje és ereje legalább a nevét megjegyezni az elmúlónak? Például a szekérnek, amely hosszú, hűséges szolgálat után most kezdi meg utolsó útját a halhatatlanságba, az emberiség legendáiba, meséibe, magával víve legalább két szintoly ősi foglalkozást, a kerékgyártót és a kovácsot.

Gyerekkorom alaptudásához, -élményéhez tartozott mind a két mesterség: egy udvarban dolgozott apám, a kovács, és szomszédunk, a kerékgyártó. A szekércsinálás minden mozzanata, íze, szaga, öröme a fejemben, az orromban, a szívemben volt. Kisebbfajta ünnepnek számított, mikor a fényes fájú, feketére szurkozott vasú szekér készen állt az udvaron, hosszú, üveggel csiszolt rúdja, mint valami zászlórúd, kifelé állt az utcára. Jöttek a csodálók, a boldog tulajdonossal együtt nézegették, aláguggoltak, forgatták a rúdját, rázogatták a lőcsét, szakértő megjegyzéseikkel hizlalták a készítők büszkeségét.

De el tudom-e mondani, meg tudom-e nevezni alig húsz év múltán a szekér alkatrészeit? Napok óta erre ébredek, elkeseredve-ellágyulva erőltetem az emlékezetemet, ravaszul különböző asszociációs fogásokhoz folyamodom, hogy felidézzem a semmibe hullót, újra az érzékszerveimhez kötözzem a valaha oly ismerőset.

A főbb alkatrészeket gyorsan össze tudom szedni: rúd, tengely, kerék, lőcs, oldal, saroglya. Beleszagolok a levegőbe, s a szaglószervemből jött segítség révén még hozzácsapom: ráf; ugyanis máig érzem a fa pörkölt szagát, amikor ráfolják a kereket, a keréktalpra ráhúzzák a tüzes, kicsit bő vaspántot, azután a víz sistergését, ahogy lehűtik s így rászorítják a vasat. A kereket már könnyen elintézem: küllő, és középen a kerékagy, a kerékagyban van egy peremes vascső, amelyben forog a tengely, de itt megakadok, nem tudom, hogyan hívják ezt a vascsövet.

Tovább megyek, hogy hátha majd később eszembe jut magától, most már módszeresen elkerülöm azokat a részeket, amelyeknek nem tudom a nevét: a két tengelyt összekötő alsó vázat, a lőcs két csatlakozási pontját, a vendégoldalt tartó pántokat, a rúd végén a kötőfék karikáját; s megörülök, mint egy váratlan ajándéknak, a hámfa nevének. Elöl lóg belőle két darab, illetve három, ha még egy lovat akarnak befogni, az első tengelyhez erősítve. Elidőzök pihenésképpen a hámfánál, lovak fénylő szőrű tomporát látom, a hámfához hurkolt istrángot, a szíjgyártó műhelyéből nemrég kikerült hámot, gyeplőt, kötőféket, a mindig tajtékos zablavasat, a rézzel kivert szemellenzőt, a ragyogó csatokat, sallangokat, a pogány módra befont sörényt. Elkalandozok a járulékos mesterségekre: a szíjgyártóra, a kötélverőre, mélyen beszívom a rég elillant bőr- és kenderszagot, megízlelem ujjam bögyével az ár hegyét, meglovagolom a szíjgyártó padot, s vastag köteleket hajtogatok karikába, és szélfútta tengerészeken merengek.

De érzem, hogy ez zsákutca, így nem jutok semmire, s rögtön elhessegetem az eketaliga feltoluló képét is, de egy pillanattal később már hálás vagyok neki, mert róla „kapcsoltam” át egy másik emlékre, amely közelebb vitt makacs célomhoz. Ugyanis a reparálásra váró szekerek tengelyig lebontva álltak az udvar sarkában, és vasárnap, mikor elcsendesedett mind a két műhely, s ünneplőbe öltöztek a mesterek is, hogy az Ipartestületben vitassák meg a világ dolgait, a miénk lett az udvar minden kincsével. Kincsnek főleg a mozgatható, gurítható és meglovagolható dolgokat tekintettük. Felnyergeltük, kengyeleztük, kantároztuk a bakokat, huzigáltuk az eketaligákat, szekérvázakat. S előfordult, hogy az elrozsdásodott tengelyszeg kivásott, és kiesett a kerék.

A tengelyszegről könnyedén eszembe ugrik a vascső neve is: tengelyágy. Azután a hajlított lemezből készült sárhányó, a fékpofa, a szekérhágcsó.

Azután újra és végleg megakadok, szomorúan nézek a képzeletemben felibe-harmadába felépített szekérre: ezzel ugyan nem jutnék messzire. És úgy érzem, a szekér is szomorúan néz rám, s a szekér mögül a műhely, elfelejtett nevű szerszámaival, s a műhely mögül a bőrkötényes mesterek serege, ahogy végzik egyre érthetetlenebb mozdulataikat, fogásaikat, beleveszve az időbe.