Költők éhkoppon

Tárcák

A szekér alkatrészei

Miért érzékeljük jobban az elmúlót, mint a születőt? Talán mert készebb, áttekinthetőbb, letisztultabb, mint az ezerfelé szikrázó, türelmünket és képzeletünket ígéreteivel próbára tevő újdonság. De érzékeljük-e eléggé? A halhatatlanság közege, az agyunk jól működik-e, van-e ideje és ereje legalább a nevét megjegyezni az elmúlónak? Például a szekérnek, amely hosszú, hűséges szolgálat után most kezdi meg utolsó útját a halhatatlanságba, az emberiség legendáiba, meséibe, magával víve legalább két szintoly ősi foglalkozást, a kerékgyártót és a kovácsot.

Gyerekkorom alaptudásához, -élményéhez tartozott mind a két mesterség: egy udvarban dolgozott apám, a kovács, és szomszédunk, a kerékgyártó. A szekércsinálás minden mozzanata, íze, szaga, öröme a fejemben, az orromban, a szívemben volt. Kisebbfajta ünnepnek számított, mikor a fényes fájú, feketére szurkozott vasú szekér készen állt az udvaron, hosszú, üveggel csiszolt rúdja, mint valami zászlórúd, kifelé állt az utcára. Jöttek a csodálók, a boldog tulajdonossal együtt nézegették, aláguggoltak, forgatták a rúdját, rázogatták a lőcsét, szakértő megjegyzéseikkel hizlalták a készítők büszkeségét.

De el tudom-e mondani, meg tudom-e nevezni alig húsz év múltán a szekér alkatrészeit? Napok óta erre ébredek, elkeseredve-ellágyulva erőltetem az emlékezetemet, ravaszul különböző asszociációs fogásokhoz folyamodom, hogy felidézzem a semmibe hullót, újra az érzékszerveimhez kötözzem a valaha oly ismerőset.

A főbb alkatrészeket gyorsan össze tudom szedni: rúd, tengely, kerék, lőcs, oldal, saroglya. Beleszagolok a levegőbe, s a szaglószervemből jött segítség révén még hozzácsapom: ráf; ugyanis máig érzem a fa pörkölt szagát, amikor ráfolják a kereket, a keréktalpra ráhúzzák a tüzes, kicsit bő vaspántot, azután a víz sistergését, ahogy lehűtik s így rászorítják a vasat. A kereket már könnyen elintézem: küllő, és középen a kerékagy, a kerékagyban van egy peremes vascső, amelyben forog a tengely, de itt megakadok, nem tudom, hogyan hívják ezt a vascsövet.

Tovább megyek, hogy hátha majd később eszembe jut magától, most már módszeresen elkerülöm azokat a részeket, amelyeknek nem tudom a nevét: a két tengelyt összekötő alsó vázat, a lőcs két csatlakozási pontját, a vendégoldalt tartó pántokat, a rúd végén a kötőfék karikáját; s megörülök, mint egy váratlan ajándéknak, a hámfa nevének. Elöl lóg belőle két darab, illetve három, ha még egy lovat akarnak befogni, az első tengelyhez erősítve. Elidőzök pihenésképpen a hámfánál, lovak fénylő szőrű tomporát látom, a hámfához hurkolt istrángot, a szíjgyártó műhelyéből nemrég kikerült hámot, gyeplőt, kötőféket, a mindig tajtékos zablavasat, a rézzel kivert szemellenzőt, a ragyogó csatokat, sallangokat, a pogány módra befont sörényt. Elkalandozok a járulékos mesterségekre: a szíjgyártóra, a kötélverőre, mélyen beszívom a rég elillant bőr- és kenderszagot, megízlelem ujjam bögyével az ár hegyét, meglovagolom a szíjgyártó padot, s vastag köteleket hajtogatok karikába, és szélfútta tengerészeken merengek.

De érzem, hogy ez zsákutca, így nem jutok semmire, s rögtön elhessegetem az eketaliga feltoluló képét is, de egy pillanattal később már hálás vagyok neki, mert róla „kapcsoltam” át egy másik emlékre, amely közelebb vitt makacs célomhoz. Ugyanis a reparálásra váró szekerek tengelyig lebontva álltak az udvar sarkában, és vasárnap, mikor elcsendesedett mind a két műhely, s ünneplőbe öltöztek a mesterek is, hogy az Ipartestületben vitassák meg a világ dolgait, a miénk lett az udvar minden kincsével. Kincsnek főleg a mozgatható, gurítható és meglovagolható dolgokat tekintettük. Felnyergeltük, kengyeleztük, kantároztuk a bakokat, huzigáltuk az eketaligákat, szekérvázakat. S előfordult, hogy az elrozsdásodott tengelyszeg kivásott, és kiesett a kerék.

A tengelyszegről könnyedén eszembe ugrik a vascső neve is: tengelyágy. Azután a hajlított lemezből készült sárhányó, a fékpofa, a szekérhágcsó.

Azután újra és végleg megakadok, szomorúan nézek a képzeletemben felibe-harmadába felépített szekérre: ezzel ugyan nem jutnék messzire. És úgy érzem, a szekér is szomorúan néz rám, s a szekér mögül a műhely, elfelejtett nevű szerszámaival, s a műhely mögül a bőrkötényes mesterek serege, ahogy végzik egyre érthetetlenebb mozdulataikat, fogásaikat, beleveszve az időbe.

Emlékezés egy iskolára

Hajnalban indultunk el a tanévnyitóra, szekérrel, a saroglyában párna, dunyha dagadt összekötözve, tetejében ültünk ketten, akik megfeleltünk a nyári felvételi vizsgán, s mutattuk az irányt a döcögős dűlőutakon szüleinknek az iskola, Békés-Tarhos felé. A grófi park ezüstfenyői között fogtunk ki, a szekértábor szélén, az ünnepély után szalmazsákot tömtünk, s beköltöztünk új otthonunkba. Sohasem felejtem el azt a szeptembert. Kastélyban, gazdasági épületekben laktunk, tanultunk, almát, szilvát, mogyorót szüreteltünk; hegedűt választottunk, s egész nap a hónunk alatt cipeltük, elő-elővettük, s fának dőlve próbálgattuk a hangját. Időnket, eszméletünket a zene töltötte ki öt éven keresztül. Minden dolgunkat a zenén át néztük, érte tanultunk hihetetlen buzgalommal, fegyelmeződtünk, s dolgoztunk, romot takarítottunk, építettünk, istálló hídlását ástuk ki másfél méter mélyen, kubikoltunk, télen rőzsét gyűjtöttünk, lepedőt mostunk (akinek csak egy volt), és énekeltünk párba verődve, két szólamban, kapásból a Biciniákat, Bertalottit.

Ma sem tudok nagyobb, szebb és hatásosabb pedagógiai eszközt elképzelni, mint a zene. Ott tanultam meg, mi a közösség, mi a közösségi élet. Mit jelent egy hangnak lenni a kórusban. Ott tanultam meg a belső fegyelmet, ritmusérzéket – már nem csak zenei jelentésében. Ott tanultuk meg a póztalanságot és a kiállás bátorságát. Külföldi látogatók (akadtak bőven) kétkedőn mosolyogtak, mikor bokor mögött hegedülő, éneklő gyerekeket láttak, pedig csak nem volt elég hely, azért szorultunk a szabad ég alá.

Ezt írtam egy versben erről az iskoláról: „a paraszti nehéz hallás Bartókon s Kodályon könnyebbült.” Mi a zenével a legmagasabb és legkorszerűbb (-modernebb) fokon ismerkedtünk meg. Előbb énekeltünk, játszottunk Bartókot és Kodályt, mint pl. Bachot vagy Beethovent. Addig érintetlenek voltunk a műveltségtől, hisz az iskola parasztok közül toborzott bennünket országjáró, tehetségkutató körútjain. Csak a népdalokat ismertük. Zökkenő és belső ellenkezés nélkül szívtuk magunkba Bartók és Kodály muzsikáját. A pentatónia anyanyelvünk volt, és „biflázni” a dúr-moll hangsort kellett. A népdaléneklési és szolmizáló versenyek (amelyeket Kodály Zoltán személyesen „zsűrizett” és jutalmazott) nekünk játéknak tűntek. S őszinte megdöbbenéssel fogadtuk azokat a valószínűleg álhíreket, hogy nem szabad Kodály-műveket énekelni. Hát akkor mit? – kérdeztük. Hivatalos „tananyagunkat” ez töltötte ki teljesen.

Kodálytól nemcsak magyarul énekelni, hanem magyarul beszélni is tanultunk. A nyelv ízét, mélységét-magasságát, rugalmasságát, tömörségét és hajlékonyságát éreztük a természetesnek ható, tökéletesen ráillő és beszélő dallamban; a zenei felhangokat a közönséges beszédben is hallani kezdtük; a hangutánzó szavak zenei élményt nyújtottak. S mennyi régi, elfelejtett szó támadt fel éneklés közben, fogantatásig érzékeny hallásunkban. Dallam és szöveg valamikori egységét sejtettük, éreztük, tanultuk meg. S a ritmusét. Kedvelt találós játékunk volt egy-egy dallam ritmusát kikopogni, vagy más ritmusban elénekelni; versenyben gyűjtöttük a szinkópás szavakat; kerestük a magánhangzóknak legjobban megfelelő magas vagy mély hangot. S mennyi minden iránt ébresztett fel bennünk őszinte kíváncsiságot a szöveg: pl. történelem („János úr készül udvari Bécsbe”), földrajz („Bátya, bátya, mely az út Becskerekére?”) s irodalom. A Kalevalát pl. énekelve ismertük meg. Népdalt gyűjtöttünk a környéken, és kémiatanárunk vezetésével agitációs rendezvényeken muzsikáltunk.

A zene életem részévé vált. Természetesen és ösztökélően él bennem. Már nincs rá mód, hogy szívem szerint, kölyökként újra beálljak a kórusba és énekelve köszöntsem Kodály Zoltánt: „ingó-bingó zöld fűszál szépen felöltözik…”; hadd köszönjem meg, csak így, prózában neki a felejthetetlen élményt, a muzsikát.

Hadd mondjam még el: nemrégen az a kitüntető megbízatás ért, hogy szöveget írtam Kodály Zoltán zenéjére, s mikor kész volt, felhívtuk Weöres Sándorral telefonon s kért, hogy énekeljem el. S mindjárt szöveggel, hiszen „maga, hallottam, Békés-Tarhosra járt”! Nagy lámpalázzal, de büszkén énekeltem. S dicséret még nem esett olyan jól, mint az övé.

Népdalgyűjtés 1951-ben

Úgy éltünk mi ott a világvégi zeneiskolában, mint valami üvegházban. Fülünk zenével volt tele, szemünk a hatalmas grófi park színével-rajzával; s ha kifelé bámészkodtunk a drótkerítésen, a dísztelen szántókra, a távolban kuksoló tanyákra, gyerekfejjel is éreztük, hogy kiváltságos szerencsefiai vagyunk. Pedig legtöbbünket úgy hoztak két-három évvel ezelőtt, szekéren, s összességünkben sem lehetett összetéveszteni bennünket grófi csemetékkel, s mégis jó hallásunk, a muzsika tanulása, hallgatása egy új világba léptetett át minket. Ebben a világban szépség volt, emelkedettség és harmónia. Mégpedig tiszta, egyszerű, az életre is visszavetülő harmónia, amit mi is rögtön felfogtunk és alkalmaztunk, az újdonsült „művészek” naivságával, hogy például: a nép énekel, ebből lesz a népdal, amelyet nagy zeneszerzőink feldolgoznak, mi pedig megtanuljuk, játsszuk, elemezzük. Hogy a nép mást is csinál, mint egyfolytában énekel, azt mi is tudtuk, de mint zavaró melléktevékenységet, elhessegettük zenészi öntudatunkból.

Ennek a világot megváltó képletnek a birtokában elhatároztuk, hogy mi is gyűjtünk népdalt, már elég jól tudtunk kottát írni, s a nép valószínűleg most is énekel. Kétfős brigádokat alakítottunk, kottapapírral, ceruzával felfegyverkeztünk, és felosztottuk egymás közt a feketén hallgató, őszi békési pusztát.

Népdalgyűjtő társammal tapostuk a sarat, mert közben az eső is megeredt, de ez csak növelte kutató szenvedélyünket, s magabiztosan állítottunk be a kiszemelt tanyára. Illetve nem is tanya volt ez, az én alföldi tapasztalatom szerint, hiszen se melléképület, se fa, se kút nem volt az udvarán, egyetlen szobás vályogház volt, rögtön a pusztára nyíló.

Elmondtuk a meglepett családnak, hogy a zeneiskolából jövünk, s népdalt gyűjtünk. Épp ezért kérjük, hogy ha tudnak, énekeljenek nekünk, mi majd leírjuk. De a ceruzát, papírt nem tudtuk elővenni, ugyanis néma csend volt a válasz, mi álltunk az ajtóban, szemben ült velünk a család, lassan kezdtük észlelni, hogy milyen sokan vannak, tán heten-nyolcan, gyerekek, felnőttek, s nem titkolt ellenszenvvel néztek ránk. Önbizalmunk megcsappant, csak álltunk sután, egyre nagyobb zavarban.

– Összeírják? – kérdezte végre a férfi, s a magázásban jeges távolságot éreztünk. Nem szóltunk, csak bólintottunk.

– Már ezt is összeírják?

Érzékeltük, jó fülünk volt, a crescendóban felfutó keserű hangsúlyt. Legszívesebben elköszöntünk volna, de most már a család nem engedett. Továbbra se kínáltak hellyel, igazság szerint nem is igen lett volna hova leülni. A rozoga asztal mellett a sovány férfi ült, felesége a falnak támaszkodott, a gyerekek az ágyon szorongtak. Egyéb bútor nem is volt a szobában, az ajtó mellett állt egy tapasztott tűzhely, amely főzésre és melegítésre egyaránt szolgált. Mi se voltunk otthon gazdagok, én tudatában is voltam annak, hogy szegények vagyunk, de ekkora szegénység még bennem is félelmet keltett.

– Na, akkor írják! – folytatta a férfi vicsorgó gúnnyal. – Még csak október van, de már elfogyott a búzánk. Kenyérért a községbe kell bemenni, kilenc kilométerre, de ott is pénzért adják, pénzünk meg nincs. De ha volna is pénzünk kenyérre, nincs pénzünk zsírra, azután nincs pénzünk tejre, krumplira!

Nem is tudom, hogy keveredtünk ki a házból, talán futottunk is, de még sokáig hallottuk a férfi hangját, kiabált utánunk az ajtóból, bele a feketén gőzölgő pusztába: Nincs pénzünk cipőre, nincs pénzünk ruhára!…

Mint két ázott verébfióka, caplattunk a sárban, torkunkban dobogott a szívünk. Nem volna pontos, ha azt mondanám, hogy egy világ omlott össze bennem; nem gondoltam én semmire, csak az arcom égett a megaláztatástól, és iszonyúan meg voltam zavarodva. S ma már elemezni sincs kedvem ezt az élményt, s nem merném állítani, hogy ez lenne a rugója annak a számomra is váratlan tettnek, hogy kamaszkorom végén, hétéves szívós rajongás után hátat fordítottam a zenének. De mindenesetre, gondolom, az első halálos sebet akkor kapta tudatomban a mindenható művészet.

Mit szeretnék kapni?

Természetesen ajándékba. A munkával megszerzett dolgok értékét, örömét és mellékízét ismerem, ezekről képzelegni nemigen szoktam, legfeljebb kiszámítom, ismerve az árfolyamot, mint a többi bölcs vagy dörzsölt felnőtt. Azzal is tisztában vagyok, hogy gyerekes dolog erről képzelegni, többféle értelemben is, amelyek közül még a legbevallhatóbb a gyerek önzésig felerősödött szeretetéhsége. Idegőrlő kombinációim, pénzügyi spekulációim közben azonban el-elfog ez az érzés, és beletörődve, pihenésképpen is átengedem neki munkaeszközömet, az agyamat, játsszon vele kedvére.

Először környezetemet, a szóba jöhető ismerősöket, barátokat, rokonokat pásztázom végig: mit kaphatnék egyáltalán? Pénzt aligha, nekik sincs. Ez különben sem igazi ajándék, erre nem vágyhatom igazán. Elvörösödve emlékszem vissza, hogy dühödt ifjúkoromban pénzt kértem egyszer, mikor sokkal többet ajánlottak fel: a barátságot. Nem, a pénzt zárjuk ki, legalább a képzelgésből, s legyünk fennköltek, ha már ilyen olcsón lehetünk.

Nézzük csak, mit szeretnék kapni? Ruhát? Ne tessék mosolyogni, ez is előfordult, és nem is olyan régen. S amennyit csorbult az önérzetem, annyit gyarapodott emberismeretem, nem szólva arról, hogy az ajándék nadrággal teljesíteni tudtam a civilizáció egyik alapkövetelményét. Sorsom azóta jobbra fordult, ruhám is van elég, olyan szívből-igazán erre sem vágyom.

Mire hát? Jó szóra? Biztatásra? Szépségem dicséretére? Ebben a szférában már érdemes elidőzni, kipipálva belőle az utóbbit. Szépségem dicséretére már kölyökkoromban is sunyin mosolyogtam vissza, nem tartottam értéknek s főleg őszintének a dicséretet. Jó szóra, biztatásra, arra a kevésre, ám ritka melegségűre-értékűre, amit kaptam, boldogan emlékszem, őrzöm őket, mint koldus az aranyakat. Hadd meséljem el a legkülönösebbet. Tizennyolc éves, zöldfülű koromban elvittem egy verset a Művelt Nép című képes hetilaphoz. Kellér Andor szobájába nyitottam be, mondtam, hogy hoztam egy verset. Jó, válaszolta fel sem nézve, tegyem oda az asztal sarkára, s jöjjek vissza három nap múlva. Három nap múlva a folyosón találkoztam vele, egy csomó kefelevonat volt a kezében. Mit akarok? – kérdezte. A versemről szeretnék érdeklődni, mondtam. Igen? Nahát, fiatalember, írjon ilyeneket, s mutatta sietősen az egyik kefelevonatot, amelytől torkomba ugrott a szívem, mert az én versem volt, s egy másodpercig haboztam, hogy megmondjam-e? Persze, végül megmondtam, s erre ő feledhetetlen kedvességgel és könnyedséggel, szabad kezével karon fogva, végigvitt a szobákon, előretartva a kefelevonatot, mint valami plakátot, s tömören közölte, hogy én írtam. Napokig bódult voltam az örömtől, s kerestem az alkalmat, hogy kicsit összeszedve magam, ezt közöljem is vele.

Annál nagyobb volt a meglepetésem, mikor ez megtörtént, s ahogy ő reagált rá. Egyszer a lóversenyen találkoztunk, s a futam után megszólítottam, s eldadogtam neki, hogy mennyire boldog vagyok, amiért tetszett neki a versem. Nem felelt rá, hanem megkérdezte, hogy eltaláltam-e a futamot? Kicsit lehűlve mondtam, hogy véletlenül igen. És hány tikettből? – kérdezte. Egy ötforintos tikettel, mondtam. Eggyel?! – kiáltott fel, komoran sarkon fordult, s otthagyott. Nem értettem. De még ott, rögtön a pályán felejthetetlen magyarázatot is kaptam rá Czibor Jánostól. A helyzet a következő, mondta, azt még elismeri, hogy szép verset írtál, mert kiváló ízlése és nagy szíve van. De azt soha nem bocsátja meg, hogy kijössz ide először a pályára, amelyet nála jobban senki nem ismer Magyarországon, és eltalálod egy tikettel azt a befutót, amelyet ő hússzal sem talált el. Ezt ő már pimasz szerencsének tartja.

Emlékezetesebb biztatást és bölcsebb magyarázatot ennél úgysem kapnék emberfiától, meg is elégszem ezzel.

Mit szeretnék hát kapni? És ha volna Isten, tőle mit?

Szorongva írom le, mint aki kiadja lelke legféltettebb titkát: támassza fel mindkettőjüket, csak egy délutánra, s támasszon fel engem is, hogy találkozhassak velük, mert rengeteg kérdeznivalóm gyűlt össze azóta.

Szegények királya lettél

Ha behunyom a szemem, hipp-hopp, utazok az időben vissza, ismerős utakon suhanok, s már ott állok a kapunkban, Kossuth utca 30. Lenyomom a kilincset, vidám orral szimatolok: sül a kalács, sül a hús! Mert utaztam akkor is, gyerekkoromban, haza karácsonykor az iskolából. Vonatról vonatra szálltunk át, kis vonatról nagy vonatra, Tarhostól Csabáig, Szajoltól Kisújszállásig. Egyre fogyó társasággal, el-elhagyogatva a közbeeső állomásokon a barátokat. Az utazás izgalma keveredett az ünnepével, a gyerekkor határán egyensúlyoztam, mert az utazás olyan felnőttes dolog volt, de a karácsonyt még gyermeki szívvel csodáltam.

Áhítatom, sóvárgásom gyermeki volt és teljes, ajándéknak számított a hazaérkezés, a betoppanás, a sült kalács illata és anyám öröme! Nem tudom, milyen volt a gazdagok karácsonya, ma sem nagyon érdekel. Csak azt tudom, hogy milyen volt a szegényeké. Én úgy éreztem, s ma is úgy érzem derűsen, hogy tökéletes volt. A legtöbbet kaptuk, adtuk: a szeretetet! Hogy is mondjam, hogy érthető legyen? Mi gyerekek a szegénységet természetesnek fogtuk fel, abban éltünk, és nem nagyon éreztük, hogy más is lehetne. Cipőnk-ruhánk volt, ha néha foltozott is, ettünk is, mint más, hiszen körülöttünk mindenki szegény volt. De a világunk egyáltalán nem volt csonka vagy szűkös, hiszen minden más egyebünk megvolt: a szívünk, az eszünk, a kedélyünk! Talán egy picit elevenebb, mohóbb is, talán egy picit jobban örültünk mindennek. S volt, amiből többet kaptunk, ami kimeríthetetlen bőségben áradt felénk: a szeretet! Mert talán mégiscsak van igazság a földön, hogy a szeretet pótolni tudja a hiányzó kincseket.

Este volt már, mikor megérkeztem. Óvatosan csuktam be a kaput, s bekopogtam a világító konyhaajtón. Öcsém vigyorogva nyitotta ki, s rám kacsintott: „Láttam a karácsonyfát!” Anyám a tepsit húzta ki éppen, gyorsan feltette a tűzhelyre, s hozzám szaladt. Ölelgetett, csókolgatott. Befele kiabált a szobába, ahol apám díszítette a karácsonyfát: „Gyere ki! Gyere ki! Megjött!” Apám kidugta a fejét az ajtón, s ritka mosolya egyikét villantotta rám. „Hát megjött a Jézuska? Vagy csak a követe?”

Leraktam a sarokba a fonott fűzfa koffert, amiben a mosnivalókat hoztam. Majd a konyha közepére álltam, s mikor megint mindenki rám figyelt, elővettem a zsebemből az ajándékot. Egy szép nagy tobozt a tarhosi grófi park fenyőfájáról. Mikor kellően mindenki megcsodálta, átnyújtottam apámnak. Apám ünnepélyes arccal átvette, forgatgatta, nézegette, még a fél szemét is becsukta hunyorítva, mint egy műértő, aki egy ritka ékszert vizsgál. „Éppen jó lesz! – mondta. – Ettől majd azt hiszi a karácsonyfa is, hogy fenyőből van!” S bevitte a szobába a tobozt, s rákötözte a citrusgallyakból eszkábált karácsonyfára.

Izgatottan vacsoráztunk, fél szemmel állandóan a szoba felé pislogva. Apám mosolygott türelmetlenségünkön, szántszándékkal húzta az időt, lassan evett-ivott, s kínálgatott minket is: „Na, még ezt a falatot! Ezt is kóstoljátok meg! Ma kivetjük a hasunkat a jóból.”

Aztán ő se bírta tovább. Felállt, s hangosan mondta: „Megjött a Jézuska!”

Betódultunk a szobába, meggyújtottuk a gyertyákat. Megcsodáltuk a házilag főzött szaloncukrokat, amelyeket szépen cifrázott-kivágott papírba csomagolt anyám. Megbámultuk az ezüstre festett, gyufaszálpöcökkel megtűzött diókat. S úgy néztük a piros almákat, mintha sose láttunk volna olyat. A toboz elöl lógott, főhelyen, cérnaszálon. Következett az ajándékosztás: mi, gyerekek, egy-egy nadrágszíjat kaptunk. Bőrből van! – hívta fel a figyelmünket apám. A szomszéd szíjgyártó készítette, a mi méretünkre. Rögtön a derekunkra kötöttük, s úgy álltunk a fa mellé s elénekeltük a karácsonyi éneket. Először a „Mennyből az angyalt”. Utána, apám unszolására, hogy halljuk, mit tanultál a zeneiskolában, egyedül énekeltem: „Kirje, kirje kisdedecske, betlehemi gyermekecske. Úgy hallottuk, megszülettél, szegények királya lettél!”

Apám bólogatott: „Kirjük bizony nagyon, hogy eljöjjön!”

A Város meghódítása

Feltörekvés gátlásokkal

Legtermészetesebb és legrégibb tapasztalatom az emberi világból, hogy mindenki törekszik valamire. Talán a szikes, sovány föld, amely nem is oly rég mocsár volt, tette szülőföldem lakóit örökké éber törekvőkké; a kemény életfeltételekhez való alkalmazkodás képessége beivódott a kromoszómákba s szállt örökségként apáról fiúra, egyéb örökség nem is igen lévén? Ha lehunyom a szemem, sürgő-forgó bolyt látok: tücsökfekete öregasszonyokat, akik kosárnyi csörgő almával, édesgyökérrel, aszalt szilvával, befőttes üvegben tárolt nadállyal surrannak a piacra filléres haszon reményében; ügyes kezű kakasherélőket, akikhez házhoz viszik a baromfiudvar hercegét; élelmes rongyszőnyegszövőket; házi borbélyokat, lódoktorokat, miskárolókat, hurka-kolbász szakértőket, korsó-cseréptál drótozókat, meggyfaszipka-faragókat, ihletett kezű gyümölcsfaoltókat; kert gerádjában cukornádtermesztőket; huncut pálinkafőző-alkimistákat, akik főztek hullott almából, tengeridarából, kenyérhéjból, cukorrépából, mindenből, ami a kezük ügyébe esett. Ki tudná felsorolni az ezermester zseniket, s ki tudja ma már titkukat?

A törekvés azonos volt a mozgással, tettvággyal és kielégüléssel, azonos volt az élettel. A törekvés valamire olyan világos cselekedet volt, mint ahogy például a fecske fészket rak; célja, értelme, haszna nem szorult magyarázatra.

De ki törekedett fölfelé? Onnan lentről nézve a régi szemmel, s fogalmazva a régi fogalommal: nyakra-főre hágva? Volt olyan is, s a közegek hígabb ellenállása mutatta az irányt: papnak, politikusnak, egyéb nadrágos embernek ment, akit vitt hite, szerencséje, erős vagy éppen gyenge jelleme. Ezeket én nem ismertem, mint ahogy örökre elsüllyedt gyerekkorom behunyt szemmel rajzolt világa is. Azonban mégis érdemes elidőzni még egy kicsit ennél a világnál, mert a törekvés életre való tapasztalata mellé ekkor s itt kaptam, mintegy szentenciaképp, azt az érzékeny erkölcsi mértéket, amely különbséget tett a törekvés és a feltörekvés között.

*

A továbbiakban talán személyeskedőbb leszek, mint amit egy ilyen cikk elbír, de nincs más modellem, akit pontosan, huzamosabban megfigyelhetnék, mint én. S még így is aggódóm, hogy helyesek-e a következtetéseim, pontosak-e a megfigyeléseim? Mert hát mi felé is törekedtem én, és felértem-e egyáltalán valahová? Ám bizonytalanságom is lehet közhasznú, akár mint negatív példa. A szerénykedésnek, a valóságoson túl, praktikus oka is van: igyekszem elidegeníteni magamat sorsomtól, hogy jobban át tudjak látni rajta. A korban előttem járók látványosabb, tanulságosabb feltörekvését és bukását sem ismerem elég jól; legfőbb információm az élvemaradottaktól valamiféle kesernyés nosztalgia, valamiféle lélektani képtelenség vagy csoda, amely a történelemmel azonosítja önmagát. A halottaktól semmiféle információm sincs. Ez a fogyatékos tudás is szerénységre int, személyem, sorsom túlértékelésétől óv.

De térjünk a tárgyra végre, a köntörfalazást, gátlásokat nem illusztrálva, hanem nevén nevezve, ahogy illik, vagy ahogy szeretnénk, vagy pediglen ahogy lehet.

*

Korosztályom minden valamirevaló képzelgője tarisznyájában hordozta a Petőfi-legendát: a költővé levés egyszerű receptjét. Szegénynek születni, tudni a nép nyelvét, s e két adottságból dalokat fabrikálni. Az izgalomtól fülig pirosan olvasgattam én is az akkori folyóiratokban az ilyen versikéket. A költővé avató felismerés nem is fért belém, hogy „ilyeneket én is tudok írni!” – nekiültem, megírtam, postára adtam, és választ is kaptam rá; sőt hogy a tévedés még súlyosabb legyen, egy-két ilyen zöngeményt le is hozott a tekintélyes irodalmi orgánum, ami tanáraimnak nagy megrökönyödést okozott, kamasz önhittségemet pedig a végletekig fokozta.

Később (pár hónappal később, mert hiszen rohant az idő, hogy rohant, s én még mindig csak harmadikos gimnazista voltam!) a most már szemmel tartott irodalmi divatok hatására-e, vagy egyszerűen azért, mert bővültek ismereteim, a legendát, a receptet „korszerűbbre” cseréltem ki: József Attila lett a példaképem. Ami mindenképpen gazdagodást hozott, mert az egyszerűség kedvéért megtanultam minden versét. Korlátlan alkalmazkodási képességemmel magamévá tettem a sorsát is, koravén lélekkel borzongtam a nem teljesen értett fájdalmakon, a semmi ágán didergő magányon.

Felnőtté válásom ideje körül mélyen szégyelltem ezt a korlátlan alkalmazkodási készséget; ma már vidáman nézek vissza erre az elveszített, gátlások nélküli, boldog szabadságra. Életem rövid szakasza volt, amikor a versírás örömet, sőt mámort okozott.

Mert később a dolog komolyra fordult. Kezdődött rögtön azzal a kétségbeejtő érzéssel, hogy semmit sem tudok. Egyetemi társaim fölényes intelligenciájú csevegését dühödt némasággal hallgattam, majd még dühödtebben vetettem magam a könyvekre, szemfájdulásig olvastam. Gátakat éreztem, amelyeken át kell ugrani vagy mászni, hogy célomat elérjem. Gátakat, emlékszem büszkén, s nem gátlásokat! A költővé válás receptje is kedvemre módosult ekkor még, ugyanis gyorsan beláttam, az épp dívó irodalmi felfogással egyetértésben, hogy milyen naiv volt az eddigi elképzelésem a költészetről. Változatlan biztonsággal kezdtem mozogni a bonyolulttá vált világban, amelyet a politika megélénkülő széljárása is kuszált, illetve tisztított. Remélhetőleg elég ironikusan fogalmazok ahhoz, hogy ne legyek túlságosan félreérthető. Mert mi is volt ekkor az én szerepem, ki is voltam én? Szerepem semmi, státusom: egy azok közül a hogyishívják fiatal tehetségek közül, akiknek majd a jövő hónapban hozzuk a versét. Én (mi) természetesen nem így éreztem, de most nem önéletrajzot akarok írni, összegzésül tehát annyit, hogy ekkortájt töretlen volt karriervágyam; maximalista, a világra kiterjedő és csak a csúcsot figyelő.

Itt legszívesebben abba is hagynám, hiszen olyan jól összeszoktunk már, én és a gátlásaim. De hát változatlanul izgat a gondolat, amely e cikk elkezdésére is rávett, s amelyet a felelősség könnyed megosztásával néha korjelenségnek is látok, s amelyet óvatosságból más szakmákra, foglalkozásokra is érvényesítek: miért van az, hogy olyan életképes energia, mint például a karriervágy, nem bontakozik ki, csírájában elfojtatik, vagy könnyűnek találtatik.

Most kis időre mégis kapcsoljuk ki személyemet és foglalkozásomat, hogy egyszerűbben gondolkozhassunk tovább, elkanyarodva a sértések és sértődések aknásított terepéről.

A feltörekvés útja új korunk kezdetén mindenki előtt nyitva állt, sőt követelmény lett; vergiliusi hasonlattal élve: a mélyszántástól a termőföld megjavulása reméltetett. Mivel ez a felszínre kerülés mindenkire vonatkozott, a lent élők bizalmatlanságának, erkölcsi aggályainak is elvben meg kellett volna szűnnie. De semmiképpen sem kellett volna továbbplántálódnia az új nemzedékbe. Hogy nem így történt, hogy felemásan történt, hogy úgy történt, ahogy történt – okozta, hogy ettől a szívós, rettentő sok rossz régi tapasztalatból lepárolt gátlástól nem sikerült megszabadulnunk. Holott mindenki érezte a „Hamis tanúvá lettél saját igaz pörödnél” jóslat beteljesülésének tragikus időszerűtlenségét. Hiába volt minden igyekezet, az anakronisztikus szentenciák újult erőre kaptak az új s legrosszabb kudarc után; a lehetőségek, az álmok ellen működtek, megtartó elvként, önérzetet adó erkölcsként. A „hibák” között (ahogy finoman megfogalmazzuk) én ezt a legfőbbnek tartom, s a „kijavítások” közt a legsürgősebb helyrehoznivalónak. Kell mondanom, hogy miért?

Visszatérve az indító gondolatra: lépten-nyomon szemérmes, szégyenlős mosolyú, mentegetőző gesztusú feltörekvőket, feltörteket látunk (a szemérmetlenek, a nem szégyenlősek stb. nem ide tartoznak). A generál-gátlásnak a kisugárzása ez? Titkos működése, üzenete a lent maradt törekvőknek, hogy legalább lelkiismeret-furdalást, gátlást helyez el, táplál a belőlük kiválókban?

Eltúlzom? Nyilvánvalóan. Ilyen élesen, egyértelműen, tetten érhetően sehol nem jelentkezik. De szerintem az is elég ok a tűnődésre, ha egyáltalán csak létezik.

*

Vagy egyszerűen csak félreértek valamit? Azt például, hogy a könnyű szerep, a mindenhez értés, a mindenbe beleszólás szerepe nehezebb lett? Hogy a gyárigazgatósághoz, képviselőséghez, sőt még a költőséghez is sokkal többet kell érteni-tanulni, mint annak idején? S ezért ritkábbak a filmre kívánkozó karrierek? Hogy komoly szorgalommal, tehetséggel, hittel lehet csak elérni komoly célokat? Vagy pedig ez a bizonyos szerepkör nem is létezik, megszűnt? A modern társadalmi munkamegosztásban végezze csak mindenki a maga dolgát? A költő írjon jó verseket, a képviselő képviselje jól a választóit, a színész színészkedjen tehetséggel a színpadon. Törekedjen mindenki a saját pályáján előre. Én lennék a legboldogabb, ha így lenne, könnyű szívvel elismerném tévedéseimet, eloszlatnám aggályaimat, leküzdeném bénító, ócska, versenyképtelen gátlásaimat, s még ma nekilátnék a még szívósabb munkának.

Kacérkodásaim és kudarcaim a kétkezi munkával

Családomból én vagyok az első, aki nem végez kétkezi munkát. Még nem tudom, hogy fejlődés-e ez, vagy degeneráció? Néha olyasféle érzésem van, mint az őshalnak lehetett, mikor elapadt alóla a tenger, s új életében zavarják a feleslegessé vált izmok, reflexek, nosztalgiák. Ez a bizonytalansági érzés már-már pszichózissá fajul, az elszakadás lelkiismeret-furdalássá – annak ellenére, hogy mióta az eszemet tudom, el akartam szakadni, ki akartam törni a kétkezi munka nyűgéből, s ezt a kísérletet életképesnek is minősítettem, energiáim könnyen, önként koncentrálódtak a feladatra.

Miért akkor mégis a nosztalgia, sőt: a lelkiismeret-furdalás? Ráadásul, hogy súlyosabb, objektívebb érveket kanyarítsak kalandomhoz, a történelem is a kezemre játszott: utat nyitott az addig elérhetetlen, elképzelhetetlen kiváláshoz, s egészen fantasztikus utat, mármint onnan nézve, ahonnan kiváltam. Ugyanis egy olyan képesség révén tettem meg az első lépést (jó hallásom volt), amelynek értéke családunkban és környezetemben a nullával volt egyenlő, vagy még annál is rosszabb: jó hallásra, muzikalitásra a cigánynak volt szüksége, annak is csak a vályogvetési idény után. Vagyis első lépésem iránya is eleve gyanús volt, talán még szégyellni való is. (Pedig a költészet, mint lehetőség, akkor föl sem merült.) Szüleim határozott ellenkezésével kerültem el a zeneiskolába; hogy mégis elengedtek, annak talán, túlzás nélkül is, az volt az oka, hogy a történelmi lehetőség őket is megzavarta, azonkívül nem került egy fillérbe se eltévelyedésem, s végül pedig: nem volt rám otthon szükség, széthullt egy életforma, nem kellett már hozzá örökös. De rosszallásukat; választásom helytelenségét végig éreztették, s a hegedűművészi pálya (akkor az akartam lenni) pedig egyenesen kétségbe ejtette őket.

Kölyökkori dacom és makacsságom ma is örömmel tölt el, ha rágondolok. Úgy vettem észre, szüleim is megbékéltek kiválásommal, sőt titokban talán büszkék is rám – vagyis a sebek begyógyultak, a dolgok véglegesedtek. Miért mégis az újra meg újra feltörő bizonytalansági érzés, lelkiismeret-furdalás? Elvesztettem valami fontosat létfeltételeim közül? Az izmaimban felgyülemlő energiát le tudom vezetni különböző kellemes foglalatoskodásokban, erőpróbákban. Emlékeim pedig a kétkezi munkáról, ha őszintén végiggondolom, rosszak, megkínzóak, elriasztóak.

A legnehezebb munka, amelytől ugyan a sors megkímélt, de amelyet közvetlen közelről láttam gyerekkoromban: a cséplés. A cséplésnek az a változata, amely ugyan már félig gépesítve volt, az is csak azért, mert a cséplőgép meghajtása nem volt emberi erővel megoldható, de a munka másik felét az ember végezte el.

Riasztó emlékképek, legendák élnek az emberiség tudatában a piramisépítkezésekről, valamiféle „deheroizáló” ellenmunkadal, de szerintem a csépléshez képest az könnyű lébecolás volt, majdnem gyógytorna. S még ebben a poros, törekes, bőrt csípő, tüdőt gyilkoló, ínt szakasztó, 40 fokos pokolban is voltak fokozatok, szellősebb tornácok és mélységek: élesen elhatárolt és honorált kasztok, beosztások. Mellékesen: a fizetség, a rész fordított arányban volt a munka nehezével. A banda alján a törekezők, törekhordók tengődtek, harisnyaszárból csinált álarccal az arcukon, megőszülve a portól. S ez, ráadásul, könnyebb munkának számított, fél rész fizetséggel, s többnyire asszonyok, lányok végezték. Hasonlóképpen félrészes, asszonymunka volt, bár helyileg magasabban, a kéveadogatás az etető kezébe, fent a dobnál, megállás nélkül, mert a gép nem járhatott üresen, nem tudom hány ezer-tízezer kévét levenni egy szezonban a felnyújtott villáról, elvágni a kévekötést, s újra kezdve az egészet a tűző napban, felszálló porban.

Ezt a látványt én, mint néző sem élveztem, s úgy emlékszem, ügyefogyottan ténferegtem a kazlak, asztagok között, s nem értettem, hogy miért vitt apám magával, mikor csak láb alatt voltam, s otthon jobban el tudtam volna tölteni az időt. Apámnak is, aki gépész volt, fölös gondot jelenthettem csak, fél szemmel rám is kellett ügyelnie.

Később már nem voltam néző a munkánál, s ma már, meghatódva, apámat is megértem. Legvilágosabban egy hasonlattal tudnám megmagyarázni: ahogy a farkas viszi vadászni a kölykét, úgy szoktatott engem a munkájához. Olyan büszkén is, hiszen ő abban a hierarchiában közel volt a csúcshoz. S hogy a hasonlatom nem egészen helytelen, onnan tudom, hogy ott akkor senki sem csodálkozott a téblábolásomon.

A gyerekek munkához való szoktatása, hogy mondjam csak: közösségi parancs is volt. Nemcsak szükségből legeltették a libát, kapálták a kukoricát, nyomták a fújtatót, hordták a vizet, ebédet, sarlózták a paréjt a gyerekek, hanem mélyebb etikus meggondolásból is szorították rá őket: egyrészt, így sejtem, tudatosították bennük, hogy mi vár rájuk, másrészt reflexszé akarták nevelni, hogy tevés-vevés nélkül nem múlhat el nap.

Így volt ez, ahogy nagyanyáink „megideologizálásából” megtudtuk, ősidők óta. Így követte egyik nemzedék a másikat, így vették-adták át a tapasztalatokat és az erkölcsi szabályokat. Mert ebben a kérdésben nem ismertek sem kivételt, sem tréfát. Az egyébként nagyon pontosan számon tartott vagyoni különbözőségek (egy tehénnel, egy hold földdel, tíz barackfával stb. több vagy kevesebb), ránk, gyerekekre nem vonatkoztak; sőt iparos apám, kompenzálásképp-e, kedvtelve szoktatgatott minket öcsémmel a mezei munkára; vagy amelyikhez nem volt lehetőség, legalább a megnevezését, a munka leírását nem mulasztotta el.

Én ebben az iskolában csak az első osztályokat jártam ki, úgyszólván még a játék szintjén ismerkedtem a rám váró világgal, mikor ez a világ összeomlott, és rés nyílt a menekülésemhez.

Apám legalább olyan labilis helyzetbe került, mint én. Az iparengedélyt elvették, a szerszámokat elvitték adóba – fogta magát, s elutazott az ország másik felébe, majd ide-oda vándorolt az építővállalattal. Vagyis menekült ő is, de kényszerűségből, s ha lehet, még nagyobb ingerültséggel nézte életcélomat, a hegedűművészi pályát. Elképzelem, hogy mérgezte őt egy olyan érzés is, hogy lám, a gyerekét is elvették tőle. Ezt onnan sejtem, hogy mikor az első szünidőben magával vitt az építkezésre segédmunkásnak, egy szóval se magyarázta a munka fortélyait, hanem rábízott a brigádvezetőre, s a közösséget csak úgy tartotta velem, hogy együtt vacsoráztunk. Azt is inkább a spórolás miatt: ő főzött minden este a munkásszálláson, s így olcsóbb volt.

Nem vádolom azzal, hogy élvezte volna kínlódásomat, amely főleg abból fakadt, hogy egy hét múlva nem tudtam mozgatni az ujjaimat, s kétségbeesve gondoltam arra: mi lesz ősszel, hogyan veszek hegedűt a kezembe? Félálomban vagy félájultságban teltek el ezek a nyarak. Mészfehér falak villognak, daruk imbolyognak, mint valami őslények, s téglák, téglák ömlenek, zuhognak, ugrálnak kifogyhatatlanul, ha erre az időre gondolok.

Kezdtem „elidegenedni” a munkától. Az okát még csak megértettem: kellett a pénz ruhára, cipőre; de már nem találtam benne semmi örömet, emberi kapcsolat nem alakult ki a folyton változó brigádokkal, ahol különben is a hierarchia alján tengődtem, mint a legfiatalabb, mint a leggyengébb.

Nyíltan nem lázadoztam a helyzet ellen, hiszen volt egy másik életem is ősztől tavaszig, amelynek ez a munka volt az ára. Úgy mentem vissza a zeneiskolába, mint valami szanatóriumba. De bírtam és csináltam összeszorított fogakkal, nyáron a téglahordást, maltercipelést, télen a hegedülést.

S egyszerre lázadtam fel mind a kettő ellen, tizennyolc éves koromban. A hegedűművészet ellen úgy, hogy nem jelentkeztem a zeneakadémiára, ami elég nagy megütközést keltett; a nyári munka ellen úgy, hogy egy kijózanító epizód után vonatra ültem és otthagytam a munkahelyet, ez viszont nem váltott ki semmilyen hatást.

Az epizód Sztálinvárosban (ma Dunaújváros) történt. Apám éppen ott „pendlizett”, és én is odautaztam vendégszerepelni. Segédmunkásnak természetesen. Egy nap, a változatosság kedvéért, alapásással bíztak meg bennünket. Ástuk egy hétig a gödröt. Akkor kijött egy ember tervrajzzal a kezében s megállapította nyugodt hangon, hogy rossz helyen ástunk, temessük be ugyanolyan normáért, s a pontos helyen kezdjük el az újat.

Este én is nyugodt hangon közöltem apámmal, hogy elutazom haza, a jövő hónapban pedig Pesten megpróbálkozom valamelyik egyetemmel.

Elismerem, hogy nem tipikus, sőt hogy egyáltalán nem hősi énekbe való kacérkodásom a kétkezi munkával. Tudok, ismerek, irigylek józanabb változatokat is, fészekalji vagy pályatársi körből is. Néha magam is elmerengek azon, hogy mennyivel kiegyensúlyozottabb lett volna ifjúságom s mai lelkiállapotom is, ha nem ugrok akkorát felfelé annak idején (s így nem tudtam visszaesni ugyanoda, az ismerős földre), hanem szép komótosan lépdelek fokról fokra.

Így viszont kárpótlásul s szerénytelenség nélkül, egy új élménnyel lettem gazdagabb, az elszakadás, magamra utaltság élményével. Amit aztán fenékig ki is élveztem irodalmi inaskodásom alatt: egyik albérletből a másik nyomorúságba támolyogva; de hát ez más téma, s nem is biztos, hogy egyenesen következik a fentiekből.

Bizonyos tapasztalatokra mégiscsak szert tettem, így fel tudom fogni, meg tudom érteni napjaink társadalomméretű lelkiismeret-furdalását, már-már érzelmességbe hajló nosztalgiáját a kétkezi munkával szemben. Drága pénzen építőtáborokat létesít (néhol luxuskivitelben), s oda küldjük fiataljainkat, hogy legalább egy szezonra kóstoljanak bele a munkába. Többnyire a ráfizetés sem számít, haszonnak könyveljük el a „belekóstolást”.

Én tudom, hogy mennyire nem haszon ez; de felismerem benne azt a bujkáló apai ösztönt, amely utódait rá akarja szoktatni a munkára. Helyes? Nem helyes?

A történelmi változás annak idején sok ösztönt, reflexet is elvágott, idegvégződéseket hagyott szabadon; ilyen ösztön volt az utódnevelés. Igen ám, de az apáknak is új helyzetet kellett megtanulni, új viszonylatokba beletörni. És igazság szerint, csendben, de azért túlhaladtuk a manufaktúrát is, a „kétkezi tapasztalatok” az irodalomba rekedtek, nagy derültséget keltve a címzett olvasókban, ha véletlenül elolvasták. Családi példával élve: öcsém, aki marós, fontosabb tapasztalatokat, ismereteket tud adni szakmai vonatkozásban „iparos” apámnak, aki, józan ember lévén, figyelemmel is hallgatja.

Tudom, hogy érzékeny talajon járok, és saját tapasztalataim talán nem is elegendők a helyes út eltalálásához, de ha én lennék apakorban, valódi, a cél felé mutató munkára szoktatnám a fiatalokat, és nem például barackszedésre vagy árokásásra. A maximális hasznosság tudatát erősíteném bennük, hogy energiáikat maximálisan kifejthessék; nem pedig kisegítőknek alkalmaznám őket, hogy rosszul szervezett téeszeket, gyárakat kihúzzanak a csávából, s tudatukra ráadásul a gyatra szervezés hasson, mégha pozitívan is. Cél persze a cipő és ruha megkeresése is, s ráadásul őszintébb cél, mint jó pontokat szerezni, de hát most az ideák világában mozgok, s így nem tudok mindenre kitérni.

És mégis: hűtlen vagyok? Sőt: hálátlan?

A meghatottságig hálás vagyok, mert mégis megkaptam apai örökségemet, amely többet ér nekem minden telekkönyvi bejegyzésnél: a nyelv hatalmas birtokát, amely a lent élők tulajdona; benépesítve, bevetve, barangolásra, művelésre, rejtőzésre, aratásra beérve. A világnak bőkezűen mért részét, amelyben otthon vagyok, amelytől mégsem szakadtam el, s amelyért örökké hálás leszek a sorsnak.

S így nem lehetek hűtlen sem, mert közös birtokon kószálunk; s eredendő lustaságomat ma is legyőzi a gyerekkoromban belém nevelt tevés-vevés kényszere, erkölcse. Hűségem a szigorúság, amellyel kapaszkodó mozdulataimat, tetteimet nézem, s hűségem a szeretet, amely elnéz a suta, helytelen, sikertelen mozdulataik, ösztöneik felett.

Lelkiismeret-furdalásom ma már nem az elszakadás miatt van, hanem mert nem tudok többet segíteni gondjaikon, sem itt az íróasztal mellett, sem, ha hazalátogatok.

Utóirat: lángoló nyár van, hasalok a töltésen, barnára sült kempingező, hátam mögött a Duna hűvös vize áramlik nagy lélegzetvételekkel. Szemben velem kapálnak. Nézem őket, s ezen a cikken tűnődöm. Dolgozom? Onnan nézve is így látszik?

Szeretem-e a hazát?

Ne tessék a homlokot ráncolni, vagy röstelkedve félrenézni. Őszintén gondoltam a kérdést. Már csak azért is, mert rögtön utána támadt a fejemben egy másik kérdés: szeret-e engem a haza? Mennyire szeret? Vagy csak éppen megtűr?

A kérdések, ha már az elsőt fel mertem tenni, egymás után születnek bennem, s itt-ott közbelép, az egészséges csecsemő érdekében, egy-egy konvencionális, illedelmes beidegződés, amely a higgadtabb férfikor jele. Úgymint: természetesen szeretem; vagy: kiérdemeltem-e, hogy engem szeressen? S így a témát röviden, mindenki megelégedésére, le is zárhatnám.

De hát a férfikor jele, ha nem is a higgadté, hogy az ember harmincon túl egyszer csak felüti a fejét, nyugtalan lesz, s keresi, hogy mitől? S rájön arra, hogy a gyerekkor szülői szeretete és a nők szerelme után, mellett, igénye támadt erre a másfajta szeretetre is. Érzelmi nagykorúság vagy nagyzási mánia ez a hiányérzet? S ráadásul: borotvaéles eszű és ideológiailag rendkívül fejlett korunkban nem szellemi-érzelmi csököttség szeretetről beszélni? Amely érzés, tudvalevőleg, vakon félresöpör minden ész-, objektív, politikai érvet. Ez a gyengéje az ideológusok szemében. S ez az erőssége – kiknek a szemében?

Az irónia kizárólag a saját szemérmességemet ellensúlyozza, amely mindig elfog, ha érzelmeim után nyomozok; amely művelet pedig választott mesterségem alapfeltétele. Lám, milyen bonyolulttá vált ez az egyszerű kérdő mondat. Legjobb lenne abbahagyni. De hát választott mesterségem másik alapfeltétele meg az, hogy legalább saját gondolataimat (ha akadnak) végiggondoljam.

Vagyis, szorítkozzunk egyedül a szeretetre, erre az alkotmányjogilag megfoghatatlan valamire; már csak azért is, mert kötelességeimet, jogaimat tudom, teljesítem, gyakorlom. Nem kellett szankciókkal rábírni; javító-nevelő munkákkal a helyes irányba terelni az energiáimat.

Nézzük csak módszeresen: mit szeretek a hazából? Melyik részét? Elfajzott ivadék vagyok, akinek nincs egy talpalatnyi körülkerített földje, birtoka, még haszonbérben sem, így kénytelen vagyok az ősök ösztönébe fogódzani, legalább az első lépéseknél. (Mintha léggyökerekbe kapaszkodnék, hiszen már nem élnek, vagy pedig idegszálaik közül kipereg a mai világ.) Bár nem sokat, vagy egyáltalán nem beszéltek a hazaszeretetről ők sem, de azt pontosan tudom, bizonyíthatom, hogy azt a pár hold földet, házat, kertet, a kert gerádjába ültetett akácfát szerették. Ez persze még nem a haza. S a haza, a szülőföld jelképévé is akkor vált, mikor nagyon messze kerültek tőle. Szibériát megjárt, első világháborús hadifogoly nagybátyámtól hallottam, hogy a vég nélküli fehér éjszakákon, a fagytól ropogó őserdőben ismerte meg az egész Magyarországot. Ugyanis minden fogoly a saját falujáról, falujának határáról mesélt, a birtoklás ősi ösztönével s a fennmaradás friss kényszerével. Szívből, ahogy otthon sohasem, s részletesen, a fűszálakról megemlékező aprólékossággal. Meséikből, álmaikból összeállt a haza, s melegítette átfagyott csontjaikat a szeretet. Ezt elfogadom, értem, hiszem.

Ez azonban nyilvánvalóan különleges helyzet volt, amely kicsiholta az egyszerű emberekből ezt a költői érzést, megfoghatóvá, sőt fogódzkodóvá tette a megfoghatatlan szeretetet.

Én pedig itthon élek, s ráadásul, mint mondtam, nincs egy talpalatnyi földem, egy árva akácfám se. A szeretet anyagi alapja ilyenformán kiesik a gondolatmenetből.

Annyi baj legyen, önzetlenebb lesz, jellememhez jobban illő lesz a szeretet. Egy tágabb, nagyobb haza képe sejlik fel így bennem, amelynek azért, nincstelen létemre is, elég sok útját-kútját, erdőjét, hajlatát, alkonyatát, hajnalát ismerem, őrzöm emlékezetemben. Igen ám, de ennyit egy fogékonyabb turista is ismer, őriz, minden különösebb szeretet nélkül. Jó, viszont engem e tájak lakóinak élete, sorsa is érdekel. Jobb lesz-e, rosszabb-e? Érdekel; de hát ez meg inkább lelkiismereti dolog. Vagy pedig érdekösszefüggésbe hozható: ha nekik rosszabbul megy, előbb-utóbb nekem is rosszabbul fog menni a sorsom.

Próbáljuk meg más úton, esetleg egy kicsit elrugaszkodva, madártávlatból szemlélni a dolgot. Innen látszik a Duna, Tisza, a vereckei szoros, ahol beözönlenek az ősök. Hallatszik beszédük, meséik, dalaik, ismerősen, édesen, bizsergetően; orromat csiklandja ételeik-italaik illata; szememet deríti ruhájuk, sátraik, járásuk, mozdulataik; szívemet vidítja táncaik, lányaik, lovaik kényeskedő lépte. Ha behunyom a szemem, ha elképzelem. Lehet, hogy nem így volt, hogy kimaradt egy csomó hátrányos dolog a képből. Vagyis már szelektálok, részrehajló vagyok. Innen már nincs messze a szeretet mindent félresöprő elfogultsága. De hát ez csak a múlt, ráadásul elképzelt múlt. Kicsit gyerekes is, ami az időt átszámítva az ontogenezis idejére, érthető is; a gyerek a dédnagyapját saját érzelmi színvonalára szállítja le.

De én a férfi hiányérzetével kezdtem ezt a szeszélyes elmélkedést, amelynek a megoldását ugyan nem ígértem, de a rend kedvéért jobb, ha a tárgynál maradok. Lássuk csak, mi is hiányzik? Ha én egy egyszerűbb viszonylatban szeretek, azért tenni is akarok valamit; bizonyítani akarom, napvilágra akarom hozni az érzést. Hiányzik a bizonyítás, hiányzik a szeretet is? Azt nem mondhatnám, a szeretet megvan, bennem van, mégha el is rejtőzik a faggatásra. Nehezen ölt alakot, más indulatok, tevékenységek köpenyébe bújik. Titkos rugója cselekedeteimnek. Létezésének egyetlen bizonyítékát is kizárásos alapon tudom csak megfogalmazni: még elképzelni sem tudnám az életemet máshol, s nemcsak most, nehezebb, futtatóbb időkben is ez volt a helyzet.

Hogy kielégületlen ez a szeretet? Túl szemérmes, vagy túl fenntartásos? A tökéletességigény is a szeretet jele. Obligát esküformulát e tárgyban reménytelen rendeletben kiadni. A kielégületlenségről meg bizonyosan én tehetek: gyakorlatlan, tapasztalatlan vagyok még ebben az oly fontos, felnőtté avató szorítóban. Hiányérzetem biztató, de még nagyon kezdetleges jelentkezése a gondra érett férfi lelkének.

Hátra van még az ellenkérdés, hogy szeret-e engem a haza? De erről majd máskor, bölcsebb és derűsebb kedéllyel.

Pályám emlékezete

Nem nagyképűség-e, nem elborult szemű önhittség-e, nem elviselhetetlen felelősségvállalás-e „pályámról” írni, méghozzá: „emlékezni”? Egy halk, de kitartó hang azt suttogja bennem, hogy állj félre, óvakodj a szerepléstől, a nevetségességtől, a szégyentől, a bukástól. Kishitű hang, de hallgatnom kell rá, mert gyerekkoromtól ismerős, úgy is mondhatnám, hogy anyai örökségem; s hallgatnom kell rá, mert e kishitűség nemzedékek tapasztalatán edződött, s nincs híjával az ösztönökbe tisztult valóságérzéknek, s hitelét az élet igazolta, egészen egyszerűen úgy, hogy e „kishitűek” életben maradtak. S mert én tudván tudom, hogy mit tartalmaz még e kishitűség, pontosabban, mi rejlik mögötte (a „rejtést” szó szerint értve – úgy rejti a valódi értékeket, hogy egyet, a hitet, feláldoz közülük, eleve lefokozza, felkínálja a többiért): a szelídség, a jóság, a szeretet. Az erőnél erősebb szelídség, a feltétel nélküli jóság és a végtelen szeretet. (Amelyek, persze, csak anyámban voltak meg; az én zavarosabb lelkem csak a „taktikát” vette át!)

Volt idő, hogy szégyelltem és gyötört ez a belém sugárzott s már belőlem szóló kishitűség. Talán ekkor kezdtem kutatni, dühödten, hogy honnan is származik, összehúzott szemmel figyeltem anyámat, apámat; vagyis véget ért az édeni gyerekkor, szúrós, elszakadó lelkű kamasz ropogtatta bennem a csontjait, feszítette az izmait.

Az összehúzott szem, persze, főleg a saját arcvonásait figyelgette a tükörben, azt az izgalmas, óriási kérdést eldöntendő, hogy kire hasonlít? Arcom, minden kétséget kizáróan, anyáméra hasonlított. A „minden kétséget stb.” fordulatot azért használom, mert, elsőszülött fiú lévén, az apámra szerettem volna hasonlítani, ehhez, úgy éreztem, elvitathatatlan jogom van; s erre már semmi remény nem volt, szilvaként hegyesedő szemsarkom, kiálló járomcsontom, fekete hajam, szélesedő halántékom, vagyis egész mongolos arcberendezésem visszavonhatatlanul anyám arcára ütött. Anyámra s anyám családjára. Vagyis a kunokra. Ők voltak a kunok, sőt nagykunok, apámat pedig jásznak lehetett mondani, világos haját, világos szemét letagadhatatlanul nem én, hanem öcsém örökölte. Ezt az arcvizslatást, tükörfaggatást személyes kisiklásnak is lehetne mondani, ha nem lenne olyan általános kamasztünet, mint például a nemi érés. Erről később, egyívásúak közé kerülvén, meggyőződhettem a hihetetlen nyíltságú és forróságú barátkozások idején. És nem csak a tükröt faggattuk, akkor próbáltuk ki kezünket-lábunkat, egyebünket.

Én ezt akkor, hogy az anyámra hasonlítok, meglehetősen szégyelltem; tudom, tudom, hogy nem szép dolog, de a kezdő kamasz férfi szeretett volna lenni, tehát minden pillantásom apámat kereste-figyelte. Roppantul megörültem, mikor felfedeztem kezünk, lábunk hasonlóságát, s diadalmas elégtételnek éreztem, mikor kiderült, hogy nekem is jó hallásom van, mint őneki; mégpedig azért éreztem annak, mert anyámnak nem volt jó hallása. Erre a jó hallásra kamaszkorom végéig büszke voltam, mint valami értékes jussra; talán ezért is makacskodtam olyan konokul, hogy zeneiskolába mehessek. Apám haragba csapó ellenkezésével, anyám támogatásával. Mert anyám, kishitűségét legyőzve vagy felfüggesztve, lelkes pártolója lett a képtelen ötletnek! Apám először nem is vette az egészet komolyan, mint ahogy minket se. Nagy terveivel (később tervei roncsaival) volt elfoglalva-átitatva sarkától a feje búbjáig: az önálló kovácsműhely megszerzése, illetve kibővítése, a kuncsaftok odaédesgetése jó munkával, hitellel, olcsóbb árakkal. Mert még akkoriban ketten osztoztak kerékgyártósegéd-komájával egy öreg vályogházon, az udvaron s a műhelyen. Nem feltétlenül zárta ki egymást a két foglalkozás, sőt közös vállalkozásaik is voltak (szekérgyártás), de a versengés elkerülhetetlen volt, s a saját műhely megszerzése csakis a másik rovására mehetett. Ez a versengés a hajnali üllőmuzsikától az éjféli gyalulásig, a nagy borivásoktól a vasárnapi rántott csirkéig, az új ruhától a gyerekpofozáson át tartott. Az üllőcsengetésben, borivásban, a nagyobb forgalomcsinálásban apám győzött, az új búzáig tartó hitelben patkolta a lovakat – mást nem tehetvén, hozzá a pénztelen „kuncsaftok” jártak – s lassan kiszorította a száradó kerekeket, lőcsöket, saroglyákat az udvarról. Ezzel együtt jóban voltak, tartották a legénybarátságot, közös István-napok, szilveszterek, húsvétok zengtek a kettéosztott vályogházban.

Mi, gyerekek e versengés, tervek, hajnali zengés-bongás, ünnepek alján lézengtünk, szigorú hierarchiában, anyánk által előrángatva-megcsutakolva csak egy-egy rokoni bemutatásra, különben szabadon és kell-e mondanom: boldogan éltünk! Miénk volt mindkét műhely, a szomszéd udvarok-csűrök-ólok, az utca, s az utca végén a nyári mező a térdig érő kanálissal, a Sárga-gáttal; miénk volt minden fa, minden madárfészek, minden ürgelyuk, a távoli rokoni tanyák, minden felbőszített láncra kötött kutya, minden megzavart macska; a porfelhős cséplések, a susogó kukoricarengeteg, az asztagok, a kazlak, a boglyák; a libalegeltetés, az esti tejhordás, a hajnali kanásztülkölés, csordáskürtölés; miénk volt a toronyba surranás, a nyári meleg eső, eső után a sárpukkantó-csinálás; az édesgyökér, a csicsóka, amit anyai özvegy nagyapánktól kaptunk, ha meglátogattuk; miénk volt télen a potya szánkázás, a kosárral, megfogott fácán, varjú, veréb; a kemencéből áradó kenyérillat, mert apám első dolga volt kemencét tapasztani a félházba; miénk volt az egész világ! Vadak voltunk, barnák, porosak, zabolátlanok és fékezhetetlenek. Köszönésre, illedelmes viselkedésre csak pofonnal kényszeríthetők. Bandába verődők, mint a kóbor kutyák, s futtában marakodók, barátkozók.

Úgy hagytam el ezt a kort, mintha egy másik életbe léptem volna át. Semmi közös nem volt bennük, mintha nem is az előzőt folytatnám. (Később volt még egy-két ilyen érzésem az összefüggéstelen évszakokról – de ott nem én változtam!) Erre az érzésre világosan emlékszem, még az időre is, amikor elkezdődött másfajta életem: a félnótás kovácsinas tüzes vasdarabot pottyantott kettőnk gyanútlanul kinyitott markába, az éktelen visítás felverte az utcát, a megtorlásul kiosztott hatalmas pofonok csillapították ugyan a fájdalmunkat, de a hólyag miatt még sokáig nem tudtuk összecsukni a tenyerünket öcsémmel; a palavesszőt se tudtam rendesen megfogni – ültem az agyonfaragott iskolapadban megrebbenve, kiesve a szabadságból s egy kicsit addigi önmagamból is. Váratlanul jó gyerek lettem, illedelmes, kitűnő tanuló, az iskola, a szüleim büszkesége!

Túlértékelem ezt a változást, természetellenes következményeket tulajdonítok egy egyszerű dolognak, ami ráadásul mindenkivel megtörténik, hogy véget ér a gyerekkora, s beíratják az iskolába? Milyen hasadás után nyomozok, most, túl a negyvenen, ahelyett hogy természetesnek, ha nem szokványosnak tekinteném az elszakadást, a kiválást, a feltörekvést? Hiszen én magam is foggal-körömmel, sírással, konoksággal küzdöttem érte, hogy kiváljak, s ha nem félnék a nagyképűségtől, még azt is kijelenthetném, hogy a Kor is a kezemre játszott ebben.

Mert, tagadhatatlan, nagy változások kora volt! A félműhelyért folyó versengést drasztikusan megoldotta a háború: a kerékgyártó hadifogságba esett, felesége visszaköltözött az anyjához, s átengedte a félházat némi pénz és segítség fejében: egy szobát építve-toldva az anyja házához. A kovácsműhely fellendült a háború alatt és még egy ideig: után is. Kozáklovak dobogtak a vasalószín cölöpéhez kötve. S egyszer egy sztálinorgonát is bevontattak javításra, a kis udvart betöltve meredezett a fantasztikus masina, felébresztve a helybeli lakatosok, gépészek, kovácsok érdeklődését: a lépcsőn harmonikázó-cigarettázó őr pillantásától kísérve mustrálgatták, tapogatták. Az új világ kezdete felfokozta apám vágyait, felesbe-hitelbe megvettek egy kiszuperált Hofer-traktort s egy még ócskább cséplőgépet, kipofozták-javították, s csépelni-szántani jártak. Ez a pár év volt körülbelül a csúcs családunk életében, s apám nem volt még negyvenéves!

Mit észleltem, fogtam fel akkor az „új világból”? Nyugodtan mondhatom, hogy semmit; az „észlelés” s a „felfogás” később következett. Akkor csak egy képtelen ötletért harcoltunk anyámmal, hogy én hegedűművész leszek! Az ötletet egy kedves zenetanár (embernek és tanárnak is kedves) ültette el bennünk: most toboroznak egy most alakult zeneiskolába jó fülű gyerekeket! Apám eleinte nevetve-gúnyolódva hessentette el az ötletet is, a tanárt is, majd megdühödve a makacsságunkon, vagy talán felháborodva anyám váratlanul megváltozott természetén, kijelentette, hogy akkor leveszi rólam a kezét! Gyanítom, hogy igazán anyám pillanatnyilag megváltozott természete bosszantotta. Vetélytársat látott benne a tervezésben-álmodásban? Jóslatot saját tervei-álmai bukásáról? Megriasztotta, hogy az eddig engedelmesen, teljes szívvel-lélekkel őt követő, neki drukkoló kis család külön utakra tér, más kalandoknak vág neki; feltétlen családfői tekintélyét-helyzetét érezte veszélyben? Nem tudhatom, persze, hiszen ilyesmiről, ilyen „lelki finomságokról” soha nem esett szó; s végül is, inkább megunva a vitát, mint meggyőzve, legyintett, megvetését egyáltalán nem titkolva („Legalább majd elhúzza a nótámat!” Meg: „Legalább lesz egy cigány is a családban”!) beleegyezett a dologba. S nem is törődött többet az egésszel, belevetette magát ingadozó, recsegve-ropogva összedőlő terveibe. Mert nehéz, megalázó, csontot és önérzetet törő idők jöttek rá.

Én pedig egy hihetetlen, álomszerű helyre csöppentem. Az álomszerűség kezdődött már az utazással: hajnalban indultunk el anyámmal egy ismerős szekerén, a saroglyában dunyha, párna, lepedő, törülköző, szalmazsák, egy mély- és egy lapostányér, egy bögre, kés, villa, kanál – ezeket a holmikat minden tanulónak vinnie kellett magával; s mire megérkeztünk Tarhosra, a kastély kapuja előtt már nagy szekértábor volt, szalonnázó szülőkkel s riadtan pislogó gyerekekkel. S hiába, hogy a gróf már rég megszökött s a kastélyából iskolát csináltak, a szalonna fölött gyanakodva pislogtak a szülők is az ápolt utakra, megnyírt bokrokra, a kastélyra, a csodálatos parkra.

Anyám diadala teljes volt, az én boldogságom révületszerű. Ha gyerekkorom végén másik életbe kezdtem, ez a „másság” az önkívületig kiteljesedett, olyasféle majdnem kéjes érzés volt ez, mint a szabadesés, s nem is rossz a hasonlat, mert úgy mozogtunk, mint a légüres térben, mindentől elvágva képlékeny és alakítható lélekkel. Édesebben még nem indult kamaszkor, mert hiszen vitathatatlanul kamaszodtunk már, fölszabadultan ficánkoltunk a légüres térben; ez a légüres tér a zene volt, lelkünket-energiánkat mindenestől fölszippantó zene – a kastélyt, az ápolt parkot már-már magától értetődő környezetnek tekintettük. Ez a „már-már magától értetődő” gyorsan idomuló lelkünkre vetett fényt – mai eszemmel fölismerve: a csapda nyílása volt, a majdnem tökéletes csapdáé.

Egyelőre a függetlenséget észleltük és élveztük, ez is a kamaszkorra utal, a szülőktől való függetlenséget persze, mert amúgy elég szigorú rend és fegyelem volt, először még csak praktikus okokból (a világ végén kellett működtetni egy kétszáz főnyi, vegyes, fiú-lány, női-férfi csapatot), később a fegyelem telesűrűsödött ideológiával. De ezt a csoportos fegyelmet könnyedén tűrtük-viseltük még most, hiszen a legfontosabb függés megszűnt. Én titokban külön győzelmemet is ünnepeltem, hogy íme, a szülői ellenkezés dacára, idekerültem – könnyedén megfeledkezve anyám támogatásáról. Na de hát ez az egész „függetlenségi mozgalom” szintén ismerős és általános tünet – a különbség csak annyi, hogy a miénk (az enyém) simábban és látszatra veszély és sérülés nélkül zajlott le.

Nehéz óráimban elég volt e pár évre visszagondolnom, hogy életkedvem feltápászkodjon, homályosodó hitemet egy kis fénybe tartsam. A napszakok, az évszakok felfedezésének, a kicsordult szívű kamaszszerelmek, s az életre szóló kamaszbarátságok kora volt – „megemelve”, aláfestve, mint egy érzelmes film, a zenével. Mintha nem is e világon, mintha nem is ebben az országban éltünk volna! Körül is voltunk kerítve új drótkerítéssel, tán még szigorúbban, mint a gróf idejében. Kapcsolatunk a világgal egy-egy nehezen kisilabizálható, homályos célzásokkal teli levél volt; vagy egy-egy mogorva, szúrós pillantás, ha letévedt szemünk a színpadról a nézőtérre, miközben angyali motettákat, vagy legalább annyira ismeretlen népdalokat énekeltünk. De a levelekkel nem nagyon törődtünk, a szúrós pillantásokat nem értettük – a zene elvitt egy tökéletes, boldog világba; elnézést a blaszfémiáért, de nagy zeneköltőnk is úgy jelent meg köztünk, mint egy jóságos apostol, hatalmas Hudson kocsijából integetve.

Egymással való kapcsolatainkban is volt valami evangéliumi testvériség: a nagyobbak pótapaságot vállaltak egy-egy kisebb, gyámoltalan, bepisilős kölyöknél, gondozták-tanítgatták a kiröhögés legkisebb veszélye nélkül; pedig a nagyobbak között volt nemrég visszajött hadifogoly, meg hídépítő, meg félbemaradt tanító. Vagy: a közösség (szoba, tanulócsoport) felelősséget vállalt eltévelyedett tagjáért; vagy: teljes és önkéntes csomagmegosztás volt egy-egy szoba lakói között; és így tovább, ruhadarab-, zsebkés-, könyvcserékig, -ajándékozásokig. Ösztönösen csírázó „közösségi élet” volt ez már, hibátlan és nem is öntudatlan teljesen. Szintén mennyei magasságokban tartózkodó igazgatónk szeme előtt egy második „pedagógiai hősköltemény” lebegett s – szerencséje (szerencsénk) volt a zenével? – majdnem meg is valósult.

Tudom, hogy olyan ez a tarhosi élet már, mintha regény lenne, kicsit gyanakodva hallgatja mindenki, hogy szép-szép, de sok benne a kitalálás! Pedig semmi kitalálás nincs benne, sőt nyilvánvalóan szűkösebb és szürkébb a leírás-felidézés, mint ami valójában volt! Hiszen gondoljuk csak hozzá rajongó kamaszlelkünket!

Mert azt szinte lehetetlen már felidézni. Egy-egy kis művész volt mindegyikünk, én is, s ha éppen nem volt egészségügyi okokból lenyírva kopaszra a fejünk, Beethoven-frizurát csináltunk vízhullámokkal a tükör előtt; a zongoristák ujjhosszabbító tornagyakorlatokat végeztek még álmukban is; a fúvósok hangszer nélkül csücsörítettek, avagy éppen meghúzták a szájukat egy képzeletbeli „mustok” előtt; a hegedűsök csupasz vonóval vagy vonó nélkül gyakorolták a vonóvezetést; és énekeltünk és szolmizáltunk a nap minden percében. Nyáron hallótávolságon túl felállított kottatartókkal volt tele a park; istállókból átalakított szobákban „kamaramuzsikáltunk”, alapfokon épphogy túljutott tudással dögnehéz triókat, kvartetteket játszottunk; kapásból szolmizáltuk nagy szimfóniák szólamait. Dilettánsok voltunk? Bátran kérdezem, mert meggyőződésem, hogy nem; de ha nem lenne elég a meggyőződésem: mostanában hallani olyan matematikaoktatási kísérletről, hogy vígan beledobják a tehetséges tanulókat a magasabb matematika rejtélyei közé! Később komoly hangszeres oktatás folyt, fővárosi tanárokkal, akik repülővel jöttek Csabáig s utaztak vissza óra után – s ma már világhírű lett nem egy növendékük!

De most, még az elején, alig volt egy-két ócska hegedű, lehangolt zongora, kinek éppen mi jutott, azt választotta; s nem csak nekünk volt rajongó lelkünk, hanem tanárainknak is! A fő rajongó az igazgató volt, aki a semmiből, egy olvashatatlan pecsétű papírral felfegyverkezve megteremtette ezt az iskolát, meggyőzve a konok helybelieket s a még konokabb felsőbbséget, hogy egy ilyen zeneiskola nélkül nem lenne teljes az új világ! Most már elmondhatom: olyan volt, mint egy kollektív apa, szerettük is, féltük is, s kellett is a kamaszkorvégi lázadáshoz; s azt is elmondhatom, hogy hozzám nagyon közel állt, pontosan olyan törekvő, tűzön-vízen átgázoló volt, mint az apám.

Apám eltűnt a nagy építkezéseken, a nehezen silabizálható levelek tudósítottak róla, hogy elvették a műhelyt, a szerszámokat is, a traktor kint rozsdásodott valahol a határban, senkinek se kellett, a család széthullt, öcsém elment ipari tanulónak Pestre, anyám egyedül maradt a kiürült házban. Önfeledt boldogságom hajója ekkor kapta az első léket, csak még nem jutott el a tudatomig, s a levélbeni homályos célzások, hogy húzódj meg, kisfiam, meg: te csak tanulj szorgalmasan, mással ne törődj – zavarba hoztak, még pontosabban: ingerültté tettek. Hiszen éppen most csapott át rajongásunk, azonos hőfokkal, rutinosan, a zenéről – az eszmére!

Mindenki tudja, miről van szó, bőséges áradású (korabeli) regények, filmek ábrázolják ezt a folyamatot, már-már karikatúraként sematikusan, a bárgyúságig lelkesen – csakhogy mi a szívünket adtuk e „karikatúrához”, kamaszlelkünk sem volt nevezhető bárgyúnak. S a példák s a külsőségek is nagyon szívhez szólóak voltak: feltétlen rajongással hallgattuk a hídépítőt, tapogattuk (ha néha megengedte) kőkemény hasizmát, amit fejjel lefele szögecselve szerzett; s a táncos-népdalos-fellobogózott május elsejékre már hetekkel előbb szívdobogva készültünk! Hogy is ne éltünk volna át minden jelszót, hiszen éppen mi voltunk a példa az új, a megváltozott világhoz! Soha őszintébb lelkesedést, soha ilyen harmatos füvön elengedett csikókat! Faltam az idevágó könyveket (más könyvek nem is voltak), s a félig vagy alig értett-megemésztett frázisokat, gondolatokat, tízparancsolatokat azonnal továbbadtam, illetve továbbadtuk egymásnak, még nem sandítva bólogató tanárra, a „Szabad Nép”-félórák még nem jöttek divatba. Gyerekes volt ez a lelkesedés? Persze, hogy az, de ez semmit se von le a hőfokából, az átéltségből! Halálos komolyan, összeszorított foggal jelentettem ki otthon anyámnak, hogy nincs isten! Kicsit talán vártam, hogy leszakad az ég, vagy legalább anyám megharagszik, noha nem volt vallásos, de mégis, s meglehetősen csalódott voltam szelíd reagálására, hogy nem tudja azt senki, kisfiam, lehet, hogy nincs…

Miért volt ilyen tapintatos; mitől óvott a levelekben a homályos célzásokkal? A csalódástól, az elkeseredéstől, az összeomlástól; a felébredéstől? Miért nem beszélt világosabban, kipróbált, megedzett kishitűségét is miért pólyálta szeretetbe, homályos célzásokba; miért nem sorolta, rajongásomat lehűtendő, az akkor már közismert, megnyomorító tényeket, elég, ha a családunkét mondta volna csak, szeretetből, pedagógiából? A pedagógia szót nem is hallotta, hiszen csak négy elemit végzett; vagy ehhez nem kell iskola? Az „érdekemet” nézte volna, „karrieremet” – minden áron? De hát ez sem igaz, éppen hogy a szerepléstől óvott, a feltűnéstől, a kiemelkedéstől a homályos célzásokkal teli levelekben; a túl messzire menéstől rettegett – s ez most szó szerint is értendő, 56-ban tehervonaton utazott fel Pestre, ahol még soha nem járt, s félelmetes ösztönnel tájékozódva meg is talált az intelemmel, hogy ne disszidáljak, s ment is tovább Sztálinvárosba öcsém után.

Életünk az iskolában egyre belterjesebb lett, kevesebbet jártunk már rozoga teherautónkkal rögtönzött kultúrműsorokra, az oktatás is szigorúbbá vált, reggel ötkor keltem s még gyakoroltam a hegedűn a reggeliig, komolyan vettem a hegedűművészséget. Négy év alatt nyolc év anyagát végeztem el, komoly jelölt voltam, próbajátékra (bár baráti alapon) a Zeneakadémiára is felvitt tanárnőm, aki hajdan Zathureczky tanítványa volt. Most már, a gyakorlásra való hivatkozással, a nyarakat is az iskolában töltöttem; komolykodó, nagyképű, a társak feje fölött elnéző kamasszá kezdtem válni. Mindenki kedvence lettem, kivéve a társakat, s nagy esélyem volt rá, hogy őszintén megutáljanak. Egy-két kivételezettel barátkoztam csak, szerelmeimet elképesztő önhittséggel váltogattam, mint művész – s csak a tükör előtt, titokban nyomkodtam burjánzó pattanásaimat elkeseredve, s a simaképűeket lenézve-gyűlölve pózoltam, ágáltam, egyre nevetségesebbé válva.

Belterjessé és egyre irreálisabbá vált az életünk a környék szemében is, a kapun nem engedtek be senkit, csak igazgatói telefonra; a heti egy mozivetítésre zárt alakzatban jöhettek-mehettek a környékbeliek (ekkor már zárt alakzatban, vezényszóra közeledtünk mi is mindenhová), megvolt erre is a hivatalos magyarázat, hogy itt lányok is laknak, de ezt az alapjában értelmes intézkedést „túlteljesítették”. Hamar kivívtuk azt a képtelen vádat, hogy mi is olyanok vagyunk, mint a grófkisasszonyok! Hát, igen. Emlékszem egy ártatlan évzáró mulatságra. Nyár volt, a tárt franciaajtajú, kővedres teraszú kastély dísztermében bált rendeztünk (ez óriási engedmény volt, a fővárosi változások szelei fújtak idáig!). A büntetésből vidékre helyezett zongoraművésznő keringőket játszott; megfésülve, bekölnizve táncoltunk-forogtunk késő estig; az ezüstösen elömlő holdfényben egy pillanatra úgy rémlett, hogy nem is ebben a világban élünk, vagy legalábbis így láthatta, ha valaki benézett a kerítésen.

A nyári gyakorlásoknak egyszer csak vége lett, kifordított, anyám varrónői ügyességével agyontoldozott-foldozott ruhámat kinőttem, cipőm talpa kilyukadt, téli csizmám nem jött a lábomra, vagyis ideje lett volna „ruhatáramat” felújítani, apám viszont kijelentette, hogyha ruha, lábbeli kell, keressem meg rá a pénzt! S ellentmondást nem tűrően vitt magával az építkezésekre, ahol éppen dolgozott. Vele aludtam a munkásszálláson, este főzött, azt ettük. Nappal téglát dobáltam, malterral teli japánert toltam szédelegve a melegtől, s az izmaimban sajgó fáradtságtól nem tudtam aludni éjszaka. Ujjaim megdagadtak, felrepedeztek, ősszel sírva gyötörtem-áztattam, dugdostam, rejtegettem a kaján pillantások elől.

Apám nem volt kaján, sőt esténként beszélgetésfélét is kezdeményezett a vaságy szélén üldögélve, míg főtt a dobkályhán a vacsora. Még meg is védett, ha a lakótársak túlságosan rám másztak, mint legfiatalabbra, amiért hálás is voltam. Mit érezhetett, hogy utánam nyúlt? Hogy műhelye, szerszámai, tervei után elvették a fiát is? Nem tudom, erről soha nem beszéltünk. Ezt is csak én sejtem, hogy így lehetett. Oktatásom, nevelésem, ha sebtiben is, de annál szabadszájúbban folyt. A munkásszállás, mint a világ alja, független, szabad és merész gondolkozású volt – itt nem félt senki semmitől, ennél lejjebb már úgyse lehetett kerülni! Az istenkáromló, szentségromboló szavak itt kötőszóként használtattak, tömören, de érzékletesen; a börtön-, internálótábor-, munkahelyélmények, harcok a művezetőkkel, normásokkal, az oltott mészbe pottyant hajcsárok történetei anekdotává kerekültek a sok meséléstől, csattanóval persze, és kimondott tanulsággal. Eleinte úgy éreztem magam, mint egy álruhás királyfi. Egyszer öcsémmel álltunk például a folyosóra kifüggesztett hangszóró alatt (mert később őt is vitte apám nyaranta), s éppen a „Befejezetlen szimfóniát” játszotta a rádió, s azt magyaráztam-elemeztem suttogva neki. A szimfónia a lehető legbefejezetlenebb lett, mert valaki egyszerűen letépte a hangszórót, majd visszaakasztotta a szögre, s ránk kacsintott barátságosan. Nem baj, súgtam az öcsémnek a bődületes marhaságot, ez a szimfónia akkor is örökké él!

Később meg úgy éreztem magam, mikor végre mindent felfogtam és megértettem, mint aki kettéhasadt. Apám a nyár végén kezet fogott velem, megtoldotta soványka keresetemet, tőle szokatlan bőkezűen, s biztatott, hogy jövőre újra találkozunk.

A történet lassan véget ér, már csak a lázadás rövid leírása van hátra. Anélkül nem lenne kerek, nem lenne befejezett. A hegedülést elhanyagoltam, a sztárkodásból otromba, túlzó viccekkel, csínyekkel próbáltam kibújni, lassan újra emberformám lett, visszafogadtak a nyájba, s én bújtam közéjük boldogan. Sőt, mert azért valami rutin maradt még bennem „sztárkoromból”, lázadozó hadmozdulataink, hadjárataink szószólója lettem; balekként, persze, mint minden neofita köpönyegforgató.

De közben még volt egy pillanat, erre tisztán emlékszem, mert ez már majdnem „költői” volt, s ha eltűnődök rajta, hogy melyik volt életem legreményteljesebb pillanata, ezt választom! Állok a nemrég felépült, ultramodern zenepavilon kátrányos tetején, kimásztam az ablakon, hogy egyedül legyek. Ősz van, gyönyörű ősz, valahogy a kátrányszag is hibátlanul keveredik az avarillattal, hátulról kicsit szűrt zenebona áramlik a gyakorlószobákból, ahol az új lelkesek készülnek a művészi pályára. Én már nem, ezt biztosan tudom, és nagy nyugalom száll rám tőle, fülelem-szimatolom az őszi erdőt, mint aki most látja először, lelkem kiegyensúlyozott, újra teljes energiával működő és érzem, észlelem, szinte beleborzongok, hogy boldog vagyok! Tizenhat éves vagyok, kicsit koraérett, koravén, de már felnőtt, legalábbis ebben a pillanatban – ezt is érzem világosan, és örülök neki, elsétálok a tető peremére és túlnézek a pompázó pávafarok-erdőn, messzire. Ott állok derűsen sokáig, tehetem, már nem érdekelnek az órák, már nem törődöm vele, hogy elkésem bárhonnan is.

A lázadást apám ellen kezdtem el, a következő nyáron önkéntes munkára jelentkeztem Sztálinvárosba, tudtam, hogy nincs ott, máshol dolgozik. Egyedül akartam megkeresni a pénzt, egyáltalán: egyedül akartam lenni. Egyedül is voltam az óriási hálóteremben, habár több mint százan ugrottunk ki az ágyból rémülten (görögök, spanyolok, vietnamiak, magyarok) a hajnali ötkor irtózatos hangerővel megszólalt repülőindulóra: „Csak feljebb, csak feljebb, csak fe-eljebb…”

Az igazgató ellen folytattam, ami, bár az iskola már recsegett-ropogott, összedűlőfélben volt – mégsem volt veszélytelen. Hogy nem torolta meg, ahogy illett volna, minden keserűsége ellenére, mégiscsak nagy pedagógusnak mutatja őt! A lázadás durva volt, végleges: kijelentettem nyilvánosan, mint bizalmi, hogy itt lopnak. Elsősorban a tanulók kosztjára szánt pénzt. Az iskola körül szimatoló, settenkedő, újságírónak álcázott hiénák közül, akik a dögszagra gyűltek, az egyik el is kapott s meginterjúvolt. A tanárok véleménye megoszlott, akik utálták az igazgatót, kárörvendve somolyogtak-kacsingattak; akik szerettek engem, aggódva figyeltek, tán még figyelmeztettek is. Volt egy kis hírem, nem vitás. Bár fürödtem egy ideig a népszerűségben, végül is émelyegni kezdtem az egésztől, szabadulni vágytam, már örültem is volna a kicsapásnak. Talán még ennyi kellett volna ahhoz, hogy befejeződjék nevelésem, hogy végre tényleg felnőtt legyek; vagy talán éppen az kellett még, hogy nem csaptak ki, sőt igazgatóm jelesre érettségiztetett le, kihajszolva – nem a tanárokból, belőlem – a maximumot, végigülve keserűen, komoran a vizsgáimat. Talán szeretett, kijelentése ellenére is, hogy ez pedagógiája csődje; talán csak az iskolájától búcsúzott, hiszen mi voltunk az utolsó érettségiző osztály, s az már nyílt titok volt, hogy elvesztette a csatát, megszüntetik az iskolát.

Mikor, viharvert vesszőbőröndömmel kezemben, becsuktam a kastélykaput, már nem voltam híján költői sejtéseknek, sokáig ácsorogtam ott, s egyszerre hirtelen idegennek éreztem magamat, a szívem is belesajgott. Már nem mentem haza se, a szomszédos gépállomáson húztam meg magamat nyárra, s vártam az egyetemi felvételire hívó levelet.

Tűnődés a népdalról

Az utóbbi években megszaporodtak a népdalról írott cikkek. A vita szenvedélyessége, hőfoka, a szélsőséges vélemények, élesztgetések és elparentálások a téma fontosságát jelzik, illetve annak a fontosságát, amit ki-ki a témába beleképzel. Az én tűnődésem sem több természetesen, mint egy újabb „beleképzelés”, a vita megoldását meg nem is ígérem, főleg azért nem, mert gyanakszom erősen, hogy az élet olyan dolgáról van szó, amelynek közelébe igazán soha nem férkőzhetünk. Erről győznek meg különben Csoóri Sándor nagy szenvedélyű töprengései, különösen az utolsó gesztusa ebben az ügyben, mikor végső érvként s helyes érzékkel, visszaadja a szót egy erdélyi parasztasszonynak.

Ezzel a gesztussal, valóban, le is zárhatnánk a vitát, beismerve gyarló képességeinket e tárgyban. Csakhogy az én „beleképzelésem” szerint is többről vagy másról van szó, mint hogy él-e, éljen-e a népdal. Amely érzést igazolja például, hogy Bartók és Kodály művészetének e tárgyba vágó győzelmét, sőt sikerét sem fogadjuk el perdöntőnek, valamiféle homályos hiányérzetünk van a zseniális teljesítmény után is, amely természetesen ránk jellemző, bennünket minősítő hiányérzet. Azután pedig bizonyítja a túlzásba vitt megterhelése a népdalnak, a túl hosszú kívánságlista, hogy mit teljesítsen, oldjon, váltson meg a népdal.

Hadd kezdjem én is egy szélsőséges, profán hasonlattal: elnyomhatatlanul elfog egy olyan érzés, mikor a népdalról beszélünk, hogy úgy forgatgatjuk, próbálgatjuk, meghatottan is, kíváncsian is, mint egy halott örökségét. Találgatjuk, hogy mire is kellett neki, hogyan is használta? Népművészetünk más tárgyaival még könnyebben boldogulunk, könnyebben értjük: beleülünk a szépen faragott székbe, eszünk a cseréptálból, iszunk a korsóból. Ezek az életfunkcióink lényegesen nem változtak. De mit kezdjünk a lélek „népművészeti tárgyával”, a népdallal, pontosabban és több tisztelettel: mire tudjuk használni, milyen szükségletet tudunk kielégíteni vele? Azért van ez így, mert megfoghatatlanabb? Nyilván csak nekünk tűnik érthetetlenebbnek, sőt „szürrealistának”, mikor készült s amikor használták, egyértelmű és világos volt. Mint a kacskaringó a pásztorboton, vagy a madár rajza a cseréptálon. Vagy pedig azért nem tudunk vele igazán mit kezdeni, mert ezek az „életfunkcióink”, lelkünk működése megváltozott?

Kérdéseimmel is állítok valamit, nyilvánvalóan. De azt már az elején tisztáznom kell, hogy nem oda akarok kilyukadni: van-e népdal, avagy nincs? Ténykérdés, hogy irigyelni való népdalkincsünk van, mint minden népnek. Sőt nálunk a magas művészetbe is behatolt, megfogalmazódott, és nem is mint egzotikum vagy díszítőelem, hanem lényegileg, alkatot és lelket kifejezően. Tiszta és csodát sejtő művészi álom teljesült, világra szóló szintézis a nép művészete és a magas művészet között.

Mi hát akkor a probléma? Legvilágosabban Kodály pedagógiai erőfeszítése jelzi, amely törekvést megerősítette, aláhúzta a lehetőség megnyílása: a nép politikai hatalomra jutása, ezzel együtt megszólalásának, vágyai, lelke formába öntésének lehetősége, érvényesítése. Ez ma már közhely, sőt pedagógiai gyakorlat: kiváló zeneiskoláink, óvodáink a bizonyítékok, a népzene, mint tananyag, egyenlő társként szerepel irodalmunk kincsei mellett. Ennél többet az ügy érdekében hivatalosan tenni nem lehet. Ez világos; ezen a nyomon nem jutunk tovább a tűnődésben.

A nép és a magas művészet között nem jött létre a kívánt, áhított szintézis? De hát ez egyrészt türelem kérdése: a hozzáértést meg kell, meg lehet tanulni; másrészt pedig, elvileg, elképzelhető egy másfajta, új szintézis az „új nép” és az „új művészet” között.

*

Értem én, nagyon is jól értem azt a mozdulatot, amely a nép felé akarja fordítani a magas művészetet, a kudarcot is ismerem testközelből, amelyet ez a mozdulat többnyire eredményezett, s a címzettek zavarát, kisebbségi érzését is meg tudtam figyelni. Új korunk legtanulságosabb – mije is? Drámája? Elvághatatlan gordiuszi csomója, mert elevenbe vág, aki vág?

A mozdulatban benne van a művészet elszakadottságának ténye is, és benne van a csodavárás, csodacsinálás naiv hite, buzgalma is. Nem tudom, melyik felismerés a leverőbb?

Ne értsük félre egymást: a probléma nem az, hogy például miért nem hallgat, ért, élvez egy traktoros vagy egy bérelszámoló Beethovent, vagy akár Bartókot? S természetesen a megoldás sem az, hogy duzzasszuk fel a TIT előadógárdáját, akik segítenek megmagyarázni; követeljünk több műsoridőt, propagandát a Rádióban, Tévében, ahol előadják, házhoz szállítják ezeket a műveket. Az idevágó statisztikai adatok ugrásszerű megnövekedése, tízmillió Beethoven- és Bartók-szakértő, -élvező kinevelése nem lenne azonos műveltségünk-művészetünk megteremtésével.

A probléma, amelyet én beleképzelek a népdalvitába: új művészetünk, műveltségünk megalkotása, amely nem pedagógiai, sokszorosítási kérdés, s amely megalkotás olyan értelemben közös munka, hogy közös kérdéseinkre, amelyeket a világ, sorsunk, életünk feltett, keresünk választ, vagy legalább megfogalmazzuk a kérdést. A fogyasztás „demokratizmusának” is csak így lenne értelme, s talán reménye is így lenne a szintézisnek.

A csodacsinálás naiv hite a feladat megkerülésének vétkével gyanúsítható, s gyanakszom arra is, hogy fölösleges, zavaró, nem e világra való lelkiállapot, amely ráolvasással, varázslattal akar eredményt elérni, jelezve a feladat emberfeletti voltát, végrehajthatatlanságát.

Messzire, sőt: elkanyarodtam e témától? Legalább egy hasonlat erejéig visszatérek hozzá: lehet, hogy az új művészetet sem fogja mindenki megérteni, de hát, pontos adatok híján is, a nép nagy része például régen is botfülű volt, s ez a rész a népdalt sem tudta énekelni.

*

Essünk túl az evidenciákon: minden nép a saját múltjából táplálkozik. Alkalmazkodási készségében, erkölcsében, művészetében. S minden új nemzedék szelektál a fennmaradás érdekében; csak azt tartja meg, természetszerűleg, ami segíti élni. A hagyomány tiszteletét én nem tudom másképp felfogni.

Az helyes inger, s létfontosságú, és nem is új, hogy művészetünket, műveltségünket saját hagyományunkra alapozzuk. Sőt, mivel először történelmünkben volt erre lehetőség, rögtön a népre, a nép ősi, de még felkutatható művészetére. Többek között a népdalra.

Csakhogy: nincs ebben az igyekezetünkben ma fáziseltolódás? A régi álom valóra váltásának lázában nem késtünk-e el, legalább egy ütemet? A visszafelé is jóvátevő buzgalomban nem fordítottunk-e hátat a jelennek, vagy éppen a jövőnek?

Például panaszkodunk, hogy a fiatalok nem éneklik olyan szívvel a régi szép népdalokat. Véleményem szerint a legnagyobb baj az lenne, ha „olyan szívvel” énekelnék. Mielőtt megbotránkoztatnék, bővebben kifejtem: lehet, hogy a fiatalok esetleg drasztikusan, de végrehajtják a szelekciót, továbblépnek, amely a mozgáshoz nélkülözhetetlen tett. (Az, hogy akik énekelnek, slágert, uraságoktól levetett szemetet énekelnek, más kérdés, nem ide tartozik.) Finomabban: helyes-e, hogy egy már elhagyott lelkiállapotban keletkezett művészetet erőszakolnánk rájuk „egy az egyben”? S ehhez a művelethez erkölcsi kritériumokat is gyártunk, hogy nem szereti a népét, hazáját, aki nem énekel népdalt? Nincs ebben a szándékban valami gyanúsan párás, könnyes érzelgősség? Ami például a népdal érzés-, erkölcsvilágában sohasem volt. Szigorúbban: nem a feladat, a helyzetünk, lelkiállapotunk felmérése feladatának megkerülése ez s ráadásul szerencsétlen irányba, paradoxonnal kifejezve: szemrehányást teszünk a népnek, hogy nem érti saját művészetét. Nem balkezű megfogása ez az ügynek?

Tisztelettel szólva, de nem apáink, nagyapáink reflexe mozog itt tovább, a régi harci kedv a régi célpontra irányítva? Amit úgy tudnánk igazi hűséggel továbbvinni magunkban, hogy megkeressük az új célpontot, hozzáeddzük, -tisztítjuk reflexeinket, ilyen-olyan képességeinket. Más oldalról: a bartóki viszony és a szintézis adott történelmi helyzetben jött létre, nyilvánvalóan nem megismételhető, s nemcsak a bartóki tehetség hiánya miatt, hanem az új helyzet miatt sem. Régi felelet, vagyis „rossz” felelet lenne az új kérdésre.

Merész, vagy inkább önhitt álláspont? Én még kevésnek és hatástalannak is érzem a sürgető kérdésekkel szemben. Megújhodásunk, vagyis létünk van terítéken, az, hogy öntudatlanul éljük-e át, vagy legalább kísérletet teszünk a megértésre, megfogalmazásra.

*

Több és jobb propagandát a népdaloknak? Természetesen, ha más haszna nem lesz, mint hogy a „szemétdömpinget” kiszorítja, akkor is meg lehetünk elégedve. De több és jobb propagandát a gondoknak, bajoknak, örömöknek, távlatoknak, erkölcsnek és munkának, amelyekből ugyan még nem született új népdal, de születhet valami más, amely talán fontosabb is: jövőnk, amely bennünk kezdődik, de tudatosodik-e bennünk eléggé, fel tudjuk-e egymást készíteni a feladatra, eleven szót tudunk-e egymásnak mondani?

Mi a helyzet a költővel?

Nincs rémesebb olvasmány, mint a költői nyilatkozat, önarckép, lázas önmegfogalmazás. Nem csak azért, mert pótkávéíze van: rendszerint a versek helyett íródik, hanem mert nevetséges, mint a fedélzeten az albatrosz. Pedig, ha jól értem, paradox módon éppen a nevetségességtől való félelem szüli, ingerülten elhessenti a gyerekes műfajt, a komolytalan versfaragást. Komolyabb dobogót kapar a talpa alá: a politikát, a népmentést, az országos ügyeket. Itt aztán meg is áll a tudomány, be kéne fogni a gunyoros csőrt! Míg más rá nem tapasztja a tenyerét.

De nincs bennem félelem, mert, természetesen, magamról írok, saját hajlamaim között válogatok, bátran és szabadon, ahogy kell. Mert persze hogy kikacsintott, kikacsint belőlem a vátesz, kifordult szemfehérje eszelősen villog, a rossz ripacs, aki nem szerepre, hanem csak a lehetőségre vágyik, hogy megmutassa önmagát. Tűzvész, földrengés, árvíz – minden jó neki, azonnal ott terem, profilba fordul, hogy nemes arcéle kirajzolódjék az égre. Mi a rossz ebben? Miért ne lehetne a költő az események fősodrában? Pláne Magyarországon! Hiszen érzékeny, intelligens, fölényes mestere a szavaknak; ráadásul komoly hagyományokra támaszkodhat, s a közönség is elismerően csettint: ez már döfi! S ki az a bolond, aki nem szeret sütkérezni a népszerűségben, a gyors siker fényében?

Vagy legyen gyámoltalan falu bolondja, árokparton tengődő éhenkórász? Ez is tetszene a közönségnek, alamizsnát nyomva a költő markába, olcsón levezethetné a kisebbségi érzését. Volt rá példa, van rá példa. Éhen halt költők áttetsző kísértetei rontják az ünnepi hangulatot ma is; kínos, mint a himnusz közben felkorgó gyomor.

Én úgy gondolom, nem túl érdekes a költő testi megjelenése, apró-cseprő harcai az érvényesülésért, a megregényesített életrajz, jobb lenne a versekre figyelni, amelyek, ha jók, úgyis leválnak esendő porhüvelyünkről. Ki így él, ki úgy él, Babits tanárkodik, Illyés tisztviselősködik, Berda csavarog, Sinka zsákol… A költemények? A költemények szabadon repülnek, mert a vers maga a szabadság, lelkünk fényűzése! Mindnyájunké. Pártállás nélkül.

Ne a fájdalmat

Író-olvasó találkozó után az egyik lelkesült szavalóverseny-szervező, irodalombarát tanárnő, már az asztal mellett folyó beszélgetés közben megjegyezte:

– Ne a fájdalmat, hanem az egészséget tanulják el József Attilától!

A mondat ingerültre sikerült, tapintatosan el is engedtük a fülünk mellett, s tovább udvariaskodtunk egymással, hévvel, rutinosan, ifjú költők és irodalomszerető tanárok.

A megjegyzést azonban nem felejtettem el, tovább mocorgott bennem, szervezkedett a gondolataim között, érveket gyűjtött s bosszantott, hogy nem akar elmerülni az író-olvasó találkozó érdektelennek ítélt emlékével együtt. Hát jó, szántam el végre magamat, lássuk. Igaza van-e?

A nagyobb hitel kedvéért először a saját érzelmi megnyilatkozásaim természetét, egy-egy vers mögé modellálható pózokat, tartásokat, dacok és elkeseredések nem őszinteségét, hanem indokoltságát, távlatát és hőfokát, árnyékát vizsgálgattam, majd az egykorú pályatársak pontosan fejben tartott, naponta elmormolt verseit, indulatait vettem sorra – és nyugtalan lettem.

Azután így magyarázgattam magamnak: Ez valójában természetes is, hogy az induló költő erős, olykor túlságosan felhangolt érzelmeket keres magában, a szónak jó értelmében hatásosat, hiszen lobogni, érezni akar, érzékennyé akar válni. A tanulóidő ez, mikor a személyes érveket, tapasztalatokat ehhez a fölhangolt állapothoz keresi, csoportosítja, s a mesterektől ezeket a lelkiállapotokat lesi el, azon gyakorolja magát. Az etűdöket úgyis eldobja, ha megjön az „igazi hang”, akár egy kvinttel lejjebb is; a mutáció elmúlásával derül ki a hangfekvés.

Igen ám, de túl a költői nagyság varázserején, József Attilától, kimutathatóan e tanulóidőben, miért a fájdalmat vesszük át elsősorban, ami nem is „praktikus”, hiszen az egy életmű legmagasabb hangja, eltanulhatatlan, s fulladást okoz – miért nem például derűjét, játékosságát, iróniáját, csillagléptékű logikáját?

Mintha e tanulóidő lelki tartása el is húzódna s mazochisztikusan elfelhősödne, amely lelkiállapothoz, nem vitás, időnként bőven adódik valódi ok, starthátrányból hozott gátlások túllicitálása, a szegénység, származásemlék, valóban átélt, helyenként kötelező bakacsinja, történelmi emlékek; vagyis egy olyanfajta, szemérmes vagy nyílt fájdalomgörcs, amely fárasztó is, bénulást okozó is, és egy szempontból nem is veszélytelen a költőre. Abból ugyanis, hogy ez a lelkiállapot fölad más megközelítési lehetőségeket a világhoz, megfejtéseket, magyarázatokat, érveket. Az indulat, a fájdalom így nem mindig válik egy hibátlan logikájú gondolatsor érzelmi áttételévé, végeredményévé, hanem az utóbbi mozzanatot elhagyva, ötletszerűen, akár beidegzetten, jó ha nem blöffölve, jajveszékel, érzeleg, kóros esetben ömleng.

A nem megindokolt komorság, fájdalom túltengése ráadásul még komikus időzavarokat is okozhat: a századforduló fájvirágait vizionáljuk kisebb-nagyobb modern formájú cserepekbe.

Az illető tanárnő megjegyzését végül is nem tartom általános érvényűnek, de egy biológiai evidenciát feltétlenül tartalmaz: a fiatal szervezet öreg korára kopik el, s nem fordítva.

Nyilvános strand

Sohasem voltam még ilyen egyedül, mint e zsúfolt strand közepén, ordináré képektől gyötörve, végtagok, törzsek, fejek kibírhatatlanul áradó guernicája alatt feküdve, a víz, a zöld lomb, a júliusi ég idilljével nyakon öntve. Éreztem, hogy bennem van a hiba, lábujjamig terjedő önhittségem nem enged elvegyülni, hogy boldog gondtalansággal lebarnult háttá, lábszárrá, kerek koponyává váljak erre a pár órára. Ingerültséggé fajuló zavaromban egyik cigarettáról a másikra gyújtottam s ravaszul vártam, hogy túlfeszített idegeim elernyedjenek, majd az utolsó cigarettát sóhajtva belenyomtam a földbe, a könyvet a homlokom alá húztam, s behunytam a szememet.

Azt hiszem, ismerős az az érzés, amikor az ember az egyik érzékszervéről átvált a másikra. Ahogy behunyt szemmel feküdtem, hallásom kis ideig tartó bizonytalankodás után tisztán fogta az ide-oda áramló beszédfoszlányokat, olyan volt, mintha telefonkagylóban egyszerre több beszélgetést hallgatnánk; biztonságos volt, s a hallgatózás már-már részeg örömet okozott. Idegfeszültségem egy csapásra megszűnt, szinte lubickoltam ebben a felfedezett új közegben, a fejem felett átcsapó hangzavarban.

– … mégis vigyáznék, ócska szöveg, hisz te is egypárszor…

– … húst, kérem szépen, csak hetente egyszer, akkor is…

– … celluloidvízió! A poklok poklában is halljuk a vetítőgép zaját. Ezért tudjuk végignézni a borzalmakat. A játékkedvünket dobjuk be.

– Szóval először nem akartam. Nem, nem és nem! Könyörgött. A leghülyébb időpontokban telefonált. Az öreglány már irtó dühös volt. Ez nem kupleráj! – kiabált. – Itt nincs éjszakai ügyelet! – Gondoltam, te már csak szeretnéd. De azért dühös voltam én is.

– Ön nem jól emlékszik, kérem szépen. Kraljevóig csak tizennégy novemberében értünk…

– A kollégiumban nem bírtam tovább. Ilyen lehet a női börtön.

– Már a képek ritmusa is gépies. Nem ugyanaz, mint a szemünké, természetellenesen koncentrált, ugyanakkor felesleges erőfeszítéseket tesz arra, hogy természetesnek látsszék!

– Emlékszel arra a lányra, aki hálóingben rohangált fel-alá éjszáka? Először azt hittük, hogy holdkóros, de aztán…

– Októberében vagy novemberében, Orsova magasságától Montenegróig, légvonalban.

– Eisensteinben az a nagy, hogy indulatot közvetít és nem a valóságot. A valóságról való indulatait.

– Aztán mégis lementem. A Darlingban várt, ahol az a festett hajú bájgúnár zongorázik. Nem, a Lacika. A sarokban ült, már messziről láttam, hogy fénylik a szeme. Biztosan ivott, hogy ki ne essen a svungból. Nem esett ki. Ott folytatta, ahol a telefonban abbahagyta. Ittam én is egy fél konyakot, aztán úgy csináltam, mintha figyelnék.

– A Schlieffen-tervet jóval előbb készítették. Júliusban csak elővették.

– De, azt is mondta. Meg azt, hogy joga van prolongálni az ifjúságot. Az érzelmeiben. És hogy ezért ő hálás nekem. Ezért a szerelemért.

– Romm indulatokat akar ébreszteni a dokumentumokkal. Csakhogy a dokumentumok elsősorban a kíváncsiságunkat ébresztik föl!

– Tisza először nem akart belemenni az időpontba. Kérem szépen, ez egy érdekes megfigyelés, hogy a háborúkat mindig aratás után kezdik el!

– Nem válik el. Minden hónapban ad ötszáz forintot, míg elvégzem az egyetemet.

– A dokumentumokat már egyszer megfogalmazták. Na most, a megfogalmazás megfogalmazása…

– Szeptember vagy október. Ez az ideális időpont.

Aztán csönd lett egy darabig. Nem mertem felnézni, úgy éreztem magam, mint akit illetlenségen kaptak rajta, vártam, míg kicserélődnek körülöttem a beszélgetők, arrafelé fordítottam a fejemet, amerre az órát sejtettem, majd hirtelen kinyitottam a szememet. A nap az óra mögött volt éppen, az óra eltakarta, mint valami bolygó, napfogyatkozást játszottak. Könnyű szívvel összecsavartam a gyékényt, s elmentem zuhanyozni.

Közlekedési dugó

„Ölni szeretnék, mint mindannyian”, vagy legalábbis rúgni, vágni, pofozni. Megijedve vizsgálgatom magamban ezt az új indulatot, ezt a kinyomozhatatlan helyről származó véres szemű pukkancsot, fogát vicsorgató szörnyeteget, amely méltóságosabb haragvásaim, fegyelmezettebb, emberibb düheim fölött kalózkodik, előugrik nyelvet öltögetve, mielőtt észbe kaphatnék, s vállát vonogatva tűnik el, mit sem törődve megszégyenülten pirosló füleimmel.

S nincs egyedül. Illetve nem vagyok egyedül: kéretlenül összehoz egy viszkető, izzadó, rikácsoló, fölös vérnyomású táborral, holott ízlésem tiltakozik a társaság ellen, és alacsony a vérnyomásom. Vigyorogva olvastatja velem a lapok levelező rovatait, amelyekben pukkancstársaim a rigófüttyön civakodnak, paprikajancsi-testvéreim az ebadó miatt tiltakoznak, emberevő rokonaim az autóbuszkalauz fejét követelik.

Bár ez utóbbiban lehet valami. Talán ezen a járművön a leghevesebb a metamorfózis. Arra még emlékszem, hogy mint normális, fegyelmezett, tartózkodóan udvarias ember szállok fel. Aztán csöngetnek. Imbolyog velünk a busz, olvadozva a hőségben, mint valami lágy bőrű, monstre hernyó. Testem a kapaszkodón, lelkem szakadozó önuralmamon lóg, mikor jön egy férfi, le akar szállni, furakszik előre, karján a zakója. S persze, végighorzsol mindenkit vele. Még hozzám se ért, sőt megakadt egy orvul keresztbe fordult csípőn, mikor már reszket a gyomrom a dühtől. De egyelőre megnyugszom, pontosabban alig titkolt örömmel nyugtázom, hogy fönnakadt, hogy kétségbeesetten próbálkozik, de az orvul keresztbe fordult csípő hatalmas fenékké dagad, zsilippé növekszik, gáttá fejlődik. Amellett lélek se ki, se be. A kis körben, amely körülveszi a közlekedési dugót, cinkos feszültség támad, még csönd van, de már mindenki pontosan tudja a kiosztott szerepeket, a replikákat s a végkifejletet. Nem is látom, inkább érzem, hogy a gát tulajdonosa az arcomat fürkészi, s mély együttérzést olvashat le róla – s átvillan rajtam is, hogy dramaturgiai fontosságom van, hogy bármiféle nem idevaló fegyelem, udvariaskodás elronthatja a pillanatot –, mert megkezdődik az előadás. S oly gyorsan, hogy alig lehet követni, peregnek a dialógusok, olajozottan, kidolgozottan, fölényes rutinnal. A „maga édesanyja” és a „szálljon le, majd megmutatom” után a zakós megugrik, áttöri a gátat, és harsány röhögés közepette csörtet az ajtó felé.

Langyos, pocsolyaszerű derű árad szét a buszban, érzem, hogy süllyedek benne, ragacsos lesz a bőröm, s egy ebihal világképe lüktet koponyámban.

A kalauz az epizód után biztos érzékkel magához ragadja a főszerepet. Válogatott sületlenségekkel invitálja a felszállókat, majd merészen lecsap egy öregasszonyra. Ebihal fejemmel is sejtem bizonytalanul, hogy ez túlzás, amit az öregasszonnyal művel, érezheti a kalauz is, mert rögtön feljebb hág a hangja, túllicitálja a pimaszkodásait. Az áldozat megriadva az egyöntetű ellenszenven, a kétségtelen túlerőn, behúzza a vállát, s gyámoltalanul igyekszik eltűnni a pokolmélyi színpadról. Lassan émelyegni kezdek, már-már úgy néz ki, hogy megindul bennem a törzsfejlődés s emberré válok, mikor dühöm meglepő fordulattal az öregasszonyra támad, érzem, hogy meg tudnám ütni, mert elébem akar furakodni, azért se engedem, előtte szállok le az ajtón, s a friss levegőn hirtelen magamhoz térek. Rettenetesen szégyenkezem, lángol az arcom, kétségbeesett gesztussal lesegítem a nénit a buszról, s úgy fogadom hálálkodó szavait, mint a megváltást érthetetlen, emberalatti bűneimből.

Üres tea, kenyérrel

Az osztályon felüli irodalmi kávéházba jártunk csapatostól, reménybeli költők, hivatásos holdevők, vásott kabátú trónkövetelők, télen-nyáron; kitartóan lobogva a sarokban, mint valami hasznos munkára még nem fogott atommáglya. Hogy miből éltünk? Nem tudom, hiába töröm a fejem, de hát a létminimumra bizonyára tellett, mert hiszen ma is élünk mindnyájan, többé-kevésbé tisztes állásban, gondok között, pénzért loholva, mint minden rendes ember. De ekkor még az ilyen gondokat bőkezűen kivetettük a szívünkből, s az ifjúság kifogyhatatlan erőiből pótoltuk a felmerült hiányokat. Bőkezűen, mondom, mert krőzusnak éreztük magunkat valahányan, hiszen mi tudtuk, hogy kincs van a birtokunkban, grandiózus hitellevél, amelyet csak be kell mutatni az emberiségnek és az számolatlanul, az örömtől elakadó szavakkal fizet. Hát persze, a hitellevél még beváltatlan volt, s a szavunk is leginkább nekünk akadt el, ha a pincér zordan érdeklődött, hogy mit kérünk. De azért megtűrtek bennünket, mert az aranyozott helyiség ásítozott az ürességtől, mi meg pillanatok alatt kihevertük a szűkös rendelés okozta lelki sérelmeket.

Egyszer csak egy nagyon furcsa szerzet kezdett meg-megjelenni a kávéházban, pont délben beállított, leült a terem közepén egy asztal mellé. Feltűnő jelenség volt, nemcsak azért, mert a kávéház kongott az ürességtől, hanem, mert az új vendég enyhén szólva elütött az aranyozott helyiség színvonalától. Mármint ruházatában: hőben-fagyban egy fehérré mosott ballonkabát volt rajta, állig begombolva, fején zsírosodó vadászkalap, amelyet télen hideg ellen egy keskeny sállal kötött át az álla alatt, s a lábán elnyűhetetlen bányászbakancs. Egyébként pedig olyan fölényes nyugalommal viselkedett, tűrte a pincér gúnyos kérdéseit s a mi üdvözlő röhécselésünket, hogy feltétlenül némi tekintélyt vívott ki magának: a pincér kiszolgálta, mi pedig abbahagytuk a hangos üdvözléseket, s kíváncsian kezdtük figyelni.

Egyetlen nap se maradt el, pontosan délben becsoszogott, ha tél volt, leoldotta a sálat, lerakta a kalapot, nyáron kigombolta a ballonkabátot, s a pincérnél megrendelte mindennapi ebédjét: üres teát, s a zsebéből újságpapírba csomagolt kenyeret vett elő, nagy gonddal beleaprította a teába s lassan, jó étvággyal megette.

Egy idő után teljesen lekötötte a figyelmünket, mint valami pavlovi jelzésre, minden délben abbahagytuk világot megváltó vitáinkat, s lenyűgözve néztük a különös szertartást. Azt megtudtuk a pincértől (a pincérek Pesten mindent tudnak), hogy a fura vendég valamikor főszolgabíró volt, a rövid információ regényesítését már magunk is el tudtuk végezni: nyilván nemrég szabadult valamelyik internálótáborból, anyagi körülményei nem hagynak kétséget, családi állapota úgyszintén kiszámítható, valahonnan folydogálhat neki némi apanázs, mert különben nem tudna bejárni. Azonban nyitva állt előttünk a nagy kérdés: miért jár ide, a luxuskávéházba, ahol oly megalázóan kirí a környezetből, s ahol az üres tea is annyiba kerül, amennyiért egy liter tejet kaphatna a szomszéd mellékutcában.

Arányérzékünket sértette? Nyugalma dühített fel? Mindennap más-más indulattal figyeltük, ahogy kanalazza a teába áztatott kenyérdarabokat, s hosszan nyámmog rajtuk. Tüntetni jár ide? Vagy vezekelni? Vagy szenilis? Zavarba hozott bennünket ez a történelmi lecke, amely a rossz filmek modorában tálaltatott elénk, pedig hát, ha vigyorogva is, de be kellett látnunk, hogy erről van szó. Elég pontosan el tudtuk határolni a saját nyomorunkat az övétől. Mégsem éreztünk kielégülést az ő nyomora láttán, talán mert a hajdani főszolgabíró-világot mi már csak hírből ismertük, nem volt elég személyes okunk a bosszú gyönyörére. Hogy ő kéjelgett-e a mi nyomorunkban, ez nem volt kideríthető, ügyet se vetett ránk. S ez a szerencsétlen figura itt előttünk, ha nem tudjuk róla, hogy ki volt, lehetett volna másrészt lecsúszott vigéc is, vagy ütődött főkönyvelő, vagy fanatikus kántortanító.

Ellenszenvünk, sőt gyűlöletünk furcsa módon akkor támadt fel s nyert kielégülést, mikor egyszer elegánsan, kihúzott derékkal állított be a kávéházba, olyan tartással, mintha lovaglópálcával csapkodná a csizma szárát. Alig ismertük meg, a pincér a száját is nyitva felejtette csodálkozásában. Valami pénzhez juthatott, nyilván. „Öregem!” – mondta a pincérnek. – „Hozzon egy fél konyakot!”

A pincér továbbra is csodálkozva bámult rá, mintha kísértetet látna, majd elsietett, s kis idő múlva tálcán hozta az üres teát s lecsapta a kikupálódott ex-főszolgabíró elé.

Valami lehetett a pincér szemében, mert a főszolgabíró szó nélkül felállt, elment, s többet nem is láttuk a kávéházban.

Szigligeti tündérkastély

Volt profánabb neve is: íróhizlalda! A falu értékelte így az új urakét. Hát, mit mondjak, nem voltak tündérek, de a kastély, hatalmas parkjával, tündérkastély volt!

Nem én vagyok a legilletékesebb emlékező, hiszen nem voltam rendszeres beutalt, sőt nyomoronc korszakaim egyik lakás nélküli idejét húztam ki ott – de nem vagyok hálátlan! Talán jobban meg is becsültem a számomra akkor hihetetlen luxust: ágyba hozták a reggelit. Még nekem is, a fiatal, névtelen senkinek.

Mit éreztem, mit érezhetett egy fiatal költő? Valami ilyesmire emlékszem, hogy gúnyos szemmel méregettem a helyzetet, magamat, a pizsamás, szürcsölő szellemóriásokat, a hisztiző, konyhalányokat ugráltató írónőket. De ezt is biztos azért tettem így, hogy helyrebillenjen önérzetem. Igazságtalan voltam? Persze, hogy az, hiszen jóformán az utcáról kerültem oda, s minden irritált.

Mert volt valami furcsa ólmelegség is, ma már alig elképzelhető védettség – na, persze, már akinek sikerült oda bejutni! Mint egy nagy család! Mint a mesében! Ahol világhírű kolléga együtt sakkozott a zöldfülű kezdővel. Ahol a nagyhatalmú elnökkel gyerekes vicceket lehetett csinálni. Ahol az ellenállás későbbi bajnoka baráti pingpongcsatát vívott a vérestollú pártkritikussal. Volt, aki vonattal érkezett, volt, akit Aczél Mercedese fuvarozott. Volt, akit éppen kizártak a pártból, s volt, aki a kitüntetéseit külön bőröndben hozta.

Mondhatjuk, hogy egy kis Magyarország volt? Nem mondhatjuk, hiszen a nagy többség kívülrekedt. Inkább azt mondhatjuk, hogy egy mézzel bekent légyfogó volt.

Van szükség egyáltalán alkotóházra? Van, természetesen; a mostaniak is kiválóan működnek az új rendszerben. Nem az alkotóház tehet a kisiklásokról. Nem is az írók.

Én már húsz éve nem járok oda, nem csak azért, mert van egy kis saját „alkotóházam”, hanem azért sem, mert ma már egy órát sem bírnék ki a kollégákkal. Biztos én vagyok a hibás!

Elmélkedés a rajzfilmről

Első megfogalmazott érzésem az irigység volt, mikor kigyulladt a józan villanyfény a vetítőteremben, ahol a Pannónia Filmstúdió szíves meghívásából végignézhettünk egy válogatást a múlt évi rajz- és animációs filmekből. Ám az irigység tisztátalan szakmai hiúságból fakadt, s helyesebb, ha a másik érzésemről számolok be, a feltétel nélkül behódoló, gyermeki ámulatról, amely a sötétség cinkos oltalma alatt másfél órára eloldozott földi nyűgeimtől.

Gépesített, szakosított, és a csömörig sokszorosított modern művészeteink dadogása mögött már-már alig kivehető az a régi szívdobogás, amely elfogta gyámoltalan ősünket, mikor felidézve egy szörnyű futás emlékét, barlangja falára karcolta az óriási talpakat, torkot, fogakat; majd félelme csillapultán, egy könnyed mozdulattal térdre rogyasztotta a szörnyeteget, s egyre inkább nekividulva lándzsákat rajzolt belé, egyet a szívébe, egyet a szemébe, és mert fenékig ki akarta élvezni a megváltozott erőviszonyokat: a szörnyeteg fülcimpáját is átlőtte krétájával, vadászati szempontból teljesen feleslegesen.

Ezt a szívdobogást őrzik a mesék is, és őrzöm én is gyerekkoromból. Mindig dühbe jövök, mikor a mesék gyereknek nem való erőszakosságáról, „szadizmusáról” értekeznek, s undorral veszem kezembe a kiherélt népmeséket, az ifjúságnak átdolgozott változatokat. Rendszerint mindig az akció legfontosabb részét kanyarítják ki az átdolgozók: a veszélyt, amelyet le kell győznünk. Amely mennél nagyobb, elborzasztóbb, annál nagyobb a győzelmünk! Tizenkétszer ízleljük a sárkány fejét levágó kardsuhintást, s minden csapás után növünk egy hüvelyket, világosabb lesz egy árnyalattal a szuroksűrű sötétség; képzeletünk, hogy mégis mi vagyunk a föld urai, a részegségig kielégül.

Mert erről van szó; gyámoltalan ősünk esztétikai érzéke még hibátlan volt, ízlését még nem kötötték gúzsba az Akadémia által jóváhagyott elvek, győzelmet rajzoló kezét még nem bénították meg a zsűritagok aggályoskodó pillantásai.

Ezt az elképzelt győzelmet hordozzuk-őrizzük ösztöneinkben, a harsogó optimizmust, az isteni haladékot a legyőzetésben, hogy várjunk csak, fordul még a kocka! Emberré válásunk egyik legfontosabb elemének, bizonyítékának tartom – mit is? A művészetet? Melyiket?

Muszáj mégis az irigységről beszélnem, de hogy szakmai hiúságom is megnyugodjon, le kell szögezni, hogy a fentebb vázolt teljes győzelmet egyik művészeti szektor sem tudja már nyújtani, csak a népmesék. Meg a rajzfilm.

Maradjunk még egy kicsit a meséknél: végiggondolta-e már valaki, hogy a műveltségtől, sőt még a művészi érzéktől is oly távol eső emberek még ma is (az én gyerekkoromban is), akik egyébként szigorúak, kemények, gorombák, ha mesélni kell, főleg gyereknek, hajlandók rá és tudnak is ilyen-olyan mesét mondani. Többnyire ismertet s többnyire olyat, amit ők is gyerekkorukban hallottak. Vagyis létezik és nyilván létezni is fog az aktív fogyasztó és megőrző közösség a mese körül. És ezt a közösséget nem csak az a praktikus szükség tartja életben, hogy a gyereknek el kell aludni. Magam tapasztalatából beszélhetek csak, de sejtem, hogy egy tudományosabb felmérés is ezt igazolná: a mesemondásokba egyre inkább belecsúsztak a sűrített bölcsességek átadásai, a győzelem optimizmusa, a szegények, gyengék, gyerekek igazságának diadala.

Soha még olyan tisztán és világosan nem láttam a felnőttek lelkébe, mint gyerekszemmel; s gyanakszom erősen: a szülői kötelesség oltalma alatt alig titkolt örömmel jártak vissza egy üdítő, régi forrásra ők is, s egyformán kipirult arcunk bizonyította, hogy egyforma szomjat csillapítottunk.

A rajzfilm óriási szerencséje volt, hogy mellékesen jött létre, majdnem tréfaként. Hogy nem vették komolyan, s hogy rögtön a gyerekek világába utasították! Ilyen irigylésre méltó előnnyel még nem indult művészet modern korunkban: a teljes szabadságot kapta útravalóul, s mellé a kifejezés határtalanságát. S most már, őszintén remélem, nem is igen lehet a dolgot visszacsinálni. Mint valami hatalmas étvágyú csecsemő, aggály nélkül markolt a szakosított művészetek féltve őrzött kincseiből, egyiktől a rajzot, másiktól a filmtechnikát, harmadiktól a geget vette el, de a legtöbbet „degradálásából” profitálta: mesélhetett vidáman, felszabadultan, szívdobogva rémüldözhetett, a kimeríthetetlen emberi fantázia játékosságával.

S közben felnőtt a „komoly” művészetek mellé. Ezt meg kell magyarázni, mert ezek után ironikusan hangzik: egyenrangú lett velük, ha nem éppen kedvesebb a szívünknek. Képes arra, hogy sorsunk nagy kérdéseivel foglalkozzon. Hogy egyszerre mindenkihez szóljon: nyelvre, bőrszínre stb.-re való tekintet nélkül. Minden emberhez. (Jellemzőnek és bizonyítéknak tartom Jean Effel rajzábécé-kísérletét.) Kifejezőeszközeinek közérthetősége (demokratizmusa) a lehető legszélesebb.

Elfogult vagyok? Nem győzöm eléggé hangsúlyozni. És irigykedem továbbra is, mert hol van például olyan tömör, gyilkos iróniájú, mindenkire egyformán ható vers (szobor, festmény, színdarab, zene) a háború képtelensége ellen, mint Gémes József „Koncertisszimó” című rajzfilmje? Órákig tartana, míg a bennem keltett asszociációkat kifejteném, amit a film egy-két perc alatt „elmondott”. Vagy hol van az a bármilyen gyors ritmusban vágott komoly film, amely úgy átutaztatna a világon, mint Jankovics Marcel „Air Indiá”-ja? (Pedig ez „csak” egy reklámfilm, a legkonkrétabb társadalmi megrendelésre készült.) Két-három perc alatt nemcsak az utazásra van ideje, hanem meghökkentő metamorfózisokra, ironikus kommentárokra is.

Egyáltalán: a felszabadult, határtalan kifejezési lehetőség vonzza az invenciót, váratlan szemszögből mutat be igazságokat, ad filozófiával-indulattal teli látomást; a teljességet nem csak áhítja-invokálja, hanem be is mutatja egy merész ceruzavonással. Hatásosabban tud építeni a néző „dimenziójára”: képzeletére, kiegészítőkészségére, élettapasztalatára stb. – Sőt, mivel jobban igénybe veszi azt, mert a rajz mégiscsak rajz, jobban be is vonja a játékba.

A stúdió egyik legnagyobb szabású vállalkozása Juhász Ferenc „A Nap és a Hold elrablása” című költeményének feldolgozása. Reisenbüchler Sándor munkája. Valamiképpen összegzésnek is látszik, nem csak azért, mert viszonylag hosszabb időtartamú, mint a rajzfilmek általában (a másfél órás, „szájmozgásos”, kínos gonddal élethűvé rajzolt filmek nem tartoznak ebbe az egész gondolatmenetbe, egészséges merkantilizmusom azt súgja, hogy olcsóbb lett volna őket élő színészekkel megcsinálni), hanem, mert egybekomponálja, összegzi a jelenlegi kelléktárat: a rajzot, a színeket, a zenét – és a költői gondolatot. Úgy viszi át egy másik közegbe, hogy költemény marad, rajzköltemény.

Talán végül is ez a bűvös definíció s az elmélkedés végeredménye is: a költői gondolat kelt életre az új művészetben, a rajzfilmben, az emberi léleknek az a terméke, amelyik a legjobban szereti a szabadságot, s amelyet rendszerint szintén a gyerekek világába szoktak utasítani, mint a játékot, mint komoly dologra használhatatlan valamit; az én számításom szerint jó helyre, mert a jövőbe. Ezért szeretem a rajzfilmet.

Hogyan lettem gyerekfilmíró?

Sokszor elmondtam már, ha arról faggattak, hogyan is kezdtem a gyerekeknek írni, hogy régen, még ifjú költő koromban fülön csípett Kormos István, és dörmögő hangján megkérdezte: miért nem írsz meséket? Valami olyasmit dünnyögtem, hogy nem értek hozzá, meg hogy még sose próbáltam… Akkor éppen itt az ideje, hogy megpróbáld! – mondta szigorúan Kormos, s rögtön ott helyben, valamelyik kávéházban vagy talán az utcán, megrendelt tőlem egy mesekönyvet. Tehette, mivel kiváló szerkesztője volt az ifjúsági könyvkiadónak, s még kiválóbb költő, bár ezt akkor nem sokan tudták róla. Mi, fiatal költők akkor lógtunk a világban, itt-ott lehullajtott pénzen éltünk; én akkor éppen rémes verseket fordítottam rémes antológiákba. Kormosból nem hiányzott a taktikai érzék sem, hozzátette még, hogy a mesékért sokkal jobban fizetnek; s nem hiányzott az ügyszeretet sem, oktatóan felemelte az ujját, s azt mondta: Írjatok, különben nem tudjuk kiszorítani a dilettánsokat!

Hát így kezdődött. Sokkal jobban szerettem annál Kormost, semhogy ellentmondjak, hónapokig izzadtam, próbálkoztam, eltéptem a kéziratot, majd újra kezdtem, s végre megszületett egy mesefüzér egy posztócsacsiról és barátjáról, a hencegő kandúrról, akit Mirr-Murrnak hívtak. A könyv meg is jelent, ámulva forgattam s belepirultam a dicsőségbe, hiszen a nagyszerű festő, Bálint Endre illusztrálta. Egy kezdő író kezdő könyvét! Még ma is megmelegszik a szívem, ha rágondolok. Igen, valahogy így kell toborozni a szerzőket. Áldja meg az isten érte haló porában is!

Érthető, hogy kedvet kaptam és szorgalmasan írtam a gyerekkönyveket, némi sikert is elértem, a kis olvasók kezdték megszeretni a figuráimat, a kiadó új és új szerződésekkel biztatott. Ma már életem-működésem része a gyerekkönyv, semmi meghasonlást nem érzek a költő és a gyerekíró között, biztos vagyok benne, hogy a kettő ugyanaz, ugyanazon a sínen futtatom végig a verset és a mesét, ugyanaz a látomás és érzelem kell mind a kettőhöz.

Vagyis megtanultam a mesterséget, mert természetesen mesterség ez is. Azt csak az egészen tökkelütött dilettánsok hiszik, hogy mesét írni könnyű! Hogy az semmiség, hogy azt bárki elkövetheti, elég bal kézzel rittyenteni valamit – sajnos, még ma is tele vannak a polcok ilyen balkezű ifjúsági-történelmi-gyerekregényekkel…

De hagyjuk ezt, vannak jó írók is, Kormos nem harcolt teljesen hiába!

Vagyis már megtanultam gyerekkönyvet írni, amikor a jósors, szerencse, vagy csak egyszerűen az íróhiány a televízióhoz sodort, szippantott. Mégpedig, értelemszerűen, a gyerekosztályhoz. Már megjelent az első mesekönyvem, s abban bajuszát pödörgette Mirr-Murr, a kandúr. Nagyravágyó kandúr volt és szerencsés is, mivel beleszeretett egy szerkesztő: Kerekes Klári, s mikor megkérdezte, hogy nem lehetne-e esti mesét csinálni belőle, egyszerre bólintottunk, én és Mirr-Murr. Én azért még hozzátettem, hogy soha nem csináltam ilyet. Nem baj, hangzott a biztatás, majd megtanulod! Mirr-Murr karrierje így kezdődött, ötvenkét részben lépett fel. Én meg mit tehettem: tanulgattam a forgatókönyvírást, vagyis még egy mesterséget. Na de hát fiatal voltam én is és nagyravágyó, és menet közben megtanultam a dolgot. Kiknek volt akkor ideje főiskolára járni? Az én főiskoláim a homályos szerkesztőségek, a kivilágított műtermek és a szemrontó vágószobák voltak! Tanáraim a szerkesztők, rendezők, vágók. Csupa türelmes jó barát. Most itt megköszönöm nekik, hogy nagy szeretettel foglalkoztak a zöldfülű kezdővel! (Tanár persze akadt bőven másfajta is, illetve olyan, aki kioktatott, például a kész filmek átvételénél, tőlük is tanultam önmérsékletet, összeszorított szájú fegyelmet – de az ő emléküket borítsa feledés!)

A „Mirr-Murr, a kandúr” című bábfilmsorozat sikere más szerkesztők figyelmét is rám irányította. Ez már így van, mindenki szeret jó dolgokban részt venni, és magam is ilyen vagyok, ilyenkor sugárzik a derű, ragyog a nevetés, égig csap a jókedv! Nekem ebben nagy szerencsém volt. A legderűsebb, legjobb kedélyű szerkesztővel hozott össze a jósorom: Bálint Ágival. Öröm volt vele dolgozni, jó volt vele találkozni, s nagyokat lehetett vele nevetni. Ő volt az első nevető olvasóm, aki gyermeki kedéllyel tudott hahotázni egy-egy sikerültebb fordulaton, poénon. Sok-sok évet töltöttünk együtt, rengeteget nevettünk, s közben sok-sok rajz- és bábfilmet csináltunk. Nyoma sem volt, szikrája sem volt benne a féltékenységnek, amit ezen a pályán nagyon kevés emberről lehet elmondani! Úgy tudott örülni egy-egy írásnak, mintha ő írta volna. Mert ha nem tudná valaki: kiváló gyerekíró ő is! Talán azért volt ilyen. Nem volt rászorulva az irigységre, nem volt szüksége rá, remek egyensúlya volt a lelkének enélkül is!

Vagyis sorban találtam ki a meséket, könnyedén, vidáman, lelkesen – ami ilyen légkörben nem is csoda. Talán egy kicsit ez is érződik, meglátszik ezekben a filmekben. Így készült a „Legkisebb Ugrifüles”, huszonhat részben, Foky Ottó remek figuráival és rendezésében, aki a hosszú Mirr-Murrt is rendezte.

Azután a Pom Pom-sorozat következett. Nekem természetesen mindegyik mesém, mindegyik figurám „kedvencem”, az is, amelyik kevésbé sikeres, úgy vagyok velük, mint szülő a gyerekeivel. De azért mégis a Pom Pom a legkedvesebb! Tudom, hogy nem illik dicsekedni egy jól sikerült „gyerekkel”, de nem tehetek róla: nagyon a szívemhez nőtt. Talán ezt érezte meg Sajdik Ferenc is, aki zseniálisan továbbálmodta, továbbrajzolta. És persze Dargay Attila is, aki rendezte a filmet.

Már most itt leírhatok egy jó dolgot: a jó kedvvel végzett munka sok jó barátot hozott! Annál nagyobb ajándékot az élettől el sem tudok képzelni. Együtt álmodtuk tovább a meséket – mert a filmcsinálás közös álmodás is. És én nagyon boldog vagyok, hogy a barátaimból a legjobbat, a legjobb formát csiholta ki egy-egy írás. Ezt igazán szerénytelenség nélkül leírhatom, mert ha visszanézek az időbe, még ma is forrón megcsap az öröm, a közös munka öröme, az egymást lelkesítő munka öröme, az alkotás öröme.

Még javában folyt a Pom Pom forgatása, mikor bementem Bálint Ágihoz tereferélni, nevetgélni, majd mikor jól kibeszélgettük magunkat, rám szólt. Azonnal mondj egy címet! „Ho-ho-ho-hó!” – mondtam. Mert játszottunk, persze. „Mi az, hogy hohohohó?” – kérdezte tréfára csillanó szemmel. „Hát a Nagy Ho-ho-ho-horgász!” – vágtam rá. Aki egy kicsit is járatos az alkotáslélektanban, az tudja, hogy valahogy így pattannak ki az ötletek. A többi már gyerekjáték, kézügyesség. Szerződés, szinopszis, forgatókönyv, film. Ja, és előleg. Nem volt soha bennem semmilyen írói nagyképűség, erre mindig sajnáltam az energiát, ezt meghagytam a kollégáknak. Most is szívesen bevallom, hogy volt, mikor a gombhoz csináltam a kabátot, volt, mikor a kész műhöz keresgéltem a címet – nincs ebben semmi rossz, a lényeg a mű! Illetve az élet…

Mert például nagyon sokat írtam megrendelésre. Mint egy becsületes mesterember, mint például…, na ezt azért mégsem írom le, túl sok az irigy! A mai túl kényes és nem dolgozó irodalmunkban már azért is megkövezik az embert, ha egyáltalán ír, hát ha még jókedvűen is! Szívvel-lélekkel! Semmi mással nem törődve.

Megrendelésre készült a „Sebaj Tóbiás”-sorozat. Cakó Ferenc gyurmafilmet akart készíteni, s ahhoz kellett forgatókönyv. Egy gyurmafilm-forgatókönyv. Mert hogy ez is egy új műfaj. Szokás szerint, menet közben kísérleteztük ki a módszert, a stílust, a trükköket, a poénokat, a gegeket.

És megrendelésre írtam a Süsüt is! Persze, baráti megrendelésre. Takács Vera dramaturg és Szabó Attila rendező barátom elkapott egy beszélgetésre, hogy kellene egy bábfilm, egy jóságos figuráról, aki behemót, de jószívű… S ott rögtön a folyosó sarkában belemelegedve-eljátszva, ötleteket röptetve, vidáman megegyeztünk. Először csak egy részt, az első részt akartuk megcsinálni. Ám Süsü percek alatt meghódította a gyerekeket s nem csak itthon, úgyhogy folytatni kellett, a tévé is beadta a derekát, tizenhárom részre kötött szerződést, s abból kilencet le is gyártott…

Eddig a báb- és rajzfilmekről számoltam be, azt is futtában, mert a munka mégiscsak az író magánügye. De szeretnék még egy pár szót szólni a játékfilmekről is, mivel így igazságos, s mivel nem kevesebb örömet okoztak azok is, s remélem, hogy nem csak nekem.

Eszem ágában sincs különbséget tenni a két filmkészítés között. Hogy a játékfilm komolyabb vállalkozás, meg hogy az az igazi, meg ilyesmit mondani. Mert meggyőződésem szerint nincs semmiféle rangsorolás a műfajok között, csak jó és rossz mű van!

Négy játékfilmet írtam: Keménykalap és krumpliorr, rendezte Bácskai Lauró István; Le a cipővel!, rendezte Szabó Attila; Vakáció a halott utcában, rendezte Palásthy György; Csicsóka és a Moszkitók – rendezte Mamcserov Frigyes.

Most legalább egyről szeretnék hosszabban beszélni, az elsőről. Közben azért persze ezt is meg kellett tanulnom, a játékfilm forgatókönyvének írását. A figurákban, szituációkban gondolkodást, a másfajta dialógot, a másfajta történet kitalálását.

Úgy kezdődött, hogy a sok mesekönyv után írtam egy ifjúsági regényt, „Keménykalap és krumpliorr” volt a címe. Bolondos-bohócos történet volt magukra hagyott városi gyerekekről és egy elátkozott fagylaltosról, akit Bagamérinak hívtak. A könyvet elolvasta Békés József dramaturg s javasolta, hogy csináljunk belőle filmet, mert mozog benne valami, egy filmre való történet. Megbízták Bácskai Lauró István rendezőt, és csináltunk belőle négyrészes filmet, mert közben kiderült, hogy ennyi is mozog benne.

Nos, az illendőség azt kívánja, hogy röviden számoljak be: a rendező talált egy zseniális színészt, akit úgy hívtak, hogy Alfonzó, és két zseniális gyerekszínészt, akiket úgy hívtak, hogy Kovács Krisztián és Berkes Gábor! Ennyi tehetség munkája külföldön is szemet szúrt: Münchenben nyertünk vele díjat. Majd a hihetetlent, a legnagyobbat: Hollywoodban a világ legjobb filmjei versenyén az első díjat és az „Év legjobb gyerekfilmje” címet! Ehhez nincs mit hozzátennem, az olyan volt akkor is, mint egy álom. Olyan ma is.

Az író szerényen lehajtja a fejét s csak befelé somolyog boldogan, hogy megérte, hogy lám-lám, nem volt hiába a sok papír fölött töltött magányos óra! Majd felocsúdva a boldogságból új történeten töri a fejét, nini, már csillog a szeme, már eszébe jutott egy fura macskanév vagy egy újabb elátkozott fagylaltos…

A lábtörlő válaszol

Szomorúan olvasom a Filmkultúrában a nyári Cimbora-táborról szóló cikket. Nem azért, mert kritizál, ez minden halandó joga, immár nálunk is, hanem azért, mert felületes, pontatlan és híjával van a jóindulatnak. Összekever szerkesztőket, műsorokat, jókat és rosszakat, nem tud a díjakról s nem tud arról sem, hogy a magyar gyerekeken kívül még tizenegy ország gyerekei is ott voltak. Ráadásul magukkal hozták ukrán, román, szlovén, szerb, szlovák nyelvű kis barátaikat is, ami önmagában is feltűnhetett volna, ha másért nem, azért a poénért, hogy a gyerekek nem mindenben utánozzák a felnőtteket! Hála istennek! – tegyük hozzá gyorsan, s nem akarom tovább magyarázni ezt a szívderítő nyári jelet, mert az volt: isteni jel! S nem kell megvédeni É. Szabó Mártát sem, aki évek óta szívósan dolgozik ezen a csodán s hasonló csodákon, mivel ebben az ügyben nem szorul védelemre. S ahogy ismerem, fölös dicséretre se tart igényt, jól tudja, hogy a dolog önmagában hordja a jutalmát. Másképp nem csinálná, másképpen nem is lehetne csinálni, mint nagy elszánással, hívő lélekkel, vagyis nagy-nagy belülről fakadó hittel!

Mert szomorúságom igazi oka is ez, a cikk csak utolsó csepp a pohárban, hogy a gyerekek ügye kívülről nem kapja meg, amit érdemelne! Ha végignézek az elmúlt éveken s lefújom róluk a szalmaláng-ígérgetéseket, megkockáztatom, hogy évek óta tartó gyerekellenes hangulat van Magyarországon! Nehéz szavak, súlyos szavak, de ki kell végre mondani őket. Már csak azért is, mert szorít az idő, vészesen szorít, nincs idő kivárni, hogy a sok ígérgetésből legyen is valami, ugyanis a gyerekek órája gyorsabban ketyeg! Náluk négy-öt év egy korszak, s amit ezalatt nem kaptak meg, azt már sohasem lehet pótolni. Amit nem tápláltunk be a lelkükbe-agyukba ez alatt az idő alatt, az már örökre hiányozni fog, üresség lesz. Lyuk lesz a lelkükben. S aztán fariezus képpel csodálkozunk a Nemzeti Színházban rendetlenkedő gyerekeken, esetleg kioktatjuk őket, vagy kizavarjuk! Én csendesen azt kérdeztem akkor is magamban, mivel az illetőtől nem lehetett megkérdezni, hogy a rossz, odakent haknik helyett hányszor játszott-szavalt gyerekeknek a nádpálcát suhogtató művész? Mert világos, hogy a gyerekeket mindenre meg kell tanítani, a színházba járásra is, zenét hallgatni is például. Ha ezt máshonnan nem tudnánk, legalább Kodály százszor szánkba rágott szavait fogadnánk meg végre, hogy abból lesz a jövő közönsége, akit megtanítunk rá! De nemhogy megfogadnánk, inkább bezárjuk az ország egyetlen gyerekszínházát is. Nyilván fontosabb dologra kell a hely, nyilván minden fontosabb, mint a gyerekek, tőlük szemrebbenés nélkül el lehet venni a színházat.

Azután újfent csodálkozunk és rendőrért kiáltunk, ha nyáron úgynevezett kulcsos gyerekeket látunk ődöngeni az utcán. A kulcsos gyerekeket nem az íróbácsik és szerkesztőnénik találták ki, hanem ez az ország termelte ki, hogy még nagyobb legyen a dicsőség. Elmondok egy kis példát erre a vak nemtörődömségre. Amióta ebben a kerületben lakom, évente koptatom a mindenkori polgármester kilincsét, egy egyszerű ötletet ajánlgatva. Az ötlet pedig az, hogy a római kori romok közé, ami eredetileg is szabadtéri színház volt, fogadják be, gyűjtsék össze a csellengő gyerekeket. Pár fillér kellene hozzá nevelőkre, ügyelőkre, vécés nénikre. Bizonyos művészeket is meg lehetne nyerni az ingyenes fellépésre, vannak azért ilyenek. Reggeltől estig működhetne ez a kis sziget. Télen meg korcsolyapályát lehetne benne csinálni. Nos, a római kori romok ma is üresen állnak, dacolva az idővel, a polgármesterek ugyan változnak, de mind változatlanul dacol ma is a gyerekek óhajával.

A rossz példákat napokig lehetne sorolni, míg az embernek az élettől is elmegy a kedve, de mégis úgy gondolom, hogy szólni kell, protestálni, nem szabad beletörődni s nem szabad belemenni abba a sanda versenybe, hogy ki fárad el előbb, ki fásul el végképp. Itt van például a többszáz milliós Film Alapítvány, amely évente szét is osztja azt a többszáz milliót, s én évek óta figyelem, de bárki utánanézhet, hogy mennyi jut ebből a gyerekfilmre? Ha egy nullát leírok, az fejezi ki, hogy mennyi. Pedig én úgy gondolom az egyszerű adófizető eszemmel, hogy ez a mi pénzünk, az adófizetők pénze, amit mi adtunk nemes célra! Úgy tűnik, hogy ebből nem jut a gyerekeknek, ebből meg úgy tűnik, hogy a gyerek nem a miénk, vagy nem elég nemes cél! Valamikor a Tv gyerekosztálya egyedül 4-5 játékfilmet készített évente, s ez nem pénzkérdés, illetve a pénz ma is megvan, vagyis a kérdés súlyosabb.

Azután itt vannak a gyereklapok, vagyis hát, humorizál az ember keservesen: nincsenek! Szennylap van, pletykalap van, egyéb teljesen felesleges lapok vannak – gyereklap nincs. Egy vagy két elszánt szerkesztő kísérletezik néha, eleve halálra ítélve a pénzhiány s a közömbösség miatt. Évekkel ezelőtt a MUOSZ-ban tartottunk egy kétségbeesett sajtótájékoztatót, abból a keserves alkalomból, hogy megszűnt a „Cimbora” is éppen, világgá kiáltottuk a segélykérést s figyeltünk szorongva-reménykedve a válaszra. Ha azt mondom, hogy egy szót sem válaszolt senki, sokat mondok. Mélységes elkeseredésünkben elképzeltük, hogyan dörzsölik a kezüket az új milliomosok, s a nép által megválasztott felelősök, majd fityiszt mutattak: ezt a gyerekeknek! Fontosabb helyre kell a pénz, hadd ne soroljam, mire herdáltak milliókat, mert kigyullad a papír. Nem egyszer, nem kétszer az arcomba mondta egy-egy ilyen választott felelős, hogy mi a fenének kell a gyerekeknek színház, film, újság? Nem elég, hogy enni kapnak? Én ezekre nem reagáltam, úgy gondoltam, hogy falra hányt borsó egy ilyennek elmagyarázni; de mégis reagálni kell valahogy, s nekünk, gyerekpárti felnőtteknek, mivel a gyerek nem tud harcolni. A gyerek védtelen és kiszolgáltatott. És a helyzet még annál is rosszabb, mint ahogy gondoljuk.

Azután egy másik, dörzsöltebb, de nem kevésbé értetlen illetékes meg azt mondta, gondterhelt képet vágva, hogy először a múlt lukait kell betömni, azután jöhetnek a gyerekek! Lehengerlő érvelés, és nagyon veszélyes! Amíg tömködjük ugyanis a múlt szakadékait, amit egyébként nem nagyon értek, hogy miért, nem vesszük észre, hogy luk támad a jövőnkben is! S szépen, dacosan, vakon és ostobán gyalogolunk bele a semmibe. Micsoda sehonnai, máról holnapra élő-gondolkozó ország az, amelyik nem törődik a jövővel? Ha a gyerekek szemmagasságából nézem, félmilliónyi szempárral együtt, akkor ez az ődöngő, elhagyott gyerekek országa! S jaj nekünk!

Mert végig nem a magam nevében beszélek, hanem a gyerekek nevében. S azok nevében, akik erejükön felül dolgoznak, ügyködnek a gyerekekért, méltatlan helyzetben, néha kiröhögve. Hál’ istennek, vagyunk még egypáran, Rádióban, Tv-ben, könyvkiadóban, színházban, ilyen elszánt futóbolondok. Dicsőség helyett röhögést, segítség helyett lefitymálást kapva. Fogjuk egymás kezét, így alkotunk, nem, nem egy erős hálót – hanem egy lábtörlőt. Amibe bárki beletörölheti a lábát. Ám ez a lábtörlő a jövő küszöbe előtt van! És optimisták is vagyunk, minden rossz dacára, mert hiszünk a jövőben! Aki ugyanis a gyerekekben hisz, annak van jövője. Aki meg nem, annak nincs.

Visszahívó levél a Múzsához

Te drága, Te egyetlen, Te szép csapodár!

Nézd: nyilvánosan hívlak, mint hívlak: könyörgök, ha akarod: letérdelek, már az se érdekel, ha bohócot csinálsz belőlem, csak gyere vissza, mert nélküled senki vagyok, még ezt a levelet is alig tudom megfogalmazni!

Hallom, hogy összesúgnak mögöttem: ez egy mai költő?! Ez egy beatköltő?! Ez egy posztmodern?!

Ez egy ósdi troglodita, aki még ilyesmiben hisz!

De én nem törődöm velük: tudom, amit tudok.

Ők meg csak röhögjenek s írják továbbra is a zúzdának a verseket. Az ő múzsájuk a MÉH-tröszt, illetve annak privatizált hulladékgyűjtői. Nincs dolgod velük, sose volt.

Az én egyetlen Múzsám Te vagy, már ezért is vissza kell jönnöd hozzám!

Emlékezz az első csókra! Még sete-suta kamaszként kaptam Tőled, s a sok odakent csók között rögtön tudtam, hogy a Tiéd az igazi! Asszonyos volt, érett volt, hogy napokig szédelegtem tőle. Úgy ért, mint egy varázsütés, mindent azonnal abbahagytam: a tanulást, a hegedűórákat, s egyéb unalmas polgári foglalkozást, csak írtam, csak írtam, volt olyan nap, hogy tíz verset is. Vagyis költő lettem. Egyetlen csóktól!

És féltékeny és gyanakvó és számonkérő, mint az igazi szerelmesek. Legszívesebben bezártalak volna a szekrénybe, hogy csak az enyém legyél.

Mert bizony kissé csapodár vagy. Meg csélcsap, meg hűtelen, meg cemende! Másokat is megcsókolsz, bár nem vagyunk sokan, talán még egy… vagy kettő.

Az sem mondható, hogy szemérmes, netán szégyellős vagy. Homlokon csókoltál már villamoson, nyílt utcán, kocsmában, írószövetségben… nem, ott még nem!

Ilyenkor elpirultam s zavart, üveges szemmel néztem a végtelenbe. Azt hitték a halandó kritikusok, hogy ez az ihlet. Csak én tudtam, hogy egy csók volt! A Te csókod!

Az igazi barátok azért gyanakodtak. Egyszer megkérdezte Kardos G. Gyuri, a nagy versrajongó: Hogy írod ezeket a gyönyörű verseket? (Vagyis, hogy ki se nézné belőled az ember!)

– A Múzsa! – árultam el neki. – A Múzsa csókja!

– Hülye! – felelte ingerülten. – Múzsa nincs. Meghalt a görög-rómaiakkal. Épeszű ember nem hisz bennük!

Hát erről is szó van, a szerelmes ritkán épeszű. Ha elhagysz, mert néha hónapokra elhagysz, gyanús trükköket eszelek ki. Úgy teszek, mintha könnyebb vérű hölgyeknek csapnám a szelet: ezt-azt írok, újságcikket, kritikát, novellákat! Regényt!

Ez mindig beválik. Jössz durcásan seprűvel, sodrófával, s elzavarod őket.

Bezzeg az anyakönyvvezetőhöz nem jössz, házasságról hallani sem akarsz, így sose írhattalak bele a személyi igazolványomba. Igaz, azt se, hogy költő. Nincs ilyen foglalkozás.

S nem vállalsz betegápolást sem, félsz a bacilusoktól!

Én már ezekbe mind beletörődtem, csak ne hagyj el! Minden szeszélyedet eltűröm, pedig van egypár! Ha szomorú vagyok, vidám verseket íratsz velem. Ilyeneket súgsz kuncogva: „Ne a véredbe mártsd a tolladat, hanem a tintába!” Még ilyesmit: „Egy költő legyen fiatal és áttetsző!”

Pedig már egyik sem vagyok. Öregedő bolond vagyok, aki könyörög Neked, hogy ne hagyj el! Csak még ez egyszer csókolj homlokon: péntekre meg kell írnom ezt a levelet!

Gúnyosan lebiggyeszted gyönyörű szádat: „Mi vagyok én? Bér-Múzsa?! Csokiautomata?! Csókoljon meg a Mikulás! Ilyen vacakért nem adok csókot!”

Nézd, eltépem ezt az írást, csak gyere vissza! Mert már nincs értelme nélküled az életemnek!

Elszolmizáljam a Himnuszt?

A bohókás ötvenes évek közepén történt, hogy Kelemen János odaszólt a Hungária kávéházban: „Nem akarsz világot látni?” Majd leült az asztalhoz, és komolyra fordította a szót: „Nem adok semmilyen tanácsot, gazember!” Ami azt jelentette kormoránul, hogy segíteni akarok, mert kedvellek. Akkor még élt és működött a kormoránszövetség, de majd erről máskor, most csak annyit, hogy igen egyszerű alapszabálya volt: mindennek a fordítottja igaz! Tagjelölt kormoránként tétován ingattam a fejem, majd végre nagy szipákolások közt elmesélte, hogy miről van szó. Az Állami Népi Együttes európai körútra indul, ő mint újságíró és tolmács velük megy. Úgy hallotta, hogy kórustagot keresnek, valamilyen újságban meg is jelent, vagyis szedjem a lábam, s jelentkezzek. Nem esik le a koszorú a fejemről, ha énekelek, s legalább valami hasznát veszem tarhosi múltamnak. Pirulva, hebegve megköszöntem, mert akkor még pirulni és köszönni is tudtam, mondjam azt, hogy ezekből mára csak a hebegés maradt? S szedtem a lábam.

Csenki Imre előszobájában már többen várakoztak, volt valami furcsa is, de idegességemben nem jutott el a tudatomig, hogy mi is az. Csupa nő ült a fal mellett, szépek, izgulósak, s leplezetlen kíváncsisággal nézegettek. Végre sorra kerültem, s bementem. Csenki is leplezetlen kíváncsisággal nézett a zongora mellől. „Kelemen János küldött” – mondtam. „És mit küldött?” – kérdezte udvariasan. „Nem küldött semmit. A hirdetésre jöttem.” Aztán nagy lendülettel próbáltam lehengerelni Csenkit. Elmondtam, hogy a békés-tarhosi zeneiskolában végeztem, tetszett hallani róla, ugye, hegedülni tanultam, de tudok zongorázni és furulyázni is. És kottát olvasni, blattolni, tessék engem kipróbálni!

Csenki végre szóhoz jutott, türelmesen mosolygott: „Olvastad a hirdetést? Mi szopránt keresünk. Te meg, ahogy elnézem, inkább bariton vagy.”

Bekattant az agyamba, hogy mi volt a furcsa az előszobában, hát persze, a szopránok! De már lendületben voltam, s hadarva folytattam: „És nem lehetne a cigányok közé? Megtanulnék kontrázni is!”

Csenki még mindig mosolyogva ingatta a fejét.

„Segítenék cipelni a cimbalmot. Vagy a nagybőgőt.”

Csenki arcáról kezdett lehervadni a mosoly, némán rázta a fejét.

„Esetleg táncolnék” – csiholtam ki az agyamból az új szikrát. Úgy harcoltam, mintha az életemről lenne szó.

Csenki aprókat rázott a fején, mint akinek víz ment a fülébe.

„Vagy csizmát pucolnék…” Éreztem, hogy kimerülnek a lehetőségeim, közeledünk a végkifejlethez. De nem hagytam abba, lázasan törtem a fejem, s bedobtam a nagy népi ötletet. Ennek még akkor nagyobb súlya volt, mint manapság, s úgy hallottam, hogy Csenki jó magyar ember.

„Elszolmizáljam a Himnuszt? Tessék megadni a hangot!”

Csenki megadta. Piros fejjel felállt, s az ajtóra mutatott.

Nem kiabált, suttogott, de ez még félelmetesebb volt.

„Mars ki! Nem kell Himnusz! Nem kell cimbalom! Nem kell csizma!”

Hát imigyen nem sikerült az első európai körutam. Pedig én mindent megtettem.

Utazás fecskeszárnyon

Mivel három napig utaztunk Marosvásárhelyig és vissza, azért gondolom, hogy olyan volt, mint mikor a fecske szárnya érinti a tenger vizét. Északról Délre, két haza közt; vagyis a hasonlat sok mindent elbír, de azért nem kell túlterhelni. Mint a műfajt sem, amelynek utazó ügynökei voltunk. Mert például tavaszt hozó fecskék voltunk-é, mit vittünk, mit hoztunk csőrünkben, szívünkben? Különben tavasz volt, tőlünk függetlenül valódi zölddel, valódi virágokkal, e tavaszi habzás végigkísért az úton. Bennem talán erősebb volt a kikeleti bizsergés, az utazás izgalma, mivel először indultam Erdélybe. Hosszú lenne indokolni, hogy miért először; mentségemül viszont felhozható, hogy térképen többször is bejártam tájat, ízlelgetve a falu- és városneveket. Versbe is szedtem őket, amennyit csak tudtam, naivan, de erős hittel bűbájolgatva a rontás idején. A rombolás idején, amikor még a bölcsőhelyek nevét is el akarták törölni a föld színéről.

Mert bár naiv a költő hite, megmosolyognivalóan naiv, elismerem, de mégsem tehet mást, mint hogy a saját eszközeivel, a saját műfaján belül maradva, mondja a magáét. Ceruzát hegyez, nem kardot köszörül, a verslábakra ügyel, s nem a menetelő hadseregekre. Milyen egyszerű is lenne a világ, ha mindenki a saját mesterségére ügyelne, a saját dolgát végezné! Ám a világ sohasem egyszerű. Ma sem az. De külön örömöm telt benne, hogy kis csapatunk, amely lelkesen nekivágott két mikrobuszban az útnak, hallgatólagosan megegyezett: a közös kultúra követei leszünk. Nem többek, de nem is kevesebbek.

*

Virágok közül, virágos kedvvel indultunk az Európai Utas Bajza utcai székhelyéről. Régi barátok üdvözölték egymást, új barátságok nyiladoztak. A tévések bepakolták a mindent látó kamerákat, a rádiós kolléga a nyakában lógatta magnóját; korunk modern íródeákjai ők, krónikásai, farmernadrágos Tinódi Lantos Sebestyének. És mi, irodalmárok? A két műfaj szétvált ugyan, de nincs ellentétben. Közösen integettünk ki az ablakon, mindnyájan egy-egy kis európai utasnak éreztük magunkat. A csomagtartóban folyóiratok, könyvek mellett zsömlék, szalámik rejtőztek. Madárlátta útravaló, mind a kettőre szükség lehet, a testi és lelki elemózsiára.

Én nem vagyok valami nagy utazó, rutinos meg semmiképpen sem, ma is olyan izgalom fog el, mint gyerekkoromban, ha útra készülök. Előtte való nap bepakolok, órákkal előbb ébredek, toporogva reggelizek. Bennem mintha véget ért volna a magyarok kalandozó kedve, menthetetlenül otthon ülő falusi maradtam. Ezt azért nem szégyellem, mert Illyés is valami hasonlóról számolt be, pedig ő aztán igazán utazgatott. Egy gyerekkori szekerezgetés ma is veri bennem a szuperszonikus utazásokat. Még évekkel ezelőtt egy taskenti szálloda tizennyolcadik emeleti szobájában fogadtam meg, hogy csak annyira távolodok el hazámtól, ahonnan még gyalog vissza tudok jönni. Eddig nyúlik az a bizonyos köldökzsinór bennem. A világ káprázatos gazdagságát másképp élem meg. Helyben mélázva és képzelegve. Fiatal koromban nem utazhattam, csak esetleg disszidensként, amitől már akkor elborzadtam. Pedig akkor lett volna az igazi, mint a szerelem. Bánom, nem bánom? Még csak nem is irigykedem.

Érthető tehát a gyerekkori izgalom, ahogy robogunk a busszal. Egyelőre még itthoni utakon. Azután túl a határon. Titokban figyelem magamban azt a bizonyos köldökzsinórt: könnyen enged. Nem szorongok, ámulva bámulom a hegyeket. Erdélyi származású barátok mutogatják, ismertetik, mondják a nevüket. Én a Hortobágy szélén születtem, ma is elámulok a hegyeken. Lükő Gábor elméletét magyarázom viszonzásul, a hortobágyi pásztor perspektívalátását. Enyhén megmosolyogják. Mint ahogy annak idején szegény Lükőt. Mint például Szabédi László vitriolos kötetében, az „Ész és bűbáj”-ban. Pedig Lükőnek volt igaza. Szabédinak meg csak abban, hogy akkoriban kezdődött egy mára már súlyossá vált elmebaj. Szabédi Lászlót e kötetéből szerettem meg, a szikrázó okosságát, rendíthetetlen bátorságát. Mikor meghalt, egy versben búcsúztattam el: „Itt nyugszik Szabédi László, / földbeszúrt fekete zászló!” Eltértem a tárgytól? Nem hiszem, az erdélyi szellemi pezsgés rám is hatott, része eszmélkedésemnek, Kós Károlytól Nyirő Józsefig. Egy kis nép erőfeszítése a katasztrófában. Büszke voltam rá, hogy én is tagja vagyok e kis népnek, hogy magyar vagyok. Kellett ez a fiatalkori romantika, enélkül kevesebb lennék. Az emberi szervezet úgy védekezik a katasztrófa ellen, hogy kómába esik. Ha mást nem, arra példát mutattunk, hogyan viselkedik a lélek.

Nagy szavak, de a hegyekhez illő nagy szavak.

*

Már nem fiatal fejjel, de vidám lélekkel tanulom a hegyeket. A hatalmas zöld fennsíkokat, a meredek lejtőket. Színpadias érzés fog el, a nagy gesztusok hevülete. Ide valóban havasi kürt kell, a tilinkó nem hallatszik.

Azután a városok. Csupa ismerős olvasmányélmény! Hogy is mondjam? Nagyváradon úgy mozgok, mintha már jártam volna itt. Nincs ezen mit restellni, élményeink több mint fele irodalmi. Állunk az ódon szálloda előtt, s az álmosan lecsüngő fűzfák alatt fürgén fut a Körös. Hozza-viszi az időt, mint a habokat. Derűsen szimatolom, ízlelgetem, csupa ismerős íz, illat, hangulat.

Felületes az utazó, felületesek a benyomásai? Meglehet, de legalább őszintén bevallom, nem erőltetek magamra zord prófétapofát, nem gyűrök homlokomra ítélkező ráncokat. Odaadó szívvel figyelek mindenre, ahogy tőlem telik.

Marosvásárhelyen a vasárnapi utcákon korzózunk, megcsodálom a fényképről ismerős épületeket, templomokat. Mintha az egyik kisebb lenne, a másik meg nagyobb, kiszabadulva a fotó kalodájából.

Mind a két városban sikeresen szerepeltünk, mehetünk haza. Hasznosak voltunk, nem voltunk hasznosak? Szeretettel mentünk, szeretettel vártak, ha nem is váltottuk meg futtában a világot, talán nem is voltunk haszontalanok. Meg merném kockáztatni, hogy az apró rezdüléseknek is van ereje és értelme, a fűszál tiktakolásának, nem csak a hegyomlásoknak. Talán a mi fecskeszárnyon való utazásunknak is.

Az utolsó szép kikötő

Nézem ezt a régi, megsárgult fényképet. Mint egy falevelet az őszi szél, elém sodorta a véletlen. Mert ősz van, csakis ősz lehet, de még verőfényes! Szelíd fények csillannak, a háttér alakváltóan homályos: éppen születik, éppen elmúlik. Mint ami most nem igazán fontos. Csak a két alak éles, betöltik a képet, uralják a hangulatot: ránk figyelj! Ellenkezés nélkül követem a felszólítást s melegedő szívvel veszem észre, hogy ők viszont csakis egymásra figyelnek! Olyan magától értetődő mozdulattal ölelik egymást, kirekesztve mindent, mint akik ezt gyakorolják hetven éve, nyolcvan éve. Lenyűgöző ez a mozdulat, ez az egymást ölelés, nem tudom levenni róluk a szemem. Pedig ők engemet is kizárnak, nem csak azért, mert ismeretlenek és én is idegen vagyok, hanem mert olyan hibátlanul zártak, mint egy szobor! Az csak véletlen és persze szerencse, hogy a fényképész lekapta őket. Mert nem a fényképnek pózolnak, ez teljesen világos, és nem is pózolnak, nem játszanak szerepet, önmagukat adják bátran, szemérmetlenül, mint egy műalkotás!

Megnyugodva mosolygok a fényképre, hiszen akkor én is bátran nézhetem őket, nem sért senkit a kíváncsiságom, lepereg róluk az ellágyulásom.

Egy férfi és egy nő ül a kerti széken, egymáshoz fordulva, egymásra borulva. Csak a nő arca látszik, profilból, s az első, ami feltűnik, hogy milyen szép! Ezen elmerengek egy kicsit, helyes, a nők legyenek szépek! Tündököljenek a mi gyönyörűségünkre, ezt a csillagot követjük mi, esendő, kopott, elfáradt férfiak. S elrejtjük arcunkat a szépség mögé – mint itt a fényképen. Tetszik nekem ez a mozdulat, annyira tetszik, hogy elidőzöm fölötte. A férfi a nő vállára hajtja a fejét – mintha súgna, mintha sírna? Nem látni jól, csak azt látni, hogy a nő mosolyog. Erre is rábólintok, hogy bizony, így van! Ez a mosoly életünk vasnál szilárdabb támasztéka! Ez a mosoly csitítja zaklatott szívünket, ez a mosoly lágyítja fogcsikorgatásunkat, ez a mosoly oldja keserűségünket. Ezt a mosolyt láttuk anyánk arcán először, s de jó lenne, ha ezzel búcsúzhatnánk is.

Mert a búcsúzás is ott van a képen, habár azt nem tudta lekapni a fotográfus, de ott van a hosszú út s ott van, hogy közeleg a vége. S ott van a képen a közelítő tél is, és ott van a közelítő halál. De most még ősz van, az utolsó szép kikötő a tél előtt, a halál előtt.

De nem ettől van sírhatnékom, az űri hideg még nem süvít be a képbe, a szívembe. És nem ezért mosolygok könnyeimet nyelve. Mi az, ami megrendít, s mi az, amitől mégis nagy, könnyes nyugalom önt el? Nézem e régi fotográfiát, azután rájövök: a szeretet, a sugárzó szeretet életünk nagy titka! A szeretet, amely túléli az ifjúságot, az ellobbanó szerelmeket, amely öregkorunk napja lesz, amelyet büszkén és győztesen szegezünk szembe az elmúlással. Mert tudjuk, hogy a végén a tél győz, a halál győz.

De most ők győztek a képen, ölelő mozdulatukkal kirekesztették a halált.

Egymásra úszó képek a Kolosy térről

A tér Óbudán van, beszorítva a folyó és a hegyek közé, kétoldalt elzúg mellette a forgalom, elzúg mellette az élet, kopott kövei között vedlett fák állnak, éjszaka kiköhögik a port, a benzinszagot, kínlódva ózont csinálnak belőle. Semmi kis szürke tér, nekem mégis kedvencem, mondhatnám, hogy apró szerelmem, ha ez egy térrel kapcsolatban nem lenne túlságosan furcsa!

De valóban olyan furcsa-e? Miért ne lehetnének az embernek e világban ilyen szerelmei is? Hiszen már az elején úgy kezdődött, mint az igazi szerelem. Mikor Óbudára költöztem, s felfedezőutamon megpillantottam, egy csapásra megszerettem! Dobogó szívvel megálltam a piac sarkán, s gyönyörködve néztem az összetákolt, kátránypapírral fedett bódékat, az asztalon pirosló manósipkát: a cseresznyepaprikát, a felfújt képű almát, a lányos zöldbabot, a bársony csikóorrhoz hasonló gombát, és a többi földi csodát, és nem tudtam betelni velük! Segítségül hívtam az orromat is, és mámorosan beszívtam az illatokat: a füstölt hús, a savanyú káposzta, a kapor illatát, mint egy kábítószeres. A komor falak-évek között feltündöklő darabka gyerekkor volt a piac. Rögtön otthon éreztem magam! Kisimultak a ráncok az arcomon s egy kicsit a lelkemen is. Naponta lejártam, télen-nyáron, hőben-hóban, hűséges széptevő, a kofák mosolyogva fogadták köszöntésemet, elnézően figyelték téblábolásomat. Lassan kóstolói rangra emelkedtem, jutalmul a hűségemért, ami azt jelentette, hogy itt is kaptam egy falat kolbászt, ott is kaptam egy szem szőlőt, csak hogy el ne vigyem az álmukat. Játékos és tiszta szerelem virágzott bennünk e csöppnyi piacon, ahogy kell, s amitől el lehet viselni az életet.

A szerelem nem múlt el, ott van ma is a szívemben, vagyis nem én lettem hűtlen: a piacot bontották le. A bódék eltűntek, néha elképzelem, hogy kátránypapír szárnyukkal felrepültek az égbe, s magukkal vitték ámuló éveimet.

Tudom én, hogy elzúg az idő, s amit épphogy megszerettünk, eltűnik. Eszemmel fel is fogom a változást, józanul s kíváncsian nézem az alakuló újat. Nem vagyok érzéketlen a változó iránt. Jól tudom, hogy nem lehet s nem érdemes megállítani az időt, mert úgy van bölcsen elrendezve, hogy múlik: sebeket gyógyítva, új izgalmakat ígérve. A változó idő az én közegem is, reményem és vigasztalásom. Úszom benne bátran én is, vagy csak evickélek, de mindenképpen előre, ahogy minden normális halandó teszi.

A régi piac helyén modern, takaros, tiszta csarnok áll, a zónapörköltet lehelő kiskocsmák helyett higiénikus büfék; műanyag rekeszekben a gyümölcsök, kifényesítve, megmosdatva, a manósipkák s egyéb bohóságok eltűntek a Köjál szigorú pillantása elől. Szép az új piac? Szép! Felzárkózott az európai színvonalhoz, büszkék lehetünk rá!

Hogy nem járok le immár az új piacra, az meg az én bajom. Nem is tudom, hogy mi a bajom. Hogy elszállnak az évek? Erről az új piac nem tehet, s magam még erőm teljében vagyok, derűsen nézek az elzúgó időre: volt-nincs! Talán, hogy szívemben lassabb a változás, ott él, virul a régi piac változatlanul s amíg élek: örökké!

De hát ez sem olyan nagy baj! Ennyit igazán elcsenhetünk az örökkévalóságból! Mert az is a miénk, ami holtágként visszakanyarodik, ellentétesen az elmúlással, ellenkezve minden józan ésszel, kiteljesítve rövidke életünket: az emlékezés, a halhatatlan vigaszág!

Láttam egy kis csodát

Hatalmas hegyek közt éltünk két hétig, ha csak felnéztem rájuk, szédültem, kitört rajtam a tériszony; de néztem őket konokul, edzettem síksági lelkemet, mert a hegyeket is meg kell tanulni! Két-három nap múlva már könnyedén, sőt pimaszul bámultam rájuk: „Mit nekem, te zordon Jungfrau…” Botladozom, térdig süppedve a hóban, nehézkesen félremászva a fecskeként suhanó sízők elől. Nevetséges voltam Hortobágyszéli szememmel, szorongásommal? De legalább őszinte voltam, s ez is valami. Tudtam, hogy csodát látok, a világ csodái közül az egyiket, s szoktattam hozzá a szívemet, szememet, ha szeretni nem is, de legalább csodálni tudjam. A végén sikerült is, ott van fejem valamelyik rekeszében, megcímezve, dátumozva, bélyeggel, mint egy képes levelezőlap.

Úgy tűnik, hogy a csodák is vonzzák egymást, vagyis hogy jó széria is van, nem csak rossz – töprengtem babonásan, mikor már otthonosan mozogtam az óriási hegyek között, s még otthonosabban szürcsöltem a forralt bort a barátságos, meleg kocsmákban.

Ezt a másik csodát mi vittük oda, a gazdag Svájcba, s büszkén dobogott magyar szívem s úgy gondoltam, hogy egy kicsit kiegyenlítettük nyomasztóan nagy hegyeiket, amit végül is nem ők csináltak, Istentől kapták ajándékba.

Ez a másik csoda pedig a muzsika volt. Két autóbusznyi gyerekkel megrakodva foglaltuk el Grindelwaldot, mint eleink Szent Gallent, de minket jobban szerettek, ezt tanúsíthatom, s megírta az ottani újság is szokatlanul lelkendező szavakkal.

Táborverés után, mert hiszen az volt: a téli Cimbora-tábor, ki-kirajzottak a muzsikáló gyerekek a hangversenytermekbe, templomokba, városokba és falvakba. A szintén magyar Vásári Tamás vezénylésénél elbűvölték a svájci szíveket. A zongoraszólista, a tizennégy éves Érdi Tamás fergeteges sikert aratott, és nem azért, mert nem látó, mert vak, hanem azért, mert kész, érett zongoraművész! Öröm volt hallgatni és öröm volt honfitársnak lenni a hangversenyteremben zúgó tapsviharban. Csupa kipirult arc, hangosan dobogó szív voltunk, mert most az egyszer nekünk szólt a taps, az őszinte elismerés a világnak e túl gazdag s meglehetősen zárkózott szegletében! Egy pillanatra mi is egyenlők voltunk s egy picit még gazdagabbak, hiszen mi adtunk ajándékot.

E két nagy csodával: a hegy és a muzsika csodájával szívemben lődörögtem délelőttönként a szálloda körül. Beszimatoltam a tehénistállóba, ahonnan reggelenként a friss tejet kaptuk. Nem fűzök hozzá megjegyzéseket, nem hasonlítom össze az itthoni kétnapos, száz kilométereket utaztatott magyar tejjel; nincs kedvem elrontani a hangulatot.

Mert e délelőttökön láttam a kis csodát, s a szívem azonnal megtelt vele, mert emberi méretű volt, plusz egy picit több, ami még nem csordul ki.

Két síoktató tanította a svájci és magyar vak gyerekeket sízni! Egymást fogva, libasorban lépegettek fel a gyerekek, lábukon síléccel, az enyhe lejtő tetejére. Első nap még tétován a levegőbe tapogatva siklottak-bukdácsoltak. De makacsul újrakezdték, egymást fogva felmásztak. S megint lesiklottak, már kevesebb eséssel, bukdácsolással. Mindennap figyeltem őket, már nem érdekeltek a hegyek. A harmadik-negyedik nap esés nélkül, könnyedén siklottak le, boldog, győztes nevetésük elkeveredett a többi, látó gyerekével. Messziről nem is volt különbség. Egy kupac viháncoló öröm volt, egy maroknyi, Isten tenyerébe összefogott boldog gyereklélek volt az egész. Megtelt velük a völgy, megtelt velük a világ. A szemem is tele lett könnyel, de szerencsére eltakarta a napszemüveg.

Próbáljunk együtt élni a szalmonellával?

Ez a nyár is tele volt sok-sok kis vidám csodával! Mikor rövid életünket megtoldottuk hosszú nyári délutánnal. Az egyik ilyen délután úgy kezdődött, hogy Márta felhívott: csütörtökön ugorjak át Almádiba. Hívjam Tivadart is a szomszédból, és útközben vegyük fel Katit az újságíró-üdülőből. Lassan araszoltunk, Tivadar bal kézzel vezetett, jobb keze gipszben, én a két nagy zacskó fosóka szilvát szorongattam, amit ajándéknak szedtem a kertemben, Kati hátul csevegett, mint egy zümmögő adóvevő, egy gyönyörűen lebarnult adóvevő.

Szokásom szerint kétfelé bambultam: a vánszorgó autókat figyeltem, mehetnénk négyökrös szekéren is, így merengtem; fél füllel meg a beszélgetésből igyekeztem elcsípni valamit. Éppen valami perről volt szó, vagy reklamációról, hogy az új autó hat liter helyett nyolcat fogyaszt, ehhez nem tudtam hozzászólni. Azután meg, hogy a nagyfiú alsó ajkát visszavarrták, megsértette egy trehányul üzemeltetett bobpályán, ehhez meg nem akartam. Azután meg, hogy egy tisztiorvos azt nyilatkozta, próbáljunk együtt élni a szalmonellával! Ehhez tudtam volna szólni, ez felrázott, de Almádi határában jártunk, s mire összeszedtem az eszemet, már nyakig merültünk a navigációs problémába. Ugyanis eltévedtünk. Tivadar a hosszú turnéévek, a hakniutak tapasztalatából idézett: ha nincs kint tábla, menj a megérzésed után! Tábla nem volt, vagy nem láttuk. Én a vállamat vonogattam, hogy ebben analfabéta vagyok, a templomtoronnyal szemben is képes vagyok eltévedni, vagyis rám ne számítsatok. Kati előkapta a telefont: hívjuk fel Sanyit, a házigazdát!

Én a telefonnal is úgy vagyok, hogy otthon is kihúzom, nem hogy még magammal is cipeljem! De most örültem neki, és vigyorogva figyeltem a beszélgetést. Sanyi először is jól letolt minket, hogy hol késünk, azután örült, hogy már jövünk, azután irányítgatni kezdett. „Most forduljatok jobbra! Ott, ahol ki van írva, hogy cukrászda. Jó! Most ahol az a két kislány áll, kanyarodjatok be!”

Kati hüledezett: ez lát minket! Beleszólt a telefonba: Sanyi, te látsz minket? Persze, hogy látlak! – jött a válasz. Nézzetek föl, akkor ti is láttok! Itt vagyok az erkélyen.

A hatalmas kert szőlősorokkal futott fel a dombra, egészen a nyári ég aljáig. A teraszon ültünk, révbe ért utazók, mögöttünk a régi házhoz ragasztott új épület, a falakban nagy kövek, mellettünk a borospince jámbor háta. A házból zene szólt, az asztalon gyümölcs, sör, szekszárdi vörös, padlizsánkrém, hideg gombás lecsó, a szívünkben könnyű nyári öröm. Most kéne megállítani az időt, hunyorogtam a napra, kimerevíteni, mint egy fényképet, és megőrizni, hogy kitartson télig. A fűben kölyökkutyák birkóztak, hemperegtek, rengeteg foguk kivillogott a pofájukból. A fákon szilva hamvasodott, lent a víz egy öbölnyi smaragdot csillogtatott. Szép volt, na, dolgozott bennem a sör, a szekszárdi vörös és a költő.

Új vendégek jöttek, Pistáék, kapolcsi baracklekvárt hoztak. A házigazda elégedetten körülnézett, majd meggyújtotta a tüzet a kert végében a kövekből rakott tűzhelyen. A kutyák sóvár pofával szimatolni kezdtek, csatlakoztam a kutyákhoz, ez a mi világunk, itt hússütés lesz! Mert a nyár egy kicsit fölszabadít, a ledobott ruhák-göncök mögül előbújik mindegyikünkből a nomád, aki fülig kormosan, de boldogan rakja a tüzet, szeleteli a húst, nyársat hegyez, füstöt tüdőz le. A nyár ajándéka ez is, nem vitás, a kertek során örömtüzek gyúlnak, egymásnak üzennek a felszálló füsttel, hogy élünk ám, és belakjuk a földet!

Üzentünk mi is, buzgón raktuk a tüzet, a füst ide-oda hajolt a szél irányába, maga előtt űzve a szúnyogokat. A tűzből parázs lett, a délutánból este, faltuk a sült húst, kortyoltuk rá a bort. A világ tökéletes és hibátlan volt, jólesően merültem el a boldog agyvérszegénységbe, a bőrömmel lélegeztem, a gyomrommal gondolkoztam. Nálam ez könnyen megy, évek óta gyakorolom, mint egy pogány meditációt. Néztem a derűsen derengő baráti arcokat, fél füllel most is el-elkaptam a vitaáriákat, dühödt monológokat, ország-világ gondját taglaló staccatókat. Ez is hozzátartozik a lelki egyensúlyunkhoz meg a jó vacsorához. Ott ülve nem nagyon ért el hozzám a gond, bár természetesen én is beleszóltam, és kellő hőfokon. De a világ, hál’ istennek, továbbra is két szólamban szólt, vitánk, hangoskodásunk fúgaszerűen keveredett és csendült össze a nagyobb dallammal, mint ahogy szívünk a csillagos nyári égbolttal. Miután okosabb nem jutott eszembe, be akartam dobni a szalmonellákat, meg a tisztiorvos megjegyzését, ezt is persze, mint kölcsönötletet. De valahogy nem volt sikerem vele, többé-kevésbé mindenki a saját kerekén gurult, váltó nélküli síneken, mint ahogy az mostanában lenni szokott. Én is, naná, ezzel a ki nem dolgozott szalmonellámmal, de akkor nem tudtam szabadulni tőle. Hogy miért kell együtt élni vele, meg végül is miért ne, hiszen annyi mindennel együtt élünk? Már kezdett bennem kialakulni valami grandiózus hasonlat, mély tanulság, de még azért nem volt az igazi, éreztem, hogy még csiszolni kéne! Nem nagyon tudtam kibontakozni, az elfogyasztott bor is akadályozott egy kicsit, pedig különben nem szokott. Kezdtem belegabalyodni, mikor a háziasszony kedvesen kirántott a slamasztikából: hagyd már a csudába azt a gusztustalan szalmonellát! Most vacsoráztunk…

Azonnal igazat adtam neki, mert amúgy derűs és jó természetem van. Hagytam a csudába a szalmonellát. Majd még dolgozom rajta. Addig is maradt a nyár, az életünket meghosszabbító barátság, ahogy tartottuk egymásban a lelket, és a kutyák villogó szeme a bokrok alól. És bolond, aki többet akar.

Beszéd az Osiris Kiadó év végi vacsoráján

Tisztelt közönség! Kedves barátaim!

Mikor felkértek ennek a beszédnek a megtartására, megkérdeztem Lázár Ervin pályatársamat és barátomat (e kettő nem mindig esik egybe…), hogy miből merítette az ihletet a tavalyi beszédéhez? Hát – mondta elmerengve –, Gyurgyák János igazgató úr beígért egy díjat! Ez nagy lökést ad az író tollának!

Eme aranyat érő gondolat köré szeretném szőni én is a mondanivalómat. Tudós elmék és még tudósabb akadémikusok sokat foglalkoztak már azzal a kérdéssel, hogy mi az ihlet, hogy mitől jön meg az író ihlete? Én most egy új szempontból szeretném megvizsgálni a kérdést, talán kevesebb hozzá a tudományom, de annál több a tapasztalatom.

Igen nagy példák állnak előttünk, akik világosan és félreérthetetlenül fogalmazták meg e tárgyban a véleményüket! Mondhatnám úgy is, hogy bátran és dacosan felemelt fejjel hadat üzentek annak az általános közfelfogásnak, hogy egy költő legyen áttetsző! Mármint testileg, az éhhalál szélén.

E nagy példák közül számomra az egyik legkedvesebb Szabó Dezső esete Püski Sándor könyvkiadóval. Ez még akkor történt, amikor Püski egyetemi jegyzetek másolásából élt, igen szerényen, de gondolt egy merészet, és egy regényt kért Szabó Dezsőtől. A nagy író hosszú levélben válaszolt, s tízezer pengőt kért. Ami hallatlanul nagy összeg volt. Mert; idézem: „Ezen összeg kézhezvétele indítja el bennem azt a rejtelmes folyamatot, amelynek végeredménye a regény!”

Egy Szabó Dezső-regénnyel, természetesen, ma is szegényebbek vagyunk, de megmaradt a tanulság.

A tanulság pedig az, kedves barátaim, hogy támogatni kell az írókat! A rejtelmes folyamatot rájuk kell bízni, majd ők megszülik a művet. De van közben azért egy apró alkalom, egy jó pillanat, amikor ebben segíteni tudunk. Nagyon egyszerűen fogalmazva, abban, hogy az író a rejtelmes folyamat közben ne haljon éhen! Keserű poén, hogy Szabó Dezső is azok közé a magyar írók közé tartozik, akik szó szerint éhen haltak.

Nem mindenki olyan ügyes kezű, mint Voltaire, aki lottón nyert egy rakás pénzt. Igaz, hogy ki is költözött Franciaországból azonnal, talán az akkori APEH miatt…

Engem mindig földühített az a közhangulat, amely az írókat-költőket a terített asztal végére utasította, morzsákat csipegetni az „Isten testén való osztozásnál”. Szánakozó mosolyok, gúnyos röhögések hangzanak az elmúlt századokból, az operettszínpadokról és a kabarékból. Az éhenkórász, tutyimutyi zseni figuráját szereti igazán a nagyközönség, de legalábbis, ha éhen nem: haljon meg a csatamezőn.

Azt, hogy miért kell támogatni az írókat, ebben a körben fel sem merem tenni. Azt sem, hogy mi a dolga az írónak? Például „A nem szemléleti végső világegész helyébe teremtése a szemléleti végső világegésznek”, hogy csak az egyszerűbbeket mondjam…

De azt igen, hogy mennyit ér például egy vers? Pénzben, forintban? Mennyit ér például egy József Attila-vers? Mondjuk: „A Dunánál” című? Vagy mennyit ér a Himnusz? Vagy a Szeptember végén?

Megfizethetetlen! – vágjuk rá mosolyogva. És kivéve ezt a mostani ritka alkalmat, nem is fizetjük meg.

Pedig igazán kevés pénzből például lehet venni egy kis halhatatlanságot! Tudták ezt azok, akiket nem csak pénzzel, hanem ésszel is megáldott a sors! Maecenas nevét ki ismerné különben? Vagy a többi mecénásét? (Ezt csak zárójelben mondom, de hátha felcsillan a mostani gazdagok szeme…)

Persze, az is egy nagy kérdés, hogy mikor költő a költő? Csak akkor, amikor verset ír? Vagyis csak akkor kell támogatni? Amikor meg nem ír, akkor meg olyan, mint a többi ember, eszik, iszik, ruha kell neki, és így tovább. József Attila teszi fel ezt a kérdést is, önmagát gyötörve ezzel is, szigorúan végiggondolva a költő helyzetét. Ő sok mindent végigélt – gondolatban! Bár jellemző, hogy gyerekkori verse így kezdődik: „Úgy szeretnék gazdag lenni!” Sok minden sikerült neki, például, hogy zseniális költő lett, de ez az egy nem! Ő csak adott, számolatlanul szórta kincseit.

Drága barátaim, befejezésül fogadjuk meg a költő szavát! Mert azért ebből is látszik, hogy a magyar költőkben gyerekkoruktól él ez a vágy! Ma is, mindegyikben, bennem is!

Egy fénykép hátoldalára

Rendet raktam az íróasztalom fiókjaiban, a szokásos őszi, munka előtti, munkát halogató nagytakarítás szertartása ez, így csalogatom-szoktatom magamat vissza a gályapadhoz, mikor a kezembe akadt egy fénykép. Nézegettem, forgatgattam, a fiókok kihúzva maradtak, mint megannyi tátva felejtett száj, velem együtt ámuldoztak az elsuhant időn. Mert határozottan éreztem az elsuhanó időt, áthúzott kis szobámon, tompán dobolt a fülem, mint légnyomás után. Nem kell ezen csodálkozni, szoktam ilyeneket érezni, az ilyesfajta hallucinációk, érzékcsalódások mindennaposak nálam, ha belelendülök a munkába.

De azt is éreztem, hogy ez most valami más! Nagyobb szabású, sorsdöntőbb; valami fontosabbat sugall a megtalált fénykép. Kornis Péter készítette, több tekercs filmet ellőtt, kaján, szinte ördögi mosollyal fekete képén, ide-oda helyezkedve a szűk kis különteremben, apró terpeszben egyensúlyozva-guggolva, mint egy süllyedő hajó fedélzetén. Azután előhívta, azután szétosztotta, illetve vigyorogva letette egyszer az asztalra, hogy mindenki válasszon magának egyet emlékbe.

Most itt van a kezemben, s elmélázok, hogy mitől olyan fontos, miért sugall többet, mint egy közönséges fénykép? Talán azért, mert én is rajta vagyok? Ez rendben is lenne, ezen elédelegtem egy kis ideig, jó az ilyen gondolat, izmosodik tőle az ember önérzete. Mikor már úgy éreztem, hogy elég ebből az izomépítésből, önérzetdúsításból, tovább vizsgálgattam a képet, most már tárgyilagosabban, mondhatnám: vizsla szemmel. Kinézve azon a keskeny résen, amely barátaimnak oly sok kedves alkalmat adott a lüke viccelődésre: „Hogy látsz ki rajta?” Valahogy kilátok.

Na nézzük csak: először a helyszínt. A helyszín a régi Sípos különterme, ahová már évek óta jártunk, hetente, rendszeresen, többnyire írók, de odakapott egy-két színész, sakkozó, gyógyszerész, grafikus, fotós is. Igazán a zsebünkhöz és a szívünkhöz mért hely volt, az olcsó, de finom ételeket szeretettel fűszerezték. Nyugodtan dicsérhetem, ez nem a reklám helye, mivel a régi Sípost lebontották, s egy nagy gödör van a helyén.

Az idő? Úgy gondolom, hogy nyolc éve, kilenc éve lehetett. A fénykép hátára nincs ráírva, csak úgy saccolgatom, nincs más támpontom, mint az, hogy soványabb vagyok, más a frizurám, és láthatóan más a hangulatom is. Vidámabb, harsányabb, ugyanis éppen dalolunk Galsaival, egymás vállát átölelve, mint két atyafi a vásárban; legyőzhetetlen, elnyomhatatlan kivagyi duett. És persze: Galsai még élt, nagyon is élt, látványosan felfüggesztve öröklött hipochondriáját. Én a kunsági mezők üde lelkét kurjantottam bele a dalba, ő évszázados papi borospincék liturgikus mélyéről echózott. Nemes versengés volt, hullott a vakolat a mennyezetről. Istenem, nyolc év, kilenc év! Egy vidám metszet az időből. Talán ez a titok nyitja? Elmerengek ezen is, elképzelem, hogy egy füstös kiskocsma kóvályog velünk megtöltve az öröklétben, az űrben, kihallatszik belőle a víg muzsikaszó, s az angyalok vidoran lesik, hallgatják, a felhő szélén kalimpálva a lábukkal.

De mégis úgy érzem, hogy nem emiatt ilyen szívenütően fontos ez a fénykép! Nem, nem, hiszen nincs abban semmi különleges, hogy egy kocsmában víg a hangulat.

Talán a szereplők? Csupa híres író! Már akkor is híresek voltak, amikor megörökítette őket a fényképezőgép, s ez a hírnév mára csak kilombosodott. És csupa barát! Látható, szinte hallható és tapintható a barátság. Mert ez hozott össze bennünket hetente, egész héten át sóvárogva vártuk a keddet, amikor találkozhatunk. Hét közben izgatott telefonok zümmögtek a városban, számonkérő, kamaszos hevű kérdések hangzottak el, hogy ugye, jössz kedden, s lelkes fogadkozások válaszoltak, hogy mindenképpen, négykézláb is. Pedig hát nem voltunk kamaszok, mindenki túlesett már egy-két randevún, tűzkeresztségen. Mi csiholt fel, mi taszított-préselt egymáshoz, hogy sóvárogva vártuk a keddet, amikor találkozhatunk, itt, Óbudán, a város félreeső helyén? Komor gondok, unalmas munkahelyek, savanyú kompromisszumok-alkuk elől menekült ide mindenki, ha csak egy estére is, egy pompás halászlére, egy korty italra, egy korty barátságra. Ettől volt a fényképen is jól látható nyerítő jókedv, a késleltetett kamaszkor duhajkodása, a nótázás, a féktelen, túlcsorduló öröm. Mert úgy viselkedtünk, minden nyűgöt ledobva, mint a gyerekek, vagy a kimenős bakák, vagy mint a börtönből szabadult rabok.

Nos, a szereplők! Képzeljük el a hosszú asztalt, végignyúlik a helyiségen, s a fényképen, az asztal egyik végén fehéren világító szakállal, mintha szalvéta lenne a nyakában, Gyurkovics ül. Háttal, az asztal sarkán Csurka, féloldalt könyökölve Kardos Gé; egy bokorban, nyilván az érkezés szeszélyes sorrendje szerint. A premier plánban még Gazsi úr, a prímás magasodik fölénk a nyírettyűjével, áll persze, húzza a vonót, arcáról a mosoly rácsorog a húrokra. Gyurkovics arcán fitymáló félmosoly, mivel most kivételesen nem ő a főszereplő, s ezt nehezen tűri. Csurkából csak a háta látszik, széles nyugalmat áraszt. Kardos Gé egy elmegyógyász udvarias érdeklődésével figyel, féloldalasan könyökölve az asztalon és a szék karfáján.

Minket figyel: Galsait és engem. Van is mit figyelni! Galsai, főművévcl szöges ellentétben, maga volt a megtestesült, százhúsz kilónyi életöröm. Legendák terjengtek éjféli töltöttkáposzta-főzéseiről, ivásairól, szerelmeiről, e legendákat ő is buzgón terjesztette, színesítette, csiszolgatta, mint egy népmesét. Ő volt a társaság lelke, ahogy mondani szokták, ami abból is világosan kiderül, hogy halála után szétesett a társaság, lélek nélkül maradt.

De most még él itt, e fényképen, de mennyire hogy él, versenyt énekelünk a felágaskodó vonónak, ahogy ezer éve szokás: szem a szembe, egymás vállát átölelve, a másik kéz az égnek feszítve! Mitől van ilyen jó kedvünk? Irigykedve nézem magunkat, ami ugyebár egy jó nagy tudathasadás; de most meg se kottyan, különben is óriási gyakorlatom van, ezen a pályán ezt nem olyan nehéz beszerezni, hajaj, az álmaink és a valóság például, és hogy melyikben is élünk.

Most, amíg ezt írom, biztos, hogy a régi Síposban. Le se kell hunyni a szemem, úgy álmodozom, illetve jól látom, hogy nyár van, s kihúzódtunk a különteremből. Ez egy másik fénykép, ugyanarról, a szemembe égetve. Sorra hívom elő a pillanatfelvételeket. Macskák mászkálnak a tetőn, galambokra vadászva. A nagy, bugyborékoló akváriumból kiugrik egy hal, végigvergődik, csapkodva az asztalok között. Volt úgy, hogy tele volt velünk a kert, volt, hogy csak ketten ültünk Hernádival. Csípős nyelvvel szapultuk a hűtleneket, akik holmi nyaralásért, ezért-azért elcserélik a barátokat! Ekkor imbolygott be Bódy Gábor szegény, a szerelmeivel. Mintha a csapkodásra jött volna vissza. Egyből valószerűtlenné vált a nyári éjszaka, hogy is mondjam, mintha könnyedén kinyílt volna még egy dimenzió, ebből is látszik, mekkora sugárzó tehetség volt! A lányokat leültette hozzánk, ő fel-alá lebegett az asztalok között, mintha már túljutott volna a gravitáción. Nem, nem volt részeg, józanul volt ilyen. Tűnődve magyarázta, hogy befesti az arcunkat aranyfestékkel, s úgy filmez le, hogy halhatatlanok legyünk a celluloidon. Komolyan bólogattunk mi is, ízlelgettük a halhatatlanságot, azután elmentünk még mind az éjszakába, táncoltunk, azután péntek reggel Bódy felvágta az ereit. Mi volt ez, búcsú? Nem tudom, s nem akarom elemezni se; egyben, feltöretlenül őrzöm a szívemben. Mint egy titkot? De hát minden titok kiderült az asztal mellett! Például az is, hogy ugyan Dékány fél halászleveket rendelt, de számolatlanul adta a baráti kölcsönöket. Galsai például súlyos pénzekkel tartozott neki. Vagy hogy Adorján sakkmester verseket ír. Hogy Kaján egy zseni, de ez senkinek nem tűnt fel, itt mindenki zseni volt, vagy zsenijelölt. Hogy Koppányi mennyit fizetett Mándynak egy hangjátékért. Minden titok kiderült? Ami akkor nem derült ki: árulás, jellemhiba, besúgóbárca aláírása, nem számított és nem fájt. Boldog gyanútlanságban éltünk, ahogy kell.

Azután jött az ősz, a tél, a Végh Antal-féle disznótorokra is innen indultunk, Galsai előtte még bevágott egy nagy adag töltött káposztát, biztos, ami biztos. Szakonyi szelíden ingatta a fejét, ingerelte minden túlzás, de mivel ő volt az Emberfi az Adáshibából, nem korholt, nem szólt. Megint bevonultunk a különterembe. Lengyel Jóska, a gyógyszerész alezredes egy kosár diót tett az asztalra, volt ebben valami szép családias-házias, kínálta a pincéreket is, ropogtattuk a diót. Egyedül Bertha tett megjegyzést: ugye, nem loptad? Mivel ő egyáltalán nem Emberfi-típus.

Voltak futóvendégek is, akiket megfogott a hely szelleme. Karinthy Cinit is megfogta, degeszre zabálta magát halászlével, a pincérek az ajtóban állva gyönyörködtek, Marika, a vezető még a szakácsot is kihívta. De Cini másnap lerázta a hely szellemét, mint kutya a vizet, s az Új Tükörben megírta, hogy ehetetlen a halászlé. A pincérek még sokáig lesték, feneketlen keserűséggel a szívükben, aztán elfelejtették az orvtámadást. Továbbra is hozták a potya haleseléket, uszonyt, fejet, farkat rántva, nagy tálakban: a cég ajándéka! Kezdtek büszkék lenni ránk, és szolidárisak is. Pisszegve-vigyorogva mutatták a kint ülő nyomozókat, akiket arról lehetett felismerni, hogy egész este egy fröccs mellett üldögéltek. De ez se zavart bennünket igazán, sérthetetlennek éreztük magunkat, mintha egy burok lenne a különterem, amelybe nem tör be a külvilág. A kedd esték boldogan ismétlődtek, mint egy derűs vallás derűs szertartása, ittunk, fecsegtünk, daloltunk, a cigányok be-bekukkantottak, hogy lehet-e már, majd betódultak s húzták lelkesen.

Mint ezen a fényképen is látható, a társaság is nagyjából mindig ugyanaz, akik gyönyörködve hallgatják, mi meg fújjuk Galsaival rendületlenül, mintha sose akarnánk abbahagyni. Mellettünk Farkas Laci dudorászik visszafogottan. Mellette Mile révedezik, a szerb költő, aki ugyan nem ért egy szót se, de a többit nagyon jól érti, ahhoz nem kell nyelvtudás. Egy-két órával előbb még Módos is itt ült, de Milc leöntötte a nadrágját vörösborral, erre sértődötten hazarohant. Egy székkel arrébb Bella somolyog, kicsit gúnyosan, ami nem csoda, hiszen most végezte el a konzervatórium zongora szakát, füle még a klasszikusokkal van tele, asztalon futkosó ujjai a „Vidám földműves” című darabot kopogtatják, ellenpontként a kornyikálásra. A prímás hegedűje alatt Lázár ül, csak konya bajusza látszik, de őt erről is fel lehet ismerni, elegendő lenne az is, ha csak a bajuszát küldené el vendégségbe. Ott kell ülnie Ághnak is, hiszen a szerb költőt ő hozta magával vad hegyvidékeken és még vadabb kocsmákon át, míg szerencsésen révbe érkeztek az óbudai kicsiny kikötőbe.

Az asztalon bor, sör, pezsgő, vodka vegyesen, ami azt jelenti, hogy nem az ital volt fontos, nem attól volt jó kedvünk.

Hogy mitől volt jó kedvünk, azt homályosan értem, sejtem. De mitől vagyok szomorú, mikor a fényképről árad, sugárzik a vidámság? Mitől van, hogy nézem, nézem a képet, s lassan elfacsarodik a szívem? Hogy elsuhant az idő? Nem igazán attól, még erőm teljében vagyok, még visszamosolygok a gúnyosan fülembe fütyülő, elzúgó időnek. Még könnyedén firkálgatok az idő hátára, mint e fénykép hátára. Lehet-e az idő hátára írni? Lehet, lehet, mindenre lehet, a levegőre is és a körmünkre is, mint tudjuk. Hogy egy halott is ül közöttünk? Nem is igazán ettől vagyok szomorú. Galsait elsirattuk, de az élőre derűsen gondolok vissza; a halál nem vitt mindent magával, a java része itt maradt a szívünkben.

Azután felszínre bukkan, ami eleitől fogva ott bujkált a bőröm alatt, mint egy gránátszilánk: attól vagyok szomorú, hogy ezt a társaságot ma már nem lehet összehozni! Semmilyen kocsmában, semmilyen ürüggyel.

Kritikák, cikkek, arcképek

Beszéljünk a zenéről

Jó tanácsok egy fiatal költőnek

Hogy már az elején elkerüljük a zavart: a fiatal költő én vagyok. Hogy miért fiatal? Ez már szokás nálunk, és én sem vagyok mindenáron a magam ellensége: örömmel nyugtázom ezt a besorolást. Istenem, milyen jó is örök fiatalnak lenni! Ha elgondolom, hogy az emberiség mennyi velőt és túlórát fordított már a nagy titok megfejtésére, s lám, a hazai irodalmi kritika mintegy mellékesen feltalálta a csodabalzsamot. Le a kalappal! Addig örüljünk, míg valami mást fel nem talál.

Milyen alapon adok tanácsokat? Azon az alapon, hogy én tartom el ezt a fiatal költőt, én vigasztalom, ha kétségbeesik, én viselem szertelenkedéseinek következményeit, én bocsátom meg tévedéseit. Nélkülem felkopna az álla, vagy mehetne slágerénekesnek! Meglehetős tapasztalattal is rendelkezem, mert sajna, ha ő nem is, de én lassan már beérkezem a higgadt férfikorba, rám, becsületes állampolgárra nem vonatkozik a kritika bűbája. S annak idején meg, bizony már tizenöt éve, mikor valóban fiatal voltam, elmulasztottam tanácsokat adni magamnak. Most egy füst alatt ezt is pótolom.

Első jó tanácsom, sajnos éppen ezért, idejétmúlt is: ne menj költőnek! Válasszál valamilyen értelmesebb és nyugodtabb pályát! A XX. század második felében vannak már civilizáltabb változatai a mazochizmusnak. Például… De hát ezzel a tanáccsal már úgyis elkéstem.

Második jó tanácsom már bölcsen tudomásul veszi ezt a baklövést, s igyekszik legalább megkönnyíteni a helyzetet. Így hangzik: ne ugorj be a világ hőmérséklet-ingadozásainak, természeti jelenség az, melynek része és nem parancsolója vagy. Dermesztő télben kezdted ezt a pályát, télikabát nélkül, ahogy a nagykönyvben meg van írva, füled tele volt az üvegvágó csikorgó muzsikájával, s mire éppen eltaláltad a hangnemet, olvadni kezdett, s zavarba jöttél makacsságod miatt. Már a kezdésnél megspórolhattuk volna a reumát. Ugyanakkor persze ne is állj be a levelibékák helyezkedő seregébe, más szakma az és nem is fizetik olyan jól, hogy megérné. Költői megrendüléseidet és örömeidet is időtállóbb anyagból gyúrd össze, gondolj arra, hogy mindenféle változást az emberiség egy része mindig túlélt – tarts velük, lesd el a titkukat, övéké a jövő! Hogy ez nem hősi magatartás? Szerencse a bajban, hogy csak költőnek mentél!

Harmadik jótanács-kévém óvatosabb, hiszen könnyebb megmondani, mit ne csinálj, pláne utólag, s tulajdonképpen lehetetlen előre megmondani, hogy mit csinálj; még az esztéták is melléfognak néha. Tehetséged, ha van, úgyis rátalál az egyetlen s neki való megoldásra. Ne fogóddz sokáig az elvekbe, de fogóddz halálodig az anyanyelvbe: anyagod, levegőd, talán megtartód is; s elég időtállónak látszik. Ne hidd, hogy könnyű, nyugodtan rábízhatod magad: csendesen, de tévedhetetlenül kidob magából, ha vadhajtásnak bizonyultál. Ezt elvvé is fokozhatod: a nyelvet néped élteti, használja, s meglepően bölcsnek mutatkozik a kiválasztásban. Légy ezeken kívül erkölcsös, de csak míg nem ártasz vele; ne gyötörd meg hajlamaidat, örömre billenő kedélyedet, tréfára hegyesedő eszedet. Az erkölcs történelmi képződmény, te, mint biológiai képződmény, valamivel régebbi vagy. Egyetlen tudományod is, hogy a faj tagja vagy, de ezzel ne hencegj, mert nem vagy egyedül. Van persze némileg különböző sorsod, célod is, de ez csak akkor ér valamit, ha nem különbözik túlságosan. Sorsodból, ha éppen akarsz, csinálhatsz példázatot, de hát az sem bizonyos, hogy többet ér, ha mások csinálnak belőle. A kíváncsiságod legyen mérhetetlen, ne pedig harci kedved. A költő harca a mindent kimondás kiváltságáért folyik, kardja-pajzsa a jó fogalmazás és az igazság, s szerényen lásd be, hogy nem értesz a városépítéshez. Legyen meggyőződésed: hogy amit írtál, arra csak az ihlet kényszerített, s még így sem biztos, hogy remekmű kerül ki a körmöd közül. Függetlenségedből se csinálj programot, vegyülj csak el nyugodtan a magamfajta kisfizetésűek közé, mi sem szekálunk mindig tanácsokkal. Általában, azt az egy kisiklást leszámítva, elég sok a hasonlóság köztünk.

S végül, nem is tanács, inkább kérés: hangoljuk össze skizofréniánkat. Fifti-fifti. Hajlandó vagyok többet engedni, gürizni, izgulni, csak írjál nyugodtan, s néha engedj részesülni abból az isteninek látszó kéjes önelégültségből, amit akkor érzel, mikor megszültél egy verset, de még nem adtad oda a szerkesztőnek.

Üdvözöl már nem olyan fiatal feled:

Csukás István

Két fiatal költő

A lassan már anekdotává nyájasodó megállapítással kell kezdeni ezt a rövid beszámolót is: íme, két fiatal költő, aki harmincadik éve felé jár. Érdemes lenne már eltűnődni e nyájas beletörődésen is; az irodalom renyhe sejtcseréjén, a regenerálódás lassuló ütemén, hogy mi az oka, milyen betegséget eredményezhet, és mi a gyógymódja. Mintha egy szakasz kiesett volna az élő irodalom ontogeneziséből, a kamaszkor-ifjúkor szertelen, tüdőt-eret tágító, csillagért nyúló, tiszteletlen, mindent felforgató ideje. Hol vannak a suhanc József Attilák, Weöres Sándorok, az ifjonc Juhász Ferencek, Nagy Lászlók – és derűsen tudnánk folytatni a sort, ha visszafelé nézünk. S nem a csodagyerekekről van szó, akik végül is kivételek, hanem a 18–20 évesekről, akiken még nem fog az illem, a konvenció, s az egyéb tánciskolai szendeség.

Ennek az áldatlan állapotnak a következményeit legelsősorban a már nem fiatal „fiatal költők” szenvedik, akik kínlódva nőnek, mint fa a kő alatt; kitörő kedvüket fanyar mosoly szegi; felnőtté válásuk harcát többnyire önmagukkal vívják, magánügyként, tanú és ellenfél nélkül. A közlés és visszhang, a siker és kudarc egészséges, nevelő élményéből kimaradtak; a teljes mellőzés fölös keserűséget és dacot szül, bezárkózást eredményez a kitárulkozás helyett.

Ez a félszegség, vagy a félszegséget ellensúlyozó harsányság megtalálható Kiss Benedek és Urbán Gyula köteteiben is; de ne tetézzük az igazságtalanságot, inkább figyeljük azt, ami tehetséges, ígéretes és kész a verseikben.

Bár a véletlen sodorta könyvüket egymás mellé, akad közös sajátosságuk. Ilyen közös sajátosság, hogy mind a ketten transzponálják, átírják, egy fokkal magasabb hangra emelik mondanivalójukat, költői énjüket. Természetesen elsősorban különböznek egymástól. Urbán Gyula groteszkebb, Kiss Benedek balladásabb. Urbán többet bíz az értelemre, kedvvel játszat logikai csattanókat, alkalmaz fintoros anakronizmusokat, kever össze heinei mosollyal korokat, eszméket, eszményképeket; Kiss inkább mágikusabb, bájolóbb, egyzengésű elemekből, érzelmekből, szavakból építi versét, érzelmibb hatásra törekszik. Ez a közös sajátosság, a „megemelt hang” inkább még a tanulóévek maradványa, görcsös igyekezet a költőiségre, a repülés első mozdulata: lábujjhegyre állás. Mert mikor elrugaszkodnak és repülnek (vagy bátrabb pillanataikban gyalogolnak), a vers hangja nem bicsaklik, a hangmagasság természetesnek tűnik. Mert természetesen külön egyéniségek ők, megkülönböztethető élményekkel, mondanivalóval.

A készebb költő (ha szabad ezt az első könyvből megállapítani) Kiss Benedek. Két felismerhető mesterének, József Attilának és Nagy Lászlónak hálásan tiszteleg, s a tőlük kapott ajándékot felszabadult kedéllyel formálgatja tovább. A hagyományosan átlelkesített és közkinccsé vált természeti képekkel még tud újat mondani, még el tudja magát velük mondani. Egyaránt hajlamos a fogcsikorgó dühű látomásokra és az évődő derűre. Nagy ajándék, főleg az utóbbi. Ösztönös költő – mondanánk rá, ha nem világosítana föl milyenségéről magabiztos önismerete, tudatos sorsélménye, helyes arányérzékről tanúskodó szétpillantása a világban. (A költő „intelligenciájának” ezek az ismérvei, és soha nem tévesztendő össze pl. a magyartanáréval!) Nyelvkészsége fölényes, könnyedén fejez ki többszörösen összetett látomásokat, talpra esik a legszürrealistább bonyodalmakból is – ami egy kicsit a jó készségű tanulóra is visszamutat még. Mert mintha elragadná ez a képesség, nagyobb szerkesztési fegyelemre lenne szüksége. Most legfőbb mondanivalójának a világra való tehetséges rácsodálkozás tűnik, a keserű személyes sorsot is megédesítő dal.

Urbán Gyula a szertelenebb, több felé nyíló, több csábításnak engedő költő. Harca a kifejezéssel néha félresiklatja, de ha győz, akkor ígéretesen szép és eredeti leleményeket mutat föl. Mestereitől nehezen szabadul, nagy vállalkozásában, az Apokrif krónikában egyszerre kettőnek a modora is (Babitsé és Juhász Ferencé) gátolja az eredeti és súlyos mondanivaló megformálását. Erről a költő is tud és a helyes út felé áhítozik, a „fegyelmező és oldó jelenlét”-et kívánja, amely segít majd levetkezni az idegen hatásokat. E hatások közé tartozik talán a túlburjánoztatott kép is; mindenesetre hatásosabbak a „képszegényebb”, fogalmibb versei, s mintha kedélyéhez, természetéhez is ezek állnának közelebb. Intellektuális költő – ragasztanánk őrá meg a címkét, ha ennek lenne még valami értelme, s ha nem győzne meg jó pillanataiban arról, hogy egyszerűen költő, kedélyt sugárzó, indulatokat felidéző, nyelvi varázslatokra is képes. (Kire is szokták mondani, hogy intellektuális? Aki okos? Művelt? Kapásból tud húsz nemzetközi kifejezést? Aki észköltő? De hát van olyan? Nem valami vigaszdíj ez a jelző?)

Végezetül meg kell jegyezni a Móra Könyvkiadó új vállalkozását, hogy a Kozmosz sorozatban a fiatal költők segítségére sietett. Őszintén reméljük, hogy nem csökken ez a vállalkozó kedv.

Első ének

Az antológia legidősebb költője nyolcéves volt a háború végén, a legfiatalabb pedig 1953-ban született. Vagyis elég sokféle lehetőséget kínálnak a puszta életrajzi adatok is a jellemzéshez, például, hogy ők valóban fiatalok (s a szerencsésebb fiatal kollégáktól formailag csak az önálló kötet hiánya választja el őket, többnyire igazságtalanul), erkölcsi érzékenységük, tehetségük a jelenből táplálkozik; vagy például, hogy életkoruknál fogva megúszták a sematikus selejttermelés korszakát, jobban tájékozódhatnak a világ dolgaiban stb. De hát a fiatalság inkább helyzeti előny, s nem erény, s helyesebb, ha a teljesítményüket kíséreljük meg elemezni-jellemezni, tisztelve és komolyan véve tehetségüket, legalább annyira, mint ahogy ők komolyan veszik a költészetet, tárgyát és mesterségét.

Az első, ami feltűnik a közel háromszáz vers elolvasása után: a magas, mesterségbeli színvonal, a kifejezés biztonsága, fölénye, könnyedsége, már-már rutinos eleganciája. Szinte nincs rosszul megcsinált vers, kirívóan pongyola sor, zakatoló üresjárat; annál több a bravúros tömörítés, szellemes fordulat, ultraelvontságot is fölényesen érzékletessé tevő nyelvi készség; úgyhogy néha kísértésbe hoz az az érzés, hogy uniformis ez is, csak kiváló szabású, a legjobb divatlapokat kielégítő. De bántó élét elvéve a hasonlatnak, kitapintható egyrészt az antológia költőinek verskészítő eszménye, amely „művészibb”, finomabb szerszámokat használó, mint például az őket megelőző évjárat erdőirtásra alkalmas fejszéje volt (a szerszám milyensége természetesen még nem minősít), mintha egyenest Babits asztaláról vagy az „újholdasoktól” kölcsönözték volna, a kézügyességgel együtt. Másrészt, ha a fenti megállapítás úgy hangzana is, nem elmarasztalás, csak annyiban, amennyiben a kézügyesség akadályozza a valódi költészet létrejöttét, ha a korán megszerzett rutin túl olajozottan görgeti a verset a szellemes csattanó felé, nem legyőzve, hanem elsimítva, megkerülve a gátakat; narkotizálva a szülési fájdalmakat, s könnyűvé téve a győzelmet. Vagyis a mesterségbeli tudás jó átlagszínvonala még nem bizonyít túl sokat; legfeljebb érdekes szociográfiai adat az ízlésváltozásról; egyébként természetes nászajándék ez az új nemzedéknek.

Ami valójában sokkal izgalmasabb az összképben: az érzékeny, a megalkuvásra képtelen etikus tartás. Szinte túlérzékeny, vagyis hangsúlyozott. Néha szélsőséges, vagyis problémát provokáló. De következetesen jelen van (jelen időben van), és be kell vallanunk, hogy nagyon rokonszenvesnek érezzük, még a recenzens hűvös (és kötelező) nyelvtani helyzetében is. Mi fér bele ebbe az erkölcsi érzékenységbe? Költői érzékenységről van szó, tehát minden. Néhányan még a preembrionális múltba is elmerészkednek, de a többség jó érzékkel s nem kevesebb bátorsággal nem mindig szívderítő korunkban oknyomoz, a talapzatig óhajt megvizsgálni mindent, s korigény: a Földgolyót pásztázza szigorú tekintetével. Ez valóban életbe vágó elkötelezettség, s kerítés nélküli, illetve kicsit még kívülről döngetve a kerítést, néhol ezt is eltúlozva, pátosszal; néha felesleges kisebbségi érzéssel, a magánéletük feletti keserűséggel; mert hiszen a legtöbb, amit tehetnek „kint” is, „bent” is, hogy jó verset írjanak.

A hangvétel többnyire ironikus, heinei, ami nemcsak erkölcsi fölényt feltételez (mint például a fasizmussal szemben), hanem, jobban odafigyelve, szemérmességet, helyenként érzelmességet takar. A hetykeség mögött tétovaság, esetleg többszöri kudarc okozta gátlás, legyintés rejtőzik; az „ökölnyi szív” mellé az „ökölnyi jog” anarchiája ugrik; vagy erőteljes képek mögött aggastyáni mélabú leng; s ennek egyik magyarázataként legalább utalni kell arra az elkedvetlenítő helyszűkére, ami a fiatalokat várja élő irodalmunkban. Lassanként az a furcsa helyzet áll elő, hogy szinte az ismeretlenségből bukkannak ki verseskötetek, antológiák, amelyekre utólag sem igen győz reflektálni a „napi irodalom”, nemhogy legalább vissza tudná kapcsolni őket az eleven vérkeringésbe. Több lenne ez pedig és visszahatóbb lenne jótékonysági gesztusnál, igen jó precedensek bizonyítják. Vagyis ilyen viszonyok közt igazságtalan lenne aktivitásra oktatgatni a fiatalokat, s lebeszélni rossz tapasztalataikról. Ezt nem is tesszük, mélyen egyetértünk az antológiát válogató Mezei András szeretetteljes előszavával, hogy nem jó az, ha „az öröm elnehezül, tudativá satnyul”, mert valóban: „a szárnya szárad el: maga a boldog önfeledtség”.

Még e szűkszavú recenzióban is külön kell beszélni, ha csak pár mondatot is, öt költőről a harmincnyolcból: ők azok, akik a legérettebbek, saját mondanivalójukat a „felnőtt” költészettel vetekedő színvonalon közlik, s bár kétségtelenül erősítik az antológia hangját, de semmi esetre sem szorulnak rá a „fiatal” jelzőre. Megkülönböztethető hangjuk van, saját, kiküzdött fegyvertáruk, s versekkel bizonyított tehetségük. Buzás Andor olyan meglepő egyszerűséggel, közvetlenséggel beszél magáról, ifjúságáról, környezetéről, a földről, művelőiről, ahogy Sinka szólt életéről; szinte hibátlan ez a hang s fel-felzeng benne Füst Milán verskezdése is: „Ó ne vedd el az ifjúságom ízét, / nekem ez nem játék, Uram…”; de minden ízében eredeti, ami nem is olyan könnyű dolog, hiszen témájában nagy költőkkel kell versenyeznie. Keresztes Ágnes viszont a „semmiből” csinál verset, a hiányból, amelyet bőrével érzékel, s öniróniával egyensúlyoz; úgy hisz, hogy kételkedik: „De nem sok jóságban hiszek – s nem minden lázadásban.” Érzelmeit, kicsinyesség ütötte sebeit gondolati hűvösségbe emeli; s ez nagy feszültséget ad rövid, ironikusan poentírozott verseinek. Tandori Dezső a „semmit”, a hiányt tovább ragozza, valóban a ragozás nyelvtani világosságával, precízen, sőt szándékolt hűvösséggel. Talán furcsán hangzik, de konkrétan, kínosan „realista”, valahogy úgy, ahogy Pilinszky, de kizárva a versből a „költői én”-t. Részletekből szuggerálja az egészet, s ez, bár a szándék nyilvánvaló, centripetáló erő híján nem mindig sikerül. Nagy erénye a kétségtelen nyelvi erő. Tóth Éva talán az, aki megemelt személyiségét, költői énjét a legjobban előtérbe tolja: vele kezdődik és vele végződik a vers, s szól olyanféle erővel, mint mai líránkból Szécsi Margité: „cigányok szemealja parázslik, / de azért húzzák rogyásig”. Bátran lemond a kínálkozó, spekulatív összegzésről, poén nélkül hagyja abba a verset, amely így erősebb lesz. (Vita és vallomás). Az ő indulata vállal a legtöbbet a „közügyekből”, s ez, életével hitelesítve, mindig meggyőző és lényeges dolgokról szóló. Várady Szabolcs a legfiatalabb a külön is tárgyalt költők között, ám ez a fiatalság fanyar, kesernyés iróniát sugároz, olyasmit, mint a fiatal Vas István versei; „Az önelemzés keskeny üregében” hever ő is, de az enyhülést adó versmuzsika nélkül, az ő versében „kopott zenéket lélegeznek” az ablaksorok; kopár táj ez, cicoma nélküli, viszont elodázhatatlan számvetésre késztet, és ez ad erőt, fölényt és hitet is a komorrá ráncolt homlokú költőnek, ez a „végetnemérő készület” az életre, a boldogságra.

Végezetül meg kell jegyezni és dicsérni a Móra Könyvkiadó vállalkozó kedvét, a Kozmosz-kiadványokhoz méltó tartalommal és külsővel siettet a fiatalok, az irodalom segítségére.

Koldus Dárius

Olvasom Jékely Zoltán új verseskönyvét, naponta előveszem, magammal cipelem, belelapozok buszon, Duna-parton, beszélgetés közben – s valami nagy nyugalom száll meg, tölt ki, derűs leszek, mint könyvből még alig; ámuldozom és hitetlenkedem, hogy így is lehet írni, ilyen pazarlóan, nem a díszkiadásra sandítva, útszélre vetve szórni két kézzel a kincset, amit megérlelt a Nap, az eső, a tehetség, Koldus Dáriusként, a leggazdagabbként ezen a földön, akinek nincs vesztenivalója, csak adnivalója.

És már nem is hitetlenkedem, helyrebillen bennem a világ, felismerem készségesen a helyes viszonyt tehetség és szereplés, költő és világa között; nem a menekülést érzem, hanem az erőt. Mert az annak idején elhagyott, elkallódott és most újra előkerült és kötetbe gyűjtött versek nem igénylik a szenzáció csinnadrattáját; a példa csak ráadás.

Ha behunyom a szemem, és elképzelem Jékely Zoltánt, a költőt, trubadúrnak képzelem el, várablakról várablakra vándorlónak, a szerelem boldog-boldogtalan énekesének; a felületes képzelgés némi könnyelműséget is ráad lobogó köpenyként, ez országban nem honos játszi kedvet. Már-már gyönyörködnénk a kitartó éneklésben, szívünk könnyülne tőle, mikor szorongás, balsejtelem éled bennünk, hogy az ének másról szól, a vidáman odacsapott akkordok fölött súlyos dallam zeng. S megrendülve vesszük észre, hogy a trubadúrnak „a sírás, mint szálka áll a torkán”; s észrevettük-e, eléggé komolyan vettük-e, a magunk érdekében, hogy milyen nagy költő szól hozzánk? Makacsul, kitartóan, türelmesen, pazarlóan és alázatosan. Hogy miközben a szerelemről énekel, a halállal felesel. Mint ahogy a halállal feleselt már fiatalon, hetykén, fölényesen; s megrendülve most öregedőn.

Az új kötetben, Az álom útjában a két nagy téma összefonódik, mint egy Bach-fúgában; az egymásnak feszülő, egymást kizáró kontrapunkt egyszerre szólal meg, letisztulva, reménykedve és reménytelenül. E végletes helyzetben a költő még egyszer bejárja birodalmát, ha az álom útján is, nosztalgikus utazásokra indul gyerekkora tájaira, fölidézi a lehetetlent, a lezárultat: bánatosan a szülői házat s dévajul a kamaszkori kalandokat. Szomorú ura az időnek, a megélt élet idejének – ennyivel gyarapodott-súlyosbodott ez a nem változó, eleitől fogva kész költészet; s szomorú ura ősei megélt idejének is, halottai közé sorolja Balassit, Zrínyit, Bethlen Miklóst, Petőfit – soha fel nem épült katedrális szétszórt csontú szentjeit.

Tudom, hogy szabálytalan ez az írás, nem is akar szabályos lenni; az új kötet ürügyén védhetetlenül összetorlódnak a számvetés, a jellemzés, az öröm, a keserűség és a megnyugvás szavai. A „felfedezés” nagyképűségét is kellő szeméremmel félretolva, a tiszteletről kell végül beszélni, sietve, mégha dadogva is, vállalva a költő helytelenítő fintorát is. A nagy költőnek járó tiszteletről, az akaratlan mesternek járó tiszteletről; a gáncstalan jellemnek, az erőnek és hűségnek járó tiszteletről. Azt hiszem, pontosabb szó a szeretet.

Etikus költészet

Minden vers ajándék (beleértve természetesen a feltételes módot: ha vers), helyesebben valamivel több is annál, még akkor is, ha a költő csak magát lepi meg vele a „kávéházi szegleten”. Mert például a keserű vers is ajándék; a nyugtalanító, a felkavaró is, a kellemetlen híreket hozó, a kertelés nélkül beszélő is (még ha nem jutalmazzák „mosolycsekkel” érte a költőt, vagy ha egyáltalán semmivel nem jutalmazzák). Ismerve a körülményeket, bátran mondhatjuk: korunk legnagyobb fényűzése a vers! Durván számítva is „ráfizetés” a versírás, és nem csak anyagiakban. (Bár egy méltányosabb, önbecsülőbb társadalmi elosztás nem feltétlenül a kuplékirályok, limonádécsászárok, bárgyúsággyárosok számára teremtene földi paradicsomot.)

És mégis, minden látszat és hírverés ellenére: korunk legnagyobb lelki igénye is a vers, az emberi tiszta beszéd, a „szabatos szó”; akkor is, ha példányszáma meg se közelíti a giccsipar szemétdömpingjét – mert ez az igény előbb-utóbb lerázza a kínálat fortélyait, sanda rábeszéléseit, s egyre szomjasabban vágyik a felnőtt fogalmazásra, a teljes élményre, az egész világra.

Nem véletlen, hogy ez az indulatos és bizakodó hitvallás Simonyi Imre verseskönyvének ismertetését vezeti be: a költő avatja olvasóit felnőtté, függetlenné és bizakodóvá.

Felnőtté azzal, hogy nem titkolja el a szenvedéseket, a kínokat, a megaláztatásokat; nem fontolgat és nem latolgat, nincsenek pedagógiai és egyéb céljai; valódi, végletes költői helyzetben él: nincs más fegyvere, csak a toll.

Függetlenné azzal avat, hogy nem hízeleg az olvasónak, nem akar kedves lenni, nem muzsikál és nem művészkedik: rábízza, hogy követi-e pokoljárásában, hogy végiggondolja-e, amit végiggondol; s azzal is, hogy nyíltan és szabadon beszél, nyílt és szabad figyelmet követelve.

S bizakodóvá tesz mégis, mert a költészet hatása és receptje nem a mesedélutánoké: nem a szánkba dugott csokoládétól leszünk optimisták, hanem fölismert magunktól, bevallott gyengeségeinktől és megsejtett erőnktől.

Simonyi Imre nem mindennapi akadályokat küzdött le; bár nem forog „közszájon” élettörténete, legendája, verseiből kideríthető, hogy tudatosan, erkölcsi aggályai parancsára választotta a nehezebb utat. Etikus költő, alkura képtelen; szigorúsága a legnagyobbakéhoz mérhető. A késői beérkezés elé a drótakadályokat csak felerészben állítgatta a külvilág, ezek végül is áttörhetők vagy figyelmen kívül hagyhatók lehetnének – nehezebb akadálynak bizonyultak azok, amelyeket a költő állított fel tehetsége elé. Nem játszotta a szemhunyorító bennfentest, nem úszott az egymást váltogató árral, hanem komolyan véve a világot és magát, makacsul szembesítette a hitet a szólamokkal; a kiürült fogalmakból fogcsikorgató „ellenszofisztikát”, dühödt paródiákat készített; a könnyű szerelmek mögé nézett megriadva – mert mindig a bőrére ment a játék, végletesen (költőként) mindig az életével hitelesítette mondanivalóit.

A ritka nehézségeket ritka makacssággal és tehetséggel gyűrte le végül; s erre a küzdelemre mindenképpen kevés lenne azt mondani, hogy egyéni hangot hozott mai költészetünkbe. Helyesebb és találóbb megállapítás az, hogy valamit Simonyi Imre is visszaadott (harcolt) a vers rangjából; az Európán áthandlézó lírai közhelyek divatjában gondunkról, rólunk szól; szavának mértéke hitelessé vált, keserűsége is értünk való.

Az igézetes valóság

Félrevezet a költő; mint ahogy félrevezet a csönd is körülötte, a henye ítéletek, a kapkodó hírverések róla nem tudósítanak, nem „vágják le” és nem emelik égbe, elhallgatják. Vagyis a „csöndes hangú lírikusok” közé sorolják, és mi bizony elszoktunk a csöndes hangtól, zajártalomnak kitett fülünk alig-alig képes felfogni a szívdobbanásokat, még akkor se, ha az a miénk.

És félrevezet a költő, mert nem törődik eldurvult hallásunkkal, csendesen mondja a verset, sőt érzelmesen, egy lenézett iskola szabályai szerint. De félrevezet-e igazán? Nem magunkat kellene előbb megvizsgálni?

Legelőször a költő hite ébreszt kételyt bennünk: aki ennyire biztos az emberi dolgok elmondhatóságában, aki nem a hangerővel, hanem a pontossággal törődik, nem a fioriturával, hanem a dallammal, annak komolyabb és fontosabb mondanivalója lehet, mintsem hogy a piac szája ízét próbálgassa.

És a csöndes hang is hogy felerősödik! Mint a dörömbölő szív az üres szobában! Mert az embermérettől is elszoktunk, s így valójában az igazi fokozásoktól is; aki mindig felsőfokban beszél, elveszíti az árnyalás, a derű, a könnyű bánat, nehéz szomorúság és megrendülés képességét.

Ezt a képességet Toldalagi Pál végig megőrizte, mint ahogy makacsul ragaszkodott az embermérethez is. Így tud olyan erős hangú verset írni, mint például „A hóba dermedt sok tetem”, amely attól hátborzongató, hogy „olyan valódi és olyan köznapi”. A legjobb háborús magyar versek közé tartozik és azért, mert valójában „civil”; mert egy rezdülésig sem fogadja el a háború teremtette rendkívüli helyzetet, semmiféle rendkívüli helyzetet, csakis és mindig a normális, harmonikus emberi létet. Ettől az „ellenpontozástól” lesz nagy vers; s ettől a hittől és mértéktartástól jelentős ez az egyáltalán nem „csöndes” költészet.

Mert a türelmesen hullámzó jambusok – a Toldalagi-vers zenéje –, a szemérmesen csendülő rímek mindig az eleven életről beszélnek, néha nosztalgikusan visszapillantva, többnyire naplószerű frissességgel. És ez az élet, a költő szemmagasságából nézve olyan, mint mindnyájunk élete, vagyis hallatlanul izgalmas. Nem a repülés szédületét érezzük – a költő maga biztat rá, hogy álljunk mögé és nézzünk, ámuljunk, borzongjunk és gyalogoljunk vele –, hanem a még nagyobb szédületet, a testre szabott világét, a szerveződő és semmibe tűnő mikrokozmoszét, az emberét, az igézetes valóságét.

A Vízöntő-kor hajnalán

Jellemző és dacos szimbólumnak érzem a költő ifjúkori Párizsban készült arcképét a válogatott és új verseinek élén. Jellemzően dacosnak, mint aki nem hajlandó tudomásul venni az ifjúság elmúlását; a jelkép mögül elő-elővibráló rezignáció megfejtését pedig némi szomorúsággal írom le magam is: ez az ifjúság valóban kirepült, néha tündéri szárnycsapásokkal, az ontogenezis törvényeinek bűvköréből, s merészen dacolva a hagyománnyal, a korabeli magyar költészetből is. Könnyen bizonyítható és leszögezhető, hogy nem mindig és elsősorban a költő hibájából.

Kortársai többnyire kiheverték az első világháború után Európán átsöprő izmusokat, mint a bárányhimlőt. A láz csitult a kamaszkor elmúlásával, a világ még mindig nem váltódott meg, jöttek a férfigondok, a józan számvetések; a jobbaknál az erkölcsi-politikai hűség tehervállalása, a könnyedebb felfogásúaknál a lecsatlakozások, pártharcok stb. Tamkó Sirató a helyzet ilyen éles elágazásai idején Párizsba utazik, a lobogást, az ifjúságot prolongálandó, egy egyre inkább elvontabb jövő zászlója alá, egy maroknyi csapat (s milyen csapat!) közösségébe, fölényes naivitással manifesztumokat fogalmazni-szegezni az elsötétülő láthatárnak. Hazátérte után is ebbe a zászlórúdba fogózkodik; de ha most utólag köré képzeljük a háborús időket, valamit csökken, konkrétabbá válik az új emberbe vetett hit elvontsága, sőt ha olvassuk háborús verseit, hangját, indulatát „mai szemmel” is kifogástalannak találjuk. Vagyis ő sem tért ki a kor kérdései elől – mondhatnánk szinte már fásult reflexszel, s kioszthatnánk a jó osztályzatot.

Csakhogy a kérdés rosszul lenne feltéve (persze, ettől a jó osztályzat még maradhat), ha ezt a mindig különbözni akaró és különböző költészetet politikai „igen-nem”-ekről faggatnánk. Még az sem nyomra vezető kérdés, hogy alatta-fölötte marad-e az ilyen jellegű teljesítményeknek?

Tamkó Sirató Károly „csodakamasz” korától kezdve makacsul, megingás nélkül az újat énekli verseiben, a technika forradalmát, a gondolatok új villámlásait, az emberi kapcsolatok új erkölcsi alapokra való helyezésének szükségességét. A versépítés új technikáival kísérletezik, egyéni leleményekkel gyarapítva a nemzetközi fegyvertárat. Vadonatúj szavakkal dolgozik, egymagában több új fogalmat, terminus technicust használ, mint kortársai – s ezek a szavak ma is jól csengenek, közkinccsé válva, mai költészetünkben. Úgy tűnik, hogy az annyira áhított jövő – jelenünk – igazolta a költő törekvéseit; óvatosabban, de kitüntetőbben fogalmazva: Tamkó Sirató versei ma is könnyedén állják a versenyt legújabb költészetünk ultramodern kísérleteivel is. Ennyi elégtétel feltétlenül jár a költőnek töretlen kitartásáért.

Más kérdés az, s ebben a recenzióban nincs hely a perújításra, hogy az első világháború utáni avantgárd törekvések, amelyekre pedig a kezdetén még friss volt a reagálás, miért fulladtak meg, váltak illegálissá, periferikussá a magyar költészetben? Hiszen akkora tehetségek „kóstoltak” bele, mint például József Attila vagy Illyés Gyula. Túlságosan szélsőséges volt a mozgalom, s hogy: „mozgalommá” is lett? Vagy valóban kamaszkori szertelenségnek látszik ma már, amit „kinőtt” költészetünk, s a makacsul kitartók a kamaszkorban megrekedteknek tekinthetők?

A periferikusság, az illegalitás elleni állandó harc hevíti Tamkó Sirató verseit is: szinte mindegyik egy-egy manifesztum, harsány kiáltvány, sebtiben fogalmazott plakát. A kidolgozásra, a műves munkára már alig maradt erő, alig adatott teremtő-érlelő nyugalom. A fel-felizzó ötleteket, bizarr szókapcsolásokat ma is örömmel ízlelgetjük, élvezettel mondogatjuk a remek sorokat, s bizony: egyre fáradtabban ugorjuk át a programszövegeket, ingerült-dacos kifakadásokat. Ma már érthető, de fölösleges tehervállalásnak érezzük a versekbe kevert kommentáló-igazoló-népszerűsítő szólamokat. Amely munkát, igaz, egy sokszínűbb, szabadabb irodalomban másnak, nem a költőnek, kellett volna elvégezni.

Mégis, mit jelent ma, hova helyezhető ez a kötet, ez az életmű? A megváltozhatatlan dolgok melankóliájával írom le: vázlat egy lehetőségről, a magyar költészet új útjáról, amely lehetett volna, vezethetett volna valahová, ha… s ezzel a „ha”-val a költő egyedül nem tudott megbirkózni, mint ahogy egyedül nem is birkózhatott meg; a lehetőséget azonban egyedül is fel tudja mutatni, izgalma most is galvanizál. S egy-két szép versét, a „Tengereczki Pál”-t, az „Egy üres karosszék”-et, az „Anna-dal”-t, a „Zárt refrain”-t például azok közé a magyar nyelven írt versek közé sorolom, amelyeket vigasztalásul és megnyugtatásul elmormol az ember magának.

Elsüllyedt föld

Húsz év versterméséből állította össze válogatott verseinek könyvét a negyvenhárom éves Takács Imre. Mind a két adat szabályos, nincs benne semmi rendhagyó: húsz év terméséből a negyven évét betöltő lírikus hazánkban minden különösebb akadály nélkül közreadhatja költői törekvéseit, eredményeit summázó válogatott könyvét. Mégis, egy kicsit maradjunk még az adatoknál, a személyi és történelmi adatoknál, s nem pusztán kritikusi kényelmességből, hanem azért, mert meggyőződésünk, hogy ezek az adatok legalább olyan fontosak Takács Imre költészetének megméréséhez, jellemzéséhez, mint egyéb esztétikai szempontok. Vagyis: huszonhat éves koráig falujában marad, dolgozik, 1950-ben megnyeri a felszabadulási pályázat első díját, versei fővárosi lapokban jelennek meg, de csak két év múlva jön fel Pestre, érettségi nélkül beiratkozik az egyetemre, magyar szakos tanári diplomát szerez. Indulása, sorsa hasonló az 1945 után nagy hullámban áradó, feltörő, népből jövő tehetségek sorsához – célja, vágya sem kevesebb, mint az egész világ meghódítása. Költői alapállása, feladatvállalása is hasonló nemzedéktársaiéhoz: beszámolni az elsüllyedt világ embernyomorító voltáról és nagy, friss lélegzetet venni az új világ levegőjéből.

Takács Imre első kötete, az 1955-ben megjelent „Zsellérek unokája” jobbára e feladatvállalás első részét teljesíti: apja, maga, faluja nehéz múltját énekli meg; a friss lélegzetvételhez, az ujjongó énekhez akkorra már túlságosan bonyolulttá vált az új világ. Az inkább már csak a kezdő sebesség energiáitól fűtött ujjongó versek színvonala nem éri el a költő tehetségének színvonalát. Takács Imre költészete egyre töprengőbb, aggályosabb és szigorúbb lesz. Az egyszerű, világmegváltó képlet, amely indulásakor divatban volt, ekkorra már nem illik a világra, sem a költő tehetségéhez, lelkiismeretéhez. Takács Imre további köteteiben makacsul keresi a pontosabb, igazabb, használhatóbb világképet. Ha egy mondatban akarnánk jellemezni költészetét: ennek a makacsságnak feltétlenül benne kellene lenni a jellemzésben. A kor és a kortársak válságából makacsul keresi a kiutat úgy, hogy közben makacsul ragaszkodik alapvető mondanivalójához, költői tárgyul kitűzött világához. Csikorogva, költői, esztétikai szabályokon, jól hangzó rímeken, dallamokon áttörve keresi az új, a pontos szót, a szabatos verset a bonyolult világra. A legmerészebbet kísérli meg: átlépni saját hősi feltörésének, emlékeinek árnyékát, úgy azonban, hogy a megszerzett tudással mégis arra világítson vissza, keressen magyarázatot. Képeket, szobrokat, zenét vallat; korunk egzakt tudását húzza bele a vers ősi, vallomásos világába; új szintéziseket csikar ki a hagyomány és az előreszökkenő modernség ütköztetéséből; a modern költészet képeit, fogásait alakítja saját mondanivalójára.

Takács Imre makacs kísérlete kétségtelenül irodalmunk egyik legizgalmasabb költői vállalkozása: a hagyomány és modernség szintézise. Különösen újabb verseiben, a „Sors lüktetésében”, a címadó „Elsüllyedt földben”, a „Henry Moore szobraihoz” címűekben ez a kísérlet már győzelem, Takács Imre fejlődésének csúcsa. Ezekben a versekben a merészen eldobott dallam helyett már egy új zenét, harmóniát sejtet és csendít meg; a csikorgó disszonancia felett győz a költői gondolat, beteljesül az alapvető költői törekvés: a világot újrateremti a versben.

Hogy merre vezet Takács Imre költői útja? A kérdés nem indokolatlan, hiszen bevallottan is egy nagy témakör lezárásáról van szó az összegyűjtött versekben: végleges beszámoló az elsüllyedt földről. A választ talán azok a versek adják meg, amelyekben a költő a tágabb világba néz, immár biztosan állva felmért talaján.

Változatok a reményre

A fejlődés s a látszólagos fordulat megértéséhez, amely Kalász Márton költői alkatában bekövetkezett (s amelynek tanulságai és eredményei egyképp számottevőek, s nem túl merész általánosítással is jellemzőek nemzedéktársaira), a költő előző kötetéből vett idézettel jutunk közelebb: „Nem lazíthat ügyemen senki. / A versekben mindent szabad. / S legnehezebb kiverekedni / érdes világosságomat.”

Az az összegzés, hogy „A versekben mindent szabad”, a közvetlen elődök örökségéből vonatott le, és azt, hogy a versekben mindent lehet, Kalász maga is kipróbálta ritmus- és színérzékben gazdag tehetségével, míg eljutott a puritánnak tűnő programig, az „érdes világosság” kiverekedéséig.

Új, negyedik kötetében ez a program a legszembeötlőbb, annyira, hogy néhol el is takarja a valódibb, a csendesebb, s a költői alkat régebben is meglévő jegyeinek, tulajdonságainak fejlődését, megerősödését, kiteljesedését; bár kétségtelen e hívó, önbiztató hang jelentősége, fontosabbnak mégis az előhívottat tartjuk.

E program kulcsszava a fegyelem: „Világ higgadtsága, fegyelme”, vagy: „fegyelmi nyűg”, vagy: „öngúny pusztít, önfegyelem”. Az idézetek a versekbe visszaágyazva is műhelygondot jeleznek, testtartást körvonalaznak, látszólag feleslegesen, hiszen Kalásznak legelső kötetében sem voltak formai gondjai, ellenkezőleg, fölényes biztonság jellemezte akkor is; s a „testtartás” pedig igazi szerencsével adva volt, valódi történelmi-társadalmi vonzatokkal, helyzeti energiákkal, olyannyira, hogy Kalász nyugodtan rábízhatta volna magát s akkor is jó költő lett volna, mint az előtte járó hasonló származásúak. Csakhogy az a körülbelül tíz év különbség, ami elválasztja tőlük, a megszólalásban, a testtartásban komoly problémákat jelentett. Mert míg például Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István a történelmi-társadalmi potenciális energiát természetes gesztussal fel tudta használni, költészete egyik erőforrásává tudta tenni, a következő „évjárat” költői zavartan álltak a szélesre tárt kapuban, s nem kevésbé zavartan forgatták a sikerrel kipróbált, győztes fegyvereket. A gond kettős volt: valamiféle „mondanivaló-epigonság” gondja, ugyanakkor e mondanivaló változatlan újdonsága, kényszerítő ereje. Ilyen kényszerítő erő szülötte az a vallomás, „téma” is Kalász verseiben kezdettől fogva például, melyben hűségét bizonygatja az elhagyott közösségnek (s amelyet oly felületesen s oly nagy kedvvel torzítanak általában falu-város ellentétté), amely hűség eloldhatatlan és elhagyhatatlan erkölcsi kötöttséget és erőt jelent, s amelyet Kalász új kötetében már országnyivá tágított. Legszebb, legzavartalanabb versei, nem véletlenül, e témakörből valók.

A „műhelyproblémák”, bár tanulságosak, nem olyan lényegesek. Kalász kezdeti, könnyed kézzel megcsinált s halmozott formai, technikai bravúrjai az előbb említett „elhatárolási”, „függetlenedési” törekvésekből is fakadtak, az elődök szabadon áradó, hatalmas anyagot görgető hangjával szemben fegyelmezettebb, cizelláltabb, miniatűrebb akkordokat fogott hangszerén. Az ellentmondás és a hiányérzet elég hamar nyilvánvalóvá vált, s egy fintorban summázódott még az előző kötetben: „Verseidben túl rafinált – / minden évszak fél kézre állt, / amit kívántál, mutatott / színtől tajtékzó kalapod.” S: „Rájöttél néhány év alatt / azért csak üres a kalap,”.

Nyilvánvalóan és kezdettől fogva jelen volt azonban, ha eleinte nem is olyan látványosan, egy másfajta igyekezet: a saját, eredeti hang keresése is, amely, természetszerűleg, együtt erősödött és hangzott fel Kalász „kiverekedett” mondanivalójával. Vagyis az „érdes világosság” programja program nélkül is készülődött, érlelődött a költői alkat mélyén; bizonyítván a tehetség ökonómiáját is, és győztesen felszínre törve, e tehetség beérését is.

S éppen ezért, talán ki is derült az eddigiekből, a problémát, a jellemzéshez szükséges meghúzott harcvonalat nem az „érdes világosság” kiküzdésében látjuk. Súlyosabb és fontosabb feszültségeket érzünk a versekben, mélyebbről feltörő és messzebbre gyűrűző remegéseket. A testtartás például a gyermekkor-kamaszkor fölé hajló nosztalgikus pózból kiegyenesedett, messzebbre és magasabbra figyelő lett: a világgal szembesített. Az előbbi pózt ugyan még felidézi, de már ironizálva: „Sorsomhoz kürtszó kellene… / … idegeim amire adtam, / pufók-ésszel csap vissza rám.” És: „…a feloldás merő / fényűzés ma sem volna még!…”. De a kiegyenesedett, megerősödött, felnőtté vált költő ennél már sokkal nagyobb terheket tart a vállán, nagyobb és lényegesebb ellentmondásokat lát meg és old fel, fejez ki: természetesen, „érdesen” vagy anélkül, a valódi költészet közvetlenségével.

A fordulat láthatóan a költőt is meglepte, kétkedve bár: „használatlannak” érzi magát, beszédét a világgal monológnak, holott a kötet nagy verseiben, az „Apály”-ban, a „Krétakör”-ben, a „Vándorév”-ben például jogos önérzettel, fölénnyel és bátorsággal szól; és valódi dialógban a világgal: annak lényeges, kényes és eredeti kérdéseket téve föl. Az már szinte nem is az ő dolga, hogy használják-e, vagy sem.

Az ész makacs sóvárgása

Szakmabelinek, érdeklődőnek ritkán adódik költőibb példahelyzet, a költővé válás megfigyelésére tanulságosabb folyamat, mint Petri György első kötete. Annak ellenére, hogy Petri ingerülten utasítja el a „költői elemeket”, programszerűen ellenük ír verseket. Valójában persze éppen ezért. Óvatosan kikerülve az olcsó paradoxonokat, kicsit még tovább kell menni ezen a gondolatsoron. Petri György „értelmiséginek” vallja magát, s ebből most csak annyi fontos, hogy fölényes biztonsággal tudja: a költészet legnagyobb terhe, megsemmisítője a költőiség.

Ez a felismerés, különös módon, éppen úgy elvezethetne egy másfajta „költőieskedéshez”, ironikus stíljátékokhoz, intellektuális mutatványokhoz – ám Petri helyes érzékkel, nem lankadó aggállyal, szigorú szkepszissel figyeli saját tehetsége, lelke működését is, s igyekszik elkerülni a csábításokat. Ez a – szinte kívülről figyelő – önelemzés látszik legjobb tulajdonságának.

A folyamat sorrendje (hogy az ész sóvárgása az önismerésre, avagy a kedély vágya az önkifejezésre) tulajdonképpen nem fontos: együtt teremtik a költőt. A kettéválasztás sem biztos, hogy szerencsés, bár Petri hangsúlyozza az ész rangját. Ironikus hitvallását írja le az értelmiségi állapotnak, hivatásának, ám például sokkal komolyabban igyekszik kitörni belőle. Életének díszletei, formái, időbeosztásai, eseményei – kétségtelenül érdekes helyi színek, „réteg életérzések”, de Petri szabadon lép túl rajtuk az egyetemesebb felé: önmaga felé, s önmagán keresztül az ember felé. És nem a szólamok szintjén, hanem sanyargatóan-bevallottan konkrétan, dátumnyi, helyrajzi pontossággal.

Képzelt tükör a nő is, a szerelem: magát akarja látni, önmagára kíváncsi. Fel-feltörő érzelmességét tárgyilagossággal hűti a legjobb versekben: fegyelmezi (vagyis erősíti).

A költővé válás küzdelme, érzésünk szerint, eldőlt a költő javára. S ugyanakkor e tehetséges kötetben kibontakozik egy új küzdelem a dalért: a költői teljesítmény legnagyobbjáért, amelyben már a „folyamat” nem látszik, az erőfeszítések lent maradnak a földön, s „Az ész makacs sóvárgása a tény után” minőségileg új helyzetbe emelkedik.

Az életöröm költője

Van-e reménytelenebb vállalkozás, mint a versfordítás? Közhely a kérdés, igazán nagy magyar költő-műfordítók sóhajtották el, akik szerelemből, kíváncsiságból, hiúságból, vagyis csupa feddhetetlen indulatból veselkedtek neki a fordításnak. (A bérfordítók vigasztalan tömegében természetesen föl sem merült soha ez a kérdés, ők halált és egyebet megvető bátorsággal portyáznak a nyelvek határain. De hát most nem róluk van szó. A kárról, amit okoznak, külön cikket kellene írni.)

Vagy tegyük fel tiszteletadóbban a kérdést: van-e hősiesebben reménytelen vállalkozás? Újra feltámasztani más nyelv közegében a verset, melynek lényege éppen ez a „közeg”, az anyanyelv vonzata, varázsa, története, érzelmi-értelmi rezgései, célzásai – az aggály minősíti a vállalkozást és a ritka győzelmeket.

Ezek előrebocsátásával kell kezdeni a beszámolót Bagrickij Álmatlan éj című versgyűjteményéről. Mert érdemben természetesen csak a műfordításról szólhatunk: ha pongyola s ha remek a vers, a fordítót illeti zokszó vagy dicséret. Essünk hát túl ezen: Tellér Gyula fordítása a győzelmek közé tartozik, helyenként eléri a magyar vers illúzióját, de többnyire alkalmat ad Bagrickij hangjának megsejtésére. Lélektelen sora alig van, s merészen használ színezésre tájszavakat. (Nem a fordulat miatt: Tellér költői tehetségét is megsejteni, kíváncsivá tesz bennünket eredeti verseire is!)

Milyen költő hát Bagrickij? Az okos utószóból megtudjuk, hogy Odesszában született a tizenkilencedik század utolsó éveiben. Részt vesz a polgárháborúban, majd szerkesztőségekben dolgozik, sikeres költő, fiatalon hal meg. Ez, mondhatnánk, tipikusan század eleji orosz költősors. Azon már inkább el lehetne tűnődni, hogy micsoda gátakon tört át a költő zabolázhatatlan életkedve; hogy micsoda nosztalgiával keresi az ösvényt a „fénygyöngyös faluk felé”; s hogy a sokféle vonzás-taszítás, betegség, nyomorúság milyen független tehetséget nevelt, milyen elboruló kedélyt fényesített! Van valami Babelhez hasonlítható elszántság például abban, ahogy beleveti magát a polgárháborúba, s az élmény megírása sem sokkal kisebb erejű a „Lovashadsereg”-énél. S micsoda hazát kereső-találó örömmel leltározza szinte az alkonyokat, zsombékokat, madarakat, ösvényt, lónyerítést, színeket, ízeket, szagokat! S az ételeket! Sárközi György versei ilyen tág orrlikkal szimatolók, bár Bagrickij áradóbban, felszabadultabban talál rá a kóborlás mámorával együtt hangjára. S csak néha szorul el a torkunk, felismervén, hogy e habzsoló életörömöt a tudott és gyógyíthatatlan betegség sarkantyúzza. De még ez a „sematikusan romantikus” nyomorúság sem kérdőjelezheti meg e nagyszerű öröm hitelét, mert Bagrickij azért is valódi és nagy költő, mivel csakis az életben hisz, túllép a körülmények, korlátok, csapdák, vermek, divatok kis törvényein, a világgal szembesíti magát, vágyait, szenvedéseit, örömeit.

Ennyi (a lényeg) átsüt a fordításon is, mint ahogy az igazán jó költő segítségére siet a fordítónak és az olvasónak; a költő üzenete szívhez szóló, s nem fonnyad el az akadályokon.

Boldogságtöredék

Van-e ingerlőbb érzés, mint ablakon benézni egy idegen szobába? Az üvegen túl egy ember ül az asztalnál, sóhajt, beszél, feláll, járkál; s legyőzve a leskelődés okozta lámpalázat, ámulva vesszük észre, hogy két szeme van, két lába, két keze, vagyis hogy hasonlít ránk. Ámulatunk azonban nem csökken, mert van-e ingerlőbb érzés, mint magunkat meglesni?

Egy rendkívülien érzékeny ember „ablaka” nyílik ki előttem: Kondor Béla verseskönyve. Függönyt nem ismerő ablak, magasan lakó ember ablaka, aki megszokta, hogy zárkózott háztetőkre néz, s öntudatlanul végzi mozdulatait a kitárulkozó égbolt szomszédságában, mint a madár.

A leskelődés izgalmát a hasonulás öröme váltja fel, hogy igen, ilyen vagyok, vagy ilyen szeretnék lenni; ezt én is érezhetném így, amazt én is így vallom. Még a keserű ráncokat, még az Isten szeme előtti csupaszságot is próbálgatom, hátha rám illik a megoszthatatlan; az ablaküveg védelmében az ember lehetetlen kalandokra is hajlamos.

A könyv meglepetés is, meg nem is. Ami a verseskönyvben megfogalmazódott, azt az ember eleve odaképzelte a festő Kondor Béla működése mögé. Vagy legalább valami ilyesmit. Legalább ennyi érzékenységet, kérlelhetetlen, megvesztegethetetlen erkölcsöt, saját bőrét kockáztató vakmerő játékosságot, ritka derűt és könnyet nyelő szomorúságot. Sajgó vágyat – a tökéletesség után? A boldogság után? A testi örömök után? A művészet után?

Alig láttam még művészt, aki ennyire ember akar lenni, aki ennyire keveset művészkedik, aki ennyire kerüli a vásártéri gesztusokat. Ami szintén nem meglepetés; minőséget jelez, azt, hogy nem a művészet a célja, hanem a művészettel akar valami más célt elérni. Valami olyasmit, amit különben másként is el lehet érni, amit minden ember elérhet, ha nem is tud festeni vagy verset írni.

A költő Kondor Béla magától értetődő természetességgel találja el a „témát”, a hangot; nem a festészetét illusztrálja, nem pletykál, sőt még csak nem is képfantáziáját csillogtatja; hanem gyötrődve, elölről kezdve, vagyis teljes mezítelenséggel és eldobált fegyverekkel áll szemben a világgal. Ennyiben a könyv meglepetés.

A meglepetés okolta örömöt szeretném továbbadni ebben a rövid üdvözlésben.

Költők is éltek itt

Megszoktad már, hogy élsz?

Tudom én, hogy nem az az igazi kritika, amit egymásról írnak a költők, a baráti ölelő mozdulatban a bezárkózás is benne van, holott éppen a szakmából kellene kilépni a közönség elé. De hát mit tegyek (mit tegyünk), ha a hivatásos kritikusok mással vannak elfoglalva, vagy éppen nincs véleményük, vagy nem érdekli őket az élő költészet. De nem háborgok nagyon, mintha mindig is így lett volna; a közönség meg talán elnézi, avagy éppen értékeli a baráti gesztusokat, mint fosszilis emléket e megkövesedő világban.

Bihari Sándor első verseit én még diákkoromban olvastam; de régen volt, talán igaz sem volt, hogy az ifjú költőjelöltek egymás versét olvasták, számon tartották! Nem nemzedéki öntudat volt ez, később se alakult ki ilyesmi; sajnos, vagy nem sajnos, ezen kár siránkozni, mibelőlünk nem lett „nemzedék”, s nem vigasztal igazán, hogy másokból sem. Tartósabb, időtállóbb kapocs köt össze: a barátság. Lanyhult a versolvasó, a versíró kedv is, és nem csoda, hogy őszintén örülök a summázatnak, hogy mégis összegyűlt a válogatott versek könyve.

Rendhagyó módon olvastam el, mint ahogy rendhagyó módon íródott a könyv is. A végén kezdtem, a megrendítően szép, a makacsul hősies verseknél, a betegséget legyűrő akarat lenyűgöző emberi-költői dokumentumainál. „A túléltem a halált” élménye, mondhatnánk, hogy nagyszerű költői téma, de nem mondom, mert ez így egyrészt túl frivol, másrészt a szenzáció elfedné a versek értékét. Az ugyan kétségtelen, hogy e versek a legszebbek, a pálya csúcsai, de elsősorban azért, mert Bihari tehetsége beérett, szava letisztult, lényegre törő lett, a legmagasabb mércét megközelítők – a betegség fölött nemcsak a test diadalmaskodott, ami magánügy, hanem a lélek is, s ez már mindnyájunkhoz szól. Nem a tanulság miatt, nem is a példa miatt, hanem a versben megfogalmazódó katarzis miatt, amikor is a „téma” szinte már mellékes. Úgy érzem, fontos ezt tisztázni, mivel többek ezek, mint lábadozó, kórházi versek, s a költő szenvedése, lelke így lesz közvagyon.

Világos, hogy visszafele is megemeli, más hangnembe modulálja a befejező ciklus a válogatott kötet verseit. Nincs ebben semmi természetellenes, igen nagy példákat lehetne sorolni e jelenségre. Harmincéves pályát mutat be a könyv, a pálya ívét, amely többször megtört, beroppant, megszakadt s újrakezdődött – mint nemzedéktársai többségénél. No lám, mégis van (titkos) nemzedék! Ha még sincs, Bihari Sándor akkor is tartozott, tartozik valahová, azok közé a költők közé, akik, elnagyoltan fogalmazva, faluról a városba kerültek, mégpedig hódító hittel és szándékkal. Egy korszak ez immár, és nemcsak a harminc év miatt, hanem amiatt is, hogy kényszerű prófétái és tanúi lettünk az eltűnt időnek. Még mielőtt bárki is gyorsan másfelé állítaná a váltókat: az elmúlt idő milyenségéért a költő nem felel, s talán még a költő felhasznált vagy elpazarolt tehetségéért is más felel. A költő élt és verseket írt – s nagy elégtétel, hogy a versek megmaradtak, és egy merőben más és emberibb látomás körvonalazódik a bukások és újrakezdések fölött.

Kié a költő arca?

Az utóbbi évek legegységesebb, legmegrendítőbb és legszebb verseskönyvét olvasom. Csupa leg koszorúzza az ötven évéhez közeledő költőt; a kolléga irigykedhet, de a barát örül, s bár divatjamúlt a gesztus (a barátság is az), örömmel nyújtom a babért. Ritka ünnep ez, mivel divatjamúlt a versírás, versolvasás is, viszont annál divatosabb a költészet megkérdőjelezése. Sóhajtva bár, de azt mondom, hogy az ő bajuk, ők lesznek szegényebbek, akik e divatot terjesztik és elfogadják.

Nézzük, mivel leszünk mi gazdagabbak, versszeretők, versolvasók, kicsiny, de hívő csapat, ha elolvassuk ezt a könyvet.

Törtem a fejem, mikor becsuktam a könyvet, hogy milyen indító, átfogó metaforát kellene kitalálni, amely megkönnyítené a közeledést, megmagyarázná a verseket. Ablaküveg a vers – játszottam a gondolattal –, amelyen kilátni a világra, könnyedén áthatolva az anyagon, mint pillantásunk az üvegen, s nem az üveget észleljük, figyeljük, hanem amit mutat. Saját arcunk is ráúszik homálylón a képre, kinek-kinek a saját arca, így lesz személyes ügyünk a vers, változó a végleges formába öntött, közkincs a költő lelke.

És a költő arca? A kérdés csattanóként ugrik a töprengésbe a címlapról, s rájöttem azonnal, hogy egyszerűbb, ha a költőtől veszem kölcsön az eligazító metaforát. Mert remek cím, világos és mély értelmű! Bella mindig is jó címeket tudott adni, ami nem is olyan könnyű, mint például „Az ifjúság múzeuma” volt, ami olyan kesernyés, fintoros ellentmondás, hogy méltán ragadt meg emlékezetünkben. A mostani cím egyszerűbb, jellemzően tisztább, olyan, mint a mögötte sorakozó versek. Olyan, mint például a címadó vers. Mert kié a költő arca? Kié mindnyájunk arca? Szónoki a kérdés, sőt költői: a halálé. „Igen: az arcom porból, hamuból.”

Bella megzengeti a nagy témát, az egyetlent, amelyről minden költészet szól; kitartón, makacsul zengeti a sötét dallamot, amelyet ha körül is cifráz, fénytelibb hangzatokkal fel-felold, mint egy Bach-fúgát, ha más-más, derűsebb hangnemekbe modulál is, nem hagyja el a megtalált hangot, a bőrünket-lelkünket borzongató szólamot. E véglegesen megtalált hanghoz igazodik most már minden. E hang köré szerveződik a világ, az emlékek, a szerelem, a „homokzsák-országok” rémképe, a „tömegsírgyakorlat” és a „lililiző” virágok. A régebbi, néha görcsös erőfeszítés erővé vált. Hogy én is alkossak egy Bella-szót: megvéglegesedett.

Mondhatnám, és egyáltalán nem a poén kedvéért, hogy meg is könnyebbült, felszabadultabb lett! Hogyisne! Megvan a nagy téma, a testre szabott, a lélekből kizengő, most már csak írni kell, akár nyírfakéregre is. És lehet játszani is. Nincs ebben semmi ellentmondás, frivol szellemeskedés, aki egy kicsit is értő füllel olvas, tudja, hogy miért fricskáz tréfás rímeket József Attila a „Születésnapomra” komor sorai mögé. Mert költő és nem siratóasszony, hibátlan arányérzékű, formába szorított kedély, amely közölni és átadni tud, ismeri a terhelés mértékét, azt a titkot, hogy meddig képes a lelkünk követni a pokoljárást.

Bella játékai közül nekem a szócsinálás tetszik a legjobban, ezt érzem pompásan nagyszerűnek, jellemzőnek, a tehetségre, a tehetség gyökereire mutatónak. Sűrít és hangutánoz, présel és vegyészkedik, keresztez és génsebészkedik – s ámulva nézzük, csodáljuk, ízlelgetjük az új teremtményeket. Nála dörmöl a Nap, halálzik az esendő én, és minden megénedne. Szóleleményei telitalálatok és eredetiek. Csak úgy utalnak a nagy elődre, mint ahogy József Attila verseiben is ránk nevet Csokonai egy-egy ríme.

A nagy elődöt különben tudatosan vállalja, úgy őrzi, hogy egy-egy gondolatát még mindig végig kell gondolni, hogy az „őspatkány ne terjesszen kórt közöttünk”. E végiggondolás keserves dolog költőnek és olvasónak, mivel inkább könnyen felejtenénk, álszent módon fátylat borítanánk a felfakadt és buzgón vérző sebekre; keserves, de kikerülhetetlen. Bella letépi a fátylat a sebekről és a tudatunkról, megrendíthetetlen hittel állítja, hogy ezek a mi sebeink, és hogy meggyógyuljanak, ki kell tisztítania őket. Kiássa a sebtiben eltemetett, elkapart gondolatot, példákat és példaképeket. A kötet csúcsa, boltozata ezek a versek, minden ezt a csúcsot készíti elő, ezt tartja, díszíti, mutat felé, mint egy katedrálisban.

A halál itt diadalmaskodik igazán, hiszen micsoda férfiakat, micsoda elméket, micsoda hiteket ragadott el: Illyés Gyula, Vujicsics Tihamér, Visky Árpád, Nagy László, József Attila, Radnóti… Nem mindennapi kihívás, nem mindennapi sírgödör, és nem mindennapi a vállalkozás: bátran perelni a semmi tátott szájával. Visszaperelni, ami romolhatatlan, ami a miénk, élőké, s amik nélkül nem tudnánk élni. A költő felidézi a halottak arcát, amelyekre hasonlítunk, vagy kellene hasonlítanunk, és közben megidézi a fele égboltot, fele félelmünket is, vagyis bennünket, gyarló botladozásainkat, ám töretlen vágyunkat a teljes égbolt után.

Itt tulajdonképpen be is lehetne fejezni a beszámolót, ebben a magasban lebegve, levegőért kapkodva a havas hegycsúcson; ám túlfeszített lelkünk enyhülést kíván, szomjas tüdőnk oxigént, hogy tovább élhessünk. Tudja ezt Bella István is, mert nem a legmagasabb hangon fejezi be a kötetet, a nagy mesterekhez méltón tudja, hogy kell egy feloldó zárlat a mű végére. A záróvers enyhülést kínál, tovább zümmögő csöndet, hogy kibírjuk, „s tinta helyett jobb, ha az ég csobban”.

A költő arca, amely immár nagyon hasonlít a miénkre, most már mindenkié, s együtt perlekedünk vele szorongva és feloldva, hittel és kétségbeesve a halállal, s győzünk is annyira, hogy leélhessük az életünket; és lendülünk a költővel tovább a lehetetlen, de gyönyörű óhajtáson a magasba, ahol Kosztolányi zászlói úsznak győzelmesen:

(Érzelmes utóirat: este van, megfájdult a fejem a sok cigarettától, kimegyek a kertbe térdemhez nyomakodó kutyám fejét simogatva, s hallgatom a csalogány csattogását. S amíg a csalogány levegőt vesz, hallom, tényleg hallom, hogy Bella István verséből a csönd harangnyelve kondul hangtalan.)

Megközelítések

Bartók Divertimentója szól a tévében, megosztva figyelmemet: közben Tóth Árpád verseit olvasom – összeszorította őket az alkalom (az egyiket a zene világnapja, a másikat a halálának ötvenedik évfordulója), gyanútlanul halmozom az élvezetet, hiszen mindkettőt jól ismerem, a zenét is, a verseket is, önfeledten tudom magam odaadni egyszerre mind a kettőnek, nem is ügyelve rá, hogy kizárnák egymást, avagy éppen összezengenének. Csak amikor véget ér a zene, akkor tűnődöm ilyesmin. S először meglehetősen felületesen, mivel divat össze- és szétkapcsolni mindent egy csupasz, fületlengomb-értékű általánosítás felé törekedve, mint: „modernség”, meg: „mélység”, meg: „ősi és új”, meg hasonlók. Ezeket viszolyogva elvetem, olvasok tovább, de csak nem hagy békén a kapcsolat lehetősége, megadom magam, s töröm a fejem valami egyszerűn (mivel vitathatatlanul volt valami közös bennük, azonkívül, hogy egyszerre fogtam fel – hallgattam őket), s eszembe jut, illetve felsajog magától: a félelem, a fájdalom, a szomorúság! Ezen magam is meglepődöm, majd visszaidézve-dúdolva a zenét, el kell ismernem, hogy ez nem belemagyarázás, nem alkalom szülte ötlet: a félelem, a fájdalom, a szomorúság szól benne szinte elbeszélve, szívemet marokra fogva; s minél feszesebb, tökéletesebb formában s fogat koccantó disszonanciával, annál szívszorítóbban, mert koncentráltabban, minden mást kizáróan!

*

Mint a versekből; mint Tóth Árpád minden sorából. És az elsőktől az utolsóig; még a derű ritka fényfoltja is mintha csak az árnyékot mélyítené. Mintha állandóan esne az eső, szemerkélne vagy zuhogna, csendesedne vagy megeredne, de az ég mindig borult, a szem mindig könnyes, a száj mindig sírásra áll. Annyira, hogy az ember gyanút fog, s töprengeni kezd: mitől mégis, hogy mégsem fárasztó, mégsem unalmas ez az egyhangú fájó-bús ének? Miért tud felcsalogatni a „lomha gályára”, s miért tudja utaztatni harcedzett s tettre kész, avagy éppen dörzsölten optimista szívünket a lemondások, szomorúságok tengerén, hogy szégyenkezve-ámulva ringatózunk. Szégyenkezve: mert előítéleteink azt pusmogják, hogy e tenger nem hajózható, hogy ily gályára „modern” ember már nem száll fel! S ámulva: mert kiderül, hogy szégyenkezésünk kicsinyes, előítéletünk földhözragadt-iskolás, a gálya megépítése, teherbírása vetekszik az atomjégtörőkkel – s az öböl mögött a nagy költészet nyílt tengere vár, a szívet dobogtató és összefüggő (más nagy költészettel összefüggő) óceán!

Nem új a megállapítás (nem új az ellenérzés sem) – nagyobb tekintélyek és sokkal előbb elmondták már, megesküdtek rá, röstellném is idézni. Új (időben új, ami nem sokkal nagyobb érték, mint az idei fű) – a mi szemünk, az én szemem; ilyen-olyan tapasztalásunk-mértékünk, teljesítményünkkel fordított arányban álló hencegő és hetvenkedő önbizalmunk; vagyis a zavaros, éretlen szívünk, amelyet e versekkel szembesítünk, s amely szembesítést a költő bölcsen, sőt szeretettel visel el. Érdekes ez a szembesítés? Kurtán feleljünk rá: nincs más. A versek türelmes kitartással sugározzák fényüket, mint egy felrobbant csillag; eltűnt mögülük a költő, de a fény megmaradt, akár behunyjuk a szemünket, akár tágra nyitjuk.

Én a tágra nyitott szemre szavazok, a kissé tárgyilagosra, a kíváncsira, az indiszkrétre, amit nem homályosít el rögtön az együttérző részvét s az ünneplő alkalom, de nem is tesz kancsallá a nem ráillő szemüveg. És itt van rögtön a nagy kérdés: hogyan olvassuk Tóth Árpádot? Mint kortársat? Csábító az ötlet, de elvetendő: zsúfolásig vagyunk óriásira méretezett rakétakilövő állványokkal – e versenyben csak lemaradna. (Nincs komikusabb-szomorúbb persze, mint tíz-húsz év múlva visszanézni e rogyadozó állványokra. Némelyiken még ott is van a bedöglött rakéta.)

Vagy bámuljuk, mint lábjegyzetekbe csavart múmiát? Fásultan nyelve a lepel porát? Rossz üzlet lenne; nem azt kapnánk, amire befizettünk.

Nézzük inkább, mint egy hegyet! Mert ugye, ilyenkor nem gondolunk arra, hogy kortársunk-e a hegy, és nem törjük a fejünket földtörténeti korszakokon. Csak nézzük tavaszi kizöldellését és téli fehér kucsmáját. Vagyis mint egy jelenséget, amely csak a kedvünkért mutat ilyen-olyan változatot, s úgy van velünk, hogy részt vesz változó kedvünkben.

Na de, ha hegy is: micsoda felhős, árnyékos, borús hegy!

*

Menjünk közelebb egy kicsit, gyarló hasonlataink helyett nézzük az Ő hasonlatait, olvassuk a verseket.

Rögtön az első versekben megszólal a cselló-mély hangfekvés, a későbbi nagy versek hangja. A fogás biztos, a hangszer adott, ha a hang néha fel is szalad üdébb magasságokba – csakúgy, mint a gordonkáé, mindig sejteni-érezni benne a nazális szomorkásságot, az eleve mélyebbre hangolt hangszer lassúbb rezgésszámát.

Alkat vagy divat ez a „mélyebb hang”? Divatra gyanakodhatnánk, ha nem lenne olyan makacsul kitartó, ha nem mindent ezen a hangon mondana el, ha nem ezt a hangot csiszolná-gyakorolná-tökéletesítené végig. A gyakorlást-tökéletesítést odáig víve, hogy szinte már „kilép” e hangból; de csak szinte! Csak az elképesztő virtuozitás teszi, hogy fuvolát, hegedűt, sőt trillázó pikolót hallunk a gordonkából. (S piszkálódik bennem a kétely, hogy ez is csak nekünk probléma, ez az „egy hang”; mi, a kapkodás bajnokai, a hangutánzás-hangváltás pünkösdi királyai gyanakodva nézünk a problémátlan, fölényes hangszerkezelésre, a hosszú-hosszú gyakorlás által megszerzett tudásra!)

Vagyis akkor az „alkaté” e hang, a szorongó kedélyé, a búskomorságra hajló léleké, a tragédiáktól-betegségektől-haláltól félő szívé?

Igen, igen – de majd csak a végén lesz igazán ok a szorongásra, alkalom a búskomorságra, beletörődés a halálba! S ott is már, akkor már csitul a szomorúság; már-már tűnődő (boldog?) egyensúly jön létre.

Nem a divat s nem az alkat: a tehetség „anyaga” lesz e hang (a félelem, a fájdalom, a szomorúság), s mivel költőről van szó, bátran kinevezhetjük „anyagnak”; a „témák” csak ennek az anyagnak a hordozói. S mivel nagy költőről van szó: végleges és szélsőséges! Nagyobbat céloz meg (mint minden igazi költő), mint „anyaga” és „témája”, nagyobbat saját költői (emberi) léténél, e lét kifejezésénél is: új csillagot teremt, mely csillag már önállóan sugározza a fényét, „lélektől-lélekig”. S elég, ha csak a fényt látjuk-észleljük, már a csillag se fontos, a költő sem (a szándékai, forrásai, a szeme színe, származása); nem vagyunk kötelezhetők e mögöttes ismeretekre, s az sem biztos, hogy ezek az ismeretek segítenek a befogadásban.

Mi segít hát (s akkor minek ez az írás is)? Semmiképpen sem a „tanulságok” vagy a „receptek” vagy a „hibák” felfedezése ez írás célja sem; nem, nem, isten ments! Talán csak tornagyakorlat a hegymászótúrához, hogy rugalmasabbá tegyük elménket, szellősebbé lelkünket, nyitottabbá szívünket!

Vagyis mi segít hát a befogadásban? Nyugodtan és szemrebbenés nélkül állíthatjuk: maga a vers!

Nézzük például az egyik csúcsot:

Igen, ez az „útfél” – ez a csúcs (mielőtt viccet sejtve húznánk a szánkat: olyan villoni csúcsféle), ahol mindig is állt, vagy ahová törekedett; vagy ahová vágyott. És ahonnan, a nagy vershez szükségesen, áttekintheti a körbeszaladó horizontot. A véglet is lehet csúcs (áttekintési pont, helyzet), a „negatív” véglet is: a végletes elesettség! Ahonnan meg lehet kérdezni az istent. A „csúcsot” ez a kérdezési lehetőség adja; az „isten” sok mindennel behelyettesíthető, ami a költővel szemben (fölötte, kívül) van. Ez a „felállítás” minden nagy költőre ráilleszthető; de talán senki olyan makacsul, kanyarok, kitérők nélkül nem törekedett e „csúcsra”, mint Tóth Árpád.

Vajon miért törekedett? Már egész fiatalon? Megkockáztathatjuk újra azt az állítást, hogy a tehetsége kereste ezt a helyzetet (a végletes elesettség végletes helyzetét), a fájdalmas hangot, az anyagot. Nem az elégikus hajlam, nem az alkati szomorúság, nem a gyógyíthatatlan betegség; húzzunk mi is a nagyobb téthez: ezeket pontosan olyan „témáknak” tekintette, mint a tavaszt, az estét, a szerelmet. Csak ürügynek a versíráshoz. Csak témáknak. Akár kikölcsönözhetőknek is.

*

Mert rengeteg „témát” meglátott, megverselt! Egyhangúság, beszűkülés? Dől, zúdul a világ a versekbe, a hasonlatokba, a képekbe! A környezet, a város ingerlően új (előtte meg nem írt) arcát fedezi fel, szinte már a Szabó Lőrinc-i szorongató látomást idézve. Az eső úgy zuhan le, „mint magas emeletről / Az éjféli öngyilkos ha leveti magát”. A téglakémény „Az égbe szökken víg erotikával, / S az édes levegőbe idvezül.” A korszak technikai újdonságai, találmányai éppúgy belekerülnek a versbe, mint az újság napi hírei. „Mint messzi China földjén vasúti bús karambol, / Újságban furcsa hír csak…” A „boltajtóban álló vézna trafikoslány” éppúgy nem kerüli el a figyelmét, mint „Egy kirakatban lila dalra kelt” nyakkendő. Ír a villamosban könyvet olvasó lányról, a gyorsvonat ablakából látható tájról; „aktuális” verset ír egy filmről, s még „aktuálisabbat” az Új Istenről!

Lehetne s érdemes lenne sorolni tovább, talán egy makacs félreértést is tisztázandó: „a fájvirág”, a „búsongó” költő érdeklődése, mohó kíváncsisága vetekszik például Szabó Lőrincével; társadalmi érzékenysége s ez érzékenység érzékletes-pontos kifejezése pedig József Attiláéval! Nagy szavak, de bizonyíthatóak! Például azzal, hogy mindketten tanultak tőle! Még pontosabban: egy sereg „témát” invokált már előttük, érzékenyen megszólaltatott, megpendített egy-egy máig hangzó húrt – a korból. Mert ebbe, és az ilyesfajta folyamatosságba is beletartozik: ügyel az elődök szavára, s hangot ad az utódoknak. Legtöbbször a „földi” nagy előd szavára figyel: Csokonait idézi; a személyét, példáját – és a hangját. A végletes szomorúságot, a játszi könnyedséget s a fölényes technikájú verselést. (Mert ezek, természetesen, csak látszólag mondanak ellent egymásnak.)

Néha egészen messzire sejdít, az Elégia egy rekettyebokorhoz című fájdalmas remekében az „ember-utáni csend”-et, a felsóhajtó „fájó ősanyagot” szólítja, már-már egy Juhász Ferenc-i látomást idézve.

De ír a „szörnyű csárdáról” is, a „mai kocsmáról”, amelyen ő is túl szeretne lépni; és elégiát ír az orfeumról; és szól arról, mikor „Az öntudat görcse laza, / Most behavazva minden alszik: / Kínok, világok, gond, haza.” És: „Csak játszatom szívem és tollam a papíron” s mint „Szavak szobrásza… Dobbantom népem szívét meg nem romló remekkel”; s ismeri, tudja, hogy „nem e világra valók a lélek nem polgári álmai”.

Ez már-már inkább a bőség zavara, mint monotónia, a széthúzó bőségé. Habár keményen egybefogja a „forma”, a fölényes technika, még inkább a költő hangja (szemlélete, istent szólító fájdalma, helyzete), mégis e költészet ekkor egy milliólevelű fához hasonlít, dércsípte, de tarka lombhoz. De elkövetkezik az igazi nagy korszak, az egyszerűsödés jön, ahogy a tarka lomb lehull – s kilátszanak a szép rajzú, de feketéllő, csupasz ágak. Az „őszikék” kora jön – és még alig múlt harmincéves!

*

A „kulcskérdés”, számunkra is: „a bánatod ért-e valamit?” Eddig azt bizonygattuk, hogy a „bánat” nem divatszó, nem alkati adottság, hanem költői magatartás, helyzet, istent megszólító csúcs; a nagy költészet megteremtéséhez szükséges végletes állapot – e köré szervez mindent a költő, e gordonkahangon szólaltat meg minden témát.

Hogy az élet is eköré szervezett mindent? Hogy „elméletünket” s a költő tudatosságát elsöpri a determináció? Hiába forgatjuk ide-oda a szót, az eredmény, a végeredmény mégis az – mi is? Hogy „Tóth Árpád a legnagyobb elégiaköltő”? Igaz, feltétlenül; csak az „elégia” szűkítő megjelölését szeretnénk (kapkodva, de hittel) kitágítani, a nagyra, a pontosra, a tudatosra!

Hogy egész életében s egész felismert tehetségével a „Hegyi beszédek felé” készülődött! És hogy el is érte! Hogy végül „mély és érett lett a dal”.

És a szomorúság és a fájdalom is – enyhébben előadott; a sorok közé vigaszt is, türelmet is, belenyugvást is csempésző-adagoló. „De hajh, ez már nem az az ifjú bánat, / Mely csupa kéj volt, s édesedve támadt.” Hanem már egyensúlyra törekvő; az átadhatóságot és befogadhatóságot megkönnyítő – magasabbra vivő, általánosabbá tevő, minket is bevonó. A személyes (a hitelesítő!) érvet-témát – már érvként-témaként versbe emelő; mint a betegséget, a pénztelenséget, a szerelmet. „S nemcsak magad fájsz benne, de a tág Egész világ!”

És már a zene sem olyan fontos, a képek csillogása-halmozása sem, csak a vers: a pontos és kemény! Mert ne tévesszen meg a szelíd hang s ne ugorjunk be rossz beidegződéseinknek: nem az üvöltés a legerősebb hang! Nem az, amelyik a fülünket célozza (szemünket, fantáziánkat), hanem amely a szívünket! Hogy ez alig megfogható, hogy mi ez? Bizony, alig. Mert nem kielemezhető: nem rím, nem ritmus, nem kép, nem szórend, nem hangütés, nem téma, nem is ezek összessége, valami más. (És nem is az „érzelem”! „Érzelmes” költők megríkatnak ugyan, de ilyen magasságot sohasem tudnak elérni, mint Tóth Árpád, ilyen ritka hegyi levegőt; könnybe lábad ugyan a szemünk, de mint a moziban, de csak a sötétben – az utcán már szégyelljük.)

Ne is folytassuk, nehogy szemfényvesztő hókuszpókuszokba csapjunk át. Csak ennyit, nem bizonyíthatóan ezt sem; mitől szorul el a szívünk mégis, mikor ezt olvassuk:

A tárgyilagos elbeszélő hangtól? Az öniróniától? A ritka (Tóth Árpádnál ritka) önarcképtől?

Valójában sohasem írt önarcképet s nem tudom megállni, hogy ne másoljam ide Szabó Lőrinc biztos kézzel megrajzolt portréját, az én gyarlóbb igyekezetemet kiegészítendő: „Délutánonként a törzskávéházban fekete mellett szivarozva és mosolyogva órákig vitatkozott esztétikai kérdéseken, vagy sakktábla fölé hajolt, hosszan és eltűnődve, mialatt sovány ujjai, melyeknek végső ízületét majdnem derékszögben hátra tudta görbíteni, a figurákat tologatták, vagy pedig gyorsírásjeleket rajzoltak a márványasztalra. A gyorsírás ákombákomait néha algebrai levezetések, tréfás, groteszk rajzok vagy mulatságos rejtvények váltogatták, esetleg növénytani vagy nyelvészeti fejtegetések, ábrák, krikszkrakszok. Vasárnaponként a barna hajú, kissé hegyes orrú, imbolyogva járó, karcsú, szemüveges, csöndes és kesernyés-derűs költő ezekben az években sokszor kirándult baráti körével a budai hegyekbe is, és mindenki szerette, egyformán becsülve ízlését, tanító és teremtő kultúráját, emberi közvetlenségét, humorista vénáját és kitűnő pozőrtehetségét, amely 1920 körül még éjszakai poharazó és táncos bohém társaságoknak is gyakran középpontjává tette.”

És a másikat, a rembrandtit:

„Amikor utoljára felkerestem, már inkább mintha a többieket vigasztalta volna. Felöltözve, csontig soványodva ült, illetve feküdt egy bőrhuzatos fekvőszéken, a Verbőczy utcai csöndes ablak előtt. Nadrágja szára úgy lógott, lengett a combján és lábain, mintha vékony karót borítana. Nagy, domború homloka megnőtt, és ijesztően uralkodott a beesett arc fölött. Fekete keretű szemüvege még tágabbra rajzolta szemeinek mély gödrét. Bútorokba kapaszkodva, nagy kínnal, még tudott pár lépést tenni. Minduntalan fulladási rohamok érték, beszélni alig bírt. Épp akkor kapta kézhez utolsó verseskönyve korrektúráját. Ezt a munkát még ő végezte el, még ő imprimálhatta a százhúsz oldalas könyvet. – »Lélektől lélekig, jó lesz a cím?« – kérdezte.”

*

Lehetne még, kellene is sorolni a nagy verseket, a közismerteket s a kevésbé ismerteket; beszélni a versek számtalan kiadásáról, diadalútjáról, e költészet utóéletéről, arról, hogy a helyén van-e, vagy nincs a helyén; de hát ez mind-mind már a mi dolgunk, ügyünk, a költő rövid (istenem, milyen rövid! Negyvenkét év!) élete alatt megtette, amit minden ellenére megtehetett: megírta a verseket.

E vázlatos írás célja sem volt más, mint (nagyképűen): a költő ébresztése. Szerényebben, ám annál eltökéltebben: elmerülni e versekben, megfüröszteni benne elménket, lelkünket – s hírül adni az örömöt, az istenülés, vagy csak megtisztulás lehetőségét, alkalmát; gyönyörködni és még mit is?

Nem tudok jobbat, megállítandó a készülődő dagályt, mint idézni e tárgyban a költőt, átadva neki a szót, ahogyan ő adta át Vitéz Mihály üdvözlésekor:

„Kedves és finom szavakat kellene – amint mondani szokás – bokrétába kötnünk, megprezentálni vele… a költőt. Kedélyesen és bókolgatva kellene a fráziscsokrocskát átnyújtani a költő emlékének: ó, milyen jól konzerválta magát, istenem, istenem, 138 éve még mindig halhatatlannak tetszik lenni – bravó, bravó…

A köztünk lebegő nagy szellem pedig bizonyára igen meg van hatva, mégis szép dolog ez a halhatatlanság és késői megértés! De az is meglehet, hogy ha neki is közbe szabadna szólnia, valahogy ilyenformán mondaná el a megjegyzéseit:

Felettébb jólesik nekem az Önök hódolata, megértése és a többije, nemes és kiváló uraim… Önök elmulatoznak az emlékemmel… valami jóízű derű és megelégedettség suvikszolja ragyogóra az Önök arcát, mikor velem foglalkoznak. Derék és nyugodt polgárok módjára megelégedetten simogatják a lelki gyomrukat, amely végre engem is bevehetőnek talált, megdicsérik a főztömet, s azt hiszik, hogy no: ennek a Vitéznek is megadtuk mindazt, ami dukál.”

És még egy pár szót befejezésül:

„Nem úgy szolgálják az urak igazán az emlékemet, ha itt összegyűlnek, és fűt-fát felemlegetnek rólam, nem sokat használ az már énnekem. Hanem tessék egy kicsit megjavulni.”

Köszöntő sorok Weöres Sándornak

Cz. J. barátom mondta költői tanonckodásom végén:

– Ideje lenne megmutatni verseidet Weöres Sándornak!

Akkoriban már lábadoztam az irodalmi járványokból, a másodkézből elkapott izmus-kanyarókból, vörheny-pesszimizmusból, a fiatalokat tizedelő dagály-bárányhimlőből; hőmérsékletem a normálishoz közeledett, lázam ellobogott, gyanakvón s harapósan írtam a verseket. Elkésettnek éreztem a tanácsot, nem hittem, hogy valaki valamit is tud még mondani nekem. Kíváncsiságomat és hiúságomat győzte meg a befejező mondat:

– Majd ő megmondja, hogy igazán tehetséges vagy-e? Nagyon szigorú kritikus.

*

Nyári délután csöngettem be, eldadogtam, hogy ki vagyok, s szeretném, ha elolvasná a verseimet. Iszonyú ostobának éreztem a helyzetemet, s úgy tűnt, hogy nem is nagyon akar rajtam segíteni, elkérte a hónom alatt szorongatott papírlapokat, s elmerülten olvasott. Tűkön ülve vártam a véleményét, kapkodva néztem körül a könyvekkel zsúfolt kis szobában. „Munkahely.” Állapítottam meg automatikusan. „Egyáltalán nem költői környezet.”

Végre felnézett. – Szervusz – mondta –, tegeződjünk –, s rám mosolygott. Akaratlanul is nagyot lélegeztem.

Nagy lélegzés volt az egész délután. Már nem is tudom, miről beszéltünk, csak este jutott eszembe, mikor mentem le a hegyről, hogy mutatta egy versét, s annak kilenc változatát. Vagyis tízszer írta meg, s még a tizedikről is aggodalommal kérdezte: tetszik-e?

A szinte példátlan szigorúság és munkafegyelem meghökkentett. Weöres Sándor „csodagyerek”-legendáját és verseit egyszerre ismertem meg; s a „csodagyerek-ízt” a legenda szívósan hangsúlyozta. Néha lefokozó értelemben is. S a legenda másik feje a feltétlen s felületes csodálatot szajkózta. A költészetéről támadt viták is ezen a két póluson enyésztek el. S a lényege ennek a nagy s nagy hatású költészetnek, legalábbis a vitákban, mindig elsikkadt; míg sikeres és sikertelen tanítványai két kézzel merítenek belőle, s olvasói örömmel emlékeznek rá. Népi ihletésű nyelve kimeríthetetlen bőségű, elementárisan árad; reumás fantáziánk csikorogva gondol látomásaira, ahogy röptében nagyobb égboltot kanyarint be, mint előtte bárki is a magyar irodalomban; etűdjeiből, gyerekverseiből; bartóki „Mikrokozmoszából” gyerekek nemzedékei tanulnak – énekelve vagy verset mondva – magyarul, nyelvet és költészetet; fintorait, fricskáit, halandzsa-verseit komoly képpel bírálgatták s komor ítéletekkel viszonozták, míg nagy versei (Fű, fa, füst, Az éjszaka csodái, Mint vérző medve, XX. századi freskó, A Föld meggyalázása, Minotaurus, Mária mennybemenetele, Le journal – amit csak kapásból sorolunk és a többi) máig sem kapták meg méltó elemzésüket.

*

A versíró gondot akkor még mi, sárga csőrű hetvenkedők, mélyen lenéztük, mesterségnek tartottuk, amit bárki megtanulhat, nem kell hozzá spiritusz. Nem is igen figyelmeztetett rá senki. Nőttünk bele a világba, s lázasan kerestük a dalolnivalót. Ilyesféle „szent őrület” maradványai lappangtak még bennem és sompolyogtak el szégyenülten, míg hallgattam és láttam, hogy hányszor kell „nekiugrani” egy versnek, míg az vers lesz; milyen szigorú gonddal kell faragni a karcsú ívű látomást, míg az egyetlen és utolérhetetlen lesz; hányszor kell újrakomponálni, míg megszólal a zene: „Őszi éjjel izzik a galagonya…” S a céltudatosságot, hogy a költő maradéktalanul azt írja le, amit akart! A mítosz omlott össze bennem és éppen nála? A paradoxonról a legendaterjesztők tehetnek. Igaz, hogy Weöres ars poeticaként vallja az egyéniségen felüli költészetet, mint a népdalokét, de ezzel meg is tetézi a költő, mint „közvetítő” felelősségét, teherbírását, tehetségét.

*

– Ismerem-e a versformákat? – kérdezte. – Igen – mondtam. A Vadrózsa presszóban ültünk, kiadós séta után, s a Bóbitát lapozgattam, amit nekem adott. – Várj csak – mondta, s ceruzát vett elő, s elkezdtük együtt skandálni a verseket. – Ez itt a dupla molossus – írta a vers fölé: „Éj-mélyból fölzengő…”; ez a ionicus a minore, Csokonai szerette: „Arany ágon ül a sármány…”; ez egy ritka ritmus, hindu, a mandákrantá: „Árkon-bokron kutyalakodalom, kis virágos faházak…”

Az egész utat végigskandáltam, míg kanyarogtam lefelé a szerpentinen. Nagy életkedv feszített, észre se vettem, hogy papírjaimat ottfelejtettem. Nem baj, gondoltam, úgyse voltak jók, majd amit ezután írok!

A magyar nyelv zsenije: Weöres Sándor

Legalább egy zsenivel találkoztam életemben, s rövid ideig közelről is figyelhettem. Nem mindennapi élmény volt, a mai irodalom betűtengerében fuldokolva jó felidézni. Akkor is megsejtettem valamit, amikor találkoztunk, és ma már egyre bizonyosabban tudom, ahogy múlik az idő, hogy zseni volt. A magyar nyelv zsenije.

Ezt persze nem én fedeztem fel, elég nyilvánvaló volt már attól kezdve, hogy a félig még gyerekkorú költő ámulatba ejtette Babitsot, Kosztolányit tökéletes muzsikájú verseivel. Az is eléggé nyilvánvaló, hogy készen pattant ki Zeusz fejéből, sandább megfogalmazásban: nem fejlődött. Mivel nem volt szüksége „fejlődésre”. Ugyanakkor senki máshoz nem hasonlítható új hang volt, vibrálóan modern, egyben ősi is; elvont, szürreális, de egyben Petőfi közvetlenségével megszólaló. Gondolom, ezt irigyelték a legjobban tőle a mesterek és a kortársak. Hogy nem vérzett és nem verítékezett. Nálunk ugyanis mindig egy kicsit mutatvány is volt a modernség, önépítő attrakció, nyilvános erőfeszítés, mikor az edzőgyakorlatokat is a közönségre tukmálták. Röpködött a forgács, s a magányos műhelyek mutatványosbódékká váltak.

Mert persze „modern” is volt, ha Weöres esetében van értelme ennek a fogalomnak. Én azt hiszem, hogy nem nagyon van értelme, mivel indulásától kezdve könnyedén ledobott minden nyűgöt, igát és szektát; pontosabban: mindent beolvasztott, magába fogadott, mint a tenger. Vagy mint az ég? Nem nagyon tudjuk mihez hasonlítani. Ebben is ő volt a legnagyobb: állandóan változtatta az alakját. És meg is fogalmazta. Mindent meg tudott fogalmazni, mindent fülön tudott csípni fölényesen biztos kézzel. A magyar költészetben eddig példátlan nagyságú területet járt be, uralt; vagy éppen újakat fedezett fel, új sejtéseket, összefüggéseket szikráztatott ki; vagy éppen könnyedén meglovagolt jelenkori, napi, pletykaszintű masztodonokat: Kovácsnétól a gázmesterekig, a Kossuth Lajos képe alatt dzsiggelő hettita királyokig. Anyagbőségét csak körvonalazni lehet, termékenységét csak csodálni.

Csodáljuk-e eléggé? Ismerjük-e kellően? A gyerekek biztosan! Mert külön kell beszélni a „halhatatlan vigaszágról”: a gyerekköltészetről. Ebben is ő volt a legnagyobb! Ezt nem kell bizonyítani, ez olyan magától értetődő, mint a napsütés. Miért nevezem „halhatatlan vigaszágnak” a gyerekirodalmat? Azért, mert volt idő, mikor a legnagyobbakat kiebrudalták az irodalomból, s a gyerekirodalomban találtak menedéket. A magyar gyerekek óriási szerencséjére.

Weöres régi uralkodó volt ebben a birodalomban is. Szinte a kezdetektől írt gyerekverseket, vagy olyan verseket, amelyeket a gyerekek is olvastak. Tulajdonképpen sose hagyta el ezt a birodalmat.

Egy király nagylelkűségével intett felém is a jogarával. Fiatal, zöldfülű költőtanoncként elvittem hozzá a verseimet. Irultam-pirultam a dicsőségtől, mikor megdicsérte, de sokáig ennyiben is maradt a kapcsolatunk. Más körben mozogtam, más pályákon habzsoltam az élvezeteket, ő szerzetesként dolgozott cellaszobájában.

Történt egyszer, a hatvanas évek elején, hogy üzent: menjek fel, van valami munka. Közbe kell szúrni, hogy Weöres hihetetlenül segítőkész ember volt. Főleg a fiatalokat támogatta: bevonta őket a fordításokba, egyéb munkákba, albérletben fordítgattuk a cseh, török s más verseket.

Felbuszoztam a Rózsadombra, Weöres közölte, hogy Kodály szövegeket akar íratni a 333 olvasógyakorlat dallamaira. S ha kedvem van, vegyek részt benne én is, hiszen valamit értek a zenéhez, Kodályhoz, mivel a híres-nevezetes békés-tarhosi zeneiskolában végeztem. Lelkesen vetettem bele magamat a munkába. Valami ritmusérzékem nekem is volt, meg valami fülem is a zenéhez – ezt csak azért mondom, mert le tudtam mérni, hogy Weöres milyen mestere a nyelvnek! Válogattunk, illetve elosztottuk a dalokat. Én leszolmizáltam a dallamot, lekopogtam a ritmust, Weöres a levegőbe nézett, és egy pillanat múlva már írta is a hibátlan szöveget! „Vettem túri kendőt, libegőt, lobogót, vettem túri csizmát, ripegőt, ropogót.” És már játszottunk is, kajánul kikerestem a bonyolult, ötnyolcados ritmusokat, Weöres gondolkodás nélkül írta: „Van egy falu a hegyen túl, mindenik út odafordul. Idegen földön van a párnám, mért is bolyongok ilyen árván?”

Az első szövegváltozatokkal hamar elkészültünk (én persze lassabban). Azért mondom, hogy első változat, mert Kodály nagyon rigorózus volt! Galyatetőn lakott akkor, és sorra küldte vissza a szövegeket. Aláhúzva, mint egy tanár: „Ide mély hangzót kérek, ide magas hangzót!” Weöres könnyedén cserélte ki a szavakat, a hangzókat. Hogy is mondjam: mint aki maga is részt vett a nyelv teremtésében, de legalábbis a kisujjában van a magyar nyelv!

Ezt egyszer kipróbáltam. Verset írtam hozzá a születésnapjára, és két régi magyar szót kiböngésztem a Balassa-szótárból: „ülle-fülle” és „vekkedezett”. Mutatom a verset, Weöres olvassa, köszöni. Na és, kíváncsiskodtam, mit szólsz ezekhez a szavakhoz? Ismerem – mondta. – Régi magyar szavak.

Munka közben, pihenésképpen egyszer előszedte a gyerekverskötetét, s roppant tapintatosan magyarázni kezdte a versek ritmusát. Látom, hogy érdekel, mondta. Sorra vettük a verseket. Weöres ceruzával beírta a versek mellé a ritmust. „Reggel süt a pék, süt a pék gezemicelángost” – spondeus, anapestus, prokeleus matikus. „Éj-mélyből fölzengő csing-ling-ling száncsengő” – dupla molossusok. „Kék a hajnal, kék, harmat hinti még” – choriambus, triola. „Sej-haj folyóba sok a hal valóba” – tribrachys. „Árkon-bokron kutyalakodalom, kis virágos faházak” – hindu metrum: mandákrantá. „Ha nap süt a rétre, a rét közepére” – paion család. Bontott paionok. „Arany ágon ül a sármány” – Csokonai kedvenc ritmusa, ionicus a minore. „Törzse körül nől és fogy a hegyes árny” – antispastus. „Árnyak sora ül a réten” – ionicus a maiore.

És így tovább, és így tovább… Ma is féltett kincsem ez a könyv a bejegyzéseivel! Mit jelent ez, azon túl, hogy egy ifjoncot tanítani akart? Azt is például, hogy minden ritmust ismert, s a gyerekversek mellesleg ritmuspróbák is. (Nem véletlen, hogy Kodálytól kezdve minden magyar zeneszerző, már-már kötelezően, megzenésítette!) Jelenti azt is, hogy Weöres egyáltalán nem ösztönös zseni volt – amit tétova sandasággal terjesztettek róla.

Tudatos és mindent tudó zseni volt. Azt is tudta, amit nem lehet megtanulni, és azt is, amit meg lehet tanulni. Ha mégis hasonlítani akarnám, akkor azt mondanám, hogy olyan volt, mint Mozart! Ugyanis voltak nagyszerű zeneszerzők – és volt Mozart! Ugyanígy voltak nagyszerű költők – és volt Weöres!

Berda József glóriái

Kosztolányi mosolya ragyogott a feje körül, mikor megismertük. Mindenki szerette, válogatás nélkül, és ő is szerette az egész világot mindenestől: a térdre rogyó fuvaroslovakat, a rózsás csülkű malacokat, a gombákat, a madarakat, még az embereket is! Úgy intézte földi dolgait, hogy nem volt irigye, nem volt mit irigyelni tőle, hacsak a tehetségét nem. De mintha erre is ügyelt volna: nem tülekedett, nem törleszkedett múló hatalmasságokhoz! Éppen hogy kigúnyolta őket, megvetette az egész bagázst, barátait sem kímélve, ha a hatalomtól bűzlöttek, vastag humorral megbüntette a friss minisztereket, kifizettetve velük egy-egy újpesti dáridót.

Szent volt, kóbor lovag, álruhás apostol? Nem, nem. Költő volt, maga a szabadság; s ha a pénz nem tehette szabaddá, szabaddá tette a teljes szegénység. Mert kihámozva költészetét a lenéző, finnyás legyintgetésekből, ez a szabadság zeng a verseiből végig, a nehéz időkben is, a „változó őrület” idejében a nagy költészet hangjáig elérve. Mert ez a lényeg! Nyugodtan le lehet írni, hogy nagy költő volt, egyenlő a nagy társakkal. Tudta ezt már Kosztolányi is, szeretete, figyelme nemcsak az ágrólszakadt fiatalembernek szólt, hanem az eredeti nagy tehetségnek! A mai könyvtől nemzett, spekulatív, keresztrejtvény-izgalmú költői divatrémuralmunkban eljöhetne az ő ideje! A világ áramlik be szédítő, mámoros bőséggel a sápadt papírlapok közé! Tudják ezt az olvasók, a szívük mélyén tudják, és a puszta nevére is elmosolyodnak hálásan. Mert túlélt és túl fog élni minden divatot, szemét összecsippentve ül egy felhő szélén, a magyar költészet örök egén!

Búcsú Kodály Zoltántól

A sors váratlan és bőkezű ajándéka volt, hogy lelket alakító élményeim közé a zene is beletartozhatott. S ezt az ajándékot mi, akik a grófi kastélyból átalakított zeneiskolába kerültünk, képletesen és szó szerint Kodály Zoltán kezéből vettük át.

Ha a húsz évvel ezelőtti gyerekkor fényképeit képzeletben előhívom, a kép közepén vastag, meleg szövetből készült ruhában Ő áll, éppen most érkezett a zötyögtető, rossz földutakon Pestről, bizonyára fáradtan s bizonyára mindenki más számára érthetetlen buzgalommal: a világhírű zeneszerző az isten háta mögötti pusztán; szótlanul mosolyog az eleven gyerekgyűrűben, hallgatja az éneklésünket, amellyel mi sietve üdvözöltük, kicsit dicsekedve is, hogy lám, mennyit tanultunk azóta, amióta utoljára nálunk járt.

Jó tudni, hogy örömöt szereztünk Neki.

S nehéz, s most már fájdalmas is elszámolni azzal, amit mi kaptunk Tőle.

Alakja túlnőtt a zene világán: mindenhonnan látható volt; a különböző és gyakran egymásnak forduló sáncok mögül figyelni kellett Rá. Az ifjúság dühödt és trónfosztó indulata ámulva torpant meg előtte és zenéje előtt; költők buktak meg hihetetlen gyorsasággal a Széchényi Könyvtár olvasótermének csöndjében, magatartások váltak veszélyesen idültté a pályakezdő évek fennhéjázásában, igazságok vedlettek hazugsággá szinte a szemünk láttára – az Ő művészete, gesztusai fölényesen állták a vallatást.

Most, hogy a gyászkeretes fényképeken nézem az arcát, most villan belém, hogy én mindig öregnek ismertem; hogy egy hegy lassan mozduló árnyékában peregtek tizedmásodpercnyi éveink; s hogy, természetesen, csak nekem fontos a Róla kapott és alkotott kép, én lettem gazdagabb tőle, s mert így van, a halála sem tehet igazán szegénnyé.

Mit őrzök még? Egy villanást, egy kisebbnél is kisebb töredékmunkát óriási művéből: évekkel ezelőtt elhatározta, hogy szöveget írat a 333 olvasógyakorlat dallamaira, az egyik szövegíró én voltam. Hónapokig írtam, csiszolgattam azt a pár sort, ami rám jutott, míg végre el mertem küldeni, s háromszor-négyszer kaptam vissza piros ceruzával aláhúzgálva, rövid javaslatokkal a lap szélén, egészen a hangzók mélységéig-magasságáig elemezve és tökéletességet követelve, türelmet és leleményt próbára tevő elégedetlenséggel és szigorúsággal.

Hogy is hangzik a szívszorító szabály: egy remekműnek minden pici része remekmű.

S megint csak nekem fontos, hogy tökéletességre törő szívóssága, aggályossága akaratlanul is tanítássá változott.

Arcképvázlat emlékezetből

Az első emlék tizenhat évnyi távolságból: egy csupa akarat ember zeneiskolát teremt az elvadult, kifosztott, isten háta mögötti grófi rezidenciában, egy darab papírral, valami homályos pecsétű engedéllyel fölfegyverkezve harcol az üres kastélyért, gazdasági épületekért, ablakkeretért, fenyőfákért, szalmazsákba való szalmakazlakért; szívósan, dühödten, hajlékonyan, sanda pillantások és elnéző mosolyok kereszttüzében; vállalja a sanda pillantásokat, a volt grófi cselédek – történelmileg-emberileg érthető – ablakot bezúzó, zongorát fejszével törő bosszúját megállítja, nem kevés személyes bátorsággal, és összegyűjti az országból a volt grófi cselédek gyermekeit – nem kevés történelmi érzékkel!

A zeneiskola megalakult Békés-Tarhoson, később csak úgy hívták, hogy Tarhos, aki Árpád fia volt, a tanulókat pedig még ma is: tarhosiak, lehetnénk Árpád gyermekei is.

A portré romantikusnak tűnik? Hihetetlennek? Honnan lehet ennyi energiája, leleménye, bátorsága egyetlen embernek? És még rátermett is volt, és még külföldi és hazai díjakat elnyerő művész is lett? Milyen zeuszi homlok szülte?

De hát a tény az tény, a semmiből teremtett egy elképzelésében és kivitelében példátlan, világhírű zeneiskolát! A vaságyak és pokrócok beszerzése mellett új nevelési módszert talált ki, alkalmazott; végrehajtott egy eléggé nem méltányolt pedagógiai forradalmat. Hogy Makarenko már kitalálta ezeket az új módszereket? S hogy Kodály Zoltán már régen sürgette, megfogalmazta az új zenei nevelés szükségességét? Hogy a történelmi változás lehetőséget teremtett? Előhívott és megemelt vele egyező törekvéseket?

Mind igaz: a lehetőségek, a módszerek, a sürgetések.

Engem azonban tizenhat év után is az érdekel elsősorban: mennyit adott hozzá magából, tehetségéből, vágyaiból, szabadidejéből, egészségéből?

Tékozlóan bánt mindegyikkel, mintha végtelen tartalékai lennének: akik ott voltunk, tanítványai, emlékezünk rá! Holott egészsége törékeny volt, súlyos betegségeken esett át; szabadideje megosztott: közben továbbképezte magát; pedagógusi vágyait anyagi és adminisztratív nyúlgátak tördelték, torpasztották; törekvéseit értetlenül nézték; s végül is, mikor már az iskola világhírre vergődött – feloszlatták.

Tökéletes vereség, kieszelni se lehet gonoszabbul. Más embernél, gondolom, életre szóló lenne egy ilyen kudarc, hasonlatban elképzelve: a hőforrások berobbantása ez, utána több fokkal alacsonyabb szintű vegetáció következik.

A hőforrások lehetnek persze az ifjúság természetes hőforrásai is, amelyek előbb-utóbb elapadnak, s az utána következő vegetáció kevésbé szomorú.

Csakhogy (s ezt már hallomásból tudom, kettőnk tanítói-tanítványi viszonya az iskola feloszlatásával megszűnt) – a vereséget, a tehetség rejtelmes szabályai szerint, győzelemmé alakította át; pontosabban: úgy kerekedett felül, hogy mint művész jött ki a kudarcból, talán kesernyésebb mosollyal, ha élete előző szakaszára gondol, de diadalmasan és kiteljesedve.

Azt hiszem, érthető, hogy mit akarok mondani. A méltánytalan kudarc természetesen kudarc marad, csonttörő, megbénító, éppen mert méltánytalan volt – de a tehetség világában nem ismeretlen ez a metamorfózis, az erők megsokszorozódása, minőségi ugrása.

A régi iskolára és a régi Gulyás Györgyre, mint én is, már csak emlékezünk, indulatokat, rajongásokat hűtögetünk, elemezgetünk, a tisztánlátás igényéért, a rend kedvéért már inkább; az elégtételek és vallomások forró alkalmai belevesztek az időbe, visszavonhatatlanul, mint a gyerekkor.

Pedig úgy szerettük (túlzás lenne, nem is tudott róla?), mint a tanítvány talán még soha nevelőjét: rajongva, megsértődve, keserű kamaszdühökkel és arcpirulva! Ebből most csak annyi tartozik ide, vigyázva elhelyezett vonás az arcképen, hogy nagy hőfokú indulatokat váltott ki környezetéből, azonnal és agresszíven; polarizált, mint egy nagy erejű mágnes. Nehezen forradó, gyógyuló sérelmek emlékei idézik őt, nemegyszer torzítva; néha sokáig igaznak vélt részletvonások, töredékgesztusok olvastatnak, gondolatban persze, a fejére. Ezek a részletek, töredékek, be kell látni, már nem hitelesítik pontosan az arcképet.

Tudom, hogy elfogultan rajzolt a kép, amit magamban őrzök róla, az a tíz év is hihetetlenül sokat változtatott rajta, amióta nem találkoztunk; nehézzé teszi az is a felidézést, hogy saját kölyökkori arcomat kellene szembesíteni vele, amit már alig tudok megtenni irónia nélkül. De így tudom felmutatni őt most, elfogultan és a művésznek kijáró tisztelettel és őszinteséggel; homályosan megsejtve valami nagy, kudarcot legyűrő emberi erőt, hitet is, amire bizony nagy szüksége lenne mindnyájunknak.

Az alumíniumfurulya

Akkor már egy éve Pesten voltam, inaskodtam az irodalom körül, inaséveimet töltöttem, boldog, áhítatos zöldfülű, habzsoltam-faltam a könyveket, behozandó az elmaradást, volt mit behozni; de még inkább habzsoltam az új élményeket, az új arcokat, bámultam az óriásokat. Nagy szerencsém volt, hogy közelről láthattam őket. Néha az asztaluknál ülhettem az akkor fölpezsgő Hungáriában, máskor a szomszéd asztaltól bámészkodtam. Tudom, hogy nehéz ma már megmosolygás nélkül felidézni azt az áhítatot, ma már más idők járnak, nem divat az áhítat, nincs olyan irodalmi élet.

Inaskodásom irányítója Czibor János volt, nagy lelkesedő, éles nyelvű, de az érzelmességig szerelmese a magyar irodalomnak. Ilyen ember sincs ma már. Két nagy szerelme volt: Tömörkény István és Tersánszky Józsi Jenő! Mindennapos házi szertartásunk volt, hogy fejből idéztük az írásaikat, kicsemegéztük a ritkaszép szavakat, ízlelgettük, beépítettük magánszóhasználatunkba. „Drimbál, drimbálni, ne drimbálj” – szavalta Czibor a legváratlanabb pillanatokban. „Ezt Tersánszky találta ki. Ilyen magyar szó nincs. Illetve eddig nem volt…”

Alkalmasabb embert nem is bízhatott volna meg a Magvető Tersánszky elkallódott novelláinak összegyűjtésével, mint Czibor Jánost. Az elkallódott szót nem véletlenül használom, Tersánszky nem túlzottan törődött írásai sorsával. „Képzeld – mesélte Czibor –, ezekre a novellákra nem is emlékezett!” Mert bevont engem is a gyűjtésbe, szerény napidíjért a könyvtárban csücsültem, s végignyálaztam a régi lapokat. Csináltam boldogan, ez volt az én igazi egyetemem. Az anyag összegyűlt, a kötet nyomásra készen állt, később meg is jelent „A tiroli kocsmáros” címen.

Czibor, talán honorálandó a lelkes közreműködésemet, mikor elvitte a legépelt kéziratot az íróhoz, engem is magával vitt. De nem lett volna igazán ő, ha állandóan mozgó csavaros eszével ki nem talált volna egy tréfát. „Figyelj – okított ki. – Az öreg egész biztos mutogatni fogja a furulyáit. Te tegyél úgy, mint aki életében nem látott furulyát. Kérdezd meg, hogy kell rajta játszani. Aztán mondd, hogy nem is olyan nehéz, és játssz neki!”

Közbe kell szúrni, hogy én akkor jöttem a híres zeneiskolából Békés-Tarhosról, és ott mindenki tudott furulyázni.

Elmentünk, s minden úgy is történt. Tersánszky épp akkor készült el egy hatlukú alumíniumfurulyával. Kezembe adta, s ujjaimat a lukakra illesztette. „Billegtesd!” – mondta. Billegtettem. Rövid próbálkozás után kapásból elfújtam Beethoven Hegedűversenye harmadik tételének a témáját: pam-pam! Pampampam, pam-pam…

Tersánszky homloka fölszaladt, majd a térdét csapkodva hahotázott, a könnye is kijött: „Csibészek! Csibészek! Gazemberek!” – mondta nevetve. S nekem adta a furulyát. Ma is megvan. Gyönyörű, ezüsthangú alumíniumfurulya.

Ki volt Czibor János?

Ki volt a majd harminc éve meghalt Czibor János? Író? Lektor? Kritikus? Tanár? Az íróságot ő sem vállalná, habár József Attila-díjat kapott egyetlen regényére, a Gábor Áronra, amelyben, gonoszkodó barátja szerint, a szabadságharc egyedülállóan győzelemmel végződik. A lektorságot pénzkeresésnek tekintette, mellesleg több Kossuth-díjas szocialista-realista mű társszerzője volt, névtelenül persze. A kritikát már komolyabban vette, nagyon éles hangú bírálatokat írt, de ezeket később elfelejtette, a megbíráltakkal kiegyezett, Illés Endre odáig vitte a barátkozást, hogy befogadta a lakásába.

Akkor mégis tanár volt? Igen, én azt hiszem, hogy a szíve mélyén tanár volt. De nem olyan, mint a nagy átlag, vagy amilyennek képzik az egyetemeken, hanem egészen más. Példának okáért egyáltalán nem végzett egyetemet, középiskolát is alig. Viszont megírta az első új magyarirodalom-tankönyvet! Ma is forgatni lehet! Katedrát is kapott a Színművészeti Főiskolán, megszervezte az esztétikai oktatást és oktatta is egészen addig, míg félelmetesen ostoba igazgatónője ki nem rúgatta. Tanárkodása alatt kiváló és máig is érvényes szimattal, ítélettel kiválasztotta és útnak indította Galgóczi Erzsit, Csurka Istvánt és Moldova Györgyöt. A névsor őt igazolja.

De nemcsak a főiskolán volt tanár, hanem az élő irodalom homályos és zavaros világában is! Bámulatos érzékkel olvasta az új verseket, tévedhetetlenül tudta, hogy melyik és miért jó! Ezt nem a szépítő emlékezés mondatja velem, élő tanúk igazolhatják és igazolják is. Szerelme volt a magyar költészet. Minden magyar verset ismert, értett, szavalta és értelmezte őket! Új játékokat talált ki, amely játékok mind az irodalomra vonatkoztak. Hogy csak egyet mondjak: a csacsi-pacsit! Az első csacsi-pacsi így hangzott: Csokonai rokonai. Azóta se találkoztam hozzá fogható irodalmárral. Mert bár nem írt, mégis ő volt az igazi irodalmár! A jelenlétével, a csevegésével, a szemével, a bőrével, minden porcikájával! Óriások küldték el neki új írásaikat, nem csak a fiatal kezdők, s várták a választ lámpalázasan.

Legendája máig él, csiszolódik, formálódik, de nem homályosodik elménkben. Ez volt az ő életműve!

A felidézett toronyszoba

SZEREPLŐK:

Vagy: egy színész (férfi)

Vagy: két férfi színész és egy nő

Vagy: sok színész vegyesen

Mindvégig a szobában vagyunk, ez az akusztika fogja egybe a felidézett emlékeket, leveleket, az első jelenet után pedig minden az író szegény fejében (és szívében) történik.

A halottak nevét kiírtam – ők már sérthetetlenek. Az élők nevét kezdőbetűkkel jelöltem. Ha az előadásig e tekintetben valami változna, az ő nevüket is ki lehet írni.

Cs. I.-né: Figyelj egy percre…

Cs. I.: Nem figyelek! Nem látod, hogy dolgozom?! Nem látod, hogy szétmegy a fejem?! Megint el vagyok késve!

Cs. I.-né: A pincében találtam egy ócska koffert…

Cs. I.: Dobd ki!

Cs. I.-né: Kéziratok vannak benne…

Cs. I.: Pláne dobd ki! Elegem van a rám rohadó kéziratokból! A tetszhalott kéziratokból! A jövőnek szánt mélyhűtött kéziratokból!

Cs. I.-né: Nem a te kéziratod. Az unokabátyádé. Czibor Jánosé. És nem dobom ki, mert megint egy évig veszekszel, hogy kidobtam valamit. Tessék. Csinálj vele, amit akarsz.

(Kimegy, és bevágja az ajtót.)

Cs. I.: (Lapozgat, turkál a papírok között.) Kéziratok… Milyen kéziratok? Nem is írt semmit… Legföljebb más neve alatt! Höhö! Van köztük Kossuth-díjas is! Lektori jelentések, cikkek, levelek… Micsoda szaga van! A papírnak van hullaszaga? Neki volt! Úristen, micsoda szaga volt! Én találtam meg, már három napja feküdt ott, s nyár volt… Mikor is halt meg? Hatvanegyben? Hatvankettőben? Hatvankettőben nősültem először, akkor már nem élt. Mindig lebeszélt a nősülésről… arról is lebeszélt volna! Mégis: hatvanegyben. Nem érte meg a negyvenet. Harminckilenc éves volt. Hihetetlen, hihetetlen! Húsz dorlotin egy pohár konyakban… Biztosra ment.

Mi ez? Egy dosszié. „Iratok és levelek: 1945-1960”. Tiszta, pedáns írás, az ő írása. Atyaisten! Időrendben befűzve. Mi mindent elhánytunk… ő meg befűzte egy dossziéba az iratait, a leveleit. Miért? Minek? Mit akart vele? Miben reménykedett?

Veres Péter: „Kedves Czibor öcsém!

Leveledre nem tudok sokat írni, mert te magad sem írtad meg, hogy mi van veled. Ott vagy-e a boltban, és egyáltalán mit értesz azon, hogy Püski nem gondoskodik rólad. Sajnos, ott még nem tartunk, hogy nekem titkárra lenne szükségem, sőt azt hiszem, hogy sohase lesz titkárom. Ti. túlságosan szeretem a szabadságot, akinek pedig már titkárra van szüksége, az nem lehet szabad.

Egyszóval na, nem értem a dolgodat. Ha volna itt valami fölösleges élelmiszerem, küldenék, de pillanatnyilag nincs. Hazulról élek. Otthon még van. Különben fáradt és beteges vagyok. A Parasztpárt ügye jól áll. Nagy tömegek özönlenek hozzánk.

Igazolványhiányodat nem értem. Miért nem lépsz be a szakszervezetbe? És melyik párthoz tartozol? Püskivel majd 25-én Békésen találkozok. Ha időm lesz, megkérdem, hogy mi a helyzet? Sok gondom, bajom van, most Szegedre és Békésre megyünk gyűlésre, de nagyon fárasztó. Nincs időm írni, pedig az az igazi.

Szeretettel köszönt: Péter bácsi.

Debrecen, 1945. március 23.”

CziborJános: „Önéletrajz.

1922-ben születtem Kisújszálláson, apám vasúti munkás volt, anyám szegényparasztlány. A születésem idején apámat kitették a vasúttól, akkor elhagyott bennünket. Anyám azután uradalmakba ment dolgozni, később Pestre került cselédnek, s közel húsz évig cselédeskedett. Végül egy úri családnál belevitték valami spiritiszta kísérletezésbe, attól anyám súlyos skizofréniát kapott, nem dolgozhatott tovább…

Gyerekkoromban engem a nagyszüleim neveltek, tanyán nőttem fel, a városba (Kisújszállásra) csak gimnazistának kerültem be, anyám meg a nagyszüleim közös erőfeszítéséből. Az erőfeszítés csak hat iskolai évre futotta… s én kimaradtam a hatodik gimnáziumi osztályból. Attól kezdve közel tíz esztendeig sok mindennel foglalkoztam. Dolgoztam útépítésnél meg egyéb építkezéseknél, voltam szellemi ínségmunkás és OTI-díjnok mindenféle vidéki városokban, később kifutó voltam meg gyári segédmunkás, de már itt a fővárosban, aztán meg könyvkereskedő-segéd a Magyar Élet Kiadó könyvesboltjában… 1948-ban megbízást kaptam az első, demokratikus szellemű irodalomtörténeti tankönyvek megírására, gimnáziumok számára… 1949-ben írtam egy kisregényt, az József Attila-díjat kapott. Utána jóformán teljesen abbahagytam az írást…

Ebben az időben főként lektorálással és hasonló dolgokkal foglalkoztam, és amellett tanár voltam a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Onnan, miután háromévi munkával megszerveztem az esztétikai és az irodalomtörténeti oktatást, 1954-ben kidobtak. Attól tartok, kevés volt bennem az igyekezet – noha én igyekeztem a munkám érdekében –, hogy szüntelenül lelkesedjem S. Zs.-ért, a főiskola igazgatójáért. A főiskolán különben felneveltem – egy külön erre a célra kialakított tantárgy keretében – néhány fiatal írót: Galgóczi Erzsébetet, Csurka Istvánt, Moldova Györgyöt és másokat…”

CziborJános: „Feljegyzés a Színház- és Filmművészeti Főiskoláról való elbocsátásomról.

Folyó hó 31-ével a Színház- és Filmművészeti Főiskola főigazgatója felmondta a főiskolán három éve betöltött tanári állásomat. A felmondás a kívülálló számára bizonyára nem jelent különösebb esetet, számomra azonban élethivatásomnak a megsemmisülését jelenti, és jelenti azt a nagy megszégyenítést, amivel a nyílt és szemérmetlen igazságtalanság tölti el az embert – ezekért az okokért éreztem szükségesnek az alábbiak elmondását.

Harminckét éves vagyok, abba a korba léptem, amikor az élet nem játék többé az ember számára, és amikor nem tűrheti el, hogy az életét mások játéknak tekintsék… anyám közel húsz éven át cselédként dolgozott, hol vidéki uradalmakban, hol fővárosi uraknál, így törte magát keserves munkában, hogy én tanulhassak. Hat gimnáziumot végeztem, akkor a tanulást abba kellett hagynom… De kezdve utolsó gimnáziumi éveimtől, át ezeken a nehéz esztendőkön, soha, egyetlen napra se mondtam le arról az – akkori szemmel nézve – rögeszmémről, hogy nekem meg kell ismernem a magyar irodalmat, hogy ismernem kell a magyar irodalom minden nagy alkotóját és készülnöm kell egy olyan időre, amikor majd másoknak is átadhatom, amit én a magyar irodalomból megértettem; így történt, hogy lakásom ugyan nem mindig volt, de mindig olvastam, és könyveim mindig voltak.”

Déry Tibor: „Kedves János, gondolom, elzálogosítottad az írógépemet, azért nem jelentkezel. Nem mondom, hogy örülök neki, még kevésbé annak, hogy a kéziratomról semmit sem tudok; azzal is baj van? Tudom magamról, hogy az ember kerülhet kínos helyzetekbe, de nem a legjobb ilyenkor a nyíltság? Kérlek, hívj fel haladéktalanul, levelem vétele után! Ölel: Déry Tibor.”

Cs. I.: Höhö! Elzálogosította? Természetesen! Egy nagy kártyaparti után. Vagy előtt.

Rubinyi Mózes: „Kedves Tagtársunk! A Magyar PEN Club Önt rendes tagjául megválasztotta. Midőn erről örömmel értesítjük, annak a reményünknek adunk kifejezést, hogy lelkes odaadással fog továbbra is dolgozni irodalmunk érdekeiért, a magyar irodalom és a külföldi irodalmak kapcsolatainak fejlesztéséért. Üdvözlettel: Rubinyi Mózes, ügyvezető alelnök.”

Passuth László: „Kedves János, hallottam, hogy Strobl Zsiga „Hűségszobrához” modellként ajánlkoztál – ez bátorít fel, hogy emlékeztesselek szerény létemre. Hogy vagy, mi történt körülötted, mint telt el a tátrai kirándulás? Mint megbeszéltük még Szigligeten, a PEN Clubba való felvételre javasoltalak, s a döntő ülés kedden volt, s ezen ellenvetés nélkül „átmentél”, helyeslő mormolások közepette, melyeket korunk valódi nagyjai műfajuk szerint hallattak. Nyilván rövidesen levelet kapsz, melyben felkérnek, óhajtasz-e belépni e minden gittegyletek legszublimáltabbjába… Szóval, örülnék, ha megint jelentkeznél, általában otthon szoktunk lenni esténként. Sokszor, szeretettel ölel: Passuth László.”

Cs. I.: Egy képeslap Párizsból…

R. P.: „Jánoskám, a Mona Lisánál te is onanizálnál! Csak ezt akartam mondani. Sokszor ölel: R. P.”

Gellért Oszkár: „Kedves Barátom, ma elküldte nekem Szilágyi Géza a „Koldusok táncdala” c. válogatott verseinek kötetét, olyan kísérő sorokkal, melyek megszégyenítenek. Megkaptam tőle 1949-ben a „Válogatott régi és új versek” c. kötetét is. De hiszen ismerem minden versét 1902 óta, amikor egyik legsűrűbben szereplő költője volt annak a „Magyar Géniusznak”, melyben én a költői pályámat kezdtem… De most Rólad van szó: a „vázlatokról”, melyet a kötet elé írtál. Nincs igazad: nemcsak vázlatok, hanem „majdnem tanulmány” – ha már ennyire szerény vagy. Mindvégig nagyon okos, gratulálok hozzá. Csak egy futó megjegyzés: Adynak „Az én menyasszonyom” verse nem az „Új versek”-ben, hanem már a „Még egyszer”-ben jelent meg „Fantom” címmel. Szeretettel: Gellért Oszkár.”

Szilágyi Géza: „Drága Czibor öcsém! Nagy örömet szereztél nekem tegnapi váratlanul, de igen jókor érkezett leveleddel, amely magában foglalja rólam írott tanulmányodnak egy újabb részletét. Hízelgés nélkül írom neked – mert mélyen átérzett véleményemet tolmácsolom – hogy érdemes volt egyebeken kívül ezért is megírni verseimet, hogy végül oly egyéni és megértő méltánylóra és méltatóra találjanak, mint akit tebenned becsülök és szeretek… Változatlan igaz megbecsüléssel és éppen olyan változatlan szeretettel köszönt öreg poétád, Szilágyi Géza.”

KittenbergerKálmán: „Kedves Öcsém Uram! Ex gratis speciali ma, vasárnap kihozták dátum nélküli kedves levelét. Holnap ugyan bemegyek Pestre, megint a Gellért Szállóban fogok lakni, de esetleg nem találkozhatunk. Így postán küldöm a kért könyvet. Sajnos, nem is az enyémek. Tehát kérem úgy kezelni! Kedden felnézek a kiadóhivatalba, nagyon örülnék, ha találkozhatnánk. Sok beszélnivalóm lenne. Sajnos, az időm legnagyobb részét az orvosokkal való tárgyalás veszi majd igénybe. A reumám és az elmeszesedés már kibírhatatlanul kínoz. Még szalonkahúzásokra sem tudok kimenni. Ezt sem gondoltam volna valaha! Különben gratulálok az új, jó lakáshoz. Bár a címet ebben az életben nem tudom majd megtanulni. Sok, sok üdv! Kittenberger Kálmán, Nagymaros…”

Czibor János: „Pest Megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának. Budapest. Kedves Elvtársak, ha találnék valami más lehetőséget, nem terhelném az elvtársakat ezzel a beadvánnyal, de más utat nem találok, attól a kéréstől pedig, amelyet alább elmondok, a további munkám, életlehetőségem függ… Anyám, Czibor Jánosné, ötvenhárom éves öregasszony. A felszabadulásig több mint húsz éven át „háztartási alkalmazott” volt, magyarán: cseléd… Mint jelenleg is, azóta mindketten albérleti szobában élünk, egymástól külön. Én egész nap a lakásomon dolgozom, írok, tanári előadásaimra készülök, egyetlen kis szobámba nem vehetem magamhoz anyámat… (Megpróbáltam, de a munkámat akkor abba kellett hagynom, eszpresszókba jártam le dolgozni, és a gimnáziumi tankönyvvel, amelyen akkoriban dolgoztam, közel fél évet késtem, kényszerből kárt okozva ezzel népi demokráciánknak.)

Kérem az elvtársakat, foglalkozzanak a kérésemmel. Kérésem röviden ez: valamilyen formában juttassanak hozzá valamelyik Pest környéki faluban egy kis kertes házhoz, hogy még a tél beállta előtt beköltözhessünk anyámmal. Elvtársi üdvözlettel: Czibor János.”

F. J.: „Kedves Barátom!

Megkaptuk Tamási Lajos elvtárshoz intézett leveledet, melyben lehetetlen és szomorú lakáshelyzetedről számolsz be. Tamási elvtárs külön a lelkünkre kötötte, hogy soron kívül tegyünk valamit az érdekedben. Ez az elmélet… sajnos, a magunk részéről csak a véletlennel tudunk éltetni… Baráti üdvözlettel: F. J. igazgatóhelyettes.”

XI. Tanács V. B: „Határozat. Czibor János XI. ker. lakos beadott kérelmére az alábbiakat válaszolom:

Kérelmét teljesíteni nem áll módomban, mert az igényelt lakásra április 7-én jött be az első kérelem, és az első naptól számított 5 munkanapon belül veszünk be igényléseket a megüresedett lakásra. Czibor elvtárs a kérelmét május 10-én adta be, tehát jóval a határidő letelte után. Három igénylés jött be, s így a lakást a három közül a legigényjogosultabbnak utaltuk ki. Lakásügyi Osztály.”

Béke Bizottság: „Czibor János munkatárs!

Az írószövetség közölte a XI. ker. Békeakció bizottsággal, hogy a békekampány ideje alatt az agitatív munkában részt kíván venni.

Az akcióbizottság arra kéri, hogy f. hó 8-án, vasárnap de. a XI/1. körzetben legyen szíves megjelenni, részvételével eleget tesz a Világ Béketanács felhívásának. Erősíti a 800 milliós béketábor harcát a világ vérbe borításának megakadályozására, és egy szebb, boldogabb jövő kialakítására.

A világbékét védő köszöntéssel.

A ker. Békeakció bizottság nevében, s. k.”

Cs. I.: Ennyit az új lakásról… Nem is nagyon bánta. Beletörődött? Belefáradt? Mindenbe beletörődött, mindenbe belefáradt? Új lakás? Én még a régire emlékszem, a Mányoki úton, Illés Endre villájában. Pontosabban: csak a régire emlékszem, a toronyszobára! Az a szoba összenőtt a lakójával, egyek voltak, egymást jellemezték, mint, mint, mint rókát a rókalyuk, vagy inkább mókust az odúja. Megpróbálom elmondani, megpróbálom leírni, hogy milyen is volt ez a toronyszoba… Egy óriási ablak, cserépkályha, rengeteg könyv, tükörajtós falusi szekrény, a falon egy mosdó, egyben piszoár is, abba vizelt mindenki, még a nők is… Micsoda szagok keveredtek ott, mert soha nem engedett szellőztetni, fájtak az ízületei. Tölgyfaparázs, átizzadt ágynemű, a dohos könyvek, nyáron a Gellérthegyről némi virágillat. És keserű cigarettaszag! A hajnalig tartó kártyacsaták keserű, savanyú nikotinszaga! Vágni lehetett a füstöt! Beleivódott a falakba, a ruhákba, a tüdőkbe, a lelkekbe… Kártya és cigaretta. Éjjel-nappal. Éveken át. Közben futó szerelmek, futó irodalom, futó ifjúság. Elfutó élet. Persze. De az élet akkor is elfut, ha… szóval csak semmi képmutatás! Összepréselt, sűrített idő, mint egy keszonban! Akkor kaptunk keszonbetegséget, amikor véget ért… Mi ért véget? Az ifjúság. Meg Czibor élete. Mit kezdjek a halottakkal? Kivonták magukat a forgalomból. Kész. Nincsenek. Luk van helyettük. Még az sincs. Elsimult fölöttük a levegő. Mit kezdjek az ifjúságommal? Azzal a zöldfülűvel, aki voltam? (Sóhajt) Persze: ő mit kezdhetne velem? Él még valahol? Bennem van? És hol vannak a többiek, a kártyapartnerek? Az állandóan civakodó, de elválaszthatatlan barátok? A veszekedés is rövidebb ideig tartott, arányos volt a sűrített idővel… Min veszekedtek? (Kuncog) Höhö!

R. P.: „János bátyám, bár a levél – írva és olvasva – nagyon kedves műfajom, mégis a legeslegutolsót írom ebben az ügyben. (Olvasni sem kívánok többet.) Először is – tájékoztatásul és torz memóriád mankójaként – hadd álljon itt két tény:

1. Amikor először kártyáztam veled életemben (1951-ben vagy 52-ben lehetett…) 1200 forintot nyertél cheminen. Ebből 500-at készpénzben, 700-at papíron. Elegáns voltál: ráérek fizetni, mondtad, majd ha sok pénzem lesz. Két nap múlva levelet kaptam: azonnal fizessem ki – írtad. Ez meg is történt (csak azt ne kérdd, hogyan – mondhatnám Heinével), a Színművészeti Főiskolán adtam le, a portán.

2. Utolsó játékunkkor 400 forint készpénzt vesztettem. 200 forinttal adós maradtam Ádámnak. (Azóta – természetesen – megfizettem.) Így nemigen beszélhetek a „készpénzek összeszippantásáról”. 400 forintot nyertem volna (1000-600), ha adósságodat megfizetnéd! Így 600-at vesztettem. A kártyázás nem kifizetődő hát, ilyen partnerekkel.

S még két dolog.

a) Ha a magyar Gallup Intézet kérdést intézne Budapest kártyás közönségéhez, hogy téged baleknak tart-e, nem hiszem, hogy pozitív választ kapna. Azt hiszem, a fentiek és a tények alapján Béla, Ádám és én nagyobb eséllyel indulnánk egy balekversenyben. Erről – ha memóriád gyenge – rendezhetsz magán-közvéleménykutatást.

b) Nem szokásom kártyaadósságot megkérni. Te kényszerítettél rá – nagyobb kártyamúlttal rendelkezvén, tudhatod, hogy megelőzésének legjobb módja, ha az adósságot megadják.

Leveled közlése és hangja felháboríthatott volna, ha váratlanul ér. Nem így történt. Úgy látszik, más erkölcsi normák szerint élünk – s bevallom, ezt sejtettem, tudtam (másokkal együtt) eddig is. De az erkölcsi normák nem is nagyon ötletes csűrés-csavarása mit sem változtat a tényeken! 1000 forintot vesztettél, s nem adtad meg. Ez tény. Ez a tény!

Kártyázni többet nem lesz alkalmunk egymással. Felesleges mondanom talán, hogy ez a védekezésből született elhatározásom nem változtat eddigi véleményemen és értékítéletemen! Változatlanul szellemes fiúnak, és nem tehetségtelen lektornak, kritikusnak tartalak. Üdvözöl: R. P.”

Abody Béla: „Kedves Bátyám, János!

Gondosan leplezett szemérmem tart vissza tőle, hogy szóban fejtsem ki apasági jogaidat szerény művemmel kapcsolatban. Időbeli sorrendben Te voltál Szabó Dezső és Németh. László után a harmadik kritikus, akit gimnazista koromban el bírtam olvasni, ami igénytelen szótáramban annyit jelent, hogy akiért szenvedélyesen lelkendezni kezdtem. Tudniillik arra kerestem példákat, hogy maradhat-e a kritika irodalom, ez volt a műfajjal szembeni első feltételem, hogy merhetem-e rátenni életem nem jelentéktelen részét. Ezért az akkori – 9-10 évvel ezelőtti? – válaszodért mondok először köszönetet. Másodszor, de nem csekélyebb mértékben leveledért, ami tiszta örömet okozott. Hát így. Ölel: A. B.”

M. Gy.: „Kedves Mester Úr!

Itt küldöm két hónapi fenekelésem eredményét. Teli van gépelési hibával, mert nem tudom rászánni magam, hogy még egyszer elolvassam, szeretném, ha Maga tenné ezt meg, így segítve a fiatal írókat, és megírná a véleményét az ismert címre. Nem valószínű, hogy egyhamar találkozni tudnánk, pedig én is nagyon szeretném, de a Szépirodalmiban nemigen lesz dolgom mostanában. Igen nagy emberi válságba kerültem, és ilyenkor rossz kedvem van. Úgy gondolom, február közepén magamhoz térek, akkor nagyon szívesen találkoznék Magával, ubi ibi. A levelet egyébként köszönöm, mind Thomas Mann tollára méltó önelemzését, mind kritikáját… Rendkívül kíváncsi vagyok, mit szól hozzá, ezen a novellán szeretnék tovább dolgozni…

Ne haragudjon, hogy ceruzával írok, de Isten látja lelkem, nincs egyebem. A viszontlátásig üdvözli mély baráti meghajlással: M. Gy.”

Böhönye: „Kérlek, János bátyám, ne vesd meg harcos haspárti üdvözletem: Böhönye.”

Sz. T.: „Kedves János, tisztelettel mellékelem a tőlem telhető adatokat, nem fogok kétségbeesni, ha „Szántó Tibor grafikus” formában fogom őket viszontlátni. Egyébként csak mérhetetlen önuralmam és sajátos jó ízlésem következtében írok csak annyit, hogy: lófa. Folytatása nincs, csak annyi van, hogy: lófa. Pedig folytatnom kellene, ugyanis megismertetted velem azt az elég szar érzést, hogy milyen az, amikor valakivel megbeszélek egy találkát (kérésemre), én ott is vagyok, tehát lehetne találka, de az illető távolmarad, és soha többé nem indokolja. Azon a bizonyos, hétfő délelőtti, New York-i találkán szerettem volna elolvastatni Veled az „Élet, halál, cigarettá”-t, azt a bizonyos trafikos novellát. Na hát, remélem, kellően megborzadtál magadtól. Szeretettel ölel: Sz. T.”

Szilágyi Géza: „Kedves Barátom, ember beszél most hozzád, a nyolcvankettedik év elején félig vakon botorkáló, szívizom-elfajulásban szenvedő öreg ember, aki a Te emberségedhez folyamodik. Remélem, meg fogod hallgatni a következőkben megokolt szívből jövő és talán fiatal fogékony szívedbe találó kérésemet, amelyben, hidd el nekem, parányi túlzás sincsen. Nem vetem szemedre, hogy megfeledkeztél, nyilvánvalóan a sietős munka közben, arról a lekötelező és engem akkortájt megható ígéretedről, hogy… engem is megörvendeztetsz bevezető tanulmányod másolatával. A helyzet ugyanis az, hogy – ebben sincsen semmi túlzás, hanem személyes tapasztalatok és nagyon is elfogadható orvosi közlések alapján –, tisztában vagyok azzal, ha óráim és napjaim talán még nem is, de éveim már nagyon is meg vannak számlálva. Így tehát szerettem volna még életemben tudomásul venni, mit írtál rólam…

Szilágyi Géza.”

Kittenberger Kálmán: „Kedves Barátom Uram!

A 6-9 órát késő vonatok, a nagy hideg és reumám komiszkodása miatt nem mentem be Pestre. Valószínűleg jövő héten sem tudok. Így nem is képzelheti, hogy vártam a kéziratokat tartalmazó levelét! Sajnos, hiába vártam… Kittenberger Kálmán.”

Dénes Zsófia: „Kedves Czibor János szerkesztőm, ma kétszer kerestem telefonon, másodszor benn volt, csak nem a szobájában. Dénes Zsófia.”

Paku Imre: „Czibor János volt főiskolai tanárnak. Kénytelen vagyok a ma délelőtti találkozásunkon elhangzott kijelentésre visszatérni, és abból a szükséges következtetéseket levonni. Maga a kijelentés nem bánt, mert az efféle mondást mindig a szerzője fémjelzi, rávall annak társadalmi etikájára és szellemiségére. A körülmények miatt mégis visszautasítom ezt a hívatlan-kéretlen, hetyke megnyilatkozást… A ma történtek után lezártnak tekintek minden kapcsolatot, amely valaha köztünk létezhetett: tekintsük egymást teljesen ismeretlen személyeknek… Paku Imre.”

Illés Endre: „János! Február 6. este.

Megírtam és megmondtam neked, hogy szükségem van a két Pintér-kötetre. Legkésőbb 8-9-re ígérted. A könyveket még nem adtad le.

Most több dologra vagyok kíváncsi.

Kíváncsi vagyok, miért nem tartod fontosnak adott szavad megtartását?

De kíváncsi vagyok arra is, miért nem teljesíted udvarias, s úgy érzem, némileg jogos kérésemet? Miért haladsz el olyan könnyedén amellett, hogy a kötetekre nekem, mint megírtam, még ma szükségem lett volna. Kíváncsi vagyok arra, hogyan gondolod ezt? Közben elmentél, közben vendégeket fogadtál, s most végre – úgy látszik – dolgozol a kötettel. Miféle elsőbbségi jog ez? S miféle elképzelés, hogy én ráérek akkor is, ha te végeztél?

Szeretek udvarias lenni; de nem szeretem, ha visszaélnek az udvariasságommal. Hogyan gondolod? Hogy többször is kérni fogom a kölcsönadott holmimat? Magyarázkodni, indokolni fogok? A visszautasításokat lenyelni?

Kérdéseim szónoki kérdések voltak. Magyarázni bizonyosan tudod gyakorlatodat. De magyarázataidat nem kívánom hallani. Mert erre nincs igazi magyarázat. Nem kívánok veled erről az ügyről beszélni, sem holnap, sem később. Kérem a könyveket. Endre.”

S. Zs.: „Kedves János! Elkeserítő, hogy megint levélíráshoz kell folyamodnom, de maga két ízben is lemondta Gertlerrel és Fehérrel a megbeszélt találkozókat. Ebből arra következtetek, hogy sajnos megint nem készült el az anyaggal…”

Bóka László: „Kedves Barátom! Arra se találok mentséget, hogy Te haladékot kérsz tőlünk tankönyvírásra, ugyanakkor elhallgatod, hogy könyvnapi könyv írásával foglalkozol, és ezért volt szükséged a haladékra. Az azonban, hogy eddig még készülő tankönyved ígért részleteiből ismételt felszólításunk ellenére sem küldtél egy oldalt sem, több a megengedhetőnél… dr. Bóka László államtitkár.”

Vas István: „Kedves Jánosom! Még egyszer és határozottan: ne menj el Pestről, ameddig az anyagi szükség nem kényszerít rá. Dicstelen menekülés volna… Ölel, Pista.”

Egy nő: „Kedves János, valóban betegségének tudom be, hogy újra és ismét nem felnőtt módjára viselkedik…

Mivel nem a szabályok és normák szerint élő emberek a mintaképeim – bár tudom, hogy kényelmesebb a velük való élés, ha betartjuk a játékszabályokat –, világos, hogy inkább sajnáltam Magát emberi, női módon azért a zavaros, felemás életformáért, azokért a felelőtlen, gyermekes anyagi zűrökért, a szabadság és szabadosság állandó összecseréléséért…

Lehet, János, hogy »oktató« levelem rosszulesik. Okos, értelmes, tehetséges embernek tartom, egy kis lelki higiéné, fegyelmezettség kellene még, és akkor mintapéldány lehetne –”

Kis szünet.

Cs. I.: (Elmondja a verset)

Képzelt interjú Z. Z.-vel, közbevetésekkel

– Kedves Z. Z., a címen nincs mit magyarázni, csak annyit: nem feltétlenül a lustaság sugallta ezt az ötletet! Hogy mégis micsoda? Talán a szemérem (vagyis a nagyobb szabadság reménye!), meg a… de végül is, én kérdezlek Téged s nem Te engem! (Ez is egy szempont!) Az első kérdés a Hetvenévesnek szól, vagyis, milyen érzés…

– Egy megvénült sas mondja, hogy csőrének még van annyi éle, kitépjem szárnyam rongyos tollait és időm is annyi talán, levánszorogjak sziklámról a völgybe: zabáljatok! Csőrömtől karmomig zabáljatok föl hitvány büdös rókák!, de hagyjatok húsomból a ganéjos lábú varjaknak is!

– De vicc nélkül… Na, jó; másként fogalmazom a kérdést: öregnek jobb, vagy fiatalnak volt jobb?

– Ha átgázolva a tengereken, az öregség csuszamlós földrészét megtalálod, visszanézve látod: az ifjúság fölbokrétázott csillagok alatt, mindig zöld évszakokban járva, zsákmánnyal megrakott napokkal is kudarc kudarc kudarc – megöregedni! az a győzelem.

– Ezt csak Te tudhatod, ezzel nem is lehet vitatkozni. Tovább kérdeznék: gyereknek se volt jó? Szívesen emlékszel vissza gyerekkorodra?

– Mióta az istent eltemették, koporsóba gyűrték az apámat, nem szűnik a gyermekkor szívemben…

– Ha nem szűnik, tudnál még mesélni róla?

– Se falióránk, se vekkerünk, zsebórája se volt az apámnak. De hát, ha aludt is, anyám akkor is hallotta a percek cirpelését, s azt a pillanatnyi zsúfolt csöndet, mely – igaz, csak éjszaka! – gongütésként szól minden órafordulatkor. Hányszor nyitottam szemem hajnali lámpasütésben, mikor anyám csukott szájjal is dalolva, tésztás karokkal állt a dagasztóteknő fölött. Az évszakok színét is ismerte, egyetlen friss mozdulattal elhúzta a téli reggel függönyét…

– Nagyon szép…

– De aztán nappal! Hányszor látták a szomszédok, amint égre tekert nyakkal ágaskodom az udvaron. – Nézd meg, fiam, hány óra van? – szólt apám, s én oda-vissza húsz lépést menve udvarunkon, hoztam a hírt: Negyed tizenkettő. S milyen diadallal hoztam! A betűket még nem, mikor a tűzoltótorony óráját már olvasni tudtam. Nem úgy, mint Fábián Laci és Marada Lajcsi…

– Nagyon szépen idevarázsoltad…

– Nem voltunk mi varázslók, szobában laktunk, nem fa odvában, ágyban aludtunk, nem moha volt a párnánk.

– Világos; a „varázsolást” nem is úgy értettem.

– Ha megvolna még rámás falitükrünk (a nagyszobában állt a plüssdívány s négyfiókos faragott sublót közt), látnám benne fésülködő anyám.

– Vagyis, hogy nincs ebben semmi „költői”, pontos, józan…

– Haja zizegését is hallanám.

– Igen.

– A nagyszobában a falitükör előtt ingujjban állt apám…

– Hol volt ez a ház? Milyen volt?

– Az eperfa a ház előtt, a fa előtt a pad, a házban anyám született… repednek a falak, rothad a zsindely, hull a mész, zuhog a vakolat. Nagyapa oly sovány, mégis, egyedül övé csak a pad, körülötte kövön, füvön az alkonyi csapat, a vendégek, a mindennapiak, zsíros hajú román paraszt, bíró és pakulár, s a kilenc kőtörők, hiszen a kőbányában munka vége már, sárgult, avas szalonnát esznek, és sárga málékenyeret… És eljött egyszer a pópa is… és akkor este lett. És akkor Iloba felett pópaszoknyájú este lett.

– Vagyis Iloba; milyen gyönyörű, lágy nevű falu, mintha folyó csobogna…

– Negyednapon négy deszka közé zárták és Nagybányára vitték nagyapát.

– Öröm és bánat. Milyen „elhatározó” élmények értek még gyerekkorodban?

– Abban a Szamos-parti házban csak neki köszöntek kezit csókolommal kardalosok, kereskedősegédek, s a vakációzó fiúk, kezitcsókolom-Olgácska-deszépma!… ült a tizennyolc éves Olgácska, tőle kérték el a kulcsot a lányok, s fél óra múltán az ő kezébe számolták a szobapénzt – ez volt a munkája négy polgári s három kereskedelmi után, de csak este nyolctól tízig, mert akkor már az anyja lett a kulcsok és a pénzesfiók uralkodónője, akkor Olgácska – hazamegyszépenkésővanlefekszik! Csak palánkrágó ugatás, csak partra vágyó hullámok kísérték hazáig, mert mégsem igazi úrileány, mert mégiscsak a kupleros leánya – azután, mert fülében nem szűnik a deszépma, s mert itthon is arcát sütik azok a hipermangánszínű lámpaernyők, hát minden holmit ledobva magáról, a vízzel teli nagylavórba áll – két ifjú mell, két hosszú, duzzadó comb s a szerelem lakatlan fecskefészke a bámész has szép eresze alatt –

– Gondoltál-e már akkor a versírásra?

– Elég szólítani, hívni a múlhatatlan nevű falvakat s már jönnek is, már versbe állnak:

Aztán a másik költemény:

– Mi ez?

– Kamaszkorom verselő vidéke.

– Gondoltál arra, hogy jó lenne egyszer hazamenni?

– A kilincset se kell lenyomnom, sarkig nyitva az ajtó. Csak az árnyak. Csak a leszegett fejű, körbejáró árnyak a végtelen börtönudvaron. Hát ezért jöttem haza, hogy ne szólhassak többé senkihez? hogy apám mellén ne mondhassam el a novemberi kapualjat, a húgyszagú szalmazsákot, a priccset, s az agyvelő rothadt rózsáját az aknamezőn!

– Ugorjunk egyet a beszélgetésben (az időben), de még ne az aknamezőkig. Mesélj az ifjúságodról.

– Milyen mély börtön volt gyerekkorom a gyertyaszagú templomudvaron!… Csak ott lettem gyermek, inaskoromban… ifjú voltam, s nem volt munkám, azért voltam olyan vénen fáradt. Oly öreg voltam, amilyen csak egy inasgyerek lehet… Meghitten fogad a szoba, mely honom lesz eztán, hol hatodmagammal, hatunk gőzében álmodom. Hatan rejtjük nyirkos cipőnket este dívány, vaságy alá – szinte szégyellve a tévelygést, a tisztább, szellősebb szegénység esztendeit… visszafogad az ágyrajárók családja, s az öt szomszédtest illatát beissza húsom, hogy nappal se felejthessem az éjszakát, az ágyrajárók éjszakáját…

– És verseket írtál, az ágyrajárásról, a nyomorról, a külvárosi villamosról, ha szabad így mondanom: ez volt a Te kincsed, birtokod… Hogyan is volt? Nem volt-e könnyebb verset írni ennyi élményből?

– Ha látnál mostan verset írni engem ez őszi estén; hónapos szobánkban, paprika, kenyér s könyv az asztalon és kilenc paradicsomosüveg. Ily kedves környezetben írom versem egy csorba csészén pislogó gyertyánál, nehogy anyámat felköltse a villany. Mert alszik ő; és alszik már öcsém is… „Ó, milyen könnyű neked! Ez idillikus, egyszerű miliőben, a szegénység dicsfényével övezve, átadhatod a költészetnek lelked…” Nincs vigasz itt! Ha olykor ének tör át a sötét falakon: koldus dalol, nem is dal az, csak robot… Csikorgó foggal ül hát a csendben, csüggedt düh ez: mély és konok –

– Ha nem is idill, de megtartó öröm, ragaszkodás, szerelem jutott Neked is…

– Ó, milyen szegények vagyunk! de élünk és együtt vagyunk… De összebúva hallgatunk, vagy egy gyermekdalt dúdolunk: „Gyengék vagyunk, elfáradunk, talán bizony meg is halunk…” Talán bizony… Ó, a Balázs utcában az a kis lakás!

– Tudom, ismerem: ez a Sirály! De ott még nem tartunk. Most még egy másik pokol ajtajánál állunk. Azt írtad ekkortájt: „Hazád a vers…” Ez a kijelentés azt is tartalmazta, hogy csak a vers, vagyis hiányt jelöl, hogy ugyanonnan idézzek: „Vagy nem találtál itt mást, csak a nyelvet, mellyel idegen vér zúgását zenged?”

– Mint gyermek anyja szoknyáját remegve, oly görcsös ujjakkal fogództam én hazám földjébe.

– Ezt hol írtad és mikor?

– 1942 nyarán, Ukrajnában.

– Milyen körülmények között?

– Három szobában száz zsidó mocsokban, lázban úgy hever: a test, ha moccan, idegen testhez tapad már, testre lel. Verejték gőzöl, forr a láz, fortyog száz vézna test alatt a padló…

– Mi kötött mégis az iszonyúan messzi hazához?

– Szerelmem így lett honvágy… s neved: Irén, mintha ezt mondanám: Erdély! Dunántúl! Lankák! Halmok! Bércek!

– Mikor hazakerültél s vége lett ennek a pokolnak is, volt-e benned gyűlölet?

– Tudod, mily hullahegyre hágsz itt?

– És később hogyan rendeződött benned ez az emlék? Ha egyáltalán: az „emlék” elegendő kifejezés és a „rendeződés” helyénvaló?

– Kivégzett partizánlány, megfagyott magyar paraszt, puskatussal agyonvert zsidó kéz a kézben korzóznak az aknamezők sétányán – – –

– Lépjünk arrébb egy ajtóval; ezen az ajtón, mikor még nyílik, fény dől ki, a Szabadság fénye…

– Még botorkálunk, mint a vakok, de arcunkat az égnek emelve, édes italod kortyoljuk s drága fényed zabáljuk, mígnem jóllakik lelkünk, Szabadság, véled.

– Igen, ekkor a mottó még a folytatás nélküli József Attila-sor: „Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet”.

– És a költő mozdulatlan áll, csak áll dús ámulatban: mint a teremtés tanúja…

– Nemcsak áll.

– Légy pártos, költő, pártján csak nékik! a szegénynek!

– A makacsul idézett József Attila-sor, a „Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet” – azért makacsul, mert nem teljesült? Egyszóval, fél kézzel ebbe a zászlónyélbe is kapaszkodtál, később már két kézzel… Vagy, ha elengedted is, gyorsan és bátran utánanyúltál.

– Nem illet engem a dicséret, hidd el, barátom, csontig éget, hogy bátorságomat dicséred… Ember vagyok, embermód élek, hogy is lehetnék bátor? Csak jobban rettegek attól, hogy hitvány lehetek, jobban, mint a haláltól.

– S ekkor egy másik ajtó becsukódott mögötted. Megkérdezhetem (a Te szavaiddal), mi volt Z. Z. őszinte véleménye költészetéről élete ötvenkettedik, rabsága második esztendejében?

– Füst… Korom… Pernye… Hold… és Csillag… Rigó… Gyermekkor… és Avar…

– És a legszebb vers, a gyönyörű vers, a Sirály… (Első közbevetés: ekkortájt ismerkedtem meg Z. Z.-vel. Ez persze csak számomra volt érdekes, különben is felületes, tisztátalan kíváncsiságokkal volt elegyes ez az ismeretség; az őt melengető kör peremén voltam, legtöbbször a Hungáriában, be-bekiabáltam én is a kör közepére – hiszen tízeslehúzásnál, kártyázásnál körben ültünk, középen pedig úgy ült ő, hogy ez fel sem tűnt – helyenként igencsak idétlen vicceket, s ő tűrte, tűrt minden ugratást, kivetkőztető anekdotát, elnevezést – a legenyhébb a Zengő Zivatar titulus –, mosolygott a nem is rejtett célzásokra, a citálásokra, a fejére olvasott verssorokra. Miért tűrte? Miért mosolygott? Azt hiszem, azért, mert tudta, hogy ugyan különleges és nem mindig tapintatos megnyilvánulása ez a szeretetnek, de mégis szeretet volt, mély és valódi. Mikor a Sirályt elolvastam, egy pillanatra meginogtam, meg akartam szüntetni magamban ezt a vicces ambivalenciát – a Zelk-versek és Z. Z. a… nos, mikor mi: leégett lóversenyző, másfélszeres Kossuth-díjas, pénzért kezdőrúgást-halmozó stb. stb.), hiszen olyan lélegzetelállító volt a Sirály! Olyan nagy vers! Amilyet én – éreztem – soha nem tudok írni!

A megingásom rövid ideig tartott, valamit én is okosodtam, vagyis megsejtettem valamit. Mit is? Titkot? A versírásét? Az élni akarásét, élni tudásét? Vagy ennél sokkal egyszerűbb az egész? Az a bizonyos kör bővült is, változott is Z. Z. körül, néha drasztikus formában, néha Z. Z. mondta fel a viszonyt, néha őt kerülték el, avagy éppen kutattak utána, de más céllal és indulattal; és akkor fogalmaztam meg valakinek, tán egy dühös hitelezőjének, hogy „boldog ember”! Döbbenten nézett rám az illető, hiszen nálam jobban ismerte Z. Z. életét, a rengeteg nyomorúságot. „Igen, igen! Akinek ebben a korban ilyen forró viszonyai és viszonylatai vannak, az igenis boldognak mondható!”

– Mely költőre, íróra, példaképre, esetleg barátra emlékszel?

– Tíz, ha nem több éve, visszatérő álmom: Babits él és szerkeszti a Nyugatot…

– Ismerted József Attilát. Milyen volt?

– Bársonygallérú, fekete télikabátban megy az utcán; egy lányra néz, mosoly csillámlik avarszín bajusza alatt. Kalapjáról a havat rázva befordul a kávéházajtón, körülnéz, itt van-e Tersánszky, megérkezett már Nagy Lajos? Leül, és kávét és két zsömlét rendel. Aztán cigarettát sodor a hercegovina dohányból, újságot olvas vagy beszélget, évődik, vagy fölcsap haragja örvényt kavarva füstben, villanyfényben. Hát ilyen ő. Harmincesztendős.

– És a többiek?

– Mikor először boldog-döbbenve ráocsúdtam, hogy őt látom a kávéházban, Móricz Zsigmondot, aki úgy eszi a görögdinnyét, hogy mellé kenyeret harap, s én a boldog perc melegében megülve még sokáig néztem…

– Nagy Lajosról több verset is írtál, tiltakoztál a „kávéházi író” – istenem, micsoda bárgyú vita volt ez! – megjelölés lekicsinylő módja miatt. Őrá hogyan emlékszel?

– Kísért a kapuig a kórházkerten át, én: Szervusz, Lajos, ő: Isten veled, aztán a döbbenet, mikor a kávéház és a szegénység paradicsomából kiűzetett görnyedt lelkű öreg a fülemhez hajolva súgta meg: Mert én már imádkozom is…

– Kik járnak át még a szíveden? Kiknek a hangját hallod?

– Van, aki alkot, én csak írok – szólt Tersánszky Józsi Jenő, s nevetve átlegyintett az emberiség feje fölött.

– S ha már nem a földön, kik járnak az égben?

– Vigyázzál, Berda Jóska, dobd el a hátizsákot, s ne bakancsban: mezítláb – beszakadhat a felhő vastag lépted alatt!

– Neveket mondok: Szini Gyula…

– Senki olyan halkan nem lépett, senki olyan halkan nem beszélt, előre köszönt a pincérnek, úgy kért tintát, tollat s feketét.

– Hunyady Sándor…

– Se száj, se kéz, csak a szivar. Nem is szivar, csak a füst. Hol száll a füst már! Ablaküvegre lehelt asszonyok.

– Szabó Lőrinc…

– Szembe csüngő haj, görnyedt-magas váll, csontos, nagy arc… Börtönben csapott rám a hír: meghaltál.

– Szép Ernő…

– A kórház folyosóján láttam utoljára. Élt még, de ő már nem tudta, hogy él. Nem akarta tudni. Jobb karja úgy csüngött a tolókocsiról, mint egy utolsó óriási legyintés. Felejtsük el az egészet – mondta az eltört mozdulat.

– Szabédi László…

– Tegnap Szárszón, ma Kolozsvár alatt…

– Rácz Aladár…

– Hogy peng, hogy zendül az a cimbalom, az az egyszer volt és többé sosem lesz!

– Vajda Lajos…

– Egyszer a Duna-partra is kimentünk, épp napfölkelte volt, én bámészkodtam volna még sokáig, de ő: „giccses”, mondta olyan lenyűgöző szomorúsággal…

– Kondor Béla…

– Ki ócsárolta, siratni ne merje, ki elgáncsolta, ne nyúljon utána, mert olyan Ő: mint tegnap, holnap is arcul köpi a képmutató hitványt!

– Krúdy…

– Egyszer majd én is kimegyek a lóversenypályára, fülembe súgja Krúdy úr: Az ötös lovat játssza…

– Kimentél, de nem egyszer.

– Hát ezt is megpróbáltam.

– Milyen szerencsével? Nyertél? Vesztettél?

– A zsoké leesik a lóról…

– Vagyis vesztettél.

– De persze játszottunk tovább.

– Beszélj az utazásaidról, jártad-e a világot?

– István tegnapelőtt Rómába utazott, László tegnap Párizsból jött haza. Ferenc Bostonban keltezett képeslapját ma hozta meg a posta. Kinek mi jut, nem irigykedem én.

– Nem szeretsz utazni? Nem érdekel a nagyvilág?

– Ismertem egy öregurat, aki bejárta szinte az egész világot, látta, mit a földön ember csak láthat, pontosabban, mit látni érdemes – a Rákos-patak medrében a hajnal kormos lábnyomát s a tűzfalakon a fáradtság végtelen vonulását, a szerszámládás, szatyros árnyakat –, de nem csupán Angyalföldet, dehogy, ismerte Józsefváros valamennyi odvas kapuját, az egyetlen budai tulipánfát, s azt a kéményekkel békét kötő ecetfát a ferencvárosi bérház udvarán – s még mennyi táj! mennyi feledhetetlen világrész! a Bosnyák téri piac sikátorai, a délutáni utcák áradása, s a hullámok közt imbolygó sziget, a Klauzál tér, s ki tudná felsorolni, hol s merre még, a hajnalban nyitó macskaszagú kávémérésben s a Teleki tér rozsdát okádó ószeresbódéi s Margitsziget platánjai között – Margitsziget! Ott látta Krúdyt egyszer, mint fenséges lassú mondatai, sétált oly fenséges lassúan – a többi már satöbbi meg satöbbi meg satöbbi meg satöbbi csupán.

– A szerelemről kérdezlek, a megtartó szerelemről.

– Két asszony karján támolyogva: kétfelől karol, hogy járni ismét megtanuljak az Élő s a Halott… ahány lépés velük, annyi föltámadás, ahány nap, annyi év.

– Járni tanulásod nem képletes, évek óta ágyhoz köt a betegség. „Meszelt égbolt” a kórházi szoba mennyezete, de versköteted címe is. Megszűnt-e a költő, elhallgatott-e a betegség alatt?

– Gyógyítsák meg végre, doktor urak! mert nézzék, felkönyökölni se tud már, mégis, ha háton fekve is, befirkált száz és száz papírlapot, s mi mindent még, ami keze ügyében: gyufásdobozt, újságot, könyvet, tapétát, gyapjútakarót, és isten tudja, hogy csinálja, de már a mennyezet is teli versekké sorakozni nem tudó szavakkal, félsorokkal.

– Meg lehet „gyógyítani”? Abba lehet hagyni a versírást?

– Elkezdeni a verset, befejezni a verset, megírni azt a verset sohasem lehet. Minden szó átírandó, minden sor áthúzandó, kitörlendő, kijavítandó – kijavíthatatlan. De abbahagyni? Azt soha!

– Milyen az ébredésed?

– Az asztalon kannányi boldogság a forrázott tea értelmes illata, az első cigaretta, a köhögés, jaj, fölébred Erzsébet, hát kezdjük el…

– Milyen az alvásod?

– Cinkék, őzek, lovak, adjátok kölcsön álmaitokat!

– Új lakótelepen laktok, se cinkék, se őzek, se lovak…

– Házgyári elemekből épült, nem illik föléje az égbolt, s nem illik mögéje a hegy, de az már letöröltetett néhány toronyházzal a láthatárról.

– Ha kinézel az ablakon, mit láthatnál?

– Az Őrmezőt, a Gazdagrétet és a Törökugrató istenfaragta műemlék meredélyét!

– Milyennek képzeled a halált?

– Ne higgyétek, hogy csontváz a vén kaszás – kisportolt testű ifjú a halál, aki hepeningre úgy invitál, ne féljünk, jó buli lesz, és a végén majd ő mindent elboronál.

– És még milyennek?

– Mint egy izgalmas kaland kezdetét (ő írta, az ő szavait idézem), úgy várta a halált Hunyady Sándor. Ha én is úgy várnám, ha Ott találkozhatnánk s megkérdezném tőle: Mégis, Kolozsvár s a Körút, a Margitsziget és a színház, és kitagadva s ríva Bródy Sándor koporsójánál, és Karinthy arca, és Krúdy Gyula, és a kártyaasztal, s a sírodhoz karnyújtásnyira csak a Kerepesi úti ügető? Mégis, nem az volt a kaland, a fölcserélhetetlen?

– Mit tudnál még róla Te mondani?

– Halottaim öltöztetnek, tudom ismerős kezüket, tudom, szüleim öltöztetnek, dunyhaszagú estébe öltöztetnek, konyhaszagú reggelbe öltöztetnek, kalácsszagú ünnepbe öltöztetnek, macskaköves udvarba öltöztetnek, gyerekkoromba öltöztetnek, bugyolálnak halotti ruhámba.

– Ha lehetne, szeretnéd újrakezdeni?

– Miért, lehet egy partit kétszer veszteni?

(Második közbevetés: mi derül ki e képzelt interjúból? Kiderül-e, hogy mekkora költő? Vagy hogy milyen? Vagy legalább az, hogy én milyennek tartom? Mert az volt a célom, hogy azt bizonyítsam: úgy lehet társalkodni verseivel, mintha élő emberrel. Mint egy elképzelhetetlenül sokat tapasztalt, bölcs és nyílt emberrel. Kérdés még persze, hogy jó-e a kép, amit önmagáról rajzol a verseiben? Csak a saját tanúskodásom idézhetem: jobb, mint amit elfogult, gyarló szemem lát. Olyan, mint Rembrandt hihetetlenül változatos önarcképei. Vagyis milyen Z. Z.? Most már olyan, ahogy megteremtette. A személyes benyomások színezhetik, árnyalhatják, de lényegében már olyan, amilyennek megálmodta – megírta – önmagát. Tehet-e ennél többet költő? Érhet-e el ennél nagyobbat ember?)

– Halló! Zelk lakás? Zoltán? Itt Cs. I. beszél.

– Szervusz kedves…

– Halló! Meg vagy fázva? Nem hallak jól. Hogy vagy?

– Elment a hangom. Négy napja nagyon rosszul vagyok…

– Azért hívlak, hogy írtam egy fura cikket: én kérdezek, s verseiddel válaszolok rá. Majd elküldöm, de addig is add áldásodat rá.

– Nagyon köszönöm, hogy felhívtál, és hogy írtál rólam.

A másfélszeres Kossuth-díjas

Z. Z.-ről van szó persze, Zelk Zoltánról, vagyis Zengő Zivatarról, a lehúzó bajnokról, a kezdőrúgás halmozójáról, a felesben lóversenyzőről, a smenkirályról és a – nagy költőről!

Mi, sereghajtó fiatal költők akkor ismertük meg, amikor kijött a börtönből. Előző életeiről csak legendák és bezúzott-megtagadott versek tudósítottak. Merthogy voltak előző életei! Több élete is volt! Azt a pályát, az ő pályáját másképpen nem is lehetett volna végigjárni, még így is egy nagy adag csoda kellett hozzá. Az újra megnyílt Hungária kávéházban éjszakáztunk, nappaloztunk, ebédeltünk, ha volt elég pénzünk, ha nem volt, a szomszédos Lucullusba ugrottunk át, ahol egy forintért lehetett kapni egy tányér összeöntögetett maradék levest. És nem törődtünk nagyon vele, hogy Lucullus forog a sírjában.

Z. Z. belevetette magát a társaságba, és annak is rögtön a közepébe. Csodálatos képessége volt, hogy egyformán jól érezte magát a nagy tekintélyű, angol szövetben járó kortársai között is – és a lukas zsebű, szemtelen fiatalok között is! És ami még nagyobb csoda: a társaság is jól érezte magát, ha köztünk volt! Leírom bátran, hogy szerettük! Ami nagyon nagy dolog volt akkor is! Egyenrangúként viselkedett, s egyenrangúvá tette a környezetét. Anekdoták, történetek tömege tanúsítja, s én úgy gondolom, hogy ez már akkor is egy kis halhatatlanság volt.

Természetesen fütyült a halhatatlanságra és az egyéb nagyképű, komolykodó dologra. Hajnalokig kártyázott velünk, szívósan harcolt, és az akkor teljesen általános szokás szerint, soha nem adta meg az adósságait. A pénzszerzésnek számtalan fortélyát ismerte, ámulva bámultuk amatőr kezdők, s próbáltuk ellesni a fogásokat. Sikertelenül persze, ebben ő volt a császár, bár mindig mindent elmesélt, hallatlanul nyílt és őszinte volt, szinte már önveszélyesen. Nem ismertem nála nyíltabb embert és most látom: nyíltabb költőt sem!

Azt, hogy milyen költő, milyen jó költő, milyen eredetien nagy költő – mindenki tudta, a szemébe is mondtuk, de amúgy nem törődtünk, nem foglalkoztunk a témával sokat. Hogy is mondjam, hogy világos legyen: ő sem nagyon foglalkozott vele, természetesnek vette, mint a lélegzést. Persze hogy érdekelte, persze hogy hiú volt; de még jobban szeretett élni! Azt hiszem, többek között ezért is szerettük, és ő lubickolt a szeretetünkben. Soha nem sértődött meg és soha nem sértett meg senkit. Nagy dolog ám ez bicskanyitogató-feljelentgető irodalmi életünkben!

Ha dühös volt is, dühe hamar elszállt, átlényegült, már mesélés közben anekdotába fordult, csavarosan haladva a poén felé. Egyszer, új házas korában történt velük, hogy meghívták Kormos Istvánt vendégségbe. Még vacsora közben javasolta a házigazda, hogy ne töltsék az időt unalmas fecsegéssel, hanem húzzanak le. A tízeslehúzás akkor tombolt Budapesten, s ennek két legnagyobb mestere éppen ők voltak. Vagyis nagy mérkőzés ígérkezett. A szerencse Kormosnak kedvezett, elnyerte Zelkék összes készpénzét, majd több téma nem lévén, elbúcsúzott tőlük.

„Képzeld! – mesélte reggel telefonba Z. Z. – Ez még mind nem elég! Ahogy engedem ki a kapun, jött befele egy házaspár, és kapupénzt nyomnak Kormos kezébe! Hogy lehet valakinek ilyen disznó szériája?!”

Most már mind a ketten a túlvilági kávéházban adnak revánsot egymásnak, immár nem változó szerencsével…

„K. I., aki voltam”

Portré és vallomás Szécsi Margitról

Beszélgetések Illés Endrével

A halhatatlanságra vágyó királyfi

Igen, az volt már a mi szemünkben is, költősuhancokéban, irodalomtól bódultakéban, versekre fölesküdtekében, akik ott tolongtunk, szorongtunk hátul az Akadémia hűvös, némi hullaszagot is lehelő termében 1955 őszén „A tékozló ország” nyilvános vitáján.

Lehet, hogy tavasz volt, de a különös ceremóniához jobban illik az ősz; osontunk a csontsárga folyosókon, fényképek túlvilági mosolya alatt, mint valami hatalmas hűtőházban, szorongásunkat gőggel ellensúlyozva, kopott ruhánkból kisütő önérzettel, a halhatatlanok folyosóján krákogva, hangoskodva, hetykén farkasszemet nézve a fényképekkel. Nem, nem lehet ránk fogni, hogy bálványimádók avagy kuncsorgó mosolyúak lettünk volna! A kamaszkor salaktalanul tiszta önérzetében égtünk, s gúnyos mosollyal fokoztunk le eleveneket és holtakat.

Hátul ültünk, s figyeltük a vitát. Teátrálisan heves volt; a világfiasan könnyed mozgású akadémikus egyre szalonképtelenebbül mozgott és fogalmazott, elveszítette gráciáját, ha a makacsul mosolygó költőre nézett. Tekintélye elfonnyadt, érvei üresen zörögtek, talán egy pillanatra átsuhant agyán, hogy rossz oldalon áll, hogy dühét inkább a költészetnek kikiáltott versikék, élve balzsamozó rigmusok, hálaénekek és csasztuskák ellen kellene fordítania, de már benne volt a lendületben, pillanatnyi tudathasadása csak nehezítette a dolgát.

Igen, az akadémiai vitán, teljesen eltérve az eredeti céltól és szándéktól: költőavatás folyt. Azóta se láttunk hasonló ceremóniát; s azóta se látszott olyan világosan Juhász Ferenc költészetének környezete, aránya, szerkezete, indulata, fénye és árnyéka.

Ha megérteni akarom, ma is erre a jelenetre gondolok vissza először, ami meglehet, nagyon egyéni módszer, de nekem fogódzó a gondolkodásban, eleven és felidézhető érintkezés; talán megosztható mással is.

Akkor, természetesen, a „petróleumlámpa bűzös napvilágánál” hatalmasra nőtt a költő; azáltal is egész egyszerűen, hogy költő volt, természeti jelenség és csoda. Verse vers volt, látomása látomás, indulata utasítások közé nem fogható.

Igen, az volt: a halhatatlanságra vágyó királyfi.

Elsöprő győzelmet aratott suhanc szívünkben, s ez érthető. Azonnal és teljes lélekkel melléje álltunk a vitában is, s ez is érthető: a csűrés-csavarás körmönfont ügyességében, lett légyen bár akadémiai színvonalú, megéreztük a záptojás szagát.

De így még nem teljes a költő győzelme. Mert volt ott olyan tudós is, aki szavának karátját már akkor is éreztük, aki Ady Endre verseivel társalkodott, s aki ebben a méltatlan vitában a szavakat is fölöslegesnek tartotta; érvként, véleményként, akadémiai értekezés helyett megölelte a költőt. S ez a gesztus már a valódi halhatatlanokkal ölelte egybe a tömött bajuszú, rövidre vágott hajú, makacsul mosolygó fiatal férfit.

Ez a gesztus számomra jelképes lett, mint ahogy a vita is az Akadémia veremhűvösséget lehelő termében: Juhász Ferenc költészete akkor sem, azóta sem fér bele semmilyen megegyezéses formába, illem- és egyéb szabályba, mindent elöntve hömpölyög, a Semmi partját csapkodja tajtékos, hatalmas hullámaival.

A halhatatlanság vágya és programja már „A tékozló ország”-ban is egy nép vágya és programja volt; s ennek földi beteljesülését Juhász Ferenc a nyelvben tudja elérhetőnek; s ennek tudatában írja, rajzolja, festi, idézi, sóhajtja és üvölti a Halált; makacsul, az élet, a dolgok mind a két oldalát látó hittel, mint sámán eleink, akik tudták-hitték a szó erejét, hogy amit megneveznek, azt már le is győzték, az már hátracsavart karú, gúzsba kötött foglyuk.

Igen, mint most A halottak királyában.

Férfiarc néz vissza a királyfira; keserű szántóföld-arc a ránctalanra; feketedő fáklyaláng a szökdöső-táncoló tűzre. A halállátomás kiteljesedett, a halhatatlanság vágya végzetszerű lett.

Eposz-e, bibliarészlet-e; temetők kéreg alatti csontkódexe? Az enciklopédikusan körülírt pillanatok, szemvillanások, szemhéjcsukódások a meztelenebbül mutatkozó lírikusról tudósítanak; a megállított, kitáguló másodpercek a hamleti kizökkent időt idézik, a hamleti fájdalmú töprengéssel. Ez a sziluett hajol a kihantolt világ fölé; s a halált igéző üvöltés mögött a férfikor kesernyés, rezignált húrja is megrezeg.

Bármilyen váratlan is a felfedezés: a meghökkentő terjedelmű könyvet végigbetűzgetve-barangolva úgy érezzük, hogy lírai verset olvastunk. Nemcsak azért érezzük így, mert a világ képei, az anatómiai pontosságúak és az újraszültek, a történés, a történelmi ürügy átidomulnak-változnak a költő látomásának eszközeivé, Juhász Ferenc csontjává-vérévé; hanem, mert a költői Én is visszanyeri szuverenitását (amit eddig pazarul szétszórt), bár monstruózus arányban, égen végigfekvő árnyékot vetve – de emberi arcú lett, sajgó bőrrel beborított mikrokozmosz.

A szavakkal leírhatatlan végtelennel szemben szervezett, megbonthatatlan egységgé kristályosodó véges áll; emberkoordináta-rács feszül a csillagokra; s csak a felismerés rezignációja, a felmérés-meghódítás kitörő vágya végtelen és örök érvényű – az ember fárad, kopik, öregszik, talán meg is hal.

Földre lerántó paradoxon: a halhatatlanságra vágyó királyfi öregszik?

Igen, de milyen szívet ütően emberi méretűvé válik.

Az a bizonyos négy ló

Valamikor hajdanán a Hungáriában hallgattam a nagyokat, az asztal végén természetesen, zöldfülű költőtanonc, még ma is a fülemben cseng minden szavuk. Most éppen Tamási Áron beszél bodor cigarettafüst mögül, szemét kicsit összecsippentve: „Illyésnek megvan a négy lova, ez biztos, de nem mindig fogja be mind a négyet!”

Miért jut ez most eszembe? Hiszen most forradalom van, égig csapnak az elfojtott indulatok. Ilyen finomságokra nincs idő. De hát akkor is forradalom volt, talán egy kicsit ifjabb, harminchárom évvel ifjabb, eget szakító, földtől az égig érő! Hogy is mondjam, ez a mostani inkább olyan diplomatatáskás forradalom (hála istennek!), jól öltözött emberek viszik a hónuk alatt az élesre töltött nyilatkozatokat.

Miért jut eszembe mégis Tamási Áron megjegyzése? Egy óriási író megjegyzése egy másik óriásról? Azért, hogy így is lehet véleményt kinyilvánítani, elismerően, elegánsan, és mégis pontosan? Az elfojtott tisztátalan indulatok sarát, szennyét megszűrni, nem fölengedni a lélekből? Vagy be se engedni a lélekbe? Hogy az okosság fölénye, a tehetség fölénye és a lelki egyensúly derűje sugározzon belőlünk is? Tudom, hogy nem könnyű, de legalább ez legyen a mérték? Rossz időben is, most meg különösen? Vagy legalább az irodalom szellős és szabad köztársaságában? Hogy ne legyünk nevetség tárgyai ötven év múlva kicsinyes marakodásainkkal, sanda csapdáinkkal, bűzlő lövészárkainkkal?

Jó, tudom én is, legalább ennyit megtanultam, hogy az irodalom nem óvoda, az írók nem szentek gyülekezete, hogy az élet harc, az irodalmi élet is harc! De nem gengszterháború! Sosem volt az, ami pedig az volt, automatikusan kívül is rekedt az irodalmon! Népbíróságok jegyzőkönyveiben porosodnak, ocsmány hullák ocsmány sírban.

Miért is kellene homlokunkig sárban élni, egymást bekenve birkózás közben – mivel is? Hogy a tisztelt közönség illő távolságból is orrát befogva elforduljon tőlünk! Ugye, lehet másképpen is, mint a marakodó kutyacsapat? De jó lenne Kosztolányiként Adynak nekirohanni! De jó lenne Kosztolányinak lenni… Azt elhiszem! Ott is, akkor is sistergett az indulat, de micsoda színvonalon!

Nem az indulattal: a színvonallal lehet a baj. Ráadásul nem az íráskészség színvonalával, hanem valami másnak a színvonalával. Csak találgatni tudom, hogy mi az, hisz én is e kor hű gyermeke vagyok; ebben az írásban is több lehet a vágy, a szándék, a nosztalgia, mint a megvalósulás.

A bokába harapás valamikor Weöressel kezdődött, akkor elég humoros visszhangot keltett, maga Weöres is könnyed kézlegyintéssel intézte el: biztosan így akar híres lenni az ifjú kolléga! Felfoghatta az ember sikerületlen kabarétréfának is, üres nézőtér előtt, mélyen leszállított áron.

Azután folytatódott Nagy Lászlóval, s rosszkedvűen folytatom én is a tűnődést: ingoványos talajt érzek, farkasvermet, pöcegödröt. Isten ments, hogy beleessek! Ha már eddig sikerült ép ésszel, ép lélekkel és becsülettel kikerülnöm őket! De hát ez olyan dolog, hogy akkor is milyen ember lennék, ha szó nélkül mennék el mellette!

S most itt van a legújabb produkció: egy írótárs nagyon harap Juhász Ferenc verseibe, megcsócsálja, az egész katyvaszt kiköpi az asztalunkra, turkál benne és elemzi.

Mielőtt még a fejemet vennék, gyorsan kimondom én a kérdést: nem lehet e három költőről bármit is írni? Dehogynem lehet! Életemet a szólás- és véleményszabadságért! Azt is meg lehet írni, ha nem tetszik, ha egyáltalán nem tetszik! Azt is meg lehet írni, ha valaki utálja, vagy nem érti, vagy nyomasztónak érzi őket!

Csak az a négy ló! Csak abból egyet legalább be kéne fogni a szekérbe!

Várj csak, majd megírlak!

Mindig ígérte, hogy ír rólam, először komolykodva és komolyságot kérve, ahogy az éppen beérkező, önérzetes prózaíróhoz illik, vagyis kissé lenézve-lekezelve a kócos költészetet, főként hebehurgya művelőit – tehette, hiszen nemrég hagyta abba a versírást. Ez még valamikor nagyon régen volt, hihetetlenül régen, ma már elképzelhetetlen ifjúságunk idején; az én arcomon vad vigyor, áttörhetetlen önhittség, az ő arcán korai szigorúság, gúnyosra formált, de mégis végtelenül szelíd félmosoly. Nem nagyon tudtunk akkor egymással mit kezdeni, szemetszúróan különböztünk – s mégis, valami csökönyös türelemmel találkozgattunk, megjegyzéseket röpítettünk-lövöldöztünk, gunyorosat, bántót is, hegyeset és bőrt-önérzetet karcolgatót. Mikor lett a dolog szeretetgyanús? Az iróniából szemérmes csomagolás?

Gúnyosan elemezgette a mesterektől hébe-hóba kapott pár soros udvarias leveleket: „Miért nem írják meg a lapokban?! Mert kiderülne, hogy mindenkinek ugyanazt írják! Majd én egyszer írok rólad, ha…” Valahogy nem emlékszem a mondat végére, biztosan valami atyai fordulat volt. A félmosoly egyre szelídebb lett, már nem nagyon törődött a megjelenéssel – az ő ifjúsága mintha gyorsabban múlt volna! Szívósan dolgozott, hajnali felkelésekről hallottunk kicsit meghökkenve, robotnak tűnő munkákon-cikkeken edzette magát; látványosan egyszerűsödött öltözködése, beszéde, gesztusa. Látványosan – mondom némi képzavarral, de ez fedi pontosan az emléket: pedánsan viselt, rosszul szabott konfekciós öltönyökben látom, ha behunyom a szemem, évekig hordta őket; filléres helyekre járt ebédelni, pedig már volt pénze, s korholó tekintettel nézte duhajkodó pazarlásainkat; olcsó, légyirtó szivarokat pöfékelt egyetlen luxusként.

Csúfolódva, majd ámulva, majd szeretettel néztem új alakját, megállapodott íróvá változását. Mert makacsul tartotta magát ehhez a figurához. Némi elszántsággal is, ami azt jelenti, hogy volt, hogy lehetett volna más alakja is; és páncélként is hordta, ami azt jelenti, hogy szüksége volt páncélra, hogy munkáját végezhesse. Mert lassan, később hangosabban (visszhangosabban) kiderült, hogy az írás a legfontosabb és már nem csak neki; hogy minden erejére szüksége van, s bele is adta minden erejét; hogy tehetsége megtalálta a nagy témát, s a téma is őt, most már nem kell más, mint szorgalom és idő. Egyszerre, de nem váratlanul, az lett, amire vágyott fiatalon: egyszerűen, kiegyensúlyozottan élő férfi, magától értetődően jó író. Én úgy gondolom, hogy ezek valóban boldog évek voltak, és ezt azért kell leírni, hogy ne háborodjunk föl nagyon és mértéktelenül a vaksors, a vakszerencse garázdálkodásán! Mert később nagyon nagy szüksége lett a lelkierőre, a belső tartalékra, a megtartó hitre! Szorongva néztük mindennapos harcát az alattomos betegséggel, talán szégyelltük is magunkat, amiért éppen ő kényszerült ilyen súly alá; félelmünket titkolva, szorongásunkat leplezve ügyetlenkedtünk körülötte. Mert segíteni akartunk, de nem lehetett; mert legalább a barátságunkat akartuk kimutatni, anélkül azonban, hogy ne sértsük, hogy ne legyen szánakozásíze! Kemény lecke volt, igencsak meg is buktunk volna, ha nem segít, ha éppen ő nem segít nekünk! Többnyire úgy, hogy eltitkolta fájdalmai nagy részét, máskor meg úgy, hogy továbbra is fenntartotta az ismerős hangot, a szelíden gúnyosat, a barátian csipkelődőt, a vidáman korholót! Nem adott fel semmit, nem vesztette el a fonalat, nem esett ki a beszélgetésből!

Nem felejtette el a régi-régi ígéretét sem, csak éppen módosította tréfásan fenyegetőre: „Várj csak, majd megírlak!” S el is mesélte gyakorlott szavakkal, hogy mire gondol! Többször is, természetesen s vigyorogva hangolódtunk fel a beszélgetésre, az iróniába csomagolt szeretetcserére, a ritka-ritka kitárulkozásra, a barátság zászlólengetésére, dekódolhatatlan morzejeleire! Ebben az irányban nem is tudok tovább menni e kapkodó vallomással, úgy volt szép, hogy bensőséges volt, és mélységesen magánügy!

Én nem ígértem soha, hogy írok róla, ez eleitől fogva az ő privilégiuma volt; ehhez az ő tekintélye, súlya, bölcsessége, idősebb volta kellett, még akkor is, ha csak játszottunk a gondolattal! Fájdalmas kötelességem, hogy felrúgom ezt a szótlan megállapodást, sírni való feladatom, hogy a mesterség szabályai szerint durván összevonom és kiteregetem hosszú évek láthatatlanul és finoman szövődő barátságát!

Volt egyszer egy színész

Volt egyszer egy színész, akit Timár Bélának hívtak… De nehéz ez a múlt idő, felfoghatatlan képtelenség, hiszen még egy hónapja, egy éve élt, beszélt hozzánk, beszéltünk hozzá. Képzeletem, mint egy elfásult vetítőgép makacsul idézi a felidézhetetlent, a millió mozdulatot, a nyüzsgő perceket, majd lassan elfárad a képzelet, véglegesedik a kép egy kimerevített fényképre, mindig ugyanazt mondó hangszalagra bízza a halottat, hogy könnyebb legyen elviselni a hiányt.

Barátunk volt, barátom volt, rövid életének egy válságos, de mégis reményekkel telt szakaszában találkoztunk. Akkor úgy láttam, hogy lebírhatatlan energiákkal van teli. Ez volt az első dolog, ami megkapott, amin elámultam, túlfűtött mozdonyként sistergett ez az energia, vállalkozó kedv, életkedv! Rögtön magával ragadott, s nemcsak engem. Vagy tíz éve már, hogy egyéb gondja-baja mellett szervezett egy kis társulatot, szerzett hozzá egy színháztermet, zeneszerzőt, írót, s megrendezett-bemutatott egy gyerekdarabot. Ez úgy hangzik, mint egy mese, akkor is úgy hangzott. Akkor mint egy rossz mese, de amelyben győz a jó a rossz fölött! Visszanézve erre a vállalkozásra, bennem az a legnagyobb tanulság maradt meg, hogy a sivatagban is lehet életet teremteni! A lemondássivatagban, az ostobaságsivatagban, a tehetségtelenségsivatagban. És hogy az ember dolga mégiscsak ez lenne.

Ez a csodálatos energiatöbblet ültette be az iskolapadba, professzionista rendező akart lenni, tanult makacsul, nem elégedett meg a félkész színházi világ félkész lehetőségeivel. Mintha több élete lenne – gondolom szomorúan, s még szomorúbban gondolom tovább: mintha bujkált volna, alakot, pályát, hivatást cserélve-próbálva. Mi elől? Most már tudom, most már tudjuk. De hát ez csak gyatra magyarázat a halálra. Élni úgy kell, ahogy Ő élt, bátran, energiát-tehetséget pazarolva, semmi mással nem törődve.

Ezt a tanulságot hagyta rám, s ez is milyen szomorú dolog, hogy a fiatalabb hagyományoz. Túlterhelt szívemet halálával terhelve. Mert minden értelmetlen halál a mi értelmes életünket kérdőjelezi meg. Mert mindig a más halála a nehezebb. És szívünk az igazi sírgödör.

Kurta mese Lázár Ervinről

Talán kezdjük úgy e kurta mesét, hogy ballag az utcán egy nagy bajuszú, rozmárbajuszú, harcsabajuszú, lelógó varjúszárnybajuszú férfi. Lassú medveléptekkel ballag. Vagyis súlyosan, de egy kissé lomhán is. Nem tudni, hova ballag, ő se igen tudja, de ez most nem érdekes. Már estefelé jár az idő, furcsa árnyékok nyújtózkodnak az utcán, s a nagy bajuszú, rozmárbajuszú, harcsabajuszú, lelógó varjúszárnybajuszú férfi dünnyög az árnyékoknak. Ezt dünnyögi: „Te árnyék, te ott nagyon hasonlítasz valamire! Vagy valakire! Még nem tudom, hogy mire vagy kire, de mindjárt kitalálom. Mert író lennék, vagy mi a csuda? Ki is találtam, hogy kire hasonlítasz! Énrám hasonlítasz, Lázár Ervinre! De hát úgy nem hívhatlak, úgy engem hívnak. Elnevezlek hát Tejbajszánnak! Vagy Szegény Dzsoninak! Vagy inkább Berzsián szeretnél lenni? Nem, nem, legyél csak Tejbajszán, olyan tatáros képű alak vagy! És legközelebb megírlak az egyik könyvemben!”

Úgy is tett a nagy bajuszú, rozmárbajuszú, harcsabajuszú, lelógó varjúszárnybajuszú író, aki el szokott beszélgetni nemcsak az árnyékokkal, hanem a madarakkal, lovakkal, képzelődő kisfiúkkal, vagy saját képzelt teremtményeivel: Mikkamakkával és Berzsiánnal, Ló Szerafinnal és Aromóval.

Séta után hazamegy, és megírja a beszélgetéseket. Így születtek gyönyörű mesekönyvei, mint például „A kisfiú meg az oroszlánok”, vagy a „Bikfi-bukfenc-bukferenc”, vagy a „Berzsián és Dideki”, és a „Gyere haza, Mikkamakka” vagy a „Bab Berci”.

Neki sok sétát, magunknak még sok könyvet kívánok! Itt a vége, fuss el véle!

Az író és a híre

Végh Antal hírével hamarabb találkoztam, mint az íróval, mint az emberrel. Van ennek már jó harminc éve is. Elterjedt a pesti kávéházakban a hír, hogy feljött egy fiatal író valahonnan a Nyírségből, s bement egy eszpresszóba. Jó vidéki szokás szerint nagyot köszönt. Jó pesti szokás szerint a kutya se fogadta a köszönését. Leült az egyik asztalhoz, odaintette a pincért, s adott neki száz forintot. Az akkor még szép pénz volt, egy szimpla fekete például két forintba került. A pincér elvette a pénzt, Végh kiment. Majd újra bejött az ajtón, nagyot köszönt. Most már fogadták a köszönését.

Azért mesélem el ezt az anekdotát, mivel a dolog máig se nagyon változott. Végh Antalnak ma is nagyobb a híre, mint az átlagíróké, s nem feltétlenül a könyvei alapján. Úgy értem, hogy az is ismeri, aki esetleg nem olvasta a legjobb könyveit. Mert vannak jó könyvei, bár az irigység ezt is letagadná. Ez már csak így van kis hazánkban. Ha híres vagy – nem vagy igazi művész! A magyar írók megítélésében nálunk már századok óta nyomorék, torz szemlélet uralkodik: a költő haljon éhen, majd utána lesz halhatatlan! A dobostorta feltalálója lehet híres, az operettprimadonna lehet népszerű, az író nem.

Miért beszélek ennyit a hírről, a népszerűségről? Nem sanda szándékból, ellenkezőleg! Végh Antal áttörte az előbb említett évszázados kordont, megmutatta, megmutatja, hogy lehet írásokkal is hírnevet szerezni, és még földi életünkben.

Én ezt teljesítménynek tartom, amihez tehetség kell, amibe energiát kell belefektetni. Szellemi energiát és fizikai energiát. Hiszen szerepelni kell, s nem is akárhogyan.

Emlékszünk Végh híres szópárbajára az akkor abszolút hatalmú és védettségű Szepesivel. Nem volt tréfa a kihívás, a riporter-császár rendelkezésére állt az ország összes mikrofonja. Egyebekről nem is beszélve. Végh Antal a saját hangerejével állt ki, és győzött!

Hogy ezek a gesztusok, kiállások kívül esnek a jámbor irodalmon? Ki tudja ezt megítélni? Mindenesetre kapásból tudnék egy-két példát felsorolni, a Görögországba ment angol lordtól a szabadcsapatot szervező olasz költőig.

Vagyis szívesebben ábrándozok arról, hogy az irodalom határait állandóan tágítani kell, a végtelenségig.

A fentiekből talán kiderül, hogy nagy rokonszenvvel figyelem Végh Antal működését, gesztusait, bátorságát, Bizánc kapuit döngető botondságát. Hogy néha elrepül a buzogány? S ki tudja, hol áll meg? Istenem! Barátot még nem talált kupán. S nekem ennyi elég is.

A győztes költő

Ámulva kapkodom a fejem, ezek a meglódult naptárok összevissza mutatják az időt; csalást sejtek, Gergely-pápai fondorlatot, bizonytalan dátumok, anyakönyvi kivonatok néznek ránk sárguló szemmel – talán az irigység, talán valami fukar Isten gyűjtögeti az elsárgult bizonylatokat, éveink papírmását, vérszegény dokumentumát áradó életünknek.

Nem is időznék én sokat ennél az apropónál, valahogy nem illik az ünnepelthez, állandóan kibújik belőle, mint a túl szoros nyakkendőből. Másról kell beszélni, egy másfajta időszámításról, ha Gyurkovics Tiborról beszél az ember, hogyan is mondjam, hogy világos legyen: valami olyan idő érvényes rá, mint a versek ideje. Sűrített idő, robbanásokkal mozduló, kiterjedése sem egyenes vonalú, hanem körkörös, vagyis mindenképpen rendhagyó, s ez nemcsak a verseire érvényes, hanem magára az emberre is. Alig láttam még valakit, aki ennyire egy lenne a verseivel, akinél ennyire szétválaszthatatlan lenne a költő és a magánember, az élet és a költészet! Ritka tulajdonság, s nem is mindig szerencsés, hiszen ilyen-olyan életünkben, hétköznapjainkban nem mindig tudjuk elviselni a felfokozottságot, az állandó sistergést. Hogy mégis elviseljük, sőt kedveljük, az Gyurkovics másik nagy képessége: a humor, a csipkelődő kedély, a jól ellensúlyozó önirónia. Azt gondolom, elmondhatom, hogy nála kedvesebb emberrel is alig találkoztam.

Hogy ő hogyan tudja elviselni önmagát, az már viszont igazán a verseiből derül ki. Mert elsősorban költő, minden mást megelőzve költő, és nagy örömmel írom le, hogy győztes költő! Ez megint egy ritka dolog, legalábbis a magyar költészetben, ahol a lelki hangoltság inkább a vesztett csatákra, országra, népre rezonál ma is. Valamiféle idilli költészet lenne az övé? Nem, nem, nem ezt jelenti a győztes; keményen perlekedik ő is Istenével, elfehéredő arccal a halállal, megváltásra áhítozó szívvel a szerelemmel – a győztes azt jelenti, hogy soha nem adja fel! A biztos és felfoghatatlan végső vereséggel az állandóan változó és felfogható életet szegezi szembe, a nagyképűen üres végtelennel a tarkabarka hétköznapokat. Mindent, ami az övé, vagy az övé lehetne, nem törődik semmilyen szabállyal, törvénnyel, hagyománnyal, mindent belezsúfol a versekbe, elsősorban a saját életét, azután a miénket. Így lesz költészete hallatlanul izgalmas, ha nem járattuk volna le a szót, azt írnám: mai! Elképesztően naprakész, percrekész, felhúrolt idegekkel, mint egy eleven hangszer.

Lehet győzni egyáltalán? Érdemes-e győzni? Ha nagyon fáradt vagyok, ha már zsibbadásig fásult vagyok, bele szoktam lapozni Gyurkovics Tibor verseskönyveibe – és néha az is elég, ha csak rágondolok, a bozontos szemöldök alatt villogó szemre, a tengerészkörszakállra, az évődésre-csipkelődésre mindig kész kedélyre s már derűsen hiszem, hogy lehet győzni és érdemes győzni! Hatvan év? Ugyan, kérem; de ami belefér!

Általában nem jár köszönet a költőnek Magyarországon, köszöntő is alig; kivételként én is inkább Gyurkovics Tibor sugárzó lényét köszönteném, amely azonban mégis közkincs, mivel a verseiből árad felénk, győztesen és magával ragadóan.

Öt év egy sziget közelében úszkálva

Úszkálva bizony, meg nagyokat nyelve a habokból meg egyebekből, ami kizúdult a csatornából. Szabadúszóként, ebben már bajnok vagyok, ami abból is látszik, hogy nem fulladtam meg. A sziget: a Holmi, amire néha kimásztam levegőt venni, szárítkozni. (Napozni azért nem lehetett, de hát egy költő ne sütkérezzen, és legyen áttetsző! Ebből legalább az egyik bejött.) Ez jó volt akkor is, és jó most is leírni. Az öt év meg öt év – erről sok jót nem tudok mondani. Túléltem, mint már annyi öt évet, ezt-azt írva, de mindig munkában; vagyis igyekeztem a szakmában megmaradni, tudtam, hogy e szűkös határok meg is védenek. Megvédenek az elhülyüléstől, a delíriumos önkifordulástól, a kancsal prófétaságtól s egyéb panoptikumi nyalánkságoktól, amellyel újabb és újabb vitrinek teltek meg. Pedig még a régiek is itt állnak, tele író-hadügyminiszterrel, író-képviselőkkel, író-elnöki tanácstagokkal, író-miniszterekkel, a magyar irodalom nagyobb dicsőségére. S még röhögni se tudunk rajta igazán, mivel homályosan érezzük, hogy e vitrinek egymást nemzik, porozzák, termékenyítik és szaporítják, mint valami giccses filmálomban, amelyből jó lenne már felébredni. Egy-két költő ődöng még sápadtan e panoptikumban, iszonyodva nézik a vitrineket, a régieket és újakat, s a szabad ég alá vágynak.

Én sem így képzeltem el, mikor tizennyolc évesen nekivágtam Pestnek és az irodalomnak Békés-Tarhosról, Bartók s Kodály muzsikájával a fülemben, s más útravalókkal a szívemben, ez volt az utolsó népi kollégium, amely ilyesmikkel eresztett szélnek bennünket. Istenem, még Kodály nyomott barackot a fejünkre; száz, kétszáz forintokat osztogatott zsebből a népdalverseny győzteseinek. Hódítani jöttem én is, tollal és szívvel és tehetséggel. Mint minden igazi fiatal költő! Sok naivsággal, gyanútlanul, de hasonlóan a rügyekhez, amelyekből virág lesz, ha süt a nap. Hogy a hasonlatnál maradjak: mikor nem sütött a nap, akkor se bújtam be az állami keltetőgépekbe. Meg is fizettem érte keményen, de az az én dolgom, s most is büszke vagyok arra a fiatalemberre, aki voltam. Nagy komolyan abban hittem, hogy a költészet nem pártfeladat, semmilyen párté, s nem is annak a kuruckodó kontrája, hogy a világ legalább annyira az enyém, mint egy elnöki tanácstagé, hogy a költő nem a tiszántúliaknak, nem a dunántúliaknak, nem az egyháznak, s nem az ateistának ír, hanem mindenkinek! Hogyha bármiben is meginganék: Kosztolányi képe néz rám szobám faláról, e nehéz időkben rám hunyorít – nem a pártirodákban dől el az élet! Vagy valami ilyesmit súg, mintha az apám lenne, vigasztalóan.

Ehhez nem kellett sok ész, egy kis tisztesség kellett, meg egy kis egyezség. A tisztességet azért volt kitől tanulnom, nem volt mindenki hülye akkor sem ebben az országban, az egészség meg Isten adománya. Vagyis nincs ebben semmi érdem, egyszerű, mint egy pofon.

Viszont sok öngerjesztés kellett hozzá, ez tény, mikor az ifjúi lendület lankadni kezdett, önmagát kellett biztatnia az embernek, hogy no még ezt a verset, hogy no még ezt a napot. Normális világban ezt a biztatást a költő kívülről kapja: a lapoktól, a kiadóktól, a közönségtől. Hogy ez milyen életbe vágóan fontos, minden költő tudja. S nem a hiúság miatt! A hiúság csak munkahipotézis, hogy érdemes csinálni, hogy szükség van rá, hogy tetszik. Egy irodalmi folyóiratnak legalább kettős feladata van, ezt is tudja minden szerkesztő: biztatni és közölni. Akár erőszakkal kicsiholni a verset a lusta, kedvtelen, gátlásos költőből. Bizony: gátlásos, ezt a paradoxont is tudja a jó szerkesztő, hiszen nincs szerencsétlenebb egy versen kotló költőnél, csupa bizonytalanság, kishitűség, magában motyogó falubolondja. Egy igazán jó szerkesztő meg is védi a költőket, ha kell, a sandán néző hatalomtól, ha kell, az értetlen közönségtől, s ha kell, önmaguktól. Világos, hogy jó folyóirat nélkül nincs élő irodalom, viszont csodát is tud tenni sivár időkben: menti-élteti a tehetséget. Messzire vezetne ugyan kifejteni, de ide kell szúrni, hogy a közönséget is!

Számomra világos, hogy ilyen folyóirat a Holmi. Verset már öt éve úgy írok, hogy a Holminak. Ők betervezik egy-egy számba, én pedig megírom, mert még mindig jobb, mint az iszonyú lelkiismeret-furdalás, hogy eltékozlom a talentumot, amit én is úgy kaptam, s nincs kifogás, hogy nem kérte senki!

Számomra még az is világos, hogy ilyen szerkesztő Réz Pál, akivel negyvenéves barátság alatt egy rossz szó nem esett köztünk, biztató annál több, de ez már inkább ajándék a sorstól. S az ember egy-két baráttal már végig tud evickélni az életben.

Ivánka, Iván, Mándy úr

Költők éhkoppon – elbeszélések

A féllábú

A féllábú minden este ott volt a Conti utca és a Bérkocsis utca sarkán. Mankói hegyét beigazította egy-egy repedésbe, s nekitámaszkodott a rozsdás redőnynek, súlyosan, mint egy harangnyelv. Nézte a nőket, tejszőke arca fehér fényben izzott.

Három nő szokta körülállni, ha éppen nem volt vendégük, a kövér Ilona, Rózsi, aki színésznőnek készült és Mari vagy Méri, akinek a férje börtönben ült. Gúnyolták a fiút tehetetlen dühvel, egymást, magukat heccelve; néha elérzékenyülve, nyáladzó önsajnálattal.

A többiek fel-alá sétáltak, betévedt férfiakkal sustorogtak, vagy csoportba verődve viháncoltak. Egy-kettő a harisnyáját igazgatta, fehér combok, lábszárak villogtak a ritkás fényű estében.

Fiatal rendőr sétált arra minden este, tüntetően lassú léptekkel, nyaka feszült a szűknek érzett gallérban, de nem törődött a „lányokkal”. Nem az ő dolga. Majd jön a razzia, ha jön, és elviszi őket, ha akarja. De tudta jól, hogy nem szívesen razziáznak a prostituáltakra, hiszen mindig kiderül, hogy mindenik nőnek szabályos az igazolványa, állása van, férje. Nem lehetett velük mit csinálni. A vérbajosokat és akinek súlyos priusza volt, ott tartották, a többivel felsúroltatták az őrszobát, aztán elengedték őket.

Egy hónapja jártunk ide, hárman, „jogi gyakorlatra” – ahogy a halszemű zsidó fiú szokta mondani, akit röviden Tódornak hívtunk. Tódor sokdioptriás szemüveget viselt, szemgolyója mintha az üvegre lett volna rajzolva, tisztára olyan szeme volt, mint a halnak. A második egy széles vállú dzsúdós volt, a harmadik én. Egy szobában laktunk, pénzünk sohasem volt, már minden kiskocsmából kinéztek bennünket, mikor Tódor felfedezte ezt a helyet. Azóta ide jártunk szórakozni, teljesen ingyen és teljesen „szárazon”, azaz a lányok nem tekintettek vendégnek, sőt férfinak se bennünket, ahogy a dzsúdós keserűen megjegyezte. Eleinte még le-leszólítgattak, s mi fontoskodó pofával, a szánkat elhúzva sokalltuk a röpke kéj árát. Aztán nem törődtek velünk. A dzsúdós egy ideig még úgy tett bosszúból, mintha nyomozó lenne, összehúzott szemöldökkel figyelte a nőket, de azokban nem volt érzék az ilyen lelki finomságok iránt.

Így vettük észre a féllábút. Találgattuk, hány éves lehet, miből él; az hamar kiderült, hogy vagy nincs pénze, vagy rettenetesen gyáva, mert még eddig egyik nővel se ment el. A rendőrrel mi sem törődtünk, hiszen félig-meddig mi is bennfentesnek számítottuk magunkat a jog és igazságszolgáltatás rendszerében. A dzsúdós szokta mesélgetni, hogy van egy negyedéves ismerőse, aki a rendőrségen töltötte a gyakorlati évét. S mi is kerülhetünk oda.

A féllábú összehúzott szemmel hallgatta a három nő egyre gyorsuló beszédét. Marit nézte, vagy ahogyan ő hívta magát: Mérit, akinek a férje börtönben ült. Eddig még csak pornográf fényképeken látott meztelen női testet s lassan, módszeresen vetkőztetni kezdte gondolatban. Mikor a csípőjéhez ért, behunyta a szemét, és rekedten felnyögött. Billent egyet a mankóin, mint egy súlyos harangnyelv.

– Láttál már cicit?

– Láttál már p…?

– Nyaltál már p…?

A villanyfény táncolni látszott a szélben. Az alacsony kőkerítések mögül erjedő dudva nehéz szaga áramlott, édeskés tavaszi levegővel keveredve.

Rózsi, aki színésznőnek készült, a harisnyatartóját igazgatta, csípőből forgatta telt combját. Ilona ellágyultan merengett. Méri, aki ihatott már egypár féldeci kevertet a Rákóczi téri talponállóban, kezdett megvadulni. Idegesen toporgott, csapkodott a karjaival, s odanyomakodott a féllábú tejszőke arcához.

– Az ilyen nyomorékokat én mind becsuknám! Te, te… mit akarsz itt? Az anyáddal szórakozz!

A féllábú mozdulatlanul hallgatta, s megint elölről kezdte a vetkőztetést. „Nagyon kicsi melle van – gondolta –, de a csípője széles, hasa feszesen domború.” Felsóhajtott.

Méri, aki valamiféle válaszra várt, hogy dühe kirobbanhasson belőle, megfogódzott ebben a sóhajban.

– Mit sóhajtozol, az anyád kurva istenit!

Ilona lépett közbe.

– Ma este megint nem akad pali.

– Persze, csak ilyen nyomorékok…

És kezdődött elölről: „Láttál már? Nyaltál már?”

Egy kövér, szőke nő gurult elénk.

– Máguk kik? – kérdezte kedveskedve, elnyújtva az a-t.

– Doktorok – röhögte Tódor.

– Fogorvos nincs köztük?

– De, ő az! – mutatott rám, s kacsintott a halszemével.

A nő odaállt elém. Vettem a lapot, hogy megtréfáljuk a barátkozó nőt, de olyan ostobán tátotta a száját, hogy elfanyalodva továbbmentünk.

A razzia olyan hirtelen jött, hogy csak a rabszállító kocsi fékcsikorgására ijedtünk fel. Gyorsan szedték össze a nőket.

Ilonáék szétrebbentek, Méri is ugrott, de a féllábú elkapta a csuklóját, az egyik mankóját bedobta a kerítésen, és a nőt hóna alá véve elindultak kifelé a gyűrűből. A fél láb rángatózva harangozott, ahogy mentek.

A rendőr sípolni akart utánuk, de aztán legyintett.

Többet nem láttuk a féllábút, majd mi is elmaradtunk, mert Tódor felfedezett egy kerthelyiséget Budán, ahol ismerős pincérre akadt.

Költők albérletben

Költőverés az Eötvös utcában

Daku költő a „Fel, vörösök!” nevű klubba igyekezett, télvégi délelőtt volt, nagy piszkos hókupacok rondították a járdát, a rozsdás csatornákból köpedékszerű szürke hólé löttyent a nyakába, fázósan borzongott a kopott ballonban s dühödten érezte, hogy lukas talpú cipőjében cuppog az átázott zokni. De ezt leszámítva, vagy mindezek mellett gonoszul vigyorgott is, lakótársára gondolt, Daruka költőre, aki mit sem tudva hentereg az ágyban, a fűtetlen albérleti szobában. „Vagy verset ír, vagy onanizál!” – röhögött fel gúnyosan. „Vagy mind a kettőt egyszerre!” Közösen béreltek egy ócska szobát, s az együttlakás nem tett jót a barátságnak. Alattomos szokásaik alakultak ki, egymást piszkálták, gyötörték, képmutató módon mosolyogva, s fennhangon bizonygatva, hogy ők a legjobb barátok Budapesten. Ez a mostani húzás is a kis piszkosságok közül való volt, hogy eltépte Daruka meghívóját, s lehúzta a vécén.

A „Fel, vörösök!” nevű klub valamikor gyanús mulató volt egy gyanús mellékutcában, ötvenhatig zárva volt, az egerek cincogó birodalma. Ötvenhat után egy élelmes és tettre kész fiatalember elkérte a kulcsot a szomszéd házmesternőtől, egy funérlapra saját kezűleg ráfestette az ákombákom betűket, hogy „Fel, vörösök! Irodalmi és kulturális klub”. A táblát kiszögezte az ajtó fölé, majd nyakába vette a várost, hogy valamelyik hivatallal kineveztesse magát igazgatónak. A hivatalokban meglepődve vették tudomásul az új kulturális intézményt, egyik helyről a másikra küldözgették az önjelölt igazgatót, míg végül a bányászszakszervezetben egy öreg, elfáradt ügyintéző kiállította a szükséges iratokat, tétova köldökzsinórral a szakszervezethez kötözve a klubot. Ennyi elég is volt Lóca Pálnak, így hívták a lelkes fiatalembert, a többi már ment, mint a karikacsapás. Először is szerződtetett két mogorva takarítónőt, kisúroltatta velük az épületet, az egerek méltatlankodó cincogással csapatostól menekültek a szomszéd házakba. Utána felvett egy gépírónőt, akivel rögtön körlevelet gépeltetett s elküldte az összes újságnak, művészeti szövetségeknek, hogy az új klub tárt karokkal várja a fiatal tehetségeket. S hogy a környékkel is jóba legyen, a szomszéd házmesternő férjét kinevezte portásnak, aki reggeltől estig a bejárat melletti kis szobában szivarozott és köpködött, s apró uzsorakölcsönöket adott az ifjú tehetségeknek.

A klub felvirágzott, a zavaros időkben senki se firtatta, hogy honnan van, miért van, tudomásul vették, hogy van, a bányászszakszervezet sóhajtva utalta át havonta a pénzt.

A portás felirányította Dakut az emeletre, a színházterembe, a ballonra mutogatott, hogy be kell tenni a ruhatárba, majd megvetően legyintett, mikor a csapzott költő a fejét rázva felfutott a lépcsőn.

Daku meglepődve hunyorgott, a terem telis-tele volt! Erre egyáltalán nem számított, a fal mellett oldalazott, állóhelyet keresett, végig-végigpásztázva a helyiséget ismerősök után. A sarokban talált egy üres széket, leroskadt, s zavartan vette számba a megjelent költőket. Mert csupa költő volt jelen, ismert és kevésbé ismert, zsibongtak, hangoskodtak, külön-külön csoportokba verődtek, ingerült pillantások röpködtek baráti cinkos mosolyokkal keveredve, valami nagy értetlenség kezdett kiülni az arcokra, és mérni lehetett a kirobbanó feszültséget. Daku nem volt túlzottan járatos az irodalmi berkekben, nem volt beavatva a kulisszatitkokba, de annyit ő is megállapított, hogy rosszul állították össze a meghívottak névsorát. Tegnapi és mai ellenségek ültek zavart arccal a teremben, mint egy bírósági tárgyaláson, olyanok, akik egymás torkát legszívesebben átharapnák, s ezt alig-alig tudták már titkolni. Daku tűnődött, hogy Lóca Pál készakarva csinálta-e ezt, vagy naivságból? Megkereste szemével az ügybuzgó direktort. Lóca Pál fehér arccal álldogált a büféasztalnál, csinos színjátszó lányok között, akik a szendvicseket rendezgették, a kávét töltögették. „Te jó isten, mekkora botrány lesz itt!” – dünnyögött Daku, és igyekezett összehúzódni. A senki földjén érezte magát, nem tartozván egyik táborba sem. Most már nagyon bánta, hogy eltépte Daruka meghívóját, most nagyon jó lett volna egy hű barát!

Lóca Pál előrelépett, s felcsúszó, fisztulázó hangon, mintha kukorékolna, üdvözölte a megjelenteket és megnyitotta a tanácskozást, elismételte a meghívón kinyomtatott témát: A forradalmi líra jövője. Gyorsan vissza is lépett, olyan mozdulattal, mint aki egy cirkuszi ketrecre csukja rá az ajtót.

Az alaphangot egy torzonborz szakállú-hajú költő ütötte meg, mindenki tudta róla, hogy szándékosan növeszti így a szőrzetét, mivel Marx Károlyra akar hasonlítani. Fel sem állt, szót sem kért, belebömbölt a terembe.

– Csodálkozva és értetlenül nézek körül: mi az, megnyitották a börtönöket?! Vagy nincs elég hely a magyar börtönökben?!

Azonnal kitört a vihar, kiabáltak, hadonásztak, fújoltak és éljeneztek a költők. Majd felállt és középre pattant Forró Sándor költő, gúnyosan mosolygott, kezével csillapító mozdulatokat tett, míg végre mindenki ráfigyelt elcsendesedve. Forró Sándor bátorságáról, gyors eszéről és elegáns fogalmazásáról volt híres, kétségtelen, hogy nagyszerű szónok volt.

– Tisztelt közönség, arra céloz a kolléga finoman, hogy bizonyos nézetbeli különbségek vannak köztünk! Bár nem értettem én sem, hogy miért hívtak ide pont minket, de szívesen eljöttem. Eszmét cserélni sosem árt! A magyar alkotmányt pedig a kollégának is be kell tartani, vagy legalább az illemszabályokat… És csak azt kell eldöntenie, hogy melyik minőségében van itt: költő-e, vagy rendőr?

Megkönnyebbült, de azért óvatos röhögés tört ki, a vihar még nem vonult el, de már nem is volt olyan félelmetes. Daku is röhigcsélt, majd a színjátszó lányokat nézegette élvezettel, s csak fél füllel figyelt a vitára. A lányok mint megrebbent gazellák álldogáltak a tömény oroszlánbőgésben. Daku rutinosan osztályozta és rangsorolta őket, s végül megállapodott egy fekete, lófarkas hajú lánynál. A lány gyönyörű volt, elképesztően gyönyörű és fiatal. Daku megpróbált szemezni vele, de a lány nem nézett sehová, lesütötte a szemét, álldogált illedelmesen. Daku jobb híján külön-külön megbámulta a lány minden porcikáját. A lábát nem látta, csak combtól fölfele, szakértő szemmel méregette a lányosan keskeny, de formás csípőt, a hihetetlenül karcsú derekat és a blúzt megfeszítő melleket. A hosszú, fehér nyakon madonnaszelíd fej tündökölt, óriási fekete szemek, a hátrahúzott haj csodálatos homlokot domborított ki. Daku azonnal szerelmes lett, lázasan törte a fejét, hogyan ismerkedjen meg a lánnyal. Nem érdekelte már semmi, elsüllyedt körülötte a zavaros világ, enyhe utálkozással és türelmetlenül várta, hogy véget érjen a vita.

A vita azonban egyáltalán nem akart véget érni. Most éppen a leggusztustalanabb magyar költő, Gurgyalag Lajos raccsolt. Gurgyalagnak átütő lábszaga volt, a verseinek is lábszaga volt, a fejének is lábszaga volt. Fröcskölt, mint egy pöcegödörből kihalászott törpe, a mondatainak is lábszaga volt. József Attilát idézte összevissza, a „mospórt”, meg a „proletár utókort”, mikor Forró Sándor felordított, hogy mindenkiben meghűlt a vér.

– József Attila nevét ne merészeld a szádra te venni!

Megint elszabadult a pokol, a hadonászás, fújolás, éljenzés közben Daku ámulva skandálta az elhangzott mondatot, hiszen ez egy hexameter! Kapásból csinált belőle egy disztichont: „Nemzeti undor lök, véce – gödörbe, gané!” De ilyen finomsággal most senki se törődött, egy vasutas-egyenruhába öltözött, halálfejű költő többször is nekifutott a mondanivalójának, de nem jutott túl az első szavakon.

– A nemzeti megbékélés… a nemzeti megbékélés…

Lóca Pál intett a lányoknak, hogy hordják szét a szendvicseket és a kávét. Még mindig fehér volt az arca, de már magához tért annyira, hogy eszébe jusson az elterelő hadmozdulat. A csinos lányok felkapták a tálcákat, s mosolyogva körbehordozták. A vihar lecsillapodott, a költők meghökkenve nézték a lányokat, udvarias vigyorra igazítva a rángó arcokat. Daku imádkozott, hogy a fekete lány őfelé induljon. Az ima meghallgattatott, a lány Daku asztala felé kanyarodott, finoman mosolyogva kínálta a szendvicset és a kávét. Daku utoljára vett, szívdobogva bámulta a kivillanó gyöngyfogakat s az enyhén pihés, meztelen lábszárakat. Rámosolygott a lányra, halkan megszólította.

– Mindig ilyen finomat főz? Fogadjunk, hogy kitalálom a nevét!

A lány enyhén elpirult, de nem sütötte le a szemét.

Daku még gyorsan elsuttogta.

– Megvárhatom? Szeretnék magával beszélni! Életbevágó!

A lány nem válaszolt, mosolygott rendületlenül, s továbbment a tálcával.

A szendvicsevés, kávészürcsölés feloldotta kissé a feszültséget, itt-ott már normális hangerejű beszélgetés, fecsegés is kialakult, Lóca Pál arcába is kezdett visszatérni a szín, szeme villanásával irányította a lányokat, mint egy főpincér. Majd utólag észbe kapva bejelentette a szünetet.

Daku azonnal felpattant, és a büféasztalhoz settenkedett. A fekete lány mögé állt, és suttogva találgatta a nevét.

– Katalin… Terike… Gyöngyike… Éva…

A lány fél szemmel hátrasandított, és kuncogva rázta a fejét. Daku táguló orrcimpákkal beszívta az édes lányszagot, s rekedten suttogta a rózsás fülbe.

– Szabad a gazda!

A lány félig hátrafordult, és lassan tagolva, mint a süketnémák, illetve mint a kezdő színjátszók, hiszen ott tanulta ezt a szájmozgást, elsuttogta a nevét.

– Iringó!

Daku élvezettel bámulta, egész közel hajolva a lassan mozgó, piros ajkat, bárgyún bólogatott, mert egy pillanatra elbódult a közelségtől. „Úristen, de gyönyörű!” – zakatolta a homlokában a vér, majd hangosan ezt mondta.

– Tudhattam volna! Csakis ez a név illik magához!

Már éppen be akart mutatkozni ő is, mikor Lóca Pál kiabált az ajtónál, befelé a terembe.

– Daku költőt várják a portán!

Daku rámosolygott Iringóra, olyan csábosan, ahogy csak bírt.

– Ez én vagyok! Mindjárt jövök! Iringó! Gyönyörű! Egy sellő!

A portán Daruka költő várta gyűlölködő arccal. A portás nem engedte be meghívó nélkül, s ez az újabb sérelem sziszegő hangokra ingerelte.

– Voltam a Hungáriában, ott mondták, hogy biztos itt vagy! Miért nem mondtad?! Miért nem szóltál?! Én miért nem kaptam meghívót?! Én is költő vagyok! Itt a helyem! Engem mindenből kihagynak! Te is! Milyen barát vagy?! Megmondjam?

A portás közönyösen szivarozott, Daku vigyorogva nézte a dühtől pecsétviasz arcot. Majd mikor már érezte, hogy nem lehet tovább feszíteni a húrt, fölényesen odaszólt a portásnak.

– Engedje be. Ő is költő.

A portás legyintett, már nem is kérte, hogy tegyék be a kabátot a ruhatárba. Dühösen köpködve morgott utánuk.

– Költők? Ezek?

Mivel ő látott már egy-két költőt, itt a mulatóban, azok szivaroztak, prémes télikabátban jártak, nagy borravalókat adtak, és szerkesztő úrnak kellett szólítani őket.

Daruka költő azonnal bevetette magát a sűrűbe, villámgyors tájékozódással csapódott egyik csoporttól másikhoz, mindenhol mosolygott, bólogatott, mintha be akarná hozni a késést.

Daku folytatta az ostromot, s szünet végére sikerült is becsalni Iringót a függöny mögé, a kicsiny színpadra. Hamar rájött, hogy Iringó egy kicsit ostobácska. „Annál jobb! – dünnyögte. – Könnyebb dolgom lesz!” A függöny mögött megcsókolta a lányt, de az elkapta a fejét. Mórikálva, túlzón színpadias mozdulattal ingatta a mutatóujját. Majd továbbra is túlzott taglejtésekkel a függöny réséhez lépkedett, s intett Dakunak, hogy jöjjön ő is leselkedni. „Ez is több, mint a semmi!” – mormolta Daku, s igyekezett olyan közel nyomakodni a lányhoz, amilyen közel csak lehetett. Óvatosan rá-ráfeküdt a káprázatos csípőre, Iringót lekötötte a kukucskálás, csak néha vette el Daku kezét, mikor az a melle körül kotorászott.

– Jaj, de izgi! – suttogta Iringó. Majd tovább csacsogott. – Az kicsoda? Az a szemüveges? Jaj, de izgin beszél!

Daku kilesett, forrón belelihegte a lány fülébe a szemüveges nevét.

– Eörmester!

Újra megcélozta a feszes, telt kebleket, az egyiknek sikerült is alányúlnia, s hogy elterelje Iringó figyelmét, tovább suttogott a fülébe.

– Kérdezz csak, majd én mindent elmesélek! Te hableány!

Iringó izgatottan vihogott, de Dakunak nem sikerült továbbjutnia némi kis ártatlan tapizásoknál. Úgy be volt gerjedve, mint egy csődör, szinte már habzott a szája, mire vége lett a tanácskozásnak.

A költők szétszéledtek, a különböző csoportok fenyegetően méregették egymást. Lóca Pál növekvő félelemmel nézett utánuk, most már sejtette, hogy óriási bakot lőtt, ami még a klubja létét is kérdésessé teheti, s átkozta magát, hogy miért nem a munkásszínjátszóknak szervezett konferenciát, ahogy eredetileg tervezte!

Daku titkos jeleket integetett Darukának, hogy kopjon le, nehogy csatlakozni merjen, itt ez a nő, teljesen befűzve.

Daruka irigykedő pofával lekopott, Daku a Madách tér felé irányítgatta a lépést, az árkádok alá, ott tudott jó homályos sarkokat. Iringó tovább csacsogott, nagyon is hízelgett neki az udvarlás. Egy költő! Egy valódi költő! Legalábbis azt állítja magáról… Hogy a kételyt elűzze, megkérdezte erőltetetten komoly hangon Dakut. Egyáltalán, minden gesztusa, hangja erőltetett és túlzott volt, mint egy kölyökkutyának, látszott rajta a friss színjátszóképzés.

– És az a sok költő mért vitatkozott?

Daku gúnyosan felröhögött.

– Azért, te drága, mert túl frissen választottak irányvonalat.

– És te mit választottál? Hiszen te is költő vagy… Ugye?

– Én téged választottalak! Ebből is látszik, hogy én vagyok a legnagyobb költő!

Daku séta közben is ezer fortéllyal próbálkozott, hogy testileg közel férjen Iringóhoz. Belekarolt, átölelte a derekát, puszit nyomott az arcára, megnyomta az orrocskáját, megsimogatta a haját. Keze mintha tehetetlen vasdarab lenne elektromágneses térben.

A Madách téren sikeresen betuszkolta Iringót egy oszlop mögé, és végre csókolóztak, lihegve, fuldokolva, nyelvükkel birkózva, Iringó nem volt teljesen járatlan, amit meg nem tudott, rögtön megtanulta.

Azután egy idő múlva Iringó tettetett ijedtséggel felkiáltott.

– Jaj, de későn van! Mit mondok a mamámnak?

Daku nem kapcsolt, bambán nézett föl, s rögtön folytatni akarta a csókolózást.

De Iringó megmakacsolta magát.

– Haza kell mennem! És kísérj haza! És én bemutatlak a mamámnak… Így illik!

Daku először meghökkent, hirtelen új távlat nyílt az amúgy is gyorsan égő szerelemben, ettől elérzékenyült, család, mama, lánykérés… Finom puszit nyomott Iringó ajkára.

– Menjünk! Te vagy az én kis menyasszonyom! Mutass be a mamának.

Az Eötvös utcában a mama rögtön ajtót nyitott, s nagy gyakorlattal túltette magát a szemrehányásokon és a váratlan vendégen. Udvariasan mosolyogva nyújtott kezet Dakunak, mikor az bemutatkozott. Daku az ámulattól alig tudta elengedni a feléje nyújtott kezet, a mama, ha lehet, még szebb volt, mint Iringó, úgy volt szebb, mint egy kidolgozott festmény a vázlathoz képest! Ezt érezte Daku. Hogy a mama mit érzett? Veszélyt, idegen szagot, enyhe őrültséget, és nagy-nagy ellenszenves rendezetlenséget. Egy pillantással felmérte Daku ruházatát, a kopott ballont, s iszonyodva figyelte a szőnyegen a vizes lábnyomokat, amiket a lukas cipőtalp hagyott. „Te jó isten, kit szedett megint össze ez a lány?! Ha ezt a férjem meglátja! Gyorsan el kell távolítani ezt az alakot, míg a férjem haza nem érkezik!” Közben persze mosolygott, ha bágyadtan is, a beleivódott jólneveltség nem engedte, hogy rögtön kimondja, amit gondolt.

Daku ebből semmit sem észlelt, úgy vonult be, mint egy gróf, lehuppant a fotelba, keresztbe rakta a lábát. Ezt a mozdulatot azonban gyorsan visszacsinálta, mivel eszébe jutott lukas cipőtalpa. Csak pillanatra csikordult meg a foga, harsány hencegéssel igyekezett helyrebillenteni önérzetét.

– Most éppen Kodálynak írok szövegeket. Lehet, hogy csinálunk egy operát is, az öreg nagyon meg van velem elégedve!

Iringó tapsikolt.

– Jaj, de izgi!

Daku belelendült.

– Mert amúgy nem rossz pálya ez! Egy ügyes embernek sok lehetősége van. Könyv, színdarab, film! Opera! Most egy csomó ember besározódott, és van üresedés! Előttünk áll a jövő… mama!

Beszéd közben Daku szétnézett a polgári lakásban. Több ajtót is látott, mögöttük legalább három szobát sejtett. Elragadta a képzelődés: „Ott, abban az utcaiban lakhatnánk mi! A másikban meg ez a gyönyörű mama!” Nyájas, szerelmes pillantásokat vetett felváltva a lányra és a mamára. Úgy nézett ki, mint egy vigyorgó idióta. A mama viszolyogva figyelte, türelme határán járt. Az egyre sűrűbb „mamázásra” összerándult az arca. S mikor Daku cigarettáért nyúlkált a zsebében, még mindig udvariasan, de nagyon határozottan megszólalt.

– Jaj, ne haragudjon, kedves Daku! De a lányom elfelejtette megmondani, hogy mindjárt el kell mennünk! Nem is tartóztatom tovább! És jöjjön el legközelebb is…

Daku felpattant zavartan motyogva, hogy persze, köszönöm, megyek, illetve jövök, mikor kulcs zörgött, és kinyílt a bejárati ajtó. Egy pillanatra megdermedtek, mint egy szoborcsoport, és bámultak az ajtó felé. Iringó apja lépett be nagy topogással, munkásőr egyenruhában, ő is megállt a szoborcsoporttal szemben.

– Na, mi az? Megkukultatok? Jó estét!

A mama tért magához először.

– Szervusz, drágám! Ez itt Daku, izé… De már megy!

A papa futólag ránézett Dakura, ha megy, megy. Ám ekkor Iringó az apja nyakába csimpaszkodott, puszilgatta a szélfútta arcot, s a fülébe sugdosott.

– Költő! Papa! Egy igazi költő!

A mama idegesen tuszkolta az előszoba felé Dakut, mikor a papa kibontakozott a puszilgatásból.

– Várjon! Szeretnék magával beszélni! Jöjjön!

Kinyitotta a dolgozószoba ajtaját, s parancsolóan nézett Dakura. A mama nagyot sóhajtott, Iringó riadtan hozzábújt. Daku alvajáró léptekkel bement a dolgozószobába.

A mama átkozta magát, hogy nem tudta hamarább kituszkolni a vendéget, szemrehányóan nézett a lányára. Iringó is megszeppent, hogy mi lesz most? A papa nagyon szigorú volt, s féltek is tőle, ahogy félni kell a nőknek uruktól és parancsolójuktól.

A dolgozószobában a papa az íróasztalfiókban kotorászott, közben Dakut faggatta.

– Maga tényleg költő?!

Daku száraz torokkal nyelt egyet, majd bólintott.

A papa végre előkotort egy füzetet. Dakuhoz ment, és keményen a szemébe nézett.

– Amit most mondok, maradjon kettőnk között! Úgy beszélek magához, mint férfi a férfihoz! Khm! Én is verset írok! Itt vannak a füzetben! Még nem mutattam senkinek. Kérem, olvassa el, és legyen szigorú bírám! De a nőknek egy szót sem! Világos?

Azzal átadta a füzetet. Daku báván elvigyorodott, belső zsebébe dugta, a szíve fölé, óvatosan rá is csapott.

A papa félszegen átölelte.

– És gyere minél hamarabb! Nagyon kíváncsi vagyok! Szervusz, én vagyok az öregebb! És csitt!

Daku hülyén bólogatott, motyogott valamit, de nem merte visszategezni a papát, ahhoz túl félelmetes volt.

A papa kikísérte Dakut, a nők nem voltak sehol, az ajtóban kezet rázott keményen, és kacsintott egy nagyot, majd még egyszer elsuttogta.

– És csitt! Senkinek egy szót sem!

Daku kábultan ment le a lépcsőn, tétován álldogált a sötétedő utcán.

Nem is vette rögtön észre, hogy három fiatalember várja. Az egyik fiú intett neki, hogy jöjjön oda.

Daku rossz sejtelmekkel odament. A három fiú azonnal körülfogta. Daku menekülni akart, de elállták az útját.

Az egyik dühödten az arcába fröcskölte a szavakat.

– Iringó az én menyasszonyom! És nem engedem, hogy kurvát csináljatok belőle abban a tetű klubban! És ha még egyszer meglátlak vele, szétverem a pofádat!

Ekkor kapta az első seggbe rúgást. Fellángoló dühvel fordult meg. Ekkor kapta a második seggbe rúgást. Megzavarodott, elmúlt a dühe, félni kezdett. „Szégyen a futás, de hasznos!” Kitört a fiúk közül. Ekkor kapta búcsúzóul a harmadik seggbe rúgást.

Futott az üres utcán a sarokig, egy kicsit sajgott a feneke.

A szüzesség elvesztése

Daku költő nem mert hazamenni a kollégiumba, előző éjszaka ugyanis nagy razzia volt, mogorva nyomozók feltúrták az épületet, fegyvert, röplapot, írógépet kerestek. Nyolc-tíz hallgató lézengett a hatalmas épületben, akik végképp nem tudtak hová menni a felbolydult időben. Bár nem találtak semmit, a nyomozók fenyegetőzve vonultak el, hogy holnap éjjel is visszajönnek, minden éjjel visszajönnek, amíg ez a szaros, fasiszta, huligán banda össze nem csinálja magát! Az egyik fiúnál elszakadt a cérna, ordítozni kezdett, hogy joghallgatók vagyunk, és ügyvédek, bírók, ügyészek és nyomozók leszünk! Erre búcsúzóul kapott egy nagy pofont, hogy letottyant az ágyra.

Daku költő egész nap a városban bolyongott, ideje nagy részét abban az egy-két moziban töltötte, amelyben most is játszottak. Egy talponállóban megevett egy tányér levest, két szelet kenyérrel, étvágya se, meg persze pénze se volt többre. A korán sötétedő délutánban egyre idegesebben gondolt arra, hogy hova is menjen. Végre, már a pánik határán, eszébe jutott Csordás, a kövér dramaturg, s egy csapásra megnyugodott. „Hát persze! – dünnyögte boldogan. – Megkeresem!” Összehúzta magán a kopott ballont, s jól kilépett, mert a színészek diákszállója Zuglóban volt, s a kijárati tilalom vészesen közeledett.

Átment a Szabadság hídon, üres szemmel nézte a nagy csarnok falához fektetett hamuszínű halottakat. A csarnokba ki-be jártak a háziasszonyok, s Daku költő iszonyodva figyelte, hogy át-átlépnek a hullákon. Rosszullét kerülgette, s összeszorított fogakkal elhatározta, hogy nem néz a földre. Ám a kilőtt ablakú házfalak, az eloltott szivarként üszkösödő templomtornyok sem javítottak kedélyállapotán. Mikor már a harmadik lelőtt tetejű tornyot látta, eltűnődött, hogy vajon mi okból fáradoztak a tüzérek? Virtuskodásból, antiklerikalizmusból? A novemberi égből köd szitált, s Daku költő agya is hasonlóképpen ködös volt, félálomban vágott át a kísérteties utcákon, a fejfákkal teletűzdelt tereken. A fejfákon, a hevenyészett sírdombokon személyi igazolványok árválkodtak, madzaggal odakötve vagy egy kővel leszorítva. Daku költő idétlenül megtapogatta a saját személyi igazolványát, hogy az ő sírját is meg tudnák-e jelölni, ha eltalálná egy eltévedt golyó? De most szünetelt a fegyverropogás, ájult, döbbent, félelmetes csönd volt, fülzúgató légüres tér csöndje, mint közvetlenül robbanás után.

Révetegségéből egy hang riasztotta fel, ahogy kitisztult a látása, ámultan nézte a máskor mindig elegáns professzort, ugyanis most egy kopott télikabát volt rajta, madzaggal átkötve a derekán. „Ez bedilizett? – gondolta. – Mit keres ez itt, s hogy néz ki?” A professzor arról is híres volt, hogy egyike volt az első könyvégetőknek, és szó szerint: a háború utáni ifjúi lelkesedéssel járták a kolostorokat, egyházi könyvtárakat, és az udvarra dobálva meggyújtották a felbecsülhetetlen értékű könyveket.

– Hihetetlen, hihetetlen! – motyogta rekedten a professzor. Majd Dakura támadt. – Te miért nem disszidáltál? Nincs mit tanítani, véget ért az oktatás!

Majd egy verset ismételgetve eszelősen, otthagyta a bámuló Dakut.

– Bármit mond a szemtelen hízelgés, nincsen többé szeretett király!

Daku költő fázósan összeborzongott, felébredt a kábultságból, megszaporázta a lépteit, és a sötétedéssel egy időben odaérkezett a színészek kollégiumához. Az utcán nem égett a villany, épp ezért szemet szúróan hivalkodó volt a teljesen kivilágított épület. Minden szobában égett a lámpa, még az udvaron is, a régi villakertben. „Mintha bál lenne!” – ámult Daku költő, álldogált egy-két percig, feloldódott benne a feszültség, elmosolyodott, mert nagy vidámságot és biztonságot ígért az otthonos fény.

Végigsietett az előkerten, a bejárati ajtóhoz ment, nyomta a csengőt, dörömbölt és kiabált befelé.

– Rendőrség! Kinyitni! Razzia!

Egy pillanat alatt kialudt minden fény, döbbent csend támadt odabent.

Majd óvatosan kinyílt az ajtó, Csordás, a kövér dramaturg állt az ajtónyílásban, s hunyorogva leselkedett kifelé.

– Te hülye! Te baromállat! – mondta megvetően, mikor felismerte Daku költőt. Hátrabömbölt a sötétben. – Fel lehet kapcsolni! Csak egy szerencsétlen, éhenkórász költő áll a küszöbön! És humorizál!

Ezzel becsukta az ajtót Daku orra előtt. Daku költő meghökkent, érezte, hogy még ez is csak vicc, de azért nem volt benne olyan biztos. Bizonytalan balsejtelemmel bámulta az ismét teljes fényében ragyogó egyemeletes villát.

Ekkor újra kinyílt az ajtó, és egy mosolygós, vágott bajuszú, csillogó szemű arc nézett ki, Balázs, egy másik dramaturg.

– Gyere, na gyere! Gyere már kisapám, mert kihűl az épület!

A faburkolatú társalgóban, középen, hatalmas asztal állt. Daku költő hitetlenkedve nézte: az asztal tele volt konzervekkel, hatalmas sajtokkal, kolbásszal, szalámival, füstölt húsokkal, kancsókban bor aranylott, az ételek közt elszórva cigarettásdobozok és gyűrűs szivarok hevertek, olyan volt az egész, mint egy álom.

– Éhes vagy, kisapám? Egyél, kisapám! – lökdöste barátságosan Balázs.

– Egy költő legyen áttetsző! – mordult fel Csordás. – Na, jól van, zabálj! De előbb igyál egyet!

Hatalmas mancsával nyakon ragadott egy kancsót, töltött a poharakba, s bemutatta Daku költőt az asztal körül ülő fiúknak és lányoknak, a kollégiumban rekedt színész- és dramaturghallgatóknak. Négy fiú volt és három lány.

– Daku költő. Már megjelent egy verse. De különben normális.

Daku megfeszülő arccal várta, hogy Csordás röhögve hozzáteszi: és Fábián unokaöccse. Fábián a főiskolán tanított óraadóként, és igen népszerű volt a diákok között, de Dakut, mint minden önérzetes fiatalembert, feszélyezte, hogy bárkinek is fia-borja legyen. De a kövér dramaturg, bár máskor minden alkalmat megragadott a gúnyolódásra, most nem forszírozta a rokonságot.

Daku evett-ivott, a ballonját le se vetette, csak kigombolta, boldogan merült el a fecsegés-barátságvédettség meleg vizében. Tele szájjal faggatta Balázst, hogy honnan van ez a terülj asztalkám. Balázs rövideket nevetve világosította fel, hogy külföldi védelem alatt állnak, a szomszéd villában egy olasz követségi muki lakik, és kosárszám dobálja át a finomságokat a kerítésen az éhező diákoknak.

– És a bor? – kérdezte Daku.

Erre Balázs nem válaszolt, finoman mosolygott szépen vágott bajusza alatt.

Csordás, mint aki végszót kapott, felbömbölt az asztalfőn.

– Balázskám! Fogy a bor!

Balázs szolgálatkészen felpattant, intett Dakunak, hogy segítsen, egy zománcos vödröt nyomott a kezébe, s kiballagtak a konyhába. Daku szó nélkül és örömmel követte Balázst, szerette a mindig derűs bajuszost. Balázst egyébként mindenki szerette.

A konyhában megtöltötték a vödröt vízzel.

– Hozzad! – mondta Balázs. – Majd én világítok.

Lementek a pincébe, ahol egy hatalmas hordó állt az összetolt székeken.

Daku álmélkodva körbejárta a hordót.

– Ezt is az olasz adta?

– Ezt nem! Ez az enyém! – Balázs kuncogva veregette a hordó oldalát, mintha becézgetné. – Otthonról hozattam, literenként eladogatom. Háborús időkben aranyat ér! Tartsd a tölcsért!

Felálltak egy-egy székre, és beleöntötték a vizet a hordóba.

– Most jöhet a csapolás!

Balázs teleengedte a vödröt borral.

– Így én se fizetek rá! – magyarázta göcögve.

Fent a társalgóban a hangulat érezhetően emelkedett. Mintha közlekedőedény működne, ahogy megteltek borral, úgy telt meg a terem forrósággal, jókedvvel, kiabálással, énekléssel.

A három lány, tanakodó összenézések után, egyszerre vonult fel az emeletre, a hálószobáikba. Megkönnyebbülés kísérte őket, a fiúk úgy érezték, most már semmi sem korlátozhatja a férfias mulatozást.

Csordás még utánuk bömbölt egy hetyke intést.

– Aztán fogat mosni! És szépet álmodni!

Túl rekedtre sikerült röhögés honorálta a bemondást. A harmadik fiú, egy csontsovány színészjelölt, aki nem volt híján némi kültelki vagányságnak, jólfejlett orra alatt dünnyögte.

– Esetleg lehet rólam is álmodni!

A negyedik fiú, a szódásüveg vastagságú szemüveget viselő drámaírójelölt tátott szájjal, hangtalanul röhögött, mint egy hal. Szinte látni lehetett a nevetésbuborékokat.

Csordás leráncigálta magáról az inget, hatalmas, erős, de mégis tésztaszerűen fehér és puha felsőteste volt. Szalmaszín haja a homlokába hullott, olyan volt, mint egy tót isten. Megragadta a vödröt, s fuldokolva-nyeldekelve ivott. Majd továbbnyújtotta a szemüveges drámaírónak, aki a fejét ingatta, s elegánsan, finoman koccintott, a poharát a vödörhöz értetve. Csordás elismerően bólintott a gesztusra, de a szeme már a következő áldozatot kereste.

A ballonkabátban üldögélő Dakut nézte szúrósan.

– Vedd le a kabátot! Úriemberek közt ülsz!

Daku megmakacsolta magát.

– Nem veszem! A kabátom is én vagyok!

Csordás horkantva legyintett.

– Prosztó!

S tigrismosollyal fordult a sovány színész felé, kifordított tenyérrel integetett hívogatólag.

– Parancsolj, kérlek! Te következel! Kiinni!

S a vödröt a színész szája elé tartotta.

A színész bátran vigyorogva rázta a fejét.

– Nem jó. Nem igazságos. Én csak feleakkora vagyok, mint te.

Csordás a részegség ködén át is értékelte a választ. Telemerített egy kancsót, azt nyomta a színész kezébe, s koccintott a vödörrel.

– Proszit! Fenékig! Vagy beléd töltöm!

– És mire iszunk?

Csordás arca megkeményedett.

– A magyar szabadságra!

A színész behunyta a szemét, hatalmas gigáját fel-alá mozgatva, lélegzetet sem véve, kiitta a kancsót. Egy-két másodpercig még behunyt szemmel föltartotta az arcát, majd körülnézett ködösen, fél szájjal ferdén elvigyorodott, s fejét az asztalra hajtotta.

Csordás szinte szeretettel nézte, bánatosan legyintett.

– Egy úr elhunyált!

Még többször fordultak a vödörrel, már jóval elmúlt éjfél, mikor Csordás elkurjantotta magát.

– Gyerünk a lányokhoz! Szerenád! Pam-pam-pam-pam!

Majd Dakura nézett, gúnyosan.

– Te feküdj le! Az én ágyam úgyis üres lesz.

Daku begombolta a ballonkabátot, kiitta a poharát.

– Én elmegyek. Köszönöm a vacsorát.

Csordás egy pillanatra kijózanodott.

– Te hülye, lelőnek! Ne menj sehová!

Ám Dakut nem lehetett visszatartani, kezet fogott Balázzsal, azután a szemüveges drámaíróval, megütögette Csordás hasát, és kiment az ajtón. Csordás a vállát vonogatta.

– Úgyis visszajön.

Daku költő megállt az utcán, nagyokat szippantott a nyirkos, avarszagú levegőből, rövid tájékozódás után nekivágott az éjszakának. Nem félt, túlfűtött agyát tovább hevítette az édes ötlet, ami éjfél után a hatalmába kerítette, hogy meglátogatja Tilikét, Fábián legújabb feleségét. Daku tudta, hogy Tilike már egy hete itt lakik, az új lakótelepen, hogy megvédje a nemrég kapott lakást az erőszakos foglalóktól. Azt is tudta, hogy Fábián nem mert kiköltözni a város szélére, inkább hagyta volna veszni a lakást. De Tilike nem félt, és esze ágában sem volt lemondani az új lakásról.

Daku költő gyaloglás közben hússzor is elképzelte, hogy mi lesz: becsönget, köszön, mosolyog férfiasan. Tovább sose jutott a képzelgésben, mivel még semmi gyakorlata nem volt az ilyen ügyekben; nem volt még dolga nővel. „Majd lesz valahogy” – biztatta magát dünnyögve, s azon imádkozott, hogy addig ne fogyjon el a bátorsága. „Csak a becsöngetésig jussak el!”

Simán és baj nélkül érkezett a lakótelephez, egy lélek sem volt kint az éjszakában. A kapu nem volt beüvegezve, egyszerűen átlépett a vaskereten, s óvatosan felment a második emeletre.

Az ajtó előtt heves szívdobogás jött rá, izzadva törte a fejét, hogy csöngessen-e vagy kopogjon. Kezdett kijózanodni, és kétségbeesve érezte, ha sokáig gatyázik, újra egy rakás szerencsétlenség lesz belőle, és soha nem fog kimászni az idétlen kamaszkorból. Tenyere merő víz volt, megtörölte a ballonba, és kitapogatva a csengőgombot, aprókat csengetett. Közben rémülten fülelt, hogy nem ébredtek-e fel a szomszédok.

A sokadik csengetésre fény gyúlt az ajtó mögött, s Tilike szólt ki rémülten.

– Jézusom, ki az? Ki van ott? Ki az?

Daku közel hajolva suttogott, majd rájött, hogy ezt egyáltalán nem lehet hallani, krákogott egy nagyot, s hangosan beszólt.

– Én! Daku! Engedj be!

Az ajtó kinyílt, Daku vérvörös arccal állt a küszöbön s egy szót se tudott kinyögni, csak izzadt és vörösödött.

Tilike megkönnyebbülten méregette Dakut, szemében vidám fények villogtak.

– Ó, hát te vagy az? Gyere már be, ne állj ott! Mit keresel az utcán éjszaka? Nem tudod, hogy kijárási tilalom van?

Bezárta az ajtót, s megállt Daku előtt, beleszagolt a levegőbe.

– Na, szólalj már meg! Ittál?

Daku nyögdécselt.

– Nem… nem sokat. Itt maradhatok?

– Itt maradhatsz, de reggel el kell menned! Mit szólnának a szomszédok! Fábián küldött? Csak nem félt engemet?

Daku újra elvörösödött, és mélyen szégyenkezve kapott a hazugságon.

– Igen… Félt téged.

Tilike elmosolyodott, bement a szobába, s kiszólt a nyitva hagyott ajtón.

– Vetkőzz le! Az a baj, hogy csak egy ágy van! Majd elalszol a végében. Oltsd el a villanyt.

Erre Daku abbahagyta a vetkőzést, most aztán igazán olyan volt, mint egy rakás szerencsétlenség, félmeztelenül, egyik lába kint a nadrágból, majd megvonta a vállát, gatyára vetkőzött, eloltotta a villanyt, s betapogatózott a sötét szobába.

– Erre! Rám ne lépj! Itt vagyok a földön!

Tilike nyíltan kuncogva biztatta a fiút.

Daku csak most fogta fel, hogy nincs is ágy, matracok vannak a földre terítve. Lábával kitapogatta, és leroskadt a szélére.

Tilike pokrócot dobott neki, és jó éjszakát kívánt.

Daku elnyújtózott a pokróc alatt, és hallgatta az egyenletes lélegzést. Lassan megnyugodott, a szíve normálisan vert, az orrát csiklandozta a szomszédból áradó női illat. Forró hullám indult lábujjától a füléig, és a pokróc lágyan megemelkedett a feltámadt férfiasságtól. Nagy levegőt vett, és a keze megindult a másik takaró felé. De félúton meg is állt, tétovázott, hallgatózott. És ekkor forró szorítást érzett a kezén, boldogan felnyögött, puha száj tapadt a szájára, és Daku költő utolsó kamaszos zavarában még kapkodva, vaktában tapogatózott-kutatott a kezével s még kisfiúsan elnyöszörögte, hogy segíts, majd véget ért a kamaszkor és diadalmasan érezte a kaput, amelyen átjutott a férfikorba. A kapkodás megszűnt, győztes, hatalmas erő szállta meg, elfogyhatatlan és fáradhatatlan.

Órák múlva gyönyörködve nézte a kimerült, álomba zuhant arcot, felkönyökölve bámulta, s rekedten suttogott.

– Istenem, de gyönyörű! Úristen, de boldog vagyok!

Óvatosan kimászott, felöltözködött, még egyszer visszanézett, hogy nem álmodott-e, ám az alvó szép arcra rá volt rajzolva a bizonyosság.

Daku költő fütyörészve ballagott a felhők közt elvérző Nap alatt, vissza a saját kollégiumába, nem félt már sem a razziáktól, sem a pofonoktól.

A szentképfestő halála

Daku költő egyre rosszabb idegállapotba került. Sötét és zavaros gondolatok kínozták, s a helyzetén csak rontott, hogy még sötétebb és zavarosabb fejjel elemezgette magát. Nem találta a szorongás okát, sőt egy-egy világosabb pillanatban meg kellett állapítania, hogy sorsa határozottan javult. Tűrhető albérlete volt, s pénz is viszonylag rendszeresen csordogált innen-onnan, a Rádiótól, a lapoktól. De mint annyiszor, most is cáfolva volt a nagy tétel, miszerint az objektív valóság alakítja a lelket! Daku költő lelke romokban hevert, bár az „objektív valóság” fordulaton elröhintette magát, hálás közönsége volt a zagyva fogalmaknak és tételeknek, de most ez sem segített.

Már napok óta gyötrődött és gyötörte magát. „Úristen – gondolta rémülten –, megbolondulok!” Behunyt szemmel, kinyújtott kézzel sétált a szobában, mert valami felületes ismerete volt az ideggyógyászatról is. De semmi fizikai elváltozást nem észlelt, keze nem remegett, lába normális ritmusban lépegetett egyik faltól a másikig. Akkor sorra vette a rokonait, hogy nincs-e köztük elmebeteg, mert hátha örökölte a titkos kórt! De Daku költő szorgalmas, szegény és józan családból származott. A becsületes munkában elfáradt, napszítta arcok szemrehányóan néztek rá, úgyhogy Daku költő kicsit szégyenkezve abba is hagyta a mustrát.

Ekkor eszébe jutott Fábián, aki távoli unokatestvére volt apai ágon. Fábián jó nevű lektor volt egy nagy kiadónál, fölényes tudású és éles eszéről híres, neki atyai barátja és felfedezője. Daku költő eltűnődött, hogy normális-e Fábián? Sok érv szólt mellette is, ellene is, nem tudott dönteni, s elhatározta, hogy megkeresi s ravaszul megfigyeli ebből a szemszögből, vagy egyenesen felteszi neki a kérdést! Fábiántól ennél különb dolgokat is meg lehetett kérdezni, s általában válaszolt is tündöklő okossággal és szellemességgel.

Ettől az ötlettől kicsit felvillanyozódott, lement az utcára, s telefonált. A kiadóban nem látták Fábiánt, otthon meg nem vette fel a telefont.

Daku költő kezdett visszasüppedni a sötétségbe és zavarosságba, mikor még egy mentőötlet villant tompuló agyába. „Ideggyógyászhoz megyek!” Majd hozzátette vigyorogva: „Minden magyar állampolgárnak jár az ingyenes ideggyógyász!” Neki is járt, mivel személyi igazolványából nem húzatta ki az egyetemi hallgató beírást, bár már évek óta otthagyta az egyetemet. Bölcsen elkerülte így a rendőri zaklatást.

A telefonkönyvből kikereste a kerületi SZTK-rendelő címét, és odacaplatott.

A tágas, modern épület zsúfolásig tele volt beteggel. Daku költő elámult, olyan homályos érzése támadt, mintha frontvonalban lenne. A betegek ültek, álltak egymás hegyén-hátán, még a lépcsőkön is, köhécseltek, nyögtek, sírtak, véreztek és tereferéltek. Öregek, fiatalok, gyerekek és karon ülő csecsemők.

Kábultan tört utat a második emeletre, s az ablakhoz támaszkodott. Hamar rájött, hogy teljes anarchia uralkodik, a betegek alattomosan helyezkedtek, s villámgyorsan cseleztek be az ajtókon. Bár mindegyiknek volt sorszáma, de ezzel senki se törődött. Tudta, hogy ha nem akar estig itt rostokolni, neki is így kell tenni. Arrébb-arrébb araszolt a tömegben, s egy kedvező hullámmal besodródott az ajtón.

A rendelőben egy elgyötört arcú orvos ült magányosan az asztaltól távol, az asztal mögött egy szőke nő firkált szigorú képpel. Felírta Daku költő adatait, majd az orvosra villantotta a szemét. Az orvos fáradtan darálta a szöveget.

– Vegye ki. Fejje meg.

Daku költő bambán nézett az orvosra, majd a szőke nőre. Nem értett semmit, majd mikor az orvos türelmetlenül a slicce felé mutogatott, rájött, hogy miről van szó, s iszonyú zavarban, mintha hipnotizálnák, végrehajtotta az utasítást.

Az orvos odapillantott, majd fahangon diktált a nőnek.

– Negatív. Kérem a következőt.

Daku költő, mint egy rakás szerencsétlenség, az ajtó felé indult, már a kilincsen volt a keze, mikor rádöbbent, hogy még kint van mindene. Hülyén babrált a sliccével, s kitámolygott a folyosóra. Rá se kellett nézni a táblára, tudta, hogy eltévesztette az ajtót.

Vérvörös arccal megállt az utcán, nagyokat lélegzett, s világosan érezte, hogy abba kell hagyni a hülyéskedést, mert végleg becsavarodik.

Kint nyár volt, június meztelenkedett a fák között, s Daku költőbe visszatért a megtörhetetlen életkedv. „Ezt el kell mesélni!” – zakatolt az agyában a röhejjel kevert vidámság.

S újra eszébe jutott Fábián, mert Fábián zseniális hallgató is tudott lenni, novellák, versek, blőd történetek gyűjtője, közvetítője és rangsorolója!

Elhatározta, hogy fölkeresi a lakásán, mert Fábiánnak szokása volt, hogy napokra bezárkózott, kihúzta a telefont, egy-egy nővel szórakozott, vagy rejtelmes megbeszéléseket folytatott egy-egy nehezebb tollú íróval. Néha a két ügyködést keverte is, a szünetekben egy regény fejezetén dolgozott, a nőt addig leküldte bevásárolni, vagy éppen fordítva. Ilyenkor komoly képpel állapította meg, hogy az írók hiúsága a nagyobb és teherbíróbb, s az írót mindig könnyebb volt leküldeni felvágottért. Különben az átdolgozásokból sosem csinált titkot, külön polcon tartotta „álnéven írt műveit”, melyek közül több is díjat kapott. Daku költő mindig fölháborodva hallgatta ezeket a beszámolókat, neki szent volt a leírt szöveg, s nem tudta elképzelni, hogy valaki akár egy vesszőt is beleírjon más művébe! Fábián atyai mosollyal intette le ilyenkor, görcsösnek nevezte Daku költőt, Homéroszra, Shakespeare-re hivatkozott, s csattanóként elmesélte egy agg költő titkos végrendeletét majdan kiadandó összegyűjtött költeményeiről. Az agg költő három csoportba osztotta a költeményeit, s három előszót is írt hozzá, s meghagyta, hogy melyiket adják ki, attól függően, hogy milyen rendszer lesz éppen Magyarországon. Fábián tökéletesnek tartotta az ötletet, elismerően ciccegett, s megfejelte egy Zsdanov-idézettel: „Ma mások vagyunk, mint tegnap voltunk, s holnap mások leszünk, mint ma vagyunk!” S állandóan törte a fejét, hogyan is lehetne ezen idézetet mottóként tisztelettel, némi morzsa ellenében felajánlani, de sose merte megtenni, mivel az agg költő nagyon is veszélyes volt!

Különben Fábián nagyon szerette az idézeteket, talán hézagos műveltségét igyekezett leplezni. Fennhangon citálta őket, s tudálékosan megnevezte a szerzőt is. Például ilyeneket: „A művészet nem más, mint a nem szemléleti végső világegész helyébe teremtése a szemléleti végső világegésznek! József Attila!” Vagy: „Akkor a pszichoanalitikusok úgy gondolták, a női nemi fejlődésnek két fázisa van, hogy a clitoralis izgalmat felváltja a per vaginam kialakuló orgazmuskészség. Ferenczi Sándor!”

Daku költő a város vége felé tartó üres buszban elröhögte magát. Eszébe jutott még egy riposzt, amit Fábián mondott fiatal korában egy rendőrtisztnek.

Fábián a tengerfenékről küzdötte fel magát, apját nem ismerte, anyja a tanyasi szüleinél hagyta, ők nevelték, tizenkét gyerekük mellett tizenharmadikként egy kunsági tanyán. A világ csodája volt, hogy onnan idáig felvergődött! Fábián erre roppant büszke is volt, fennhéjázva dörgölte pesti barátai orra alá e valóban fantasztikus feltörést! Nos, fiatal korának egyik zavaros állomásán egy nagy homokozóládában aludt, olyanban, amilyenben a villamossínekhez tárolják a homokot. Razzia volt, s egy rendőrtiszt rávilágított zseblámpájával, és megkérdezte, hogy miért alszik itt. Fábián apró malacszemével a zseblámpába nézett, s ezt mondta tagoltan.

– Azért alszom itt, mivel nincs parafával bélelt szobám, mint Marcel Proustnak, a nagy francia írónak!

Akkor már kifutófiúként dolgozott egy híres könyvkiadónál. A könyvkiadó tulajdonosának feltűnt Fábián, rövid vizsgáztatás után kinevezte a boltba eladónak, majd nemsokára kéziratokat bízott rá. Fábián révbe érkezett. Elképesztő tájékozódási készséggel pillanatok alatt otthonosan mozgott az írói világban. A legkülönbözőbb világnézetű írókkal keveredett barátságba, és az egymással acsarkodó csoportok, klikkek egyforma szeretettel és tisztelettel fogadták be Fábiánt. És ekkor még alig múlt húszéves! A háború után Fábián is új életet kezdett. Elvette egy neves baloldali író unokahúgát, s véres leleplező cikkekben követelte a könyvkiadók államosítását! Köztük azét is, amelyben előzőleg kiemelték. Mind a két ügyből rövid idő alatt kimászott, szagot kapott, vagy csak egyszerűen nem bírt semmiféle köteléket. Szabadúszó, pausálés lektor lett, ami szintén nagy szó volt az akkori agyonszervezett világban. Az új írók rettegtek tőle, Fábián pompás memóriájával megjegyzett minden forgalomban lévő idézetet, s a fejükre olvasta. A régi írókkal felújította a baráti kapcsolatot, s titokban olvasta-gyűjtötte a titokban írt kéziratokat.

Azonban legjobban a fiatalokat szerette. Egész tanítványsereget gyűjtött maga köré, oktatta-biztatta őket. S a fiatalok is rajongásig szerették Fábiánt.

Daku költő merengve bámult az üres buszban, gondolatban elsorolta Fábián tanítványait s megállapította, hogy valóban ők a legjobbak! Fábián szimata hibátlanul működött, s ebben az esetben az erkölcse is, mivel csakis a tehetségesre mondta, hogy tehetséges: aminek fordítottja egyébként soha nem okozott neki problémát.

„És én? – tűnődött Daku költő. – Én milyen vagyok?”

Közben megérkezett a külvárosi lakótelepre, ahol Fábián kapott új lakást az Irodalmi Alaptól. Lekecmergett a buszról, megkereste Fábián ablakát, s felfütyülte a Paganini-dallamot. Egyezményes jelük volt ez, részint biztonságból, részint mert mind a ketten szerették a zenét. Elfütyülte egyszer-kétszer, közben átsuhant az agyán, hogy miért vannak csukva az ablakok, de most nem törődött ezzel, felmászott az első emeletre, és hosszan nyomta a csengőt.

Téblábolt még az ajtó előtt, belesett a levélnyíláson, semmi. Kicsit bosszankodva buszozott vissza a városba.

Másnap újra végigpróbálta a telefont, először a kiadóban, utána Fábián lakásán. Az unalom miatt, vagy valami baljós érzés sugallatára makacsul találkozni akart Fábiánnal. Volt idő, nem is olyan régen, mikor egy egész hónapig nem beszéltek egymással. Ugyanis sajnálatos módon Fábián megtudta, hogy Daku költő lefeküdt egyszer-kétszer Fábián válófélben levő feleségével. A dologban inkább a nő volt a hibás, valami elkeseredett bosszú hajtotta, de nem érte el a célját, mert Fábián nevetve megbocsátott Daku költőnek, kicsikarva belőle az ígéretet, hogy a válóperen tanúként el fogja mondani az egészet! S azóta újra jóban voltak, ha szabad így mondani, valami perverz módon mélyült is a kapcsolatuk, Fábián soha még egy szóval sem célzott az esetre, Daku költő meg természetesen hálás szívvel fogadta a megbocsátást! És Daku költő időmilliomos is volt, csak még nem észlelte pontosan, hogy ennél nagyobb gazdagságot nem is kaphat az ember az élettől! Hebehurgya módon elfoglaltságra vágyott, megfeszített munkára, célra és győzelemre, kötöttségre és zászlóra!

Le is nézte Fábián életmódját, és hogy igazságosak legyünk, a sajátját is! Emiatt többször is ingerült vitába keveredtek, az érdekes csak az volt, hogy néha szerepet cseréltek, Fábián korholta kemény szavakkal Daku költőt, hogy nem lesz belőle semmi! Ilyenkor Daku költő hápogott a dühtől, ilyen mérvű következetlenség már neki is sok volt!

– Gondolj anyádra, gondolj apádra! Mind szorgalmas, becsületes emberek! Te meg itt lopod a napot! – rikácsolta Fábián.

Daku költő nem sokat gondolt a szüleire, néha-néha írt egy levelet, túl régen eljött már otthonról, hogy a családi kötöttség forró legyen. Épp ezért ámulva fedezte fel Fábiánban a család utáni érzelmes vágyat! Fábián az utóbbi időben valami gyerekes, szívet szorító szemérmességgel kereste a kapcsolatot az anyjával, példásan levelezett vele, és rendszeresen pénzt küldött neki.

Daku költő felidézte az üres buszban Fábián utolsó látogatását a szülőfalujában. Fábián rábeszélésére utaztak haza ketten, már a kibékülés után, Fábián fizette az útiköltséget és az ajándékokat. Daku költő szülei az ősi udvariassággal, de nagyon meglepődve fogadták őket. Erre az alkalomra Fábián anyját is meghívták vacsorára, mert különben a testvérek nem voltak beszélő viszonyban. Fábián csillogott, mesélt, s még bort is ivott, ami egyébként nem volt szokása. Majd vacsora után hazakísérték az anyját, s Fábián javaslatára sétálni kezdtek a meleg nyári éjszakában. Annyira belemerültek a lelkesült beszélgetésbe, hogy nem vették észre Daku költő apját, aki mogorván baktatott az állomásra, egy távoli építkezésen dolgozott, oda utazott most is, s köszönés nélkül ment el mellettük. Daku költőbe csak otthon sajgott bele, mikor az anyja faggatta, hogy nem találkoztatok apáddal? Még el se búcsúztatok! Másnap reggel ők is elutaztak kedvetlenül, és Fábián soha többet nem ment haza.

Daku költő felfütyült egyszer-kétszer a csukott ablakokba, majd dühöngve nyomkodta a csengőt. „Hol lehet? Hol a nyavalyában lehet?!”

Majd a lépcsőn lefele menve, kicsit lecsillapodva elhatározta, hogy holnap még egyszer kijön, aztán nem törődik többet Fábiánnal. „Van nekem más dolgom is!” – gondolta, s ettől elkomorult.

Rosszkedve másnap sem oldódott, újra visszahullt a fekete semmibe, hiába ragyogott kint június. „Így múlik el az életem!” – ostorozta magát. „Csak tengek-lengek!” Rutinszerűen csiholta még egy kicsit a hangulatot, hogy hátha egy vers születik belőle! Rímeket keresett az „életemre”, meg a „tengek-lengekre”, de csak csupa vacak klapancia jutott az eszébe.

Mérgesen bámulta az üres papírt, Fábián jutott az eszébe, aki hónapok óta ír egy novellát – fejben. De ettől sem lett jobbkedvű.

Fábián hónapok óta titokzatos arccal mesélte, hogy ír egy novellát. Már a címe is megvan: A szentképfestő halála.

– Milyen? – kérdezte émelyítő izgatottsággal.

„Mint mikor a hóhért akasztják: vacak!” – gondolta Daku költő, de nem merte megmondani. Álszent pofával bólogatott, s unottan s megvetően végighallgatta a zavaros, dilettáns történetet. Igazán megrémült: „Borzasztó! Ennyire nem tudja, hogy milyen marhaság?!” Fábián végigházalta a várost a készülő novellájával, de senki se merte a szemében mondani, hogy milyen vacak. Daku költő látta, hogy már nem is titkolva a markukba röhögnek a volt tanítványok és ellenfelek. Ezen nagyon felháborodott, s szívből kívánta, hogy Fábián hagyja már abba végre, mielőtt teljesen bolondot csinál magából!

Daku költő felállt az üres papír mellől, lesétált a közeli térre, ahol randevúja volt egy verseket író gimnazista lánnyal. Nagy reményeket fűzött e viszonyhoz, még ha verseken keresztül vezetett is a rögös út, de most fokozódó ingerültséggel nézte a kihevült arcot, a hatalmas őzikeszemeket, a blúzon átsötétlő ígéretes lánykebleket. A lány nyakig vörösödve figyelmeztette egy idő után, hogy valamit mára megbeszéltek, és most ő is hajlandó lenne, és egy kicsit be is kölnizte a nyakát az anyja kölnijével. Daku költő titokban fintort vágott, hát persze, ezt a randevút is Fábiánra építette! Mert Fábián nőügyekben példásan nagylelkű volt! A legnagyobb veszekedések közben is egy szóra kölcsönadta a lakását! Csak az intelmeit kellett végighallgatni, s már lehetett is vinni a nőt!

Ezen a nagylelkűségen a nejjel való incidens sem ejtett csorbát. Daku költő nagyot sóhajtott, finoman megcsókolta a lány szemét, megszagolgatta a kölnit, majd holnapra halasztotta az egészet. „Addig talán megtalálom!” – gondolta. Majd magának is teljesen váratlanul hangosan kifakadt.

– A nyavalyás! Hol a túróban lehet a rohadt nyavalyás?!

Majd elszégyellte magát a dühkitörésért, megvigasztalta a lányt, zsebre gyűrte a füzetlapokra írt verseket, s elbúcsúzott.

A lakótelepi hűvös, elegáns, műmárvánnyal borított lépcsőházban összeszaladt a házfelügyelőnővel. A nagy csontú nő lefelé jött, vasalt ingek voltak a karján, Daku költő megismerte Fábián ingeit.

– Jó, hogy jön, Daku úr! Hol van az unokabátyja? Mára kérte az ingeket, és hiába csengetek!

Volt valami a nő hangjában, amitől Daku költőben megfeszült egy ideg.

– És olyan furcsa szag jön ki, mintha romlott káposztás kocka lenne!

Daku költő előrement, a nő vonakodva utána, s a levélnyílásra mutogatott.

– Szagoljon be…

Daku költő lehajolt, beszagolt, s felkavarodott a gyomra, könnyes szemmel állt fel, nagyokat nyelt erőlködve, hogy leküzdje a rohamot. A nagy csontú nőn a hisztéria jelei mutatkoztak, megragadta Daku költő karját, s vonszolta lefele a házmesterlakásba.

– Igyon egy pohár vizet! – mondta elvékonyuló hangon.

Majd a telefonra mutogatott.

– Telefonálni kellene!

Daku költő megbénult aggyal nézte a telefont. Merev mozdulatokkal elővette a noteszát, s feltárcsázta Fábián egyik barátját, a kagylót rögtön felvették, Daku költő zsibbadt nyelvvel belenyögte.

– Pali, gyere azonnal, Fábiánnal valami történt!

– Mi történt? Meghalt? Ismerem ezt a trükköt! Még csak fél egy van, mi lesz itt egykor? Egy kis kártyaparti?

A hang vidáman, ércesen zengett a telefonban. Daku költő visszanyöszörgött.

– Ne hülyéskedj, kérlek, az istenért!

A hang megkomolyodott, de változatlanul ércesen zengett.

– Értem. Megyek. Addig hívjátok fel a rendőrséget!

A házfelügyelőnő összeszedte magát, felhívta a 07-et, s perceken belül megérkezett a rendőrjárőr. A fiatal, nagydarab rendőr gyanakodva nézte őket, majd az ajtót, beszagolt ő is, s nem habozott.

– Maguk lesznek a hatósági tanúk! – mondta, s berúgta az ajtót.

Egy zsebkendőt fogott az orra elé, s bement. Öklendezve jött ki, s szigorúan rászólt Dakura.

– Nézze meg!

Daku költő önkívületben engedelmeskedett, nagy levegőt vett, bebotorkált a szobába. Azonnal meglátta Fábiánt, az ágyban feküdt, dunna alatt, két keze kilógott és teljesen fekete volt. Daku költő remegve rohant ki, meg se állt a házmesterlakásig. Nyögve a csap alá tartotta a fejét, ráengedte a vizet s érezte, hogy mindjárt elájul.

Egy erős kéz fogta meg a fejét hátulról, a nagy testű nő teljesen hozzádőlt és anyásan motyogott. Daku költő felegyenesedett, a nő magához szorította, a lapockájával érezte az elomló melleket. Lassan megnyugodott, remegése elmúlt, sután hátranyúlt, s a fenekénél fogva ő is magához szorította a nőt. Így álltak egy pár másodpercig, majd Daku költő mély hangon suttogta.

– Köszönöm, köszönöm…

Hangok hallatszottak, elengedték egymást, a rendőr jött, telefonált, egy pohár vizet kért és fehér homlokát törölgette.

Megjött Fábián barátja is, egy másik barátot hozva magával, riadtan álltak a betört ajtó előtt, de nem mertek bemenni. Daku költő a házmesterlakásban maradt, a nagy csontú nő kávét főzött neki, pálinkával kínálta, és meleg tehénpillantásokat vetett rá. Megjöttek a nyomozók is, majd a hullaszállítók. Az utóbbiak hangosan köszöntek, tökrészegek voltak.

– Erőt, egészséget! Hol a tetem?

Pali elröhögte magát, Daku költő a házmesterlakásban gyorsan felhajtott egy pohár pálinkát.

A nyomozók a vécébe is benéztek, csodálkozva hozták ki a Hét évszázad magyar versei című köteteket. Nyilvánvaló volt, hogy a bibliapapírt mire használták. De valami homályos nosztalgia parancsára Fábián hátulról kezdte meg a lapokat kitépni.

Az elszállítás gyorsan, rutinosan ment, egy fiatal nyomozó felírta mindenki nevét és címét, Daku költőt ott tartotta.

– Maga rokon? Maradjon itt!

A többieket hazaküldte. Unott képpel kiírta Fábián adatait a személyi igazolványból, közben Daku költőhöz beszélt.

– Már három napja halott. Negyven dorlotin, plusz egy üveg konyak! Maga költő? Maga igazán költő? Már jelent meg verse?

Daku költő kezdett berúgni, homályosan látta a fiatal nyomozót, s egy röhögőinger indult valahonnan a gyomrából. „Ne! – suttogta magában. – Ne! Irgalom!”

De nem volt irgalom, a fiatal nyomozó egy másik paksamétát vett elő a táskájából, helyet csinált az asztalon, letette, és sorban felolvasta a verseket.

– Ugyanis szabad időmben verseket írok! – mondta szigorúan.

Daku költő megkaparintotta az üveget, nagyon húzott belőle, elhomályosuló aggyal hallgatott, s a könnyek lassan csorogtak az arcán.

Rövid utószó

A könyv összeállításánál arra törekedtem, hogy olvasmányos legyen, csak az ilyen írásokat szántam bele, vagyis elhagytam az aktuális cikkeket, hozzászólásokat, vitairatokat, ha nem idéztek föl többet az elmúlt időből.

Az írásokat három nagyobb csoportba osztottam. Az első csoportba kerültek a tárcák, visszaemlékezések. A tárcaírást több-kevesebb rendszerességgel műveltem, a műfaj lényegéből fakadóan: amikor volt rá megrendelés a lapoktól. Azért voltak kedvező időszakok, most is írok tárcákat. (Az És-be, Magyar Nemzetbe, Népszabadságba stb.)

A második csoportba a könyvkritikák, lemezkritikák, beszámolók, kisebb-nagyobb arcképek, pályavázlatok kerültek. Miután nem vagyok, nem voltam hivatásos kritikus, módom volt csak olyan könyvekről, hanglemezekről írni, amelyeket szerettem, s amelyeket fontosnak tartottam. Ugyanez vonatkozik a portrékra, megidézésekre: mestereimről, példaképeimről s érdemes pályatársaimról írtam. Hosszú lenne mindet felsorolni, de például Tersánszkyról, Kodályról, Weöresről, Kormosról, Jékelyről, Zelkről, Tamkó Sirató Károlyról, Berdáról, Czibor Jánosról, Juhász Ferencről, Szécsi Margitról, Ágh Istvánról, Bella Istvánról, Petri Györgyről, Toldalagi Pálról, Simonyi Imréről írtam többek között. Akikkel egy levegőt szívhattam, s akikről volt valami mondanivalóm.

A harmadik csoportban öt novella van. Ezek a novellák összefüggő ciklust alkotnak, a fiatal költőről szólnak, aki voltam, s társaimról, a szörnyű, de mégis elfelejthetetlen korról, amelyben éltünk, csavarogtunk albérletből albérletbe, az irodalom peremén, az eget ostromolva. E ciklusnak a „Költők éhkoppon” címet adtam, mert bizony nyeltük az éhkoppot, és megpróbáltunk tiszták maradni a „Tűztáncos” hisztéria közepette. Úgy gondolom, hogy a befejező novellák szervesen illeszkednek az előző írásokhoz, a tárcákhoz, a portrékhoz, s talán (legalábbis szerintem) „megemelik”, összefoglalják azokat. A kötet így (is) kapna valamiféle egységet; az elmúlt évekről, életemről szól, egy fiatalemberről, aki feljött a békés-tarhosi zeneiskolából Pestre, barátokkal, mesterekkel találkozott, és végigjárta a talán túl rögös utat, amely az irodalomba vezetett. De mindenesetre megélt hatvan évet…