Tárcák

A szekér alkatrészei

Miért érzékeljük jobban az elmúlót, mint a születőt? Talán mert készebb, áttekinthetőbb, letisztultabb, mint az ezerfelé szikrázó, türelmünket és képzeletünket ígéreteivel próbára tevő újdonság. De érzékeljük-e eléggé? A halhatatlanság közege, az agyunk jól működik-e, van-e ideje és ereje legalább a nevét megjegyezni az elmúlónak? Például a szekérnek, amely hosszú, hűséges szolgálat után most kezdi meg utolsó útját a halhatatlanságba, az emberiség legendáiba, meséibe, magával víve legalább két szintoly ősi foglalkozást, a kerékgyártót és a kovácsot.

Gyerekkorom alaptudásához, -élményéhez tartozott mind a két mesterség: egy udvarban dolgozott apám, a kovács, és szomszédunk, a kerékgyártó. A szekércsinálás minden mozzanata, íze, szaga, öröme a fejemben, az orromban, a szívemben volt. Kisebbfajta ünnepnek számított, mikor a fényes fájú, feketére szurkozott vasú szekér készen állt az udvaron, hosszú, üveggel csiszolt rúdja, mint valami zászlórúd, kifelé állt az utcára. Jöttek a csodálók, a boldog tulajdonossal együtt nézegették, aláguggoltak, forgatták a rúdját, rázogatták a lőcsét, szakértő megjegyzéseikkel hizlalták a készítők büszkeségét.

De el tudom-e mondani, meg tudom-e nevezni alig húsz év múltán a szekér alkatrészeit? Napok óta erre ébredek, elkeseredve-ellágyulva erőltetem az emlékezetemet, ravaszul különböző asszociációs fogásokhoz folyamodom, hogy felidézzem a semmibe hullót, újra az érzékszerveimhez kötözzem a valaha oly ismerőset.

A főbb alkatrészeket gyorsan össze tudom szedni: rúd, tengely, kerék, lőcs, oldal, saroglya. Beleszagolok a levegőbe, s a szaglószervemből jött segítség révén még hozzácsapom: ráf; ugyanis máig érzem a fa pörkölt szagát, amikor ráfolják a kereket, a keréktalpra ráhúzzák a tüzes, kicsit bő vaspántot, azután a víz sistergését, ahogy lehűtik s így rászorítják a vasat. A kereket már könnyen elintézem: küllő, és középen a kerékagy, a kerékagyban van egy peremes vascső, amelyben forog a tengely, de itt megakadok, nem tudom, hogyan hívják ezt a vascsövet.

Tovább megyek, hogy hátha majd később eszembe jut magától, most már módszeresen elkerülöm azokat a részeket, amelyeknek nem tudom a nevét: a két tengelyt összekötő alsó vázat, a lőcs két csatlakozási pontját, a vendégoldalt tartó pántokat, a rúd végén a kötőfék karikáját; s megörülök, mint egy váratlan ajándéknak, a hámfa nevének. Elöl lóg belőle két darab, illetve három, ha még egy lovat akarnak befogni, az első tengelyhez erősítve. Elidőzök pihenésképpen a hámfánál, lovak fénylő szőrű tomporát látom, a hámfához hurkolt istrángot, a szíjgyártó műhelyéből nemrég kikerült hámot, gyeplőt, kötőféket, a mindig tajtékos zablavasat, a rézzel kivert szemellenzőt, a ragyogó csatokat, sallangokat, a pogány módra befont sörényt. Elkalandozok a járulékos mesterségekre: a szíjgyártóra, a kötélverőre, mélyen beszívom a rég elillant bőr- és kenderszagot, megízlelem ujjam bögyével az ár hegyét, meglovagolom a szíjgyártó padot, s vastag köteleket hajtogatok karikába, és szélfútta tengerészeken merengek.

De érzem, hogy ez zsákutca, így nem jutok semmire, s rögtön elhessegetem az eketaliga feltoluló képét is, de egy pillanattal később már hálás vagyok neki, mert róla „kapcsoltam” át egy másik emlékre, amely közelebb vitt makacs célomhoz. Ugyanis a reparálásra váró szekerek tengelyig lebontva álltak az udvar sarkában, és vasárnap, mikor elcsendesedett mind a két műhely, s ünneplőbe öltöztek a mesterek is, hogy az Ipartestületben vitassák meg a világ dolgait, a miénk lett az udvar minden kincsével. Kincsnek főleg a mozgatható, gurítható és meglovagolható dolgokat tekintettük. Felnyergeltük, kengyeleztük, kantároztuk a bakokat, huzigáltuk az eketaligákat, szekérvázakat. S előfordult, hogy az elrozsdásodott tengelyszeg kivásott, és kiesett a kerék.

A tengelyszegről könnyedén eszembe ugrik a vascső neve is: tengelyágy. Azután a hajlított lemezből készült sárhányó, a fékpofa, a szekérhágcsó.

Azután újra és végleg megakadok, szomorúan nézek a képzeletemben felibe-harmadába felépített szekérre: ezzel ugyan nem jutnék messzire. És úgy érzem, a szekér is szomorúan néz rám, s a szekér mögül a műhely, elfelejtett nevű szerszámaival, s a műhely mögül a bőrkötényes mesterek serege, ahogy végzik egyre érthetetlenebb mozdulataikat, fogásaikat, beleveszve az időbe.

Emlékezés egy iskolára

Hajnalban indultunk el a tanévnyitóra, szekérrel, a saroglyában párna, dunyha dagadt összekötözve, tetejében ültünk ketten, akik megfeleltünk a nyári felvételi vizsgán, s mutattuk az irányt a döcögős dűlőutakon szüleinknek az iskola, Békés-Tarhos felé. A grófi park ezüstfenyői között fogtunk ki, a szekértábor szélén, az ünnepély után szalmazsákot tömtünk, s beköltöztünk új otthonunkba. Sohasem felejtem el azt a szeptembert. Kastélyban, gazdasági épületekben laktunk, tanultunk, almát, szilvát, mogyorót szüreteltünk; hegedűt választottunk, s egész nap a hónunk alatt cipeltük, elő-elővettük, s fának dőlve próbálgattuk a hangját. Időnket, eszméletünket a zene töltötte ki öt éven keresztül. Minden dolgunkat a zenén át néztük, érte tanultunk hihetetlen buzgalommal, fegyelmeződtünk, s dolgoztunk, romot takarítottunk, építettünk, istálló hídlását ástuk ki másfél méter mélyen, kubikoltunk, télen rőzsét gyűjtöttünk, lepedőt mostunk (akinek csak egy volt), és énekeltünk párba verődve, két szólamban, kapásból a Biciniákat, Bertalottit.

Ma sem tudok nagyobb, szebb és hatásosabb pedagógiai eszközt elképzelni, mint a zene. Ott tanultam meg, mi a közösség, mi a közösségi élet. Mit jelent egy hangnak lenni a kórusban. Ott tanultam meg a belső fegyelmet, ritmusérzéket – már nem csak zenei jelentésében. Ott tanultuk meg a póztalanságot és a kiállás bátorságát. Külföldi látogatók (akadtak bőven) kétkedőn mosolyogtak, mikor bokor mögött hegedülő, éneklő gyerekeket láttak, pedig csak nem volt elég hely, azért szorultunk a szabad ég alá.

Ezt írtam egy versben erről az iskoláról: „a paraszti nehéz hallás Bartókon s Kodályon könnyebbült.” Mi a zenével a legmagasabb és legkorszerűbb (-modernebb) fokon ismerkedtünk meg. Előbb énekeltünk, játszottunk Bartókot és Kodályt, mint pl. Bachot vagy Beethovent. Addig érintetlenek voltunk a műveltségtől, hisz az iskola parasztok közül toborzott bennünket országjáró, tehetségkutató körútjain. Csak a népdalokat ismertük. Zökkenő és belső ellenkezés nélkül szívtuk magunkba Bartók és Kodály muzsikáját. A pentatónia anyanyelvünk volt, és „biflázni” a dúr-moll hangsort kellett. A népdaléneklési és szolmizáló versenyek (amelyeket Kodály Zoltán személyesen „zsűrizett” és jutalmazott) nekünk játéknak tűntek. S őszinte megdöbbenéssel fogadtuk azokat a valószínűleg álhíreket, hogy nem szabad Kodály-műveket énekelni. Hát akkor mit? – kérdeztük. Hivatalos „tananyagunkat” ez töltötte ki teljesen.

Kodálytól nemcsak magyarul énekelni, hanem magyarul beszélni is tanultunk. A nyelv ízét, mélységét-magasságát, rugalmasságát, tömörségét és hajlékonyságát éreztük a természetesnek ható, tökéletesen ráillő és beszélő dallamban; a zenei felhangokat a közönséges beszédben is hallani kezdtük; a hangutánzó szavak zenei élményt nyújtottak. S mennyi régi, elfelejtett szó támadt fel éneklés közben, fogantatásig érzékeny hallásunkban. Dallam és szöveg valamikori egységét sejtettük, éreztük, tanultuk meg. S a ritmusét. Kedvelt találós játékunk volt egy-egy dallam ritmusát kikopogni, vagy más ritmusban elénekelni; versenyben gyűjtöttük a szinkópás szavakat; kerestük a magánhangzóknak legjobban megfelelő magas vagy mély hangot. S mennyi minden iránt ébresztett fel bennünk őszinte kíváncsiságot a szöveg: pl. történelem („János úr készül udvari Bécsbe”), földrajz („Bátya, bátya, mely az út Becskerekére?”) s irodalom. A Kalevalát pl. énekelve ismertük meg. Népdalt gyűjtöttünk a környéken, és kémiatanárunk vezetésével agitációs rendezvényeken muzsikáltunk.

A zene életem részévé vált. Természetesen és ösztökélően él bennem. Már nincs rá mód, hogy szívem szerint, kölyökként újra beálljak a kórusba és énekelve köszöntsem Kodály Zoltánt: „ingó-bingó zöld fűszál szépen felöltözik…”; hadd köszönjem meg, csak így, prózában neki a felejthetetlen élményt, a muzsikát.

Hadd mondjam még el: nemrégen az a kitüntető megbízatás ért, hogy szöveget írtam Kodály Zoltán zenéjére, s mikor kész volt, felhívtuk Weöres Sándorral telefonon s kért, hogy énekeljem el. S mindjárt szöveggel, hiszen „maga, hallottam, Békés-Tarhosra járt”! Nagy lámpalázzal, de büszkén énekeltem. S dicséret még nem esett olyan jól, mint az övé.

Népdalgyűjtés 1951-ben

Úgy éltünk mi ott a világvégi zeneiskolában, mint valami üvegházban. Fülünk zenével volt tele, szemünk a hatalmas grófi park színével-rajzával; s ha kifelé bámészkodtunk a drótkerítésen, a dísztelen szántókra, a távolban kuksoló tanyákra, gyerekfejjel is éreztük, hogy kiváltságos szerencsefiai vagyunk. Pedig legtöbbünket úgy hoztak két-három évvel ezelőtt, szekéren, s összességünkben sem lehetett összetéveszteni bennünket grófi csemetékkel, s mégis jó hallásunk, a muzsika tanulása, hallgatása egy új világba léptetett át minket. Ebben a világban szépség volt, emelkedettség és harmónia. Mégpedig tiszta, egyszerű, az életre is visszavetülő harmónia, amit mi is rögtön felfogtunk és alkalmaztunk, az újdonsült „művészek” naivságával, hogy például: a nép énekel, ebből lesz a népdal, amelyet nagy zeneszerzőink feldolgoznak, mi pedig megtanuljuk, játsszuk, elemezzük. Hogy a nép mást is csinál, mint egyfolytában énekel, azt mi is tudtuk, de mint zavaró melléktevékenységet, elhessegettük zenészi öntudatunkból.

Ennek a világot megváltó képletnek a birtokában elhatároztuk, hogy mi is gyűjtünk népdalt, már elég jól tudtunk kottát írni, s a nép valószínűleg most is énekel. Kétfős brigádokat alakítottunk, kottapapírral, ceruzával felfegyverkeztünk, és felosztottuk egymás közt a feketén hallgató, őszi békési pusztát.

Népdalgyűjtő társammal tapostuk a sarat, mert közben az eső is megeredt, de ez csak növelte kutató szenvedélyünket, s magabiztosan állítottunk be a kiszemelt tanyára. Illetve nem is tanya volt ez, az én alföldi tapasztalatom szerint, hiszen se melléképület, se fa, se kút nem volt az udvarán, egyetlen szobás vályogház volt, rögtön a pusztára nyíló.

Elmondtuk a meglepett családnak, hogy a zeneiskolából jövünk, s népdalt gyűjtünk. Épp ezért kérjük, hogy ha tudnak, énekeljenek nekünk, mi majd leírjuk. De a ceruzát, papírt nem tudtuk elővenni, ugyanis néma csend volt a válasz, mi álltunk az ajtóban, szemben ült velünk a család, lassan kezdtük észlelni, hogy milyen sokan vannak, tán heten-nyolcan, gyerekek, felnőttek, s nem titkolt ellenszenvvel néztek ránk. Önbizalmunk megcsappant, csak álltunk sután, egyre nagyobb zavarban.

– Összeírják? – kérdezte végre a férfi, s a magázásban jeges távolságot éreztünk. Nem szóltunk, csak bólintottunk.

– Már ezt is összeírják?

Érzékeltük, jó fülünk volt, a crescendóban felfutó keserű hangsúlyt. Legszívesebben elköszöntünk volna, de most már a család nem engedett. Továbbra se kínáltak hellyel, igazság szerint nem is igen lett volna hova leülni. A rozoga asztal mellett a sovány férfi ült, felesége a falnak támaszkodott, a gyerekek az ágyon szorongtak. Egyéb bútor nem is volt a szobában, az ajtó mellett állt egy tapasztott tűzhely, amely főzésre és melegítésre egyaránt szolgált. Mi se voltunk otthon gazdagok, én tudatában is voltam annak, hogy szegények vagyunk, de ekkora szegénység még bennem is félelmet keltett.

– Na, akkor írják! – folytatta a férfi vicsorgó gúnnyal. – Még csak október van, de már elfogyott a búzánk. Kenyérért a községbe kell bemenni, kilenc kilométerre, de ott is pénzért adják, pénzünk meg nincs. De ha volna is pénzünk kenyérre, nincs pénzünk zsírra, azután nincs pénzünk tejre, krumplira!

Nem is tudom, hogy keveredtünk ki a házból, talán futottunk is, de még sokáig hallottuk a férfi hangját, kiabált utánunk az ajtóból, bele a feketén gőzölgő pusztába: Nincs pénzünk cipőre, nincs pénzünk ruhára!…

Mint két ázott verébfióka, caplattunk a sárban, torkunkban dobogott a szívünk. Nem volna pontos, ha azt mondanám, hogy egy világ omlott össze bennem; nem gondoltam én semmire, csak az arcom égett a megaláztatástól, és iszonyúan meg voltam zavarodva. S ma már elemezni sincs kedvem ezt az élményt, s nem merném állítani, hogy ez lenne a rugója annak a számomra is váratlan tettnek, hogy kamaszkorom végén, hétéves szívós rajongás után hátat fordítottam a zenének. De mindenesetre, gondolom, az első halálos sebet akkor kapta tudatomban a mindenható művészet.

Mit szeretnék kapni?

Természetesen ajándékba. A munkával megszerzett dolgok értékét, örömét és mellékízét ismerem, ezekről képzelegni nemigen szoktam, legfeljebb kiszámítom, ismerve az árfolyamot, mint a többi bölcs vagy dörzsölt felnőtt. Azzal is tisztában vagyok, hogy gyerekes dolog erről képzelegni, többféle értelemben is, amelyek közül még a legbevallhatóbb a gyerek önzésig felerősödött szeretetéhsége. Idegőrlő kombinációim, pénzügyi spekulációim közben azonban el-elfog ez az érzés, és beletörődve, pihenésképpen is átengedem neki munkaeszközömet, az agyamat, játsszon vele kedvére.

Először környezetemet, a szóba jöhető ismerősöket, barátokat, rokonokat pásztázom végig: mit kaphatnék egyáltalán? Pénzt aligha, nekik sincs. Ez különben sem igazi ajándék, erre nem vágyhatom igazán. Elvörösödve emlékszem vissza, hogy dühödt ifjúkoromban pénzt kértem egyszer, mikor sokkal többet ajánlottak fel: a barátságot. Nem, a pénzt zárjuk ki, legalább a képzelgésből, s legyünk fennköltek, ha már ilyen olcsón lehetünk.

Nézzük csak, mit szeretnék kapni? Ruhát? Ne tessék mosolyogni, ez is előfordult, és nem is olyan régen. S amennyit csorbult az önérzetem, annyit gyarapodott emberismeretem, nem szólva arról, hogy az ajándék nadrággal teljesíteni tudtam a civilizáció egyik alapkövetelményét. Sorsom azóta jobbra fordult, ruhám is van elég, olyan szívből-igazán erre sem vágyom.

Mire hát? Jó szóra? Biztatásra? Szépségem dicséretére? Ebben a szférában már érdemes elidőzni, kipipálva belőle az utóbbit. Szépségem dicséretére már kölyökkoromban is sunyin mosolyogtam vissza, nem tartottam értéknek s főleg őszintének a dicséretet. Jó szóra, biztatásra, arra a kevésre, ám ritka melegségűre-értékűre, amit kaptam, boldogan emlékszem, őrzöm őket, mint koldus az aranyakat. Hadd meséljem el a legkülönösebbet. Tizennyolc éves, zöldfülű koromban elvittem egy verset a Művelt Nép című képes hetilaphoz. Kellér Andor szobájába nyitottam be, mondtam, hogy hoztam egy verset. Jó, válaszolta fel sem nézve, tegyem oda az asztal sarkára, s jöjjek vissza három nap múlva. Három nap múlva a folyosón találkoztam vele, egy csomó kefelevonat volt a kezében. Mit akarok? – kérdezte. A versemről szeretnék érdeklődni, mondtam. Igen? Nahát, fiatalember, írjon ilyeneket, s mutatta sietősen az egyik kefelevonatot, amelytől torkomba ugrott a szívem, mert az én versem volt, s egy másodpercig haboztam, hogy megmondjam-e? Persze, végül megmondtam, s erre ő feledhetetlen kedvességgel és könnyedséggel, szabad kezével karon fogva, végigvitt a szobákon, előretartva a kefelevonatot, mint valami plakátot, s tömören közölte, hogy én írtam. Napokig bódult voltam az örömtől, s kerestem az alkalmat, hogy kicsit összeszedve magam, ezt közöljem is vele.

Annál nagyobb volt a meglepetésem, mikor ez megtörtént, s ahogy ő reagált rá. Egyszer a lóversenyen találkoztunk, s a futam után megszólítottam, s eldadogtam neki, hogy mennyire boldog vagyok, amiért tetszett neki a versem. Nem felelt rá, hanem megkérdezte, hogy eltaláltam-e a futamot? Kicsit lehűlve mondtam, hogy véletlenül igen. És hány tikettből? – kérdezte. Egy ötforintos tikettel, mondtam. Eggyel?! – kiáltott fel, komoran sarkon fordult, s otthagyott. Nem értettem. De még ott, rögtön a pályán felejthetetlen magyarázatot is kaptam rá Czibor Jánostól. A helyzet a következő, mondta, azt még elismeri, hogy szép verset írtál, mert kiváló ízlése és nagy szíve van. De azt soha nem bocsátja meg, hogy kijössz ide először a pályára, amelyet nála jobban senki nem ismer Magyarországon, és eltalálod egy tikettel azt a befutót, amelyet ő hússzal sem talált el. Ezt ő már pimasz szerencsének tartja.

Emlékezetesebb biztatást és bölcsebb magyarázatot ennél úgysem kapnék emberfiától, meg is elégszem ezzel.

Mit szeretnék hát kapni? És ha volna Isten, tőle mit?

Szorongva írom le, mint aki kiadja lelke legféltettebb titkát: támassza fel mindkettőjüket, csak egy délutánra, s támasszon fel engem is, hogy találkozhassak velük, mert rengeteg kérdeznivalóm gyűlt össze azóta.

Szegények királya lettél

Ha behunyom a szemem, hipp-hopp, utazok az időben vissza, ismerős utakon suhanok, s már ott állok a kapunkban, Kossuth utca 30. Lenyomom a kilincset, vidám orral szimatolok: sül a kalács, sül a hús! Mert utaztam akkor is, gyerekkoromban, haza karácsonykor az iskolából. Vonatról vonatra szálltunk át, kis vonatról nagy vonatra, Tarhostól Csabáig, Szajoltól Kisújszállásig. Egyre fogyó társasággal, el-elhagyogatva a közbeeső állomásokon a barátokat. Az utazás izgalma keveredett az ünnepével, a gyerekkor határán egyensúlyoztam, mert az utazás olyan felnőttes dolog volt, de a karácsonyt még gyermeki szívvel csodáltam.

Áhítatom, sóvárgásom gyermeki volt és teljes, ajándéknak számított a hazaérkezés, a betoppanás, a sült kalács illata és anyám öröme! Nem tudom, milyen volt a gazdagok karácsonya, ma sem nagyon érdekel. Csak azt tudom, hogy milyen volt a szegényeké. Én úgy éreztem, s ma is úgy érzem derűsen, hogy tökéletes volt. A legtöbbet kaptuk, adtuk: a szeretetet! Hogy is mondjam, hogy érthető legyen? Mi gyerekek a szegénységet természetesnek fogtuk fel, abban éltünk, és nem nagyon éreztük, hogy más is lehetne. Cipőnk-ruhánk volt, ha néha foltozott is, ettünk is, mint más, hiszen körülöttünk mindenki szegény volt. De a világunk egyáltalán nem volt csonka vagy szűkös, hiszen minden más egyebünk megvolt: a szívünk, az eszünk, a kedélyünk! Talán egy picit elevenebb, mohóbb is, talán egy picit jobban örültünk mindennek. S volt, amiből többet kaptunk, ami kimeríthetetlen bőségben áradt felénk: a szeretet! Mert talán mégiscsak van igazság a földön, hogy a szeretet pótolni tudja a hiányzó kincseket.

Este volt már, mikor megérkeztem. Óvatosan csuktam be a kaput, s bekopogtam a világító konyhaajtón. Öcsém vigyorogva nyitotta ki, s rám kacsintott: „Láttam a karácsonyfát!” Anyám a tepsit húzta ki éppen, gyorsan feltette a tűzhelyre, s hozzám szaladt. Ölelgetett, csókolgatott. Befele kiabált a szobába, ahol apám díszítette a karácsonyfát: „Gyere ki! Gyere ki! Megjött!” Apám kidugta a fejét az ajtón, s ritka mosolya egyikét villantotta rám. „Hát megjött a Jézuska? Vagy csak a követe?”

Leraktam a sarokba a fonott fűzfa koffert, amiben a mosnivalókat hoztam. Majd a konyha közepére álltam, s mikor megint mindenki rám figyelt, elővettem a zsebemből az ajándékot. Egy szép nagy tobozt a tarhosi grófi park fenyőfájáról. Mikor kellően mindenki megcsodálta, átnyújtottam apámnak. Apám ünnepélyes arccal átvette, forgatgatta, nézegette, még a fél szemét is becsukta hunyorítva, mint egy műértő, aki egy ritka ékszert vizsgál. „Éppen jó lesz! – mondta. – Ettől majd azt hiszi a karácsonyfa is, hogy fenyőből van!” S bevitte a szobába a tobozt, s rákötözte a citrusgallyakból eszkábált karácsonyfára.

Izgatottan vacsoráztunk, fél szemmel állandóan a szoba felé pislogva. Apám mosolygott türelmetlenségünkön, szántszándékkal húzta az időt, lassan evett-ivott, s kínálgatott minket is: „Na, még ezt a falatot! Ezt is kóstoljátok meg! Ma kivetjük a hasunkat a jóból.”

Aztán ő se bírta tovább. Felállt, s hangosan mondta: „Megjött a Jézuska!”

Betódultunk a szobába, meggyújtottuk a gyertyákat. Megcsodáltuk a házilag főzött szaloncukrokat, amelyeket szépen cifrázott-kivágott papírba csomagolt anyám. Megbámultuk az ezüstre festett, gyufaszálpöcökkel megtűzött diókat. S úgy néztük a piros almákat, mintha sose láttunk volna olyat. A toboz elöl lógott, főhelyen, cérnaszálon. Következett az ajándékosztás: mi, gyerekek, egy-egy nadrágszíjat kaptunk. Bőrből van! – hívta fel a figyelmünket apám. A szomszéd szíjgyártó készítette, a mi méretünkre. Rögtön a derekunkra kötöttük, s úgy álltunk a fa mellé s elénekeltük a karácsonyi éneket. Először a „Mennyből az angyalt”. Utána, apám unszolására, hogy halljuk, mit tanultál a zeneiskolában, egyedül énekeltem: „Kirje, kirje kisdedecske, betlehemi gyermekecske. Úgy hallottuk, megszülettél, szegények királya lettél!”

Apám bólogatott: „Kirjük bizony nagyon, hogy eljöjjön!”

A Város meghódítása

Feltörekvés gátlásokkal

Legtermészetesebb és legrégibb tapasztalatom az emberi világból, hogy mindenki törekszik valamire. Talán a szikes, sovány föld, amely nem is oly rég mocsár volt, tette szülőföldem lakóit örökké éber törekvőkké; a kemény életfeltételekhez való alkalmazkodás képessége beivódott a kromoszómákba s szállt örökségként apáról fiúra, egyéb örökség nem is igen lévén? Ha lehunyom a szemem, sürgő-forgó bolyt látok: tücsökfekete öregasszonyokat, akik kosárnyi csörgő almával, édesgyökérrel, aszalt szilvával, befőttes üvegben tárolt nadállyal surrannak a piacra filléres haszon reményében; ügyes kezű kakasherélőket, akikhez házhoz viszik a baromfiudvar hercegét; élelmes rongyszőnyegszövőket; házi borbélyokat, lódoktorokat, miskárolókat, hurka-kolbász szakértőket, korsó-cseréptál drótozókat, meggyfaszipka-faragókat, ihletett kezű gyümölcsfaoltókat; kert gerádjában cukornádtermesztőket; huncut pálinkafőző-alkimistákat, akik főztek hullott almából, tengeridarából, kenyérhéjból, cukorrépából, mindenből, ami a kezük ügyébe esett. Ki tudná felsorolni az ezermester zseniket, s ki tudja ma már titkukat?

A törekvés azonos volt a mozgással, tettvággyal és kielégüléssel, azonos volt az élettel. A törekvés valamire olyan világos cselekedet volt, mint ahogy például a fecske fészket rak; célja, értelme, haszna nem szorult magyarázatra.

De ki törekedett fölfelé? Onnan lentről nézve a régi szemmel, s fogalmazva a régi fogalommal: nyakra-főre hágva? Volt olyan is, s a közegek hígabb ellenállása mutatta az irányt: papnak, politikusnak, egyéb nadrágos embernek ment, akit vitt hite, szerencséje, erős vagy éppen gyenge jelleme. Ezeket én nem ismertem, mint ahogy örökre elsüllyedt gyerekkorom behunyt szemmel rajzolt világa is. Azonban mégis érdemes elidőzni még egy kicsit ennél a világnál, mert a törekvés életre való tapasztalata mellé ekkor s itt kaptam, mintegy szentenciaképp, azt az érzékeny erkölcsi mértéket, amely különbséget tett a törekvés és a feltörekvés között.

*

A továbbiakban talán személyeskedőbb leszek, mint amit egy ilyen cikk elbír, de nincs más modellem, akit pontosan, huzamosabban megfigyelhetnék, mint én. S még így is aggódóm, hogy helyesek-e a következtetéseim, pontosak-e a megfigyeléseim? Mert hát mi felé is törekedtem én, és felértem-e egyáltalán valahová? Ám bizonytalanságom is lehet közhasznú, akár mint negatív példa. A szerénykedésnek, a valóságoson túl, praktikus oka is van: igyekszem elidegeníteni magamat sorsomtól, hogy jobban át tudjak látni rajta. A korban előttem járók látványosabb, tanulságosabb feltörekvését és bukását sem ismerem elég jól; legfőbb információm az élvemaradottaktól valamiféle kesernyés nosztalgia, valamiféle lélektani képtelenség vagy csoda, amely a történelemmel azonosítja önmagát. A halottaktól semmiféle információm sincs. Ez a fogyatékos tudás is szerénységre int, személyem, sorsom túlértékelésétől óv.

De térjünk a tárgyra végre, a köntörfalazást, gátlásokat nem illusztrálva, hanem nevén nevezve, ahogy illik, vagy ahogy szeretnénk, vagy pediglen ahogy lehet.

*

Korosztályom minden valamirevaló képzelgője tarisznyájában hordozta a Petőfi-legendát: a költővé levés egyszerű receptjét. Szegénynek születni, tudni a nép nyelvét, s e két adottságból dalokat fabrikálni. Az izgalomtól fülig pirosan olvasgattam én is az akkori folyóiratokban az ilyen versikéket. A költővé avató felismerés nem is fért belém, hogy „ilyeneket én is tudok írni!” – nekiültem, megírtam, postára adtam, és választ is kaptam rá; sőt hogy a tévedés még súlyosabb legyen, egy-két ilyen zöngeményt le is hozott a tekintélyes irodalmi orgánum, ami tanáraimnak nagy megrökönyödést okozott, kamasz önhittségemet pedig a végletekig fokozta.

Később (pár hónappal később, mert hiszen rohant az idő, hogy rohant, s én még mindig csak harmadikos gimnazista voltam!) a most már szemmel tartott irodalmi divatok hatására-e, vagy egyszerűen azért, mert bővültek ismereteim, a legendát, a receptet „korszerűbbre” cseréltem ki: József Attila lett a példaképem. Ami mindenképpen gazdagodást hozott, mert az egyszerűség kedvéért megtanultam minden versét. Korlátlan alkalmazkodási képességemmel magamévá tettem a sorsát is, koravén lélekkel borzongtam a nem teljesen értett fájdalmakon, a semmi ágán didergő magányon.

Felnőtté válásom ideje körül mélyen szégyelltem ezt a korlátlan alkalmazkodási készséget; ma már vidáman nézek vissza erre az elveszített, gátlások nélküli, boldog szabadságra. Életem rövid szakasza volt, amikor a versírás örömet, sőt mámort okozott.

Mert később a dolog komolyra fordult. Kezdődött rögtön azzal a kétségbeejtő érzéssel, hogy semmit sem tudok. Egyetemi társaim fölényes intelligenciájú csevegését dühödt némasággal hallgattam, majd még dühödtebben vetettem magam a könyvekre, szemfájdulásig olvastam. Gátakat éreztem, amelyeken át kell ugrani vagy mászni, hogy célomat elérjem. Gátakat, emlékszem büszkén, s nem gátlásokat! A költővé válás receptje is kedvemre módosult ekkor még, ugyanis gyorsan beláttam, az épp dívó irodalmi felfogással egyetértésben, hogy milyen naiv volt az eddigi elképzelésem a költészetről. Változatlan biztonsággal kezdtem mozogni a bonyolulttá vált világban, amelyet a politika megélénkülő széljárása is kuszált, illetve tisztított. Remélhetőleg elég ironikusan fogalmazok ahhoz, hogy ne legyek túlságosan félreérthető. Mert mi is volt ekkor az én szerepem, ki is voltam én? Szerepem semmi, státusom: egy azok közül a hogyishívják fiatal tehetségek közül, akiknek majd a jövő hónapban hozzuk a versét. Én (mi) természetesen nem így éreztem, de most nem önéletrajzot akarok írni, összegzésül tehát annyit, hogy ekkortájt töretlen volt karriervágyam; maximalista, a világra kiterjedő és csak a csúcsot figyelő.

Itt legszívesebben abba is hagynám, hiszen olyan jól összeszoktunk már, én és a gátlásaim. De hát változatlanul izgat a gondolat, amely e cikk elkezdésére is rávett, s amelyet a felelősség könnyed megosztásával néha korjelenségnek is látok, s amelyet óvatosságból más szakmákra, foglalkozásokra is érvényesítek: miért van az, hogy olyan életképes energia, mint például a karriervágy, nem bontakozik ki, csírájában elfojtatik, vagy könnyűnek találtatik.

Most kis időre mégis kapcsoljuk ki személyemet és foglalkozásomat, hogy egyszerűbben gondolkozhassunk tovább, elkanyarodva a sértések és sértődések aknásított terepéről.

A feltörekvés útja új korunk kezdetén mindenki előtt nyitva állt, sőt követelmény lett; vergiliusi hasonlattal élve: a mélyszántástól a termőföld megjavulása reméltetett. Mivel ez a felszínre kerülés mindenkire vonatkozott, a lent élők bizalmatlanságának, erkölcsi aggályainak is elvben meg kellett volna szűnnie. De semmiképpen sem kellett volna továbbplántálódnia az új nemzedékbe. Hogy nem így történt, hogy felemásan történt, hogy úgy történt, ahogy történt – okozta, hogy ettől a szívós, rettentő sok rossz régi tapasztalatból lepárolt gátlástól nem sikerült megszabadulnunk. Holott mindenki érezte a „Hamis tanúvá lettél saját igaz pörödnél” jóslat beteljesülésének tragikus időszerűtlenségét. Hiába volt minden igyekezet, az anakronisztikus szentenciák újult erőre kaptak az új s legrosszabb kudarc után; a lehetőségek, az álmok ellen működtek, megtartó elvként, önérzetet adó erkölcsként. A „hibák” között (ahogy finoman megfogalmazzuk) én ezt a legfőbbnek tartom, s a „kijavítások” közt a legsürgősebb helyrehoznivalónak. Kell mondanom, hogy miért?

Visszatérve az indító gondolatra: lépten-nyomon szemérmes, szégyenlős mosolyú, mentegetőző gesztusú feltörekvőket, feltörteket látunk (a szemérmetlenek, a nem szégyenlősek stb. nem ide tartoznak). A generál-gátlásnak a kisugárzása ez? Titkos működése, üzenete a lent maradt törekvőknek, hogy legalább lelkiismeret-furdalást, gátlást helyez el, táplál a belőlük kiválókban?

Eltúlzom? Nyilvánvalóan. Ilyen élesen, egyértelműen, tetten érhetően sehol nem jelentkezik. De szerintem az is elég ok a tűnődésre, ha egyáltalán csak létezik.

*

Vagy egyszerűen csak félreértek valamit? Azt például, hogy a könnyű szerep, a mindenhez értés, a mindenbe beleszólás szerepe nehezebb lett? Hogy a gyárigazgatósághoz, képviselőséghez, sőt még a költőséghez is sokkal többet kell érteni-tanulni, mint annak idején? S ezért ritkábbak a filmre kívánkozó karrierek? Hogy komoly szorgalommal, tehetséggel, hittel lehet csak elérni komoly célokat? Vagy pedig ez a bizonyos szerepkör nem is létezik, megszűnt? A modern társadalmi munkamegosztásban végezze csak mindenki a maga dolgát? A költő írjon jó verseket, a képviselő képviselje jól a választóit, a színész színészkedjen tehetséggel a színpadon. Törekedjen mindenki a saját pályáján előre. Én lennék a legboldogabb, ha így lenne, könnyű szívvel elismerném tévedéseimet, eloszlatnám aggályaimat, leküzdeném bénító, ócska, versenyképtelen gátlásaimat, s még ma nekilátnék a még szívósabb munkának.

Kacérkodásaim és kudarcaim a kétkezi munkával

Családomból én vagyok az első, aki nem végez kétkezi munkát. Még nem tudom, hogy fejlődés-e ez, vagy degeneráció? Néha olyasféle érzésem van, mint az őshalnak lehetett, mikor elapadt alóla a tenger, s új életében zavarják a feleslegessé vált izmok, reflexek, nosztalgiák. Ez a bizonytalansági érzés már-már pszichózissá fajul, az elszakadás lelkiismeret-furdalássá – annak ellenére, hogy mióta az eszemet tudom, el akartam szakadni, ki akartam törni a kétkezi munka nyűgéből, s ezt a kísérletet életképesnek is minősítettem, energiáim könnyen, önként koncentrálódtak a feladatra.

Miért akkor mégis a nosztalgia, sőt: a lelkiismeret-furdalás? Ráadásul, hogy súlyosabb, objektívebb érveket kanyarítsak kalandomhoz, a történelem is a kezemre játszott: utat nyitott az addig elérhetetlen, elképzelhetetlen kiváláshoz, s egészen fantasztikus utat, mármint onnan nézve, ahonnan kiváltam. Ugyanis egy olyan képesség révén tettem meg az első lépést (jó hallásom volt), amelynek értéke családunkban és környezetemben a nullával volt egyenlő, vagy még annál is rosszabb: jó hallásra, muzikalitásra a cigánynak volt szüksége, annak is csak a vályogvetési idény után. Vagyis első lépésem iránya is eleve gyanús volt, talán még szégyellni való is. (Pedig a költészet, mint lehetőség, akkor föl sem merült.) Szüleim határozott ellenkezésével kerültem el a zeneiskolába; hogy mégis elengedtek, annak talán, túlzás nélkül is, az volt az oka, hogy a történelmi lehetőség őket is megzavarta, azonkívül nem került egy fillérbe se eltévelyedésem, s végül pedig: nem volt rám otthon szükség, széthullt egy életforma, nem kellett már hozzá örökös. De rosszallásukat; választásom helytelenségét végig éreztették, s a hegedűművészi pálya (akkor az akartam lenni) pedig egyenesen kétségbe ejtette őket.

Kölyökkori dacom és makacsságom ma is örömmel tölt el, ha rágondolok. Úgy vettem észre, szüleim is megbékéltek kiválásommal, sőt titokban talán büszkék is rám – vagyis a sebek begyógyultak, a dolgok véglegesedtek. Miért mégis az újra meg újra feltörő bizonytalansági érzés, lelkiismeret-furdalás? Elvesztettem valami fontosat létfeltételeim közül? Az izmaimban felgyülemlő energiát le tudom vezetni különböző kellemes foglalatoskodásokban, erőpróbákban. Emlékeim pedig a kétkezi munkáról, ha őszintén végiggondolom, rosszak, megkínzóak, elriasztóak.

A legnehezebb munka, amelytől ugyan a sors megkímélt, de amelyet közvetlen közelről láttam gyerekkoromban: a cséplés. A cséplésnek az a változata, amely ugyan már félig gépesítve volt, az is csak azért, mert a cséplőgép meghajtása nem volt emberi erővel megoldható, de a munka másik felét az ember végezte el.

Riasztó emlékképek, legendák élnek az emberiség tudatában a piramisépítkezésekről, valamiféle „deheroizáló” ellenmunkadal, de szerintem a csépléshez képest az könnyű lébecolás volt, majdnem gyógytorna. S még ebben a poros, törekes, bőrt csípő, tüdőt gyilkoló, ínt szakasztó, 40 fokos pokolban is voltak fokozatok, szellősebb tornácok és mélységek: élesen elhatárolt és honorált kasztok, beosztások. Mellékesen: a fizetség, a rész fordított arányban volt a munka nehezével. A banda alján a törekezők, törekhordók tengődtek, harisnyaszárból csinált álarccal az arcukon, megőszülve a portól. S ez, ráadásul, könnyebb munkának számított, fél rész fizetséggel, s többnyire asszonyok, lányok végezték. Hasonlóképpen félrészes, asszonymunka volt, bár helyileg magasabban, a kéveadogatás az etető kezébe, fent a dobnál, megállás nélkül, mert a gép nem járhatott üresen, nem tudom hány ezer-tízezer kévét levenni egy szezonban a felnyújtott villáról, elvágni a kévekötést, s újra kezdve az egészet a tűző napban, felszálló porban.

Ezt a látványt én, mint néző sem élveztem, s úgy emlékszem, ügyefogyottan ténferegtem a kazlak, asztagok között, s nem értettem, hogy miért vitt apám magával, mikor csak láb alatt voltam, s otthon jobban el tudtam volna tölteni az időt. Apámnak is, aki gépész volt, fölös gondot jelenthettem csak, fél szemmel rám is kellett ügyelnie.

Később már nem voltam néző a munkánál, s ma már, meghatódva, apámat is megértem. Legvilágosabban egy hasonlattal tudnám megmagyarázni: ahogy a farkas viszi vadászni a kölykét, úgy szoktatott engem a munkájához. Olyan büszkén is, hiszen ő abban a hierarchiában közel volt a csúcshoz. S hogy a hasonlatom nem egészen helytelen, onnan tudom, hogy ott akkor senki sem csodálkozott a téblábolásomon.

A gyerekek munkához való szoktatása, hogy mondjam csak: közösségi parancs is volt. Nemcsak szükségből legeltették a libát, kapálták a kukoricát, nyomták a fújtatót, hordták a vizet, ebédet, sarlózták a paréjt a gyerekek, hanem mélyebb etikus meggondolásból is szorították rá őket: egyrészt, így sejtem, tudatosították bennük, hogy mi vár rájuk, másrészt reflexszé akarták nevelni, hogy tevés-vevés nélkül nem múlhat el nap.

Így volt ez, ahogy nagyanyáink „megideologizálásából” megtudtuk, ősidők óta. Így követte egyik nemzedék a másikat, így vették-adták át a tapasztalatokat és az erkölcsi szabályokat. Mert ebben a kérdésben nem ismertek sem kivételt, sem tréfát. Az egyébként nagyon pontosan számon tartott vagyoni különbözőségek (egy tehénnel, egy hold földdel, tíz barackfával stb. több vagy kevesebb), ránk, gyerekekre nem vonatkoztak; sőt iparos apám, kompenzálásképp-e, kedvtelve szoktatgatott minket öcsémmel a mezei munkára; vagy amelyikhez nem volt lehetőség, legalább a megnevezését, a munka leírását nem mulasztotta el.

Én ebben az iskolában csak az első osztályokat jártam ki, úgyszólván még a játék szintjén ismerkedtem a rám váró világgal, mikor ez a világ összeomlott, és rés nyílt a menekülésemhez.

Apám legalább olyan labilis helyzetbe került, mint én. Az iparengedélyt elvették, a szerszámokat elvitték adóba – fogta magát, s elutazott az ország másik felébe, majd ide-oda vándorolt az építővállalattal. Vagyis menekült ő is, de kényszerűségből, s ha lehet, még nagyobb ingerültséggel nézte életcélomat, a hegedűművészi pályát. Elképzelem, hogy mérgezte őt egy olyan érzés is, hogy lám, a gyerekét is elvették tőle. Ezt onnan sejtem, hogy mikor az első szünidőben magával vitt az építkezésre segédmunkásnak, egy szóval se magyarázta a munka fortélyait, hanem rábízott a brigádvezetőre, s a közösséget csak úgy tartotta velem, hogy együtt vacsoráztunk. Azt is inkább a spórolás miatt: ő főzött minden este a munkásszálláson, s így olcsóbb volt.

Nem vádolom azzal, hogy élvezte volna kínlódásomat, amely főleg abból fakadt, hogy egy hét múlva nem tudtam mozgatni az ujjaimat, s kétségbeesve gondoltam arra: mi lesz ősszel, hogyan veszek hegedűt a kezembe? Félálomban vagy félájultságban teltek el ezek a nyarak. Mészfehér falak villognak, daruk imbolyognak, mint valami őslények, s téglák, téglák ömlenek, zuhognak, ugrálnak kifogyhatatlanul, ha erre az időre gondolok.

Kezdtem „elidegenedni” a munkától. Az okát még csak megértettem: kellett a pénz ruhára, cipőre; de már nem találtam benne semmi örömet, emberi kapcsolat nem alakult ki a folyton változó brigádokkal, ahol különben is a hierarchia alján tengődtem, mint a legfiatalabb, mint a leggyengébb.

Nyíltan nem lázadoztam a helyzet ellen, hiszen volt egy másik életem is ősztől tavaszig, amelynek ez a munka volt az ára. Úgy mentem vissza a zeneiskolába, mint valami szanatóriumba. De bírtam és csináltam összeszorított fogakkal, nyáron a téglahordást, maltercipelést, télen a hegedülést.

S egyszerre lázadtam fel mind a kettő ellen, tizennyolc éves koromban. A hegedűművészet ellen úgy, hogy nem jelentkeztem a zeneakadémiára, ami elég nagy megütközést keltett; a nyári munka ellen úgy, hogy egy kijózanító epizód után vonatra ültem és otthagytam a munkahelyet, ez viszont nem váltott ki semmilyen hatást.

Az epizód Sztálinvárosban (ma Dunaújváros) történt. Apám éppen ott „pendlizett”, és én is odautaztam vendégszerepelni. Segédmunkásnak természetesen. Egy nap, a változatosság kedvéért, alapásással bíztak meg bennünket. Ástuk egy hétig a gödröt. Akkor kijött egy ember tervrajzzal a kezében s megállapította nyugodt hangon, hogy rossz helyen ástunk, temessük be ugyanolyan normáért, s a pontos helyen kezdjük el az újat.

Este én is nyugodt hangon közöltem apámmal, hogy elutazom haza, a jövő hónapban pedig Pesten megpróbálkozom valamelyik egyetemmel.

Elismerem, hogy nem tipikus, sőt hogy egyáltalán nem hősi énekbe való kacérkodásom a kétkezi munkával. Tudok, ismerek, irigylek józanabb változatokat is, fészekalji vagy pályatársi körből is. Néha magam is elmerengek azon, hogy mennyivel kiegyensúlyozottabb lett volna ifjúságom s mai lelkiállapotom is, ha nem ugrok akkorát felfelé annak idején (s így nem tudtam visszaesni ugyanoda, az ismerős földre), hanem szép komótosan lépdelek fokról fokra.

Így viszont kárpótlásul s szerénytelenség nélkül, egy új élménnyel lettem gazdagabb, az elszakadás, magamra utaltság élményével. Amit aztán fenékig ki is élveztem irodalmi inaskodásom alatt: egyik albérletből a másik nyomorúságba támolyogva; de hát ez más téma, s nem is biztos, hogy egyenesen következik a fentiekből.

Bizonyos tapasztalatokra mégiscsak szert tettem, így fel tudom fogni, meg tudom érteni napjaink társadalomméretű lelkiismeret-furdalását, már-már érzelmességbe hajló nosztalgiáját a kétkezi munkával szemben. Drága pénzen építőtáborokat létesít (néhol luxuskivitelben), s oda küldjük fiataljainkat, hogy legalább egy szezonra kóstoljanak bele a munkába. Többnyire a ráfizetés sem számít, haszonnak könyveljük el a „belekóstolást”.

Én tudom, hogy mennyire nem haszon ez; de felismerem benne azt a bujkáló apai ösztönt, amely utódait rá akarja szoktatni a munkára. Helyes? Nem helyes?

A történelmi változás annak idején sok ösztönt, reflexet is elvágott, idegvégződéseket hagyott szabadon; ilyen ösztön volt az utódnevelés. Igen ám, de az apáknak is új helyzetet kellett megtanulni, új viszonylatokba beletörni. És igazság szerint, csendben, de azért túlhaladtuk a manufaktúrát is, a „kétkezi tapasztalatok” az irodalomba rekedtek, nagy derültséget keltve a címzett olvasókban, ha véletlenül elolvasták. Családi példával élve: öcsém, aki marós, fontosabb tapasztalatokat, ismereteket tud adni szakmai vonatkozásban „iparos” apámnak, aki, józan ember lévén, figyelemmel is hallgatja.

Tudom, hogy érzékeny talajon járok, és saját tapasztalataim talán nem is elegendők a helyes út eltalálásához, de ha én lennék apakorban, valódi, a cél felé mutató munkára szoktatnám a fiatalokat, és nem például barackszedésre vagy árokásásra. A maximális hasznosság tudatát erősíteném bennük, hogy energiáikat maximálisan kifejthessék; nem pedig kisegítőknek alkalmaznám őket, hogy rosszul szervezett téeszeket, gyárakat kihúzzanak a csávából, s tudatukra ráadásul a gyatra szervezés hasson, mégha pozitívan is. Cél persze a cipő és ruha megkeresése is, s ráadásul őszintébb cél, mint jó pontokat szerezni, de hát most az ideák világában mozgok, s így nem tudok mindenre kitérni.

És mégis: hűtlen vagyok? Sőt: hálátlan?

A meghatottságig hálás vagyok, mert mégis megkaptam apai örökségemet, amely többet ér nekem minden telekkönyvi bejegyzésnél: a nyelv hatalmas birtokát, amely a lent élők tulajdona; benépesítve, bevetve, barangolásra, művelésre, rejtőzésre, aratásra beérve. A világnak bőkezűen mért részét, amelyben otthon vagyok, amelytől mégsem szakadtam el, s amelyért örökké hálás leszek a sorsnak.

S így nem lehetek hűtlen sem, mert közös birtokon kószálunk; s eredendő lustaságomat ma is legyőzi a gyerekkoromban belém nevelt tevés-vevés kényszere, erkölcse. Hűségem a szigorúság, amellyel kapaszkodó mozdulataimat, tetteimet nézem, s hűségem a szeretet, amely elnéz a suta, helytelen, sikertelen mozdulataik, ösztöneik felett.

Lelkiismeret-furdalásom ma már nem az elszakadás miatt van, hanem mert nem tudok többet segíteni gondjaikon, sem itt az íróasztal mellett, sem, ha hazalátogatok.

Utóirat: lángoló nyár van, hasalok a töltésen, barnára sült kempingező, hátam mögött a Duna hűvös vize áramlik nagy lélegzetvételekkel. Szemben velem kapálnak. Nézem őket, s ezen a cikken tűnődöm. Dolgozom? Onnan nézve is így látszik?

Szeretem-e a hazát?

Ne tessék a homlokot ráncolni, vagy röstelkedve félrenézni. Őszintén gondoltam a kérdést. Már csak azért is, mert rögtön utána támadt a fejemben egy másik kérdés: szeret-e engem a haza? Mennyire szeret? Vagy csak éppen megtűr?

A kérdések, ha már az elsőt fel mertem tenni, egymás után születnek bennem, s itt-ott közbelép, az egészséges csecsemő érdekében, egy-egy konvencionális, illedelmes beidegződés, amely a higgadtabb férfikor jele. Úgymint: természetesen szeretem; vagy: kiérdemeltem-e, hogy engem szeressen? S így a témát röviden, mindenki megelégedésére, le is zárhatnám.

De hát a férfikor jele, ha nem is a higgadté, hogy az ember harmincon túl egyszer csak felüti a fejét, nyugtalan lesz, s keresi, hogy mitől? S rájön arra, hogy a gyerekkor szülői szeretete és a nők szerelme után, mellett, igénye támadt erre a másfajta szeretetre is. Érzelmi nagykorúság vagy nagyzási mánia ez a hiányérzet? S ráadásul: borotvaéles eszű és ideológiailag rendkívül fejlett korunkban nem szellemi-érzelmi csököttség szeretetről beszélni? Amely érzés, tudvalevőleg, vakon félresöpör minden ész-, objektív, politikai érvet. Ez a gyengéje az ideológusok szemében. S ez az erőssége – kiknek a szemében?

Az irónia kizárólag a saját szemérmességemet ellensúlyozza, amely mindig elfog, ha érzelmeim után nyomozok; amely művelet pedig választott mesterségem alapfeltétele. Lám, milyen bonyolulttá vált ez az egyszerű kérdő mondat. Legjobb lenne abbahagyni. De hát választott mesterségem másik alapfeltétele meg az, hogy legalább saját gondolataimat (ha akadnak) végiggondoljam.

Vagyis, szorítkozzunk egyedül a szeretetre, erre az alkotmányjogilag megfoghatatlan valamire; már csak azért is, mert kötelességeimet, jogaimat tudom, teljesítem, gyakorlom. Nem kellett szankciókkal rábírni; javító-nevelő munkákkal a helyes irányba terelni az energiáimat.

Nézzük csak módszeresen: mit szeretek a hazából? Melyik részét? Elfajzott ivadék vagyok, akinek nincs egy talpalatnyi körülkerített földje, birtoka, még haszonbérben sem, így kénytelen vagyok az ősök ösztönébe fogódzani, legalább az első lépéseknél. (Mintha léggyökerekbe kapaszkodnék, hiszen már nem élnek, vagy pedig idegszálaik közül kipereg a mai világ.) Bár nem sokat, vagy egyáltalán nem beszéltek a hazaszeretetről ők sem, de azt pontosan tudom, bizonyíthatom, hogy azt a pár hold földet, házat, kertet, a kert gerádjába ültetett akácfát szerették. Ez persze még nem a haza. S a haza, a szülőföld jelképévé is akkor vált, mikor nagyon messze kerültek tőle. Szibériát megjárt, első világháborús hadifogoly nagybátyámtól hallottam, hogy a vég nélküli fehér éjszakákon, a fagytól ropogó őserdőben ismerte meg az egész Magyarországot. Ugyanis minden fogoly a saját falujáról, falujának határáról mesélt, a birtoklás ősi ösztönével s a fennmaradás friss kényszerével. Szívből, ahogy otthon sohasem, s részletesen, a fűszálakról megemlékező aprólékossággal. Meséikből, álmaikból összeállt a haza, s melegítette átfagyott csontjaikat a szeretet. Ezt elfogadom, értem, hiszem.

Ez azonban nyilvánvalóan különleges helyzet volt, amely kicsiholta az egyszerű emberekből ezt a költői érzést, megfoghatóvá, sőt fogódzkodóvá tette a megfoghatatlan szeretetet.

Én pedig itthon élek, s ráadásul, mint mondtam, nincs egy talpalatnyi földem, egy árva akácfám se. A szeretet anyagi alapja ilyenformán kiesik a gondolatmenetből.

Annyi baj legyen, önzetlenebb lesz, jellememhez jobban illő lesz a szeretet. Egy tágabb, nagyobb haza képe sejlik fel így bennem, amelynek azért, nincstelen létemre is, elég sok útját-kútját, erdőjét, hajlatát, alkonyatát, hajnalát ismerem, őrzöm emlékezetemben. Igen ám, de ennyit egy fogékonyabb turista is ismer, őriz, minden különösebb szeretet nélkül. Jó, viszont engem e tájak lakóinak élete, sorsa is érdekel. Jobb lesz-e, rosszabb-e? Érdekel; de hát ez meg inkább lelkiismereti dolog. Vagy pedig érdekösszefüggésbe hozható: ha nekik rosszabbul megy, előbb-utóbb nekem is rosszabbul fog menni a sorsom.

Próbáljuk meg más úton, esetleg egy kicsit elrugaszkodva, madártávlatból szemlélni a dolgot. Innen látszik a Duna, Tisza, a vereckei szoros, ahol beözönlenek az ősök. Hallatszik beszédük, meséik, dalaik, ismerősen, édesen, bizsergetően; orromat csiklandja ételeik-italaik illata; szememet deríti ruhájuk, sátraik, járásuk, mozdulataik; szívemet vidítja táncaik, lányaik, lovaik kényeskedő lépte. Ha behunyom a szemem, ha elképzelem. Lehet, hogy nem így volt, hogy kimaradt egy csomó hátrányos dolog a képből. Vagyis már szelektálok, részrehajló vagyok. Innen már nincs messze a szeretet mindent félresöprő elfogultsága. De hát ez csak a múlt, ráadásul elképzelt múlt. Kicsit gyerekes is, ami az időt átszámítva az ontogenezis idejére, érthető is; a gyerek a dédnagyapját saját érzelmi színvonalára szállítja le.

De én a férfi hiányérzetével kezdtem ezt a szeszélyes elmélkedést, amelynek a megoldását ugyan nem ígértem, de a rend kedvéért jobb, ha a tárgynál maradok. Lássuk csak, mi is hiányzik? Ha én egy egyszerűbb viszonylatban szeretek, azért tenni is akarok valamit; bizonyítani akarom, napvilágra akarom hozni az érzést. Hiányzik a bizonyítás, hiányzik a szeretet is? Azt nem mondhatnám, a szeretet megvan, bennem van, mégha el is rejtőzik a faggatásra. Nehezen ölt alakot, más indulatok, tevékenységek köpenyébe bújik. Titkos rugója cselekedeteimnek. Létezésének egyetlen bizonyítékát is kizárásos alapon tudom csak megfogalmazni: még elképzelni sem tudnám az életemet máshol, s nemcsak most, nehezebb, futtatóbb időkben is ez volt a helyzet.

Hogy kielégületlen ez a szeretet? Túl szemérmes, vagy túl fenntartásos? A tökéletességigény is a szeretet jele. Obligát esküformulát e tárgyban reménytelen rendeletben kiadni. A kielégületlenségről meg bizonyosan én tehetek: gyakorlatlan, tapasztalatlan vagyok még ebben az oly fontos, felnőtté avató szorítóban. Hiányérzetem biztató, de még nagyon kezdetleges jelentkezése a gondra érett férfi lelkének.

Hátra van még az ellenkérdés, hogy szeret-e engem a haza? De erről majd máskor, bölcsebb és derűsebb kedéllyel.

Pályám emlékezete

Nem nagyképűség-e, nem elborult szemű önhittség-e, nem elviselhetetlen felelősségvállalás-e „pályámról” írni, méghozzá: „emlékezni”? Egy halk, de kitartó hang azt suttogja bennem, hogy állj félre, óvakodj a szerepléstől, a nevetségességtől, a szégyentől, a bukástól. Kishitű hang, de hallgatnom kell rá, mert gyerekkoromtól ismerős, úgy is mondhatnám, hogy anyai örökségem; s hallgatnom kell rá, mert e kishitűség nemzedékek tapasztalatán edződött, s nincs híjával az ösztönökbe tisztult valóságérzéknek, s hitelét az élet igazolta, egészen egyszerűen úgy, hogy e „kishitűek” életben maradtak. S mert én tudván tudom, hogy mit tartalmaz még e kishitűség, pontosabban, mi rejlik mögötte (a „rejtést” szó szerint értve – úgy rejti a valódi értékeket, hogy egyet, a hitet, feláldoz közülük, eleve lefokozza, felkínálja a többiért): a szelídség, a jóság, a szeretet. Az erőnél erősebb szelídség, a feltétel nélküli jóság és a végtelen szeretet. (Amelyek, persze, csak anyámban voltak meg; az én zavarosabb lelkem csak a „taktikát” vette át!)

Volt idő, hogy szégyelltem és gyötört ez a belém sugárzott s már belőlem szóló kishitűség. Talán ekkor kezdtem kutatni, dühödten, hogy honnan is származik, összehúzott szemmel figyeltem anyámat, apámat; vagyis véget ért az édeni gyerekkor, szúrós, elszakadó lelkű kamasz ropogtatta bennem a csontjait, feszítette az izmait.

Az összehúzott szem, persze, főleg a saját arcvonásait figyelgette a tükörben, azt az izgalmas, óriási kérdést eldöntendő, hogy kire hasonlít? Arcom, minden kétséget kizáróan, anyáméra hasonlított. A „minden kétséget stb.” fordulatot azért használom, mert, elsőszülött fiú lévén, az apámra szerettem volna hasonlítani, ehhez, úgy éreztem, elvitathatatlan jogom van; s erre már semmi remény nem volt, szilvaként hegyesedő szemsarkom, kiálló járomcsontom, fekete hajam, szélesedő halántékom, vagyis egész mongolos arcberendezésem visszavonhatatlanul anyám arcára ütött. Anyámra s anyám családjára. Vagyis a kunokra. Ők voltak a kunok, sőt nagykunok, apámat pedig jásznak lehetett mondani, világos haját, világos szemét letagadhatatlanul nem én, hanem öcsém örökölte. Ezt az arcvizslatást, tükörfaggatást személyes kisiklásnak is lehetne mondani, ha nem lenne olyan általános kamasztünet, mint például a nemi érés. Erről később, egyívásúak közé kerülvén, meggyőződhettem a hihetetlen nyíltságú és forróságú barátkozások idején. És nem csak a tükröt faggattuk, akkor próbáltuk ki kezünket-lábunkat, egyebünket.

Én ezt akkor, hogy az anyámra hasonlítok, meglehetősen szégyelltem; tudom, tudom, hogy nem szép dolog, de a kezdő kamasz férfi szeretett volna lenni, tehát minden pillantásom apámat kereste-figyelte. Roppantul megörültem, mikor felfedeztem kezünk, lábunk hasonlóságát, s diadalmas elégtételnek éreztem, mikor kiderült, hogy nekem is jó hallásom van, mint őneki; mégpedig azért éreztem annak, mert anyámnak nem volt jó hallása. Erre a jó hallásra kamaszkorom végéig büszke voltam, mint valami értékes jussra; talán ezért is makacskodtam olyan konokul, hogy zeneiskolába mehessek. Apám haragba csapó ellenkezésével, anyám támogatásával. Mert anyám, kishitűségét legyőzve vagy felfüggesztve, lelkes pártolója lett a képtelen ötletnek! Apám először nem is vette az egészet komolyan, mint ahogy minket se. Nagy terveivel (később tervei roncsaival) volt elfoglalva-átitatva sarkától a feje búbjáig: az önálló kovácsműhely megszerzése, illetve kibővítése, a kuncsaftok odaédesgetése jó munkával, hitellel, olcsóbb árakkal. Mert még akkoriban ketten osztoztak kerékgyártósegéd-komájával egy öreg vályogházon, az udvaron s a műhelyen. Nem feltétlenül zárta ki egymást a két foglalkozás, sőt közös vállalkozásaik is voltak (szekérgyártás), de a versengés elkerülhetetlen volt, s a saját műhely megszerzése csakis a másik rovására mehetett. Ez a versengés a hajnali üllőmuzsikától az éjféli gyalulásig, a nagy borivásoktól a vasárnapi rántott csirkéig, az új ruhától a gyerekpofozáson át tartott. Az üllőcsengetésben, borivásban, a nagyobb forgalomcsinálásban apám győzött, az új búzáig tartó hitelben patkolta a lovakat – mást nem tehetvén, hozzá a pénztelen „kuncsaftok” jártak – s lassan kiszorította a száradó kerekeket, lőcsöket, saroglyákat az udvarról. Ezzel együtt jóban voltak, tartották a legénybarátságot, közös István-napok, szilveszterek, húsvétok zengtek a kettéosztott vályogházban.

Mi, gyerekek e versengés, tervek, hajnali zengés-bongás, ünnepek alján lézengtünk, szigorú hierarchiában, anyánk által előrángatva-megcsutakolva csak egy-egy rokoni bemutatásra, különben szabadon és kell-e mondanom: boldogan éltünk! Miénk volt mindkét műhely, a szomszéd udvarok-csűrök-ólok, az utca, s az utca végén a nyári mező a térdig érő kanálissal, a Sárga-gáttal; miénk volt minden fa, minden madárfészek, minden ürgelyuk, a távoli rokoni tanyák, minden felbőszített láncra kötött kutya, minden megzavart macska; a porfelhős cséplések, a susogó kukoricarengeteg, az asztagok, a kazlak, a boglyák; a libalegeltetés, az esti tejhordás, a hajnali kanásztülkölés, csordáskürtölés; miénk volt a toronyba surranás, a nyári meleg eső, eső után a sárpukkantó-csinálás; az édesgyökér, a csicsóka, amit anyai özvegy nagyapánktól kaptunk, ha meglátogattuk; miénk volt télen a potya szánkázás, a kosárral, megfogott fácán, varjú, veréb; a kemencéből áradó kenyérillat, mert apám első dolga volt kemencét tapasztani a félházba; miénk volt az egész világ! Vadak voltunk, barnák, porosak, zabolátlanok és fékezhetetlenek. Köszönésre, illedelmes viselkedésre csak pofonnal kényszeríthetők. Bandába verődők, mint a kóbor kutyák, s futtában marakodók, barátkozók.

Úgy hagytam el ezt a kort, mintha egy másik életbe léptem volna át. Semmi közös nem volt bennük, mintha nem is az előzőt folytatnám. (Később volt még egy-két ilyen érzésem az összefüggéstelen évszakokról – de ott nem én változtam!) Erre az érzésre világosan emlékszem, még az időre is, amikor elkezdődött másfajta életem: a félnótás kovácsinas tüzes vasdarabot pottyantott kettőnk gyanútlanul kinyitott markába, az éktelen visítás felverte az utcát, a megtorlásul kiosztott hatalmas pofonok csillapították ugyan a fájdalmunkat, de a hólyag miatt még sokáig nem tudtuk összecsukni a tenyerünket öcsémmel; a palavesszőt se tudtam rendesen megfogni – ültem az agyonfaragott iskolapadban megrebbenve, kiesve a szabadságból s egy kicsit addigi önmagamból is. Váratlanul jó gyerek lettem, illedelmes, kitűnő tanuló, az iskola, a szüleim büszkesége!

Túlértékelem ezt a változást, természetellenes következményeket tulajdonítok egy egyszerű dolognak, ami ráadásul mindenkivel megtörténik, hogy véget ér a gyerekkora, s beíratják az iskolába? Milyen hasadás után nyomozok, most, túl a negyvenen, ahelyett hogy természetesnek, ha nem szokványosnak tekinteném az elszakadást, a kiválást, a feltörekvést? Hiszen én magam is foggal-körömmel, sírással, konoksággal küzdöttem érte, hogy kiváljak, s ha nem félnék a nagyképűségtől, még azt is kijelenthetném, hogy a Kor is a kezemre játszott ebben.

Mert, tagadhatatlan, nagy változások kora volt! A félműhelyért folyó versengést drasztikusan megoldotta a háború: a kerékgyártó hadifogságba esett, felesége visszaköltözött az anyjához, s átengedte a félházat némi pénz és segítség fejében: egy szobát építve-toldva az anyja házához. A kovácsműhely fellendült a háború alatt és még egy ideig: után is. Kozáklovak dobogtak a vasalószín cölöpéhez kötve. S egyszer egy sztálinorgonát is bevontattak javításra, a kis udvart betöltve meredezett a fantasztikus masina, felébresztve a helybeli lakatosok, gépészek, kovácsok érdeklődését: a lépcsőn harmonikázó-cigarettázó őr pillantásától kísérve mustrálgatták, tapogatták. Az új világ kezdete felfokozta apám vágyait, felesbe-hitelbe megvettek egy kiszuperált Hofer-traktort s egy még ócskább cséplőgépet, kipofozták-javították, s csépelni-szántani jártak. Ez a pár év volt körülbelül a csúcs családunk életében, s apám nem volt még negyvenéves!

Mit észleltem, fogtam fel akkor az „új világból”? Nyugodtan mondhatom, hogy semmit; az „észlelés” s a „felfogás” később következett. Akkor csak egy képtelen ötletért harcoltunk anyámmal, hogy én hegedűművész leszek! Az ötletet egy kedves zenetanár (embernek és tanárnak is kedves) ültette el bennünk: most toboroznak egy most alakult zeneiskolába jó fülű gyerekeket! Apám eleinte nevetve-gúnyolódva hessentette el az ötletet is, a tanárt is, majd megdühödve a makacsságunkon, vagy talán felháborodva anyám váratlanul megváltozott természetén, kijelentette, hogy akkor leveszi rólam a kezét! Gyanítom, hogy igazán anyám pillanatnyilag megváltozott természete bosszantotta. Vetélytársat látott benne a tervezésben-álmodásban? Jóslatot saját tervei-álmai bukásáról? Megriasztotta, hogy az eddig engedelmesen, teljes szívvel-lélekkel őt követő, neki drukkoló kis család külön utakra tér, más kalandoknak vág neki; feltétlen családfői tekintélyét-helyzetét érezte veszélyben? Nem tudhatom, persze, hiszen ilyesmiről, ilyen „lelki finomságokról” soha nem esett szó; s végül is, inkább megunva a vitát, mint meggyőzve, legyintett, megvetését egyáltalán nem titkolva („Legalább majd elhúzza a nótámat!” Meg: „Legalább lesz egy cigány is a családban”!) beleegyezett a dologba. S nem is törődött többet az egésszel, belevetette magát ingadozó, recsegve-ropogva összedőlő terveibe. Mert nehéz, megalázó, csontot és önérzetet törő idők jöttek rá.

Én pedig egy hihetetlen, álomszerű helyre csöppentem. Az álomszerűség kezdődött már az utazással: hajnalban indultunk el anyámmal egy ismerős szekerén, a saroglyában dunyha, párna, lepedő, törülköző, szalmazsák, egy mély- és egy lapostányér, egy bögre, kés, villa, kanál – ezeket a holmikat minden tanulónak vinnie kellett magával; s mire megérkeztünk Tarhosra, a kastély kapuja előtt már nagy szekértábor volt, szalonnázó szülőkkel s riadtan pislogó gyerekekkel. S hiába, hogy a gróf már rég megszökött s a kastélyából iskolát csináltak, a szalonna fölött gyanakodva pislogtak a szülők is az ápolt utakra, megnyírt bokrokra, a kastélyra, a csodálatos parkra.

Anyám diadala teljes volt, az én boldogságom révületszerű. Ha gyerekkorom végén másik életbe kezdtem, ez a „másság” az önkívületig kiteljesedett, olyasféle majdnem kéjes érzés volt ez, mint a szabadesés, s nem is rossz a hasonlat, mert úgy mozogtunk, mint a légüres térben, mindentől elvágva képlékeny és alakítható lélekkel. Édesebben még nem indult kamaszkor, mert hiszen vitathatatlanul kamaszodtunk már, fölszabadultan ficánkoltunk a légüres térben; ez a légüres tér a zene volt, lelkünket-energiánkat mindenestől fölszippantó zene – a kastélyt, az ápolt parkot már-már magától értetődő környezetnek tekintettük. Ez a „már-már magától értetődő” gyorsan idomuló lelkünkre vetett fényt – mai eszemmel fölismerve: a csapda nyílása volt, a majdnem tökéletes csapdáé.

Egyelőre a függetlenséget észleltük és élveztük, ez is a kamaszkorra utal, a szülőktől való függetlenséget persze, mert amúgy elég szigorú rend és fegyelem volt, először még csak praktikus okokból (a világ végén kellett működtetni egy kétszáz főnyi, vegyes, fiú-lány, női-férfi csapatot), később a fegyelem telesűrűsödött ideológiával. De ezt a csoportos fegyelmet könnyedén tűrtük-viseltük még most, hiszen a legfontosabb függés megszűnt. Én titokban külön győzelmemet is ünnepeltem, hogy íme, a szülői ellenkezés dacára, idekerültem – könnyedén megfeledkezve anyám támogatásáról. Na de hát ez az egész „függetlenségi mozgalom” szintén ismerős és általános tünet – a különbség csak annyi, hogy a miénk (az enyém) simábban és látszatra veszély és sérülés nélkül zajlott le.

Nehéz óráimban elég volt e pár évre visszagondolnom, hogy életkedvem feltápászkodjon, homályosodó hitemet egy kis fénybe tartsam. A napszakok, az évszakok felfedezésének, a kicsordult szívű kamaszszerelmek, s az életre szóló kamaszbarátságok kora volt – „megemelve”, aláfestve, mint egy érzelmes film, a zenével. Mintha nem is e világon, mintha nem is ebben az országban éltünk volna! Körül is voltunk kerítve új drótkerítéssel, tán még szigorúbban, mint a gróf idejében. Kapcsolatunk a világgal egy-egy nehezen kisilabizálható, homályos célzásokkal teli levél volt; vagy egy-egy mogorva, szúrós pillantás, ha letévedt szemünk a színpadról a nézőtérre, miközben angyali motettákat, vagy legalább annyira ismeretlen népdalokat énekeltünk. De a levelekkel nem nagyon törődtünk, a szúrós pillantásokat nem értettük – a zene elvitt egy tökéletes, boldog világba; elnézést a blaszfémiáért, de nagy zeneköltőnk is úgy jelent meg köztünk, mint egy jóságos apostol, hatalmas Hudson kocsijából integetve.

Egymással való kapcsolatainkban is volt valami evangéliumi testvériség: a nagyobbak pótapaságot vállaltak egy-egy kisebb, gyámoltalan, bepisilős kölyöknél, gondozták-tanítgatták a kiröhögés legkisebb veszélye nélkül; pedig a nagyobbak között volt nemrég visszajött hadifogoly, meg hídépítő, meg félbemaradt tanító. Vagy: a közösség (szoba, tanulócsoport) felelősséget vállalt eltévelyedett tagjáért; vagy: teljes és önkéntes csomagmegosztás volt egy-egy szoba lakói között; és így tovább, ruhadarab-, zsebkés-, könyvcserékig, -ajándékozásokig. Ösztönösen csírázó „közösségi élet” volt ez már, hibátlan és nem is öntudatlan teljesen. Szintén mennyei magasságokban tartózkodó igazgatónk szeme előtt egy második „pedagógiai hősköltemény” lebegett s – szerencséje (szerencsénk) volt a zenével? – majdnem meg is valósult.

Tudom, hogy olyan ez a tarhosi élet már, mintha regény lenne, kicsit gyanakodva hallgatja mindenki, hogy szép-szép, de sok benne a kitalálás! Pedig semmi kitalálás nincs benne, sőt nyilvánvalóan szűkösebb és szürkébb a leírás-felidézés, mint ami valójában volt! Hiszen gondoljuk csak hozzá rajongó kamaszlelkünket!

Mert azt szinte lehetetlen már felidézni. Egy-egy kis művész volt mindegyikünk, én is, s ha éppen nem volt egészségügyi okokból lenyírva kopaszra a fejünk, Beethoven-frizurát csináltunk vízhullámokkal a tükör előtt; a zongoristák ujjhosszabbító tornagyakorlatokat végeztek még álmukban is; a fúvósok hangszer nélkül csücsörítettek, avagy éppen meghúzták a szájukat egy képzeletbeli „mustok” előtt; a hegedűsök csupasz vonóval vagy vonó nélkül gyakorolták a vonóvezetést; és énekeltünk és szolmizáltunk a nap minden percében. Nyáron hallótávolságon túl felállított kottatartókkal volt tele a park; istállókból átalakított szobákban „kamaramuzsikáltunk”, alapfokon épphogy túljutott tudással dögnehéz triókat, kvartetteket játszottunk; kapásból szolmizáltuk nagy szimfóniák szólamait. Dilettánsok voltunk? Bátran kérdezem, mert meggyőződésem, hogy nem; de ha nem lenne elég a meggyőződésem: mostanában hallani olyan matematikaoktatási kísérletről, hogy vígan beledobják a tehetséges tanulókat a magasabb matematika rejtélyei közé! Később komoly hangszeres oktatás folyt, fővárosi tanárokkal, akik repülővel jöttek Csabáig s utaztak vissza óra után – s ma már világhírű lett nem egy növendékük!

De most, még az elején, alig volt egy-két ócska hegedű, lehangolt zongora, kinek éppen mi jutott, azt választotta; s nem csak nekünk volt rajongó lelkünk, hanem tanárainknak is! A fő rajongó az igazgató volt, aki a semmiből, egy olvashatatlan pecsétű papírral felfegyverkezve megteremtette ezt az iskolát, meggyőzve a konok helybelieket s a még konokabb felsőbbséget, hogy egy ilyen zeneiskola nélkül nem lenne teljes az új világ! Most már elmondhatom: olyan volt, mint egy kollektív apa, szerettük is, féltük is, s kellett is a kamaszkorvégi lázadáshoz; s azt is elmondhatom, hogy hozzám nagyon közel állt, pontosan olyan törekvő, tűzön-vízen átgázoló volt, mint az apám.

Apám eltűnt a nagy építkezéseken, a nehezen silabizálható levelek tudósítottak róla, hogy elvették a műhelyt, a szerszámokat is, a traktor kint rozsdásodott valahol a határban, senkinek se kellett, a család széthullt, öcsém elment ipari tanulónak Pestre, anyám egyedül maradt a kiürült házban. Önfeledt boldogságom hajója ekkor kapta az első léket, csak még nem jutott el a tudatomig, s a levélbeni homályos célzások, hogy húzódj meg, kisfiam, meg: te csak tanulj szorgalmasan, mással ne törődj – zavarba hoztak, még pontosabban: ingerültté tettek. Hiszen éppen most csapott át rajongásunk, azonos hőfokkal, rutinosan, a zenéről – az eszmére!

Mindenki tudja, miről van szó, bőséges áradású (korabeli) regények, filmek ábrázolják ezt a folyamatot, már-már karikatúraként sematikusan, a bárgyúságig lelkesen – csakhogy mi a szívünket adtuk e „karikatúrához”, kamaszlelkünk sem volt nevezhető bárgyúnak. S a példák s a külsőségek is nagyon szívhez szólóak voltak: feltétlen rajongással hallgattuk a hídépítőt, tapogattuk (ha néha megengedte) kőkemény hasizmát, amit fejjel lefele szögecselve szerzett; s a táncos-népdalos-fellobogózott május elsejékre már hetekkel előbb szívdobogva készültünk! Hogy is ne éltünk volna át minden jelszót, hiszen éppen mi voltunk a példa az új, a megváltozott világhoz! Soha őszintébb lelkesedést, soha ilyen harmatos füvön elengedett csikókat! Faltam az idevágó könyveket (más könyvek nem is voltak), s a félig vagy alig értett-megemésztett frázisokat, gondolatokat, tízparancsolatokat azonnal továbbadtam, illetve továbbadtuk egymásnak, még nem sandítva bólogató tanárra, a „Szabad Nép”-félórák még nem jöttek divatba. Gyerekes volt ez a lelkesedés? Persze, hogy az, de ez semmit se von le a hőfokából, az átéltségből! Halálos komolyan, összeszorított foggal jelentettem ki otthon anyámnak, hogy nincs isten! Kicsit talán vártam, hogy leszakad az ég, vagy legalább anyám megharagszik, noha nem volt vallásos, de mégis, s meglehetősen csalódott voltam szelíd reagálására, hogy nem tudja azt senki, kisfiam, lehet, hogy nincs…

Miért volt ilyen tapintatos; mitől óvott a levelekben a homályos célzásokkal? A csalódástól, az elkeseredéstől, az összeomlástól; a felébredéstől? Miért nem beszélt világosabban, kipróbált, megedzett kishitűségét is miért pólyálta szeretetbe, homályos célzásokba; miért nem sorolta, rajongásomat lehűtendő, az akkor már közismert, megnyomorító tényeket, elég, ha a családunkét mondta volna csak, szeretetből, pedagógiából? A pedagógia szót nem is hallotta, hiszen csak négy elemit végzett; vagy ehhez nem kell iskola? Az „érdekemet” nézte volna, „karrieremet” – minden áron? De hát ez sem igaz, éppen hogy a szerepléstől óvott, a feltűnéstől, a kiemelkedéstől a homályos célzásokkal teli levelekben; a túl messzire menéstől rettegett – s ez most szó szerint is értendő, 56-ban tehervonaton utazott fel Pestre, ahol még soha nem járt, s félelmetes ösztönnel tájékozódva meg is talált az intelemmel, hogy ne disszidáljak, s ment is tovább Sztálinvárosba öcsém után.

Életünk az iskolában egyre belterjesebb lett, kevesebbet jártunk már rozoga teherautónkkal rögtönzött kultúrműsorokra, az oktatás is szigorúbbá vált, reggel ötkor keltem s még gyakoroltam a hegedűn a reggeliig, komolyan vettem a hegedűművészséget. Négy év alatt nyolc év anyagát végeztem el, komoly jelölt voltam, próbajátékra (bár baráti alapon) a Zeneakadémiára is felvitt tanárnőm, aki hajdan Zathureczky tanítványa volt. Most már, a gyakorlásra való hivatkozással, a nyarakat is az iskolában töltöttem; komolykodó, nagyképű, a társak feje fölött elnéző kamasszá kezdtem válni. Mindenki kedvence lettem, kivéve a társakat, s nagy esélyem volt rá, hogy őszintén megutáljanak. Egy-két kivételezettel barátkoztam csak, szerelmeimet elképesztő önhittséggel váltogattam, mint művész – s csak a tükör előtt, titokban nyomkodtam burjánzó pattanásaimat elkeseredve, s a simaképűeket lenézve-gyűlölve pózoltam, ágáltam, egyre nevetségesebbé válva.

Belterjessé és egyre irreálisabbá vált az életünk a környék szemében is, a kapun nem engedtek be senkit, csak igazgatói telefonra; a heti egy mozivetítésre zárt alakzatban jöhettek-mehettek a környékbeliek (ekkor már zárt alakzatban, vezényszóra közeledtünk mi is mindenhová), megvolt erre is a hivatalos magyarázat, hogy itt lányok is laknak, de ezt az alapjában értelmes intézkedést „túlteljesítették”. Hamar kivívtuk azt a képtelen vádat, hogy mi is olyanok vagyunk, mint a grófkisasszonyok! Hát, igen. Emlékszem egy ártatlan évzáró mulatságra. Nyár volt, a tárt franciaajtajú, kővedres teraszú kastély dísztermében bált rendeztünk (ez óriási engedmény volt, a fővárosi változások szelei fújtak idáig!). A büntetésből vidékre helyezett zongoraművésznő keringőket játszott; megfésülve, bekölnizve táncoltunk-forogtunk késő estig; az ezüstösen elömlő holdfényben egy pillanatra úgy rémlett, hogy nem is ebben a világban élünk, vagy legalábbis így láthatta, ha valaki benézett a kerítésen.

A nyári gyakorlásoknak egyszer csak vége lett, kifordított, anyám varrónői ügyességével agyontoldozott-foldozott ruhámat kinőttem, cipőm talpa kilyukadt, téli csizmám nem jött a lábomra, vagyis ideje lett volna „ruhatáramat” felújítani, apám viszont kijelentette, hogyha ruha, lábbeli kell, keressem meg rá a pénzt! S ellentmondást nem tűrően vitt magával az építkezésekre, ahol éppen dolgozott. Vele aludtam a munkásszálláson, este főzött, azt ettük. Nappal téglát dobáltam, malterral teli japánert toltam szédelegve a melegtől, s az izmaimban sajgó fáradtságtól nem tudtam aludni éjszaka. Ujjaim megdagadtak, felrepedeztek, ősszel sírva gyötörtem-áztattam, dugdostam, rejtegettem a kaján pillantások elől.

Apám nem volt kaján, sőt esténként beszélgetésfélét is kezdeményezett a vaságy szélén üldögélve, míg főtt a dobkályhán a vacsora. Még meg is védett, ha a lakótársak túlságosan rám másztak, mint legfiatalabbra, amiért hálás is voltam. Mit érezhetett, hogy utánam nyúlt? Hogy műhelye, szerszámai, tervei után elvették a fiát is? Nem tudom, erről soha nem beszéltünk. Ezt is csak én sejtem, hogy így lehetett. Oktatásom, nevelésem, ha sebtiben is, de annál szabadszájúbban folyt. A munkásszállás, mint a világ alja, független, szabad és merész gondolkozású volt – itt nem félt senki semmitől, ennél lejjebb már úgyse lehetett kerülni! Az istenkáromló, szentségromboló szavak itt kötőszóként használtattak, tömören, de érzékletesen; a börtön-, internálótábor-, munkahelyélmények, harcok a művezetőkkel, normásokkal, az oltott mészbe pottyant hajcsárok történetei anekdotává kerekültek a sok meséléstől, csattanóval persze, és kimondott tanulsággal. Eleinte úgy éreztem magam, mint egy álruhás királyfi. Egyszer öcsémmel álltunk például a folyosóra kifüggesztett hangszóró alatt (mert később őt is vitte apám nyaranta), s éppen a „Befejezetlen szimfóniát” játszotta a rádió, s azt magyaráztam-elemeztem suttogva neki. A szimfónia a lehető legbefejezetlenebb lett, mert valaki egyszerűen letépte a hangszórót, majd visszaakasztotta a szögre, s ránk kacsintott barátságosan. Nem baj, súgtam az öcsémnek a bődületes marhaságot, ez a szimfónia akkor is örökké él!

Később meg úgy éreztem magam, mikor végre mindent felfogtam és megértettem, mint aki kettéhasadt. Apám a nyár végén kezet fogott velem, megtoldotta soványka keresetemet, tőle szokatlan bőkezűen, s biztatott, hogy jövőre újra találkozunk.

A történet lassan véget ér, már csak a lázadás rövid leírása van hátra. Anélkül nem lenne kerek, nem lenne befejezett. A hegedülést elhanyagoltam, a sztárkodásból otromba, túlzó viccekkel, csínyekkel próbáltam kibújni, lassan újra emberformám lett, visszafogadtak a nyájba, s én bújtam közéjük boldogan. Sőt, mert azért valami rutin maradt még bennem „sztárkoromból”, lázadozó hadmozdulataink, hadjárataink szószólója lettem; balekként, persze, mint minden neofita köpönyegforgató.

De közben még volt egy pillanat, erre tisztán emlékszem, mert ez már majdnem „költői” volt, s ha eltűnődök rajta, hogy melyik volt életem legreményteljesebb pillanata, ezt választom! Állok a nemrég felépült, ultramodern zenepavilon kátrányos tetején, kimásztam az ablakon, hogy egyedül legyek. Ősz van, gyönyörű ősz, valahogy a kátrányszag is hibátlanul keveredik az avarillattal, hátulról kicsit szűrt zenebona áramlik a gyakorlószobákból, ahol az új lelkesek készülnek a művészi pályára. Én már nem, ezt biztosan tudom, és nagy nyugalom száll rám tőle, fülelem-szimatolom az őszi erdőt, mint aki most látja először, lelkem kiegyensúlyozott, újra teljes energiával működő és érzem, észlelem, szinte beleborzongok, hogy boldog vagyok! Tizenhat éves vagyok, kicsit koraérett, koravén, de már felnőtt, legalábbis ebben a pillanatban – ezt is érzem világosan, és örülök neki, elsétálok a tető peremére és túlnézek a pompázó pávafarok-erdőn, messzire. Ott állok derűsen sokáig, tehetem, már nem érdekelnek az órák, már nem törődöm vele, hogy elkésem bárhonnan is.

A lázadást apám ellen kezdtem el, a következő nyáron önkéntes munkára jelentkeztem Sztálinvárosba, tudtam, hogy nincs ott, máshol dolgozik. Egyedül akartam megkeresni a pénzt, egyáltalán: egyedül akartam lenni. Egyedül is voltam az óriási hálóteremben, habár több mint százan ugrottunk ki az ágyból rémülten (görögök, spanyolok, vietnamiak, magyarok) a hajnali ötkor irtózatos hangerővel megszólalt repülőindulóra: „Csak feljebb, csak feljebb, csak fe-eljebb…”

Az igazgató ellen folytattam, ami, bár az iskola már recsegett-ropogott, összedűlőfélben volt – mégsem volt veszélytelen. Hogy nem torolta meg, ahogy illett volna, minden keserűsége ellenére, mégiscsak nagy pedagógusnak mutatja őt! A lázadás durva volt, végleges: kijelentettem nyilvánosan, mint bizalmi, hogy itt lopnak. Elsősorban a tanulók kosztjára szánt pénzt. Az iskola körül szimatoló, settenkedő, újságírónak álcázott hiénák közül, akik a dögszagra gyűltek, az egyik el is kapott s meginterjúvolt. A tanárok véleménye megoszlott, akik utálták az igazgatót, kárörvendve somolyogtak-kacsingattak; akik szerettek engem, aggódva figyeltek, tán még figyelmeztettek is. Volt egy kis hírem, nem vitás. Bár fürödtem egy ideig a népszerűségben, végül is émelyegni kezdtem az egésztől, szabadulni vágytam, már örültem is volna a kicsapásnak. Talán még ennyi kellett volna ahhoz, hogy befejeződjék nevelésem, hogy végre tényleg felnőtt legyek; vagy talán éppen az kellett még, hogy nem csaptak ki, sőt igazgatóm jelesre érettségiztetett le, kihajszolva – nem a tanárokból, belőlem – a maximumot, végigülve keserűen, komoran a vizsgáimat. Talán szeretett, kijelentése ellenére is, hogy ez pedagógiája csődje; talán csak az iskolájától búcsúzott, hiszen mi voltunk az utolsó érettségiző osztály, s az már nyílt titok volt, hogy elvesztette a csatát, megszüntetik az iskolát.

Mikor, viharvert vesszőbőröndömmel kezemben, becsuktam a kastélykaput, már nem voltam híján költői sejtéseknek, sokáig ácsorogtam ott, s egyszerre hirtelen idegennek éreztem magamat, a szívem is belesajgott. Már nem mentem haza se, a szomszédos gépállomáson húztam meg magamat nyárra, s vártam az egyetemi felvételire hívó levelet.

Tűnődés a népdalról

Az utóbbi években megszaporodtak a népdalról írott cikkek. A vita szenvedélyessége, hőfoka, a szélsőséges vélemények, élesztgetések és elparentálások a téma fontosságát jelzik, illetve annak a fontosságát, amit ki-ki a témába beleképzel. Az én tűnődésem sem több természetesen, mint egy újabb „beleképzelés”, a vita megoldását meg nem is ígérem, főleg azért nem, mert gyanakszom erősen, hogy az élet olyan dolgáról van szó, amelynek közelébe igazán soha nem férkőzhetünk. Erről győznek meg különben Csoóri Sándor nagy szenvedélyű töprengései, különösen az utolsó gesztusa ebben az ügyben, mikor végső érvként s helyes érzékkel, visszaadja a szót egy erdélyi parasztasszonynak.

Ezzel a gesztussal, valóban, le is zárhatnánk a vitát, beismerve gyarló képességeinket e tárgyban. Csakhogy az én „beleképzelésem” szerint is többről vagy másról van szó, mint hogy él-e, éljen-e a népdal. Amely érzést igazolja például, hogy Bartók és Kodály művészetének e tárgyba vágó győzelmét, sőt sikerét sem fogadjuk el perdöntőnek, valamiféle homályos hiányérzetünk van a zseniális teljesítmény után is, amely természetesen ránk jellemző, bennünket minősítő hiányérzet. Azután pedig bizonyítja a túlzásba vitt megterhelése a népdalnak, a túl hosszú kívánságlista, hogy mit teljesítsen, oldjon, váltson meg a népdal.

Hadd kezdjem én is egy szélsőséges, profán hasonlattal: elnyomhatatlanul elfog egy olyan érzés, mikor a népdalról beszélünk, hogy úgy forgatgatjuk, próbálgatjuk, meghatottan is, kíváncsian is, mint egy halott örökségét. Találgatjuk, hogy mire is kellett neki, hogyan is használta? Népművészetünk más tárgyaival még könnyebben boldogulunk, könnyebben értjük: beleülünk a szépen faragott székbe, eszünk a cseréptálból, iszunk a korsóból. Ezek az életfunkcióink lényegesen nem változtak. De mit kezdjünk a lélek „népművészeti tárgyával”, a népdallal, pontosabban és több tisztelettel: mire tudjuk használni, milyen szükségletet tudunk kielégíteni vele? Azért van ez így, mert megfoghatatlanabb? Nyilván csak nekünk tűnik érthetetlenebbnek, sőt „szürrealistának”, mikor készült s amikor használták, egyértelmű és világos volt. Mint a kacskaringó a pásztorboton, vagy a madár rajza a cseréptálon. Vagy pedig azért nem tudunk vele igazán mit kezdeni, mert ezek az „életfunkcióink”, lelkünk működése megváltozott?

Kérdéseimmel is állítok valamit, nyilvánvalóan. De azt már az elején tisztáznom kell, hogy nem oda akarok kilyukadni: van-e népdal, avagy nincs? Ténykérdés, hogy irigyelni való népdalkincsünk van, mint minden népnek. Sőt nálunk a magas művészetbe is behatolt, megfogalmazódott, és nem is mint egzotikum vagy díszítőelem, hanem lényegileg, alkatot és lelket kifejezően. Tiszta és csodát sejtő művészi álom teljesült, világra szóló szintézis a nép művészete és a magas művészet között.

Mi hát akkor a probléma? Legvilágosabban Kodály pedagógiai erőfeszítése jelzi, amely törekvést megerősítette, aláhúzta a lehetőség megnyílása: a nép politikai hatalomra jutása, ezzel együtt megszólalásának, vágyai, lelke formába öntésének lehetősége, érvényesítése. Ez ma már közhely, sőt pedagógiai gyakorlat: kiváló zeneiskoláink, óvodáink a bizonyítékok, a népzene, mint tananyag, egyenlő társként szerepel irodalmunk kincsei mellett. Ennél többet az ügy érdekében hivatalosan tenni nem lehet. Ez világos; ezen a nyomon nem jutunk tovább a tűnődésben.

A nép és a magas művészet között nem jött létre a kívánt, áhított szintézis? De hát ez egyrészt türelem kérdése: a hozzáértést meg kell, meg lehet tanulni; másrészt pedig, elvileg, elképzelhető egy másfajta, új szintézis az „új nép” és az „új művészet” között.

*

Értem én, nagyon is jól értem azt a mozdulatot, amely a nép felé akarja fordítani a magas művészetet, a kudarcot is ismerem testközelből, amelyet ez a mozdulat többnyire eredményezett, s a címzettek zavarát, kisebbségi érzését is meg tudtam figyelni. Új korunk legtanulságosabb – mije is? Drámája? Elvághatatlan gordiuszi csomója, mert elevenbe vág, aki vág?

A mozdulatban benne van a művészet elszakadottságának ténye is, és benne van a csodavárás, csodacsinálás naiv hite, buzgalma is. Nem tudom, melyik felismerés a leverőbb?

Ne értsük félre egymást: a probléma nem az, hogy például miért nem hallgat, ért, élvez egy traktoros vagy egy bérelszámoló Beethovent, vagy akár Bartókot? S természetesen a megoldás sem az, hogy duzzasszuk fel a TIT előadógárdáját, akik segítenek megmagyarázni; követeljünk több műsoridőt, propagandát a Rádióban, Tévében, ahol előadják, házhoz szállítják ezeket a műveket. Az idevágó statisztikai adatok ugrásszerű megnövekedése, tízmillió Beethoven- és Bartók-szakértő, -élvező kinevelése nem lenne azonos műveltségünk-művészetünk megteremtésével.

A probléma, amelyet én beleképzelek a népdalvitába: új művészetünk, műveltségünk megalkotása, amely nem pedagógiai, sokszorosítási kérdés, s amely megalkotás olyan értelemben közös munka, hogy közös kérdéseinkre, amelyeket a világ, sorsunk, életünk feltett, keresünk választ, vagy legalább megfogalmazzuk a kérdést. A fogyasztás „demokratizmusának” is csak így lenne értelme, s talán reménye is így lenne a szintézisnek.

A csodacsinálás naiv hite a feladat megkerülésének vétkével gyanúsítható, s gyanakszom arra is, hogy fölösleges, zavaró, nem e világra való lelkiállapot, amely ráolvasással, varázslattal akar eredményt elérni, jelezve a feladat emberfeletti voltát, végrehajthatatlanságát.

Messzire, sőt: elkanyarodtam e témától? Legalább egy hasonlat erejéig visszatérek hozzá: lehet, hogy az új művészetet sem fogja mindenki megérteni, de hát, pontos adatok híján is, a nép nagy része például régen is botfülű volt, s ez a rész a népdalt sem tudta énekelni.

*

Essünk túl az evidenciákon: minden nép a saját múltjából táplálkozik. Alkalmazkodási készségében, erkölcsében, művészetében. S minden új nemzedék szelektál a fennmaradás érdekében; csak azt tartja meg, természetszerűleg, ami segíti élni. A hagyomány tiszteletét én nem tudom másképp felfogni.

Az helyes inger, s létfontosságú, és nem is új, hogy művészetünket, műveltségünket saját hagyományunkra alapozzuk. Sőt, mivel először történelmünkben volt erre lehetőség, rögtön a népre, a nép ősi, de még felkutatható művészetére. Többek között a népdalra.

Csakhogy: nincs ebben az igyekezetünkben ma fáziseltolódás? A régi álom valóra váltásának lázában nem késtünk-e el, legalább egy ütemet? A visszafelé is jóvátevő buzgalomban nem fordítottunk-e hátat a jelennek, vagy éppen a jövőnek?

Például panaszkodunk, hogy a fiatalok nem éneklik olyan szívvel a régi szép népdalokat. Véleményem szerint a legnagyobb baj az lenne, ha „olyan szívvel” énekelnék. Mielőtt megbotránkoztatnék, bővebben kifejtem: lehet, hogy a fiatalok esetleg drasztikusan, de végrehajtják a szelekciót, továbblépnek, amely a mozgáshoz nélkülözhetetlen tett. (Az, hogy akik énekelnek, slágert, uraságoktól levetett szemetet énekelnek, más kérdés, nem ide tartozik.) Finomabban: helyes-e, hogy egy már elhagyott lelkiállapotban keletkezett művészetet erőszakolnánk rájuk „egy az egyben”? S ehhez a művelethez erkölcsi kritériumokat is gyártunk, hogy nem szereti a népét, hazáját, aki nem énekel népdalt? Nincs ebben a szándékban valami gyanúsan párás, könnyes érzelgősség? Ami például a népdal érzés-, erkölcsvilágában sohasem volt. Szigorúbban: nem a feladat, a helyzetünk, lelkiállapotunk felmérése feladatának megkerülése ez s ráadásul szerencsétlen irányba, paradoxonnal kifejezve: szemrehányást teszünk a népnek, hogy nem érti saját művészetét. Nem balkezű megfogása ez az ügynek?

Tisztelettel szólva, de nem apáink, nagyapáink reflexe mozog itt tovább, a régi harci kedv a régi célpontra irányítva? Amit úgy tudnánk igazi hűséggel továbbvinni magunkban, hogy megkeressük az új célpontot, hozzáeddzük, -tisztítjuk reflexeinket, ilyen-olyan képességeinket. Más oldalról: a bartóki viszony és a szintézis adott történelmi helyzetben jött létre, nyilvánvalóan nem megismételhető, s nemcsak a bartóki tehetség hiánya miatt, hanem az új helyzet miatt sem. Régi felelet, vagyis „rossz” felelet lenne az új kérdésre.

Merész, vagy inkább önhitt álláspont? Én még kevésnek és hatástalannak is érzem a sürgető kérdésekkel szemben. Megújhodásunk, vagyis létünk van terítéken, az, hogy öntudatlanul éljük-e át, vagy legalább kísérletet teszünk a megértésre, megfogalmazásra.

*

Több és jobb propagandát a népdaloknak? Természetesen, ha más haszna nem lesz, mint hogy a „szemétdömpinget” kiszorítja, akkor is meg lehetünk elégedve. De több és jobb propagandát a gondoknak, bajoknak, örömöknek, távlatoknak, erkölcsnek és munkának, amelyekből ugyan még nem született új népdal, de születhet valami más, amely talán fontosabb is: jövőnk, amely bennünk kezdődik, de tudatosodik-e bennünk eléggé, fel tudjuk-e egymást készíteni a feladatra, eleven szót tudunk-e egymásnak mondani?

Mi a helyzet a költővel?

Nincs rémesebb olvasmány, mint a költői nyilatkozat, önarckép, lázas önmegfogalmazás. Nem csak azért, mert pótkávéíze van: rendszerint a versek helyett íródik, hanem mert nevetséges, mint a fedélzeten az albatrosz. Pedig, ha jól értem, paradox módon éppen a nevetségességtől való félelem szüli, ingerülten elhessenti a gyerekes műfajt, a komolytalan versfaragást. Komolyabb dobogót kapar a talpa alá: a politikát, a népmentést, az országos ügyeket. Itt aztán meg is áll a tudomány, be kéne fogni a gunyoros csőrt! Míg más rá nem tapasztja a tenyerét.

De nincs bennem félelem, mert, természetesen, magamról írok, saját hajlamaim között válogatok, bátran és szabadon, ahogy kell. Mert persze hogy kikacsintott, kikacsint belőlem a vátesz, kifordult szemfehérje eszelősen villog, a rossz ripacs, aki nem szerepre, hanem csak a lehetőségre vágyik, hogy megmutassa önmagát. Tűzvész, földrengés, árvíz – minden jó neki, azonnal ott terem, profilba fordul, hogy nemes arcéle kirajzolódjék az égre. Mi a rossz ebben? Miért ne lehetne a költő az események fősodrában? Pláne Magyarországon! Hiszen érzékeny, intelligens, fölényes mestere a szavaknak; ráadásul komoly hagyományokra támaszkodhat, s a közönség is elismerően csettint: ez már döfi! S ki az a bolond, aki nem szeret sütkérezni a népszerűségben, a gyors siker fényében?

Vagy legyen gyámoltalan falu bolondja, árokparton tengődő éhenkórász? Ez is tetszene a közönségnek, alamizsnát nyomva a költő markába, olcsón levezethetné a kisebbségi érzését. Volt rá példa, van rá példa. Éhen halt költők áttetsző kísértetei rontják az ünnepi hangulatot ma is; kínos, mint a himnusz közben felkorgó gyomor.

Én úgy gondolom, nem túl érdekes a költő testi megjelenése, apró-cseprő harcai az érvényesülésért, a megregényesített életrajz, jobb lenne a versekre figyelni, amelyek, ha jók, úgyis leválnak esendő porhüvelyünkről. Ki így él, ki úgy él, Babits tanárkodik, Illyés tisztviselősködik, Berda csavarog, Sinka zsákol… A költemények? A költemények szabadon repülnek, mert a vers maga a szabadság, lelkünk fényűzése! Mindnyájunké. Pártállás nélkül.

Ne a fájdalmat

Író-olvasó találkozó után az egyik lelkesült szavalóverseny-szervező, irodalombarát tanárnő, már az asztal mellett folyó beszélgetés közben megjegyezte:

– Ne a fájdalmat, hanem az egészséget tanulják el József Attilától!

A mondat ingerültre sikerült, tapintatosan el is engedtük a fülünk mellett, s tovább udvariaskodtunk egymással, hévvel, rutinosan, ifjú költők és irodalomszerető tanárok.

A megjegyzést azonban nem felejtettem el, tovább mocorgott bennem, szervezkedett a gondolataim között, érveket gyűjtött s bosszantott, hogy nem akar elmerülni az író-olvasó találkozó érdektelennek ítélt emlékével együtt. Hát jó, szántam el végre magamat, lássuk. Igaza van-e?

A nagyobb hitel kedvéért először a saját érzelmi megnyilatkozásaim természetét, egy-egy vers mögé modellálható pózokat, tartásokat, dacok és elkeseredések nem őszinteségét, hanem indokoltságát, távlatát és hőfokát, árnyékát vizsgálgattam, majd az egykorú pályatársak pontosan fejben tartott, naponta elmormolt verseit, indulatait vettem sorra – és nyugtalan lettem.

Azután így magyarázgattam magamnak: Ez valójában természetes is, hogy az induló költő erős, olykor túlságosan felhangolt érzelmeket keres magában, a szónak jó értelmében hatásosat, hiszen lobogni, érezni akar, érzékennyé akar válni. A tanulóidő ez, mikor a személyes érveket, tapasztalatokat ehhez a fölhangolt állapothoz keresi, csoportosítja, s a mesterektől ezeket a lelkiállapotokat lesi el, azon gyakorolja magát. Az etűdöket úgyis eldobja, ha megjön az „igazi hang”, akár egy kvinttel lejjebb is; a mutáció elmúlásával derül ki a hangfekvés.

Igen ám, de túl a költői nagyság varázserején, József Attilától, kimutathatóan e tanulóidőben, miért a fájdalmat vesszük át elsősorban, ami nem is „praktikus”, hiszen az egy életmű legmagasabb hangja, eltanulhatatlan, s fulladást okoz – miért nem például derűjét, játékosságát, iróniáját, csillagléptékű logikáját?

Mintha e tanulóidő lelki tartása el is húzódna s mazochisztikusan elfelhősödne, amely lelkiállapothoz, nem vitás, időnként bőven adódik valódi ok, starthátrányból hozott gátlások túllicitálása, a szegénység, származásemlék, valóban átélt, helyenként kötelező bakacsinja, történelmi emlékek; vagyis egy olyanfajta, szemérmes vagy nyílt fájdalomgörcs, amely fárasztó is, bénulást okozó is, és egy szempontból nem is veszélytelen a költőre. Abból ugyanis, hogy ez a lelkiállapot fölad más megközelítési lehetőségeket a világhoz, megfejtéseket, magyarázatokat, érveket. Az indulat, a fájdalom így nem mindig válik egy hibátlan logikájú gondolatsor érzelmi áttételévé, végeredményévé, hanem az utóbbi mozzanatot elhagyva, ötletszerűen, akár beidegzetten, jó ha nem blöffölve, jajveszékel, érzeleg, kóros esetben ömleng.

A nem megindokolt komorság, fájdalom túltengése ráadásul még komikus időzavarokat is okozhat: a századforduló fájvirágait vizionáljuk kisebb-nagyobb modern formájú cserepekbe.

Az illető tanárnő megjegyzését végül is nem tartom általános érvényűnek, de egy biológiai evidenciát feltétlenül tartalmaz: a fiatal szervezet öreg korára kopik el, s nem fordítva.

Nyilvános strand

Sohasem voltam még ilyen egyedül, mint e zsúfolt strand közepén, ordináré képektől gyötörve, végtagok, törzsek, fejek kibírhatatlanul áradó guernicája alatt feküdve, a víz, a zöld lomb, a júliusi ég idilljével nyakon öntve. Éreztem, hogy bennem van a hiba, lábujjamig terjedő önhittségem nem enged elvegyülni, hogy boldog gondtalansággal lebarnult háttá, lábszárrá, kerek koponyává váljak erre a pár órára. Ingerültséggé fajuló zavaromban egyik cigarettáról a másikra gyújtottam s ravaszul vártam, hogy túlfeszített idegeim elernyedjenek, majd az utolsó cigarettát sóhajtva belenyomtam a földbe, a könyvet a homlokom alá húztam, s behunytam a szememet.

Azt hiszem, ismerős az az érzés, amikor az ember az egyik érzékszervéről átvált a másikra. Ahogy behunyt szemmel feküdtem, hallásom kis ideig tartó bizonytalankodás után tisztán fogta az ide-oda áramló beszédfoszlányokat, olyan volt, mintha telefonkagylóban egyszerre több beszélgetést hallgatnánk; biztonságos volt, s a hallgatózás már-már részeg örömet okozott. Idegfeszültségem egy csapásra megszűnt, szinte lubickoltam ebben a felfedezett új közegben, a fejem felett átcsapó hangzavarban.

– … mégis vigyáznék, ócska szöveg, hisz te is egypárszor…

– … húst, kérem szépen, csak hetente egyszer, akkor is…

– … celluloidvízió! A poklok poklában is halljuk a vetítőgép zaját. Ezért tudjuk végignézni a borzalmakat. A játékkedvünket dobjuk be.

– Szóval először nem akartam. Nem, nem és nem! Könyörgött. A leghülyébb időpontokban telefonált. Az öreglány már irtó dühös volt. Ez nem kupleráj! – kiabált. – Itt nincs éjszakai ügyelet! – Gondoltam, te már csak szeretnéd. De azért dühös voltam én is.

– Ön nem jól emlékszik, kérem szépen. Kraljevóig csak tizennégy novemberében értünk…

– A kollégiumban nem bírtam tovább. Ilyen lehet a női börtön.

– Már a képek ritmusa is gépies. Nem ugyanaz, mint a szemünké, természetellenesen koncentrált, ugyanakkor felesleges erőfeszítéseket tesz arra, hogy természetesnek látsszék!

– Emlékszel arra a lányra, aki hálóingben rohangált fel-alá éjszáka? Először azt hittük, hogy holdkóros, de aztán…

– Októberében vagy novemberében, Orsova magasságától Montenegróig, légvonalban.

– Eisensteinben az a nagy, hogy indulatot közvetít és nem a valóságot. A valóságról való indulatait.

– Aztán mégis lementem. A Darlingban várt, ahol az a festett hajú bájgúnár zongorázik. Nem, a Lacika. A sarokban ült, már messziről láttam, hogy fénylik a szeme. Biztosan ivott, hogy ki ne essen a svungból. Nem esett ki. Ott folytatta, ahol a telefonban abbahagyta. Ittam én is egy fél konyakot, aztán úgy csináltam, mintha figyelnék.

– A Schlieffen-tervet jóval előbb készítették. Júliusban csak elővették.

– De, azt is mondta. Meg azt, hogy joga van prolongálni az ifjúságot. Az érzelmeiben. És hogy ezért ő hálás nekem. Ezért a szerelemért.

– Romm indulatokat akar ébreszteni a dokumentumokkal. Csakhogy a dokumentumok elsősorban a kíváncsiságunkat ébresztik föl!

– Tisza először nem akart belemenni az időpontba. Kérem szépen, ez egy érdekes megfigyelés, hogy a háborúkat mindig aratás után kezdik el!

– Nem válik el. Minden hónapban ad ötszáz forintot, míg elvégzem az egyetemet.

– A dokumentumokat már egyszer megfogalmazták. Na most, a megfogalmazás megfogalmazása…

– Szeptember vagy október. Ez az ideális időpont.

Aztán csönd lett egy darabig. Nem mertem felnézni, úgy éreztem magam, mint akit illetlenségen kaptak rajta, vártam, míg kicserélődnek körülöttem a beszélgetők, arrafelé fordítottam a fejemet, amerre az órát sejtettem, majd hirtelen kinyitottam a szememet. A nap az óra mögött volt éppen, az óra eltakarta, mint valami bolygó, napfogyatkozást játszottak. Könnyű szívvel összecsavartam a gyékényt, s elmentem zuhanyozni.

Közlekedési dugó

„Ölni szeretnék, mint mindannyian”, vagy legalábbis rúgni, vágni, pofozni. Megijedve vizsgálgatom magamban ezt az új indulatot, ezt a kinyomozhatatlan helyről származó véres szemű pukkancsot, fogát vicsorgató szörnyeteget, amely méltóságosabb haragvásaim, fegyelmezettebb, emberibb düheim fölött kalózkodik, előugrik nyelvet öltögetve, mielőtt észbe kaphatnék, s vállát vonogatva tűnik el, mit sem törődve megszégyenülten pirosló füleimmel.

S nincs egyedül. Illetve nem vagyok egyedül: kéretlenül összehoz egy viszkető, izzadó, rikácsoló, fölös vérnyomású táborral, holott ízlésem tiltakozik a társaság ellen, és alacsony a vérnyomásom. Vigyorogva olvastatja velem a lapok levelező rovatait, amelyekben pukkancstársaim a rigófüttyön civakodnak, paprikajancsi-testvéreim az ebadó miatt tiltakoznak, emberevő rokonaim az autóbuszkalauz fejét követelik.

Bár ez utóbbiban lehet valami. Talán ezen a járművön a leghevesebb a metamorfózis. Arra még emlékszem, hogy mint normális, fegyelmezett, tartózkodóan udvarias ember szállok fel. Aztán csöngetnek. Imbolyog velünk a busz, olvadozva a hőségben, mint valami lágy bőrű, monstre hernyó. Testem a kapaszkodón, lelkem szakadozó önuralmamon lóg, mikor jön egy férfi, le akar szállni, furakszik előre, karján a zakója. S persze, végighorzsol mindenkit vele. Még hozzám se ért, sőt megakadt egy orvul keresztbe fordult csípőn, mikor már reszket a gyomrom a dühtől. De egyelőre megnyugszom, pontosabban alig titkolt örömmel nyugtázom, hogy fönnakadt, hogy kétségbeesetten próbálkozik, de az orvul keresztbe fordult csípő hatalmas fenékké dagad, zsilippé növekszik, gáttá fejlődik. Amellett lélek se ki, se be. A kis körben, amely körülveszi a közlekedési dugót, cinkos feszültség támad, még csönd van, de már mindenki pontosan tudja a kiosztott szerepeket, a replikákat s a végkifejletet. Nem is látom, inkább érzem, hogy a gát tulajdonosa az arcomat fürkészi, s mély együttérzést olvashat le róla – s átvillan rajtam is, hogy dramaturgiai fontosságom van, hogy bármiféle nem idevaló fegyelem, udvariaskodás elronthatja a pillanatot –, mert megkezdődik az előadás. S oly gyorsan, hogy alig lehet követni, peregnek a dialógusok, olajozottan, kidolgozottan, fölényes rutinnal. A „maga édesanyja” és a „szálljon le, majd megmutatom” után a zakós megugrik, áttöri a gátat, és harsány röhögés közepette csörtet az ajtó felé.

Langyos, pocsolyaszerű derű árad szét a buszban, érzem, hogy süllyedek benne, ragacsos lesz a bőröm, s egy ebihal világképe lüktet koponyámban.

A kalauz az epizód után biztos érzékkel magához ragadja a főszerepet. Válogatott sületlenségekkel invitálja a felszállókat, majd merészen lecsap egy öregasszonyra. Ebihal fejemmel is sejtem bizonytalanul, hogy ez túlzás, amit az öregasszonnyal művel, érezheti a kalauz is, mert rögtön feljebb hág a hangja, túllicitálja a pimaszkodásait. Az áldozat megriadva az egyöntetű ellenszenven, a kétségtelen túlerőn, behúzza a vállát, s gyámoltalanul igyekszik eltűnni a pokolmélyi színpadról. Lassan émelyegni kezdek, már-már úgy néz ki, hogy megindul bennem a törzsfejlődés s emberré válok, mikor dühöm meglepő fordulattal az öregasszonyra támad, érzem, hogy meg tudnám ütni, mert elébem akar furakodni, azért se engedem, előtte szállok le az ajtón, s a friss levegőn hirtelen magamhoz térek. Rettenetesen szégyenkezem, lángol az arcom, kétségbeesett gesztussal lesegítem a nénit a buszról, s úgy fogadom hálálkodó szavait, mint a megváltást érthetetlen, emberalatti bűneimből.

Üres tea, kenyérrel

Az osztályon felüli irodalmi kávéházba jártunk csapatostól, reménybeli költők, hivatásos holdevők, vásott kabátú trónkövetelők, télen-nyáron; kitartóan lobogva a sarokban, mint valami hasznos munkára még nem fogott atommáglya. Hogy miből éltünk? Nem tudom, hiába töröm a fejem, de hát a létminimumra bizonyára tellett, mert hiszen ma is élünk mindnyájan, többé-kevésbé tisztes állásban, gondok között, pénzért loholva, mint minden rendes ember. De ekkor még az ilyen gondokat bőkezűen kivetettük a szívünkből, s az ifjúság kifogyhatatlan erőiből pótoltuk a felmerült hiányokat. Bőkezűen, mondom, mert krőzusnak éreztük magunkat valahányan, hiszen mi tudtuk, hogy kincs van a birtokunkban, grandiózus hitellevél, amelyet csak be kell mutatni az emberiségnek és az számolatlanul, az örömtől elakadó szavakkal fizet. Hát persze, a hitellevél még beváltatlan volt, s a szavunk is leginkább nekünk akadt el, ha a pincér zordan érdeklődött, hogy mit kérünk. De azért megtűrtek bennünket, mert az aranyozott helyiség ásítozott az ürességtől, mi meg pillanatok alatt kihevertük a szűkös rendelés okozta lelki sérelmeket.

Egyszer csak egy nagyon furcsa szerzet kezdett meg-megjelenni a kávéházban, pont délben beállított, leült a terem közepén egy asztal mellé. Feltűnő jelenség volt, nemcsak azért, mert a kávéház kongott az ürességtől, hanem, mert az új vendég enyhén szólva elütött az aranyozott helyiség színvonalától. Mármint ruházatában: hőben-fagyban egy fehérré mosott ballonkabát volt rajta, állig begombolva, fején zsírosodó vadászkalap, amelyet télen hideg ellen egy keskeny sállal kötött át az álla alatt, s a lábán elnyűhetetlen bányászbakancs. Egyébként pedig olyan fölényes nyugalommal viselkedett, tűrte a pincér gúnyos kérdéseit s a mi üdvözlő röhécselésünket, hogy feltétlenül némi tekintélyt vívott ki magának: a pincér kiszolgálta, mi pedig abbahagytuk a hangos üdvözléseket, s kíváncsian kezdtük figyelni.

Egyetlen nap se maradt el, pontosan délben becsoszogott, ha tél volt, leoldotta a sálat, lerakta a kalapot, nyáron kigombolta a ballonkabátot, s a pincérnél megrendelte mindennapi ebédjét: üres teát, s a zsebéből újságpapírba csomagolt kenyeret vett elő, nagy gonddal beleaprította a teába s lassan, jó étvággyal megette.

Egy idő után teljesen lekötötte a figyelmünket, mint valami pavlovi jelzésre, minden délben abbahagytuk világot megváltó vitáinkat, s lenyűgözve néztük a különös szertartást. Azt megtudtuk a pincértől (a pincérek Pesten mindent tudnak), hogy a fura vendég valamikor főszolgabíró volt, a rövid információ regényesítését már magunk is el tudtuk végezni: nyilván nemrég szabadult valamelyik internálótáborból, anyagi körülményei nem hagynak kétséget, családi állapota úgyszintén kiszámítható, valahonnan folydogálhat neki némi apanázs, mert különben nem tudna bejárni. Azonban nyitva állt előttünk a nagy kérdés: miért jár ide, a luxuskávéházba, ahol oly megalázóan kirí a környezetből, s ahol az üres tea is annyiba kerül, amennyiért egy liter tejet kaphatna a szomszéd mellékutcában.

Arányérzékünket sértette? Nyugalma dühített fel? Mindennap más-más indulattal figyeltük, ahogy kanalazza a teába áztatott kenyérdarabokat, s hosszan nyámmog rajtuk. Tüntetni jár ide? Vagy vezekelni? Vagy szenilis? Zavarba hozott bennünket ez a történelmi lecke, amely a rossz filmek modorában tálaltatott elénk, pedig hát, ha vigyorogva is, de be kellett látnunk, hogy erről van szó. Elég pontosan el tudtuk határolni a saját nyomorunkat az övétől. Mégsem éreztünk kielégülést az ő nyomora láttán, talán mert a hajdani főszolgabíró-világot mi már csak hírből ismertük, nem volt elég személyes okunk a bosszú gyönyörére. Hogy ő kéjelgett-e a mi nyomorunkban, ez nem volt kideríthető, ügyet se vetett ránk. S ez a szerencsétlen figura itt előttünk, ha nem tudjuk róla, hogy ki volt, lehetett volna másrészt lecsúszott vigéc is, vagy ütődött főkönyvelő, vagy fanatikus kántortanító.

Ellenszenvünk, sőt gyűlöletünk furcsa módon akkor támadt fel s nyert kielégülést, mikor egyszer elegánsan, kihúzott derékkal állított be a kávéházba, olyan tartással, mintha lovaglópálcával csapkodná a csizma szárát. Alig ismertük meg, a pincér a száját is nyitva felejtette csodálkozásában. Valami pénzhez juthatott, nyilván. „Öregem!” – mondta a pincérnek. – „Hozzon egy fél konyakot!”

A pincér továbbra is csodálkozva bámult rá, mintha kísértetet látna, majd elsietett, s kis idő múlva tálcán hozta az üres teát s lecsapta a kikupálódott ex-főszolgabíró elé.

Valami lehetett a pincér szemében, mert a főszolgabíró szó nélkül felállt, elment, s többet nem is láttuk a kávéházban.

Szigligeti tündérkastély

Volt profánabb neve is: íróhizlalda! A falu értékelte így az új urakét. Hát, mit mondjak, nem voltak tündérek, de a kastély, hatalmas parkjával, tündérkastély volt!

Nem én vagyok a legilletékesebb emlékező, hiszen nem voltam rendszeres beutalt, sőt nyomoronc korszakaim egyik lakás nélküli idejét húztam ki ott – de nem vagyok hálátlan! Talán jobban meg is becsültem a számomra akkor hihetetlen luxust: ágyba hozták a reggelit. Még nekem is, a fiatal, névtelen senkinek.

Mit éreztem, mit érezhetett egy fiatal költő? Valami ilyesmire emlékszem, hogy gúnyos szemmel méregettem a helyzetet, magamat, a pizsamás, szürcsölő szellemóriásokat, a hisztiző, konyhalányokat ugráltató írónőket. De ezt is biztos azért tettem így, hogy helyrebillenjen önérzetem. Igazságtalan voltam? Persze, hogy az, hiszen jóformán az utcáról kerültem oda, s minden irritált.

Mert volt valami furcsa ólmelegség is, ma már alig elképzelhető védettség – na, persze, már akinek sikerült oda bejutni! Mint egy nagy család! Mint a mesében! Ahol világhírű kolléga együtt sakkozott a zöldfülű kezdővel. Ahol a nagyhatalmú elnökkel gyerekes vicceket lehetett csinálni. Ahol az ellenállás későbbi bajnoka baráti pingpongcsatát vívott a vérestollú pártkritikussal. Volt, aki vonattal érkezett, volt, akit Aczél Mercedese fuvarozott. Volt, akit éppen kizártak a pártból, s volt, aki a kitüntetéseit külön bőröndben hozta.

Mondhatjuk, hogy egy kis Magyarország volt? Nem mondhatjuk, hiszen a nagy többség kívülrekedt. Inkább azt mondhatjuk, hogy egy mézzel bekent légyfogó volt.

Van szükség egyáltalán alkotóházra? Van, természetesen; a mostaniak is kiválóan működnek az új rendszerben. Nem az alkotóház tehet a kisiklásokról. Nem is az írók.

Én már húsz éve nem járok oda, nem csak azért, mert van egy kis saját „alkotóházam”, hanem azért sem, mert ma már egy órát sem bírnék ki a kollégákkal. Biztos én vagyok a hibás!

Elmélkedés a rajzfilmről

Első megfogalmazott érzésem az irigység volt, mikor kigyulladt a józan villanyfény a vetítőteremben, ahol a Pannónia Filmstúdió szíves meghívásából végignézhettünk egy válogatást a múlt évi rajz- és animációs filmekből. Ám az irigység tisztátalan szakmai hiúságból fakadt, s helyesebb, ha a másik érzésemről számolok be, a feltétel nélkül behódoló, gyermeki ámulatról, amely a sötétség cinkos oltalma alatt másfél órára eloldozott földi nyűgeimtől.

Gépesített, szakosított, és a csömörig sokszorosított modern művészeteink dadogása mögött már-már alig kivehető az a régi szívdobogás, amely elfogta gyámoltalan ősünket, mikor felidézve egy szörnyű futás emlékét, barlangja falára karcolta az óriási talpakat, torkot, fogakat; majd félelme csillapultán, egy könnyed mozdulattal térdre rogyasztotta a szörnyeteget, s egyre inkább nekividulva lándzsákat rajzolt belé, egyet a szívébe, egyet a szemébe, és mert fenékig ki akarta élvezni a megváltozott erőviszonyokat: a szörnyeteg fülcimpáját is átlőtte krétájával, vadászati szempontból teljesen feleslegesen.

Ezt a szívdobogást őrzik a mesék is, és őrzöm én is gyerekkoromból. Mindig dühbe jövök, mikor a mesék gyereknek nem való erőszakosságáról, „szadizmusáról” értekeznek, s undorral veszem kezembe a kiherélt népmeséket, az ifjúságnak átdolgozott változatokat. Rendszerint mindig az akció legfontosabb részét kanyarítják ki az átdolgozók: a veszélyt, amelyet le kell győznünk. Amely mennél nagyobb, elborzasztóbb, annál nagyobb a győzelmünk! Tizenkétszer ízleljük a sárkány fejét levágó kardsuhintást, s minden csapás után növünk egy hüvelyket, világosabb lesz egy árnyalattal a szuroksűrű sötétség; képzeletünk, hogy mégis mi vagyunk a föld urai, a részegségig kielégül.

Mert erről van szó; gyámoltalan ősünk esztétikai érzéke még hibátlan volt, ízlését még nem kötötték gúzsba az Akadémia által jóváhagyott elvek, győzelmet rajzoló kezét még nem bénították meg a zsűritagok aggályoskodó pillantásai.

Ezt az elképzelt győzelmet hordozzuk-őrizzük ösztöneinkben, a harsogó optimizmust, az isteni haladékot a legyőzetésben, hogy várjunk csak, fordul még a kocka! Emberré válásunk egyik legfontosabb elemének, bizonyítékának tartom – mit is? A művészetet? Melyiket?

Muszáj mégis az irigységről beszélnem, de hogy szakmai hiúságom is megnyugodjon, le kell szögezni, hogy a fentebb vázolt teljes győzelmet egyik művészeti szektor sem tudja már nyújtani, csak a népmesék. Meg a rajzfilm.

Maradjunk még egy kicsit a meséknél: végiggondolta-e már valaki, hogy a műveltségtől, sőt még a művészi érzéktől is oly távol eső emberek még ma is (az én gyerekkoromban is), akik egyébként szigorúak, kemények, gorombák, ha mesélni kell, főleg gyereknek, hajlandók rá és tudnak is ilyen-olyan mesét mondani. Többnyire ismertet s többnyire olyat, amit ők is gyerekkorukban hallottak. Vagyis létezik és nyilván létezni is fog az aktív fogyasztó és megőrző közösség a mese körül. És ezt a közösséget nem csak az a praktikus szükség tartja életben, hogy a gyereknek el kell aludni. Magam tapasztalatából beszélhetek csak, de sejtem, hogy egy tudományosabb felmérés is ezt igazolná: a mesemondásokba egyre inkább belecsúsztak a sűrített bölcsességek átadásai, a győzelem optimizmusa, a szegények, gyengék, gyerekek igazságának diadala.

Soha még olyan tisztán és világosan nem láttam a felnőttek lelkébe, mint gyerekszemmel; s gyanakszom erősen: a szülői kötelesség oltalma alatt alig titkolt örömmel jártak vissza egy üdítő, régi forrásra ők is, s egyformán kipirult arcunk bizonyította, hogy egyforma szomjat csillapítottunk.

A rajzfilm óriási szerencséje volt, hogy mellékesen jött létre, majdnem tréfaként. Hogy nem vették komolyan, s hogy rögtön a gyerekek világába utasították! Ilyen irigylésre méltó előnnyel még nem indult művészet modern korunkban: a teljes szabadságot kapta útravalóul, s mellé a kifejezés határtalanságát. S most már, őszintén remélem, nem is igen lehet a dolgot visszacsinálni. Mint valami hatalmas étvágyú csecsemő, aggály nélkül markolt a szakosított művészetek féltve őrzött kincseiből, egyiktől a rajzot, másiktól a filmtechnikát, harmadiktól a geget vette el, de a legtöbbet „degradálásából” profitálta: mesélhetett vidáman, felszabadultan, szívdobogva rémüldözhetett, a kimeríthetetlen emberi fantázia játékosságával.

S közben felnőtt a „komoly” művészetek mellé. Ezt meg kell magyarázni, mert ezek után ironikusan hangzik: egyenrangú lett velük, ha nem éppen kedvesebb a szívünknek. Képes arra, hogy sorsunk nagy kérdéseivel foglalkozzon. Hogy egyszerre mindenkihez szóljon: nyelvre, bőrszínre stb.-re való tekintet nélkül. Minden emberhez. (Jellemzőnek és bizonyítéknak tartom Jean Effel rajzábécé-kísérletét.) Kifejezőeszközeinek közérthetősége (demokratizmusa) a lehető legszélesebb.

Elfogult vagyok? Nem győzöm eléggé hangsúlyozni. És irigykedem továbbra is, mert hol van például olyan tömör, gyilkos iróniájú, mindenkire egyformán ható vers (szobor, festmény, színdarab, zene) a háború képtelensége ellen, mint Gémes József „Koncertisszimó” című rajzfilmje? Órákig tartana, míg a bennem keltett asszociációkat kifejteném, amit a film egy-két perc alatt „elmondott”. Vagy hol van az a bármilyen gyors ritmusban vágott komoly film, amely úgy átutaztatna a világon, mint Jankovics Marcel „Air Indiá”-ja? (Pedig ez „csak” egy reklámfilm, a legkonkrétabb társadalmi megrendelésre készült.) Két-három perc alatt nemcsak az utazásra van ideje, hanem meghökkentő metamorfózisokra, ironikus kommentárokra is.

Egyáltalán: a felszabadult, határtalan kifejezési lehetőség vonzza az invenciót, váratlan szemszögből mutat be igazságokat, ad filozófiával-indulattal teli látomást; a teljességet nem csak áhítja-invokálja, hanem be is mutatja egy merész ceruzavonással. Hatásosabban tud építeni a néző „dimenziójára”: képzeletére, kiegészítőkészségére, élettapasztalatára stb. – Sőt, mivel jobban igénybe veszi azt, mert a rajz mégiscsak rajz, jobban be is vonja a játékba.

A stúdió egyik legnagyobb szabású vállalkozása Juhász Ferenc „A Nap és a Hold elrablása” című költeményének feldolgozása. Reisenbüchler Sándor munkája. Valamiképpen összegzésnek is látszik, nem csak azért, mert viszonylag hosszabb időtartamú, mint a rajzfilmek általában (a másfél órás, „szájmozgásos”, kínos gonddal élethűvé rajzolt filmek nem tartoznak ebbe az egész gondolatmenetbe, egészséges merkantilizmusom azt súgja, hogy olcsóbb lett volna őket élő színészekkel megcsinálni), hanem, mert egybekomponálja, összegzi a jelenlegi kelléktárat: a rajzot, a színeket, a zenét – és a költői gondolatot. Úgy viszi át egy másik közegbe, hogy költemény marad, rajzköltemény.

Talán végül is ez a bűvös definíció s az elmélkedés végeredménye is: a költői gondolat kelt életre az új művészetben, a rajzfilmben, az emberi léleknek az a terméke, amelyik a legjobban szereti a szabadságot, s amelyet rendszerint szintén a gyerekek világába szoktak utasítani, mint a játékot, mint komoly dologra használhatatlan valamit; az én számításom szerint jó helyre, mert a jövőbe. Ezért szeretem a rajzfilmet.

Hogyan lettem gyerekfilmíró?

Sokszor elmondtam már, ha arról faggattak, hogyan is kezdtem a gyerekeknek írni, hogy régen, még ifjú költő koromban fülön csípett Kormos István, és dörmögő hangján megkérdezte: miért nem írsz meséket? Valami olyasmit dünnyögtem, hogy nem értek hozzá, meg hogy még sose próbáltam… Akkor éppen itt az ideje, hogy megpróbáld! – mondta szigorúan Kormos, s rögtön ott helyben, valamelyik kávéházban vagy talán az utcán, megrendelt tőlem egy mesekönyvet. Tehette, mivel kiváló szerkesztője volt az ifjúsági könyvkiadónak, s még kiválóbb költő, bár ezt akkor nem sokan tudták róla. Mi, fiatal költők akkor lógtunk a világban, itt-ott lehullajtott pénzen éltünk; én akkor éppen rémes verseket fordítottam rémes antológiákba. Kormosból nem hiányzott a taktikai érzék sem, hozzátette még, hogy a mesékért sokkal jobban fizetnek; s nem hiányzott az ügyszeretet sem, oktatóan felemelte az ujját, s azt mondta: Írjatok, különben nem tudjuk kiszorítani a dilettánsokat!

Hát így kezdődött. Sokkal jobban szerettem annál Kormost, semhogy ellentmondjak, hónapokig izzadtam, próbálkoztam, eltéptem a kéziratot, majd újra kezdtem, s végre megszületett egy mesefüzér egy posztócsacsiról és barátjáról, a hencegő kandúrról, akit Mirr-Murrnak hívtak. A könyv meg is jelent, ámulva forgattam s belepirultam a dicsőségbe, hiszen a nagyszerű festő, Bálint Endre illusztrálta. Egy kezdő író kezdő könyvét! Még ma is megmelegszik a szívem, ha rágondolok. Igen, valahogy így kell toborozni a szerzőket. Áldja meg az isten érte haló porában is!

Érthető, hogy kedvet kaptam és szorgalmasan írtam a gyerekkönyveket, némi sikert is elértem, a kis olvasók kezdték megszeretni a figuráimat, a kiadó új és új szerződésekkel biztatott. Ma már életem-működésem része a gyerekkönyv, semmi meghasonlást nem érzek a költő és a gyerekíró között, biztos vagyok benne, hogy a kettő ugyanaz, ugyanazon a sínen futtatom végig a verset és a mesét, ugyanaz a látomás és érzelem kell mind a kettőhöz.

Vagyis megtanultam a mesterséget, mert természetesen mesterség ez is. Azt csak az egészen tökkelütött dilettánsok hiszik, hogy mesét írni könnyű! Hogy az semmiség, hogy azt bárki elkövetheti, elég bal kézzel rittyenteni valamit – sajnos, még ma is tele vannak a polcok ilyen balkezű ifjúsági-történelmi-gyerekregényekkel…

De hagyjuk ezt, vannak jó írók is, Kormos nem harcolt teljesen hiába!

Vagyis már megtanultam gyerekkönyvet írni, amikor a jósors, szerencse, vagy csak egyszerűen az íróhiány a televízióhoz sodort, szippantott. Mégpedig, értelemszerűen, a gyerekosztályhoz. Már megjelent az első mesekönyvem, s abban bajuszát pödörgette Mirr-Murr, a kandúr. Nagyravágyó kandúr volt és szerencsés is, mivel beleszeretett egy szerkesztő: Kerekes Klári, s mikor megkérdezte, hogy nem lehetne-e esti mesét csinálni belőle, egyszerre bólintottunk, én és Mirr-Murr. Én azért még hozzátettem, hogy soha nem csináltam ilyet. Nem baj, hangzott a biztatás, majd megtanulod! Mirr-Murr karrierje így kezdődött, ötvenkét részben lépett fel. Én meg mit tehettem: tanulgattam a forgatókönyvírást, vagyis még egy mesterséget. Na de hát fiatal voltam én is és nagyravágyó, és menet közben megtanultam a dolgot. Kiknek volt akkor ideje főiskolára járni? Az én főiskoláim a homályos szerkesztőségek, a kivilágított műtermek és a szemrontó vágószobák voltak! Tanáraim a szerkesztők, rendezők, vágók. Csupa türelmes jó barát. Most itt megköszönöm nekik, hogy nagy szeretettel foglalkoztak a zöldfülű kezdővel! (Tanár persze akadt bőven másfajta is, illetve olyan, aki kioktatott, például a kész filmek átvételénél, tőlük is tanultam önmérsékletet, összeszorított szájú fegyelmet – de az ő emléküket borítsa feledés!)

A „Mirr-Murr, a kandúr” című bábfilmsorozat sikere más szerkesztők figyelmét is rám irányította. Ez már így van, mindenki szeret jó dolgokban részt venni, és magam is ilyen vagyok, ilyenkor sugárzik a derű, ragyog a nevetés, égig csap a jókedv! Nekem ebben nagy szerencsém volt. A legderűsebb, legjobb kedélyű szerkesztővel hozott össze a jósorom: Bálint Ágival. Öröm volt vele dolgozni, jó volt vele találkozni, s nagyokat lehetett vele nevetni. Ő volt az első nevető olvasóm, aki gyermeki kedéllyel tudott hahotázni egy-egy sikerültebb fordulaton, poénon. Sok-sok évet töltöttünk együtt, rengeteget nevettünk, s közben sok-sok rajz- és bábfilmet csináltunk. Nyoma sem volt, szikrája sem volt benne a féltékenységnek, amit ezen a pályán nagyon kevés emberről lehet elmondani! Úgy tudott örülni egy-egy írásnak, mintha ő írta volna. Mert ha nem tudná valaki: kiváló gyerekíró ő is! Talán azért volt ilyen. Nem volt rászorulva az irigységre, nem volt szüksége rá, remek egyensúlya volt a lelkének enélkül is!

Vagyis sorban találtam ki a meséket, könnyedén, vidáman, lelkesen – ami ilyen légkörben nem is csoda. Talán egy kicsit ez is érződik, meglátszik ezekben a filmekben. Így készült a „Legkisebb Ugrifüles”, huszonhat részben, Foky Ottó remek figuráival és rendezésében, aki a hosszú Mirr-Murrt is rendezte.

Azután a Pom Pom-sorozat következett. Nekem természetesen mindegyik mesém, mindegyik figurám „kedvencem”, az is, amelyik kevésbé sikeres, úgy vagyok velük, mint szülő a gyerekeivel. De azért mégis a Pom Pom a legkedvesebb! Tudom, hogy nem illik dicsekedni egy jól sikerült „gyerekkel”, de nem tehetek róla: nagyon a szívemhez nőtt. Talán ezt érezte meg Sajdik Ferenc is, aki zseniálisan továbbálmodta, továbbrajzolta. És persze Dargay Attila is, aki rendezte a filmet.

Már most itt leírhatok egy jó dolgot: a jó kedvvel végzett munka sok jó barátot hozott! Annál nagyobb ajándékot az élettől el sem tudok képzelni. Együtt álmodtuk tovább a meséket – mert a filmcsinálás közös álmodás is. És én nagyon boldog vagyok, hogy a barátaimból a legjobbat, a legjobb formát csiholta ki egy-egy írás. Ezt igazán szerénytelenség nélkül leírhatom, mert ha visszanézek az időbe, még ma is forrón megcsap az öröm, a közös munka öröme, az egymást lelkesítő munka öröme, az alkotás öröme.

Még javában folyt a Pom Pom forgatása, mikor bementem Bálint Ágihoz tereferélni, nevetgélni, majd mikor jól kibeszélgettük magunkat, rám szólt. Azonnal mondj egy címet! „Ho-ho-ho-hó!” – mondtam. Mert játszottunk, persze. „Mi az, hogy hohohohó?” – kérdezte tréfára csillanó szemmel. „Hát a Nagy Ho-ho-ho-horgász!” – vágtam rá. Aki egy kicsit is járatos az alkotáslélektanban, az tudja, hogy valahogy így pattannak ki az ötletek. A többi már gyerekjáték, kézügyesség. Szerződés, szinopszis, forgatókönyv, film. Ja, és előleg. Nem volt soha bennem semmilyen írói nagyképűség, erre mindig sajnáltam az energiát, ezt meghagytam a kollégáknak. Most is szívesen bevallom, hogy volt, mikor a gombhoz csináltam a kabátot, volt, mikor a kész műhöz keresgéltem a címet – nincs ebben semmi rossz, a lényeg a mű! Illetve az élet…

Mert például nagyon sokat írtam megrendelésre. Mint egy becsületes mesterember, mint például…, na ezt azért mégsem írom le, túl sok az irigy! A mai túl kényes és nem dolgozó irodalmunkban már azért is megkövezik az embert, ha egyáltalán ír, hát ha még jókedvűen is! Szívvel-lélekkel! Semmi mással nem törődve.

Megrendelésre készült a „Sebaj Tóbiás”-sorozat. Cakó Ferenc gyurmafilmet akart készíteni, s ahhoz kellett forgatókönyv. Egy gyurmafilm-forgatókönyv. Mert hogy ez is egy új műfaj. Szokás szerint, menet közben kísérleteztük ki a módszert, a stílust, a trükköket, a poénokat, a gegeket.

És megrendelésre írtam a Süsüt is! Persze, baráti megrendelésre. Takács Vera dramaturg és Szabó Attila rendező barátom elkapott egy beszélgetésre, hogy kellene egy bábfilm, egy jóságos figuráról, aki behemót, de jószívű… S ott rögtön a folyosó sarkában belemelegedve-eljátszva, ötleteket röptetve, vidáman megegyeztünk. Először csak egy részt, az első részt akartuk megcsinálni. Ám Süsü percek alatt meghódította a gyerekeket s nem csak itthon, úgyhogy folytatni kellett, a tévé is beadta a derekát, tizenhárom részre kötött szerződést, s abból kilencet le is gyártott…

Eddig a báb- és rajzfilmekről számoltam be, azt is futtában, mert a munka mégiscsak az író magánügye. De szeretnék még egy pár szót szólni a játékfilmekről is, mivel így igazságos, s mivel nem kevesebb örömet okoztak azok is, s remélem, hogy nem csak nekem.

Eszem ágában sincs különbséget tenni a két filmkészítés között. Hogy a játékfilm komolyabb vállalkozás, meg hogy az az igazi, meg ilyesmit mondani. Mert meggyőződésem szerint nincs semmiféle rangsorolás a műfajok között, csak jó és rossz mű van!

Négy játékfilmet írtam: Keménykalap és krumpliorr, rendezte Bácskai Lauró István; Le a cipővel!, rendezte Szabó Attila; Vakáció a halott utcában, rendezte Palásthy György; Csicsóka és a Moszkitók – rendezte Mamcserov Frigyes.

Most legalább egyről szeretnék hosszabban beszélni, az elsőről. Közben azért persze ezt is meg kellett tanulnom, a játékfilm forgatókönyvének írását. A figurákban, szituációkban gondolkodást, a másfajta dialógot, a másfajta történet kitalálását.

Úgy kezdődött, hogy a sok mesekönyv után írtam egy ifjúsági regényt, „Keménykalap és krumpliorr” volt a címe. Bolondos-bohócos történet volt magukra hagyott városi gyerekekről és egy elátkozott fagylaltosról, akit Bagamérinak hívtak. A könyvet elolvasta Békés József dramaturg s javasolta, hogy csináljunk belőle filmet, mert mozog benne valami, egy filmre való történet. Megbízták Bácskai Lauró István rendezőt, és csináltunk belőle négyrészes filmet, mert közben kiderült, hogy ennyi is mozog benne.

Nos, az illendőség azt kívánja, hogy röviden számoljak be: a rendező talált egy zseniális színészt, akit úgy hívtak, hogy Alfonzó, és két zseniális gyerekszínészt, akiket úgy hívtak, hogy Kovács Krisztián és Berkes Gábor! Ennyi tehetség munkája külföldön is szemet szúrt: Münchenben nyertünk vele díjat. Majd a hihetetlent, a legnagyobbat: Hollywoodban a világ legjobb filmjei versenyén az első díjat és az „Év legjobb gyerekfilmje” címet! Ehhez nincs mit hozzátennem, az olyan volt akkor is, mint egy álom. Olyan ma is.

Az író szerényen lehajtja a fejét s csak befelé somolyog boldogan, hogy megérte, hogy lám-lám, nem volt hiába a sok papír fölött töltött magányos óra! Majd felocsúdva a boldogságból új történeten töri a fejét, nini, már csillog a szeme, már eszébe jutott egy fura macskanév vagy egy újabb elátkozott fagylaltos…

A lábtörlő válaszol

Szomorúan olvasom a Filmkultúrában a nyári Cimbora-táborról szóló cikket. Nem azért, mert kritizál, ez minden halandó joga, immár nálunk is, hanem azért, mert felületes, pontatlan és híjával van a jóindulatnak. Összekever szerkesztőket, műsorokat, jókat és rosszakat, nem tud a díjakról s nem tud arról sem, hogy a magyar gyerekeken kívül még tizenegy ország gyerekei is ott voltak. Ráadásul magukkal hozták ukrán, román, szlovén, szerb, szlovák nyelvű kis barátaikat is, ami önmagában is feltűnhetett volna, ha másért nem, azért a poénért, hogy a gyerekek nem mindenben utánozzák a felnőtteket! Hála istennek! – tegyük hozzá gyorsan, s nem akarom tovább magyarázni ezt a szívderítő nyári jelet, mert az volt: isteni jel! S nem kell megvédeni É. Szabó Mártát sem, aki évek óta szívósan dolgozik ezen a csodán s hasonló csodákon, mivel ebben az ügyben nem szorul védelemre. S ahogy ismerem, fölös dicséretre se tart igényt, jól tudja, hogy a dolog önmagában hordja a jutalmát. Másképp nem csinálná, másképpen nem is lehetne csinálni, mint nagy elszánással, hívő lélekkel, vagyis nagy-nagy belülről fakadó hittel!

Mert szomorúságom igazi oka is ez, a cikk csak utolsó csepp a pohárban, hogy a gyerekek ügye kívülről nem kapja meg, amit érdemelne! Ha végignézek az elmúlt éveken s lefújom róluk a szalmaláng-ígérgetéseket, megkockáztatom, hogy évek óta tartó gyerekellenes hangulat van Magyarországon! Nehéz szavak, súlyos szavak, de ki kell végre mondani őket. Már csak azért is, mert szorít az idő, vészesen szorít, nincs idő kivárni, hogy a sok ígérgetésből legyen is valami, ugyanis a gyerekek órája gyorsabban ketyeg! Náluk négy-öt év egy korszak, s amit ezalatt nem kaptak meg, azt már sohasem lehet pótolni. Amit nem tápláltunk be a lelkükbe-agyukba ez alatt az idő alatt, az már örökre hiányozni fog, üresség lesz. Lyuk lesz a lelkükben. S aztán fariezus képpel csodálkozunk a Nemzeti Színházban rendetlenkedő gyerekeken, esetleg kioktatjuk őket, vagy kizavarjuk! Én csendesen azt kérdeztem akkor is magamban, mivel az illetőtől nem lehetett megkérdezni, hogy a rossz, odakent haknik helyett hányszor játszott-szavalt gyerekeknek a nádpálcát suhogtató művész? Mert világos, hogy a gyerekeket mindenre meg kell tanítani, a színházba járásra is, zenét hallgatni is például. Ha ezt máshonnan nem tudnánk, legalább Kodály százszor szánkba rágott szavait fogadnánk meg végre, hogy abból lesz a jövő közönsége, akit megtanítunk rá! De nemhogy megfogadnánk, inkább bezárjuk az ország egyetlen gyerekszínházát is. Nyilván fontosabb dologra kell a hely, nyilván minden fontosabb, mint a gyerekek, tőlük szemrebbenés nélkül el lehet venni a színházat.

Azután újfent csodálkozunk és rendőrért kiáltunk, ha nyáron úgynevezett kulcsos gyerekeket látunk ődöngeni az utcán. A kulcsos gyerekeket nem az íróbácsik és szerkesztőnénik találták ki, hanem ez az ország termelte ki, hogy még nagyobb legyen a dicsőség. Elmondok egy kis példát erre a vak nemtörődömségre. Amióta ebben a kerületben lakom, évente koptatom a mindenkori polgármester kilincsét, egy egyszerű ötletet ajánlgatva. Az ötlet pedig az, hogy a római kori romok közé, ami eredetileg is szabadtéri színház volt, fogadják be, gyűjtsék össze a csellengő gyerekeket. Pár fillér kellene hozzá nevelőkre, ügyelőkre, vécés nénikre. Bizonyos művészeket is meg lehetne nyerni az ingyenes fellépésre, vannak azért ilyenek. Reggeltől estig működhetne ez a kis sziget. Télen meg korcsolyapályát lehetne benne csinálni. Nos, a római kori romok ma is üresen állnak, dacolva az idővel, a polgármesterek ugyan változnak, de mind változatlanul dacol ma is a gyerekek óhajával.

A rossz példákat napokig lehetne sorolni, míg az embernek az élettől is elmegy a kedve, de mégis úgy gondolom, hogy szólni kell, protestálni, nem szabad beletörődni s nem szabad belemenni abba a sanda versenybe, hogy ki fárad el előbb, ki fásul el végképp. Itt van például a többszáz milliós Film Alapítvány, amely évente szét is osztja azt a többszáz milliót, s én évek óta figyelem, de bárki utánanézhet, hogy mennyi jut ebből a gyerekfilmre? Ha egy nullát leírok, az fejezi ki, hogy mennyi. Pedig én úgy gondolom az egyszerű adófizető eszemmel, hogy ez a mi pénzünk, az adófizetők pénze, amit mi adtunk nemes célra! Úgy tűnik, hogy ebből nem jut a gyerekeknek, ebből meg úgy tűnik, hogy a gyerek nem a miénk, vagy nem elég nemes cél! Valamikor a Tv gyerekosztálya egyedül 4-5 játékfilmet készített évente, s ez nem pénzkérdés, illetve a pénz ma is megvan, vagyis a kérdés súlyosabb.

Azután itt vannak a gyereklapok, vagyis hát, humorizál az ember keservesen: nincsenek! Szennylap van, pletykalap van, egyéb teljesen felesleges lapok vannak – gyereklap nincs. Egy vagy két elszánt szerkesztő kísérletezik néha, eleve halálra ítélve a pénzhiány s a közömbösség miatt. Évekkel ezelőtt a MUOSZ-ban tartottunk egy kétségbeesett sajtótájékoztatót, abból a keserves alkalomból, hogy megszűnt a „Cimbora” is éppen, világgá kiáltottuk a segélykérést s figyeltünk szorongva-reménykedve a válaszra. Ha azt mondom, hogy egy szót sem válaszolt senki, sokat mondok. Mélységes elkeseredésünkben elképzeltük, hogyan dörzsölik a kezüket az új milliomosok, s a nép által megválasztott felelősök, majd fityiszt mutattak: ezt a gyerekeknek! Fontosabb helyre kell a pénz, hadd ne soroljam, mire herdáltak milliókat, mert kigyullad a papír. Nem egyszer, nem kétszer az arcomba mondta egy-egy ilyen választott felelős, hogy mi a fenének kell a gyerekeknek színház, film, újság? Nem elég, hogy enni kapnak? Én ezekre nem reagáltam, úgy gondoltam, hogy falra hányt borsó egy ilyennek elmagyarázni; de mégis reagálni kell valahogy, s nekünk, gyerekpárti felnőtteknek, mivel a gyerek nem tud harcolni. A gyerek védtelen és kiszolgáltatott. És a helyzet még annál is rosszabb, mint ahogy gondoljuk.

Azután egy másik, dörzsöltebb, de nem kevésbé értetlen illetékes meg azt mondta, gondterhelt képet vágva, hogy először a múlt lukait kell betömni, azután jöhetnek a gyerekek! Lehengerlő érvelés, és nagyon veszélyes! Amíg tömködjük ugyanis a múlt szakadékait, amit egyébként nem nagyon értek, hogy miért, nem vesszük észre, hogy luk támad a jövőnkben is! S szépen, dacosan, vakon és ostobán gyalogolunk bele a semmibe. Micsoda sehonnai, máról holnapra élő-gondolkozó ország az, amelyik nem törődik a jövővel? Ha a gyerekek szemmagasságából nézem, félmilliónyi szempárral együtt, akkor ez az ődöngő, elhagyott gyerekek országa! S jaj nekünk!

Mert végig nem a magam nevében beszélek, hanem a gyerekek nevében. S azok nevében, akik erejükön felül dolgoznak, ügyködnek a gyerekekért, méltatlan helyzetben, néha kiröhögve. Hál’ istennek, vagyunk még egypáran, Rádióban, Tv-ben, könyvkiadóban, színházban, ilyen elszánt futóbolondok. Dicsőség helyett röhögést, segítség helyett lefitymálást kapva. Fogjuk egymás kezét, így alkotunk, nem, nem egy erős hálót – hanem egy lábtörlőt. Amibe bárki beletörölheti a lábát. Ám ez a lábtörlő a jövő küszöbe előtt van! És optimisták is vagyunk, minden rossz dacára, mert hiszünk a jövőben! Aki ugyanis a gyerekekben hisz, annak van jövője. Aki meg nem, annak nincs.

Visszahívó levél a Múzsához

Te drága, Te egyetlen, Te szép csapodár!

Nézd: nyilvánosan hívlak, mint hívlak: könyörgök, ha akarod: letérdelek, már az se érdekel, ha bohócot csinálsz belőlem, csak gyere vissza, mert nélküled senki vagyok, még ezt a levelet is alig tudom megfogalmazni!

Hallom, hogy összesúgnak mögöttem: ez egy mai költő?! Ez egy beatköltő?! Ez egy posztmodern?!

Ez egy ósdi troglodita, aki még ilyesmiben hisz!

De én nem törődöm velük: tudom, amit tudok.

Ők meg csak röhögjenek s írják továbbra is a zúzdának a verseket. Az ő múzsájuk a MÉH-tröszt, illetve annak privatizált hulladékgyűjtői. Nincs dolgod velük, sose volt.

Az én egyetlen Múzsám Te vagy, már ezért is vissza kell jönnöd hozzám!

Emlékezz az első csókra! Még sete-suta kamaszként kaptam Tőled, s a sok odakent csók között rögtön tudtam, hogy a Tiéd az igazi! Asszonyos volt, érett volt, hogy napokig szédelegtem tőle. Úgy ért, mint egy varázsütés, mindent azonnal abbahagytam: a tanulást, a hegedűórákat, s egyéb unalmas polgári foglalkozást, csak írtam, csak írtam, volt olyan nap, hogy tíz verset is. Vagyis költő lettem. Egyetlen csóktól!

És féltékeny és gyanakvó és számonkérő, mint az igazi szerelmesek. Legszívesebben bezártalak volna a szekrénybe, hogy csak az enyém legyél.

Mert bizony kissé csapodár vagy. Meg csélcsap, meg hűtelen, meg cemende! Másokat is megcsókolsz, bár nem vagyunk sokan, talán még egy… vagy kettő.

Az sem mondható, hogy szemérmes, netán szégyellős vagy. Homlokon csókoltál már villamoson, nyílt utcán, kocsmában, írószövetségben… nem, ott még nem!

Ilyenkor elpirultam s zavart, üveges szemmel néztem a végtelenbe. Azt hitték a halandó kritikusok, hogy ez az ihlet. Csak én tudtam, hogy egy csók volt! A Te csókod!

Az igazi barátok azért gyanakodtak. Egyszer megkérdezte Kardos G. Gyuri, a nagy versrajongó: Hogy írod ezeket a gyönyörű verseket? (Vagyis, hogy ki se nézné belőled az ember!)

– A Múzsa! – árultam el neki. – A Múzsa csókja!

– Hülye! – felelte ingerülten. – Múzsa nincs. Meghalt a görög-rómaiakkal. Épeszű ember nem hisz bennük!

Hát erről is szó van, a szerelmes ritkán épeszű. Ha elhagysz, mert néha hónapokra elhagysz, gyanús trükköket eszelek ki. Úgy teszek, mintha könnyebb vérű hölgyeknek csapnám a szelet: ezt-azt írok, újságcikket, kritikát, novellákat! Regényt!

Ez mindig beválik. Jössz durcásan seprűvel, sodrófával, s elzavarod őket.

Bezzeg az anyakönyvvezetőhöz nem jössz, házasságról hallani sem akarsz, így sose írhattalak bele a személyi igazolványomba. Igaz, azt se, hogy költő. Nincs ilyen foglalkozás.

S nem vállalsz betegápolást sem, félsz a bacilusoktól!

Én már ezekbe mind beletörődtem, csak ne hagyj el! Minden szeszélyedet eltűröm, pedig van egypár! Ha szomorú vagyok, vidám verseket íratsz velem. Ilyeneket súgsz kuncogva: „Ne a véredbe mártsd a tolladat, hanem a tintába!” Még ilyesmit: „Egy költő legyen fiatal és áttetsző!”

Pedig már egyik sem vagyok. Öregedő bolond vagyok, aki könyörög Neked, hogy ne hagyj el! Csak még ez egyszer csókolj homlokon: péntekre meg kell írnom ezt a levelet!

Gúnyosan lebiggyeszted gyönyörű szádat: „Mi vagyok én? Bér-Múzsa?! Csokiautomata?! Csókoljon meg a Mikulás! Ilyen vacakért nem adok csókot!”

Nézd, eltépem ezt az írást, csak gyere vissza! Mert már nincs értelme nélküled az életemnek!

Elszolmizáljam a Himnuszt?

A bohókás ötvenes évek közepén történt, hogy Kelemen János odaszólt a Hungária kávéházban: „Nem akarsz világot látni?” Majd leült az asztalhoz, és komolyra fordította a szót: „Nem adok semmilyen tanácsot, gazember!” Ami azt jelentette kormoránul, hogy segíteni akarok, mert kedvellek. Akkor még élt és működött a kormoránszövetség, de majd erről máskor, most csak annyit, hogy igen egyszerű alapszabálya volt: mindennek a fordítottja igaz! Tagjelölt kormoránként tétován ingattam a fejem, majd végre nagy szipákolások közt elmesélte, hogy miről van szó. Az Állami Népi Együttes európai körútra indul, ő mint újságíró és tolmács velük megy. Úgy hallotta, hogy kórustagot keresnek, valamilyen újságban meg is jelent, vagyis szedjem a lábam, s jelentkezzek. Nem esik le a koszorú a fejemről, ha énekelek, s legalább valami hasznát veszem tarhosi múltamnak. Pirulva, hebegve megköszöntem, mert akkor még pirulni és köszönni is tudtam, mondjam azt, hogy ezekből mára csak a hebegés maradt? S szedtem a lábam.

Csenki Imre előszobájában már többen várakoztak, volt valami furcsa is, de idegességemben nem jutott el a tudatomig, hogy mi is az. Csupa nő ült a fal mellett, szépek, izgulósak, s leplezetlen kíváncsisággal nézegettek. Végre sorra kerültem, s bementem. Csenki is leplezetlen kíváncsisággal nézett a zongora mellől. „Kelemen János küldött” – mondtam. „És mit küldött?” – kérdezte udvariasan. „Nem küldött semmit. A hirdetésre jöttem.” Aztán nagy lendülettel próbáltam lehengerelni Csenkit. Elmondtam, hogy a békés-tarhosi zeneiskolában végeztem, tetszett hallani róla, ugye, hegedülni tanultam, de tudok zongorázni és furulyázni is. És kottát olvasni, blattolni, tessék engem kipróbálni!

Csenki végre szóhoz jutott, türelmesen mosolygott: „Olvastad a hirdetést? Mi szopránt keresünk. Te meg, ahogy elnézem, inkább bariton vagy.”

Bekattant az agyamba, hogy mi volt a furcsa az előszobában, hát persze, a szopránok! De már lendületben voltam, s hadarva folytattam: „És nem lehetne a cigányok közé? Megtanulnék kontrázni is!”

Csenki még mindig mosolyogva ingatta a fejét.

„Segítenék cipelni a cimbalmot. Vagy a nagybőgőt.”

Csenki arcáról kezdett lehervadni a mosoly, némán rázta a fejét.

„Esetleg táncolnék” – csiholtam ki az agyamból az új szikrát. Úgy harcoltam, mintha az életemről lenne szó.

Csenki aprókat rázott a fején, mint akinek víz ment a fülébe.

„Vagy csizmát pucolnék…” Éreztem, hogy kimerülnek a lehetőségeim, közeledünk a végkifejlethez. De nem hagytam abba, lázasan törtem a fejem, s bedobtam a nagy népi ötletet. Ennek még akkor nagyobb súlya volt, mint manapság, s úgy hallottam, hogy Csenki jó magyar ember.

„Elszolmizáljam a Himnuszt? Tessék megadni a hangot!”

Csenki megadta. Piros fejjel felállt, s az ajtóra mutatott.

Nem kiabált, suttogott, de ez még félelmetesebb volt.

„Mars ki! Nem kell Himnusz! Nem kell cimbalom! Nem kell csizma!”

Hát imigyen nem sikerült az első európai körutam. Pedig én mindent megtettem.

Utazás fecskeszárnyon

Mivel három napig utaztunk Marosvásárhelyig és vissza, azért gondolom, hogy olyan volt, mint mikor a fecske szárnya érinti a tenger vizét. Északról Délre, két haza közt; vagyis a hasonlat sok mindent elbír, de azért nem kell túlterhelni. Mint a műfajt sem, amelynek utazó ügynökei voltunk. Mert például tavaszt hozó fecskék voltunk-é, mit vittünk, mit hoztunk csőrünkben, szívünkben? Különben tavasz volt, tőlünk függetlenül valódi zölddel, valódi virágokkal, e tavaszi habzás végigkísért az úton. Bennem talán erősebb volt a kikeleti bizsergés, az utazás izgalma, mivel először indultam Erdélybe. Hosszú lenne indokolni, hogy miért először; mentségemül viszont felhozható, hogy térképen többször is bejártam tájat, ízlelgetve a falu- és városneveket. Versbe is szedtem őket, amennyit csak tudtam, naivan, de erős hittel bűbájolgatva a rontás idején. A rombolás idején, amikor még a bölcsőhelyek nevét is el akarták törölni a föld színéről.

Mert bár naiv a költő hite, megmosolyognivalóan naiv, elismerem, de mégsem tehet mást, mint hogy a saját eszközeivel, a saját műfaján belül maradva, mondja a magáét. Ceruzát hegyez, nem kardot köszörül, a verslábakra ügyel, s nem a menetelő hadseregekre. Milyen egyszerű is lenne a világ, ha mindenki a saját mesterségére ügyelne, a saját dolgát végezné! Ám a világ sohasem egyszerű. Ma sem az. De külön örömöm telt benne, hogy kis csapatunk, amely lelkesen nekivágott két mikrobuszban az útnak, hallgatólagosan megegyezett: a közös kultúra követei leszünk. Nem többek, de nem is kevesebbek.

*

Virágok közül, virágos kedvvel indultunk az Európai Utas Bajza utcai székhelyéről. Régi barátok üdvözölték egymást, új barátságok nyiladoztak. A tévések bepakolták a mindent látó kamerákat, a rádiós kolléga a nyakában lógatta magnóját; korunk modern íródeákjai ők, krónikásai, farmernadrágos Tinódi Lantos Sebestyének. És mi, irodalmárok? A két műfaj szétvált ugyan, de nincs ellentétben. Közösen integettünk ki az ablakon, mindnyájan egy-egy kis európai utasnak éreztük magunkat. A csomagtartóban folyóiratok, könyvek mellett zsömlék, szalámik rejtőztek. Madárlátta útravaló, mind a kettőre szükség lehet, a testi és lelki elemózsiára.

Én nem vagyok valami nagy utazó, rutinos meg semmiképpen sem, ma is olyan izgalom fog el, mint gyerekkoromban, ha útra készülök. Előtte való nap bepakolok, órákkal előbb ébredek, toporogva reggelizek. Bennem mintha véget ért volna a magyarok kalandozó kedve, menthetetlenül otthon ülő falusi maradtam. Ezt azért nem szégyellem, mert Illyés is valami hasonlóról számolt be, pedig ő aztán igazán utazgatott. Egy gyerekkori szekerezgetés ma is veri bennem a szuperszonikus utazásokat. Még évekkel ezelőtt egy taskenti szálloda tizennyolcadik emeleti szobájában fogadtam meg, hogy csak annyira távolodok el hazámtól, ahonnan még gyalog vissza tudok jönni. Eddig nyúlik az a bizonyos köldökzsinór bennem. A világ káprázatos gazdagságát másképp élem meg. Helyben mélázva és képzelegve. Fiatal koromban nem utazhattam, csak esetleg disszidensként, amitől már akkor elborzadtam. Pedig akkor lett volna az igazi, mint a szerelem. Bánom, nem bánom? Még csak nem is irigykedem.

Érthető tehát a gyerekkori izgalom, ahogy robogunk a busszal. Egyelőre még itthoni utakon. Azután túl a határon. Titokban figyelem magamban azt a bizonyos köldökzsinórt: könnyen enged. Nem szorongok, ámulva bámulom a hegyeket. Erdélyi származású barátok mutogatják, ismertetik, mondják a nevüket. Én a Hortobágy szélén születtem, ma is elámulok a hegyeken. Lükő Gábor elméletét magyarázom viszonzásul, a hortobágyi pásztor perspektívalátását. Enyhén megmosolyogják. Mint ahogy annak idején szegény Lükőt. Mint például Szabédi László vitriolos kötetében, az „Ész és bűbáj”-ban. Pedig Lükőnek volt igaza. Szabédinak meg csak abban, hogy akkoriban kezdődött egy mára már súlyossá vált elmebaj. Szabédi Lászlót e kötetéből szerettem meg, a szikrázó okosságát, rendíthetetlen bátorságát. Mikor meghalt, egy versben búcsúztattam el: „Itt nyugszik Szabédi László, / földbeszúrt fekete zászló!” Eltértem a tárgytól? Nem hiszem, az erdélyi szellemi pezsgés rám is hatott, része eszmélkedésemnek, Kós Károlytól Nyirő Józsefig. Egy kis nép erőfeszítése a katasztrófában. Büszke voltam rá, hogy én is tagja vagyok e kis népnek, hogy magyar vagyok. Kellett ez a fiatalkori romantika, enélkül kevesebb lennék. Az emberi szervezet úgy védekezik a katasztrófa ellen, hogy kómába esik. Ha mást nem, arra példát mutattunk, hogyan viselkedik a lélek.

Nagy szavak, de a hegyekhez illő nagy szavak.

*

Már nem fiatal fejjel, de vidám lélekkel tanulom a hegyeket. A hatalmas zöld fennsíkokat, a meredek lejtőket. Színpadias érzés fog el, a nagy gesztusok hevülete. Ide valóban havasi kürt kell, a tilinkó nem hallatszik.

Azután a városok. Csupa ismerős olvasmányélmény! Hogy is mondjam? Nagyváradon úgy mozgok, mintha már jártam volna itt. Nincs ezen mit restellni, élményeink több mint fele irodalmi. Állunk az ódon szálloda előtt, s az álmosan lecsüngő fűzfák alatt fürgén fut a Körös. Hozza-viszi az időt, mint a habokat. Derűsen szimatolom, ízlelgetem, csupa ismerős íz, illat, hangulat.

Felületes az utazó, felületesek a benyomásai? Meglehet, de legalább őszintén bevallom, nem erőltetek magamra zord prófétapofát, nem gyűrök homlokomra ítélkező ráncokat. Odaadó szívvel figyelek mindenre, ahogy tőlem telik.

Marosvásárhelyen a vasárnapi utcákon korzózunk, megcsodálom a fényképről ismerős épületeket, templomokat. Mintha az egyik kisebb lenne, a másik meg nagyobb, kiszabadulva a fotó kalodájából.

Mind a két városban sikeresen szerepeltünk, mehetünk haza. Hasznosak voltunk, nem voltunk hasznosak? Szeretettel mentünk, szeretettel vártak, ha nem is váltottuk meg futtában a világot, talán nem is voltunk haszontalanok. Meg merném kockáztatni, hogy az apró rezdüléseknek is van ereje és értelme, a fűszál tiktakolásának, nem csak a hegyomlásoknak. Talán a mi fecskeszárnyon való utazásunknak is.

Az utolsó szép kikötő

Nézem ezt a régi, megsárgult fényképet. Mint egy falevelet az őszi szél, elém sodorta a véletlen. Mert ősz van, csakis ősz lehet, de még verőfényes! Szelíd fények csillannak, a háttér alakváltóan homályos: éppen születik, éppen elmúlik. Mint ami most nem igazán fontos. Csak a két alak éles, betöltik a képet, uralják a hangulatot: ránk figyelj! Ellenkezés nélkül követem a felszólítást s melegedő szívvel veszem észre, hogy ők viszont csakis egymásra figyelnek! Olyan magától értetődő mozdulattal ölelik egymást, kirekesztve mindent, mint akik ezt gyakorolják hetven éve, nyolcvan éve. Lenyűgöző ez a mozdulat, ez az egymást ölelés, nem tudom levenni róluk a szemem. Pedig ők engemet is kizárnak, nem csak azért, mert ismeretlenek és én is idegen vagyok, hanem mert olyan hibátlanul zártak, mint egy szobor! Az csak véletlen és persze szerencse, hogy a fényképész lekapta őket. Mert nem a fényképnek pózolnak, ez teljesen világos, és nem is pózolnak, nem játszanak szerepet, önmagukat adják bátran, szemérmetlenül, mint egy műalkotás!

Megnyugodva mosolygok a fényképre, hiszen akkor én is bátran nézhetem őket, nem sért senkit a kíváncsiságom, lepereg róluk az ellágyulásom.

Egy férfi és egy nő ül a kerti széken, egymáshoz fordulva, egymásra borulva. Csak a nő arca látszik, profilból, s az első, ami feltűnik, hogy milyen szép! Ezen elmerengek egy kicsit, helyes, a nők legyenek szépek! Tündököljenek a mi gyönyörűségünkre, ezt a csillagot követjük mi, esendő, kopott, elfáradt férfiak. S elrejtjük arcunkat a szépség mögé – mint itt a fényképen. Tetszik nekem ez a mozdulat, annyira tetszik, hogy elidőzöm fölötte. A férfi a nő vállára hajtja a fejét – mintha súgna, mintha sírna? Nem látni jól, csak azt látni, hogy a nő mosolyog. Erre is rábólintok, hogy bizony, így van! Ez a mosoly életünk vasnál szilárdabb támasztéka! Ez a mosoly csitítja zaklatott szívünket, ez a mosoly lágyítja fogcsikorgatásunkat, ez a mosoly oldja keserűségünket. Ezt a mosolyt láttuk anyánk arcán először, s de jó lenne, ha ezzel búcsúzhatnánk is.

Mert a búcsúzás is ott van a képen, habár azt nem tudta lekapni a fotográfus, de ott van a hosszú út s ott van, hogy közeleg a vége. S ott van a képen a közelítő tél is, és ott van a közelítő halál. De most még ősz van, az utolsó szép kikötő a tél előtt, a halál előtt.

De nem ettől van sírhatnékom, az űri hideg még nem süvít be a képbe, a szívembe. És nem ezért mosolygok könnyeimet nyelve. Mi az, ami megrendít, s mi az, amitől mégis nagy, könnyes nyugalom önt el? Nézem e régi fotográfiát, azután rájövök: a szeretet, a sugárzó szeretet életünk nagy titka! A szeretet, amely túléli az ifjúságot, az ellobbanó szerelmeket, amely öregkorunk napja lesz, amelyet büszkén és győztesen szegezünk szembe az elmúlással. Mert tudjuk, hogy a végén a tél győz, a halál győz.

De most ők győztek a képen, ölelő mozdulatukkal kirekesztették a halált.

Egymásra úszó képek a Kolosy térről

A tér Óbudán van, beszorítva a folyó és a hegyek közé, kétoldalt elzúg mellette a forgalom, elzúg mellette az élet, kopott kövei között vedlett fák állnak, éjszaka kiköhögik a port, a benzinszagot, kínlódva ózont csinálnak belőle. Semmi kis szürke tér, nekem mégis kedvencem, mondhatnám, hogy apró szerelmem, ha ez egy térrel kapcsolatban nem lenne túlságosan furcsa!

De valóban olyan furcsa-e? Miért ne lehetnének az embernek e világban ilyen szerelmei is? Hiszen már az elején úgy kezdődött, mint az igazi szerelem. Mikor Óbudára költöztem, s felfedezőutamon megpillantottam, egy csapásra megszerettem! Dobogó szívvel megálltam a piac sarkán, s gyönyörködve néztem az összetákolt, kátránypapírral fedett bódékat, az asztalon pirosló manósipkát: a cseresznyepaprikát, a felfújt képű almát, a lányos zöldbabot, a bársony csikóorrhoz hasonló gombát, és a többi földi csodát, és nem tudtam betelni velük! Segítségül hívtam az orromat is, és mámorosan beszívtam az illatokat: a füstölt hús, a savanyú káposzta, a kapor illatát, mint egy kábítószeres. A komor falak-évek között feltündöklő darabka gyerekkor volt a piac. Rögtön otthon éreztem magam! Kisimultak a ráncok az arcomon s egy kicsit a lelkemen is. Naponta lejártam, télen-nyáron, hőben-hóban, hűséges széptevő, a kofák mosolyogva fogadták köszöntésemet, elnézően figyelték téblábolásomat. Lassan kóstolói rangra emelkedtem, jutalmul a hűségemért, ami azt jelentette, hogy itt is kaptam egy falat kolbászt, ott is kaptam egy szem szőlőt, csak hogy el ne vigyem az álmukat. Játékos és tiszta szerelem virágzott bennünk e csöppnyi piacon, ahogy kell, s amitől el lehet viselni az életet.

A szerelem nem múlt el, ott van ma is a szívemben, vagyis nem én lettem hűtlen: a piacot bontották le. A bódék eltűntek, néha elképzelem, hogy kátránypapír szárnyukkal felrepültek az égbe, s magukkal vitték ámuló éveimet.

Tudom én, hogy elzúg az idő, s amit épphogy megszerettünk, eltűnik. Eszemmel fel is fogom a változást, józanul s kíváncsian nézem az alakuló újat. Nem vagyok érzéketlen a változó iránt. Jól tudom, hogy nem lehet s nem érdemes megállítani az időt, mert úgy van bölcsen elrendezve, hogy múlik: sebeket gyógyítva, új izgalmakat ígérve. A változó idő az én közegem is, reményem és vigasztalásom. Úszom benne bátran én is, vagy csak evickélek, de mindenképpen előre, ahogy minden normális halandó teszi.

A régi piac helyén modern, takaros, tiszta csarnok áll, a zónapörköltet lehelő kiskocsmák helyett higiénikus büfék; műanyag rekeszekben a gyümölcsök, kifényesítve, megmosdatva, a manósipkák s egyéb bohóságok eltűntek a Köjál szigorú pillantása elől. Szép az új piac? Szép! Felzárkózott az európai színvonalhoz, büszkék lehetünk rá!

Hogy nem járok le immár az új piacra, az meg az én bajom. Nem is tudom, hogy mi a bajom. Hogy elszállnak az évek? Erről az új piac nem tehet, s magam még erőm teljében vagyok, derűsen nézek az elzúgó időre: volt-nincs! Talán, hogy szívemben lassabb a változás, ott él, virul a régi piac változatlanul s amíg élek: örökké!

De hát ez sem olyan nagy baj! Ennyit igazán elcsenhetünk az örökkévalóságból! Mert az is a miénk, ami holtágként visszakanyarodik, ellentétesen az elmúlással, ellenkezve minden józan ésszel, kiteljesítve rövidke életünket: az emlékezés, a halhatatlan vigaszág!

Láttam egy kis csodát

Hatalmas hegyek közt éltünk két hétig, ha csak felnéztem rájuk, szédültem, kitört rajtam a tériszony; de néztem őket konokul, edzettem síksági lelkemet, mert a hegyeket is meg kell tanulni! Két-három nap múlva már könnyedén, sőt pimaszul bámultam rájuk: „Mit nekem, te zordon Jungfrau…” Botladozom, térdig süppedve a hóban, nehézkesen félremászva a fecskeként suhanó sízők elől. Nevetséges voltam Hortobágyszéli szememmel, szorongásommal? De legalább őszinte voltam, s ez is valami. Tudtam, hogy csodát látok, a világ csodái közül az egyiket, s szoktattam hozzá a szívemet, szememet, ha szeretni nem is, de legalább csodálni tudjam. A végén sikerült is, ott van fejem valamelyik rekeszében, megcímezve, dátumozva, bélyeggel, mint egy képes levelezőlap.

Úgy tűnik, hogy a csodák is vonzzák egymást, vagyis hogy jó széria is van, nem csak rossz – töprengtem babonásan, mikor már otthonosan mozogtam az óriási hegyek között, s még otthonosabban szürcsöltem a forralt bort a barátságos, meleg kocsmákban.

Ezt a másik csodát mi vittük oda, a gazdag Svájcba, s büszkén dobogott magyar szívem s úgy gondoltam, hogy egy kicsit kiegyenlítettük nyomasztóan nagy hegyeiket, amit végül is nem ők csináltak, Istentől kapták ajándékba.

Ez a másik csoda pedig a muzsika volt. Két autóbusznyi gyerekkel megrakodva foglaltuk el Grindelwaldot, mint eleink Szent Gallent, de minket jobban szerettek, ezt tanúsíthatom, s megírta az ottani újság is szokatlanul lelkendező szavakkal.

Táborverés után, mert hiszen az volt: a téli Cimbora-tábor, ki-kirajzottak a muzsikáló gyerekek a hangversenytermekbe, templomokba, városokba és falvakba. A szintén magyar Vásári Tamás vezénylésénél elbűvölték a svájci szíveket. A zongoraszólista, a tizennégy éves Érdi Tamás fergeteges sikert aratott, és nem azért, mert nem látó, mert vak, hanem azért, mert kész, érett zongoraművész! Öröm volt hallgatni és öröm volt honfitársnak lenni a hangversenyteremben zúgó tapsviharban. Csupa kipirult arc, hangosan dobogó szív voltunk, mert most az egyszer nekünk szólt a taps, az őszinte elismerés a világnak e túl gazdag s meglehetősen zárkózott szegletében! Egy pillanatra mi is egyenlők voltunk s egy picit még gazdagabbak, hiszen mi adtunk ajándékot.

E két nagy csodával: a hegy és a muzsika csodájával szívemben lődörögtem délelőttönként a szálloda körül. Beszimatoltam a tehénistállóba, ahonnan reggelenként a friss tejet kaptuk. Nem fűzök hozzá megjegyzéseket, nem hasonlítom össze az itthoni kétnapos, száz kilométereket utaztatott magyar tejjel; nincs kedvem elrontani a hangulatot.

Mert e délelőttökön láttam a kis csodát, s a szívem azonnal megtelt vele, mert emberi méretű volt, plusz egy picit több, ami még nem csordul ki.

Két síoktató tanította a svájci és magyar vak gyerekeket sízni! Egymást fogva, libasorban lépegettek fel a gyerekek, lábukon síléccel, az enyhe lejtő tetejére. Első nap még tétován a levegőbe tapogatva siklottak-bukdácsoltak. De makacsul újrakezdték, egymást fogva felmásztak. S megint lesiklottak, már kevesebb eséssel, bukdácsolással. Mindennap figyeltem őket, már nem érdekeltek a hegyek. A harmadik-negyedik nap esés nélkül, könnyedén siklottak le, boldog, győztes nevetésük elkeveredett a többi, látó gyerekével. Messziről nem is volt különbség. Egy kupac viháncoló öröm volt, egy maroknyi, Isten tenyerébe összefogott boldog gyereklélek volt az egész. Megtelt velük a völgy, megtelt velük a világ. A szemem is tele lett könnyel, de szerencsére eltakarta a napszemüveg.

Próbáljunk együtt élni a szalmonellával?

Ez a nyár is tele volt sok-sok kis vidám csodával! Mikor rövid életünket megtoldottuk hosszú nyári délutánnal. Az egyik ilyen délután úgy kezdődött, hogy Márta felhívott: csütörtökön ugorjak át Almádiba. Hívjam Tivadart is a szomszédból, és útközben vegyük fel Katit az újságíró-üdülőből. Lassan araszoltunk, Tivadar bal kézzel vezetett, jobb keze gipszben, én a két nagy zacskó fosóka szilvát szorongattam, amit ajándéknak szedtem a kertemben, Kati hátul csevegett, mint egy zümmögő adóvevő, egy gyönyörűen lebarnult adóvevő.

Szokásom szerint kétfelé bambultam: a vánszorgó autókat figyeltem, mehetnénk négyökrös szekéren is, így merengtem; fél füllel meg a beszélgetésből igyekeztem elcsípni valamit. Éppen valami perről volt szó, vagy reklamációról, hogy az új autó hat liter helyett nyolcat fogyaszt, ehhez nem tudtam hozzászólni. Azután meg, hogy a nagyfiú alsó ajkát visszavarrták, megsértette egy trehányul üzemeltetett bobpályán, ehhez meg nem akartam. Azután meg, hogy egy tisztiorvos azt nyilatkozta, próbáljunk együtt élni a szalmonellával! Ehhez tudtam volna szólni, ez felrázott, de Almádi határában jártunk, s mire összeszedtem az eszemet, már nyakig merültünk a navigációs problémába. Ugyanis eltévedtünk. Tivadar a hosszú turnéévek, a hakniutak tapasztalatából idézett: ha nincs kint tábla, menj a megérzésed után! Tábla nem volt, vagy nem láttuk. Én a vállamat vonogattam, hogy ebben analfabéta vagyok, a templomtoronnyal szemben is képes vagyok eltévedni, vagyis rám ne számítsatok. Kati előkapta a telefont: hívjuk fel Sanyit, a házigazdát!

Én a telefonnal is úgy vagyok, hogy otthon is kihúzom, nem hogy még magammal is cipeljem! De most örültem neki, és vigyorogva figyeltem a beszélgetést. Sanyi először is jól letolt minket, hogy hol késünk, azután örült, hogy már jövünk, azután irányítgatni kezdett. „Most forduljatok jobbra! Ott, ahol ki van írva, hogy cukrászda. Jó! Most ahol az a két kislány áll, kanyarodjatok be!”

Kati hüledezett: ez lát minket! Beleszólt a telefonba: Sanyi, te látsz minket? Persze, hogy látlak! – jött a válasz. Nézzetek föl, akkor ti is láttok! Itt vagyok az erkélyen.

A hatalmas kert szőlősorokkal futott fel a dombra, egészen a nyári ég aljáig. A teraszon ültünk, révbe ért utazók, mögöttünk a régi házhoz ragasztott új épület, a falakban nagy kövek, mellettünk a borospince jámbor háta. A házból zene szólt, az asztalon gyümölcs, sör, szekszárdi vörös, padlizsánkrém, hideg gombás lecsó, a szívünkben könnyű nyári öröm. Most kéne megállítani az időt, hunyorogtam a napra, kimerevíteni, mint egy fényképet, és megőrizni, hogy kitartson télig. A fűben kölyökkutyák birkóztak, hemperegtek, rengeteg foguk kivillogott a pofájukból. A fákon szilva hamvasodott, lent a víz egy öbölnyi smaragdot csillogtatott. Szép volt, na, dolgozott bennem a sör, a szekszárdi vörös és a költő.

Új vendégek jöttek, Pistáék, kapolcsi baracklekvárt hoztak. A házigazda elégedetten körülnézett, majd meggyújtotta a tüzet a kert végében a kövekből rakott tűzhelyen. A kutyák sóvár pofával szimatolni kezdtek, csatlakoztam a kutyákhoz, ez a mi világunk, itt hússütés lesz! Mert a nyár egy kicsit fölszabadít, a ledobott ruhák-göncök mögül előbújik mindegyikünkből a nomád, aki fülig kormosan, de boldogan rakja a tüzet, szeleteli a húst, nyársat hegyez, füstöt tüdőz le. A nyár ajándéka ez is, nem vitás, a kertek során örömtüzek gyúlnak, egymásnak üzennek a felszálló füsttel, hogy élünk ám, és belakjuk a földet!

Üzentünk mi is, buzgón raktuk a tüzet, a füst ide-oda hajolt a szél irányába, maga előtt űzve a szúnyogokat. A tűzből parázs lett, a délutánból este, faltuk a sült húst, kortyoltuk rá a bort. A világ tökéletes és hibátlan volt, jólesően merültem el a boldog agyvérszegénységbe, a bőrömmel lélegeztem, a gyomrommal gondolkoztam. Nálam ez könnyen megy, évek óta gyakorolom, mint egy pogány meditációt. Néztem a derűsen derengő baráti arcokat, fél füllel most is el-elkaptam a vitaáriákat, dühödt monológokat, ország-világ gondját taglaló staccatókat. Ez is hozzátartozik a lelki egyensúlyunkhoz meg a jó vacsorához. Ott ülve nem nagyon ért el hozzám a gond, bár természetesen én is beleszóltam, és kellő hőfokon. De a világ, hál’ istennek, továbbra is két szólamban szólt, vitánk, hangoskodásunk fúgaszerűen keveredett és csendült össze a nagyobb dallammal, mint ahogy szívünk a csillagos nyári égbolttal. Miután okosabb nem jutott eszembe, be akartam dobni a szalmonellákat, meg a tisztiorvos megjegyzését, ezt is persze, mint kölcsönötletet. De valahogy nem volt sikerem vele, többé-kevésbé mindenki a saját kerekén gurult, váltó nélküli síneken, mint ahogy az mostanában lenni szokott. Én is, naná, ezzel a ki nem dolgozott szalmonellámmal, de akkor nem tudtam szabadulni tőle. Hogy miért kell együtt élni vele, meg végül is miért ne, hiszen annyi mindennel együtt élünk? Már kezdett bennem kialakulni valami grandiózus hasonlat, mély tanulság, de még azért nem volt az igazi, éreztem, hogy még csiszolni kéne! Nem nagyon tudtam kibontakozni, az elfogyasztott bor is akadályozott egy kicsit, pedig különben nem szokott. Kezdtem belegabalyodni, mikor a háziasszony kedvesen kirántott a slamasztikából: hagyd már a csudába azt a gusztustalan szalmonellát! Most vacsoráztunk…

Azonnal igazat adtam neki, mert amúgy derűs és jó természetem van. Hagytam a csudába a szalmonellát. Majd még dolgozom rajta. Addig is maradt a nyár, az életünket meghosszabbító barátság, ahogy tartottuk egymásban a lelket, és a kutyák villogó szeme a bokrok alól. És bolond, aki többet akar.

Beszéd az Osiris Kiadó év végi vacsoráján

Tisztelt közönség! Kedves barátaim!

Mikor felkértek ennek a beszédnek a megtartására, megkérdeztem Lázár Ervin pályatársamat és barátomat (e kettő nem mindig esik egybe…), hogy miből merítette az ihletet a tavalyi beszédéhez? Hát – mondta elmerengve –, Gyurgyák János igazgató úr beígért egy díjat! Ez nagy lökést ad az író tollának!

Eme aranyat érő gondolat köré szeretném szőni én is a mondanivalómat. Tudós elmék és még tudósabb akadémikusok sokat foglalkoztak már azzal a kérdéssel, hogy mi az ihlet, hogy mitől jön meg az író ihlete? Én most egy új szempontból szeretném megvizsgálni a kérdést, talán kevesebb hozzá a tudományom, de annál több a tapasztalatom.

Igen nagy példák állnak előttünk, akik világosan és félreérthetetlenül fogalmazták meg e tárgyban a véleményüket! Mondhatnám úgy is, hogy bátran és dacosan felemelt fejjel hadat üzentek annak az általános közfelfogásnak, hogy egy költő legyen áttetsző! Mármint testileg, az éhhalál szélén.

E nagy példák közül számomra az egyik legkedvesebb Szabó Dezső esete Püski Sándor könyvkiadóval. Ez még akkor történt, amikor Püski egyetemi jegyzetek másolásából élt, igen szerényen, de gondolt egy merészet, és egy regényt kért Szabó Dezsőtől. A nagy író hosszú levélben válaszolt, s tízezer pengőt kért. Ami hallatlanul nagy összeg volt. Mert; idézem: „Ezen összeg kézhezvétele indítja el bennem azt a rejtelmes folyamatot, amelynek végeredménye a regény!”

Egy Szabó Dezső-regénnyel, természetesen, ma is szegényebbek vagyunk, de megmaradt a tanulság.

A tanulság pedig az, kedves barátaim, hogy támogatni kell az írókat! A rejtelmes folyamatot rájuk kell bízni, majd ők megszülik a művet. De van közben azért egy apró alkalom, egy jó pillanat, amikor ebben segíteni tudunk. Nagyon egyszerűen fogalmazva, abban, hogy az író a rejtelmes folyamat közben ne haljon éhen! Keserű poén, hogy Szabó Dezső is azok közé a magyar írók közé tartozik, akik szó szerint éhen haltak.

Nem mindenki olyan ügyes kezű, mint Voltaire, aki lottón nyert egy rakás pénzt. Igaz, hogy ki is költözött Franciaországból azonnal, talán az akkori APEH miatt…

Engem mindig földühített az a közhangulat, amely az írókat-költőket a terített asztal végére utasította, morzsákat csipegetni az „Isten testén való osztozásnál”. Szánakozó mosolyok, gúnyos röhögések hangzanak az elmúlt századokból, az operettszínpadokról és a kabarékból. Az éhenkórász, tutyimutyi zseni figuráját szereti igazán a nagyközönség, de legalábbis, ha éhen nem: haljon meg a csatamezőn.

Azt, hogy miért kell támogatni az írókat, ebben a körben fel sem merem tenni. Azt sem, hogy mi a dolga az írónak? Például „A nem szemléleti végső világegész helyébe teremtése a szemléleti végső világegésznek”, hogy csak az egyszerűbbeket mondjam…

De azt igen, hogy mennyit ér például egy vers? Pénzben, forintban? Mennyit ér például egy József Attila-vers? Mondjuk: „A Dunánál” című? Vagy mennyit ér a Himnusz? Vagy a Szeptember végén?

Megfizethetetlen! – vágjuk rá mosolyogva. És kivéve ezt a mostani ritka alkalmat, nem is fizetjük meg.

Pedig igazán kevés pénzből például lehet venni egy kis halhatatlanságot! Tudták ezt azok, akiket nem csak pénzzel, hanem ésszel is megáldott a sors! Maecenas nevét ki ismerné különben? Vagy a többi mecénásét? (Ezt csak zárójelben mondom, de hátha felcsillan a mostani gazdagok szeme…)

Persze, az is egy nagy kérdés, hogy mikor költő a költő? Csak akkor, amikor verset ír? Vagyis csak akkor kell támogatni? Amikor meg nem ír, akkor meg olyan, mint a többi ember, eszik, iszik, ruha kell neki, és így tovább. József Attila teszi fel ezt a kérdést is, önmagát gyötörve ezzel is, szigorúan végiggondolva a költő helyzetét. Ő sok mindent végigélt – gondolatban! Bár jellemző, hogy gyerekkori verse így kezdődik: „Úgy szeretnék gazdag lenni!” Sok minden sikerült neki, például, hogy zseniális költő lett, de ez az egy nem! Ő csak adott, számolatlanul szórta kincseit.

Drága barátaim, befejezésül fogadjuk meg a költő szavát! Mert azért ebből is látszik, hogy a magyar költőkben gyerekkoruktól él ez a vágy! Ma is, mindegyikben, bennem is!

Egy fénykép hátoldalára

Rendet raktam az íróasztalom fiókjaiban, a szokásos őszi, munka előtti, munkát halogató nagytakarítás szertartása ez, így csalogatom-szoktatom magamat vissza a gályapadhoz, mikor a kezembe akadt egy fénykép. Nézegettem, forgatgattam, a fiókok kihúzva maradtak, mint megannyi tátva felejtett száj, velem együtt ámuldoztak az elsuhant időn. Mert határozottan éreztem az elsuhanó időt, áthúzott kis szobámon, tompán dobolt a fülem, mint légnyomás után. Nem kell ezen csodálkozni, szoktam ilyeneket érezni, az ilyesfajta hallucinációk, érzékcsalódások mindennaposak nálam, ha belelendülök a munkába.

De azt is éreztem, hogy ez most valami más! Nagyobb szabású, sorsdöntőbb; valami fontosabbat sugall a megtalált fénykép. Kornis Péter készítette, több tekercs filmet ellőtt, kaján, szinte ördögi mosollyal fekete képén, ide-oda helyezkedve a szűk kis különteremben, apró terpeszben egyensúlyozva-guggolva, mint egy süllyedő hajó fedélzetén. Azután előhívta, azután szétosztotta, illetve vigyorogva letette egyszer az asztalra, hogy mindenki válasszon magának egyet emlékbe.

Most itt van a kezemben, s elmélázok, hogy mitől olyan fontos, miért sugall többet, mint egy közönséges fénykép? Talán azért, mert én is rajta vagyok? Ez rendben is lenne, ezen elédelegtem egy kis ideig, jó az ilyen gondolat, izmosodik tőle az ember önérzete. Mikor már úgy éreztem, hogy elég ebből az izomépítésből, önérzetdúsításból, tovább vizsgálgattam a képet, most már tárgyilagosabban, mondhatnám: vizsla szemmel. Kinézve azon a keskeny résen, amely barátaimnak oly sok kedves alkalmat adott a lüke viccelődésre: „Hogy látsz ki rajta?” Valahogy kilátok.

Na nézzük csak: először a helyszínt. A helyszín a régi Sípos különterme, ahová már évek óta jártunk, hetente, rendszeresen, többnyire írók, de odakapott egy-két színész, sakkozó, gyógyszerész, grafikus, fotós is. Igazán a zsebünkhöz és a szívünkhöz mért hely volt, az olcsó, de finom ételeket szeretettel fűszerezték. Nyugodtan dicsérhetem, ez nem a reklám helye, mivel a régi Sípost lebontották, s egy nagy gödör van a helyén.

Az idő? Úgy gondolom, hogy nyolc éve, kilenc éve lehetett. A fénykép hátára nincs ráírva, csak úgy saccolgatom, nincs más támpontom, mint az, hogy soványabb vagyok, más a frizurám, és láthatóan más a hangulatom is. Vidámabb, harsányabb, ugyanis éppen dalolunk Galsaival, egymás vállát átölelve, mint két atyafi a vásárban; legyőzhetetlen, elnyomhatatlan kivagyi duett. És persze: Galsai még élt, nagyon is élt, látványosan felfüggesztve öröklött hipochondriáját. Én a kunsági mezők üde lelkét kurjantottam bele a dalba, ő évszázados papi borospincék liturgikus mélyéről echózott. Nemes versengés volt, hullott a vakolat a mennyezetről. Istenem, nyolc év, kilenc év! Egy vidám metszet az időből. Talán ez a titok nyitja? Elmerengek ezen is, elképzelem, hogy egy füstös kiskocsma kóvályog velünk megtöltve az öröklétben, az űrben, kihallatszik belőle a víg muzsikaszó, s az angyalok vidoran lesik, hallgatják, a felhő szélén kalimpálva a lábukkal.

De mégis úgy érzem, hogy nem emiatt ilyen szívenütően fontos ez a fénykép! Nem, nem, hiszen nincs abban semmi különleges, hogy egy kocsmában víg a hangulat.

Talán a szereplők? Csupa híres író! Már akkor is híresek voltak, amikor megörökítette őket a fényképezőgép, s ez a hírnév mára csak kilombosodott. És csupa barát! Látható, szinte hallható és tapintható a barátság. Mert ez hozott össze bennünket hetente, egész héten át sóvárogva vártuk a keddet, amikor találkozhatunk. Hét közben izgatott telefonok zümmögtek a városban, számonkérő, kamaszos hevű kérdések hangzottak el, hogy ugye, jössz kedden, s lelkes fogadkozások válaszoltak, hogy mindenképpen, négykézláb is. Pedig hát nem voltunk kamaszok, mindenki túlesett már egy-két randevún, tűzkeresztségen. Mi csiholt fel, mi taszított-préselt egymáshoz, hogy sóvárogva vártuk a keddet, amikor találkozhatunk, itt, Óbudán, a város félreeső helyén? Komor gondok, unalmas munkahelyek, savanyú kompromisszumok-alkuk elől menekült ide mindenki, ha csak egy estére is, egy pompás halászlére, egy korty italra, egy korty barátságra. Ettől volt a fényképen is jól látható nyerítő jókedv, a késleltetett kamaszkor duhajkodása, a nótázás, a féktelen, túlcsorduló öröm. Mert úgy viselkedtünk, minden nyűgöt ledobva, mint a gyerekek, vagy a kimenős bakák, vagy mint a börtönből szabadult rabok.

Nos, a szereplők! Képzeljük el a hosszú asztalt, végignyúlik a helyiségen, s a fényképen, az asztal egyik végén fehéren világító szakállal, mintha szalvéta lenne a nyakában, Gyurkovics ül. Háttal, az asztal sarkán Csurka, féloldalt könyökölve Kardos Gé; egy bokorban, nyilván az érkezés szeszélyes sorrendje szerint. A premier plánban még Gazsi úr, a prímás magasodik fölénk a nyírettyűjével, áll persze, húzza a vonót, arcáról a mosoly rácsorog a húrokra. Gyurkovics arcán fitymáló félmosoly, mivel most kivételesen nem ő a főszereplő, s ezt nehezen tűri. Csurkából csak a háta látszik, széles nyugalmat áraszt. Kardos Gé egy elmegyógyász udvarias érdeklődésével figyel, féloldalasan könyökölve az asztalon és a szék karfáján.

Minket figyel: Galsait és engem. Van is mit figyelni! Galsai, főművévcl szöges ellentétben, maga volt a megtestesült, százhúsz kilónyi életöröm. Legendák terjengtek éjféli töltöttkáposzta-főzéseiről, ivásairól, szerelmeiről, e legendákat ő is buzgón terjesztette, színesítette, csiszolgatta, mint egy népmesét. Ő volt a társaság lelke, ahogy mondani szokták, ami abból is világosan kiderül, hogy halála után szétesett a társaság, lélek nélkül maradt.

De most még él itt, e fényképen, de mennyire hogy él, versenyt énekelünk a felágaskodó vonónak, ahogy ezer éve szokás: szem a szembe, egymás vállát átölelve, a másik kéz az égnek feszítve! Mitől van ilyen jó kedvünk? Irigykedve nézem magunkat, ami ugyebár egy jó nagy tudathasadás; de most meg se kottyan, különben is óriási gyakorlatom van, ezen a pályán ezt nem olyan nehéz beszerezni, hajaj, az álmaink és a valóság például, és hogy melyikben is élünk.

Most, amíg ezt írom, biztos, hogy a régi Síposban. Le se kell hunyni a szemem, úgy álmodozom, illetve jól látom, hogy nyár van, s kihúzódtunk a különteremből. Ez egy másik fénykép, ugyanarról, a szemembe égetve. Sorra hívom elő a pillanatfelvételeket. Macskák mászkálnak a tetőn, galambokra vadászva. A nagy, bugyborékoló akváriumból kiugrik egy hal, végigvergődik, csapkodva az asztalok között. Volt úgy, hogy tele volt velünk a kert, volt, hogy csak ketten ültünk Hernádival. Csípős nyelvvel szapultuk a hűtleneket, akik holmi nyaralásért, ezért-azért elcserélik a barátokat! Ekkor imbolygott be Bódy Gábor szegény, a szerelmeivel. Mintha a csapkodásra jött volna vissza. Egyből valószerűtlenné vált a nyári éjszaka, hogy is mondjam, mintha könnyedén kinyílt volna még egy dimenzió, ebből is látszik, mekkora sugárzó tehetség volt! A lányokat leültette hozzánk, ő fel-alá lebegett az asztalok között, mintha már túljutott volna a gravitáción. Nem, nem volt részeg, józanul volt ilyen. Tűnődve magyarázta, hogy befesti az arcunkat aranyfestékkel, s úgy filmez le, hogy halhatatlanok legyünk a celluloidon. Komolyan bólogattunk mi is, ízlelgettük a halhatatlanságot, azután elmentünk még mind az éjszakába, táncoltunk, azután péntek reggel Bódy felvágta az ereit. Mi volt ez, búcsú? Nem tudom, s nem akarom elemezni se; egyben, feltöretlenül őrzöm a szívemben. Mint egy titkot? De hát minden titok kiderült az asztal mellett! Például az is, hogy ugyan Dékány fél halászleveket rendelt, de számolatlanul adta a baráti kölcsönöket. Galsai például súlyos pénzekkel tartozott neki. Vagy hogy Adorján sakkmester verseket ír. Hogy Kaján egy zseni, de ez senkinek nem tűnt fel, itt mindenki zseni volt, vagy zsenijelölt. Hogy Koppányi mennyit fizetett Mándynak egy hangjátékért. Minden titok kiderült? Ami akkor nem derült ki: árulás, jellemhiba, besúgóbárca aláírása, nem számított és nem fájt. Boldog gyanútlanságban éltünk, ahogy kell.

Azután jött az ősz, a tél, a Végh Antal-féle disznótorokra is innen indultunk, Galsai előtte még bevágott egy nagy adag töltött káposztát, biztos, ami biztos. Szakonyi szelíden ingatta a fejét, ingerelte minden túlzás, de mivel ő volt az Emberfi az Adáshibából, nem korholt, nem szólt. Megint bevonultunk a különterembe. Lengyel Jóska, a gyógyszerész alezredes egy kosár diót tett az asztalra, volt ebben valami szép családias-házias, kínálta a pincéreket is, ropogtattuk a diót. Egyedül Bertha tett megjegyzést: ugye, nem loptad? Mivel ő egyáltalán nem Emberfi-típus.

Voltak futóvendégek is, akiket megfogott a hely szelleme. Karinthy Cinit is megfogta, degeszre zabálta magát halászlével, a pincérek az ajtóban állva gyönyörködtek, Marika, a vezető még a szakácsot is kihívta. De Cini másnap lerázta a hely szellemét, mint kutya a vizet, s az Új Tükörben megírta, hogy ehetetlen a halászlé. A pincérek még sokáig lesték, feneketlen keserűséggel a szívükben, aztán elfelejtették az orvtámadást. Továbbra is hozták a potya haleseléket, uszonyt, fejet, farkat rántva, nagy tálakban: a cég ajándéka! Kezdtek büszkék lenni ránk, és szolidárisak is. Pisszegve-vigyorogva mutatták a kint ülő nyomozókat, akiket arról lehetett felismerni, hogy egész este egy fröccs mellett üldögéltek. De ez se zavart bennünket igazán, sérthetetlennek éreztük magunkat, mintha egy burok lenne a különterem, amelybe nem tör be a külvilág. A kedd esték boldogan ismétlődtek, mint egy derűs vallás derűs szertartása, ittunk, fecsegtünk, daloltunk, a cigányok be-bekukkantottak, hogy lehet-e már, majd betódultak s húzták lelkesen.

Mint ezen a fényképen is látható, a társaság is nagyjából mindig ugyanaz, akik gyönyörködve hallgatják, mi meg fújjuk Galsaival rendületlenül, mintha sose akarnánk abbahagyni. Mellettünk Farkas Laci dudorászik visszafogottan. Mellette Mile révedezik, a szerb költő, aki ugyan nem ért egy szót se, de a többit nagyon jól érti, ahhoz nem kell nyelvtudás. Egy-két órával előbb még Módos is itt ült, de Milc leöntötte a nadrágját vörösborral, erre sértődötten hazarohant. Egy székkel arrébb Bella somolyog, kicsit gúnyosan, ami nem csoda, hiszen most végezte el a konzervatórium zongora szakát, füle még a klasszikusokkal van tele, asztalon futkosó ujjai a „Vidám földműves” című darabot kopogtatják, ellenpontként a kornyikálásra. A prímás hegedűje alatt Lázár ül, csak konya bajusza látszik, de őt erről is fel lehet ismerni, elegendő lenne az is, ha csak a bajuszát küldené el vendégségbe. Ott kell ülnie Ághnak is, hiszen a szerb költőt ő hozta magával vad hegyvidékeken és még vadabb kocsmákon át, míg szerencsésen révbe érkeztek az óbudai kicsiny kikötőbe.

Az asztalon bor, sör, pezsgő, vodka vegyesen, ami azt jelenti, hogy nem az ital volt fontos, nem attól volt jó kedvünk.

Hogy mitől volt jó kedvünk, azt homályosan értem, sejtem. De mitől vagyok szomorú, mikor a fényképről árad, sugárzik a vidámság? Mitől van, hogy nézem, nézem a képet, s lassan elfacsarodik a szívem? Hogy elsuhant az idő? Nem igazán attól, még erőm teljében vagyok, még visszamosolygok a gúnyosan fülembe fütyülő, elzúgó időnek. Még könnyedén firkálgatok az idő hátára, mint e fénykép hátára. Lehet-e az idő hátára írni? Lehet, lehet, mindenre lehet, a levegőre is és a körmünkre is, mint tudjuk. Hogy egy halott is ül közöttünk? Nem is igazán ettől vagyok szomorú. Galsait elsirattuk, de az élőre derűsen gondolok vissza; a halál nem vitt mindent magával, a java része itt maradt a szívünkben.

Azután felszínre bukkan, ami eleitől fogva ott bujkált a bőröm alatt, mint egy gránátszilánk: attól vagyok szomorú, hogy ezt a társaságot ma már nem lehet összehozni! Semmilyen kocsmában, semmilyen ürüggyel.