Keménykalap és krumpliorr

Szép, nyugalmas áprilisi nap volt. Legalábbis reggel még úgy indult, mint egy kifogástalanul szép, nyugalmas áprilisi nap. Az iskolafolyosó keskeny ablakain ferdén ömlött be a fény, megvilágította a faliújságot, a KRESZ-táblát, viszont homályban hagyta a bekeretezett tablókat. A tablókon apró fényképek sorakoztak, a fényképeken lenyalt hajú fiúk néztek szigorúan a lármás folyosóra, mint akik neheztelnek valamiért. Talán azért, mert nem jutott nekik fény, vagy talán azért, mert ők már elkerültek innen. Szigorú tekintetük több komolyságot követelt; meg kell mondanunk, hogy hasztalanul, mert senki sem figyelt rájuk. A folyosón nyüzsgő gyerekek szeme elsiklott róluk, apró-cseprő ügyekkel foglalkoztak, s ha némelyik gyereknek eszébe jutott, hogy egyszer az ő fényképe is fel fog kerülni egy ilyen tablóra, s ő is ilyen szigorúan fog majd nézni – gyorsan elhessegette a fejéből a gondolatot. A jövő messze volt, megfoghatatlan, a jelen viszont izgalmas, fénylő, mint ez a szép, nyugalmas áprilisi nap.

Karcsi és Jóska a faliújságnak dőlve napozott. Kihasználták a becsöngetés előtti perceket. Jóska féloldalt fordította szelíd arcát egy elsárgult cikken, mint valami párnán. Karcsi feje ellenben izgett-mozgott, fészkelődött a cikkeket tartó gombostűk között.

A KRESZ-tábla előtt Süle állt. Térde közé szorította a táskáját, két karját kifeszítette, s önkívületben tartotta arcát a fénynek.

Olyanok voltak, mint egy tengerparti csendélet.

A tengerparti csendélet tagjait nem zavarták a gúnyos megjegyzések, amelyek tartalma röviden úgy foglalható össze, hogy az iskola verhetetlenül leglustább őrse a Vadliba őrs.

Jóska lassan megfordította az arcát, Karcsi abbahagyta a fészkelődést, Süle pedig végtelen lassúsággal a bokája közé csúsztatta a táskát.

A gúnyos megjegyzések ekkora közöny láttára elnémultak.

Süle a csendre kinyitotta fél szemét, majd a vadlibák harci kiáltását hallatta:

– Gá-gá, vadlibák!

– Mi van? – érdeklődött Jóska a faliújságról.

– Marci! – tájékoztatott Süle.

Marci, a Vadliba őrs őrsvezetője szigorúan nézett végig rajtuk. Kétségtelen, hogy ebből a fiúból sugárzott a tekintély. Olyan volt a megjelenése, hogy az ember nyugodtan rábízhatott volna, mondjuk, egy nagyobb pénzösszeget vagy fontos levelet, hogy adja postára. Őrá nem szólt az ellenőr a villamoson, mert első látásra elhitte, hogy megvan a bérlete, méghozzá tiszta, gusztusos celofántokban; s ő volt az, akit nem követett árgus szemmel az eladó az önkiszolgáló boltban, mert akár el is sétálhatna a pénztárosnővel együtt feketekávézni: Marci vagy megvárta volna őket, vagy a vásárolt holmi ellenértékét hiánytalanul otthagyta volna a pulton.

Egyszóval Marci kiváló jellem volt, s ami még ritkább: ez minden különösebb erőlködés nélkül meg is látszott rajta. Beszélni is másképp beszélt, mint a többiek, választékosan fogalmazott, s ha felnőttekkel társalgott, mindig hozzátette, hogy „kérem”.

– Tanítás után rendkívüli őrsi gyűlés! – mondta Marci, majd bement az osztályba, leült a padjába, kikészítette a füzeteket, ceruzát, tollat, radírt, s fegyelmezetten várta az órát.

Marci elvonulása után a napozók is leváltak a falról. Közrefogták a lihegve érkező kis Recét. A kis Recét azért hívták így, hogy bátyjától, a nagy Recétől megkülönböztessék. Táskája egy kinyúlt expanderrugón lógott. Zsebéből nagy, fényes szekrénygombot vett elő, s megmutatta a vadlibáknak.

– Ezt majd délelőtt beledolgozom. Itt megy be a rugó, s a lyukat betömöm ragasztóval!

A vadlibák leplezetlen irigységgel nézték a nem mindennapi táskatartót. A kis Rece büszkén vonult be a tanterembe, s előkészítette a szekrénygomb ráhelyezését az expanderrugóra: megkérte Sülét, aki előtte ült, hogy ma kivételesen ne mozogjon, sőt ha lehet, úgy üljön, mint egy lőtábla. Aztán bicskával szilánkokat faragott a ceruzájából, kirakta őket a padra, és boldog mosollyal nézett a délelőtt elé.

A rendkívüli őrsi gyűlés vidáman kezdődött. A kis Rece zsebében az utolsó órán kiömlött a ragasztó, s szépen meg is száradt az óra végére. Mint valami borostyánba fagyott őskori tárgyak, úgy lapultak a megszáradt ragasztóban a zsebben maradt kincsek, mégpedig egy savanyú cukor, egy szemöldökcsipesz, egy kétforintos meg egy zseblámpakörte. Nézegették a sárga gombócot. Ugyanis Süle javaslatára a kis Rece az egész zsebet kivágta bicskával a nadrágból, és a padra téve próbálta szétválasztani alkotóelemeire a zseb tartalmát.

– Olyan ez – jegyezte meg Karcsi, aki nagy buzgalommal segédkezett a kis Recének –, mintha megoperálták volna a nadrágodat!

Marci az első pad tetején ült, a ceruzájával kopogtatott.

– Csendet kérek! Csendet kérek! Ha nem lesztek csendben, beadom a lemondásomat! Süle, maradj csendben!

Süle megsértődve kapta fel a fejét. Most véletlenül egy szót se szólt, némán piszkálgatta a kis Rece kivágott zsebét.

– Csak ne fenyegess! Nem hagyom magam zsarolni! – morogta.

– Attól még abbahagyhatod egy kicsit a gágogást! A Vadliba őrs rendkívüli ülését megnyitom!

– Halljuk! – rikkantott fel a kis Rece boldogan, mert a szemöldökcsipeszt sikerült kiszabadítania.

– Köszönöm a támogatást! – folytatta Marci.

– Miért jöttünk össze? Történt valami? – kérdezte Karcsi.

– Elképzelhető, hogy rövidesen megtudjuk. Mondom: elképzelhető – szögezte le Süle gunyorosan.

– Ha csak egy pillanatra elhallgatnál, megmondanám, miért jöttünk össze! Azért jöttünk össze, hogy megbeszéljük Péter ügyét.

Jóska komoly képpel bólogatott, az „ügy” kifejezés nagyon tetszett neki. Bár Péter, a Vadliba őrs hatodik tagja egész egyszerűen csak beteg volt, ami végül is elég mindennapi eset, de most, hogy „ügy” lett belőle, az már egészen más! Arra oda kell figyelni!

Sülének azonban nem volt érzéke ilyen finomságok iránt, morogva ellenkezett:

– Mit kell ezen ennyit beszélni? A mai orvostudomány már nagyon fejlett! Nélkülözni tudja a mi segítségünket!

Büszkén nézett körül, de Marci szigorúan leintette.

– Azt kell beszélni, hogy nekünk mi a teendőnk! Nekünk, a Vadliba őrsnek! Az ügy nem tűr halasztást!

Jóskát teljesen magával ragadta a „teendő” szó. Ő még ezt sohasem mondta. Érdekes, vannak szavak, amelyek neki egyszerűen sohase jutnak az eszébe! Szívvel-lélekkel Marci mellé állt.

– Úgy van! – mondta, s kék szeme ragyogott, mint a nyári égbolt.

– Vagyis? – kérdezte Marci. – Ti mit javasoltok? Mi a teendő?

– Küldjünk neki csokoládét! – bökte ki Karcsi, aki örült, hogy bekapcsolódhat a beszélgetésbe. De rögtön meg is bánta, mert Süle letorkolta:

– Ez olyan gyerekes dolog, ez a csokoládé!

Karcsi elpirulva válaszolt Sülének:

– Akkor találj te ki valamit! Kritizálni könnyű!

Marci elsimította a hirtelen támadt feszültséget.

– Jól van, Karcsi, nem kell mindjárt megsértődni! Induljunk ki abból, hogy mire van a legnagyobb szüksége egy betegnek.

Süle tovább akadékoskodott:

– Nyugalomra! És ez ráadásul nem is kerül semmibe!

Marci türelmesen válaszolt, még a hangját sem emelte fel:

– Én ezzel nem értek egyet. Gondolkozz csak; ha te lennél beteg, mit kívánnál?

Süle elvigyorodott.

– Én? Egy üveg zölddió-befőttet! Életemben nem ettem még zölddió-befőttet!

Marci elvesztette a türelmét. Látta, hogy az ügy komolysága kezd szétmállani a csúfondáros hangtól, összeráncolta a homlokát, hátrasimította a haját, és egész tekintélyét latba vetve, elvágta a könnyed csipkelődést. Ráförmedt Sülére:

– Veled nem lehet komolyan beszélni! Te mindent a zsebeden meg a hasadon keresztül nézel!

Süle érezte, hogy a közhangulat ellene fordul, de nem bánta, ellentámadásba lendült.

– Én legalább ajánlottam valamit! Halljuk, te mit javasolsz! És te, Karcsi? Jóska? Kis Rece? Gyerünk a zseniális ötlettel! Csupa fül vagyok!

Jóska találva érezte magát, mivelhogy eddig egy szót sem szólt az ügyhöz. Hiába, nem nagyon szeretett nyilvánosan szerepelni, és ez az őrsi gyűlés láthatóan komoly fordulatot vett. Épp ezért kis lámpalázzal mondta:

– Mit szólnátok például ahhoz, ha mindennap írnánk neki egy levelet?

– Miről? – kérdezte Marci meglepődve.

– Hát… – folytatta Jóska. – A nap eseményeiről. Az iskoláról, az órákról, a szünetekről…

– Szerintem ezzel csak súlyosbítanánk az állapotát – mondta Süle. – Mindennap azt olvasná, hogy Jóska felelt, Marci nem felelt, Karcsi az ablakon bámult kifelé a szünetben.

– Nem szoktam bámulni – szólt közbe Karcsi.

– Akkor elmerengtél! Így jó? – kérdezte gúnyosan Süle.

– Így jó – válaszolta Karcsi.

– Egyszóval, ha én ilyen leveleket kapnék, elhatalmasodna rajtam az életuntság. Másképp a melankólia – fejezte be egy kézlegyintéssel Süle a szónoklatot, mintha egy tábláról törölné le Jóska ötletét.

A vita holtpontra jutott. Marci töprengve ráncolta a homlokát, azon tűnődött, hogy hol is rontotta el a beszélgetést. Tudta, hogy a szándéka helyes volt, egyszerűen csak azt akarta, hogy Pétert ne hagyják egyedül a betegségben. Nem kellett volna őrsi gyűlést összehívni, hanem csak valamelyik szünetben elmondani a többieknek? Nem kellett volna ilyen hivatalos hangot megütni? Úgy érezte, mintha egy üvegkalitkában ülne, mintha üvegfal lenne közte és a többiek között. Nem értik egymás szavát. Fáradtan lecsúszott a padba.

A kis Rece, aki eddig a kivágott zsebbel bíbelődött, felkapta a fejét a csendre.

– Szerintem egyszerű a megoldás – mondta. – Küldjünk egy követet Péterhez, az majd megkérdezi tőle, hogy mire van szüksége.

– Helyes! – mondta felragyogva Jóska. – Egyszerű! Ez a teendőnk!

Marci megörült az ötletnek, újra felkapaszkodott a pad tetejére, és átvette a parancsnokságot.

– A legfontosabb: kipuhatolni, hogy mire van szüksége Péternek!

A többiek vidáman néztek rá, hogy lám, ilyen egyszerű a dolog.

– De ki legyen a követ? – kérdezte Marci.

– Aki kitalálta! – pártfogolta a kis Recét Jóska. – Szavazzuk meg!

– Megszavazzuk! – zúgták a vadlibák.

– Elvállalod? – kérdezte Marci.

– Ha már így megszavaztatok… – mondta a kis Rece, a kivágott zsebet belecsavarva egy füzetlapba.

– Az őrs teljesen szabad kezet ad neked – mondta Marci, felállt, és kezet akart fogni a kis Recével, de aztán meggondolta, mikor meglátta a kis Rece ragasztós kezét. Inkább így folytatta: – Lélekben mindig veled vagyunk! Ezt ne felejtsd el!

– Nem felejtem el! – mondta a kis Rece.

– Gá-gá, vadlibák! – rikkantott Süle, s az ajtó felé igyekezett. – Micsoda cirkusz van egy betegséggel! Gá-gá-gá! Még jó, hogy nem Vadkacsa őrs vagyunk, mert akkor az lenne a harci kiáltásunk, hogy háp-háp-háp!

– Vagy Vadbéka őrs! Mert akkor meg az lenne, hogy brekeke! – tette hozzá Jóska, és Süle után igyekezett.

Utolsónak Marci ment ki a teremből. Úgy érezte, hogy még valamit mondania kell a kis Recének:

– Te képviseled a vadlibákat! Csak ügyesen!

– Majd igyekszem! – válaszolt a kis Rece, s az expanderrugón lóbálta a táskáját! A táska surrogott a levegőben, mint egy diszkosz.

A tér olyan volt, mint egy vízgyűjtő medence, az utcák pedig úgy futottak belé, mint vidám folyók.

A kis Rece tűnt fel az egyik folyóban, bal kezében a kivágott nadrágzsebbel, jobb kezében az expanderrugón himbálódzó táska. Evickélt befelé a térre.

Leült a padra, arcát a nap felé fordította, és tűnődött.

Két gondja volt: az egyik a kivágott nadrágzseb, a másik meg Péter. Tisztázni akarta mind a kettőt, mielőtt hazamegy ebédelni. Azért ült le a téren.

A nadrágzseb gondját hamar megoldotta. „Végül is – gondolta – ha nem mutogatom, senki sem fog rájönni, hogy hiányzik a jobb zsebem!”

Felvidult a gondolatra, hogy milyen jól elrendezte a nadrágzseb eltussolását. Hunyorogva nézte a teret, a homokozóban turkáló pockokat, a padon sütkérező mamákat, majd megkereste szemével Bagamérit, az elátkozott fagylaltost.

Bagaméri a fagylaltoskocsi rúdjai között állt, olyan volt, mint egy kis b betű. A b betű szárán fehér sapka volt, de ez egy cseppet sem enyhített Bagaméri komorságán. Valaki elterjesztette, hogy ehetetlen a fagylaltja, s Bagaméri halálra volt ítélve a téren. Senki se vett tőle fagylaltot. Hiába rázta csengőjét, hiába próbálkozott a legravaszabb üzleti trükkökkel. A gyerekek eljártak a mellékutcába fagylaltért, s kihívóan nyalogatták a magába roskadt Bagaméri előtt. Bagaméri ilyenkor hangosan suttogott:

– Nem értem! Olcsón adom, jó a fagylaltom, és mégsem vesz senki! Meg vagyok átkozva!

A kis Rece már nem is emlékezett rá, hogy mikor és ki terjesztette el, hogy Bagaméri fagylaltja ehetetlen. Valójában a bátyjától hallotta, vagyis az előző nemzedéktől, s a hír úgy szállt tovább, le egészen a pockokig, mint valami ősi, megdönthetetlen igazság.

Bagaméri azonban nem adta fel a harcot. Minden tavasszal megjelent, reménykedve, hogy egyszer csak megtörik az átkos varázs.

A kis Rece rövid idő alatt megállapította, hogy az átok még nem tört meg, sőt a pockok nemzedékét is elutasító magatartásra ösztökélte. Egy ilyen kis dugó a homokozóból megvetően legyintett, mikor Bagaméri megkörnyékezte őket.

– Nem kell? – szállt a könnyű tavaszi levegőben Bagaméri komor hangja. – Málnát se? Vaníliát se? Kakaót se? Meg vagyok átkozva!

A kis Rece visszatért saját gondjához.

Most már bánta, hogy elvállalta a követséget. „Mert nem figyelek oda – morgott magában –, és mindent a nyakamba sóznak! Én meg elvállalom! És most törhetem a fejemet, hogy mivel szórakoztassam Pétert!”

De a következő pillanatban eszébe jutott, hogy azért betegnek lenni sem fenékig tejfel. Egész nap feküdni a szobában…

Megsajnálta Pétert. „Majd kitalálok valamit!” – dünnyögött az orra elé, s újra kezelésbe vette a kivágott zsebet. Nagy nehezen kipiszkálta belőle a kétforintost. A zseblámpakörtétől és a savanyú cukortól azonban búcsút vett, sóhajtva felállt, s kifelé menet a térről, az egyik pocoknak ajándékozta a sárgán csillogó zsebet.

Péter lehunyt szemmel feküdt az öreg ágyban. Az arca fehér volt, a nyakára csavart kendő masnija úgy állt el, mint egy pótfül.

A kis Rece az öreg ágy faragásait nézegette, a hatalmas szőlőleveleket, amelyek szára lenyúlt a párna mögé, mintha onnan nőtt volna ki.

A szőlőlevelek közt egy madár tartotta égnek lehetetlenül hosszú csőrét.

Péter rosszkedve zavarba hozta. Már mikor becsöngetett, rosszul indult az egész. Péter mamája nagyon megörült ugyan neki, kávéval, süteménnyel kínálta, amit a kis Rece elhárított, mondván, hogy most ebédelt. A mama azután elrohant, vissza a munkahelyére, ott hagyta őket a lakásban.

– Csak játsszatok! Este jövök! – mondta búcsúzóul az ajtóban.

A kis Rece megértette, hogy Péternek így telik el minden napja. A mamája délben hazarohan a hivatalból, ebédet készít, majd elrohan. Ketten élnek a kis kertes házban a város végén.

A kis Rece eleinte még próbálkozott. Mikor becsukódott az ajtó, elmesélte, hogy rendkívüli őrsi gyűlés volt, és őt követségbe küldték.

– Köszönöm – felelte erre Péter, és behunyta a szemét.

A kis Rece ekkor témát változtatott, rátért a kivágott nadrágzsebre. Meg is mutatta, hogy nincs. Ha bedugja a kezét, akár a térdét is megvakarhatja. És hogy nem lesz könnyű eltussolni, ügyelni kell majd, hogy abba a zsebébe ne tegyen semmit.

Péter erre is csak bólintott, halványan elmosolyodott, mikor a kis Rece a térdét megvakarta. Majd újra behunyta a szemét.

S most hallgattak. A kis Rece zavartan nézte az öreg ágy mélybarna szőlőleveleit. Legegyszerűbb lenne felállni és elköszönni, de valami ott tartotta a félhomályos szobában. Mert az az igazság, hogy a kis Rece, minden látszat ellenére, amely őt felületesnek, nemtörődömnek, csak a saját ügyével foglalkozónak tüntette fel, nagyon érzékeny szívű fiú volt. Lázasan törte a fejét, hogy mivel vidíthatná fel a barátját. Sorra támadtak fejében a gondolatok, ötletek, mérlegelte őket, majd sóhajtva elvetette mindet. Gondolt ez expanderrugóból készített táskatartóra, Bagamérira, az elátkozott fagylaltosra, egy tegnap látott filmre, sőt bátyjára, a nagy Recére is – de egyik témát sem látta alkalmasnak, hogy valami izgalmasat kicsiholjon belőlük.

Mikor már kezdte feladni a reményt, egyszer csak, számára is váratlanul, hangosan kibökte:

– A cirkusz!

– Miféle cirkusz? – nyitotta ki Péter a szemét.

„Valóban, miféle cirkusz?” – próbálta rendezni a gondolatait a kis Rece. Mit akar ezzel a cirkusszal? Hogy jutott az eszébe egyáltalán? Habozott egy pillanatig, azután úgy, ahogy fejest szokott ugrani a Gellért úszómedencéjébe, nagy lendülettel beszélni kezdett. Érezte, hogy az ötlet magával ragadja a képzeletét, fölényesen elsöpör minden meggondolást, akadályt az útból. Nyelt egyet, és kivágta:

– Hát… a Hörömpő Cirkusz!

„Ez meg milyen név?” – hökkent meg maga is, de már nem volt megállás. Rámosolygott Péterre, s könnyed, csevegő hangon folytatta:

– Érdekes neve van, nem? De a néven kívül van azért mindenük!

– Mijük van? – kérdezte Péter, s feljebb ült az ágyon.

– Mijük? Először is egy lakókocsi, azután egy sátor, azután a vadállatok! De azért vannak szelídek is – tette hozzá óvatosan.

– A vadállatokat mondjad először! – kérte Péter, és teljesen felült az ágyban, eltakarta a lehetetlenül hosszú csőrű famadarat.

A kis Rece egy pillanatra lehunyta a szemét. „Most már mindegy. Most már benne vagyok! Nem hagyhatom abba” – gondolta.

– Először is van egy vadoroszlán, egy vadtigris, egy vadkenguru és egy vadkacsa.

– És mit csinálnak? – kérdezte Péter érdeklődve.

– Hát morognak. A vadoroszlán így csinál, hogy: bö-ő! A vadtigris meg így: mrrr! mrrr! A vadkacsa meg: háp-háp! De sokkal vadabbul! A vadkenguru pedig…

És itt a kis Rece megállt. „Borzasztó! – gondolta. – Hogy csinál egy vadkenguru? Nyávog? Bömböl? Vagy dorombol?”

– A vadkenguru hogy csinál? – kérdezte Péter. – Azt nem mondtad!

– Hát a vadkenguru mindig alszik, és nem csinál sehogy! – vágta ki magát a kis Rece. – De különben hogy tetszik?

– Tetszik, tetszik – dünnyögte Péter elgondolkozva. – És azt mondod, hogy itt vannak a téren?

A kis Rece ugyan ilyesmit nem mondott, de miért is ne lehetne a cirkusz itt a téren?

– Igen. Éjszaka jöttek. Az éj leple alatt.

– És miért a téren?

– Külön engedéllyel. Merthogy olyan kicsi cirkusz.

Péter hirtelen izgatott lett, felhúzódott teljesen az ágyban.

– Azonnal telefonálni kell nekik, hogy ne egyenek Bagaméri fagylaltjából!

A kis Rece hümmögött:

– Nem hiszem, hogy már beszerelték volna a telefont.

– Akkor levelet kell nekik írni! Add ide a füzetet meg a ceruzát!

A kis Rece előszedte a füzetet meg a ceruzát, s odavitte Péterhez.

Péter a térdére fektetett füzetbe írt, motyogva a szöveget:

– Senki se egyen Bagaméri fagylaltjából! Mert mérgező! A vadállatok se! Aláírás: Fekete kéz fehér alapon!

Péter megnyugodva dőlt hátra.

– Így legalább tiszta a lelkiismeretünk. Ezt a levelet csempészd be valahogy!

A kis Rece komoly pofával gondosan elrakta a levelet.

Péter tűnődve szólalt meg:

– Hóna alá kellene nyúlni ennek a cirkusznak! Föl kéne egy kicsit fejleszteni!

– Természetesen a hóna alá nyúlunk! Természetesen fölfejlesztjük! – rikkantotta a kis Rece. – Bár a cirkusz magja már megvan.

– Világszámot csinálunk belőle! – lelkesedett Péter, arca kipirosodott, a kendőt megigazította a nyakán. A pótfül a tarkóján meredezett.

– Egy-két apróság kell még hozzá – mondta gyakorlatiasan a kis Rece.

– Kell – mondta Péter. – De időnk van, majd beszerezzük! Ugye? – nézett a kis Recére. Majd halkabban hozzátette: – És eljössz, ugye, amikor csak ráérsz?

– Mindennap eljövök – ígérte a kis Rece fennhangon. – Ezt a cirkuszt szépen kidolgozzuk. A kellékek beszerzését pedig csak bízd rám! Szabad kezet kaptam a vadlibáktól, teljesen szabad kezet! Éljen a Hörömpő Cirkusz!

A kis Rece szeplős képe világított a szobában.

– Éljen! – visszhangozta Péter. – Mi van még egy ilyen cirkuszban?

– Ott van először is Hörömpő, a cirkuszigazgató. Azonkívül ő az állatidomár is. Van egy hosszú szíjostora, azzal idomítja az állatokat.

– És feltétlenül van egy bohóc is! – tűnődött Péter. – Hogy hívnak egy bohócot?

Ezen elgondolkoztak. A kis Rece fejébe ugrott egy név, habozás nélkül kimondta:

– Rozmaring! Rozmaring, a bohóc! Mit szólsz hozzá?

– Rozmaring? Jó név! Igazi bohócnév! Éljen Rozmaring, a bohóc!

– És neki igazán kevés kellék kell. Mi kell egy bohócnak? Keménykalap és krumpliorr. Ez a legfontosabb!

Elmerengtek a frissen kitalált bohócon. Képzeletükben ott állt Rozmaring, fején keménykalap, az orra pedig hatalmas krumpliorr. Péter boldog volt, az ágyban töltött napok unalma elröpült a szívéből. A kis Rece leplezetlenül büszke volt az új játékra, amit ő talált ki. „Hiába – veregette meg a saját vállát gondolatban –, a kis Rece fejében ész van, nem szilvalekvár!”

– Osszuk ki a szerepeket! – javasolta Péter.

– Osszuk! – mondta a kis Rece.

– Hörömpő, a cirkuszigazgató én leszek. Azért gondoltam így, mert én úgyis ráérek, és össze tudnám fogni a cirkuszt. Persze kellene segítség is, mondjuk, aki a vadállatokat beszerzi az idomításhoz.

– Majd beszerezzük!

– És te mi szeretnél lenni?

– Rozmaring, a bohóc! – A kis Rece boldogan vigyorgott, fintorokat vágott, megpróbálta az orrát mozgatni. Csámpázva végigkacsázott a szobán, és mély, rezes hangon kiáltotta: – Kedves gyerrrekek! Én vagyok Rozmaring, a bohóc! Jó?

– Dőlni fognak a röhögéstől!

– Az a jó! Most pedig nézzük tovább! Marcit javaslom zsonglőrnek. Nagyon finoman tudná csinálni! Jóska lesz a gumiember, Karcsi a légtornász. Sülét éhezőművésznek, jegyszedőnek és hindu csodafakírnak javaslom – hadarta a kis Rece nevetve, mert arra gondolt, hogy milyen képet fog vágni Süle, ha megtudja, hogy éhezőművész lesz. Többek között!

– Felírom a szereposztást, hogy el ne felejtsük – mondta Péter.

– Nadrágba fogjuk rázni ezt a cirkuszt, ne félj! Most pedig mennem kell – állt fel a kis Rece. – Holnap elkezdjük a gyakorlati munkát, kellékek beszerzését, vadállatok fogdosását, a jegynyomtatást és egyéb művészi szorgoskodást.

– Mindenről értesítést kérek! És üdvözlöm a cirkusz tagjait! – mondta Péter komolyan, ahogy az egy cirkuszigazgatóhoz illik.

– Átadom nekik! Világos. Szájtátva fogják hallgatni. Vagyis kicsit meg fognak lepődni. De nem baj! Viszlát, Hörömpő!

– Viszlát, Rozmaring! A fagylaltból ne egyetek! A vadállatok se!

A kis Rece bólintott, és kislattyogott az ajtón.

A téren megnyúltak az árnyékok, alkonyodott, bár ezt senki nem vette észre. A homokozóban a kis pockok fáradhatatlanul turkálták a homokot, a padon mamák beszélgettek, s a tér sarkában Bagaméri állt, az elátkozott fagylaltos.

A kis Rece mosolyogva nézte a teret. Úgy érezte magát, mint egy hadvezér, aki különleges furfanggal megnyerte a csatát.

A frissen született cirkuszon tűnődött. „Mégis jó – gondolta magában –, hogy Rozmaring szerepét magamhoz ragadtam! Illik az egyéniségemhez. Az öltözék meg nem olyan nehéz. Tulajdonképpen semmi. Kell egy bő nadrág, lehetőleg jó viharvert, kell egy pár ócska, kitaposott cipő. Mi kell még? Egy csíkos trikó, egy selyemkendő a nyakba, keménykalap és krumpliorr.”

Lassan körözni kezdett a téren, míg számba vette a dolgokat. Megállt egy pad előtt, és a tereferélő mamáknak elismételte:

– Keménykalap és krumpliorr!

A beszélgető mamák rámosolyogtak, s a vállukat vonogatták, nem értették, hogy mit akar.

De a kis Rece már a homokozónál járt. „Azért még sokat kell csiszolni a figurán! Például fontos a hang! Az ám, milyen a hangom?”

A homokozó peremén állt és megkérdezte:

– Milyen a hangom?

A pockok érdeklődve nézték a kis Recét.

– Pocsék! – mondta az egyik.

– Mint Vico Torrianié! – mondta a másik.

– Mint egy macskáé, akit odacsípett az ajtó! – mondta a harmadik.

A kis Rece nem várta meg, míg a pockok végigmondják, legyintett és tovább-ballagott. „Az a baj, hogy a hangom nem elég mély. És nem elég rezes. Egy vérbeli bohócnak rezes a hangja!”

A sors ujja volt? Ekkor ért oda Bagamérihoz, az elátkozott fagylaltoshoz. A felismerés csak egy pillanatig tartott. „Fagylaltot fogok enni, attól mély lesz a hangom!” – suttogta, de Bagamérinak oly ritkán suttogtak fagylaltügyben, hogy azonnal lecsapott az alkalomra.

– Milyet kérsz? – kérdezte ő is suttogva, nehogy felriassza a gyereket, aki láthatóan alvajáró.

– Hideget – suttogta a kis Rece.

Bagaméri megbűvölve óriási adag fagylaltot kanalazott elő a kocsijából, s a kis Rece kezébe nyomta.

– Grátisz! – suttogta. – Vagyis hogy ingyen adom! Reklámból.

A kis Rece bólintott, bekapta a fagylaltot, megrágta, mint a kolbászt, s érezte, hogy rezes hangban most már világhírű bohócokkal is fölveheti a versenyt.

Ahogy elhaladt a homokozó mellett, csinált még egy ellenőrző próbát a pockokkal.

– Most milyen a hangom? – kérdezte olyan mélyen, mintha a kútból beszélne.

A pockok hátra se fordultak.

– Mint a jegesnek! – mondta az egyik.

– Mint Paul Robesonnak! – mondta a másik.

– Mint egy vízilónak, aki napszúrást kapott! – mondta a harmadik.

– Az a jó! – bólintott elégedetten a kis Rece, és átvágott a téren. Bagaméri, az elátkozott fagylaltos megemelte a fehér sapkát, mikor elhaladt előtte, s úgy érezte, ez a szép áprilisi nap a sikerek és átkos varázsok megtörésének napja.

– Hörömpő Cirkusz, világszám! – mondta a kis Rece büszkén mosolyogva. Szeplős arca lelkesen ragyogott. Zsebre dugott kézzel méregette a vadlibákat. – Ezt találtuk ki! Illetve én találtam ki, de Péternek is nagyon tetszett. Kidolgoztuk vázlatosan a szereposztást is. Felolvassam?

A vadlibák komoran ültek a padon, a fiatal gesztenyefa ritkás árnyékot vetett rájuk. Kicsit fejbe kólintotta őket ez a légből kapott cirkusz.

– Mert olyan éles eszed van, mint a borotva! – morogta sötéten Süle. – Én mondtam, hogy vigyünk zöld diót, és kész!

– Mégis, hogy képzelted el? – kérdezte Marci óvatosan. – Ez nincs benne a tervben. Úgyis olyan kevés a szabad időnk!

– Szabad kezet adtatok, nem? – vágott vissza a kis Rece egy meg nem értett feltaláló dacos keserűségével.

A vadlibák komoran hallgattak. Persze van benne valami, lehet, hogy így volt.

A kis Rece tovább ütötte a vasat.

– Meg lélekben velem voltatok, nem?

Ez a mondás teljesen leterítette a vadlibákat. Marci széttárta a karját, mint aki megadja magát az erkölcsi kényszerhelyzetnek. Süle mélyen, gyomorból felsóhajtott, mint aki nem tudja lenyelni ezt a képtelen ötletet, de hát mit lehet csinálni? Jóska lassan ingatta a fejét, mint egy élete alkonyán levő öregember, aki már semmin se csodálkozik. Karcsi pedig elmerengő szemmel nézett a térre, mint aki sejti, hogy eddigi nyugalmas életük felborul, váratlan és titokzatos fordulatok lesnek rájuk valahol a jövőben.

A kis Rece elégedetten szemlélte a megtört vadlibákat.

– Felolvassam a szereposztást? – kérdezte szelíden.

– Olvasd – nyögte Süle. – Én már úgyis azon gondolkoztam, hogy új életet kezdek. Nekem milyen szerepet szántatok?

– Mindjárt megtudod! – mondta a kis Rece fölényesen. – De az lesz a legjobb, ha elölről kezdem.

A bal zsebéből egy összehajtogatott füzetlapot vett elő.

– Az igazság az – mondta –, hogy több szerep van, mint ahányan vagyunk. Nem beszélve a vadállatokról!

– Vadállat nem leszek! – tiltakozott Jóska.

– Ott még nem tartunk! – intette le a kis Rece. – A vadállatokat majd később oldjuk meg. Lehet, hogy nemzetközi úton. A ti fejetek ne fájjon miatta! Ez a felsőbb vezetés dolga lesz.

A vadlibák megbűvölve hallgatták. Ilyen szavakat még sose hallottak a kis Recétől.

– Most térjünk rá inkább az egyéb művészetekre! A cirkusz igazgatója Hörömpő. Ez világos, hiszen a cirkuszt Hörömpő Cirkusznak hívják. Ez Péter lesz, mivel neki van a legtöbb ideje, hogy foglalkozzék a cirkusszal! Hörömpő azonkívül állatidomár is. A következő legfontosabb művész a bohóc…

Egy kis hatásszünetet tartott, majd büszkén, visszafogott hangon kijelentette:

– A bohóc én leszek.

Összehúzott szemmel vizsgálta a vadlibák arcát, hogy van-e ellenvetés.

De a vadlibák nem tiltakoztak.

– Rozmaring. Ez a művésznevem. Rozmaring, a bohóc! Hogy tetszik?

Karcsi tért magához legelőbb, lelkendezve mondta a pad előtt álló kis Recének:

– Nagyon jó! Öregem, nagyon jó! Rozmaring, a bohóc! – Majd hízelegve hozzátette: – Illik az egyéniségedhez!

A kis Rece boldogan mosolygott Karcsira. Örült az első pártoló hangnak.

– Olvasom tovább a szereposztást – mondta, s újra komolyan nézett a padon gubbasztó vadlibákra.

– Olvasd! – morogta Süle. – Csupa fül vagyok.

– Marci lesz a zsonglőr. Úgy gondoltuk Péterrel, hogy te nagyon finoman tudnád csinálni.

Marci ízlelgette a szót.

– Zsonglőr? Tányérokkal egyensúlyozni?

– Igen – mondta a kis Rece. – Egy pálcán pörgetnéd, és aztán az egészet az orrodra tennéd. Hogy tetszik?

– Az orromra?

– Persze előbb egy kicsit gyakorolnod kell. Lehet, hogy nem sikerül előszörre! – mondta óvatosan a kis Rece. – A művészneved pedig: Rex!

– Én mi leszek? – kérdezte Jóska. – Kíváncsi vagyok, hogy én milyen művész leszek.

– Te leszel a gumiember – nézett bele a papírba a kis Rece. Majd ábrándosan hozzátette: – Ha elég tehetséget érzel magadban, te lehetsz a kígyónő is.

– Érzek – mondta Jóska. – Csak tudnám, mi az!

– Majd megtudod!

– És mi lesz a művésznevem?

– Boa és Constrictor! – mondta a kis Rece, és diadalmasan nézett a meghökkent Jóskára. Büszke volt a művésznevekre, amelyeket este talált ki otthon. Bár az az igazság, hogy a Boa Constrictort ő sem nagyon értette. A bátyja, nagy Rece vetette neki oda, mikor már tíz percig nyúzta, hogy mondjon egy kígyónevet.

– Micsoda? – álmélkodott Jóska. – És ez mit jelent?

– Nem fontos. Minden rendes gumiembernek meg kígyónőnek külföldi neve van – vágta el a további vitát a kis Rece. – Olvasom tovább.

Karcsira nézett. Karcsi izgalmában kihúzta magát a padon, így várta, hogy milyen művész lesz belőle.

– Te leszel Jim és Joe, a levegő ördögei!

Karcsi büszkén nézett körül. Ez igen, ez nagyon jól hangzik! De miért van két neve?

– Vállalom! És ugye, egyszer Jim leszek, máskor meg Joe?

– Nem. Egyszerre leszel mind a kettő!

– Persze, persze – helyeselt Karcsi tétován. – Én is így gondoltam.

Utoljára maradt Süle. Olyan arccal ült a padon, mint aki nincs itt. Közömbösen nézegette a teret, a homokban turkáló pockokat, a tér sarkában álló Bagamérit, a fákat, az eget. Nem lehet azt mondani, hogy nem harapott rá ő is a horogra, amit a kis Rece lógatott a vadlibák fölé, vagyis hogy nem tetszett volna neki ez az egész cirkusz. Nem, nem lehet mondani. Mint a többieknek, neki is egyre jobban tetszett a játék, amely izgalmas volt és titokzatos. Csak hát Süle hiú volt, mértéktelenül hiú. Eleven eszű, gyors nyelvű, értelmes gyerek volt, elismert hangadója és ötletmestere a vadlibáknak. És hát most, igen, ezt a ragyogó dolgot nem ő találta ki! Sőt! Ellenezte! Ahogy lopva végignézett a barátain, látnia kellett, hogy az ötlet kezd elsöprő győzelmet aratni. Még nem tudta, hogyan viselkedjék, milyen képet is vágjon a dologhoz. „Majd még eldöntöm – gondolta magában. – Egyelőre nem kell túllihegni a dolgot! Fő az angol hidegvér!” És bágyadt tekintetet vetett a kis Recére.

A kis Rece vidám szemmel méregette Sülét. Nem véletlenül hagyta legutoljára. Megérzett valamit a Süle lelkiállapotából. Homályosan sejtette, hogy taktikához kell folyamodnia, egy kis ravaszságot kell a dologba vinnie, amivel leszereli Süle ellenállását, vagy legalábbis kikapcsolja a vitatkozásból. Ezért döntött úgy, hogy utoljára hagyja; amikor már a többieknek megtetszett az ötlet, talán Süle se fog ellenkezni. Jól számított, a közhangulat a cirkusz mellé állt. A győztes fölényes vidámságával nézte Sülét.

– És én mi leszek? – törte meg végre a csöndet Süle.

– Te leszel az éhezőművész! – A kis Rece igyekezett visszafojtani a nevetését, nehogy nagyon megsértse Sülét.

Süle zavarba jött. Pislogva nézte a pukkadozó, vihogó vadlibákat. Aztán rájött, hogy le kell nyelnie ezt a békát, bele kell mennie a játékba, ha nem akar teljesen nevetségessé válni.

– Helyes – mondta könnyedén. – Van benne fantázia! És a művésznevem?

A kis Rece méltányolta Süle lelkierejét, ahogy ilyen könnyedén vállalta ezt a komikus szerepet. Töprengő arcot vágott, és így szólt:

– Segíthetnél. Ezt nem tudtam kitalálni.

– Várj csak, várj csak! – Süle a levegőbe nézett elgondolkozva. – Mit szólnál – mondta felcsillanó szemmel –, mit szólnál ehhez? Negyedik Emmánuel, az éhezőművész!

A kis Rece őszintén lelkesedett:

– Ez igen! Nagyon jó! Hogy jutott eszedbe?

Süle újra a régi volt.

– Nem nagy ügy – mondta orrhangon, mint egy előkelő idegen. – Van még valami?

– Igen. Terveztünk még hindu csodafakírt, és kell még jegyszedő meg plakátragasztó – olvasta a kis Rece a papírról. – De ezeket hagyjuk most függőben.

A kis Rece zsebre vágta a papírt. Megszokásból a jobb zsebébe dugta, s a papír lepottyant a földre. Fölvette, és a bal zsebébe tette. A bal zsebe láthatóan túl volt terhelve, de a kis Rece ezzel most nem törődött. Lelkesen kiáltott, mint egy szónok:

– A legfontosabb, hogy megalakult a Hörömpő Cirkusz, világszám! Éljen!

– Éljen! – zúgták a vadlibák.

Karcsi felugrott a padra.

– És külön éljen Jim és Joe, a levegő ördögei!

Jóska melléje ugrott.

– Éljen Boa és Constrictor!

Marci finoman felmászott a padra.

– Éljen Rex!

Süle meg egyenesen a támlájára állt, ott egyensúlyozott, és úgy kiáltotta.

– Éljen Negyedik Emmánuel!

A pockok a homokozóból odanéztek, abbahagyták egy pillanatra a turkálást. Az egyik pocok éles hangon visította:

– Éljen Negyedik Sámuel, a híres szálkás szőrű tacskó!

– Most pedig – mondta a kis Rece – mindenki menjen haza. Holnap megmondom a további teendőket.

A vadlibák szétrebbentek. Karcsi a homokozó peremén egyensúlyozva alakította a levegő ördögeit, két kezével csapkodott, fel-felugrott, szökellt a pockok nagy gyönyörűségére. Süle és Jóska egy elgurult labdát passzolgatott a tér sarkáig, majd onnan Süle nagy ívben visszalőtte a térre.

Marci a kis Recével még ott maradt a padnál.

– Azért örülök, hogy kitaláltátok ezt a cirkuszt – mondta komolyan eltűnődve. – Bármi legyen is belőle – tette hozzá óvatosan.

– Én is örülök! – vágta rá a kis Rece boldogan. – Szevasz!

És kiügetett a térről.

A kis Rece a ruhásszekrény aljában kotorászott, egyre mélyebbre ásta magát a kinőtt nadrágok, félretett kopott zakók között. „Itt kell lennie valahol” – morogta, s kutatott tovább szívósan, félig eltűnve a szekrényben. Orrát csípte a naftalinszag, alig kapott levegőt, de nem hagyta abba a keresést.

Végre legalul megtalálta, amit keresett. Négykézláb hátrált kifelé a szekrényből, s nagyot lélegezve a tiszta levegőből, szemügyre vette a vadászzsákmányt. Egy régi-régi keménykalap volt, valamelyik nagyapja viselhette, s kegyeletből megőrizték a szekrény alján.

Óvatosan kiegyengette a behorpadt keménykalapot, könyökével letörölte róla a dérként csillogó naftalinport, és a fejébe csapta.

A kalap a füléig csúszott, nem látott tőle rendesen. Újságpapírt keresett, vékony csíkokra szakította, és kitömte körbe a kalapot. Felpróbálta. Most már nem szaladt le a füléig, megállt a homlokán.

Elégedetten nézte magát a tükörben. Elsétált a szoba közepéig, majd hirtelen visszafordult.

Elvigyorodott, megemelte a keménykalapot, s széles mozdulatokkal köszöngetett jobbra-balra.

Előkereste csíkos tengerésztrikóját, felvette az ing helyett.

„Alakul – dünnyögött a tükör felé sandítva. – Most még kell egy krumpliorr!”

Bedugdosta a szekrény aljába a kinőtt nadrágokat, kopott zakókat, és kisomfordált a konyhába. Nagyon remélte, hogy nem találkozik senkivel, hogy nem kell hosszasan elmagyarázni mindent. Ez a reménye nem vált be. A mamája éppen abban a pillanatban jött haza, összeütköztek az előszobában.

– Hát te? Hogy nézel ki? – csapta össze a kezét.

– Semmi, semmi – motyogta a kis Rece, és besurrant a konyhába. Benyitott gyorsan a kamrába, a krumplis zsákból találomra kivett két szem krumplit, és zsebre vágta.

– Mi jutott eszedbe? A nagypapa kalapja! – nyomult a konyhába a mamája.

A kis Rece összeszorított szájjal nézett vissza.

– JóI van, jól van, nem kérdeztem semmit – sóhajtott fel a mamája. – Úgy nézel ki, mint egy bohóc! Rémes!

A kis Rece elvigyorodott.

– Hát még ha a krumpliorrt is felteszem! – mondta.

– Krumpliorrod is lesz?

– Lesz – zárkózott el újra a beszélgetés elől a kis Rece.

– A bátyád hol van? – tért át más területre a mamája.

A kis Rece egy pillanatra megingott. Tudta, hogy a nagy Rece legújabb szerelmével, Pirikével, azzal a beképzelt nyafkával randevúzik. Hogy honnan tudja? Onnan, hogy megfigyelte. (Nem tudom, észrevette-e már valaki, hogy a kisebbek mindent tudnak a nagyobbakról! Lefelé nincs titok! Azt hisszük: rejtve, félhomályban cselekszünk, s eszünkbe se jut, hogy árgus szemek kísérik minden mozdulatunkat!)

A kis Rece is futtában látta, hogy Piri feltűnő nemtörődömséggel bámészkodik egy hirdetőoszlop előtt, s álérdeklődéssel olvasgatja a havi moziműsor plakátját. Csakhogy a kis Rece pontosan tudta, hogy azon a bizonyos hirdetőoszlopon csupa múlt havi moziműsor van, vagyis Piri csak tetteti a nagy érdeklődést. Ezekből a részadatokból már gyerekjáték volt kikombinálni a valódi helyzetet: Piri vár valakit. Azt, hogy Piri a bátyját várja, már igazán semmiség volt kitalálni. A kis Rece egyszer véletlenül a bátyja könyvei között kutatott, és véletlenül megtalálta Piri fényképét, hátán az érthetetlen felírással: „Ifjú keblem örökké érted ég!” A bátyjának egyébként egész borítékra való ilyen fényképe volt különböző lányoktól, s a kis Rece azt is tudta, hogy a ruhásszekrény hátán lóg ez a boríték egy madzagon. Különben nem nagyon érdekelte az ügy. Unalmas hülyeségnek tartotta az egészet.

Most egy pillanatra kísértésbe esett, hogy elárulja ezt a szerelmi ügyet. Az is átsuhant a fején, hogy ezzel eltereli Rozmaringról a figyelmet. De azután elhessegette a kísértést, és kifejezéstelen szemmel nézett a mamájára.

– Nem tudom – felelte közönyös hangon.

– Kerítsd elő, akárhol van – mondta a mamája fáradtan. – Mondd meg neki, hogy siessen haza, a csarnokban zsírszalonnát árulnak. Én nem érek rá lemenni.

A kis Rece elrohant.

A pincelejáró legalsó lépcsőjén kötött ki, szépen kifaragta az egyik krumplit, madzagot kötött rá, és a fejére erősítette.

A lépcsőház üvegajtajában megnézte magát. A homályosan tükröző üvegből Rozmaring, a bohóc nézett vissza, keménykalapja volt, csíkos trikója és krumpliorra.

Az utca éppen üres volt, a kis Rece elkacsázott a közeli postahivatalig. A távírászkisasszony simán felvette a sürgős táviratot, amit a kis Rece Sülének küldött.

– És biztos, hogy még ma megkapja? – érdeklődött orrhangon, mivel a krumpliorrtól alig tudott beszélni.

– Éjfélig megkapják – hangzott a válasz. A kisasszony csak most nézett rá.

A kis Rece vigyorogva nézte, hogy a kisasszony majd leesik a székről rémületében.

A kis Rece kilépett a posta ajtaján, és a fal mellett surranva egy bizonyos bokor felé vette az irányt, ahova bátyja a lányokat szokta cipelni, s ahol a kezüket szokta szorongatni, a kényelmetlen padon ülve.

A bokor mögött megállt egypár pillanatra. Pirike csacsogó hangját hallotta.

– És a Kati is azt mondta, hogy neki is ezt mondtad! Igen! És a Szidi is azt mondta! Igen!

– Fátylat a múltra! – hallotta bátyja rekedtes hangját: – Lehet, hogy mondtam, de érezni, esküszöm, csak irántad érzem!

A kis Rece elismerően bólintott a bokor mögött. Ez a „fátylat a múltra” nem rossz! Majd illedelmesen krákogott és előlépett.

Pirike halkan felsikoltott, mikor meglátta a kis Recét.

A nagy Rece elképedve nézte keménykalapos, krumpliorros öccsét.

– Hogy nézel ki, te hülye?! – sziszegett rá, majd kényszeredett hangon bemutatta: – Az öcsém. De különben normális. Mit akarsz?

– Azonnal siess haza! – hadarta a kis Rece, óvatosan hátrább-hátrább húzódva. – Zsírszalonna érkezett a csarnokba!

– Hát akkor én nem is tartóztatlak – állt fel Piri. – Menj csak a zsírszalonnáért! – És pisze orrát az ég felé tartotta, mintha meg akarná szagolni az eget.

A kis Rece nem várta meg a búcsúzkodást, elfutott. Messziről visszanézve látta, hogy egyedül jön a bátyja, és dühösen rugdossa a kavicsokat.

Süléék éjszakai nyugalmát éles csengetés vágta ketté. Süle álmos szemmel nézte, ahogy az apja morogva felkel, s botladozva kicsoszog az előszobába.

– Távirat! – jött vissza, a kezében lógatva a táviratot. Majd feltépte és hangosan olvasta:

„Negyedik Emmánuelt összevonjuk a hindu csodafakírral. Stop. Rozmaring. Stop.”

Rettentő keserves képpel nézett maga elé, lassan a feleségére pillantott, majd fürkészve Sülére függesztette a tekintetét.

Süle teste megfeszült a takaró alatt. Lehunyta a szemét. „Most! Most fog lecsapni a villám!” – gondolta izgatottan, s a tenyere izzadni kezdett.

De nem történt semmi, a villám nem csapott le. Süle kinyitotta a szemét. Az apja még egyszer a táviratba nézett, majd a hajába túrt.

– Biztos csak álmodom – motyogta. – A nehéz vacsorától…

Letette a táviratot a földre, leoltotta a villanyt, és lefeküdt.

„Ez a hülye kis Rece!” – borzongott Süle a takaró alatt, majd az apja szuszogását figyelte. Mikor meggyőződött róla, hogy elaludt, kimászott a takaró alól, felszedte a táviratot, és a cipőjébe rejtette.

Becsöngetés után minden vadliba egy-egy cédulát talált a padján.

Tanítás után megbeszélés a téren. Hörömpő cirkuszigazgató nevében Rozmaring, a bohóc. Elolvasás után elégetendő!

Elolvasták az üzenetet, és nagy zavarba hozta őket az utolsó mondat. Miért égessék el a cédulát, és főleg hogyan? A vadlibák a kis Recére pislogtak, de nem tudtak leolvasni az arcáról semmit. Végre aztán Jóska elégetés helyett hosszú csíkokra tépte a cédulát, példáját követte Karcsi és Marci, Süle pedig lassan, kényelmesen besatírozta az egészet. Megmutatta a kis Recének, hogy így jó-e. A kis Rece bólintott.

Tanítás után a tér felé ballagva, Jóska a kis Recét nyaggatta, hogy miért kellett volna elégetni a cédulát.

– Nem akarom, hogy idő előtt kiszivárogjon valami – felelte a kis Rece titokzatos képpel. Ebben maradtak. Jóska abbahagyta a kérdezősködést, némán ballagtak tovább.

A téren a vadlibák lekuporodtak a padra, és várták, hogy a kis Rece előterjessze az üzenetet Hörömpő nevében.

A kis Rece megállt a pad előtt, és nem teketóriázott sokat, rögtön a dolgok közepébe vágott.

– Kell egy tigris! – mondta komoly arccal.

A vadlibák egy pillanatig meghökkenve néztek rá. Aztán Süle nyerítve felnevetett.

– Jó! – mondta. – Nagyon jó! Kicsi, nagy? Fehér, fekete? Vad, félvad, vagy olyan, amelyik a tenyeredből eszik? Csak válassz nyugodtan, úgyse tudunk szerezni!

Jóska is hitetlenkedve rázta a fejét, és kék nagyanyószemével szelíden nézett a kis Recére.

– Ez nem lesz könnyű – mondta. – Illetve azt hiszem, hogy ez nem fog menni.

Karcsi szaporán bólogatott, hogy teljesen egyetért az előtte felszólalókkal, vagyis hogy ez a tigrisügy elég fantasztikusan hangzik.

Marci se nem rázta a fejét, se nem szólt, elgondolkozva nézett egy ifjú gesztenyefára.

A kis Rece cseppet sem törődött a vadlibák ellenkezésével, komolyan folytatta:

– Akkor is kell egy tigris!

Végre Marci is megszólalt, abbahagyva az ifjú gesztenyefa szemlélését.

– Lehet az kistigris is? Mondjuk, egy kölyöktigris?

A kis Rece elgondolkozott, majd komoly képpel válaszolt, mint aki naponta foglalkozik ilyen csip-csup tigrisüggyel:

– Lehet. Sőt még jobb is! Jobban lehet idomítani!

Marci fellélegzett.

– Akkor jó! Ne búsulj, Rece, meglesz a tigris!

A vadlibák álmélkodva hallgatták a párbeszédet. Süle tért először magához.

– Ne mondd! Hol van?

Marci türelmesen válaszolt:

– Csinálunk egyet!

– Papirosból?

Marci tőle szokatlan hevességgel felállt, a kis Rece vállára tette a kezét, és mintha szónoklatot tartana, ünnepélyes hangon mondta:

– Átveszem a tigrisakció irányítását! Egy kis figyelmet kérek! Kérlek, gondolkozzatok, ha nem esik nehezetekre! Milyen állat a tigris?

– Vérengző! – mondta Süle suttogva, mint egy sokat tapasztalt, híres vadász.

Megborzongott, rángatta a vállait.

– Nem úgy értem – folytatta Marci türelmesen. – Milyen fajta?

– Macskafajta! – vágta rá Karcsi.

– Helyes! Na? Nem dereng valami? Macskafajta!

A vadlibák értetlenül rázták a fejüket. Nem derengett semmi.

– Pedig pofonegyszerű! – folytatta Marci, és kicsit szánakozva nézett rájuk, hogy nem értik, pedig pofonegyszerű.

– Akkor mondd meg! – szólalt meg Jóska, és búzavirágkék szemét Marcira függesztette.

– Macskafajta! Ebből elveszem a fajtát, marad a macska! Vagyis szerzünk egy macskát, és befestjük! Tigriscsíkokat festünk rá!

Marci diadalmasan nézett az álmélkodó vadlibákra.

– Süle, nektek van, ugye, egy gyönyörű angóramacskátok?

Süle gyorsan válaszolt:

– Nekünk van, de az nem jó!

– Miért?

– Mert engem megnyúznak, ha befestitek!

Jóska a tigrisügy mellé állt, korholva mondta Sülének:

– Ne légy már ilyen nehézkes! Majd lemossuk utána. Ne rontsd el ezt a remek ötletet! Most jut eszembe: nekünk van otthon festékünk! Kimaradt egy csomó a festésből. Én azt felajánlom.

– Helyes! – mondta Marci. – Kiosztom a feladatokat. Süle hozza a macskát, Jóska hozza a festéket, Karcsi hoz egy liter tejet, én meg hozok egy hősugárzót, hogy jobban száradjon. Hol találkozunk?

– Péternél, ebéd után – mondta a kis Rece. – Vagyis Hörömpőnél.

– Minek a tej? – kérdezte Karcsi.

– Hogy nyugodtan tűrje a festést! – felelte Marci. – Minden világos?

– Teljesen világos, hogy engem megnyúznak! – morogta Süle.

A kis Rece sietve ebédelt. Bekanalazta a levest, az üres tányérral a gáztűzhelyhez ment, ahol egy lábosban a második fogás volt, krumplifőzelék fasírttal. A krumplifőzeléket unottan méregette, majd hátrasandított a bátyjára, gyorsan kivette a fasírtot, s enni kezdte.

A nagy Rece egy detektívregényt olvasott elmerülve. Fel se nézett, úgy mondta:

– Főzeléket is! – S lapozott egyet a könyvben.

A kis Rece pár kanál főzeléket löttyintett a tányérba, szétkente, majd lenyalta a kanalat. Bekapta az utolsó falat fasírtot, és az ajtó felé húzódott.

A nagy Rece föl se nézve szólt rá:

– Mosogatás!

A kis Rece felsóhajtott, a vízcsap alá tartotta a tányért, lemosta a kanalat, a konyharuhával letörölgette, s berakta a tányért meg a kanalat a szekrénybe.

– Szia! – mondta a bátyjának, s gyorsan kiiszkolt az ajtón.

Elsőnek akart odaérni Péterhez, hogy előkészítse a tigris fogadására.

Péter arca felderült, mikor meglátta a kis Recét. Felült az ágyban.

– Szia! – mondta. – De jó, hogy jössz! Mi újság a cirkuszban?

– Alakul! – A kis Rece szája a füléig szaladt. – Én már tegnap tartottam egy jelmezes főpróbát. Bombasikerem volt! Egyedül vagy?

– Egyedül.

– Az jó. Nemsokára hozzák a tigrist!

Péter kutatva nézte.

– Milyen tigrist?

– Egy valódi kölyöktigrist!

– Valódit?

– Hát egy kicsit még igazítani kell rajta. De majd festünk rá csíkokat, és valódi lesz. Jobb lesz a valódinál!

A kis Rece leült az ágyra. Halkabbra fogta a hangját:

– Elkezdheted idomítani! Hörömpő, a híres idomár!

Péter elmosolyodott. A kendőt arrébb húzta a torkán, s a pótfül a tarkójához került.

– Megtanítom mindenfélére. Először magamhoz szoktatom, az a legfontosabb.

– A legfontosabb, hogy a tenyeredből egyen!

– És nem fogom kínozni. Meggyőzéssel fogom idomítani.

A kis Rece bólogatott.

– Nagyon helyes! A jobb cirkuszokban ezt így csinálják.

– Ha jól csinálja, jutalmazni fogom. Ebből majd megérti, hogy mit akarok.

– Feltétlenül! Lesni fogja a szavadat.

Péter hálásan elmosolyodott. Majd csendesen megköszönte a tigrist.

– Köszönöm a tigrist. Így gyorsabban fog telni az idő!

– Semmiség! – A kis Rece felállt az ágyról, a karjával a levegőbe csapkodott. Kilesett az ablakon, hogy jönnek-e már a tigrissel, majd kisétált az udvarra.

Nem szerette, ha sokat köszöngetnek. Jókedvből tette és kész! Csak hoznák már azt a tigrist! Felállt a kapu keresztlécére, és kilesett az utcára.

Végre feltűntek a vadlibák, közrefogták Sülét. Süle egy nagy aktatáskát tartott a hóna alatt, az aktatáskában volt a macska, nagy, puha fejét kétségbeesetten forgatta, és keservesen nyávogott.

A kis Rece füttyentett, és kinyitotta a kaput.

– Gyertek, mutatkozzatok be Hörömpőnek!

Sorban bementek a szobába. Elöl ment Marci, finoman biccentett a fejével.

– Rex, a zsonglőr.

Péter bólintott.

Karcsi széttárta a kezét, mintha meg akarná áldani a szobát.

– Jim és Joe, a levegő ördögei.

Jóska vonaglott egyet, mint a kígyó.

– Boa és Constrictor, a gumiember és kígyónő.

Süle letette a táskát, mellén összefonta a karját, és mélyen hajlongott.

– Negyedik Emmánuel, éhezőművész és hindu csodafakír.

A kis Rece az ágyhoz állt, s komoly hangon mondta:

– Én pedig bemutatom nektek Hörömpőt, a Hörömpő Cirkusz világszám igazgatóját. Kérek egy rövid éljenzést!

– Éljen! – zúgták a vadlibák.

– Lássuk a tigrist! – mondta a kis Rece. – Jóska, hol a festék?

Jóska a zsebéből szedte elő a festékeket és egy ecsetet.

– Csak zöld, kék és barna festék van.

Marci szakértő képet vágott.

– A zöldet és a kéket tegyük tartalékba.

Süle még egy utolsó kísérletet tett, hogy megmentse a macskát.

– Nem engedem zöldre festeni a macskát! Az egy hülyeség! Zöld tigris! A macskának is van önérzete!

Jóska egy tányérban áztatta, keverte a festéket.

– Nyugi! Reméljük, hogy elég lesz a barna.

Belemártotta az ecsetet a festékbe, s próbaképpen egy csíkot húzott a meztelen karjára, összehúzott szemmel méregette, mint egy híres festő, eltartotta a karját messzire, hogy jobban kijöjjön a színárnyalat, majd elégedetten bólintott.

– Karcsi, tedd elé a tejet! Süle, te pedig tartsd a macskát! Kezdhetjük!

Karcsi kiszaladt a konyhába egy tányérért, beleöntötte a tejet. Süle nagyokat sóhajtozva kivette az aktatáskából a macskát, s beledugta az orrát a tejbe.

– Egyél, és rám ne haragudj!

Jóska belemártotta az ecsetet a festékbe, feltartotta a levegőbe várakozóan.

– Hogy fessem a csíkokat? – S ránézett a vadlibákra.

– Hogyhogy hogy fessed? – kérdezte Marci.

– Keresztbe vagy hosszába?

– Hát ez csak nem probléma? – fölényeskedett Marci.

– Vagyis?

Marci elbizonytalanodott.

– Keresztbe – mondta találomra.

Süle reménykedni kezdett.

– Keresztben a zebra csíkos! – mondta gúnyosan.

Marci ingerülten vágott közbe:

– Hát akkor hosszában!

A kis Rece is bekapcsolódott a vitába.

– Csak siessetek, így soha nem lesz befestve!

Jóska nagy nyugalommal nézett rá.

– Te csak ne sürgess! Biztos, hogy hosszában? Nem lehetne ebből inkább egy leopárdot csinálni? Az foltos! Vagy párducot? Befesteném tiszta feketére, csak a szeme villogna!

Süle konokul ellenállt a hirtelen ötletnek.

– Nem engedem feketére festeni! Különben sincs fekete festéked.

Jóska ábrándozva válaszolt:

– Szép mélykékre festeném! Az van. Csinálnék belőle egy csodaállatot! Egy ultramarin párducot! Az lenne a világszám!

Karcsi elhúzta a tányért a macska elől.

– Döntsétek el, mert megeszi az egész tejet potyára!

A kis Rece határozottan szólalt meg, elhessentve a felelőtlen ábrándozást:

– Tigris kell és kész!

Jóska belenyugodott, szelíd kék szemében kihunytak az ábrándozás fényei.

– Jól van, ti akartátok. A ti felelősségetekre befestem hosszában!

S nagy nyugalommal csíkokat húzott a macskára. A macska nyávogott, s egyre inkább egy vadmalacra kezdett hasonlítani.

Ám ez egy cseppet sem zavarta a vadlibákat. Áhítatos arccal guggolták körül a macskát, Jóska a nyelvét is kidugta, s nagy szakértelemmel húzogatta a csíkokat. Az ő szemükben a macska tigrissé változott, díszpéldánya fajtájának, borzongva nézték, ahogy vérengző morgással lefetyelte a tejet.

Bekapcsolták a hősugárzót. A macska boldogan dorombolt a melegben, majd szép csendesen elaludt.

– Láthatod, hogy jól érzi magát – súgta Karcsi Sülének.

Mosolyogva nézték az alvó tigrist. Majd Jóska megnézte, hogy megszáradt-e már a festék, és kikapcsolta a hősugárzót.

– Csináljunk egy próbát! – javasolta a kis Rece. – Ez itt átalussza az életét! Ébresztő! – S meglökte a macskát.

A macska felriadt, és egy szempillantás alatt felmászott a szekrény tetejére.

– Ez egy gyáva tigris! – mondta megvetően Karcsi.

Süle védte a macskát:

– Nem tudom, ha téged csíkosra festenének, mit csinálnál!

Péter is a macska védelmére kelt:

– Még idomítani kell!

– Cic, cic, cicuskám! Lemosunk szépen, és nem lesz semmi baj! Csak gyere le!

A tigrisvadászat kezdett elfajulni. Karcsi kiszaladt egy seprűért, azzal piszkálta a tigrist, Jóska mély hangon ugatott, a kis Rece radírgumival bombázta, míg végre a macska megunta a hajszát, leugrott, és bebújt az ágy alá.

Süle négykézláb bemászott utána, kihúzta, az ölébe vette, és simogatta a hátát, vakarta a fülét.

– Mossuk le! – mondta könyörögve. – Látjátok, hogy nem akar tigris lenni…

A macskát beállították a lavórba, mosták, szappanozták, Süle fogta, Jóska dörzsölte. Egy kis idő múlva Jóska már csak ímmel-ámmal dörzsölte, kezdett kiderülni a valóság, hogy a macskáról nem jön le a festék.

Jóska leöblítette a macskáról a szappanhabot, és szelíden Sülére nézett. Egy templomra való jóság volt a szemében. Ám Süle nem akart tudomást venni a nyilánvaló tényről, makacsul unszolta Jóskát:

– Mossad!

– Kár a szappanért! – mondta Jóska részvevő hangon.

– Így nem vihetem haza! – keseredett el Süle.

– Talán ha leborotválnánk… – jegyezte meg halkan, óvatosan Karcsi.

Süle összeroppanva nézte a macskát.

– Most mit csináljunk? Engem megnyúznak!

– Hagyd itt nálam! – mondta Péter az ágyból. – Megvárjuk, míg lekopik róla a festék.

– De mit mondjak otthon? – Süle a kétségbeesés szobra volt.

– Mondd azt, hogy elcsavargott! Annál nagyobb lesz az öröm, ha megkerül – tanácsolta barátian a kis Rece.

Mindnyájan kerülték Süle pillantását. A macska is megszeppenve ült a szoba közepén, a csíkok lemoshatatlanul virítottak a szőrén.

Végül nem bírták tovább nézni, kivitték a fáskamrába, rácsukták az ajtót.

– És mindennap adj neki tejet! – kiáltott be Süle Péternek.

Süle az ajtón keresztül elbúcsúzott a macskától.

– Rám ne haragudj! – suttogta befelé a fáskamrába. A macska keservesen nyávogott.

– Na gyere, mert megszakad a szíved! – mondta Jóska, és kivonszolta Sülét az udvarról.

A kis Rece nem hagyta annyiban a dolgot. A Süle számára oly keservesen végződött macskaügy egyáltalán nem ejtette kétségbe. Sőt! Úgy is mondhatnánk, hogy a kis Rece most kezdett belejönni igazán. Szeplős fejében pompásnál pompásabb ötletek kergették egymást. Hogy milyen pompásak voltak, onnan lehet tudni, hogy a kis Rece időnként elvigyorodott.

– Mit vigyorogsz, mint a fakutya?! – mordult rá a bátyja. – Légy szíves, a krumplira összpontosítsd a figyelmedet!

Ugyanis a konyhában ültek, és krumplit pucoltak a vacsorához. A nagy Rece különben is nehezen tűrte a megalázó krumplipucolást, s érthető, hogy az öccse vigyorgása idegesítette.

– Van egy üzleti ajánlatom – szólalt meg komoly képpel a kis Rece.

– Halljuk! – mordult a bátyja.

– Megpucolom helyetted a krumplit, ha kölcsönadod a magnódat.

A nagy Rece elgondolkozott az üzleti ajánlaton. A kérés nem volt csekélység. A magnóra nagyon büszke volt. Ugyanakkor neki pontosan most halaszthatatlanul fontos dolga lenne. Ha rágondol, hogy Pirike már legalább tíz perce ácsorog a hirdetőoszlopnál, és betéve tudja az egész múlt havi moziműsort, akkor bizony végigfut a hideg a hátán.

De azért elkapkodni sem szabad a dolgot, mert ez a pocok öccse még vérszemet kap, és nem elégszik meg a magnóval. Éppen ezért unott képpel nézett vissza a kis Recére.

– A magnót?

– A magnót – válaszolta a kis Rece.

– Más nem jó?

– Más nem.

A nagy Rece felsóhajtott.

– Csak azért, mert az öcsém vagy, nem muszáj ilyen szemtelennek lenned!

A kis Rece nem válaszolt. Fapofával farigcsált egy krumplit. Először négyszögletesre, aztán nagy műgonddal oktaéderré alakította, majd váratlanul egy kúpot faragott belőle.

A nagy Rece megtört a kúptól.

– Kivételesen! – mondta. – Nem tudok ellenállni az arany szívemnek. Nem is értem. De ha valami baja lesz, megnyúzlak!

Ezt már az ajtóból kiáltotta, s rohant szélsebesen ama bizonyos hirdetőoszlop felé.

A kis Rece hihetetlen gyorsasággal dolgozott. Röpködött a krumpli héja, csobbant a víz a tálban, s egykettőre kész lett a vacsoránakvaló. A tálat felrakta az asztalra, a héjat összesöpörte, s berohant a szobájukba a magnóért.

A magnó az éjjeliszekrényen állt. Bekapcsolta. Édeskés dallamú sláger folydogált. Gyorsra csavarta a gombot, a dal nyávogássá, majd visítássá változott, a kis Rece élvezettel figyelte a macskahangokat. Lepörgött a szalag, ügyesen kivette, és tiszta szalagot keresett a fiókban. Befűzte az új tekercset, csinált egy hangpróbát. Kezébe fogta a mikrofont, és belebeszélt:

– Halló, halló, figyelem! Itt Nadragulya utca három béből Rozmaring, a híres bohóc beszél. Aki hallja, adja át!

Visszajátszotta a felvételt, elvigyorodott, majd leállította a magnót, rárakta a fedelet, s az egészet leemelte az éjjeliszekrényről.

Az utcán bement a telefonfülkébe, a magnót a padkára tette, s feltárcsázta Karcsiék számát.

Szerencsére Karcsi vette fel a kagylót, s így nem kellett sokat magyarázkodni.

– Halló, itt Rozmaring! Szólj be Süléért, és gyertek le a térre!

– Most rögtön? – kérdezte Karcsi.

– Most rögtön – felelte, és letette a kagylót.

Süle és Karcsi nemsokára felbukkant a tér sarkán. Süle arca komor volt, mint egy temetési lóé.

A kis Rece elfojtotta nevethetnékjét, együttérző hangon kérdezte:

– Nagy ruha volt a macska miatt?

Süle legyintett, fájdalmasan, mint egy színész, akinek összetört szívű apát kell játszania.

– Ne is beszéljünk róla! – Süle karja lágyan hullt le a levegőből.

– Miért hívtál ide? – kérdezte Karcsi.

– Van egy ötletem – mondta a kis Rece, s végre előjött az elfojtott mosoly, szétterült az arcán, mint a hajnali napsütés.

– Szevasztok, én megyek is! – fordult meg Süle komoran.

– Hová mész? – kérdezte Karcsi csodálkozva.

– Elegem volt a kis Rece ötleteiből!

A kis Rece kivetette a horgot, negédesen mondta:

– Pedig rád nagyon számítottam! Te kezelnéd a magnót! Nem szeretném, ha elromlana, éppen ezért szakértő kezekre lenne szükség.

Süle visszakozott.

– A magnót? – kérdezte.

– Igen. Itt van. A bátyámé.

Süle a padhoz ment, körbejárta a magnót.

– Minek a magnó? – kérdezte végre.

– Az ötletemhez! – vágta rá a kis Rece büszkén. Tudta, hogy Süle segíteni fog, és hogy ez az ötlet milyen remek ötlet.

– Nyögd már ki! – mondta Karcsi. – Miről van szó?

– Figyeljetek! – suttogta a kis Rece, leült a padra, a két gyerek melléje ült. Süle az ölébe vette a magnót, és szeretettel simogatta.

A kis Rece belekezdett:

– Rájöttem, hogy ebbe a mi cirkuszunkba valami hátborzongató dolog is kellene, ha sikert akarunk elérni. Valami olyasmi, amitől megborzong a közönség. Amit majd napok múlva is emlegetnek. Eddig világos?

– Világos! – mondta Karcsi. – Például ha én mint Jim és Joe, a levegő ördögei, bejövök!

– Az is hátborzongató – bólogatott a kis Rece. – De nem eléggé.

– Vagy ha Süle csonttá és bőrré fogyva bemutatkozik a közönségnek. Szerintem attól mindenki borzongani fog – taglalta Karcsi komolyan.

Ezen egy kicsit eltűnődtek. Elképzelték az éhezőművészt csont és bőr soványan. Süle beszívta az arcát, kimeresztette a szemét, de az igazság az, hogy éhezőművésznek egy kicsit kövér volt. A kis Rece meg is jegyezte:

– Már ma elkezdhetnéd a koplalást! Mondjuk, először elhagynád a reggelit, aztán az ebédet s végül a vacsorát…

– Valaminek azért kell lennie a gyomromban! – ellenkezett Süle.

– Igyál mindig egy pohár vizet! – javasolta Karcsi. – Sós vizet, hogy a sótartalmad ne csökkenjen!

A kis Rece továbbfejlesztette Süle étrendjét:

– Egy-két csepp citromlét is ihatsz, hogy skorbutot ne kapj a vitaminhiánytól. Én olvastam egy könyvben, hogy hajótörött tengerészek mohát meg algát ettek, hogy ne hulljon ki a foguk.

– Nem eszem mohát! – dühödött meg Süle.

– Akkor ki fog hullni a fogad! – intette meg szigorú hangon a kis Rece.

– Inkább vitamindrazsét! – védekezett Süle.

– Az nem jó – mondta Karcsi. – Az cukorral van bevonva, és a cukor hizlal.

Süle megzavarodva nézett rájuk. Nem tudta, hogy viccelnek-e, vagy komolyan beszélnek. Ám a két vadliba halálos komoly képpel nézett vissza Sülére.

– Halljuk az ötletedet! – próbálta elterelni a beszélgetést az éhezésről.

– Rendben van – mondta a kis Rece. – Ott hagytam abba, hogy valami hátborzongató dolog kellene. És ekkor jutott eszembe, hogy mi legyen az a hátborzongató dolog.

A kis Rece elhallgatott, rejtélyesen nézett a két kíváncsi vadlibára.

– Eszembe jutott az Állatkert!

– Az Állatkert? – hökkent meg a két vadliba.

– Csak nem akarsz vadállatot lopni? – tette hozzá Karcsi.

– Az se lenne rossz ötlet! – fölényeskedett a kis Rece. – De még annál is jobb jutott eszembe. Figyeljetek! Ott vannak azok a vadállatok az Állatkertben, és egész nap bőgnek, morognak, üvöltenek bele a levegőbe. Teljesen ingyen és hátborzongatóan. Azt találtam ki, hogy felvesszük azt a sok hátborzongató bőgést és üvöltést magnóra. Külön az oroszlánét, külön a tigrisét, külön a leopárdét és még amit találunk. Na? Mit szóltok hozzá?

Az ötlet valóban fényes volt. A két vadliba feltétel és hátsó gondolat nélkül lelkesedett érte.

– És ehhez kell a magnó! Értem már! – kiáltotta Karcsi. – Óriási! Gratulálok! – És komolykodva megrázta a kis Rece kezét.

– Nem rossz! Sőt jó! – mondta Süle. – És amikor lesz egy csomó állathangunk, a szünetben lejátsszuk a közönségnek! Zene helyett. Valódi cirkuszhangulatot fog árasztani!

– Vegyük fel a dögkeselyű hangját is! – mondta Karcsi.

– Majd meglátjuk a helyszínen – állt fel a kis Rece. – Most pedig irány az Állatkert!

A három vadliba felváltva cipelte a magnót. Kanyarogtak a szűk mellékutcákban, bár Karcsi javasolta, hogy menjenek villamossal, de megvetően leintették: ilyesmire nem pocsékolják a pénzt!

S ekkor látták meg az első oroszlános plakátot. Gyönyörű plakát volt, még nedvesen csillogott a hirdetőoszlopon. Hatalmas, sárga oroszlánfej vicsorgott rajta. Alul két szó volt ráírva:

COLOSSEUM CIRCUS

Letették a magnót, és megbűvölve bámulták a plakátot. A kis Rece odasimult a hirdetőoszlophoz, fejét bátran a sárga fogak közé dugta.

Mindnyájan ugyanarra gondoltak: ezt a sors is nekik ragasztotta ide fel a hirdetőoszlopra!

Körülnéztek. Nem járt senki a kis mellékutcában. Ekkor Süle óvatosan húzni kezdte a papiros szélét, s a plakát szépen lejött az oszlopról. Vigyázva összecsavarták és eliramodtak.

Egy kapualjban haditanácsot tartottak.

– Szerezzük meg mindet! – suttogta Karcsi. – Lenne egy csomó oroszlánunk!

– Felveszünk hozzá egy első osztályú oroszlánbömbölést! Jobb lesz, mint a valódi! – csatlakozott Süle.

– Nem bárom – mondta a kis Rece. – Az Állatkert megvár.

A szemük csillogott, úgy érezték magukat, mint a híres oroszlánvadászok, akik csőre töltött fegyverrel lopakodnak az állatok királya után.

Kisettenkedtek a kapu alól, és elindultak az oroszlános plakátok nyomában.

Rövidesen megtalálták a másodikat. Süle óvatosan lefejtette az oszlopról, miközben Karcsi és a kis Rece falazott.

A harmadik és a negyedik plakát megszerzése is simán ment. Az ötödikkel egy kis baj akadt, ugyanis nem az oszlopon volt, hanem egy deszkakerítésen, jó magasan. Egy kiscsibe és egy vigyorgó nő között ragyogott, úgy tetszett, hogy mosolyogva néz le a vadlibákra, mintha biztatná őket.

A vadlibák a kerítés tövéből méregették.

– Hogy vegyük le?

– Másszunk fel! – javasolta Süle, aki a gyors megoldások híve volt.

– Nem jó, észrevesznek! – óvatoskodott Karcsi.

A kis Rece a deszkák közötti résen leselkedett befelé. A kerítés mögött építkezés volt, mindenféle gépek, daruk álltak a gödrök között. Ember egy se. Illetve távolabb, egy kis deszkabódé előtt az éjjeliőr ült, télikabátban, kucsmában. Ami azért volt feltűnő, mert kivételesen szép meleg délután volt. De hát az éjjeliőr fázékony ember lehetett, vagy pedig az éjjeliőrök télen-nyáron télikabátban és kucsmában őrködnek. Ez az egyenruhájuk. A kis Rece futólag eltöprengett ezen, míg befelé leselkedett a kerítésen.

Azután rángatni kezdte a függőleges deszkákat, csak úgy próbaképpen, mivel semmi okosabb nem jutott az eszébe. És csodák csodája, az a deszka, amelyiken az oroszlános plakát volt, mozgott.

– Ezzel lehet valamit kezdeni – dünnyögött a kis Rece.

Körülnéztek, s mikor éppen nem járt arra senki, kirántották a plakátos deszkát, s lefektették a földre.

– Gyorsan! – kiáltotta Karcsi, és Süle gyakorlott mozdulatokkal lehúzta a plakátot, és összecsavarta.

A deszkát bedobták az udvarra. Az éjjeliőr nagyot nézett a berepülő deszkára, rosszallóan ingatta a fejét, kényelmesen felállt, a réshez ballagott, és kilesett rajta az utcára.

De nem látott senkit.

– Hm! – dörmögte. – Tolvajbejáró! Holnap jelenteni fogom!

Azzal a fejét csóválva visszacammogott a bódé elé.

A vadlibák egyik utcából a másikba loholtak. Aztán rájöttek, hogy nem üldözi őket senki. Megálltak, és kifújták magukat. Bátorságuk visszatért, és újra elfogta őket a vadászszenvedély.

– Gyerünk a nyom után! – adta ki a parancsot Süle. – Mert ha nem sietünk, megszárad a csiriz, és akkor nem lehet levakarni!

Lopakodtak, surrantak a vedlett falak tövében, a vén utcák tömzsi hirdetőoszlopai között, mint egy vadászexpedíció. Süle bele-beleszagolt a levegőbe, a plakáttekercset a szeme elé emelte, mint egy távcsövet. Karcsi fától fáig ugrott, majd meglapult, mintha halálos veszélyeket rejtő őserdőben menetelnének. A kis Rece sántikálva cipelte utánuk a magnót, időnként indiánüvöltést hallatott. Egyszóval hatalmába kerítette őket az ősi vadászszenvedély. Az egy cseppet sem számított, hogy plakátra rajzolt oroszlánra vadásznak.

Egyszer csak Karcsi hátraintett, hogy lapulás! Fedezékbe vonultak, s onnan sziszegték:

– Mi a baj?

– Ott a plakátragasztó! – mutogatott Karcsi előre.

Várható volt, hogy utolérik, mert a plakátok egyre nedvesebbek lettek.

– Várjuk meg, míg továbbmegy!

– Minek? – türelmetlenkedett Süle. – Most az egészet egyszerre elcsíphetnénk! Nem kellene vakargatni.

Ebben is volt valami. Jól látták, hogy az oroszlános plakátok ott álltak egy kis faládában a földön. A plakátragasztó rövid létrán ágaskodott, nagy ecsettel bekente az oszlopot, lemászott egy plakátért, és rányomta a csirizre. Majd egy másik ecsettel, inkább kefével, rásimította a hirdetőoszlopra.

Majd úgy nézte, olyan örömmel és megelégedettséggel, mint egy művész. Mintha ő rajzolta volna a plakátot!

– Találj ki valamit! – súgta Karcsi a kis Recének.

– Jó! – mondta a kis Rece, és engedelmesen törni kezdte a fejét.

– De gyorsan, mert elmegy!

Könnyű azt mondani! A kis Rece fel is sóhajtott. Egyszerre csak elvigyorodott, a homlokát ütögette, s halkan mondta:

– Itt ész van, nem szilvalekvár! Ide süssetek! Karcsi, te itt maradsz, és majd alkalmas pillanatban elcsórod a plakátokat. Süle, te velem jössz, és riportot csinálunk a plakátragasztóval.

Süle nem nagyon értette, de a kis Rece már kilépett a fa mögül, már ott is állt a létra aljában. Süle kezébe nyomta a magnetofont, a mikrofont a markába fogta, és felszólt a létrára:

– Jó napot kívánunk! A Gyermekrádió munkatársai vagyunk. Riportot szeretnénk csinálni. Hangpróba, egy-kettő, három! – Ezt már a mikrofonba suttogta mély hangon.

A plakátragasztó szélesen mosolygott a létra tetején.

– Semmi akadálya! – mondta. – Mindig tudtam, hogy egyszer riportot fognak velem csinálni. Mert nincs érdekesebb mesterség, mint az enyém! Úgy is mondhatnánk, hogy én vagyok az utca hírmondója.

Hangosan szavalt a létra tetején, elnézett a fák magasságában a füstölgő gyárkéményekig, az óriási gombaként pöffeszkedő gáztartályig.

– Tessék lejönni! Így nem lesz jó a felvétel! – mondta a kis Rece hivatalos képet vágva.

A plakátragasztó engedelmesen lemászott.

– Oda mondjam? – mutatott a mikrofonra. S újra elkezdte: – Nincsen érdekesebb mesterség, mint az enyém! Úgy is mondhatnám…

A kis Rece irgalmatlanul félbeszakította:

– Itt nem jók a hangviszonyok. Menjünk talán a túlsó oldalra! – És megkerülte az oszlopot. – Most tessék beszélni! Hangpróba egy-kettő-három! – És a plakátragasztó orra alá nyomta a mikrofont.

A plakátragasztó türelmesen mosolygott, és újra elkezdte a mondókáját:

– Nincs érdekesebb mesterség, mint az enyém! Ezt én mondom, Lópici Gáspár. Tudniillik ez a nevem. Úgy is mondhatnánk, hogy én vagyok az utca hírmondója.

Süle hangtalanul röhögött, remegett kezében a magnetofon, de a kis Rece szaporán bólogatott, s ügyesen Süle lábára lépett. Süle uralkodni próbált magán. A plakátragasztó folytatta a beszédet:

– Úgy is mondhatnánk, hogy én irányítom a közvéleményt.

A másik oldalon Karcsi sétált el kényelmesen, hóna alatt a plakátcsomag. Süle megbökte a kis Recét. A kis Rece bólintott, és félbeszakította a plakátragasztót.

– És mit üzen a gyerekeknek? – kérdezte a meghökkent Lópici Gáspártól.

– Hogy ne szagassák le a plakátot! Mert az az utca hírmondója!

– Kedves gyerekek! – folytatta a kis Rece szemérmetlen pimaszsággal. – Ti is hallottátok, mit üzen nektek Lópici Gáspár. Köszönjük szépen, ezzel búcsúzunk is.

Lekattintotta a magnót, ünnepélyesen kezet nyújtott Lópici Gáspárnak. Az előbb beletörölte a kezét a kötényébe, és úgy nyújtotta feléjük.

– És mikor hangzik el a rádióban a riport? – kérdezte.

– Pünkösdkor! – mondta a kis Rece vaktában, de folyékonyan. – Az esti csúcsidőben. Az lesz a címe, hogy: Az utca hangja.

– Jó cím! – bólogatott Lópici Gáspár. – Hallja majd az egész ország!

– Hallja majd az egész világ, ha jók lesznek a légköri viszonyok – vágta rá a kis Rece, és kényelmesen elindultak Karcsi után.

A plakátragasztó úszott a boldogságban, vállára vette a faládát, a létrát, kezébe fogta a csirizes vödröt, és elindult a legközelebbi kocsma felé. Észre se vette, hogy eltűntek az oroszlános plakátok. Az járt a fejében, hogy iszik egy pohár sört az örömre, és mindenkinek el fogja újságolni, hogy nyilatkozott a rádióban. Ha jók lesznek a légköri viszonyok, az egész világ hallja majd Lópici Gáspár véleményét!

Az Állatkert kapujában tanácskozott a három vadliba.

– Vegyünk jegyet, vagy próbáljunk besurranni? Ez itt a kérdés!

Az idő későre járt, a látogatók kifelé áramlottak az Állatkertből, a jegyszedő nénik hangosan tereferéltek, csak fél szemmel figyelték a bejáratot.

Latolgatták egy ideig a lehetőségeket, majd a kis Rece lemondóan jegyezte meg.

– Sok a cucc! Ezekkel nem tudunk olyan könnyen mozogni. Váltsunk jegyet!

Süle odasétált a pénztárablakhoz, megvette a jegyeket. Menet közben még bevasalta a beléptidíjakat a vadlibákon, s elindultak befelé.

A szembejövő tömegben evickéltek, lökdösődtek, ár ellen úsztak, mint a pisztrángok, majd megunták a lassú haladást, és levágtak egy mellékútra.

Süle megbotlott egy hosszú, kinyújtott lábban. Majdnem hasra esett. A láb tulajdonosa, egy pattanásos kamasz a padon aludt, horkanva fölriadt. Rekedt hangon szólt rá Sülére:

– Mi van, öcsi, kiszabadultál a majomházból? Most tanulsz a földön járni?

Süle oldalazva tett egy kanyart, majd a biztos távolságból válaszolt:

– Ön egy világszenzáció! Csak még nem tud róla! Ön az egyetlen beszélő majomteve!

A pattanásos csúnyán röhögött, de ülve maradt.

A vadlibák mindenesetre szaporán szedték a lábukat, s a biztonság kedvéért csináltak egy-két félrevezető trükköt. Hirtelen háromfelé indultak el, majd újra találkoztak, hogy lerázzák az esetleges üldözőt.

Az oroszlán barlangjával szemben megálltak, de nem volt tiszta a terep, egy öreg, szalmakalapos nyugdíjas állt a korlátnál az unokájával, és magyarázott:

– Ez itt, Jenőke, az állatok királya! Figyelsz, Jenőke? Az állatok királya nappal vadászik, éjszaka alszik.

A vadlibák leültek egy padra, s türelmetlenül várták, hogy a szalmakalapos mindent elmondjon Jenőkének az állatok királyáról.

– Szegény Jenőke! – mondta Süle gúnyosan. – Előbb-utóbb túl fogja terhelni az agyát!

Végre a szalmakalapos befejezte a magyarázást, s tovább-ballagott Jenőkével.

– Rajta! – ugrott fel a kis Rece.

A magnót odavitték a korláthoz, letették a kőre, Süle leguggolt mellé, bekapcsolta, a kis Rece az oroszlánok felé tartotta a mikrofont.

Az oroszlánok nyájasan néztek a vadlibákra, de nem bömböltek.

– Kapcsold ki! – mondta a kis Rece Sülének. – Ezek megkukultak!

– Mit csináljunk? – kérdezte Süle. – Mi lesz az oroszlánbőgéssel?

– Várjatok! Van egy ötletem! – ragyogott fel Karcsi arca. – Mi lenne, ha megmutatnánk nekik az oroszlános plakátokat?

Karcsi behajolt a korláton, kigöngyölített egy plakátot, és meglengette az oroszlánok felé.

Az oroszlánok tagadhatatlan érdeklődéssel nézték a plakátot, keskeny szemük felvillant, de még csak nem is köhögtek, egy hang nem sok, annyi se jött ki a torkukon. Bámultak némán, illedelmesen.

A kis Rece megvadult. Krákogott, morgott, pisszegett, fütyült, brekegett, de az oroszlánok a fülük botját se mozgatták, kényelmesen lefeküdtek, és gúnyosan nézték a kis Recét.

A kis Rece elfáradva könyökölt a korlátra.

Sülének eszébe jutott valami.

– Én olvastam valahol, hogy ezek a dögök naplemente után szoktak üvöltözni. Nincs más hátra, meg kell várnunk a naplementét!

A vadlibák behúzódtak a bokrok közé, leültek egy padra, és onnan lesték az oroszlánokat.

A lemenő nap mélyvörös fénye végigcsúszott a pálmaház üvegtetején, vörösre festette a kígyókat, a megmerevedett alligátorokat és a skorpiókat.

Az állatgondozó végigballagott az üvegkalitkák előtt, felszedte az eldobált pereceket, villamosjegyeket, bedobta őket egy kosárba, majd nadrágzsebében kotorászva a kulcsot kereste, hogy bezárja az ajtót.

Ekkor fedezte fel a rablást.

A görög teknősök kalitkája üres volt!

Először még türelmetlenül nézegette a sarkokat, hogy hátha ott bújtak meg a teknősök, de hamar be kellett látnia, hogy mind egy szálig eltűntek.

Lassan tudatosodott benne, hogy mi a teendő. Először is: nem szabad nyúlni semmihez, nehogy elmaszatolja az ujjlenyomatokat, és nehogy eltüntesse az egyéb nyomokat.

Óvatosan körülnézett, hátha a tolvaj ott lapul valamelyik sarokban, de nem látott senkit.

Gyorsan bezárta az ajtót, s elsietett az irodába.

Az igazgató hitetlenkedve csóválta a fejét, a titkárnő a kezét tördelte, és ezt az egy szót hajtogatta: hihetetlen!

– Pedig ez a tény! Ellopták! – szögezte le a tényállást az igazgató elkomoruló arccal. Valójában minden állat a kedvence volt, de a görög teknősök különösen a szívéhez nőttek. Talán azért, mert olyan kicsik és mamlaszok.

– Fel kell hívni a rendőrséget! – szólalt meg a titkárnő határozott hangon.

Az igazgató töprengve bólogatott.

– Igen, igen, a rendőrséget! – mondta.

A gondozó is visszanyerte önuralmát, és fontoskodva jegyezte meg:

– Az ujjlenyomatok majd a tettes nyomára vezetnek!

– Igen, igen, az ujjlenyomatok… – ismételte eltűnődve az igazgató.

Azon töprengett, hogy azért nem kell elsietni a dolgot. Egy állatkert igazgatójának sok mindent kell tudnia, így tudnia kell többek között azt is, hogy a legszorgalmasabb, leghívebb látogatók a gyerekek. Namármost elképzelhető, hogy nem feltétlenül bűntényről van szó. Illetve lehet, hogy csak túlzott szeretetről. Vagyis egy egyszerű csínyről. Valamelyik gyerek túlzottan megkedvelte a teknősöket, és ugyebár, hm…, lehet, hogy nem valami törvényes módon meg is akarta szerezni őket. Vagyis nem kell elsietni a dolgot! Attól a gyerektől esetleg még szépszerével is vissza lehet szerezni a teknősöket, büntetésként pedig ki lehet szabni egy-két keményebb barackot a fejbúbra, és el van intézve a dolog – fejezte be a tűnődését az igazgató, mivel bölcs és tapasztalt ember volt, ahogy egy igazgatóhoz illik is.

– Igen, igen – mondta ki hangosan. – De előbb talán körül kellene nézni, hátha mégis itt bujkál valahol a tolvaj.

A titkárnő lelkesen bólogatott, a gondozó nem szólt semmit, dacosan hallgatott, szerinte igenis hivatalos útra kellene terelni a nyomozást, ahogy szokás, ujjlenyomatokkal, rendőrkutyákkal.

Az igazgató visszament az irodába, összehívatta a gondozókat, a jegyszedő néniket, csoportokra osztotta őket, minden csoportnak adott egy zseblámpát, és kiadta a parancsot, hogy gondosan fésüljék át az Állatkertet.

A csoportok elindultak, itt is, ott is felvillantak a zseblámpák, fehér csíkokat vágtak a lassan leszálló alkonyatban.

A kis Rece keze már görcsöt kapott a mikrofon szorongatásától. A nap lement, de az oroszlánok meg se mukkantak.

Az egyik oroszlán egyszer ugyan kitátotta a száját, mindnyájan izgatottan lesték, de kiderült, hogy csak ásított, némán, hangtalanul.

– Ezek az oroszlánok vagy süketnémák, vagy a világ leglustább oroszlánjai – mondta megvetően Süle. – Talán próbáljunk meg velük a süketnéma jelbeszéddel beszélni!

– Minek? Azt nem lehet felvenni magnetofonra – sóhajtotta a kis Rece, és bal kezébe fogta a mikrofont, mivel a jobb már görcsöt kapott.

Hirtelen zseblámpa éles fénye világított a szemükbe, s körülfogták őket a gondozók és a jegyszedő nénik.

– Futás! – rikkantotta Süle, de már későn: a kör bezárult, nem lehetett menekülni.

Az egyik gondozó elkapta Sülét, két jegyszedő néni Karcsit fogta le, a másik gondozó pedig a kis Recét próbálta elválasztani a korláttól.

S ekkor végre elbődültek az oroszlánok! Először az egyik kezdte mély, kurrogó hangon, majd a másik is bekapcsolódott, hogy csak úgy zengett az Állatkert.

A kis Rece átölelte a korlátot, izgatottan tartotta a mikrofont az oroszlánok felé.

– Megvan az oroszlánbőgés! – kiáltotta boldogan. – Köszönöm! – szólt az oroszlánoknak, akik erre abbahagyták a bömbölést, és úgy tűnt, hogy mosolyogva néznek alamuszi macskapofájukkal a kis Recére.

A gondozónak sikerült a kis Recét a korláttól elválasztani. Összeterelték a vadlibákat, és elindultak az igazgató irodájába.

– Nem csináltunk semmit! – próbálkozott Karcsi, de aztán abbahagyta, engedelmesen ballagott a két jegyszedő néni között.

Az igazgató szeme vidáman mosolygott, bár a rend kedvéért nagyon szigorú arcot vágott, de azért örült a szíve, hogy lám, minden úgy történt, ahogy elképzelte, és milyen jó, hogy nem kerekített olyan nagy feneket a dolognak.

– Na gyerünk, pernahajderek! – mondta. – Adjátok elő a görög teknősöket!

A vadlibák megzavarodva néztek az igazgatóra.

– Hogy tetszik mondani? – kérdezte Karcsi illedelmesen, s olyan szelíd arcot vágott, amilyet csak tudott.

Az igazgató egy fokkal szigorúbb hangon szólt:

– A görög teknősöket! Ideadjátok, és akkor szemet hunyunk a dolog felett. Ezt megígérem.

– Milyen teknősöket? – próbált udvariasan csevegni Karcsi.

– Ejnye, de makacsok vagytok! Az elcsípett tolvajoknak másképp illik viselkedni! – mérgelődött az igazgató. – Én igazán jószívű vagyok, és nem engedtem, hogy kihívják a rendőrséget. De most már látom, hogy törvény elé kell vinnem a dolgot, ha magatoktól nem adjátok elő!

A gondozó elégedetten bólogatott. A vadlibák megijedtek. Most kezdték csak felfogni, hogy micsoda kalamajkába keveredtek. Karcsi sűrűn pislogott, Süle a vállát vonogatta, a kis Rece ide-oda forgatta a fejét, nézte a komor képű gondozókat, a szigorú szemű jegyszedő néniket és a kezét tördelő titkárnőt. Előrelépett bátran az igazgató elé, mert érezte, hogy nincs más hátra, el kell mondani az igazságot.

– Kérem szépen, mi bevallunk mindent!

Az igazgató szeme biztatóan mosolygott.

– Halljuk!

– Mi, kérem, alakítottunk egy cirkuszt. Csak hát, tetszik tudni, semmink se volt hozzá, csak a Süle macskája, amit befestettünk csíkosra.

– Tovább! – mondta az igazgató.

– És akkor én kitaláltam, hogy mégis legyen valamink, hogy a bátyám magnójára felveszünk valódi oroszlánbőgést.

– Tovább! – szólt az igazgató kicsit türelmetlenül.

– És akkor kijöttünk ide az Állatkertbe, de megváltottuk a jegyeket. Tessék nézni, itt vannak!

A kis Rece a jobb zsebében kotorászott, mikor végre feleszmélt, hogy nincs jobb zsebe, és a jegyek rég kipotyogtak a nem létező zsebből. Egy darabig még vakargatta a combját kínjában, hogy mostan hogyan is tussolja el ezt a jegyügyet.

– Egyszóval megvettük, becsületszavamra! – mondta végre. Majd rámutatott az egyik jegyszedő nénire. – Az a néni talán emlékszik rám.

A jegyszedő néni fagyosan szólt a kis Recére. Nem akart emlékezni, nem akart bűntárs lenni ilyen zavaros ügyben.

– Nem emlékszem.

A kis Rece fájdalmasan tárta szét a karját, mint egy vértanú, aki csalódott az emberiségben.

– Nem ez a lényeg! – legyintett az igazgató, lezárva a jegyügyet. – Halljuk a vallomást!

– Kérem szépen, ennyi az egész! – könnyebbült meg a kis Rece. – Egész este lestük az oroszlánokat, de azok nem akartak bömbölni, és akkor minket ide behoztak.

– És akkor ki lopta el a görög teknősöket?! – ugrott fel az igazgató, izgatottan körbejárt a szobában, a szemébe nézett mindenkinek, szúrósan, mint egy vizsgálóbíró. – És én ezt elhiggyem?

– Igen – mondta Karcsi. – Ez a színtiszta igazság.

– Te is ezt mondod? – kérdezte Sülét az igazgató.

– Tessék elhinni – mondta Süle megszeppenve.

Az igazgató a kis Recéhez fordult.

– Te is ezt mondod?

– Esküszöm! – felelte a kis Rece.

– Akkor se hiszem el! – csapott az asztalra az igazgató mérgesen. – Lárifári, a görög teknősök eltűntek, ti pedig itt vagytok! Ez az igazság!

Az ápolók helyeslően bólogattak.

Ez valóban megdönthetetlen igazság volt. A vadlibák behúzták a nyakukat, az igazgató mérgesen nézett rájuk, szeméből eltűnt a mosoly.

A kezét tördelő titkárnő szólalt meg halk hangon:

– Talán ha bebizonyítanák, hogy ártatlanok…

– Lárifári! Hogyan bizonyítanák be? – vakkantott az igazgató.

– Talán ha lejátszanák, amit felvettek a magnóra… – védte tovább a vadlibákat a titkárnő, akinek aranyszíve volt, s most ez az aranyszív azt súgta, hogy nem is olyan megdönthetetlen a lopás ténye.

A kis Rece felfogta, hogy igen, így valóban kivághatnák magukat a csávából. Hiszen itt van a kezükben a bizonyíték!

Gyorsan leguggolt, felnyitotta a magnót, visszapörgette a szalagot, s udvariasan felszólt az igazgatónak:

– Visszajátsszam a bizonyítékot?

– Halljuk! – mondta az igazgató.

A kis Rece bekapcsolta a magnót. Mély hangon felhangzott az első hangpróba, Rozmaring, a bohóc jelentkezése a Nadragulya utca 3/b-ből. Majd Lópici Gáspár nyilatkozata következett a Gyermekrádiónak.

Ezt egy kis meghökkenéssel hallgatták.

– Ez mi? – hajolt előre kíváncsian az igazgató.

– Interjú! – válaszolt tömören a kis Rece.

– Aha! – mondta az igazgató.

Végre felhangzott az oroszlánbömbölés. Zúgott-zengett a szoba a félelmetes hangtól.

A kis Rece kikapcsolta a magnót.

– Hm, hm… – töprengett az igazgató. – Ez valóban oroszlánbömbölés volt.

A vadlibák reménykedve néztek rá.

– Elmehettek! – szólt végre az igazgató, s a szemében újra bujkálni kezdett a mosolygás. – De azért ne higgyétek, hogy nem gyanúsítalak benneteket! Ti is gyanúsak vagytok, amíg meg nem kerülnek a teknősök!

– Igenis – mondta Karcsi udvariasan. – Jó éjszakát kívánunk!

A vadlibák sietve hagyták el az igazgató szobáját, futólépésben tették meg az utat a főbejáratig, ahol idegesen várták meg az utánuk ballagó komor képű gondozót, aki morogva nyitotta ki a kaput.

– Én nem engedtelek volna el benneteket! – mondta.

A vadlibák nem válaszoltak. A kapun kívül szólalt meg végre Süle:

– Szerencse, hogy azok a dög oroszlánok mégiscsak elordították magukat! De mi lesz otthon? Engem megnyúznak, amiért ilyen későn megyek haza!

– Ne búsulj, holnap kezdődik a tavaszi szünet, nem kell iskolába menni! – vigasztalta Karcsi. – Legfeljebb azt mondod, hogy te már ma megkezdted a szünetet.

– Én akkor is rosszat érzek! – morogta Süle komoran, mint aki a jövőbe lát, és ott minden csupa fekete.

– Holnap délelőtt találkozás Hörömpőnél! – búcsúzott el a kis Rece, hóna alatt cipelve a magnetofont. – Holnap összedolgozzuk az oroszlánbőgést a plakátokkal!

Tavaszi szünet! Van-e gyerekszív, amelyik ne dobogna gyorsabban erre a hírre? Jó, tudom, hogy a nyári szünet az igazi, de egy kis szívdobogást a tavaszi szünet is megérdemel.

A kis Rece mosolyogva állt a téren, szemügyre vette a homokozóban játszó pockokat, a sütkérező mamákat, Bagaméri búskomor képét. Majd karját széttárva, hatalmasakat lélegzett. Beszívta a levegőt, mint egy fuldokló, bent tartotta a tüdejében, s mikor már lila lett az arca, kifújta, mint egy nyugdíjas gőzmozdony.

Karcsi ballagott lassan a térre, érdeklődéssel figyelte a kis Recét.

– Mit csinálsz? – kérdezte.

– A szabadság ózonját szívom be – válaszolt a kis Rece. – Amennyi csak belefér a tüdőmbe! Jó lesz majd nehéz napokban!

Karcsi is kedvet kapott a szabadság ózonjára, széttárta a karját, és hatalmasakat lélegzett ő is.

Marci érkezett, nézegette a két vadlibát, ahogy verdesnek a szárnyukkal, majd tapintatosan köhintett.

– Ha nem zavarlak benneteket, szervusztok! Légszomjatok van?

A kis Rece sípolva engedte ki a levegőt.

– Szia! – lihegte a maradék levegővel.

Jóska búzavirágkék szeme már messziről világított, ahogy mosolyogva beballagott a térre.

– Mit szóltok ehhez a ragyogó időhöz? – kérdezte, és felmutatott az égre.

– Különben mi újság? – kérdezte Marci, mintha már hetek óta nem találkoztak volna. Hiába, Marcinak ösztönévé vált az udvariasság!

– Van újság! – nevetett rá a kis Rece, és összenézett Karcsival. – Fejlődik a dolog, fejlődik! – Majd közömbös hangon odavetette: – Elhoztad az oroszlánokat?

– Elhoztam – felelte Karcsi közönyös hangon, mintha valami semmiségről beszélgetnének. – És te elhoztad a hangjukat?

– Ja igen, elhoztam. Jó, hogy szólsz, egészen kiment a fejemből! – színészkedett a kis Rece.

Marci és Jóska a fejét kapkodta a különös párbeszédre.

– Agyukra ment a tavaszi szünet! – legyintett Jóska.

– Mutassuk meg nekik? – kérdezte fapofával a kis Rece.

– Jó, mutassuk, bár aki nem hisz, nem érdemli meg! – felelte Karcsi szigorúan.

– Forduljatok el egy pillanatra! – szólt a hitetlenkedőkre a kis Rece.

Marciék elfordultak.

Karcsi gyorsan kigöngyölített egy plakátot, leguggolt a pad mögé, és belógatta a padra. A kis Rece bekapcsolta a magnót. Félelmetes bömbölés hangzott fel.

Marciék megriadva fordultak meg, és ijedten ugrottak hátra.

A padon egy oroszlán vicsorgott, és bömbölt mély torokhangon.

A kis Rece gyorsan kikapcsolta a magnót, Karcsi pedig összecsavarta a plakátot.

– Nos? – ballagott elő a kis Rece a pad mögül.

– Óriási! – lelkendezett Jóska.

Marci is elismerően bólogatott, hogy ez a plakátos trükk nagyon megtévesztő.

– Hát még a félhomályban! Esetleg lobogó tűznél! Akkor teljesen élethű lesz! – hencegett Karcsi.

– Gyerünk Péterhez! – javasolta a kis Rece. – Itt túl nagy a közönség. Nem akarom, hogy idő előtt valami is kiszivárogjon.

– Hol van Süle? – nézett körül Jóska. – Én elugrom Süléért, és utánatok megyünk.

– Jó, gyertek utánunk! – A kis Recéék Péterhez indultak.

A tér sarkán az újságos kiabált, kezében lobogtatva az újságot:

– Bűntény az Állatkertben! Óriási jutalom a nyomravezetőnek! Bűntény az Állatkertben!

Karcsiék megtorpantak.

A kis Rece gyorsan előhalászott a bal zsebéből néhány forintost, az újságoshoz ment, és vett egy lapot.

– Gyerünk! – mondta izgatottan a vadlibáknak. – Ennek fele se tréfa!

– Mi van? Miért vagy ilyen izgatott? És te, Karcsi?

Karcsi már válaszolni akart Marcinak, de a kis Rece szigorúan rászólt:

– Egy szót se! Majd Péternél!

Némán ügettek Péterhez, a kapunál a kis Rece körülnézett, de a kis utcában nem volt egy lélek se.

Bevonultak az udvarra. A fáskamrában keservesen felnyávogott a csíkosra festett macska.

– Ez olyan, mint egy kutya! – jegyezte meg Karcsi. – Megnyávogja az idegent!

Péter mosolyogva üdvözölte az izgatott vadlibákat.

– Szia, Hörömpő! – vetette oda a kis Rece. – Egyedül vagyunk?

– Egyedül – felelte Péter csodálkozva.

– Nem hallgathat ki senki bennünket?

– Nem hiszem. Nincs itt senki, csak a macska.

– A macska tartani fogja a száját! – mondta vészjóslóan a kis Rece.

– Mi van? Miért kell tartania a száját? Mondjátok már el!

A kis Rece az ablakhoz ment, kinézett, majd visszasétált a szoba közepére, és fojtott hangon mondta:

– Bűntény az Állatkertben! Értitek?

– Nem. – Péter ártatlan arccal bámult az ágyból.

– Itt van az újságban. Mindjárt felolvasom.

A kis Rece kinyitotta az újságot, és felolvasta a szenzációs cikket:

A kis Rece felpillantott az újságból, Karcsira nézett. Karcsi akkorát sóhajtott, hogy egy szélmalmot el lehetett volna vele indítani.

– Ezt megúsztuk! – suttogta a kis Rece.

– Mondjátok már: mi van? Mit titkolóztók?! – türelmetlenkedett Marci. – Mit úsztatok meg?

– Az a három gyerek, akiket elcsíptek az oroszlánoknál… – kezdett bele a kis Rece.

– Ti voltatok! – Marci a homlokára csapott. – Hát persze, az oroszlánbömbölés!

– Milyen oroszlánbömbölés? – Péter előrehajolt az ágyból. – Egy szót sem értek az egészből. Tessék elmagyarázni!

– Én még most is reszketek! – mondta Karcsi, de büszkeség is csendült a hangjában. – Micsoda izgalmakon mentünk keresztül!

– Elmondanátok végre? – Marci hangja türelmetlen és csípős volt.

– Ki kell fújnunk magunkat – védekezett a kis Rece. – Hajszál választott el bennünket attól, hogy megrögzött bűnözők legyünk!

– Megrögzött micsodák? – kérdezte Péter.

– Bűnözők!

– Akiket börtönbe csuknak?

– Hogy képletesen mondjam, ott álltunk egy pillanatig a börtön kapujában.

– És különben hol álltatok?

– Az oroszlánokat lestük, fel akartuk venni a hangjukat magnóra. És akkor elcsíptek! Engem, Karcsit és Sülét.

– Micsoda szégyen! – morogta Marci. – Vége a vadlibák jó hírének!

– De tisztáztuk magunkat! Nem hoztunk szégyent senkire! – védekezett Karcsi.

– Előtártuk a bizonyítékainkat – mondta fölényesen a kis Rece. – És a bizonyítékok hatására minden tisztázódott.

– Vallattak is benneteket? – kíváncsiskodott Péter a részletek után.

– Azt meghiszem! – mondta Karcsi.

– Keresztkérdést is kaptatok?

– Hogyne! Nem is egyet! Ez már, tudod, nagyobb bűntényeknél így szokás – hencegett Karcsi.

– És mi volt a bizonyíték?

– Az oroszlánbömbölés! – vágta rá Karcsi.

– Azért örülök, hogy nem ti voltatok az elvetemült elemek – hajolt hátra megnyugodva Péter. – Nem tett volna jót a cirkusznak, ha tagjai között bűnözők is vannak.

A kis Rece töprengő arccal sétált a szobában fel s alá. Néha belenézett az újságba, mormogott valamit, s tovább folytatta a kocogást.

Végre mindnyájan ráfigyeltek, Marci megkérdezte az ingaként lengő kis Recét:

– Mit csinálsz?

– Elemzem a helyzetet – vetette oda a kis Rece, s tovább sétált.

– Örülj, hogy megúsztátok! – vélte Péter. – Mit kell még azon elemezni?

– Figyeljetek ide! – A kis Rece szétvetett lábbal megállt a szoba közepén, fölényesen mosolygott a vadlibákra, s kicsit gúnyos hangon kezdte a mondókáját: – Az embernek azért van esze, hogy mozgassa!

– Mozgasd! – biztatta Karcsi.

– Három részre bontottam az esetet. Első: ellopták a teknősöket. Második: nem mi voltunk. Harmadik: óriási jutalom a nyomravezetőnek. Kérdés: ki lopta el?

– Nem tudjuk – mondta Péter.

– Helyes! – csapott le a kis Rece. – Vagyis ki kell nyomozni! És ki nyomozza ki?

– A rendőrség – vélte Marci.

– És ha a rendőrség tehetetlen?

A ki Rece úgy állt a szoba közepén, mint a híres angol regényfigura, minden detektív eszményképe, az éles eszű Sherlock Holmes. Csak egy kurta pipa hiányzott a szája sarkából.

– És nekünk elsőbbségi jogunk van. Mi voltunk az első gyanúsítottak. Ezt ki kell aknázni! – A kis Rece lassan, megrágva ejtette a szavakat, mintha gyengeelméjűeknek magyarázna.

A vadlibák ugyan nem voltak gyengeelméjűek, de tény, hogy tátott szájjal hallgatták a kis Recét.

Leghamarább Péter fogta föl az ügy nagyságát.

– Miénk lesz a jutalom! Fölfejlesztjük a cirkuszt!

– És a dicsőség! – tette hozzá bólogatva a kis Rece. – Az se árt. Ingyenreklám.

– Éljen! – rikkantotta Karcsi.

– Még korai a lelkendezés – hárította el a kis Rece az éljenzést. – Még az elején vagyunk. A legeslegelején. Még teljes a sötétség.

Ezen mindnyájan eltűnődtek. Marci finoman latolgatta az új helyzetet; Péter megborzongott, újra átélte Karcsiék izgalmas óráit az Állatkertben; Karcsi leplezetlenül büszke volt, hogy ilyen rendkívüli esemény közvetlen közelébe került.

A kis Rece összevonta a szemöldökét, szeplős arcára igyekezett férfias vonásokat erőltetni, mint ahogy az híres detektívekhez illik. „Egy pipa kellene! Kurta szárú angol pipa. Az tekintélyes külsőt kölcsönözne!” – gondolta magában, s elhatározta, hogy tárgyalásokba bocsátkozik majd a bátyjával pipaügyben. Addig is, pótmegoldásként, egy ceruzacsonkot harapott a fogai közé. Hogy az illúzió meglegyen.

– Szeretném valamire fölhívni a figyelmet – sziszegett, mert a ceruzacsonk erősen akadályozta a beszédben.

– Mire? – kérdezte Karcsi.

A kis Rece kivette a fogai közül a ceruzacsonkot, az ujjai között tartotta, mint egy pipát.

– Hogy ez a nyomozás szigorúan titkos. Senkinek sem szabad semmit sejteni! Nehogy elhalásszák az orrunk elől a tettest!

– És a jutalmat! – szúrta közbe Péter mint gondos cirkuszigazgató.

– És a jutalmat. Well.

– Mi az a well? – kérdezte Karcsi megütődve.

– Így szokták mondani a detektívregényekben. Éppen ezért mindenki álnéven fog szerepelni. Esküt is kell tennünk, hogy a titok biztosítva legyen.

A vadlibák csillogó szemmel nézték a ceruzacsonkkal gesztikuláló kis Recét. Hát nem gyönyörű? Hát nem a szerencse kiválasztott fiai ők? A tavaszi szünettel együtt az ölükbe pottyant ez az izgalmas nyomozás!

– Az álnév már meg is van – szólt Péter, a kendőt húzgálva a nyakán, a pótfül a jobb füléhez került, s egyszerre három füle lett.

– Halljuk! – biztatta Karcsi.

– Mindenki a művésznevét használja és kész!

– Helyes – mondta a kis Rece. – És egyúttal megvan a főhadiszállásunk is, illetve a bázisunk. – És körbemutatott a szobán.

– Mi az a bázis? – kérdezte Karcsi.

– Az a hely, ahonnan kiszállnak a detektívek nyomozni, és ahová a szálak összefutnak. Most pedig tegyük le az esküt! – folytatta a kis Rece sziszegve, mivel a ceruzacsonk újra a fogai között volt.

– Tegyük, de hol vannak Süléék? – kérdezte Marci.

– Jóska azt mondta, hogy idejönnek – emlékezett Karcsi.

Addig, míg Süléék megérkeznek, félretették a nyomozást, és újra a cirkusszal foglalkoztak. Bemutatták Péternek az új szerzeményt.

Karcsi lengette a plakátot, a kis Rece bekapcsolta a magnót. Felhangzott az oroszlánbömbölés.

Válaszul a csíkosra festett macska nyávogott egy keserveset a fáskamrából.

– Ez a szegény macska fél egyedül – jegyezte meg Karcsi jószívűen.

– Vigyük ki neki a plakátokat! – ajánlotta Marci.

Az ötletet elfogadták, kimentek a fáskamrába, és szép sorban felszögelték a falra az oroszlános plakátokat. A fáskamra zsúfolásig lett oroszlánnal.

Becsukták az ajtót, és a lécen lesték, hogy mit csinál Süle macskája.

A macska egy ideig gyanakodva nézte az oroszlánokat, majd óvatosan odament a falhoz, és megszagolta őket.

– Helyes! – súgta Marci. – Összebarátkoztak. Végül is egyfajta. Megszólalt a vér szava!

De Süléék még mindig nem jöttek.

Visszamentek Péterhez a szobába. A kis Rece ollót keresett, szépen kivágta az újságcikket.

– Nincs valami albumod? – kérdezte.

Péter az asztalra mutatott, ahol nagy családi fényképalbum díszelgett.

– Minek az album?

– A bűnjeleknek! – mondta a kis Rece. – Mit csináljak a fényképekkel?

– Van egy doboz a szekrény alatt, abba rakd bele őket!

A kis Rece kiszedte az albumból a családi fényképeket, Karcsi tartotta a dobozt, és Marci rakta bele óvatosan, hogy ne törjenek össze.

Az albumba első helyre az újságcikk került.

– Így ni! – A kis Rece elégedetten szemlélte az újságcikket. – Az első nyom! – És becsukta az albumot.

Egy üres címkét kért Pétertől, ráragasztotta az album fedelére, és nyomtatott betűkkel ráírta:

A TEKNŐSÜGY!

Majd a ceruzacsonkot visszadugta a foga közé, és elégedetten pöfékelt.

De hol vannak Süléék?

Végre halk gágogás hallatszott a kapu előtt.

– Ezek ők!

Karcsi kiment, és Jóskával jött vissza.

– És Süle? – kérdezték a vadlibák.

– Sülével egy kis baj van – mondta Jóska komoran. – Ezt küldi.

Összehajtogatott füzetlapot vett elő, és leterítette az asztalra.

A vadlibák meghökkenve nézték a füzetlapot. Ez állt rajta:

25+34+31+11+32+34+42+15+21+42+31+11+14

16+11+52+34+33.

14+12+63

11+64+55+43+35+11+63

12+43

15+12+63+63+13+35!

– Mi ez? – kérdezte Karcsi.

– Titkosírás! – mondta Marci. Izgalom bujkált a hangjában.

– Mesélj el mindent! – szólt komolyan a kis Rece Jóskára. – Ne hallgass el semmit! Minden nagyon fontos lehet.

– Jó – mondta Jóska, és kék szemét a vadlibákra emelte. – Ott kezdem, hogy elugrottam Süléért. Felmásztam az emeletre, és becsöngettem. Itt mindjárt történt egy kis baj. Azt hittem ugyanis, hogy Süle fog ajtót nyitni. Mindig ő nyitott eddig ajtót. Szóval majompofát vágtam. Felfújtam az arcomat, és erősen kancsalítottam. Olyan erősen, hogy nem láttam, ki nyitott ajtót. Nem Süle nyitott. Az apja. Miután kancsítottam, nem vettem észre rögtön. És tovább vágtam a majompofát. Végre megszólalt Süle apja, hogy: „Kit keres, fiam?” Én nem mertem abbahagyni a kancsítást, hogy hátha így nem ismer meg. A biztonság kedvéért dadogtam is. Így: „Sü-sü-sü-sü…” „A fiam nem ér rá! – mondta az apja, félbeszakítva a dadogásomat. – Egyáltalán nem ér rá, és a jövőben sem fog ráérni! – és bevágta az ajtót.

Jóska nagyon szerencsétlen arcot vágott, és tengerkék szemével esdekelve nézett a vadlibákra.

– Tovább! – vakkantott a kis Rece a ceruzacsonk mellől.

– Egy ideig még álldogáltam az ajtóban, de nem mertem még egyszer becsöngetni! Aztán leslattyogtam a lépcsőn. Kint az utcán megkerestem a Süléék ablakát. Óvatosan felfütyültem. Akkor dobták ki az ablakon ezt a cédulát. Biztosan Süle dobta ki, de őt nem láttam. Ténferegtem még egy ideig, de nem történt semmi. Felvettem a cédulát, belenéztem, és nem lettem okosabb. Azt hittem, hogy valami számolás lehet, valami összeadás, amit a huzat vitt ki az ablakon. Először arra gondoltam, hogy visszaviszem, hátha ezzel meglágyítom az apja szívét, de aztán meggondoltam, zsebre vágtam, és tovább ácsorogtam.

– Gyerünk tovább! Ne hagyj ki semmit! Minden részlet nagyon fontos lehet! – sziszegett a kis Rece a ceruzacsonkot rágcsálva.

– Elindultam ide. Átvágtam a téren. A homokozóban tömegverekedés volt. A pockok püfölték egymást. Gondoltam, hogy beavatkozom, de aztán továbbmentem. Aztán Bagamérit láttam, a fagylaltoskocsira könyökölt, és újságot olvasott. Közben füttyentgetett, hogy ejha! Meg tyűha! De nem törődtem vele, húztam a csíkot, és meg sem álltam, míg ide nem értem. Jól tettem?

– Jól tetted, hogy mégis elhoztad a cédulát – szólalt meg Marci. – Semmi kétség, ez titkosírás!

– Ez annyira titkos, hogy el se tudjuk olvasni – kesergett Karcsi.

– Próbáljuk megfejteni! – mondta Marci, leült az asztal mellé, maga elé terítette a cédulát, elkérte a kis Recétől a ceruzacsonkot. – Minden titkosírás alapja a logikus gondolkozás.

– Well – bólintott a kis Rece.

– Ühüm – mondta Karcsi.

– Tehát gondolkozzunk logikusan! – emelte fel a ceruzacsonkot Marci, mint egy titkosírás-szakértő. – Először vizsgáljuk meg alakilag! Vagyis a külsejét. Azt látjuk, hogy részekre tagolódik. Rövidebb és hosszabb részekre. Azt hiszem, hogy nyugodtan feltételezhetjük, sőt le is szögezhetjük a tagolódás értelmét. Ezek a tagolt részek: szavak!

Marci körülnézett, hogy követik-e az okfejtést. A vadlibák követték. Karcsinak még a szája is tátva volt a nagy szellemi erőfeszítéstől.

– Ha ezek a rövidebb-hosszabb részek szavak, akkor a számok nem lehetnek mások, mint betűk! Mit figyelhetünk meg még alakilag? Milyen jeleket?

– Egy pontot, egy felkiáltójelet és egy csomó összeadásjelet – mondta a kis Rece a cetlibe pislogva.

– Úgy van! A pont és a felkiáltójel az előbbi feltevés helyességét bizonyítja. Mert pont és felkiáltójel általában mondatok végén szokott állni. Itt tehát két mondat van.

– Az összeadásjel meg összeadja a betűket – mondta Péter izgatottan az ágyból.

– Nagyon valószínű – helyeselt Marci. – Na most, ha tovább vizsgáljuk a dolgot, észrevehetjük, hogy hatosnál nagyobb szám nem fordul elő.

– Tényleg! – ámultak a vadlibák. Nagy tisztelettel néztek Marcira.

– Itt meg is akadtam – ismerte be Marci. – De ha az ember valahol elakad, a legjobb, ha másik úton próbálkozik.

– Próbálkozzunk! – javasolta Karcsi.

– Mivel ez az írás a magyar ábécé betűire alapul, induljunk ki az ábécéből. Mivel számokról van szó, számoljuk meg, hány betű van az ábécében.

Elkezdték számolni a betűket. Pillanatokon belül összezavarodtak, egymás szavába vágtak, hangoskodtak.

– Így nem lesz jó! – szakította félbe a vitát Marci. – Te, Péter, mondd a betűket, Jóska meg számoljon!

Péter koncentrált, majd elkezdte sorolni a betűket:

– A, á, b, c, cs, d, e, é, f, g, gy, h, i, j, k, l, ly, m, n, ny, o, ö, p, r, s, sz, t, ty, u, ü, v, w, x, y, z, zs.

– Harminchat! – mondta Jóska.

– Harminchat, harminchat… – mormogta Marci. – Hat meg harminchat. Hatszor hat harminchat! – kiáltott fel izgatottan. – Maradjatok csendben! Úgy érzem, nyomon vagyok! Megtaláltam az összefüggést!

A vadlibák még a lélegzetüket is visszafojtották, úgy figyeltek.

Marci egy tiszta lapot kért, Süle cédulája alá fektette, és felírta rá, hogy 6, 36 és 6x6=36.

– Hatosnál nagyobb szám nem fordul elő – morogta maga elé. – Viszont nullára végződő szám sem. A nulla nincs benne.

Felírta a lapra: 0, 1, 2, 3, 4, 5, 6.

– Előfordul viszont például a tizenegy. Ez a legkisebb kétjegyű szám.

A vadlibák úgy néztek Marcira, mint valami varázslóra, aki érthetetlen szavakat motyogva néz maga elé.

Marci tovább motyogott, erőltette az agyát, érezte, hogy közel jár a megoldáshoz, izgatottan fészkelődött a széken, és elmerülve rágta a ceruzacsonkot.

Aztán felugrott a székről.

– Megvan! – kiáltotta büszkén. – Pofonegyszerű! Ide nézzetek!

Gyorsan újra felírta a két számsort a papírra, az egyiket vízszintesen, a másikat függőlegesen. Vonalakkal kötötte össze őket.

– Ebbe belefér az ábécé. A legkisebb szám tizenegy – magyarázta. – Egy meg egy. Ez nem lehet más, mint az a betű! Akkor a hatvanhat az utolsó betű, a zs betű! Az eleje és a vége már megvan.

Gyorsan beírta őket a megfelelő kockába.

– Most már csak az a kérdés, hogy milyen sorrendben írjuk a betűket. Beírhatjuk vízszintesen és függőlegesen. Ha a betű az első szám, akkor az á betű a második. Kettő meg egy huszonegy. Próbáljuk meg függőlegesen beírni a betűket.

Beírta sorban a kockákba a betűket. Egy táblázat rajzolódott ki a papírlapon.

– Most próbáljuk meg olvasni a levelet!

A vadlibák az asztal fölé hajoltak, Péter is előmászott, és az ágy végére könyökölt.

Marci gyorsan írta a számok alá a betűket.

– 25 egyenlő sz-szel! 34 egyenlő o-val!

Végre minden betűt kikeresett, és egybeolvasta őket.

SZOBAFOGSÁGBAN VAGYOK.

NEM ÁRULTAM EL SEMMIT!

– Szegény Süle! – mondta Péter, és visszadőlt az ágyra.

– Majd kiszabadul – felelte a kis Rece, a ceruzacsonkot újra a fogai közé dugta. – Vagy amnesztiát kap!

– Hát igen – merengett Karcsi –, Sülének minden összejött. Először a macska, aztán az állatkerti kalamajka.

A kis Recének eszébe jutott az éjféli távirat is, de mélyen hallgatott róla.

– Azért majd őt is bevonjuk a nyomozásba – jelentette ki nagylelkűen. – Aki ilyen titkos levelet tud írni, nem elveszett ember!

– Én Marcira legalább olyan büszke vagyok! – Jóska mélykék szeme ragyogott.

Marci szerényen hallgatott.

Jóska megkérdezte:

– Különben milyen nyomozásról beszéltek?

– Gyerünk ebédelni, útközben elmondom. – A kis Rece a titkosírást és a megfejtést is belerakta az albumba.

– Most pedig tegyük le az esküt! – mondta Péter. – Tegyétek ide a bal kezeteket az albumra, és mondjátok utánam!

A vadlibák a bal kezüket az albumra tették, és Péter után mondták az eskü szövegét:

– Esküszöm, hogy hallgatni fogok, mint a sír! Ha eskümet megszegem, ne legyek többé vadliba!

Az eskü végére a pontot a csíkozott macska keserves nyávogása tette.

– Délután elkezdjük a nyomozást! – rikkantotta a kis Rece. – Viszlát, Hörömpő!

Karcsi tejet keresett a macskának, kivitte a fáskamrába. A macska morogva körözött a tányér körül, majd hirtelen belefetyelte a tejet.

– Félti az oroszlánoktól – jegyezte meg Karcsi.

A vadlibák elindultak haza, útközben a kis Rece elmagyarázta Jóskának a helyzetet. Jóska segített vinni a magnót, és szaporán bólogatott.

Egyszer csak a kis Rece megállt.

– Azt mondtad, hogy Bagaméri újságot olvasott?

– Igen. És füttyöngetett!

– Nem tetszik nekem ez a Bagaméri!

A kis Rece elmélázva ette az ebédet. Csak a teste volt jelen, a szelleme ide-oda csapongott. A nyomozáson mélázott, s néha úgy érezte, hogy olyan egyszerű az egész, mint egy pofon: elcsípik a tolvajt, átveszik a jutalmat, és kész! Máskor meg úgy érezte, hogy megoldhatatlanul nehéz és bonyolult ez a nyomozás. Mert hogyan kell például elkezdeni?

Meg mi kell egy ilyen nyomozáshoz?

Idegesen rázta a fejét, mint akinek víz ment a fülébe. Bátorítgatta magát. Nem kell elcsüggedni! Meg: azért van az ember esze, hogy mozgassa!

A kis Rece mozgatta.

És akkor rájött, hogy legegyszerűbb, ha tanácsot kér a bátyjától. Hát persze! A bátyja mindennap elolvas egy detektívregényt. Nincs nála tájékozottabb ember detektívügyben Budapesten. Most is olvas egyet, a tányérnak támasztva.

A kis Rece szelleme visszatért a testébe, szeme vidáman ragyogott, mozdulatai meggyorsultak, rendes tempóban belekanalazott a krumplifőzelékbe, majd rendes tempóban félre is tolta a tányért az utálatos krumplifőzelékkel. Egyszóval a kis Recébe visszatért a szellem.

A bátyja arcát vizsgálgatta, hogy vajon milyen hangulatban van. Úgy találta, hogy jó hangulatban van, meg lehet próbálni a kérdezősködést.

– Szeretnék kérdezni valamit!

– Hm?! – A bátyja fel se nézett, továbblapozott a könyvben.

– Azon vitatkoztunk, hogy mi kell egy nyomozáshoz.

– Vitatkoztatok?

– Vagyis én csak hallgattam azt a sok hülyeséget, amit összebeszéltek, hogy kell egy esernyő, egy kalocsni meg hajszáldrót meg ilyesmi.

– Ez tényleg hülyeség. Bár a ti szellemi színvonalatokon az is meglepő, ha folyamatosan tudtok beszélni!

A kis Rece lenyelve a sértegetést, könnyed, csevegő hangon folytatta a társalgást:

– Szerintem egy revolver kell hozzá.

– Ez cseppet sem kisebb hülyeség! A nyomozáshoz elsősorban egy hulla kell!

– Igen, természetesen, világos – bólogatott a kis Rece.

– Anélkül nincs nyomozás!

– Hogyne, hogyne.

– Azután attól függ!

– Mitől?

– Hogy hol történt a bűntény. Zárt helyen vagy szabadban?

– Mondjuk, hogy a szabadban.

– Akkor komplikáltabb. Mert például az eső elmoshatta a nyomokat. És akkor nem lehet min elindulni.

– Hát igen.

– Ilyenkor legjobb a véreb.

– Egy véreb?

– Igen. Azt odaállítjuk, szagot fogatunk vele, és megkezdődhet a nyomozás. Főleg az angoloknál divat ez.

– Főleg.

– A franciáknál már mondhatjuk, hogy ez nem szokás. Ez a véreb olyan angol specialitás.

A kis Recét nem érdekelték az angol specialitások, ásított egyet, amit a bátyja nem vett jó néven.

– Figyelj, ha oktatlak! Legalább vágj értelmes képet, ha megpróbállak belevonni egy intelligensebb beszélgetésbe!

De a kis Rece már megtudta, amit akart, és az intelligens beszélgetés teljesen hidegen hagyta. Lényeg az, hogy kell egy véreb. Ami szagot fog…

Elmosta a tányérját, a főzeléket ügyesen kikotorta egy újságpapírba, majd belecsúsztatta a vödörbe.

Az ajtóból visszaszólt az elmerülten olvasgató bátyjának:

– Azért kösz az intelligens beszélgetést!

A bátyja föl se nézett, úgy mondta:

– Ott a recept az asztalon, váltsd ki a mama altatóját!

A kis Rece szokásból ellenkezett.

– Miért én?

– Cserébe az intelligens beszélgetésért!

A kis Rece belenyugodott, nem olyan nagy ügy! Zsebre vágta a receptet.

Lecammogott a lépcsőn, a kapuban megállt, figyelte a napsütötte utcát.

Honnan vegyen vérebet?

Addig is unalmában elsétált a gyógyszertárba, és kiváltotta az altatót. A bal zsebébe dugta. A túlterhelt zseb kidudorodott, és a tabletták minden lépésnél csilingeltek az üvegben.

Sétálgatott az utcán lassú, lusta léptekkel, és mustrálgatta a kutyákat.

Hát kutya éppen volt elég, kicsi, nagy, görbe lábú, szálkás szőrű, fehér, fekete, de mindnek póráz volt a nyakában, és a pórázt mindig fogta valaki. Szabad, gazdátlan véreb nem volt a láthatáron.

A kis Rece vizslató szemekkel ballagott tovább, fürkészte az utcát, a fák tövét, az üzletek bejáratát.

És akkor meglátott egy fiút, aki mérgesen ráncigált a pórázánál fogva egy kutyát. A kutya nyaka kinyúlt a ráncigálástól, négy lábát megfeszítette dühösen, de nem mozdult. Ahhoz képest, hogy milyen kis vakarcs volt, jól tartotta magát.

A kis Rece élvezettel szemlélte a párviadalt. A fiú nagy tehetséggel átkozódott:

– Gyere már, te dög! Te kelekótya fityfiritty! Az anyád kóbor sakál volt, az apád meg egy ütődött ebihal!

A kutya fogát vicsorgatta a sértegetésre, és még makacsabbul kapaszkodott a tavaszi földbe lehetetlenül kurta lábaival.

A fiú fújt egyet, lélegzetet vett, és pompás szózuhataggal szidta a kutyát:

– Te zabikutya! Te elfuserált dögevő! Te patkányfarkú, gülüszemű, vízfejű, törpe szörnyeteg! Bableves-meghajtású szőrdízel! Te spirituszba való, nagyra nőtt bacilus! Te kettéharapott macskacápa! Te, te, te!

A fiú kifulladt, megtörölte a homlokát.

A kis Recének úgy tűnt, mintha a kutya magában röhögne. Apró porcelánfogait villogtatta, és elfeküdt a porban, mint egy kecskebéka, szétterpesztve a lábait.

A kis Rece közelebb lépett.

– A te kutyád?

– Viccelsz?

– Nem. Komolyan kérdeztem.

– Nézz rám: úgy nézek én ki, mint egy menhelyi gyerek?

A kis Rece ránézett a fiúra, majd a fejét rázta.

– Nem.

– Hát kéne nekem ez a kutya? Hát kutya ez egyáltalán? Hát azt hiszed, hogy önszántamból röhögtetem ki magamat?

– Vagyis nem a tiéd. Csak rád sózták.

– Éles az eszed, testvér, mint a borotva! – bólogatott a fiú.

– Miért nem kötöd egy fához, aztán spuri! Otthagyod.

– Én már mindent megpróbáltam! De ez a dög mindig hazavergődött valahogy, aztán én kaptam érte a nagy ruhát!

– Akarod, hogy segítsek rajtad? – A kis Rece közönyös arcot vágott, mintha egyáltalán nem érdekelné ez a kutyaügy, csak éppen ma jószívűségi rohama van.

A fiú vizsgálgatta a kis Recét.

– Halljuk, testvér, az ajánlatot!

– Nem mintha nekem kellene! Ha én éppen kutyát akarnék, bokszernél alább nem adnám! De van egy beteg nagynéném, meglepném vele. Erősen rövidlátó szegény, neki mindegy, csak ugasson.

– Vagyis?

A kis Rece tovább feszítette a húrt, ijedten lehajolt a kutyához.

– De nem koszos ez a kutya?

– Ez? Tiszta, mint a patyolat! Mindennap vele mosom föl az előszobát!

– És nincs gilisztája?

– Ennek? Nézz rá, testvér! Hát van olyan épeszű giliszta, aki ebbe belemászik? És egyáltalán! Belefér ebbe egy egészséges giliszta?

– Nem veszett véletlenül?

– Elárulok egy nagy titkot. Ezt be akarták oltani veszettség ellen, és mikor az állatorvos meglátta, röhögőgörcsöt kapott! Egy napig nem is bírta abbahagyni! Aztán papírt adott róla, hogy ha ez a kutya meg tud harapni bárkit is, ő kifizet minden kárt. Ez a kutya abszolút veszettségbiztos!

– Na jó, én megszabadítlak ettől a kutyától, ha akarod.

– Csak egy kérdés, testvér! Hol lakik a nagynénéd?

– Cinkotán. De annak is a legvégén, ott már nincs semmiféle közlekedés. Az már nem is Budapest. Postás is csak hetente egyszer jár. Puskával, mivel olyan elhagyatott vidék. Ott már a tanyavilág kezdődik.

– Tessék, itt a kutya!

A fiú a kis Rece markába nyomta a pórázt, és gyorsan továbbállt.

A kis Rece észbe kapott, hogy nem tudja a kutya nevét, utána kiáltott:

– És mi a neve?

– Lili! Apja Redington Alfonz! Anyja báró Kukkházy Izidóra!

A fiú hangja messziről szállt át a tavaszi légen.

A kis Rece megvakarta a fejét, aztán a kutyára nézett.

– Elég hülye neved van.

A kutya szemérmetlenül vigyorgott a porból.

– Szerencse, hogy a szüleid neve még hülyébb. Na gyerünk, Lili!

A kutya farkát csóválta, és szépen, engedelmesen elindult a kis Recével.

A kis Rece örült, hogy a kutya nem vette a szívére a gazdacserét, hálából beszélgetni kezdett vele:

– És tudsz nyomozni, Lili?

A kutya vakkantott, mintha értené, és a szemtelen vigyorgás nem tűnt el a képéről.

– Az jó! És szagot fogni, ahogy a vérebek?

A kutya felugrott a levegőbe, mintha azt akarná mutatni, hogy ekkora nagyságú vérebekkel is felveszi a versenyt szimatolás dolgában.

– Akkor jó barátok leszünk, Lili. Én vagyok a gazdád. Gyerünk, Lili!

Lili csillogó szemmel nézte a kis Recét, pofájáról nem lehetett leradírozni a vigyorgást. Majd fogta magát, és előrerohant, úgyhogy a póráz megfeszült, és a kis Recének ki kellett lépni, ha nem akarta, hogy a kutya megfulladjon. A tabletták veszettül csilingeltek a nadrágzsebben.

Így értek a térre. Elöl a kutya, hátul a kis Rece ügetett, átvágtak a sütkérező mamák közt, át a homokozón, a kis pockok hipnotizálva ugrottak szét, mint a bolhák.

A kis Rece még futtában látta, hogy Bagaméri a kocsijára könyököl töprengő arccal, és – igen – egy hatalmas véreb volt a kocsi kerekéhez kötve, fogát vicsorgatta, széles, lelógó pofájából csorgott a nyál.

A kis Rece sötéten morogta maga elé:

– Gyanús! Nagyon gyanús ez a Bagaméri!

Lili osztatlan sikert aratott a vadlibáknál. Péter hosszasan simogatta, vakargatta; Jóska füttyöngetett neki, trillázott, mint egy sárgarigó; Marci a kutya fajtáját próbálta kitalálni, elismerte, hogy kicsi ugyan, de tagadhatatlanul vadászeb, erre utal rövid lába és harcias pillantása; Karcsi kiszaladt a konyhába kockacukorért, és a markából etette.

Lili fáradhatatlanul élvezte a sikert. Nyüzsgött, mozgott, Pétert képen nyalta, Jóskának visszaugatott, Marcira valóban harcias pillantást vetett, és falta a kockacukrot Karcsi kezéből.

A kis Rece tagadhatatlanul büszke volt a kutyára. Élvezte a kutya sikerét, bár szívébe apró tövis szúródott, mikor látta, hogy Lili mindenkihez pontosan olyan barátságos, mint hozzá, holott ő a gazdája. De nem irigykedett, és nem haragudott, becézgette a kutyát ő is, amikor sorra került.

Lili végül mégiscsak kezdett kimerülni, az ágy sarkába heveredett, összegömbölyödött és elaludt. Olyan hirtelen, mint egy csecsemő.

A vadlibák suttogva beszéltek, hogy fel ne ébresszék a kutyát.

A kis Rece fölényesen fejtegette, hogy mire kell felhasználni Lilit.

– Egyszerű, mint egy pofon! Kivisszük az Állatkertbe, szagot fogatunk vele a teknősök kalitkájánál, és nem lesz más dolgunk, mint követni a nyomokat.

– Tud egyáltalán szagolni ez a kutya? – suttogott Karcsi.

– Nézd meg, milyen hosszú orra van! – védte a kutyát Péter.

– Nem úgy értem, hanem hogy nem túl kicsi?

– Nem medvére akarunk vadászni! – utasította el a lekicsinylést a kis Rece. – Nem a testi erejére lesz szükségünk, hanem az eszére.

Lili felriadt, egy pillanatig kábultan nézett körül, hogy hol is van, de aztán vidáman, elpusztíthatatlan életkedvvel vakkantott, fogait mutogatta, és a szeme ragyogott, mint két apró mozdonylámpa.

A vadlibák elindultak. A kis Rece rácsatolta a pórázt a kutya nyakára.

Péter elővette a feje alól az albumot, és egy papírlapot tett bele. A papírra ráírta: „A nyomozásban részt vesz Lili. Helyszíni szemle az Állatkertben. Kísérők: Rozmaring, Rex, Jim és Joe, Boa és Constrictor. Tartalék: Hörömpő és Negyedik Emmánuel.”

Az Állatkert kapujával szemben egy padra kuporodtak a vadlibák. Lili, mint egy valódi nyomozó kutya, fegyelmezetten nyúlt el a lábuknál, s csillogó szemmel figyelte a tanácskozást.

– Én meg Karcsi nem mehetünk be – fejtegette a kis Rece. – Túl nagy lenne a kockázat. Felismernének, és másodszor már bajos lenne kimagyarázkodni. Veszélyeztetnénk az egész akciót!

Karcsi bólogatott, hogy teljesen egyetért az elhangzottakkal.

– Éppen ezért azt javaslom, hogy oszoljunk kétfelé. Mi Karcsival itt maradunk, Marci meg Jóskával behatol a pálmaházba.

– De hogy visszük be Lilit? – kérdezte Jóska. – Az Állatkertbe tilos kutyát bevinni. Nem szólva arról, hogy feltűnő is lenne.

– Zsebben! – mondta Marci. – Mégiscsak szerencse, hogy ilyen kicsi.

Lili udvariasan elvigyorodott a földön.

– Helyes – mondta a kis Rece. – És az lenne a legjobb, ha te vágnád zsebre – fordult Marcihoz.

– Miért nem én? – kérdezte Jóska. – Én mindenből kimaradok?

– Mert Marcinak jobban elhiszik, hogy ártatlan. Ez már így van, te is beláthatod – tárta szét a karját a kis Rece.

Jóska belátta, hogy ez bizony vitathatatlanul így van, Marcinak jobb a fellépése.

– Csináljunk egy főpróbát! – állt fel a kis Rece. – Mi vagyunk Karcsival a jegyszedők, ez itt a kapu.

Marci lehajolt Liliért, levette nyakáról a pórázt, odaadta Jóskának, a kutyát meg betette a jobb kabátzsebébe.

– És maradj csendben, légy szíves! – intette a kutyát.

Lili meg se mukkant, lapult a kabátzsebben.

Elindultak Karcsiék felé. Jóska közönyös képpel fütyörészett, Marci a biztonság kedvéért belenyúlt a zsebébe, és Lili fejét vakargatta.

A kis Rece mint jegyszedő szúrós szemmel nézett rájuk, azonban Marci olyan magabiztos arcot vágott, hogy nincs a világnak olyan szigorú jegyszedője, aki ne tette volna tűzbe érte a kezét.

Jóska két falevelet nyújtott át, Karcsi eltépte, mint a jegyet.

– Rendben van – mondta elégedetten a kis Rece. – A főpróba sikerült.

– És a pálmaházban mit csináljunk? – kérdezte Marci.

– Megszagoltatjátok jó erősen Lilivel a teknősök kalitkáját. Lehetőleg többször és minden oldalról, hogy a szag beleivódjon az emlékezetébe.

Mindnyájan helyeslően bólogattak, Lili is kidugta a fejét Marci zsebéből, és szintén bólogatott, hogy érti az ügyet.

– Sok szerencsét! És legyetek óvatosak! Mi itt megvárunk benneteket – búcsúzott a kis Rece.

Marciék elindultak az Állatkertbe, Karcsiék visszaültek a padra, és onnan lesték, hogy sikerül-e a behatolás.

Simán ment minden, mint a karikacsapás. Messziről is látták, hogy a jegyszedő néni barátságosan mosolyog Marcira, és beengedi a titkos nyomozókat.

A padon ülő két gyerek elégedetten egymásra nevetett. A kis Rece felfújta szeplős képét, két tenyerét összeborítva a szája elé tette, és öblösen tutult, mint egy hajókürt. Karcsi se akart kimaradni a zenebonából, csavarta az öklét összecsücsörített szája előtt, és brekegett, mint egy repedtfazék-hangú kecskebéka.

Egyszerre csak Karcsi abbahagyta a brekegést, és könyökével oldalba bökte a kis Recét.

– Mi van?

– Pszt! Figyelj csak! Látod? – mutatott előre Karcsi.

– Látom! – mondta komoran a kis Rece. – Nekem már tegnap óta gyanús volt.

A másik oldalon Bagaméri, az elátkozott fagylaltos ügetett a hatalmas vérebbel. A véreb izmos nyakán megfeszült a póráz, ahogy az orrát a földhöz nyomta, és szimatolva haladt előre.

A két vadliba ellenségesen figyelte a sötét képű, elátkozott fagylaltost.

– Ez meg mit keres itt?

– Ráhajt a jutalomra! – morogta a kis Rece.

Komoran figyelték Bagaméri ténykedését.

Az elátkozott fagylaltos a pénztárhoz ment, jegyet vett, majd a kutyával együtt továbbsétált a kerítés mellett.

– Hát ez meg hová megy? – suttogta Karcsi kiszáradt torokkal.

– Utána! – ugrott fel a kis Rece.

Fától fáig osonva követték Bagamérit.

Már jó messzire jártak a bejárattól, mikor az elátkozott fagylaltos megállt. A két vadliba egy hatalmas platánfa törzséhez simult. A fa két oldalán dugták ki a fejüket, mint két nagyra nőtt bagolyfióka az odúból, és nagyokat pislogva figyeltek.

Bagaméri óvatosan körülnézett, a vadlibák visszahúzódtak. Ekkor a fagylaltos fogta a kutyát, nyögve felemelte, és átpréselte a kerítés rácsán. Még egyszer körülkémlelt, majd a kutya pórázát gyorsan a rácshoz kötötte. A véreb bamba pofával lapult a kerítés mögött. Bagaméri egy fél marék kockacukrot tömött bele, és megveregette izmos nyakát.

Azután sietős léptekkel indult vissza a bejárat felé.

– Hű, a mindenit! – álmélkodott a platán mögött Karcsi. – Mit akar ez jelenteni?

– Nem érted? Szagot akar fogni ez is! Becsempészte a vérebet!

– Hát ez nagyobb, mint Lili – sóhajtott Karcsi lemondóan. – Lili ezzel a döggel fel sem veheti a versenyt.

– Majd mi kipótoljuk a Lilit! – jelentette ki elszántan a kis Rece. – Majd bevetjük az eszünket, és mindjárt nem lesz olyan nagy legény! Majd elvesszük a kedvét ennek a fagylaltosnak a kalandorkodástól!

A kis Rece kemény arccal kilépett a platán mögül, Karcsi követte, bár az ő arca inkább aggodalmas volt.

– Mit csinálunk? – kérdezte.

– Bízd csak ide! Van egy ötletem!

Átvágtak az úton, odasétáltak kényelmesen a rácshoz, belestek a lapító vérebhez.

– Na, mi van, te nyálas? – szólt be a kis Rece a rácson.

A véreb böffentett egyet, s kifordult szemmel nézett a kerítés előtt ácsorgó vadlibákra.

– Oldjuk el! – suttogta Karcsi.

– Nem jó. Nem fog elmenni. Vagy ha elmegy, valakit még meg talál harapni.

A bal zsebében kotorászott, elővette az altatót.

– Legfeljebb megruháznak. De annyit megér! – nyomta el az aggályát.

– Mi ez?

– A mama altatója. Egyheti adag.

A kis Rece a tenyerére szórta a tablettákat, és kedveskedve, hízelgő mosoly kíséretében benyújtotta a rácson.

– Utyuli-mutyuli! Aranyos kis kutyuli! Szeret a bácsi! Hamm! Kapd be szépen!

A véreb kitátotta bamba pofáját, és lenyalta a kis Rece tenyeréről a tablettákat.

– Ez a kutya butább, mint gondoltam – állapította meg elégedetten a kis Rece, összeverte a tenyerét, letörölte róla a kutya nyálát.

– Szép álmokat, aranyos!

A véreb akkorát ásított, hogy ropogott az állkapcsa.

– Vigyázz! Jön! – sziszegett Karcsi.

A vadlibák leguggoltak a kerítés tövébe.

Az elátkozott fagylaltos csörtetett a kerítés túloldalán. Lehajolt a kutyához, megveregette izmos nyakát. Majd levette a kabátját, belecsavarta a vérebet, úgyhogy annak nem látszott ki se füle, se farka. A hóna alá vette nyögve a csomagot, és elindult befelé a kavicsos úton.

A két vadliba belesett a kerítésen, és elismerően nézték Bagamérit.

– Hogy ennek mennyi esze van! – mondta Karcsi. – Jó trükk!

– Szinte sajnálom, hogy közbeléptünk! – vigyorgott a kis Rece. – Csak hát mit csináljunk? Nekünk még több eszünk van! Remélem, nem fog horkolni.

Egymásra nevettek, s visszaballagtak a bejárat elé a padhoz.

Marciék simán eljutottak a pálmaházig. Jóska egy kicsit ideges volt, de igyekezett elnyomni az idegességét, Marci pedig olyan becsületes arcot vágott, amilyet csak tudott.

– Csak Lili ne hagyjon cserben! – dünnyögte, és megvakarta a zsebben a kutya fejét.

Lili finoman megnyalta Marci ujját, hogy nyugi, nála minden a legnagyobb rendben van.

Marcinak a bejárat előtt eszébe jutott valami.

– Gyere csak, sétáljunk tovább!

– Mi van? Baj van?

– Nincs semmi, csak eszembe jutott valami.

– Mondd el!

– Majd arrébb. Üljünk le a padra, ott elmondom.

Leültek a pálmaház mögött egy padra, és Marci elmondta az ötletét.

– Nézd, biztosra kell menni! Olyan nagyon sokszor nem próbálkozhatunk, mert feltűnő lesz. Másodszor már megismernek, és gyanakodni fognak.

Jóska bólintott.

– Épp ezért egy kis fogást kell alkalmaznunk! Egy kis szemfényvesztést!

Jóska ezzel is egyetértett.

– Milyen fogást?

– Elmondom. Azzal kezdjük, hogy besétálunk szépen a pálmaházba.

– Igen.

– De külön-külön.

– Miért?

– Várj, mindjárt megtudod! Szóval külön-külön besétálunk, mintha nem is ismernénk egymást. Ez fontos! Erre majd ügyelj!

– Ügyelek – bólogatott Jóska.

– Én odasomfordálok a teknősök kalitkájához. Te pedig pontosan az ellenkező oldalra mész. Minél távolabb, ez a lényeg! Érted?

– Értem. Minél távolabb, mintha nem is ismernénk egymást.

– Igen. És akkor te hirtelen rosszul leszel.

– Mi leszek?

– Elsápadsz, fulladozol, s óvatosan összerogysz!

– Aha! És ha nem tudok elsápadni? Akkor hörögjek?

– Mindegy. Lényeg, hogy ájulj el és ess össze! Ekkor majd minden figyelem rád terelődik. Én pedig nyugodtan dolgozhatom majd Lilivel. Érted?

– Értem! És aztán mit csináljak?

– Mikor látod, hogy befejeztem a szagfogást, feléledsz, udvariasan mosolyogsz, és kijelented, hogy semmi, semmi, múló rosszullét, gyomorrontás, és szeretnél kimenni a friss levegőre.

– Múló rosszullét, gyomorrontás, friss levegő!

– S akkor nyomás, elkeveredünk a tömegben! Világos?

– Világos! – Jóska szaporán bólogatott, volt benne ugyan egy kis szorongás, de hát ha Marci mondja, biztosan sikerülni fog. Marci olyan okos és megfontolt!

– Akkor gyerünk!

– Gyerünk! Végre én is csinálok valamit!

A pálmaház bejáratánál szétváltak, ahogy megegyeztek, Marci a teknősök kalitkájához ment, Lilivel a zsebében, Jóska meg az ellenkező irányban ténfergett.

Marci megállt a teknősök kalitkájánál, és várt.

Nem is nézett oda, szinte a hátával érezte, hogy Jóska elkezdte a megbeszélt szemfényvesztést. Kiabálás hallatszott a háta mögül, egy-két öregasszony sikolya, az emberek odatódultak, üres lett a terep.

Marci előhúzta Lilit, körbeszagoltatta vele a kalitkát, majd mikor látta, hogy nyugodtan dolgozhat, a kalitkába is bedugta a kutyát.

Lili szagolt, ahogy csak a tüdejéből tellett, mélyen beszívta a levegőt. Apró szeme ravaszul csillogott, az orra szinte megnyúlt a nagy igyekezetben.

– Jól van, Lili! – súgta neki Marci, újra zsebre vágta a kutyát, és közönyösen a csoportosuláshoz ballagott.

A csoportosulás közepén feküdt Jóska. Igazán remekül játszotta a szerepét. A keze kifordult, a lábát szétvetette, és még el is sápadt, úgyhogy a hörgésre nem volt szükség. Óvatosan kilesett a pillája mögül, Marcit kereste a tekintetével. Marci bólintott, hogy minden rendben van, abbahagyhatja.

Jóska nagyot sóhajtott, mint aki víz alól bukik fel, révetegen kinyitotta a szemét, és körbenézett a föléje hajló arcokon. Bágyadtan végigsimította a homlokát, mint egy primadonna, és elhaló hangon motyogta:

– Múló rosszullét… Gyomorrontás… Kimegyek a friss levegőre…

Ekkor azonban egy kis hiba csúszott a számításba.

Mikor Jóska fel akart tápászkodni, egy erélyes kéz visszanyomta a földre.

– Szó sem lehet róla! Ki kell hívni a mentőket! – mondta az erélyes kéz tulajdonosa, egy szigorú arcú, fekete kalapos öregasszony. – Hátha belső sérülése van! Én tudom, mit kell ilyenkor tenni! Én elvégeztem a vöröskeresztes tanfolyamot!

A fekete kalapos öregasszony körülnézett, de senki se mondott neki ellent. Úgy tartotta a kezét Jóska vállán, mint egy győztes gladiátor.

Jóska kétségbeesve jártatta a szemét, hogy merre pucolhatna el, de nem volt menekülés az embergyűrűből.

– Maga menjen telefonálni! – mutatott a fekete kalapos öregasszony az állatgondozóra. – Én addig mesterséges légzést adok neki.

– Köszönöm, már jól vagyok! – próbálkozott Jóska, de nem volt mentség.

– Te azt nem tudhatod, fiacskám! – intette le a vöröskeresztes tanfolyamot végzett öreg hölgy, letérdelt Jóska mellé, és elkezdte a mesterséges lélegeztetést. Megfogta Jóska két karját keményen, és pumpálta bele a levegőt.

Jóska, mit tehetett, lélegzett.

Marci hátrább húzódott, és várta a végkifejletet.

Majd hirtelen odalapult a kígyók kalitkájához, mert meglátta Bagamérit, ahogy egy hatalmas csomaggal a hóna alatt lopakodik befelé a pálmaházba.

Bagaméri elégedetten szemlélte az üresen hagyott teknőskalitkát. Odament, kibontotta a csomag elejét, és valamit nyomkodni kezdett a kalitkához.

Marci kijjebb hajolt, hogy jobban lásson.

Bagaméri a fejét vakarta, és keserves képet vágott.

– Nem értem! – dörmögte. – Akasszanak fel, ha értem!

Ekkor jött vissza a gondozó, meglátta Bagamérit, és egyenesen felé tartott.

– Mutassa csak, barátom, mi van ott a hóna alatt!

Bagaméri nyájasan mosolygott.

– Semmi, semmi. Tetszik látni, csak a télikabátom! Meleg van, hehe!

A gondozót azonban nem lehetett ilyen könnyen lerázni. Különben is gyanakvó alaptermészetű ember volt, de mióta az a felháborító lopás történt, gyanakvása az égig ért.

– Na, lássuk csak azt a télikabátot!

Bagaméri megpróbált még egy cselt. A gondozó kezébe nyomta a csomagot, és hirtelen sarkon fordult.

A gondozó azonban résen volt, elkapta Bagaméri karját. Bagaméri megadta magát. Lelógatta a karját, és az arca olyan sötét lett, mint egy szénbánya.

A gondozó tempósan kicsavarta a télikabátot, és meghökkenve nézte az édesen alvó vérebet.

– Ez meg mi?

Bagaméri összeszedte magát. Arcára némi fény lopózott, a remény fénye, mint amikor megnyitják a szénbányát, s besüt a nap.

– Az én drága kis kutyám! – mondta sírós hangon, és Marci elismerően nézte az elátkozott fagylaltos színészi képességét. – Haldoklik… – folytatta Bagaméri. – Az volt az utolsó kívánsága, hogy hozzam ki az Állatkertbe. Azért csavartam bele a kabátba, mert tudom, hogy tilos. De ki tudja megtagadni egy haldokló utolsó kívánságát?

És igen, Bagaméri sírt! Nagy, kövér könnycsepp gurult végig sötét ábrázatán. A gondozó teljesen megzavarodott a színjátéktól. Hátul az agyában motoszkált ugyan egy kérdés, hogy vajon miképpen közölte a haldokló eb az utolsó kívánságát, de mire kimondta volna, berohantak a mentők a hordággyal, felrakták Jóskát, és kirohantak.

Jóska még egy utolsó kétségbeesett pillantást vetett Marcira, aztán sóhajtva elnyúlt a hordágyon.

A gondozó elvesztette a fonalat, zavartan visszaadta Bagamérinak a kabátba csavart vérebet, megfogta az elátkozott fagylaltos grabancát, és szigorúan kikísérte a kapuig. Ott kilökte, mint a részegeket szokták a kocsmából, és ennyit mondott:

– Meg ne lássam itt többet!

A kis Recéék a szemközti padon csodálkozva nézték a szirénázó mentőautót.

– Valakit megharapott a medve – találgatta Karcsi.

– Vagy valakinek a lábára lépett az elefánt – kontrázott a kis Rece.

– Vagy nem hatott az altató, és elszabadult Bagaméri kutyája. És mindenkit megmart!

– Ezt nem találtad el! Bagamérit éppen most zsuppolják ki, a kutyájával együtt! – mutatott a kis Rece a bejáratra.

Vigyorogva nézték a kidobott Bagamérit.

Az elátkozott fagylaltos nagyon keserves képet vágott. Hóna alatt lógott a télikabátban alvó véreb. A csomag nem volt könnyű, lehúzta a karját. Sóhajtva felnézett a tündöklő áprilisi égre, majd megvonta a vállát, s görnyedten elindult.

Marci bukkant fel a kapuban, egyenesen átment a vadlibákhoz.

– Jóska hol van? – kérdezte Karcsi.

– Elvitték a mentők – felelte Marci, és nagyon furdalta a lelkiismeret Jóska miatt. – De igazán nem tehetek róla! – sóhajtotta.

– Miről nem tehetsz? Miért vitték el? – A kis Rece is izgatott lett.

– Csináltunk egy kis szemfényvesztést az ügy érdekében, de egy erőszakos vöröskeresztes öregasszony összekavarta a dolgot.

Nem nagyon értették, de türelmesen vártak, míg Marci lecsillapodik, és világosan elmondja, hogy mi történt.

– És Lili?

– Lili remekül viselkedett – húzta elő a zsebből Marci a kutyát.

– Büszke vagyok rád, Lili! – mondta a kis Rece.

Lili egyetlen óriási boldog vigyorgás volt.

– Gyerünk! Majd útközben mindent elmesélsz – indult meg a kis Rece, Lili nyakára csatolva a pórázt.

– De mi lesz Jóskával? – sóhajtotta Marci.

– Jóska a lehető legjobb kezekben van. Legfeljebb kivizsgálják! Az sosem árt! – nyugtatta meg Marcit a kis Rece.

– Halljuk, mi történt? – Karcsi belekarolt Marciba, s úgy ballagtak a hatalmas platánok alatt.

Marci röviden, szabatosan elmesélte a szemfényvesztést, Bagaméri fura felbukkanását. Bár ezt egyáltalán nem értette.

A kis Rece kuncogott.

– Közömbösítettük a blökit! Kiegyenlítettük az erőkülönbséget!

Majd később komoly hangon folytatta, nekidőlve egy platánnak:

– Megvonom a mai nap mérlegét. Lili szagot fogott. Ez jó. Időlegesen elveszítettük Jóskát. Ez is jóra fordul majd. Bagaméri alól kihúztuk a szőnyeget! Ez is jó! Elfogyott az altató. Ez rossz.

A kis Rece elkomorult.

– Szevasztok! Én sietek haza. Lilit még valahogy be kell adni a családnak. Plusz az altató elvesztését. Holnap reggel találkozunk Péternél.

Lilit határozott ellenszenv fogadta a Rece családban. Az ellenszenvet csak fokozta az a gyanús bejelentés, hogy elveszett az altató.

– Hogyhogy elveszett? – Rece néni kétségbeesve nézett a fiára.

– Lyukas a zsebem!

A kis Rece szorultságában bedobta a zsebügyet. „Még mindig a kisebbik baj!” – gondolta, és öklét kidugta a rövidnadrág szárán, bizonyítva, hogy lyukas a zseb. Arról mélyen hallgatott, hogy a zseb egyáltalán nincs meg.

– Vesd le, megvarrom.

– Tessék csak hagyni, majd én megvarrom – visszakozott a kis Rece.

– A kutyát pedig azonnal vidd vissza! Egyáltalán honnan van ez a kutya?

– Kölcsönkaptam az egyik osztálytársamtól. Illetve megkért, hogy vegyem magamhoz, mert ők elutaznak külföldre. Különben nagyon okos kutya. Lili, úgy hívják. És én nagyon megszerettem. És különben is már elutaztak. Nem dobhatjuk ki az utcára! – A kis Rece harcolt Liliért.

A nagy Rece felnézett a detektívregényből, és öccse segítségére sietett.

– Jó egy kutya a háznál!

– Majd hazajön apátok, és rendet csinál! Én nem bírok veletek egyedül!

Ez volt a visszakozó szöveg, ezt már ismerték, azt jelentette, hogy elvonult a vihar. A fenyegetés különben sem volt komoly, szerették az apjukat, és alig várták, hogy visszajöjjön külföldi útjáról. Távolsági sofőr volt, óriási kamionokat vezetett, egész a tengerig. Ábrándozva képzelegtek a hosszú útról Európán át, s tátott szájjal hallgatták a beszámolót, mikor az apjuk végre hazaérkezett. Egyszóval nem volt ez komoly fenyegetés, a mamájuk sem szánta annak, csak hát valahogy rendet kellett tartani.

Lili is megérezte a hangulatváltozást, vidáman csaholt vékony hangján, majd szorgalmasan körbejárta a konyhát, végigszagolt mindent, s felágaskodott a nagy Rece lábára. A nagy Rece szórakozottan lenyúlt, és megvakarta Lili füle tövét.

Lilit befogadták.

Mikor a mamájuk átment a szomszédba altatót kölcsönkérni, a nagy Rece felnézett a könyvből.

– Most halljuk az igazságot!

A kis Rece tűnődött, hogy mennyit valljon be. „Martalékul dobom a kutyát! – döntött végül. – Így a többiről, a cirkuszról és a nyomozásról elterelődik a figyelem!”

– Utánam jött.

– Csak úgy?

– Valahol biztos ki volt kötve, de eloldódzhatott a póráza, és rohangált fel-alá az utcán. Én elkaptam, nehogy elüsse valami autó.

– És honnan tudod, hogy Lilinek hívják?

– Nem tudom, hogy hívják. Én neveztem el így.

– És egész véletlenül ráhibáztál.

– Lehet, hogy valami hasonló neve volt. Piri vagy Gizi vagy Mimi. Tény az, hogy megértette. Nézd csak, hogy fülel most is!

A kis Rece leszólt a kutyának:

– Mimi!

A kutya a farkát csóválta és vigyorgott.

A nagy Rece vonakodva, de elhitte a történetet, bólintott, és újra belemerült a könyv olvasásába.

Lilit most már végképp és teljesen befogadták.

Hajnalban az egész család vidám ugatásra ébredt. A kis Rece kiugrott az ágyból, próbálta csitítani a kutyát, de Lili nem hagyta abba az ugatást, éles hangja apró darabokra tördelte a hajnali csendet.

A nagy Rece dühöngve ébredt, hiába húzta fülére a takarót, Lili hangja áthatolt rajta.

– Megspóroljuk a vekkert! De légy szíves, kicsit későbbre állítsd be a kutyát! Mi a csudát csináljak én hajnalban?

Kócos fejét vakarva bámult ki az ablakon, majd párnája alól előhúzott egy detektívregényt, és olvasni kezdte.

Végül is az egész korán kelésre a kis Rece fizetett rá. A mamájától hosszú listát kapott, amely apróbb bevásárolnivalókat tartalmazott.

– Úgyis lemész a kutyát sétáltatni – nyomta a kezébe a bevásárlószatyrot.

A kis Rece hóna alá fogta Lilit, és szó nélkül leügetett.

Annyi haszna volt az egészből, hogy végiggondolhatta a nyomozás állását.

Miután bevásárolt, a teli szatyorral egy padhoz cammogott, leült, Liliről leoldotta a pórázt, hadd futkosson, és gondolataiba merült.

„Hát először is, ugye, megcsinálták ezt a szagfogást. De ez majd csak akkor lesz jó, ha már nyomon vannak, és azonosítani kell a teknősöket. Remélem, hogy Lili megőrzi a szagot!”

Merengve nézett Lilire.

„Szögezzük le, hogy mit tudunk!”

A kis Rece maga elé emelte az öklét, s kinyújtotta a hüvelykujját.

„Egy: ellopták a teknősöket!”

A mutatóujját is kinyújtotta.

„Kettő: a teknősök apró állatok!”

A nagyujját is kiegyenesítette.

„Három: tehát viszonylag kis helyen elférnek. Kosárban, hátizsákban például.”

Töprengve nézte a három ujjat. Majd behajlította az ujjait, mint aki összefogja a tényeket.

„Ezeket tudjuk.

Tudunk még egy csomó mellékes dolgot, mint például azt, hogy este lopták el, meg hogy jutalom van kitűzve, meg hogy mások is érdeklődnek az ügy iránt, mint például Bagaméri. De ezek nem lényegesek, csak eltérítenek a nyomozástól!”

Legyintett öklével, mintegy félretolva a mellékes ismereteket.

„Ebből kell kiindulnunk! De mi legyen a következő lépés?”

Füttyentett Lilinek, nyakára csatolta a pórázt, a kutyát a bal hóna alá csapta, a szatyrot a jobb kezébe fogta, és hazaindult.

Péternél a három főre csökkent nyomozógárda érdeklődéssel hallgatta a kis Recét.

Karcsi fogalmazta meg így a felére apadt létszámot.

– A szabadon mozgó nyomozók három főre csökkentek. A többieknek, különböző okok miatt, nincs biztosítva a szabad mozgás.

Péter fészkelődött az ágyban.

– A nyomozáshoz nemcsak szabad mozgás kell! Kell hozzá bázis is!

– Egyetértünk – mondta Marci. – Vagyis az is fontos tagja a nyomozóknak, aki például ágyban fekszik.

Péter ezt akarta hallani. De aztán eszébe jutott a másik két nem mozgó tag.

– És Süle? És Jóska? Ők hogy vesznek részt az akcióban?

– Majd ezt is megoldjuk. Bizonyos feladatokat ők is el tudnak látni. Jóskának különben is utána kell nézni. Már biztos kiengedték a kórházból. Hiszen semmi baja sincs! Makkegészséges! – nyugtatta magát Marci, akinek volt egy kis lelkiismeret-furdalása Jóska miatt.

– Halljuk a kis Recét! – mondta Péter.

– Egyszóval ezeket tudjuk – zárta össze az öklét a kis Rece, miután elsorolta a hajnali gondolkozás eredményét.

– Helyes! – bólintott Marci. – A nyomozás is olyan, mint a titkosírás. Logikusan kell gondolkozni!

– Gondolkozzunk logikusan! – örvendezett Karcsi. Tetszett neki ez a szó. Bár nem nagyon tudta, hogyan kell logikusan gondolkozni, elhatározta, hogy erősen fog figyelni.

Marci viszont annál jobban tudta, s lelkesen egy kis előadást is rögtönzött a logikus gondolkozásról.

– A logikus gondolkozás olyan, mint egy rács. Amit meg kell szerkeszteni. Vagy mint egy kör. Ez a jobb hasonlat, a kör. Elindulsz egy pontról, s keresed a következő pontot. Ha megtalálod, a két pontot összekötöd. Már van egy rövid egyenesed. Ha mármost a harmadik pontot is megtaláltuk, és azt is hozzákötöttük a rövid egyenesünkhöz, feltétlenül kaptunk egy kis ívet is. Ha egy körből ismerünk egy kis ívet, már szinte gyerekjáték meghúzni a kört! És a kör bezárul az ismeretlen tettes körül!

A vadlibák egy kis ideig tűnődve emésztették Marci előadását. Karcsi a levegőben húzott egy kört, s próbálta megérteni.

– Így van! – csatlakozott a kis Rece. – És a tettes nem menekülhet a körből.

– Vagyis hogyan tovább? – szólalt meg Péter.

– Meg kell keresni a következő pontot! Világos! – ismételte Marci a gondolatot.

Visszatértek a kis Rece hajnali okoskodásaira. Marci tartotta magánál a szót.

– Amit megállapítottál, helyes. De ez csak az egyik oldal.

– És a másik oldal?

– A másik oldal a tettes. Aki valahol őrzi a teknősöket. Őt még nem ismerjük. Jelöljük X-szel.

A kis Rece komoly pofával bólogatott. Egy X-et rajzolt a levegőbe.

– Jelöljük.

– Az ismeretlenhez az ismertből kell eljutnunk!

Marci felemelte az ujját, mint egy egyetemi magántanár. Karcsi leplezetlen tisztelettel nézte a tintafoltos mutatóujját; s bent a szívében egy hang minden irigykedés nélkül felsóhajtott: „Ha én ilyen okos lennék!”

– Vagyis? – biztatta Marcit Péter az ágyból.

A mutatóujj Marci homlokát dörzsölte, a tintafolt osztódásnak indult, befestette a homlokbőrt, s különösképpen a mutatóujjon is annyi maradt, mint volt. A tintafoltoknak már ez az adottságuk, de most senki se figyelt erre a sajátos természeti törvényre. Elsikkadt, mint annyi nagy gondolat a percek lihegő rohanásában.

– Vagyis a teknősöknél kell maradnunk!

– Ezt mondom én is! – A kis Rece, bár elismerte Marci képességeit, egészséges ösztönnel ragaszkodott a saját eredményéhez.

– És ha tovább akarunk lépni a te elméletedből – nézett Marci udvariasan a kis Recére –, akkor fel kell tennünk a következő kérdést: mi az, amit a teknősök a tolvajnál is ugyanúgy csinálnak, mint eddig?

– Mi az? – visszhangozta Péter.

– Az evés! A teknősöknek, ha életben akarnak maradni, továbbra is mindennap enniök kell.

– X. eteti őket! – mondta boldog mosollyal Karcsi, hogy végre ő is hozzá tudott szólni ehhez a magas szintű és roppant logikus beszélgetéshez.

– Úgy van! – nézett egy kicsit meglepve Karcsira Marci. – X. eteti őket, mert nyilván neki is érdeke, hogy a teknősök életben maradjanak. Különben minek lopta volna el őket? De! És most jön a következő kérdés.

S a tintás mutatóujj ismét a levegőbe emelkedett.

– Mivel eteti őket? Ez itt a kérdés, a kérdések kérdése! És ez a tolvaj gyenge pontja. Ezzel a kérdéssel lehet nyakon csípni.

– Hogyan? – álmélkodott Karcsi, aki elvesztette a fonalat, és megint nem értette a dolgot.

– Először tisztázzuk, hogy mit eszik egy teknős? Ehhez különben van egy segédeszközünk, egy lappangó információnk – vetette oda hatást keltő könnyedséggel Marci.

– Mi az? – kottyant közbe a kis Rece, akit ez a váratlanul előbukkanó szó kizökkentett az egyetértő fejbólogatásból.

– Hát az Állatkert igazgatójának a nyilatkozata! Fejből idézem: valami olyasmit nyilatkozott, hagy a teknősök könnyen kiszáradnak. Ez belevág az okfejtésünkbe. Vagyis? Nedvdús ennivalót eszik a teknős, hogy ki ne száradjon. Mi a legnedvdúsabb étel?

– A leves! – mondta Karcsi halálos komolyan.

– Igaz, de nem valószínű, hogy a teknős főzni tudjon. A természetben pedig nem fordul elő a leves.

– Akkor a gyümölcs! – javított Karcsi az előbbi közbeszólásán.

– Úgy van! De mivel még nincs gyümölcs, ide sorolhatjuk az egyéb növényi termékeket. Például a salátát, répát, krumplit.

Marci pihent egy keveset. A vadlibák nagy gyönyörűséggel néztek rá, hogyisne! Ez a logikus gondolkodás, ez valami remek dolog! A kis Rece is osztozott a felemelő érzésben, igaz, hogy valami ilyesmit képzelt el hajnalban, de Marci messze túlszárnyalta a hajnali gondolatait. Mert íme, még csak elméletben ugyan, de ott vannak a tolvaj nyomában. A kör bezárult, illetve kezd bezárulni. Karcsi szívében egy hang ezt mondta nagy elszántsággal: „Mindig logikusan fogok gondolkozni.” Péter igyekezett a fejében tartani, amit hallott, hogy lehetőleg szó szerint bevezesse a nyomozási naplóba.

– Most pedig levonjuk a következtetést – szólalt meg Marci nyugodt hangon, mint aki egy számtanpéldát old meg fölényesen, magától értetődő természetességgel.

– Vonjuk! – Péter feljebb csúszott az ágyban.

– Nem kell mást tenni, mint megfigyelni a zöldségesboltokat.

– Mindet? – kérdezte Karcsi csalódottan, mert ez a következtetés ismét messzire tolta el a tolvajt, aki pedig már, úgy érezték, a kezük között van.

– Amennyit csak tudunk!

– És mit figyeljünk meg? – kérdezte Karcsi.

A kis Rece hallatta a hangját:

– Hogy ki viselkedik gyanúsan! Világos!

– Még tovább szűkíthetjük a kört – mondta Marci. – Ki viselkedik gyanúsan azok közül, akik főleg zöldséget vásárolnak. Egyszerű! Mindenki, aki mozogni tud, a saját körzetében végzi a megfigyelést.

Erről megint eszébe jutott Jóska, aki szintén szabadon mozoghatna, ha ő nem találja ki azt az ájulási trükköt.

– Azt javaslom, nézzünk utána Jóskának is. Mindenkire nagy szükségünk van. Ebéd után találkozunk a téren, én addig elugrok Jóskához, és megnézem, otthon van-e már.

A vadlibák helyeslően bólogattak. Elbúcsúztak Pétertől, az udvaron a kis Rece bedugta Lili fejét a fáskamra ajtaján.

– Ismerkedjetek össze!

Lili vidáman csaholt, a csíkosra festett macska rémülten menekült a sarokba. Igyekezett beolvadni az oroszlánok közé.

– Tűz és víz! – legyintett a kis Rece.

Péter a szobában elővette az albumot, egy papírlapot fektetett rá, és homlokát ráncolva próbálta szó szerint leírni az egész logikus gondolkozást.

Marci keserves képpel állított be a térre.

– Jóska még mindig a kórházban van. A fertőző osztályon.

– A fertőző osztályon? – csodálkozott a kis Rece. – Mi a csudát keres ott?

– Lehet, hogy a pálmaházban ráragadt valami. Pestis vagy himlő vagy kolera – fontoskodott Karcsi.

Marci legyintett.

– Akkor rám is rám ragadt volna! – Majd komoran folytatta: – Kutya kötelességünk meglátogatni! Értünk kockáztatta a bőrét.

– És mi nem kapjuk el a fertőzést? Még csak az hiányozna a tavaszi szünethez! – húzódozott Karcsi.

– Akár elkapjuk, akár nem, ennyivel tartozunk Jóskának – jelentette ki a kis Rece. – Gyerünk!

Karcsi se vonhatta ki magát az erkölcsi kényszer alól. Elindultak.

A tér sarkán a kis Rece hirtelen megállt és visszafordult.

– Mi van? – kérdezte Marci.

– Ti nem vettetek észre semmi furcsát?

– Nem. Mit kellett volna észrevennünk?

– Nem tudom. Hadd gondolkozzam!

A kis Rece töprengve nézte a teret, hogy mi az a furcsa, ami kifelé menet az eszébe villant, aztán el is enyészett. A pockok megvoltak, túrták a homokot, a kismamák ia megvoltak, tereferéltek a padokon.

„Hát persze! – csapott a homlokára a kis Rece. – Bagaméri eltűnt!”

– Bagaméri eltűnt! – közölte a vadlibákkal.

– Biztos a kutyája horkolását figyeli – mondta Karcsi.

– Az már rég felébredt! Miben sántikálhat megint?

Gyanús, nagyon gyanús!

Törték a fejüket, hogy az elátkozott fagylaltos vajon miben sántikálhat megint?

– Jó lesz szemmel tartani! – morogta a kis Rece. – Ha nem vigyázunk, megelőz minket!

A kórház fertőző osztálya üvegfallal volt elválasztva. A vadlibák kemény munkával megpuhították a portás szívét, és az beengedte őket, noha nem volt látogatási nap. Karcsi még egy könnycseppet is kipréselt a szeméből a biztonság kedvéért. Most az üvegfalhoz tódultak, és Jóskát keresték a szemükkel. Végre meglátták, Jóska olyan életunt arccal sétált a vígan ugráló bárányhimlős gyerekek között, hogy Marci szíve elfacsarodott.

Kézzel-lábbal integettek neki, mire Jóska felnézett, és az üvegfalhoz ballagott. A hosszú, szürke kórházi pizsama lötyögött rajta, a nadrág szára a földet söpörte, a kabát ujja hosszan túllógott, leffegett a csuklóján, eltakarta az ujjait. Olyan volt Jóska, mint egy nagyra nőtt, szomorú rongybaba.

A vadlibák meghökkentek a szomorú látványon, elnémulva bámulták Jóskát. A kis Rece el akarta oszlatni a mélabús hangulatot, rávigyorgott Jóskára, majd Lilit óvatosan kivette a zsebéből, odanyomta az üvegfalhoz, Lili vidáman nyalogatni kezdte az üvegfalat, de a mutatvány semmi hatással nem volt a fertőző osztály foglyára.

Majd megpróbáltak beszélgetni vele.

– Szervusz! – mozgatta a száját Karcsi.

Jóska bólintott, majd széttárta a karját, hogy minden hiába, nem tudnak beszélgetni.

Ekkor Marcinak eszébe jutott valami. Intett, hogy várjanak, mindjárt jön. Elsietett, a folyosón megkereste a nővért, és megkérte valamire. A nővér mosolyogva jött az üvegfalhoz Marcival. Marci egy noteszt szedett elő a zsebéből és egy golyóstollat.

– Azt mondja a nővér, hogy beadhatjuk a noteszt meg a tollat, csak nem kapjuk vissza.

Kettétépte a noteszt.

– Az egyik felét megtartom. Majd írásban beszélgetünk.

A nővér kinyitotta az üvegajtót, odaadta Jóskának a fél noteszt és a tollat. Majd mosolyogva elment.

Először Marci írta fel nagy nyomtatott betűkkel a noteszlapra:

MIT KERESEL ITT?

És megmutatta Jóskának.

Jóska elolvasta, az üvegfalnak támasztotta a noteszt, és ráírta:

KIVIZSGÁLNAK, AZ ORVOSOK A FEJÜKET CSÓVÁLJÁK.

NEM TALÁLJÁK A BETEGSÉGEMET!

A vadlibák elolvasták. A kis Rece dühöngött.

– Persze, hogy nem találják, mikor nem is beteg! Ezt írd neki!

Marci írta:

MERT NEM VAGY BETEG!

Jóska gyorsan válaszolt:

EZT ÉN IS MONDTAM. ERRE ŐK: DE AKKOR MIÉRT HOZOTT

BE A MENTŐ?!

Erre nem tudtak mit felelni. Aztán, hogy a társalgás ne akadjon el, Marci megkérdezte a noteszlapon:

HOGY VAGY?

Jóska őszintén válaszolt:

UNATKOZOM! BÚSKOMORSÁGBA ESTEM!

A vadlibák szomorúan olvasták az üvegfal mögül jött üzenetet. Törték a fejüket, hogy mivel vigasztalhatnák meg a különös fogságba esett barátjukat. A kis Recének eszébe jutott valami.

– Ezt írd meg! – biztatta Marcit. – Hogy gyakorolja a cirkuszi számát! A gumiembert! Használja ki az időt!

Marci írta:

GYAKOROLD A GUMIEMBERT!

Jóska röviden válaszolt:

JÓ!

A társalgás megfeneklett.

Ekkor mondta el Karcsi különös ötletét. Arrébb húzta őket az üvegfaltól, és izgatottan mondta:

– Én kitaláltam valamit!

– Mondjad! – sürgette Marci.

– De nem fogtok kinevetni?

– Nem! Ígérem!

– Azt találtam ki, hogy Jóska alapíthatna egy múzeumot!

– Micsodát?

– Egy múzeumot. Egy egyszemélyes múzeumot. Hogy ne uralkodjék el rajta a búskomorság.

– És mit rakna ebbe a múzeumba?

– A rosszat.

– Például?

– Például az intőt, a fájós fogat, a szidást meg ezt a fertőző osztályt.

– És ez mire jó? – csodálkozott a kis Rece.

– Ha már egyszer múzeumba került, akkor nem fáj úgy! – Karcsi szeme ábrándosan komoly volt, és őszintén hitt ebben a múzeumdologban. – Hogyha minden kellemetlenséget belerakunk, akkor az már muzeális tárgy lesz! Értitek?

Marci bólogatott, hogy érti.

– Van benne valami!

– És én ezt az ötletet Jóskának adom.

– Rendes srác vagy, Karcsi! – mondta Marci komolyan, mint egy osztályfőnök.

A kis Rece is elmerengett, majd barátságosan mondta Karcsinak:

– Ühüm. Néha a te fejedben is mozog valami. El kell ismerni!

Marci gondolkozott, hogyan is fogalmazza meg az egyszemélyes múzeumot. Majd ezt írta:

ALAPÍTS MÚZEUMOT, ÉS RAKJ BELE MINDEN ROSSZAT!

ÚGY KÖNNYEBB ELVISELNI A SORSCSAPÁSOKAT. KARCSI

ÖTLETE VOLT, DE NEKED AJÁNDÉKOZZA.

Jóska elolvasta, megkereste Karcsit a szemével, és rámosolygott. Gyorsan válaszolt:

KÖSZ! MEGCSINÁLOM!

– írta a noteszlapra, és megmutatta a vadlibáknak.

A nővér jött az üvegfalhoz. Kedvesen kiterelte őket a fertőző osztályról.

A folyosón ki volt írva, hogy „Ügyeletes orvos”. Marci megkérdezte a nővért, hogy egy percre bemehetnek-e, szeretnének érdeklődni a barátjuk állapotáról. A nővér bólintott. A vadlibák bekopogtak, s a halk „szabad”-ra bementek a szobába.

Az ügyeletes orvos szelíden nézett rájuk.

– A barátunkról szeretnénk érdeklődni – állt Marci az orvos elé. – Rátz Jóskának hívják. Tz-vel.

– Igen – mondta az orvos. – És mi érdekel benneteket?

– Hogy mikor engedik ki. Ugyanis Jóska nem beteg.

– Holnap reggel hazamehet. Egészséges, mint a makk! Csak hát, beláthatjátok, előbb alaposan ki kellett vizsgálni. – Az orvos mosolyogva tárta szét karját. Majd udvariasan kikísérte a vadlibákat.

– Ott volt az orrom előtt! – mondta a kis Rece az egybegyűlt vadlibáknak, akik Péter ágyán ültek. Legszélen ült Jóska, akit már kiengedtek a kórházból. – Hallottam a hangját! Hallottam, hogy bevallotta a teknősöket! És hogy legközelebb papagájokat fog lopni!

– Csak éppen nem láttad! Csak éppen azt se tudod, hogy ki az – mondta Jóska.

– Nem tehetek róla, elszállítottak!

– Semmi vész! – szólt közbe Marci higgadtan. – Ez így is nagyon fontos nyom. A logikus gondolkozás meghozta az eredményt!

Marci büszke volt a logikus gondolkozásra, de egyáltalán nem akarta kisebbíteni a kis Rece érdemeit.

– Te pedig nagyon jól megálltad a helyedet. Mindent megtettél, amit lehetett. És végül is te találtad meg az első használható nyomot!

– De legalább kilesett volna a ládából! Csak egy icipicit! Csak egy szemvillanást! Hogy milyen volt az a röhögős! Szőke, barna, fiatal, öreg? – bosszankodott Jóska, akinek határozottan megnőtt az életkedve a kórházban. Türelmetlenül dobogott a lábával.

Péter a kis Rece segítségére sietett.

– Az életkort a hang után is meg lehet állapítani. Gondolkozz! Inkább fiatal volt, vagy inkább öreg?

– Inkább fiatal.

– Foglaljuk össze a tényeket! – állt fel Marci hirtelen az ágyról.

– Elbeszéljük az időt! Gyerünk a padlásra! – szólt közbe Karcsi.

– Nem rohanhatunk ajtóstul a házba! Gyanút fogna a tolvaj! Most riasszuk el, mikor már nyomon vagyunk?

Karcsi behúzta a fejét a válla közé.

– Foglaljuk össze a tényeket! – emelte fel Marci tintás mutatóujját. – Tehát van egy padlás. Azután van egy illető, aki feltehetőleg rendszeresen jár oda zöldségért. Az illetőt nem ismerjük, a padlást ismerjük. Vagyis a padlást kell figyelni. Lehetőleg a nap minden szakában. Tehát meg kell szervezni a figyelést. Figyelőpárokat alakítunk, és kétóránként váltjuk egymást.

– Én Karcsival leszek – mondta Jóska, és nem teljesen önzetlenül. Ha Karcsival lesz figyelőpárban, akkor ott neki is lesz szava, míg Marci vagy a kis Rece mellett kétségtelenül el lenne nyomva.

Karcsi mindenesetre örült Jóska kijelentésének, ők mindig nagyon jól megértették egymást.

– Helyes! Én pedig a kis Recével alakítok figyelőpárt – mondta Marci, majd eltűnődve nézett Péterre.

Péter az albumot szorongatta, s visszanézett Marcira.

– Te meg majd jegyzed a részadatokat! Csak mindent nagyon pontosan!

Péter bólintott. Végül is ez is fontos feladat!

– Most elmegyünk, megnézzük a helyszínt.

Míg a Bőr utca 4. szám felé ügettek, a kis Rece szétosztotta a dióbélt.

– Rágcsáljatok! Ez levezeti az izgalmat.

Rágcsáltak. A kis Rece Lilit is megkínálta, de Lili kiköpte a dióbelet.

A Bőr utca 4. szám előtt kisebbfajta tömeg ácsorgott.

A vadlibák megtorpantak.

– Valami történt! Nézzünk körül!

Közelebb húzódtak a bámészkodókhoz.

A tömeg szétnyílt, hogy utat engedjen két fehér köpenyes férfinak. Az egyik fehér köpenyes egy pecsétviaszt szorongatott, a másik udvariasan köszöngette, amiért utat engedtek nekik. Majd mind a ketten beszálltak egy autóba, és elrobogtak.

Marci megszólította az egyik bámészkodót:

– Tessék mondani: mi történt itt?

– Lepecsételték a padlást! Hatóságilag. A nyulakat meg elvitték teherautón – felelte a bámészkodó.

– Állítólag nyúlvész miatt – kapcsolódott be a beszélgetésbe a másik bámészkodó. – Állítólag! – hangsúlyozta még egyszer, mint aki egészen másra gondol, és egyáltalán nem hiszi el, amit a hatóság mond.

– Miért állítólag? – horkant fel az első bámészkodó. – Nyúlvész és punktum!

– Nana! – vágott titokzatos képet a második. – És ha nincs semmiféle nyúlvész?

– Hát akkor miért pecsételték le a padlást? És miért vitték el a nyulakat?

– Ez az! Éppen ez az! Hogy miért? Ez itt a kérdés!

A vadlibák az öreg nyúltenyésztőt keresték a tömegben, bekukkantottak a kapu alá, a kis Rece hegyezte a fülét, hátha meghallja az ismerős cuppogást, de a kese hajú vénember nem volt sehol.

Marci megkérdezett egy termetes asszonyságot, akinek mind a két kezében hatalmas szatyor lógott, degeszre tömve kenyérrel, hússal, különféle zacskókkal, hogy láthatólag majd leszakadt a keze. De nem tette le, hiszen csak egy percre állt meg.

– Tessék mondani, kérem, az az öreg bácsi, a nyúltulajdonos, hol van?

A termetes asszonyság kapott az alkalmon, hogy megcsillogtassa a fantáziáját.

– Bilincsbe verték és elvitték a rendőrök – suttogta nagy meggyőződéssel, mint aki hiszi is, amit mond.

– Ugyan már! – szólt közbe egy fiatalasszony egy csomag répát lóbálva. – Ott iszik szemben a kocsmában!

Hiába, ez már minden utcai eseménynél így szokott lenni, a mesék, a legendák, a titokzatos történetek úgy születnek, mint eső után a gomba.

A termetes asszonyság nem hagyta magát. Még hogy amit ő mond, az nem igaz?!

– A saját két szememmel láttam! Fényes, nikkelezett bilincset raktak a kezére!

A vadlibák nem várták meg a kibontakozó vita végét, holott kétségtelenül izgalmasnak ígérkezett.

Elindultak a kocsma felé. Még hallották, hogy a két bámészkodó is felemelt hangon vitatkozik:

– Nyúlvész és kész! Mit ért maga ehhez!

– Nana! Én már részt vettem nyúlvadászaton is!

– Mint nyúl vagy mint vadászkutya?

– Nana!

A kocsma előtt megálltak és tájékozódtak. Mindenekelőtt elolvasták a kocsma nevét, amely az ajtó fölé volt kiírva egy bádogtáblára.

– Piros Ló! – álmélkodott Karcsi. – Piros ló nincs is!

– Dehogy nincs! Olyan vörhenyes. Én már láttam olyat, mikor lent nyaraltam a nagymamánál – vitatkozott Jóska. – Meg láttam vasderest is meg pejt meg feketét. Mindenféle színű ló van, kivéve a zöldet. Meg a kéket.

A kis Rece az ablakon leselkedett befelé, és meg is látta a kese hajú vénembert: az egyik asztalnál könyökölt, és merőn nézte az asztalon álló üres söröskancsókat. A kis Rece megszámolta, hét darab volt, a nyolcadik tele volt habzó sörrel, a kese hajú vénember marokra fogta, mintha attól félne, hogy elveszi tőle valaki.

Rece intett Marcinak, hogy jöjjön oda és nézze meg. Marci odajött, és belesett az ablakon.

– Részeg – állapította meg.

– Gyerünk be, hátha ki lehetne szedni belőle valamit –javasolta a kis Rece.

– Jó, de előbb szervezzük meg a figyelőszolgálatot!

Intettek Karcsiéknak, és gyorsan megszervezték a figyelőszolgálatot.

– Álljatok lesbe a ház előtt! – mondta Marci.

– Legjobb lenne, ha álcáznátok magatokat – tette hozzá a kis Rece.

– És ha feltűnik valami gyanús alak, aki a padlás körül szimatol, óvatosan kövessétek! Mi most bemegyünk a kocsmába, megpróbálunk valamit kiszedni a nyúltulajdonosból.

Karcsiék bólogattak, hogy értik, és elindultak a ház felé.

Marci megszámolta a pénzét, a kis Rece sajnálkozva közölte, hogy ő elköltötte a dióbélre minden vagyonát.

– Vendégem vagy egy pohár málnaszörpre.

A kis Rece drámai hangon elsuttogta az ismert versikét:

Egymásra nevettek, és besétáltak a kocsmába.

A pultnál megkapták a málnaszörpöt, s elindultak a kese hajú vénember asztalához.

– Szabad? – kérdezte Marci, s olyan udvarias képet vágott, amilyet csak tudott.

A vénember rájuk nézett fátyolos szemmel, és bólintott. Nem tűnt fel neki, hogy miért pont ide akar ülni ez a két gyerek, mikor teljesen üres a kocsma. Hiszen részeg volt.

Marciék leültek, letették az asztalra a málnaszörpöt.

– Olyan ismerős a bácsi! Itt tetszik lakni a környéken? – kezdte el a beszélgetést a kis Rece.

A kese haja rájuk nézett, és cuppogott valamit.

– Tudom már, honnan ismerem a bácsit! A zöldségesnél szoktunk találkozni – színészkedett a kis Rece, a homlokára csapott, mint akinek most jut az eszébe ez a felismerés.

De teljesen hiába színészkedett. A kese hajú zavaros szemmel nézett rájuk, és nem válaszolt.

– Talán nyulat tetszik tartani vagy teknőst? – tette fel Marci a csapdát rejtő kérdést.

– Nyulat. Teknőst nem – dünnyögte a vénember.

Húzott egyet a korsóból, s tovább dörmögött, a pontok helyén cuppogott egyet.

– De most már nyulat se. Cupp. Semmit se. Cupp. Nyulacskáim! Cupp!

Keserűen felkiáltott, majd nagyot húzott a korsóból. A nyolcadik korsó kiürült, és a sör elmosta a vénember maradék józanságát is.

Csodálkozva nézett a két gyerekre, mintha most venné őket észre. Töprengő arcot vágott, és mutatóujjával feléjük bökött.

– Miért jön a vasárnapra hétfő? He? Miért nem a kedd? Vagy a péntek?

Fenyegetően felegyenesedett.

– Ti loptátok el a hétfőt! Hova dugtátok? Ha nem adjátok elő, bepanaszollak az Állatvédő Egyesületnél!

Marciék kihátráltak a kocsmából. A kese hajú leroskadt a székre, az asztalra hajtotta a fejét, az üres söröskorsók közé. Olyan volt, mint egy kétfülű söröskorsó. Egy cuppogó söröskorsó.

Karcsi és Jóska egy teniszlabdával fejelt a ház előtt. Krétával kijelölték a pályát, kapunak felállítottak két téglát, s belemelegedve fejelték a labdát.

Jóska diadalüvöltése betöltötte a csendes utcát:

– 6:0! Ilyen tudással az olimpián is indulhatnék! Nem is tudom, hogy miért pazarlom rád a tehetségemet?

Karcsi dühösen fejelt kapura, de Jóska fölényesen kivédte.

– Most támadásba lendülök! Védd magad!

Karcsi védett, de hiába, bent volt a hetedik gól.

Marci megbotránkozva nézte a fejelőket.

– Még a megfigyelést se lehet rájuk bízni!

A kis Rece halkan füttyentett a megfigyelőknek. Karcsi elkapta a labdát, és odajöttek.

– Hát így teljesítitek a figyelőszolgálatot?! – támadt rájuk Marci.

– Azt mondtátok, hogy álcázzuk magunkat! – védekezett önérzetében megsértve Jóska.

– A fejelés az álcázás – magyarázta Karcsi szelíden. – Mert mi a feltűnőbb? Ha le-föl sétálunk a ház előtt, vagy ha úgy csinálunk, mintha véletlenül lennénk itt, és ez a ház egyáltalán nem érdekelne? Gondolkozz csak! Fejelünk, és közben szemmel tartunk mindenkit! És mi meg egyáltalán nem vagyunk gyanúsak.

Az okfejtés világos volt és megtámadhatatlan. Ezt Marcinak is el kellett ismernie. És mivel Marci olyan fiú volt, aki habozás nélkül beismeri, ha nincs igaza, megkövette a fejelőket.

– Ügyes elgondolás! Majd mi is ilyesmit fogunk csinálni! – fordult a kis Recéhez.

– Mit szedtetek ki az öregből? – enyhült meg Jóska.

– Semmit. Részeg, mint a pinty! – mondta a kis Rece.

– Mint a csap! Azt úgy szokták mondani – oktatta ki Jóska, aki vérszemet kapott, és kihasználta az alkalmat, hogy egyszer az életben ő is helyreigazíthatja a nagyokosokat.

A kis Rece szó nélkül lenyelte a kioktatást. „Pinty vagy csap, ezen kár vitatkozni!” – gondolta magában.

– Erről jut eszembe, hogy a kocsmát is szemmel kellene tartani – mondta Marci. – Legalábbis fél szemmel oda kellene lesni, hátha felbukkan valami gyanús figura.

– Majd szemmel tartjuk – mondta Jóska. – És azt javaslom, hogy oszoljunk, mert így mi vagyunk a gyanúsak.

Éppen oszolni akartak, Jóskáék a krétával meghúzott pálya felé indultak, Marciék pedig Péterhez, mikor megláttak valamit a tér sarkán, amitől úgy meglepődtek, hogy megmerevedtek, mint egy szoborcsoport. Karcsi a feldobott labdát kapta el, s úgy maradt kinyújtott kézzel; Jóska elfelejtett továbblépni; Marci laza pihenjben állt, mint egy főhadnagy; a kis Rece éppen lehajolt, hogy letegye a földre a kutyát; Lili ég és föld között lebegett, de megbűvölve a látványtól kinyújtózott, mint egy fadarab.

Az utca végén egy vak ember bukkant fel. Fekete szemüveges arcát az ég felé tartotta, mintha azt kémlelné, hogy esik-e az eső. Fehér botjával aprókat kopogtatott a járdaszélen. És igen, vele volt egy hatalmas, lógó pofájú véreb.

Mert Bagaméri volt a vak ember, az elátkozott fagylaltos!

A vadlibák végre felocsúdtak, szemvillanás alatt beugrottak a szemben levő ház kapujába, és onnan lesték Bagamérit, kidugva sorban a fejüket a sarok mögül. Alul Lili, fent Jóska.

A vak ember megállt a 4. szám előtt, botjával kitapogatva a küszöböt, belépett a kapun, s felcsoszogott a lépcsőn. A bot úgy szólt, mint valami végtelenre töltött gépfegyver a háborús filmekben.

A vadlibák alig tudtak szóhoz jutni.

– Ez aztán az álcázás! – szólalt meg végre irigykedve Jóska.

– Nekem mindig gyanús volt! – A kis Rece hangja szigorúan csengett.

– A konkurencia újra keresztezi az utunkat! – szögezte le Marci a tényállást. – Egyelőre nem tehetünk mást, mint hogy szemmel tartjuk.

– Leplezzük le! – javasolta Karcsi.

– Még most korai lenne! S fennáll az a veszély, hogy ő is leleplez bennünket – fontolgatta Marci a lehetőségeket. – Egyelőre meg kell tűrnünk őt is a pályán. Vegyétek be a figyelésbe őt is! Két óra múlva felváltunk. Legjobb lesz, ha itt maradtok, mi meg eltűnünk, hogy ne lásson senki együtt bennünket. Megyünk a bázisra!

Marciék kiosontak a kapualjból, és elindultak Péterhez a bázisra.

Jóskáék tovább lesték a 4. szám vedlett kapuját.

Az elátkozott fagylaltos botjával kocogtatva jött lefelé a lépcsőn, kilépett a kapun, fekete szemüvege mögül végiglesett az utcán, majd elindult a kocsma felé.

– Én megnézem, mit csinál – súgta Karcsi, és a kocsma ablakához lopakodott.

Bagaméri ugyanazt a trükköt próbálgatta, mint Marciék. Kért egy korsó sört, és megkérdezte a cuppogó vénembertől, hogy leülhet-e.

A kese hajú bólintott, és fátyolos szemmel nézte a vak embert, aki a vérebet óvatosan az asztal lábához kötötte, fehér botját a térde közé fogta, és kortyolgatta a sörét.

De hogyan talált rá a nyomra Bagaméri? Egyszerű! Ő is rájött arra, hogy a szálakat a zöldségesboltnál kell keresni. Szorgalmasan végigkérdezett egy csomó zöldségest, míg végre ráakadt a kese hajú nyúltenyésztő nyomára.

Csakhogy Bagaméri el volt maradva, hogy úgy mondjuk, fényévekkel volt lemaradva a gyorsan pergő eseményektől! Nem tudott például a röhögősről, és nem tudott a nyúlvészről! A félhomályban és a fekete szemüveg miatt, amit nem mert levenni, nem látta a padlásajtón a pecsétet.

A házmesterné, akihez bekopogott megkérdezni, hogy hol a nyúlfarm tulajdonosa, éppen mosott, és csak annyit kiáltott ki mérgesen, hogy a kocsmában iszik a vén kese hajú. Csak mikor elment Bagaméri, akkor tűnődött el a teknő fölött, hogy ennyit is kár volt mondani, mert ez a vak úgyse látja, hogy a vén cuppogós kese hajú-e vagy kopasz.

Így talált rá Bagaméri a nyúltenyésztőre, és borzasztóan örült, mert egy könnyű és biztos terv bontakozott ki a fejében: leitatja az öreget, és mindent kiszed belőle.

Karcsi csak annyit látott, hogy Bagaméri int a pincérnek, s a pincér négy korsó sört tett le az asztalra, amelyről már előbb elvitte az üres korsókat, mivel már nem fértek el.

Bagaméri sok tévedése közül ez volt a legújabb. Örömében nem is vette észre, hogy a vén kese hajú már tökrészeg!

A kese hajú cuppogva itta a söröket, és szeme előtt egyre inkább elhomályosult a bőkezű vak ember. Később már kettőt is látott belőle, aminek részegen is örült, mert ugye, mind a két vak ember fizette neki a korsó söröket számolatlanul.

Karcsi visszaballagott Jóskához a kapualjba.

– Nincs semmi vész! Isznak, mint a kefekötő!

Mire Marciék visszajöttek, már hangos éneklés hallatszott ki a kocsmából. Bagaméri cifrázta a nótát, a kese hajú cupogott, mint egy köcsögduda, a véreb néha bele-belebuffogott.

Estig nem történt semmi. Este mind a négy vadliba együtt volt a kapualjban, és gyönyörködve nézték, ahogy Bagaméri a kese hajú vállát fogva tántorog ki a kocsmából. A 4. szám alatt elbúcsúztak, a kese hajú lement alagsori szobájába, Bagaméri pedig zsebre vágta a fekete szemüveget, a botot a hóna alá fogta, és hazaindult. Már nem volt vak ember, mégis megbotlott minden kiálló kőben.

– Holnap újra eljövök! Drága egykomám! – rikkantotta az elátkozott és teljesen elázott fagylaltos.

A vadlibák is hazafelé ügettek. A sarkon elbúcsúztak egymástól.

– Holnap reggel ti kezditek a figyelőszolgálatot – mondta Marci Jóskáéknak.

A kis Rece fütyörészve baktatott az utcán. Behajlított bal karján Lili ült, boldog pofával, mint egy csecsemő.

Gyönyörű reggel volt, az utcán gyerekek ténferegtek, játszottak, tereferéltek, mintha az utca egy óriási Vidám Park lenne.

A kis Rece előtt búzaszőke hajfonatú lány sétált a barátnőjével, vihogtak, sugdolóztak, ahogy a lányok általában. A búzaszőke időnként abbahagyta a vihogást meg a suttogást, rálépett egy-egy kiálló kőre, megpördült, és ábrándos arccal, fennhangon mondta:

– Szünet!

Csak ennyit, semmi többet. Újra folytatták a vihogást és sugdolózást, majd újra egy kiálló kő, pördülés, ábrándos arc.

– Szünet!

A kis Rece érdeklődéssel figyelte a műveletet. Nem tudta megfejteni, hogy mit jelenthet. Valószínű, hogy a búzaszőke sem tudta volna megmagyarázni pontosan, hogy miért csinálja. Csak. Mert tavasz van, szünet van, és gyönyörű ez a reggel!

A kis Rece gondolatai visszatértek a nyomozáshoz. Jóska és Karcsi már biztosan elkezdte a megfigyelést. Nemsokára leváltják őket Marcival. Valakinek Bagamérit is szemmel kellene tartani, mert ez az erőszakos fagylaltos még elhalássza előlük a tettest. Bár amilyen szerencséje van! Hiszen még egy olyan egyszerű üzletben is csődöt mondott, mint a fagylaltárusítás. De azért sose lehet tudni! Mert például ez a vakember-dolog egészen jó ötlet!

A kis Rece nyugtalan lett. „Azért nem kell megijedni! – nyugtatta magát. – Ha mi összedobjuk az eszünket, Bagamérinak nem terem fű!”

– Fiatalúr! Halló! Levele van!

A kis Rece felriadt gondolataiból, Lili is abbahagyta a szunyókálást, vakkantott egyet.

A postás állt előtte, hatalmas bőrtáskájában kotorászott, mint egy bajuszos kenguru, és egy levelezőlapot nyomott a kezébe.

A kis Rece forgatta a lapot. A címzés neki szólt, a feladó nem volt ráírva. A lapon csak ennyi állt:

– Valami titkosírás, ugye? – lesett a lapra a postás mosolyogva.

– Nem titkosírás! Számtanpélda. Köszönöm szépen – hárította el a kis Rece a kíváncsiskodást.

A postás szalutált, és egy gyakorlott mozdulattal a hátára lendítette a bőrtáskát. Mintha púpja nőtt volna. Kacsázva cipelte a púpját.

„Ezt Süle írta” – nézte a levelezőlapot, de nem tudta megfejteni a titkosírást.

Gyorsabbra fogta lépteit, Lilit a hóna alá szorította, úgy kocogott Péterhez.

Péternél már ott volt Marci. A kis Rece letette elébük a levelezőlapot.

– Most kaptam a postástól.

Péter előkereste az albumból a titkosírás táblázatát, odaadta Marcinak. Marci ceruzát vett elő, és megfejtette Süle üzenetét.

SEGÍTSÉG! VÉGEM VAN!

Megütődve nézték Süle kétségbeesett üzenetét, mint valami palackból előkerült segélykérést, amely hónapokig úszott az óceánban, és hajótörésről, vízbefúlásról és egyéb katasztrófákról tudósít.

Leghamarabb Marci szedte össze magát.

– Ennek fele se tréfa! Süle bajban van!

Ebben egyetértettek. A tragikus tömörségű üzenet ugyan nem részletezte, hogy mi lehet az a baj, de ez most nem volt fontos, mindnyájan pontosan tudták, megértették, hogy Süle bajban van. Marci a kis Recére nézett, komolyan, eltűnődő szemmel, mint egy hadvezér néz kedvenc hadsegédjére az általános szorongattatásban.

– El kell menned! Nézz körül, hogy mi van, és segíts, ha tudsz! Addig én majd egyedül végzem a megfigyelést.

– Elmegyek – mondta a kedvenc hadsegéd, azaz a kis Rece, az alkalomhoz illő elszántsággal. – Addig vigyázzatok Lilire! – nyújtotta oda a kutyát Péternek.

Péter átvette a kutyát. Lili párás szemmel figyelte a gazdáját, de megérezve, hogy súlyos dolog lóg a levegőben, fegyelmezetten nyugton maradt.

– És ügyeljetek Bagamérira! Ne tévesszétek szem elől! – szólt vissza a kis Rece az ajtóból. Mint aki végrendelkezik, mielőtt elindul a veszélyes útra.

– Ügyelünk. Te is ügyelj mindenre!

Három aggódó szempár nézett a távozó után.

A kis Rece Süléék háza körül sündörgött, és azon törte a fejét, hogyan beszélhetne bajba jutott barátjával. Az emeleti ablakot figyelte a másik oldalról egy fa mögé húzódva, s aprókat füttyöngetett.

Az ablakban megjelent Süle feje, a kis Rece éppen elő akart bújni a fa mögül, mikor egy szigorú arcú nő elrántotta Sülét az ablakból, és összehúzott szemmel körülnézett az utcán.

A kis Rece türelmesen lapult a fa mögött, hiszen majd csak adódik valami alkalom. Süle már tudja, hogy itt van, s ketten majd csak összehoznak valamit. Közben találgatta, hogy ki lehet a szigorú arcú nő.

A szigorú arcú nő Süle nagynénje volt, aki Debrecenből utazott föl Pestre, és Sülééknél szállt meg.

Megjelenése nagy felfordulást okozott a Süle család békésen folydogáló életében. Harcias vénkisasszony volt, aki energiáit abban élte ki, hogy folyton beleszólt mások dolgába. Rögtön azzal kezdte, hogy átrendezte a lakást. Megállt a szoba közepén, és szigorú szemét összehúzva kijelentette:

– Ez a lakás aszimmetrikus! Összevissza vannak benne a bútorok!

Süle apja megadóan tárta szét a karját, mint aki beismeri a súlyos bűnt, hogy bizony ez a lakás aszimmetrikus.

– Majd én rendet csinálok! Bízzátok rám!

Rábízták, hadd teljen a kedve, ők úgysincsenek otthon egész nap.

Süle eleinte kárörvendő képpel nézte a nagynéni garázdálkodását a lakásban. De rögtön leolvadt az arcáról minden mosoly, mikor a nagynéni, meghallván a macskaügyet, a rejtélyes éjszakai kimaradást, változatlanul szigorú arccal kijelentette:

– És a gyereket is kezelésbe veszem. Ez a gyerek teljesen elzüllik! Koszos a térde, rendetlen a ruhája! – És orrát felhúzva mérte végig.

Süle segélykérően nézett a szüleire, de azok nem mertek szembeszállni a nagynéni szigorával. Cserbenhagyták Sülét.

– Először is: befejeztük a csavargást! És ez csak akkor lesz tökéletes, ha nem hagyod el a lakást. Majd segítesz nekem rendezgetni. Másodszor: megtanulsz rendesen viselkedni, öltözködni! Mint egy úrigyerekhez illik!

Fenyegetően körülnézett, de senki se vitatkozott vele.

– Mert a mi családunk valamikor úricsalád volt! Valódi úricsalád! Ezt jól vésd az eszedbe!

A nagynéni most olyan volt, mint egy címerpajzs. Csak egy kard hiányzott a kezéből, de azt nem volt nehéz odaképzelni.

– Éppen ezért, ha befejeztük a lakásrendezést, beviszlek a Divatszalonba manökennek.

Ezt Süle nem értette pontosan, hogy mit jelent, csak sejtette, hogy valami furcsát, mert a szülei most először vágtak meghökkent arcot.

Az apja a fejét vakarta, és először szánta el magát, hogy tiltakozik.

– Azért nem kell majmot csinálni ebből a gyerekből! – dünnyögte az orra alatt.

De a nagynéni csírájában elfojtott minden lázadást.

– Te csak hallgass, Alfréd! Neked sem ártott volna egy kis úri divat.

Szavaiban mérhetetlen gúny csengett, és még gúnyosabban nézte öccse kinyúlt pulóverét, kicsit kitérdelt nadrágját.

Süle apja tehetetlenül tárta szét a karját. Süle sorsa megpecsételődött.

Még az előszobában sikerült elcsípni az apját egy szóra és megkérdezte tőle, hogy mi a csuda az a manöken.

Az apja morogva válaszolt, nem nézett Süle szemébe.

– Aki bemutatja a legújabb divatot.

Sülének rémlett valami, hogy moziban látott már ilyet. Pufók, malacképű, ondolált hajú, idióta kis kölykök illegnek-billegnek a reflektorfényben. Ezen mindig visítva röhögtek, ha látták a híradóban.

Most nem röhögött, most rettenetes pánikba esett.

„Úristen! – motyogta. – Végem van!”

Elhatározta, hogy megszökik, de akkor még nem volt tisztában szigorú nagynénje képességeivel. Először lebecsülte, úgy gondolta, könnyűszerrel túljár egy ilyen élemedett asszonyság eszén.

Tévedett. És később megtanulta tisztelni nagynénje képességeit.

A nagynéni keresztülhúzott minden szökési kísérletet. Bezárta az ajtót, és a kulcsot tüntető mozdulattal zsebre vágta.

A bevásárlásokat maga intézte el, végigszekírozva a környék valamennyi eladóját, fűszeresét, hentesét, pékjét. Sose volt megelégedve semmivel. A fűszeres a raktárba menekült, ha meglátta. A hentes nem volt gyáva ember, valamikor birkózott is, de ha a nagynéni belépett az üzletbe, még ő is megijedt, reszketni kezdett kezében a kés, és abba kellett hagyni a szalámiszeletelést. A pék bírta a legtovább. Udvariasan mosolygott kövér képével minden zsörtölődő megjegyzésre. Lelkesen bólogatott a néni hosszú magyarázatára, hogy hogyan kell sütni a kenyeret, mennyi élesztőt, krumplit, kovászt kell beletenni, de mikor a néni meggyanúsította, hogy a kalácsból kilopja a mazsolát, biztosan azért ilyen kövér, a pék idegei is felmondták a szolgálatot.

Még annyi ereje volt, hogy megkérdezte a nénitől, meddig marad Pesten, s mikor megtudta, hogy két hétig, elment az SZTK-ba, és beteget jelentett. Az orvos simán kiírta gyomoridegességgel.

Sülének nem volt semmi esélye a szabadulásra. Kétségbeesett hangulatában már arra is gondolt, hogy egy jól alkalmazott derékfogással elgáncsolja egyszer a nénit az utcán, és elszalad. Mert Süle egyszer-kétszer volt dzsúdózni egy ifjúsági szakosztályban, s tudott egypár jó fogást. De hát erről az ötletről is le kellett mondania, mert ez nem segítene semmit, itt a testi erő nulla, a néni felállna, leporolná magát, és a helyzet csak súlyosabb lenne.

Ekkor írta az első levelet, titkosírással, a vécén, s egy ritka pillanatban, mikor a néni nem figyelt oda, kidobta Jóskának az ablakon.

A második levelet úgy juttatta el a kis Recének, hogy talált otthon egy üres levelezőlapot, megcímezte, ráírta a segélykiáltást, s mikor mentek a nénivel a Divatszalon felé, a villamoson egy ismerős fiúval találkozott. Süle óvatosan kacsintott a fiúnak, s szabad kezével háta mögé dugta a levelezőlapot. A fiú megértette, szótlanul odasomfordált, elvette a levelezőlapot, és visszakacsintott, hogy minden rendben.

– Mit kacsingatsz?! – csapott le a néni Sülére, de már elkésett, az akció sikerült.

– A huzat… – rángatta Süle a szemöldökét.

– Erről is le kell szoknod! Egy úrigyereknek nem rángatózik az arca.

A villamoson többen felnevettek, Süle piros lett a rendreutasítástól, de ezzel a néni egyáltalán nem törődött. Még szorosabban fogta Süle kezét.

A nagynéni sokáig sustorgott a Divatszalon vezetőjével, egy szemüveges, kifestett öreg nővel, közben Sülére pillantgattak, olyasformán, mint ahogy egy eladó lovat nézegetnek a vásárban. Süle igyekezett olyan lomposan állni, ahogy csak tudott. Fél vállát leeresztette, hátát begörbítette, térdét megrogyasztotta, de mindez semmit sem használt.

A vásárt nyélbe ütötték, a Divatszalon vezetője felvette Sülét manökennek.

– Otthon még gyakorolják a járást! Egy könyvet a fejre, hogy egyenes legyen a gerinc! A legközelebbi bemutatón már fel is léphet.

A nagynéni bólogatott.

Otthon Süle könyvvel a fején járt fel-alá a szobában, fájt a gerince, megmerevedett a nyaka, de nem volt kegyelem, a néni a fotelból egrecírozta, mint egy őrmester.

– Mellet ki, hasat be! Az orrodon vegyél levegőt! Csukd be a szád!

Azután következett a fodrász, aki a néni alapos utasítgatásaira rendbe hozta a haját, ondolált bele egy hullámot, úgyhogy mikor Süle a tükörbe nézett, majdnem sírva fakadt.

S most itt van a felmentő csapat, azaz a kis Rece, csak még nem tudja, hogyan beszéljék meg a dolgot. Mikor meghallotta a füttyögést, visszatért szívébe a remény. Már az is nagyot lendített az életkedvén, hogy a barátai nem feledkeztek meg róla. Hogy nincs egyedül, hogy valahol vidám gyerekek szaladgálnak a napsütésben teljesen szabadon!

A kis Rece volt a galamb, aki annak idején az öreg Noénak zöld ágat hozott a csőrében: az élet üzenetét, a remény zöld ágát, hírt egy szebb világból.

A kis Rece csőre ugyan jelenleg dióbéllel volt tele, azt rágcsálta, s várta, hogy adódjék valami alkalom a beszélgetésre.

Ez az alkalom el is jött, a néni leszaladt bevásárolni, az ajtót bezárta, a kulcsot tüntetőleg zsebre vágta, s egy szigorú pillantást vetett az ondolált hajú Sülére, hipnotizáló pillantást, amilyet az óriáskígyó vet a nyúlra.

A nyúl, vagyis Süle bele is remegett, amit a néni elégedetten vett tudomásul. Csakhogy most az egyszer tévedett a néni: Süle az izgatott örömtől remegett, hogy mégis beszélhet a barátjával, s valamit ki fognak találni.

Mikor a néni elment, az ablakhoz szaladt, s integetett a kis Recének, hogy jöjjön fel gyorsan.

A kis Rece felügetett, s az előszobaajtó rácsán keresztül benyújtotta a kezét. Süle megrázta, s úgy kapaszkodott a kicsit piszkos, tintafoltos, ragasztós s egyéb kielemezhetetlen nyomokat viselő kézbe, mint egy rab.

Röviden elmondta a helyzetet, lefestette a kelepcét, amelybe beleesett; a kis Rece bólogatott, Süle ondolált hajára nézett, és egyből megértette, hogy a helyzet súlyos.

– Délután lesz az első fellépésed?

– Igen. De nem élem túl a szégyent! – suttogta Süle elcsukló hangon.

– Nyugi, nyugi!

A kis Rece törte a fejét, homlokát ráncolta, a tarkóját vakargatta, majd elvigyorodott.

– Fel a fejjel! Van egy ötletem. De most rohanok, nehogy meglásson a nénikéd! Délután ott leszek, és ne félj, kihúzlak a bajból! Viselkedj úgy, mintha nem is találkoztunk volna, kövesd vakon a nénikéd parancsait! Na, szia!

A kis Rece lerohant a lépcsőn. Süle arcába visszatért a vér, szívébe a remény; nem tudta, mit talált ki a barátja, de nagyon bízott benne, hogy meg fog szabadulni a kelepcéből.

A Divatszalon tömve volt illatos, felékszerezett, kifestett múmiákkal, csiripelő öregasszonyokkal. A zene halkan szólt valahonnan, de nem lehetett jól hallani a lármától.

Megérkeztek Süléék is, hátramentek a függöny mögé. Süle jobbra-balra forgatta a fejét, de nem látta a kis Recét. Éppen akkor kapcsolták be a reflektorokat, a Televízió stábja próbált, mérték a fényt az operatőrök, egy kövér kopasz meg le-fel rohangált, mindenkit megszólított, és jegyezgetett a noteszába.

A kis Rece még Süléék előtt szerencsésen bejutott, és átfurakodott a tömegen. Szépen meg volt fésülve, degeszre tömött táskát szorongatott a hóna alatt.

– Az öltözőbe! – vetette oda az ajtónállónak, aki szó nélkül beengedte.

A néni kiment, rábízta Sülét az öltöztetőkre, s leült az első sorba, olyan büszke arccal, mintha övé lenne ez a szalon.

Süle végre meglátta a kis Recét. Egy függöny mögött lapult, onnan sziszegett. Süle visszasziszegett, és a nagy felfordulásban odasomfordált a függönyhöz.

– Szerezz nekem egy nagykabátot! – sziszegett a kis Rece.

Süle bólintott, és ártatlan képpel sétálgatni kezdett a rengeteg gyerekruha között. Az öltözőben sorban álltak a kibodorított hajú gyerekek, kényeskedve nézegették egymást, a szép ruhákat, mint valami elkapatott filmszínészek. Süle egy óvatlan pillanatban lecsapott egy tavaszikabátra, és flegma ábrázattal sétált a függönyhöz. Beadta a kabátot.

– Figyelj ide! – sziszegett a függöny. – Mikor te következel, erre jössz majd a függöny felé, és gyorsan helyet cserélünk. Én megyek ki helyetted. Te pedig csak arra ügyelj, hogy merre tudsz elmenekülni. Velem ne törődj, én majd elpucolok. A sarkon találkozunk!

Süle bólintott, és visszasétált a gyerekek közé. Majd felöltöztették őt valami bársonyból-csipkéből készült fantasztikus ruhakölteménybe, és adtak neki egy műanyag lapot, amelyre egy hármas volt ráfestve.

A kifestett öreg nő beszédet tartott nekik.

– Drágicáim, figyeljetek ide! – És finoman tapsolt.

A drágicák végre odafigyeltek.

– Mindenki úgy viselkedjen, ahogy az egy manökenhez illik! Értem? Amikor a számot szólítják, szépen kimentek, ott kint van egy pást, másképpen egy emelvény. Végiglibegtek rajta, meghajoltok, megfordultok és visszajöttök. Én majd kint leszek, és bekonferálom a modellt. Rajta, drágicáim!

Megcsipkedte, megpaskolta a drágicák arcát. Süle óvatos grimaszt vágott, mikor az illatos, felékszerezett, csontos kéz az arcához közeledett.

Az öreg nő kiment, köszöntötte a közönséget, a reflektorok felgyulladtak, a televíziós kamerák ide-oda fordultak. Az öltözőre félhomály borult, mindenki az elválasztófüggönyhöz ment leselkedni.

Az öreg nő műfogsorát villogtatva bekonferálta az első számot.

– Tölcsérvonalú átmeneti kabát, nagy gallérral, aszimmetrikus gombolással. Elárulom önöknek, kedves közönség, hogy valódi Dior-modell! Különösen molett gyermeknek ajánlható.

Kiment az első gyerek a tölcsérvonalú kabátban, amely valódi Dior-modell. Végiglibegett, kényeskedve meghajolt, majd visszasétált. Szólt a zene.

A székekről elragadtatott nyögések, áradozások hangzottak.

– Ah, de cuki! De kis hercig!

Meg ilyesmi. Ilyenkor a termet súlyosan megfekvő illatfelhő megemelkedett.

Az első gyerek unott mosollyal bezsebelte a tapsot, és visszament a függöny mögé.

A divatcsászárnő a második számot is bekonferálta.

– Egy szép, könnyű délutáni zsúrruha. Vonzó megjelenés! Elegancia!

A második számú gyerek is végiglibegett vonzó megjelenésű, elegáns zsúrruhájában a dobogón.

Zene, elragadtatott nyögés.

A divatcsászárnő elégedetten villogtatta műfogsorát, igyekezett úgy állni, hogy a tévékamera a profilját fényképezze.

Most jött Süle, a harmadik szám.

– Narancssárga bársony Chanel-együttes. A ruha vonala a csípőig testhez álló, csipkéből készült nagy gallérral, hozzá illő cipővel. Alkalmi ruha. Operába is el lehet menni benne…

A kis Rece gyorsan kiugrott a fedezékből, Süle odaadta a műanyag táblát, s felhasználva a félhomályt, füléig érő vigyorral a kijárat felé húzta a csíkot.

A kis Rece kilépett a reflektorfénybe, végigkacsázott a dobogón, hajlongott, pukedlizett, még a kalapját is meglengette az ékszeres múmiák felé.

Csak a zene szólt. Különben csend volt.

Döbbent csend.

Óriási feltűnést keltett, amitől mindenkinek a torkán akadt a hang. Nem is csoda, ha belegondolunk, hogy az alkalmi, narancssárga, csipkegalléros ruha helyett csíkos trikó volt rajta, harmonikanadrág, csámpás cipő, keménykalap és krumpliorr!

A kis Rece vigyorogva illegett a dobogón, kalapját lengette, s odáig merészkedett, hogy csókokat dobált a megdermedt közönségnek.

A múmiák végre magukhoz tértek.

– Hallatlan! Szemtelenség! Nahát!

Kórusban rémüldöztek.

A kis Rece még egy búcsúcsókot hintett feléjük, és olajra lépett.

Villámgyorsan eltűnt a függöny mögött.

Kitört a botrány. A csontos karok hadonásztak, az ékszerek csörögtek.

A divatcsászárnő először arra gondolt, hogy elájul, de aztán összeszedte magát, és a függöny felé indult, hogy utánanézzen ennek a hallatlan, szemtelen tréfának.

Ekkor valaki megfogta a könyökét. A kövér kopasz volt a Televíziótól.

– A Televízió Gyermekosztályától vagyok. Kérem szépen megismételni az előbbi számot! Ilyen kell nekünk, úttörőknek! Ilyen vidám dolog!

A divatcsászárnő fagyosan nézett a kopaszra.

– Mi nem gyártunk úttörőruhát! Azt az államiban tessék!

Sarkon fordult, besietett a függöny mögé.

De a kis Rece már elpucolt. A küszöb közelében, a földön hevert a krumpliorr, elejtette a rohanásban.

A divatcsászárnő felvette, undorodva tartotta az ujjai közt, s magából kikelve rikácsolta:

– Ki volt a hármas?! Meg ne lássam többet! Be fogom perelni!

Egy ősz hajú titkárnő remegő kézzel a listát nézegette.

– Valami Süle. A nagynénjével jött.

– Hívja be, kérem!

A titkárnő kiment a nézőtérre a néniért.

Közben odakint a kövér kopasz a Gyermekosztályról megsértődött, leállította a forgatást, a televíziósok csapkodva, lármázva összepakoltak.

A közönség azt hitte, hogy vége van a bemutatónak, morogva, kárálva tódult kifelé.

A néni is feltűnt a függöny mögül, fülig pirosan a dühtől, zavarában végigment a dobogón, majdnem lelépett, s ha lehet, még dühösebben visszafordult és hazaügetett.

Otthon összepakolt, egy cédulát tett az asztalra:

ENGEM TÖBBET NEM LÁTTOK!

Süle és a kis Rece a sarok mögé húzódva figyelte a bőrönddel trappoló nagynénit.

Süle szívéről nagy kő esett le. Akkorát sóhajtott, mint egy bánya.

– Köszönöm! Soha nem fogom neked elfelejteni!

A kis Rece kezét rázogatta, majd összekócolta a haját, a vízhullámot próbálta eltüntetni.

– Holnap találkozunk Hörömpőnél! Remélem, nincs több nagynénéd! – búcsúzott a kis Rece, és sietett haza, hogy még elérje a televízió esti adását. Hóna alatt vitte a táskát, benne a bohócöltözéket.

A Süle család a vállát vonogatva vette tudomásul a néni céduláját. Süle apjában valami bűntudatféle is motoszkált, mert a végén azt mondta:

– Megszüntetem a szobafogságot. Holnaptól kezdve szabad vagy.

A kis Rece otthon gyorsan fogadást kötött a bátyjával, hogy ő még ma este szerepelni fog a tévében. A nagy Rece szánakozó mosollyal tette ki az ötforintost, és bekapcsolták a készüléket.

A kis Rece annyira megnyerte a fogadást, hogy rajta kívül mást nem is mutattak a Divatszalonból. A kövér kopasz a Gyermekosztályról vitriolos szavakkal fűszerezte a kis Rece produkcióját:

– Egyes divattervezők a Habsburg-monarchiába álmodják vissza magukat, csupa hercegfiókának öltöztetik ép ízlésű és egészséges humorú gyermekeinket. A proletáröntudat felszisszen az ilyen babazsúros, cukorfalatos, kikent-kifent ruhákra! Most pedig bemutatunk egy vidám jelenetet, amelyben egy gyermek kigúnyolja a belvárosi divatmajmolást.

A nagy Rece elképedve nézte a képernyőt.

– Hogy kerültél ide?

– Ha akarod, téged is bevihetlek. Nagyon jók az összeköttetéseim – hencegett a kis Rece fennhéjázva, és gyorsan beseperte a pénzt.

Karcsiék lankadatlanul figyelték a Bőr utca 4. számot, de a tettes nem jelentkezett.

Bagaméri ígéretéhez híven felbukkant, fehér botjával kopogtatott a cuppogós nyúltenyésztő ablakán, majd átvonultak a Piros Lóba sörözni. A cuppogós nyúltenyésztő még a tegnapi sörivást sem pihente ki, úgy élt, mintha álmodna, a dolgok összefolytak előtte. Már a különös vak emberen se csodálkozott, aki fel-felbukkan, és bőkezűen fizeti a söröket. Csak cuppogott bánatosan, s elveszített nyulait siratta.

Ez volt a helyzet, mikor Süle is bekapcsolódott a nyomozásba. Legelőször is alaposan tájékozódott mindenről, lelkesen bólogatott, mikor Péter a logika vastörvényeit magyarázta, s hogy e vastörvényekkel csaptak le az öreg cuppogósra a zöldségesboltban.

Süle a vízhullámot tördelte, gyűrögette a hajában, úgy hallgatta Pétert, aki az albumból olvasta fel a „teknősügy” eddig felderített részleteit.

– Különben itt van a titkosírás megfejtése is! – nézett fel Péter az albumból. A nyomozati anyaghoz csatoltuk. Nagyon jó titkosírás! Te találtad ki?

Süle nem akart idegen tollakkal ékeskedni, szerényen bevallotta az igazságot.

– Nem. Valamikor olvastam valahol. És most felhasználtam.

– Akkor is nagyon jó! Ezt megőrzöm majd. Ez lesz a vadlibák titkosírása.

Süle áldását adta a titkosírás ilyetén felhasználására. Felállt, a tükörhöz lépett, megnézte, hogy az a nyavalyás vízhullám kiment-e már a hajából.

A kis Rece és Marci vigasztalta.

– Már alig lehet észrevenni! – mondta Marci.

– Egyszer jól megázol, és kimegy az egész. Ilyen kis vacak vízhullámot egy közepes záporeső is elmos! – okoskodott a kis Rece.

Péter az órára nézett.

– Ideje, hogy induljunk!

A kis Rece hóna alá kapta Lilit, Süle kiment a fáskamrába a csíkosra festett macskáért. Madzagot kötött a nyakára, hogy el ne szaladjon, majd ő is a hóna alá csapta a macskát.

– Ezt is viszem. Különben is kell neki egy kis friss levegő. Nem akarom, hogy kitörjön rajta az életuntság. Elég nagy csapás ez a csíkozás is…

Marci ellenezte a csíkosra festett macska bevonását a nyomozásba.

– Azért ez egy kicsit feltűnő lesz. Valahogy álcázd! Így mindnyájan lebukunk!

Péter felajánlotta az aktatáskáját, hogy Süle rakja abba a macskát, akkor nem látszik a csíkozás.

Süle belerakta a macskát az aktatáskába, fejét szabadon hagyta, s nagy gondosan ráhúzta a cipzárat. Majd az egészet a hóna alá vágta, és elindultak, hogy leváltsák Jóskáékat.

A kapualjban találkoztak. Jóska beszámolt a váltásnak:

– A helyzet változatlan!

Majd gratuláltak Sülének a szerencsés megszabaduláshoz. Faggatták, hogy mi volt, de Süle nagyon kurtán válaszolgatott. Emlékezni se akart manöken korára.

– Beszéljünk másról! – zárta le a témát. – Mindenkit érhet baleset! – S a Bőr utcát vizsgálgatta összehúzott szemmel.

Jóskáék éppen indulni akartak, amikor a kis Rece éleset sziszegett, visszarántotta Jóskát a kapualjba.

– Vigyázz! Ott jön valaki!

Meglapultak, figyelték a 4. számot.

Egy pattanásos kamasz őgyelgett a kapu előtt, sunyi pillantásokat vetett jobbra-balra, zsebre dugott kézzel, fütyürészve elsétált az utca végéig, majd vissza.

Gyanús volt, nagyon gyanús!

A pattanásos visszaért a 4. szám alá. A vadlibák beugrottak a kapu mögé, s a kémlelőablakon leselkedtek kifelé.

A pattanásos nekiiramodott, és felszaladt a lépcsőn.

– Tyűha! – füttyentett Süle. – Itt valami bűzlik!

Az orrát vakargatta eltűnődve.

– Hol láttam én ezt a pofát? Valahol láttam! De hol?

Mindenesetre lapultak, mint falon az árnyék, s várták a fejleményeket.

A pattanásos újra megjelent a kapuban, s nagyon bamba képet vágott.

– Megvan! – csapott a homlokára Süle.

– Mi van? – kérdezte a kis Rece visszafojtott hangon.

– A beszélő majomteve! Ő az! Egész biztos ő a tettes! Emlékeztek rá? Az Állatkertben ült egy padon. Majdnem hasra estünk a lábában!

A vadlibák agyában fény gyúlt, hihetetlen élességgel látták az összefüggéseket. Csakis a pattanásos lehet a tettes!

– Ellenőrizhetjük a röhögését – suttogta a kis Rece. – Akkor minden kiderül!

A beszélő majomteve átvágott az utcán, s a Piros Ló felé slattyogott. A vadlibák izgatottan utána tódultak, s a Piros Ló ablakához nyomták az orrukat.

A pattanásos körülnézett a homályos helyiségben, majd felfedezve a cuppogóst, leült az asztalukhoz. Sunyin végigmérte a részeg vak embert, majd hangtalanul röhögve kicserélte a söröskorsóját, egy üres korsót tett a keze ügyébe, a sört pedig meghúzta.

Bagaméri rezzenéstelen arccal figyelte a sörlopást, érezte, hogy nemhiába várt, mert íme, a tettes megjelent a színen.

Kívül a vadlibák, bent Bagaméri figyelte a pattanásos minden mozdulatát.

A pattanásos csapdába esett, csak még nem tudott róla.

Gyanútlanul izgett-mozgott, hetyke, kihívó tekintettel nézett körül, meghúzgálta a véreb fülét, szemérmetlen vigyorral kortyolgatta a vak ember sörét.

– Na, fater, mi a dörgés? – kérdezte a cuppogóstól, mikor felhajtotta a maradék sört is.

A cuppogós félrehajtotta a fejét, mint egy madár, s fél szemmel vizsgálgatta a pattanásost. Majd a másik szemével is megnézte, míg végre felismerte.

– A nyulak! Nyulacskáim! – nyögte.

– Mi van azokkal a büdös nyulakkal? Eladta őket? Éppen ideje volt! S mennyi pénzt kapott, fater? Azt isszák el éppen?

A cuppogós tiltakozva rázta a fejét, mivel beszélni már nem tudott.

– És ki ez a vak koldus? – mutatott Bagamérira.

Bagaméri szelíden mosolygott, mint egy ütődött.

– Ő fizeti a sört – nyögdécselte a cuppogós.

– Igen? Hát akkor jöhet a sör! Nagyon száraz a torkom!

Bagaméri a pult felé intett.

– Három korsó sör! – mondta a levegőbe.

A pincér kihozta a söröket, lerakta eléjük az asztalra.

– Nemsokára teli lesz az én zsebem is dohánnyal – mondta titokzatosan a pattanásos.

Bagaméri feszülten figyelt.

– Szóval, mi van azokkal a büdös nyulakkal? – kérdezte a fiú.

– Nyúlvész! – nyögte ki az öreg cuppogós.

– Vagyis fuccs a nyulaknak! – legyintett a pattanásos, felhajtotta a sört, felállt, megveregette a cuppogós vállát.

– Ne búsuljon, faterkám! Majd társulunk, és príma üzleteket csinálunk. Én most megyek, várnak a páncélozott kecskebékák.

A kijárat felé indult zsebre dugott kézzel.

Bagaméri gyorsan fizetett, megmarkolta a véreb pórázát.

A vadlibák elugrottak az ablaktól, és elbújtak a sarkon.

A pattanásos az ajtóban csücsörítette a száját, és úgy fütyült, mint egy megkergült rigó. Átvágott az utcán, hatalmasat rúgott egy kavicsba, a kavics süvítve szállt, mint egy golyó, s pontosan telibe talált egy sütkérező macskát. A macska felnyávogott, panaszos hangja hosszan rezgett a könnyű, tiszta, tavaszi levegőben.

Bagaméri teljesen elfeledkezett róla, hogy ő most vak ember, merészen vágott át a forgalmon, biztosan vette a kanyarokat, nem nézett se jobbra, se balra, lázasan haladt a pattanásos nyomában.

A vadlibák Bagamérit követték izgatottan. Mindenkit hatalmába kerített a vadászszenvedély, még a csíkosra festett macska is összehúzta a szemét a táskában, Lili pedig kitágult orrcimpákkal szimatolt a kis Rece hóna alatt.

Így kanyarogtak egyik utcából a másikba. Elöl a pattanásos, mögötte Bagaméri a vérebbel, s leghátul a vadlibák.

Egyszer csak a pattanásos megtorpant egy kirakat előtt.

Bagaméri egy hirdetőoszlop mögé ugrott, berántotta a vérebet is. A véreb unott pofával szaglászta a plakátokat.

A vadlibák egy újságosbódé mögé húzódtak. Közömbös arcot vágva nézegették a kirakott képeslapokat. S mikor az újságárus kidugta a fejét a kis ablakon, mint egy kopasz nyakú keselyű, hogy mit tetszik – Jóska zavarában rábökött az egyik újságra. S csak amikor kifizette, akkor nézte meg alaposabban, hogy mit is vett. Orvosi Hetilap – ez volt ráírva az újságra.

– Nem baj – súgta a kis Rece. – Ha felnősz, megérted! Akkor majd elolvasod!

Jóska kényszeredetten vigyorgott.

A pattanásos úgy tett, mintha szívből érdekelné a kirakatba tett permetezőgép meg szőlőprés, közben fél szemmel felmérte a terepet. Rövid vizsgálódás után meglátta a véreb bamba pofáját s Bagaméri fehér botját.

Csúnyán felröhögött.

Gyanús volt neki ez a vak ember már a Piros Lóban is. Mert mi az, hogy számolatlanul fizeti a söröket? Csak úgy? Olyan nincs! Ezt az öreg cuppanós beveheti, mert annak agyára mentek a nyulak. De ő azonnal tisztában volt vele, hogy e mögött van valami. Ez a fehér botos a hülye pofájú kutyával valamiben sántikál. Vagy éppen szimatol valami után. Lehet, hogy őutána! És mi az, hogy ilyen kitartóan tudja követni? Egy vak ember! Olyan éles szeme van ennek, mint a sasnak!

De majd ő elveszi a kedvét a szimatolástól!

A pattanásos arca rángatózott a csendes röhögéstől. El ám! De mennyire, hogy elveszi a kedvét!

Még egy szórakozott pillantást vetett a szőlőprésre, s fütyörészve elindult. Többet nem nézett hátra, biztos léptekkel haladt kitervelt célja felé.

Bagaméri utána lódult a vérebbel a hirdetőoszlop mögül.

A vadlibák vártak egy keveset, s biztos távolságból követték a vak fagylaltost.

Így lépegettek, loholtak, osontak már egy félórája. A pattanásos lépegetett, Bagaméri loholt a vérebbel, a vadlibák meg falhoz lapulva, nesztelenül osontak, mint az árnyék.

Kifelé haladtak a városból. Az utcák egyre néptelenebbek lettek. Bagamérinak mind nagyobb gondot okozott a titkos követés. Izgatottan töprengett, hogy mit csináljon. Ráadásul a fekete szemüvegben nem látott jól, s félt, hogy elveszíti szem elől a tettest. Elhatározta, hogy egy időre felfüggeszti a vak embert. Belépett egy telefonfülkébe, zsebre vágta a szemüveget, a botot a nadrágjába dugta.

A vadlibák csak azt látták, hogy a telefonfülkéből az ép szemű Bagaméri lép ki, viszont erősen sántít a jobb lábára.

– Új trükk? – tűnődött a kis Rece.

– Dehogy! A nadrágjába rejtette a botot! – találta ki Süle a való helyzetet.

A véreb semmit sem szólt a dologhoz, ostoba képpel követte a sántító fagylaltost.

Egy teljesen néptelen utcán a pattanásos megállt. Feltűnően nézegetett jobbra-balra, mint aki megjátssza, hogy rettentően fél a leleplezéstől. Még le is hajolt, a térde magasságából leste Bagamérit, s csendesen röhögve állapította meg, hogy lám, igaza volt, mert ez a vak ember kitűnő szemmel rendelkezik. Bagaméri egy vékony akácfa mögött rejtőzött. Minden látszott belőle, kivéve azt a tízcentis csíkot, amit az akác törzse eltakart.

A pattanásos ügyesen felemelte a járda szélén a csatorna fedőlapját, és kényelmesen lépkedett lefelé a vaslétrán. Már csak a feje látszott, még egyszer körbeforgatta, mint aki remegve keresi az üldözőit. Majd eltűnt a csatornanyílásban.

Bagaméri izgatottan ugrott elő az akácfa mögül, s legszívesebben rikkantott volna örömében, hogy itt van a cél előtt; lám, a kitartó várakozás megteremte a gyümölcsét! Mert biztos volt benne, hogy megtalálta a rejtekhelyet, ahol az ellopott teknősöket őrzi a tettes.

Szuszogva préselte magát a csatornanyílásba, majd a lustán várakozó vérebet a feje fölé emelte, s eltűntek a föld alatt.

A vadlibák az utolsó pillanatban értek a csendes, elhagyott utcába, mert Süle kivette a csíkosra festett macskát a táskából, madzagot kötött a nyakára, és sétáltatni akarta.

– Itt úgyse jár senki! És ez a szegény állat már teljesen kivetkőzött macska formájából! Nem csodálnám, ha tudathasadást kapna – indokolta meg tettét a tiltakozó vadlibáknak.

A macska nem kapott tudathasadást, és nem vetkőzött ki a formájából, mert azonnal kirántotta a pórázt Süle kezéből, és felmászott egy fára.

Elég különös látvány volt, ahogy csíkos bundájában mászkált az ágakon. Nagyon hasonlított egy tigrisre. Jóska gyönyörködve nézte. Kicsit mégiscsak az ő műve volt!

Süle először emberi hangot ütött meg, nyájasan, szeretettel hívta a macskát.

– Cic, cicuskám! Okos cica! Gyere le, szépen kérlek!

A macska azonban rá se hederített, egyik ágról a másikra ugrott, tornázott, nyújtózkodott, hogy szinte ropogtak a csontjai. Erre Süle vetkőzött ki emberi mivoltából, csúnya szavakkal illette a macskát.

– Gyere le, te dög! Te elfajzott istencsapása! Te vadmalacba oltott csíkos hiéna!

A macskát ez is hidegen hagyta. Süle erre felmászott a fára, elkapta a lelógó madzagot, és centiméterről centiméterre lekényszerítette a macskát.

Mindez eltartott egy ideig, úgyhogy éppen az utolsó pillanatban érkeztek a csendes, elhagyatott utcába, és már csak azt látták, hogy a véreb Bagaméri feltartott kezében alászáll a csatornába.

Ezen azért meghökkentek.

– A nyomozás a föld alatt folytatódik. A nyomok a csatornába vezetnek – jelentette ki komoly hangon Marci, s körülállták a csatornanyílást, amely elnyelte az elátkozott fagylaltost a kutyájával együtt.

Majd lemásztak ők is a vaslétrán, elöl a kis Rece Lilivel, utoljára Süle a keservesen nyávogó csíkos macskával. Süle röstellte, hogy a macska ilyen fegyelmezetlenül viselkedik, ingerülten szólt rá:

– Fogd be már a csőröd! Ez a hála, amiért kihoztalak a szabad levegőre?

Bár szabad levegőről szó se volt, s ebben a kérdésben vitathatatlanul a macskának volt igaza. Sűrű, nehéz illatú homály fogadta a vadlibákat a vaslétra alján.

Vártak egy kicsit, míg a szemük hozzászokik a homályhoz, majd mikor már tűrhetően láttak, körülnéztek, hová is kerültek.

A hatalmas boltozat alján széles járda húzódott, a boltozat alsó ívében sötét színű folyó zúdult a Duna felé.

Csend volt, mélységes csend. A fölöttük morajló város zajából, lármájából, csikorgásából és dunnyogásából ide nem hallatszott le semmi.

Mindnyájan visszafogták a lélegzetüket, megilletődve hallgattak. Lassan hozzászoktak a levegőhöz, fülük a csendhez, és meghallották Bagaméri csoszogását.

– Gyerünk! – adta ki a jelszót Marci, s elindultak a széles járdán.

– El ne veszítsük egymást! – suttogta Karcsi, s a hangjában ijedtség bujkált.

– Jó lenne valami madzag! Kinél van madzag? – állt meg Jóska, s a többiek is megtorpantak.

– Várjatok! – mondta Süle. – Leveszem a macskáról a pórázt.

Leszedte a macska nyakáról a madzagot, majd kiforgatta a zsebeit, ott is talált egy darabot, összekötötte.

A madzag elejét Marci nadrágszíjához bogozták, ő ment elöl, a többiek pedig megmarkolták, és sorban követték Marcit.

Így kanyarogtak a fagylaltos csoszogó léptei után. Félelmük elszállt, hiszen nem történhet semmi baj, ha nem veszítik el egymást. Kíváncsian bámészkodtak, le-lepillantottak a járdáról.

– Nincsenek itt patkányok? – suttogott Jóska.

– Na és ha vannak? – hetykélkedett a kis Rece. – Majd Lili jól befűt a patkányoknak!

Lili harciasan vicsorgatta a fogát. De patkányokat nem láttak, s ennek azért mindnyájan örültek, nem mintha nem bíztak volna Lili patkányverő képességeiben, de hát jobb a békesség.

– Merre járhatunk? – súgta Karcsi.

– Majd megnézzük, most nem érünk rá! – súgta vissza Marci. – Maradjatok csendben, így nem tudom követni Bagamérit!

Az elátkozott fagylaltos dobogó szívvel csoszogott a pattanásos után.

A véreb közömbös pofával követte, nem mutatott semmi érdeklődést a csatorna iránt.

A pattanásos egyre beljebb vezette a szeme világát vesztett, majd újra visszanyert fagylaltost, mellékutakra tért, szűk folyosókon préselte át magát, és pihenésképpen vissza-visszakanyarodott a tágasabb főútra. Közben csendesen röhögött magában, néha-néha patkányhangon felvisított, ilyenkor a véreb horkantva felhúzta az ínyét.

Majd egy óvatlan pillanatban beugrott az egyik keresztfolyosóba, gyors, nesztelen léptekkel átvágott egy másikba, röhögve hallgatta, hogy Bagaméri továbbcsoszog, és hirtelen felmászott az utcára egy vaslétrán.

Bagaméri csak nagy sokára vette észre, hogy a pattanásos eltűnt. Eleinte nem is akart belenyugodni, hogy elveszítette a nyomát, kapkodva loholt a csatornában, zegzugosan haladt, bekukkantott a kereszteződésekbe, mellékutakba.

A vadlibáknak feltűnt a fagylaltos ideges rohangászása.

– Mi történhetett? – súgta előre Karcsi.

– Nem tudom – válaszolt Marci. Majd fojtott hangon elkiáltotta magát: – Lapulj!

De már késő volt, az elátkozott fagylaltos beléjük ütközött.

Rettenetesen elcsodálkozott, mikor meglátta a vadlibákat.

– Mit kerestek itt?! Nem láttatok erre véletlenül egy lakli kölyköt?

Itt volt az ideje, hogy tiszta vizet öntsenek a pohárba.

Marci a vadlibákra nézett, hogy bízzák rá a tárgyalást. A vadlibák beleegyezően bólintottak.

Marci felöltötte a legudvariasabb ábrázatát, és értelmes, csendes hangon fogott hozzá a tárgyaláshoz.

– Volna egy ajánlatunk – kezdett bele a beszédbe.

– Miféle ajánlat? Most nem érek rá! – legyintett Bagaméri.

– Pedig egészen biztos érdekelni fogja! – erősködött Marci.

– Honnan tudod?

– Csak annyit mondok: görög teknősök! – vágott a dolog közepébe Marci. Sikere is volt vele, mert az elátkozott fagylaltos hegyezni kezdte a fülét. De azért közömbös hangon kérdezte:

– Ti honnan tudtok róla?

– Mi is nyomozunk… – Marci hangja önérzetesen csengett. – És némi eredményt már el is értünk. Egy-két következtetést sikerült leszűrnünk.

– Miféle következtetést?

– Például azt, hogy ez a csatorna téves nyom.

– Nekem más a véleményem! Ti ehhez még kisfiúk vagytok, és jobb lesz, ha szépen hazamentek a mamátokhoz!

– Még nem mondtam el az ajánlatunkat – folytatta türelmesen Marci.

– Mondd, de gyorsan! Nem érek rá!

– Tekintve, hogy ugyanabban az ügyben nyomozunk, ahelyett, hogy kereszteznénk egymás útját, jobb lenne, ha szövetkeznénk.

Marci komoly arccal nézett Bagamérira.

Az elátkozott fagylaltos gúnyosan mosolygott Marcira.

– Nem szövetkezek! És még csak annyit mondok, hogy hagyjatok fel minden nyomozással!

Bagaméri megrántotta a véreb pórázát, elindult kemény léptekkel, s még visszakiáltott a félhomályból:

– Bagaméri nem osztozik! És jobb lesz, ha félreálltok az utamból!

Azzal eltűnt az egyik keresztfolyosóban.

Pedig nagy kár volt, hogy nem fogadta el az ajánlatot, és hogy nem figyelt Marci következtetésére! Mert a csatorna valóban téves nyom volt, de az elátkozott fagylaltos nem tágított. Két napig bolyongott a föld alatt, elvesztette időérzékét, míg végre kimerülve felmászott a Bazilika körül, sápadtan, lázasan égő szemmel, óriási feltűnést keltve. Csak makogott az odahívott rendőr kérdéseire, mire az bevitte az őrszobára a feldúlt fagylaltost, hogy tisztázzák a rejtélyeket.

A vadlibák megvonták a vállukat, mikor a fagylaltos eltűnt a homályban.

– Honnan tudod, hogy a csatorna téves nyom? – kérdezte Jóska.

– Egyszerű! Túl sima volt a követés. A tettes észrevette és tévútra csalta Bagamérit!

– Remélem, minket nem vett észre – aggódott Jóska.

– Valószínű, hogy nem fedezett fel. Közöttünk volt Bagaméri.

A kis Rece krétát halászott elő a zsebéből, és felírta a falra:

ITT TAGADTA MEG A SZÖVETKEZÉST BAGAMÉRI!

Megnézték a felírást, majd kerestek egy vaslétrát, és felmásztak a felszínre.

Süle kivételével Péter ágyán ültek a vadlibák, és törték a fejüket. Péter szorgalmasan jegyezgette a csatornába vezető téves nyom történetét.

– Bagamérival mi történt? – kérdezte, felpillantva a fényképalbumból.

– Még nem tudjuk – mondta Marci.

– Anélkül nem tudom lezárni ezt a részt.

– Fölfalták a patkányok! – nevetett a kis Rece.

– Vagy kísértetté vált a kutyájával együtt, és örök időkig bolyong a csatornában! – fantáziált Jóska, és két kezét széttárva mutatta, hogyan kísért Bagaméri, az elátkozott fagylaltos.

– Hagyd ki a helyet, és majd utólag beírod! – javasolta Marci.

– Jó! Csak el nem felejtsem beírni!

Süle jött be az udvarról, a csíkosra festett macskát zárta be az oroszlánok közé a fáskamrába.

– Többet nem kísérletezem… – mondta egy sokat csalódott férfi fáradt mosolyával.

– Nem is szabad túlterhelni azt a macskát! Elég neki a tigrisszerep is! – helyeselt Jóska, és angyali kék szemét Sülére emelte.

Süle legyintett, mint aki végleg lemondott a macskáról. Leült a többiek mellé az ágyra, és ő is törni kezdte a fejét.

Péter behajtotta a fényképalbumot, és bekapcsolódott az általános fejtörésbe.

– Mi a következő lépés? – tette fel a kérdést Marci.

– Talán gondolkozzunk megint logikusan! – javasolta félénk mosollyal Karcsi.

– A logika most nem elég. A tettes megmozdult, és cselezgetni kezdett – foglalta össze a helyzetet a kis Rece, Lili fülét vakargatva.

– Akkor mi kell? – kérdezte Jóska.

– Ide most ravasz ész kell. Valami ellencsel, csapda, amivel elkapjuk a grabancát! – szónokolt a kis Rece, és elkapta Lili grabancát, hogy bemutassa, miképpen is kellene csinálni.

Ezzel mindenki egyetértett, hogy most a logika kevés, s elő kell venni a ravaszságot.

– Csapda, csapda… – morfondírozott Péter félhangosan, s följebb húzódott az öreg ágyon, a hosszú csőrű, faragott madárhoz támasztotta a fejét. A két pótfül lágyan szétterült a szőlőleveleken.

Erősen ráncolta a homlokát, titokban fohászkodott, hogy jusson eszébe valami ravaszság, valami dupla fenekű, hétszer csavaros csel, melynek segítségével elkapják a tettes grabancát.

Töprengő szemmel nézett végig az ágyán csücsülő vadlibákon. Érezte, persze hogy érezte, milyen szerencsés fiú is ő, hogy ilyen barátai vannak! Sejtette azt is, hogy a legtisztább öröm a barátság. Erre a sejtésre melegség öntötte el a szívét.

Nézte Marci okos homlokát, Jóska hajnali kék szemét, Karcsi jámbor ábrázatát, Süle vad tekintetét s kis Rece világító szeplőit.

S ekkor a fohász megfogant. Péternek eszébe jutott a ravasz gondolat, a dupla fenekű, hétszer csavaros csel, mellyel elkaphatják a tettes grabancát…

Krákogott izgalmában, megigazította a pótfülét, s megszólalt:

– Nekem van egy ötletem!

A vadlibák várakozó és egy kicsit meglepett arccal fordultak felé. Még Lili is abbahagyta a paplan harapdálását, és komoly pofával nézett Péterre.

– Írjunk egy hirdetést!

A vadlibák meghökkentek, nem értették.

– Milyen hirdetést? – kérdezte Marci, tolmácsolva a vadlibák értetlenségét.

– Amit a falra szoktak ragasztani vagy a fára rajzszögezni.

– És mit hirdessünk?

– A vásárlási szándékunkat.

– És mit akarunk vásárolni?

– Teknősöket. Görög teknősöket!

– Aha! – kezdett fény gyulladni Marci fejében.

– Kiírjuk szépen, hogy: „Magas áron veszek görög teknősöket.”

– Aha! – mondta még egyszer Marci.

– És aláírjuk, hogy: „Értesítést levélben kérek. Doktor Hörömpő.”

– Miért doktor? – hökkent meg Marci.

– Hogy komolyabb legyen a dolog – jelentette ki Péter önérzetesen.

– És akkor a tettes jelentkezik, és mi lecsapunk rá! – lelkesedett Marci.

Péter boldogan bólintott.

A vadlibáknak végre leesett a húszfilléres, megértették ez ötlet óriási horderejét. Egymás szavába vágva örvendeztek, dicsérték Péter eszét.

– Fantasztikus! – mondta Karcsi.

– Erre biztos beadja a kulcsot! – mondta Jóska.

– Mozog benne valami! – mondta a kis Rece.

– Kampec a majomtevének! – mondta Süle.

– Nagyon jó ötlet! – mondta Marci, majd kíváncsian megkérdezte. – Hogyan jutott eszedbe?

– Tudod, először arra gondoltam, hogy a nyúlvész miatt nem tud több zöldséget kölcsönkérni. Vagyis gyorsan el kell adnia a teknősöket, ha nem akarja, hogy éhen haljanak. Aztán nem tudom, hogyan, hirtelen az eszembe villant valami, de olyan élesen, mintha látnám.

– Mi villant az eszedbe? – kérdezte Marci, mert komolyan érdekelte a nagy ötlet születése. A vadlibák is kíváncsian figyeltek.

– Egy cédula. Az volt ráírva, hogy tavalyi szilvalekvár eladó.

Süle felnevetett.

– Nem tehetek róla, ez villant az eszembe! – védekezett Péter.

– És hogy hoztad össze a két dolgot? – kérdezte Marci, szemrehányó pillantást vetve Sülére.

– Először nem tudtam, mit kezdjek vele – vallotta be szerényen Péter. – Aztán kikapcsoltam a szilvalekvárt, mert tudtam, hogy az nem ide való. Maradt a cédula, üresen. Azután képzeletben írni kezdtem rá. Ilyesmit, hogy eladnék; aztán végre eszembe jutott az egész. Nem eladnék, hanem vennék! Ez volt a döntő fordulat! A többi már könnyen ment!

Süle visszavonta az előbbi gúnyos nevetést.

– Ezzel biztosan lépre csaljuk a majomtevét! – jelentette ki komolyan.

Elismerően kezet rázott Péterrel, majd felállt az ágyról, és járkálni kezdett a szobában.

– Állapodjunk meg a szövegben! – mondta, mint valami diplomata, aki békeszerződést köt.

Péter tiszta lapot vett elő az albumból, leírta a hirdetés szövegét, majd felolvasta:

– „Magas áron veszek görög teknősöket! Értesítést levélben kérek. Doktor Hörömpő, Tégla utca 24.”

Marci ízlelgette a szöveget.

– Elég csábító lesz? – tűnődött.

– Írjuk hozzá, hogy fajtiszta görög teknősöket – javasolta a kis Rece.

– Ez csak a kutyákra érvényes! – vitatkozott Jóska.

– Jó lesz ez a szöveg. Nem kell túlcifrázni, mert akkor gyanút fog. Ez így száraz, világos, komoly! – jelentette ki magabiztosan Süle, mint egy magyartanár.

– Majd még szólni kell a postásnak, hogy a doktor Hörömpőnek címzett leveleket neked adja – mondta Marci, aki mindenre gondolt.

Péter bólintott, hogy majd szól a postásnak.

– Most pedig mindenki hazamegy, és annyi hirdetést ír, amennyit csak tud! – adta ki a parancsot Marci, majd hozzátette: – Vigyázzatok a helyesírásra! Mégsem égethetjük le doktor Hörömpőt!

– És hová ragasszuk? – kérdezte Karcsi.

– Fára, falra, minden elképzelhető helyre, ahol el tudják olvasni – mondta Marci.

Péter gyorsan teleírt még három cédulát, és odaadta a kis Recének.

– Légy szíves, ragaszd ki ezeket valahova!

A kis Rece átvette a cédulákat, elbúcsúztak Pétertől, s hazamentek hirdetést gyártani.

Marci otthon elővette édesanyja írógépét, négy papír közé indigót tett, befűzte a gépbe, és pötyögtetni kezdte egy ujjal a hirdetés szövegét. Lassan haladt ugyan, de ha hozzászámítjuk, hogy egyszerre négy példányt gépelt, így is elég sok hirdetés került ki a pötyögtetésből.

Marci édesanyja gépírónő volt az egyik újságnál, és különgépelést is szokott vállalni, amit hazahozott. Érthető, hogy nagyon vigyázott az írógépre, hiszen azzal kereste a kenyerét.

Most mégis mosolyogva nézte, hogy Marci elmerülve pötyögtet, annyira, hogy észre sem veszi a hazaérkezését.

– Szervusz, kisfiam! Mit gépelsz? Talán valami újságcikket?

Marci mosolyogva fordult hátra:

– Csókolom, anya! Nem újságcikk. Hirdetés.

– Hirdetés? És mit hirdetsz?

– Hogy magas áron veszek görög teknősöket…

– Ne mondd! És minek neked a görög teknős?

– Nem nekem kell. Ez csapda!

– Csapda? Nem mondanád el bővebben?

Marci bizalmas jó viszonyban volt az édesanyjával, általában mindent meg szoktak beszélni, azt is, ami az iskolában történt, s azt is, ami a szerkesztőségben. Egyedül éltek, s igazságosan megosztották a tennivalókat is: Marci lelkiismeretesen és jókedvűen segített az otthoni munkában. Egyszóval nem volt titkuk egymás előtt, s igazi barátok voltak.

Marci most mégis tűnődött egy pillanatig, hogy mennyit mondjon el a dologból. Mert hát ugye, ez mégsem egyedül csak az ő titka, hanem a vadlibáké is! Végül úgy döntött, hogy elmond mindent, de titoktartást kér az édesanyjától.

– Elmondom, de meg kell ígérned valamit!

– Rendben van, megígérem.

– Titokban kell tartanunk, amíg vége nem lesz az ügynek.

– Jól van, titokban tartom. Milyen ügyről van szó?

– A teknősügyről. Biztosan hallottál róla te is. Az újságban is megjelent.

– Valami dereng, de már nem emlékszem jól rá.

– A görög teknősöket ellopták az Állatkertből! – emlékeztette Marci az édesanyját.

– Igen, most már tudom. Csak nem ti voltatok?! – rémült meg egy pillanatra.

Marci elnézően mosolygott.

– Dehogy, anya! Mi csak ráhajtunk a jutalomra. Jól jön majd a Hörömpő Cirkusz, világszámhoz!

– Hörömpő Cirkusz? Nem tudnád egy kicsit összefüggőbben elmondani?

Marci nagy lélegzetet vett, és szépen, összefüggően elmondta az egészet. Ott kezdte, hogy Péter beteg lett, és a kis Recének szabad kezet adtak. Így aztán el kellett vállalniuk a Hörömpő Cirkusz, világszámot is, illetve a szereposztást. A cirkusz fölfejlesztése közben keveredtek bele a teknősügybe, vagyis tisztázták ugyan magukat, de a gyanú árnyéka azért rájuk vetődött. Ekkor határozták el, hogy kinyomozzák a tettest, mert jól jön majd a jutalom, hogy legalább egy előadást tető alá hozzanak. Pusztán logikai úton fogtak a dologhoz, és sikerült is elkapni az öreg nyúltenyésztőt. Közben beütött a nyúlvész, és bár a tettes felbukkant, szagot fogott, és tévútra csalta őket. Illetve a vak embernek álcázott Bagamérit. Na most a tiszta logika kevésnek bizonyult, ezért kellett kiötölni valami ravasz csapdát. Péternek jutott eszébe, és ennek ő, Marci, külön örül, mert azt jelenti, hogy kezd visszatérni Péter életkedve, illetve, hogy a betegség kezd visszavonulni! Aki ilyen jó ötletet ki tud találni, az már a gyógyulás útjára lépett!

– Vagyis jelenleg ez a helyzet – nézett Marci komoly arccal az édesanyjára. – Érted már, hogy miért kell egyelőre titokban tartani?

Az édesanyja szintén komolyan nézett Marcira, csak a szeme nevetett vidáman, boldogan, elégedetten.

– Értem, értem! És ne félj, nem árulom el senkinek!

– Köszönöm, anya!

– Nem segíthetnék legépelni? Nekem mégis jobban megy.

Marci átadta a helyet a széken.

– Hány darab kell?

– Vagy húsz kellene még! Hogy nagyobb legyen a szórás, és hogy biztosabban lépre menjen a tettes!

Marci édesanyja percek alatt legépelte a húsz hirdetést. Marci rajzszögeket szedett elő az asztalfiókból.

– Volna egy ötletem – mondta tűnődve az édesanyjának.

– Halljuk!

– Mi lenne, ha beletennénk az újságba a hirdetést?

– Rendben van, elvállalom, ha rám gondoltál.

– Köszönöm, anya! A vadlibák nevében is! Most el kell mennem, kirakni a cédulákat!

Minden elképzelhető és minden elképzelhetetlen helyen megjelentek a cédulák.

Házfalon, kapualjban, hirdetőoszlopon, fa törzsén. Volt olyan fa, amelyik a tövétől a koronájáig tele volt ragasztva cédulával.

Továbbá villamosablakon, eszpresszóasztalon, a kifeszített csíkos ponyván, kukabödönön, a falnak támasztott redőnyhúzón, egy francia–magyar szótárban, a téren a padokon, a tenger közepében, egy kutya homlokán és a homokozóban turkáló kis pockok hátán.

A városnak ez a része egyetlen sürgető óhaj volt: doktor Hörömpő görög teknősöket vesz magas áron!

A vadlibák nem tétlenkedtek.

Marci rajzszöget használt. Finoman rajzszögelte a cédulákat a fákra, kapukra, általában minden deszkafélére. A házmesterektől, üzletvezetőktől udvariasan engedélyt kért, hogy kiszögelhesse a hirdetést. A házmesterek és üzletvezetők készségesen beleegyeztek, elbűvölte őket Marci jó modora.

Jóska és Karcsi együtt járta a terepet. Ragasztót használtak. Ők inkább a hirdetőoszlopokat részesítették előnyben. Jóska úgy okoskodott, hogy a plakátokat feltétlenül megbámulják az emberek. Oda kell hát ragasztani a cédulákat! És ragasztottak. Leragasztották a filmek címét, a hangversenyező zongorista nevét, a díszelőadás időpontját, a híres író fellépésének helyét, a szépséges színésznő szerepét; ragasztottak cédulát a tenger közepébe egy turistaplakáton; leragasztották a malacperselyt a takarékosságra intő plakáton; beragasztották egy nő ragyogó fogsorát a fogkrémreklámon – olyan lett, mintha a nő kiabálná a szöveget, hogy: „görög teknősöket veszek magas áron!”

Jóska önelégülten szemlélte.

– Ezt próbálják lepipálni! – mondta Karcsinak.

S tovább vadászták az érdekes plakátokat. Válogattak, mint az igényes művészek. Karcsi először próbaképpen odahelyezte a cédulát, Jóska összehúzott szemmel figyelte, hogy elég hatásos-e. S csak akkor ragasztottak, ha elég hatásosnak találták a cédula elhelyezését.

Süle vad tekintettel rótta az utcákat. Felváltva használt ragasztót, szöget, rajzszöget, gombostűt és ruhacsipeszt. Ő nem válogatott. Minden kínálkozó alkalomra lecsapott. Gyorsan ráragasztotta a megállóban veszteglő villamos ablakára a hirdetést; nem kegyelmezett a parkírozó autóknak és a kukabödönöknek sem. Sokáig kerülgette az utcai lottóárust, míg egy alkalmas pillanatban a kabátjára tűzte gombostűvel a cédulát a lottószelvények közé. A lottóárus különben is olyan volt, mint egy nagy, fehér tollú madár a ráaggatott lottószelvényektől. Szórakozottan tűrte a cédulát, s egyszer, teljesen jóhiszeműen, eladta a lottószelvényekkel.

Süle erről nem tudott, és természetesen nem tehetett, sőt nem is álmodott róla, hogy a cédulát el fogják adni. Tovább rohangált az utcákon, leste, hogy hová tűzhetne még ki a hirdetésből.

Egyszer menekülnie is kellett, de hát Süle életében egy kis futás igazán nem nevezhető eseménynek. Egy kifeszített csíkos ponyva szélét gombostűzte tele nagy szorgalmasan cédulával, mikor kirohant a pincér, és durva szavakat használt, Süle könnyedén elügetett. Futtában visszanézett, és látta, hogy a pincér dühödten szaggatja a cédulákat.

A könyvárusnál vett elégtételt az elpusztított hirdetésekért. Illedelmes képpel lapozgatta a kirakott könyveket, s mindbe becsúsztatott egy cédulát. A könyvárus meghatva figyelte ezt az intelligens, érdeklődő gyereket, aki végiglapoz minden könyvet. Süle vérszemet kapott, és elkérte az üveg mögött sorakozó példányokat is. Majd megköszönte, és sajnálkozó mosollyal közölte, hogy nincs pénze. Az utolsó cédulát ügyesen belecsúsztatta a vastag francia–magyar szótárba, és elégedetten elballagott.

A kis Rece lustán ténfergett, hóna alatt Lilivel. Egyik kezében cédulákat, másik kezében egy üveg ragasztót szorongatott. Úgy gondolta, hogy elég lesz, ha a teret borítja be a hirdetésekkel.

Szép módszeresen dolgozott. A szélső padoknál kezdte, úgy haladt beljebb a homokozó felé.

Egy hatalmas, szelíd kutya sétált utána, Lilit szagolgatta, és kíváncsian figyelte a kis Rece ügyködését.

– Látom, érdekel – mondta neki a kis Rece.

A kutya rövidet vakkantott.

– Jól van, kaphatsz egyet te is!

A kis Rece a kutya széles homlokára ragasztott egy cédulát ügyesen. A kutya jámboran tűrte; olyan volt a cédulával, mintha számháborúzni akarna.

– De most már eredj, vidd szét a hírt a városban!

A kutya elindult, homlokán a cédulával, hogy szétvigye a hírt a városban, miszerint doktor Hörömpő, Tégla utca 24., magas áron vesz görög teknősöket.

A kis Rece elégedetten nézett a kutya után.

– Nem látszik butának!

Lili helyeselt. Szélesen vigyorgott a felcédulázott kutya után.

A kis Rece a homokozóhoz ért.

A pockok fáradhatatlanul túrták a homokot, s fél szemmel felpislogtak a kis Recére.

– Láttátok előbb azt a kutyát?

A pockok bólintottak.

– Fontos feladatot teljesít. Olyan, mint egy négy lábon járó hirdetőoszlop!

A pockok hegyezték a fülüket, hogy mit is akarhat valójában a kis Rece.

A kis Rece rátért a lényegre:

– Megtehetnétek nekem egy szívességet!

A pockok kíváncsian figyeltek, de nem szóltak egy szót sem.

– Itt van nálam ez a cédula. Egy hirdetést tartalmaz. Most nem érdekes, hogy mit, lehet az is, hogy ez csak becsali szöveg. Valakinek valami titkos célja van vele. Az is lehet, hogy az a valaki át akar verni valakit. De ehhez az kell, hogy az illető elolvassa ezt a cédulát. Itt van nálam ez a ragasztó. Ezzel felragasztanám a hátatokra. Hátha az illető pont erre jár…

A kis Rece bemutatta a cédulát és a ragasztót, majd szelíden, türelmesen várakozott a pockok válaszára.

A pockok összetömörültek, a homok fölé hajoltak, és izgatottan sustorogtak.

Majd a homokozó széléhez csúsztak-másztak, és odatartották a hátukat.

A kis Rece leült a homokozó peremére, és szép sorban felragasztotta a cédulákat. Mikor végzett, becsavarta a ragasztósüveget, felállt, és elmenőben odaszólt a pockoknak:

– Legalább estig kitarthatna a cédula!

A pockok elmerülve turkálták a homokot, hátukon villogott a cédula, mint valami rendszámtábla.

A kis Rece hazafelé trappolt Lilivel. Körülnézett, hogy Bagamérit látja-e, de az elátkozott fagylaltosnak híre-hamva se volt a téren. ”Lehet, hogy még mindig a csatornában kísért?” Erre a gondolatra mosoly suhant át az arcán.

Otthon elrakta a ragasztót, a megmaradt zsebébe nyúlt, és megtalálta Péter céduláit.

„Ezzel most mit csináljak? – tűnődött. – Itthon mégsem ragaszthatom ki!”

Kinyitotta az ablakot, s kinézett a tavaszi fényben fürdő utcára. Könnyű szellő iramlott el a fák között, látni lehetett az útját, ahogy finoman megrezegtek az ágak.

A kis Rece várt egy másik szellőre, s szárnyra bocsátotta a cédulákat. A cédulák lebegtek, forogtak, majd eltűntek a kis Rece szeme elől.

– Tulajdonképpen semmi más dolgunk nincs, mint várni, hogy a tettes bekapja a horgot – mondta Süle, s türelmetlenül csapkodott a tavaszi levegőbe.

A kis Rece helyeslően hümmögött.

Az utcán ballagtak lustán, ráérősen, kényelmesen.

– Meg kellene gyorsítani a dolgot! – fejtegette Süle.

A kis Rece erre is dünnyögött valamit.

– Nincs valami ötleted?

Süle szembefordult a barátjával.

– Neked szoktak ötleteid lenni!

A kis Rece megérezte a finom gúnyt Süle megjegyzésében, de nem haragudott meg érte, Lili fülét vakargatta elgondolkodva.

Így sétáltak a szép tavaszi napsütésben, mikor egyszer egy éles hang kiáltott rájuk az utca másik oldaláról:

– Kukac Bálint! Kukac Bálint!

A szemüveges szűcsmester kiabált, és mosolyogva integetett.

Süle csodálkozva kérdezte:

– Ki a csoda az a Kukac Bálint?

– Én vagyok – felelte a kis Rece. – Álnév. – Süle kezébe nyomta Lilit, és suttogva mondta: – Várj egy kicsit, mindjárt jövök!

Átsietett a másik oldalra Pindur Gézához, a szemüveges szűcsmesterhez.

– Örülök, hogy látlak! – mondta mosolyogva a szűcsmester.

– Én is örülök! – mondta Kukac Bálint, azaz a kis Rece.

– Fizethetek egy fagylaltot? – kérdezte a szűcsmester.

– Nem vagyok egyedül – célzott a másik oldalon ácsorgó Sülére a kis Rece.

– Meghívjuk a barátodat is.

A kis Rece átfüttyentett Sülének, Süle odasétált, a kis Rece bemutatta Pindur Gézának.

– A barátom – mondta.

– Csont Ödön vagyok – szólalt meg Süle, és a kezét nyújtotta.

A kis Recének arcizma se rezdült a különös álnévre.

A szűcsmester barátkozóan mosolygott, kezet rázott Csont Ödönnel, azaz Sülével, és udvariasan mondta:

– Pindur Géza aranykoszorús szűcsmester. Örvendek, hogy megismerhettelek.

– Részemről a szerencse! – hajolt meg Süle, mint egy gróf a filmben.

Leültek egy eszpresszó elé, az utcára kirakott asztalhoz, a csíkos ponyva alá.

Pindur Géza három hatalmas adag fagylaltot rendelt.

A pincér felvette a rendelést, közben szúrós szemmel nézegette Sülét. Süle azonban nem zavartatta magát, fapofával nézett vissza a pincérre, úgyhogy az teljesen megzavarodott, már nem is volt benne biztos, hogy ugyanazt a gyereket látja-e, akit tegnap elzavart a cédulák miatt.

Kihozta a fagylaltot, lerakta elébük. Süle nyugodt hangon egy pohár vizet is kért, és ettől a pincérnek megint feltámadt a gyanúja. De hát nem tehetett semmit, mert nem tudott semmit se bizonyítani. Kétségek mardosták a szívét, szigorú pillantásokat vetett Sülére, de ezzel Süle egyáltalán nem törődött. Szorgalmasan kanalazták a fagylaltot. A kis Rece tisztára törölte az üveg hamutartót, abba szedett Lilinek a fagylaltból, úgyhogy most már négyen nyalogatták a fagylaltot. A fagylalt hamarosan el is fogyott, akármilyen óriási adag volt is.

Pindur Géza letette a kanalat, és mosolyogva megszólalt:

– Nos, Kukac Bálint, nem gondoltad meg a dolgot?

A kis Rece a fejét vakargatta, nem akarta megbántani a mosolygós szűcsmestert, különösen most, hogy a fagylaltját megették, de szűcsinasnak sem akart beállni. Végre megtalálta az udvarias kifogást:

– Előbb be kell fejezni az iskolát.

A szűcsmester belátóan bólogatott.

– Természetesen! A tudás hatalom.

Szent volt a béke, a szűcsmester szeme mosolyogva villant a szemüveg mögül a két gyerekre.

– És te, Csont Ödön, szereted a prémeket?

Süle kapásból válaszolt, bár nemigen értette, hogy miről van szó.

– Élek-halok a prémekért!

A szűcsmester elégedett volt a válasszal, majd elővette hatalmas zsebóráját, megnézte az időt, intett a pincérnek, hogy fizetni szeretne.

– Sietnem kell haza, jön a teherautó az áruért, fel kell rakodni. Nincs kedvetek velem jönni?

A kis Rece Sülére nézett. Süle a vállát vonogatta, hogy mindegy, mehetnek éppen, úgysincs semmi dolguk.

– Elkísérhetjük a bácsit – egyezett bele a kis Rece.

A pincér jött, zsebre vágta a pénzt, tálcájára rakta a poharakat, s közben, utoljára, összehúzott szemmel próbálta Sülét vallomásra bírni.

Süle olyan nyájasan mosolygott a pincérre, hogy az újra teljesen összezavarodott.

Kifelé menet a kis Rece megkérdezte Sülétől:

– Mit akart tőled a pincér?

– Meg akart torolni valamit, de kizökkentettem a lelki egyensúlyából!

A szűcsmester üzlete előtt már ott állt a teherautó, a sofőr értetlenül bámulta a bezárt ajtót.

– Jövök már! – kiáltotta messziről Pindur Géza, és gyorsan kinyitotta az üzletet.

– Elmúlik a hetivásár, mire odaérek! – morgott a sofőr.

Bementek mindnyájan az üzletbe. Pindur Géza óriási halom kucsmára mutatott.

– Erről lenne szó.

A sofőr morogva átölelt egy köteg kucsmát, és vitte kifelé.

A kis Rece nem tudta tétlenül nézni a dolgot, lerakta Lilit a sarokban egy kucsmába, intett Sülének, hogy segítsen. Megragadtak egy köteget, és vitték a teherautóra.

Pindur Géza szuszogott mögöttük. A nagy halom kucsmát egykettőre felrakták a teherautóra.

Süle megkérdezte két forduló között:

– Tavasszal viszik vásárra a kucsmát? Ki veszi meg?

A szűcsmester nem sértődött meg a megjegyzésen, vidáman válaszolt:

– Belátom, hogy különös, de az az igazság, hogy megveszik. Nem tudom, miért, de mindet el tudom adni. Sőt jobban, mint télen!

Nem sokat morfondíroztak ezen, ha megveszik, hát megveszik, annál jobb!

A teherautó elrobogott, a szűcsmester behívta őket az üzletbe, nézzenek körül, ha már itt járnak.

Végignézték a prémeket, a bundákat, belelapoztak a divatlapokba, majd hátramentek a raktárba.

– Ide szállítottak a múltkor – súgta a kis Rece Sülének. – Innen ismerem a szűcsöt. De én nem akartam, hogy ismerjen, azért mondtam álnevet.

– Jól tetted! – súgta vissza Süle. – Én is azért találtam ki Csont Ödönt…

Ahogy mászkáltak a raktárban, az egyik sarokban megláttak egy hosszú távcsövet.

Legalább egy méter hosszú volt, állványon állt, s a két végére védősapka volt húzva.

– Oda nézz! – súgta Süle.

A kis Rece nézte a távcsövet, összeráncolta a homlokát, megvakarta a feje búbját, majd szeplős arcán diadalmas mosoly terült szét.

– Megvan az ötlet! – mondta.

Süle szeme felvillant.

– Halljuk!

– Ott van a sarokban!

– A távcső?

– Igen.

– Ellopjuk vagy elkérjük?

– Azt hiszed, ideadja, ha elkérjük? – tűnődött a kis Rece. – Ez olyan, hogy ideadja.

Kimentek az üzletbe. A kis Rece olyan barátságosan vigyorgott, ahogyan csak tudott.

– Lenne egy nagy kérésünk…

– Mondjad bátran, Kukac Bálint! – nézett rájuk biztatóan a szűcsmester.

Süle is arcára erőltetett egy barátságos mosolyt a cél érdekében.

– Egy órára szeretnénk kölcsönkérni a távcsövet. Még sohase néztünk ilyen távcsőbe… Gyönyörű távcső, biztosan nagyon messzire lehet vele látni.

A kis Rece megpróbálta beszéddel elkábítani a szűcsmestert.

A szűcsmester ugyan változatlanul mosolygott, de azért látszott az arcán, hogy a kérés meghökkenti.

– Nagyon vigyázunk rá! Semmi baja nem lesz! Én és a barátom becsületszavunkat adjuk, hogy nem rontjuk el a távcsövet!

– De ez csillagászati távcső – próbált halványan ellenkezni az aranykoszorús szűcsmester.

– Én még sohasem néztem csillagászati távcsőbe! – ütötte a vasat a kis Rece. – És itt hagyom zálogban a kutyámat.

– De most nappal van, úgyse látnátok semmit…

Az aranykoszorús szűcsmester szava pusztába kiáltó szó maradt. Kukac Bálint és Csont Ödön már hozta is a távcsövet kifelé a raktárból.

Az ajtóból nyájasan visszaszólt Kukac Bálint:

– Azt csak tessék ránk bízni, hogy mit látunk vele! Egy óra múlva itt vagyunk!

Pindur Géza mosolyogva nézett ugyan utánuk, de a szívében bujkált egy kis szorongás.

„Olyan becsületes képük van” – próbálta meggyőzni magát, s a szívében a szorongás csitult, mert Pindur Géza aranykoszorús szűcsmester a világ legjobb hiszemű embere volt.

Rámosolygott a zálogban hagyott Lilire, és megsimogatta. Lili komoly, meleg tekintettel nézett vissza, mintha biztatni akarná, hogy nem kell félni, minden a legnagyobb rendben lesz.

A becsületes képű Kukac Bálint és Csont Ödön, azaz a kis Rece és Süle lihegve cipelte a csillagászati távcsövet.

Jó messze a szűcsmester üzletétől óvatosan lerakták egy padra, s mellé ültek, hogy kifújják magukat.

Mikor kifújták magukat, s rendes, normális ritmusban szedték a levegőt, megbeszélték az ötletet, az ölükbe pottyant távcső bevonását a nyomozásba.

– Egyszerű, mint egy pofon! – kezdte a kis Rece. – Fölmászunk valami magas helyre, és végigpásztázzuk a várost.

Süle bólogatott.

– Helyes! Vajon milyen messze lehet ellátni vele?

– Ha a csillagokig el lehet látni vele, az nekünk elég!

– Igaz! És most a látási viszonyok is sokkal jobbak. Világos nappal van.

Miután elméletben kielemezték a távcső műszaki lehetőségeit, csináltak egy gyakorlati próbát.

Levették a védősapkát a távcső két végéről, a kis Rece leguggolt és belenézett.

Meglepve kiáltott fel.

– Mi van? – kérdezte Süle.

– Gyere, nézd meg!

Süle is leguggolt és belenézett.

Egészen közel, mintha karnyújtásnyira lenne, egy gyerek arcát látták. Önfeledten piszkálta az orrát. Nem tudott semmiről semmit, még csak nem is sejtette, hogy megfigyelik. Csillagászati távcsővel!

Süle felállt, s a szemét meresztgette, de szabad szemmel nem látta a gyereket.

– Ez ám a távcső! – lelkendezett a kis Rece.

– Gyerünk! Alig várom, hogy végigpásztázzuk a várost!

Süle felrakta a védősapkákat, megfogták a távcsövet, s elindultak vele valami jó magas helyre.

Süle a Szabadság-hegyet javasolta, de a kis Rece, józanul fölmérve a távcső súlyát, az ő testi erejüket és a kölcsönzési időt, ésszerűbbnek látta, ha megelégszenek a Gellért-heggyel.

Hátulról közelítették meg a hegyet, hogy minél kisebb feltűnést keltsenek, felmásztak a szerpentinen. Ahogy fölfelé haladtak, a távcső egyre nehezebb lett, egyre gyakrabban kellett pihenőt tartani.

Az egyik pihenőn Süle lecsatolta a nadrágszíját, összekapcsolta, a távcsőre akasztotta, s belebújt, mint a ló a hámba.

– Így jó lesz! Nem csúszik vissza.

A kis Rece hátulról tolta-emelte, míg végre felértek a hegy tetejére.

A hegy oldalán félkör alakú terasz volt kiképezve kőből, elég elhagyatottnak is látszott, éppen megfelelőnek a nyugodt távcsövezéshez.

– Ki kezdje el a pásztázást? – kérdezte a kis Rece.

– Mindegy. Legyél te az első!

Süle úgy érezte, a kis Recét illeti az elsőség, hiszen mégiscsak az ő ötlete volt!

A kis Rece rányomta fél szemét a távcsőre, s lassan pásztázni kezdte a várost.

Különös élmény volt a távcsövezés! Hasonlót a kis Rece még nem tapasztalt. Idegen emberek önkéntelen mozdulatait látta, gyanútlan viselkedésüket, kendőzetlen arcukat, mint valami varázsló, aki láthatatlanul mászkál a látható világban.

Az élményhez illő kíváncsisággal mozgatta a távcsövet. Végigkísért egy nénit az utcán. A néni lassacskán ballagott, karján szatyor lógott. Időnként belenyúlt a szatyorba, és egy marék apróra vágott kenyérhajat szórt az útra, mint valami magvető. A kenyérdarabkákra egy sereg galamb és veréb csapott le. A néni mögött, lemaradva, két kóbor macska settenkedett, a madarakhoz kúszott, és közéjük ugrott. Nagy kavarodás támadt, a néni harciasan riasztgatta a macskákat. A galambok, a verebek fölröpültek, és gúnyosan köröztek a két macska fölött. A macskák bamba képpel bámultak fölfelé.

A kis Rece továbbmozdította a távcsövet.

– Nem láttad a majomtevét?

Süle hangja türelmetlenül csengett a háta mögött. Visszaintett a kezével, hogy nem látta, de nyugi, majd csak távcsővégre kerül, ha egy kis szerencséjük van!

Egy másik utcát kezdett el pásztázni. Az utca üres volt, ezért az ablakokra irányította a távcsövet. Egy ideig nem látott semmi különösebbet. Azután észrevette, hogy egy második emeleti ablakból madzagon kis csomag ereszkedik lefelé. A csomag imbolygott, a falhoz verődött, majd megállt az első emeleti ablaknál. Az ablakból egy fiú hajolt ki, leoldotta a csomagot, és eltűnt a szobában. Nemsokára újra felbukkant, drótkalitkát hurkolt a madzagra, a drótkalitkában egy kutyakölyök ült, nagyon hasonlított Lilire, pont olyan szemtelenül vigyorgó képe volt. Madzagposta – állapította meg a kis Rece, és törte a fejét, hogy miért így érintkezik egymással a két gyerek. Tapasztalatból tudta, hogy ennek ezerféle oka lehet. Talán szobafogságra vannak ítélve… Vagy eltiltották őket egymástól…

Eltűnődve és nagy rokonszenvvel nézte a két ismeretlen gyereket.

Süle rángatta a karját.

– Hadd nézzek én is egy kicsit!

A kis Rece odaengedte Sülét a távcsőhöz, a kőperemre könyökölt, s arrafelé bámult, ahol az ismeretlen gyerekek laktak. De szabad szemmel nem látta őket, eltűntek a háztetők végtelen tengerében.

Süle nem nagyon időzött a lényegtelen látnivalóknál. Módszeresen pásztázta végig az utcákat, a tereket, arca megfeszült a vadászszenvedély izgalmában.

– Itt sincs! Ott sincs! – morogta a foga között.

Kezével dühösen hadonászott, majd megszorította a távcsövet, mint egy puskát, és nagy harci kedvvel vadászott tovább az utcákon.

A kis Rece éppen azon törte a fejét, hogy milyen jó lenne, ha kétágú lenne a távcső, ha ketten is nézhetnének rajta, amikor Süle felkiáltott:

– Hű, a mindenségit!

– Mit látsz?

– Kísértetet! A kutyájával együtt!

– Merre? – kérdezte a kis Rece, meresztgette a szemét, de természetesen nem látott semmiféle kísértetet.

– Arra! – mutogatott Süle előre, egy távol eső utcára, ahol a kísértet bolyong a kutyájával együtt.

– És mit csinál?

– Kóvályog! Hű, a mindenségit! – kiáltott fel még egyszer Süle. – Ez valamit ragaszt a falra!

– Mit ragaszt?

– Nem látom jól.

Süle erőlködve figyelte a kísértetté vált és újra felbukkant elátkozott fagylaltost, mert ő volt a kísértet. Bagaméri, aki kutyájával együtt kóválygott az utcán, és valamit ragasztott a falra.

– Keress egy utcatáblát, és olvasd el, milyen utca! – javasolta a kis Rece izgatottan, mert szörnyű gyanú éledezett az agyában, kezdte sejteni, hogy mit is ragaszthat az elátkozott fagylaltos.

Nem mondta ki, hátha mégsem igaz, várta, hogy Süle mit szól, vajon kapiskálja-e a dolgot.

Süle kapiskálta.

– Ez a vak koldusba oltott föld alatti kísértet ellopta Péter ötletét! – morogta komoran a távcső mögül, s úgy próbált egy utcatáblát keresni, hogy Bagamérit se veszítse el szem elől.

Ez nem volt könnyű, mert Bagaméri az utca egyik oldaláról a másikra ugrándozott, maga után rángatva a vérebet.

Végre sikerült elcsípni egy utcatáblát, gyorsan elolvasta: Pipacs utca. Majd intett a kis Recének, hogy váltsa föl a távcsőnél. A kis Rece odanyomta a fél szemét a távcső végéhez.

– Látod?

– Látom.

– Én most elszaladok a Pipacs utcába, megnézem, mit művel Bagaméri. Várj meg, jövök nemsokára!

A kis Rece bólintott, és tovább figyelte Bagamérit.

Süle elrohant, a hegy aljáról felintett a barátjának, de az nem vette észre, hiszen Bagamérit figyelte.

Bagaméri tovább ugrándozott az egyik oldalról a másikra, egyik házfaltól a másikig, végigragasztotta a Pipacs utcát a céduláival, és eltűnt a keresztutcában.

A kis Rece türelmesen várt, a Pipacs utcára irányítva a távcsövét. Tudta, hogy Süle nemsokára megérkezik.

Így is történt. Süle lihegve-loholva megérkezett a Pipacs utcába, forgatta a fejét, kereste az elátkozott fagylaltost, majd a Gellért-hegy felé bámult, mintha a kis Rece meg tudná mondani, oda tudná kiáltani, hogy hová tűnt Bagaméri! Azután odalépett a falhoz, elolvasta a kiragasztott cédulát, majd letépte.

A kis Rece ebből megtudta, hogy gyanújuk helyes volt, Bagaméri ellopta a hirdetés ötletét. Vigyorogva nézte, hogyan teszi tönkre Süle a kísértetté vált fagylaltos munkáját. Süle alapos volt, minden egyes cédulát letépett, majd ő is eltűnt a keresztutcában.

A kis Rece levette a szemét a távcső végéről, és türelmesen várt.

A terasz fölött gyerekcsapat bukkant fel, a kísérő tanárnő intett, a kis Rece udvariasan visszaintett, erre a gyerekek szép sorban lesétáltak a teraszra.

A tanárnő a kis Recéhez lépett.

– Mennyibe kerül fejenként? – És a pénztárcájában kotorászott.

A kis Rece gyorsan kapcsolt, megértette, hogy a tanárnő azt hiszi, ő is a hegyhez tartozik a távcsövével, és ez biztosan valami tanulmányi kirándulás.

– Ötven fillér – mondta hivatalos hangon, komoly képet vágva a dologhoz.

A tanárnő a kis Rece markába számolta a pénzt, a gyerekek sorban a távcsőhöz léptek és belenéztek.

A tanárnő azonban továbbra is várakozóan nézett a kis Recére, s az megértette, hogy valami ismeretterjesztő szöveget is várnak tőle az ötven fillérért. Megköszörülte a torkát, és lelkes hangon, karjával mutogatva belekezdett:

– Hazánk szép fővárosa a Duna két partján terül el. Szemben velünk fekszik Pest, s ahol mi állunk, az Buda, közelebbről a Gellért-hegy.

A tanárnő helyeslően bólogatott, a gyerekeket viszont egyáltalán nem érdekelte a szöveg, tágra nyílt szemmel bámultak a távcsőbe.

A kis Rece bátrabb lett, csengő hangon folytatta az ismeretterjesztést:

– A honfoglaló magyarok, amikor Árpád vezetésével ide értek, nem tudták a szemüket levenni erről a gyönyörű tájról…

A kis Recében bizonytalanul motoszkált egy emlék, valami sejtésféle, mintha hallotta volna, hogy a honfoglaló magyarok nem Budapestet jelölték ki fővárosnak, ezért, hogy ne hamisítsa meg a történelmet, ugrott egypár évszázadot.

– A törökök meg, amikor elfoglalták az országot, annyira megszerették, hogy százötven évig ki se mentek belőle.

Ez biztos! Ezért tűzbe teszi a kezét! Diadalmasan nézett körül.

A tanárnő jóságos arccal bólogatott, a gyerekek figyelni kezdtek, hatodik érzékükkel megsejtették, hogy a kis Rece valami szélhámoskodásban sántikál. Csuda rokonszenves lett nekik.

A kis Rece szárnyakat kapott a feléje áradó figyelemtől.

– De ez még mind semmi, amit itt láttok! Látnátok csak mi van a föld alatt?

– Mi van a föld alatt? – kérdezte egy gyerek.

– Órákig tudnék róluk mesélni! – válaszolt atyaian a kis Rece.

– Mesélj! – biztatták.

– A föld alatt csatornahálózat húzódik.

– Patkányok is vannak?

– De mennyire hogy vannak! Félelmetes patkánycsordák mászkálnak a csatornában, csak úgy villog a szemük a sötétben! Van, amelyik fél méterre is megnő!

– És harapnak is?

– A vasat is elharapják!

– És mivel fogják őket?

– Évenként kétszer hajtóvadászatot rendeznek rájuk. A bőrüket odaadják a szűcsöknek, a húsukat pedig elszállítják az Állatkertbe a vadállatoknak.

A tanárnő bizonytalanul nézte a kis Recét, érezte, hogy valami nincs rendben, gyorsan összeszedte a gyerekeket, és elindultak.

Az egyik gyerek visszakiáltott:

– Nyersen eszik vagy főzve?

– Nyersen is, főzve is! – válaszolt készségesen a kis Rece.

A gyerekek a hegy tetejéről barátságosan intettek vissza, majd eltűntek.

Süle érkezett lihegve, a két marka tele volt cédulákkal.

– Kik voltak ezek? – kérdezte.

– Semmi. Tanulmányi kirándulás. Egy kis aprópénz!

– Olvasd! – terítette ki Süle az egyik cédulát a kőpárkányra.

A kis Rece olvasta:

– Felháborító! – mondta a kis Rece.

– Csaló, szélhámos, börtöntöltelék! – dühöngött Süle.

– Mind leszedted?

– Mind. De lehet, hogy máshol is ragasztott!

– Szét kell nézni a városban! Szóljunk a többieknek!

– Hogy vigyük vissza a távcsövet?

– Taxin! – felelte büszkén a kis Rece. – Itt a pénz, szellemi munkával kerestem!

Süle elismerően füttyentett, megragadták a távcsövet, lecipelték a hegy lábához, intettek egy taxinak, s elrobogtak Pindur Géza aranykoszorús szűcsmester üzletéhez.

A vadlibák tűvé tették a várost Bagaméri cédulái után. Volt, amit leszedtek a falról, volt, amit egyszerűen csak áthúztak, s volt, amit gondosan besatíroztak.

Hosszú keresgélés, tekergés után megálltak az egyik utcasarkon, kifújták magukat.

Marci bizonytalanul megjegyezte:

– Remélem, mindet elpusztítottuk… – És kezével az utcák felé intett.

– Én aggódom! – vakarta a fejét Süle, hátrasimította a haját, amelyből már szerencsésen kiment a vízhullám. – Én aggódom, hogy ez az elátkozott kísértet elhalássza az orrunk elől a jutalmat!

– Akkor sem tehetünk mást! Rá kell bíznunk a szerencsére! – vonogatta a vállát Jóska.

Karcsi és a kis Rece hallgatott. Karcsi ugyanazt gondolta, amit Marci és Jóska mondott. A kis Rece pedig törte a fejét, hogy mit lehetne még tenni az ügy érdekében: Bagaméri teljes és visszavonhatatlan közömbösítésében. De mivel még nem jutott eszébe semmi, hallgatott, és szórakozottan vakargatta Lili fülét.

Marci biztatta a kétely gyötörte vadlibákat.

– És nekünk nagy előnyünk lesz, ha az újságban megjelenik a hirdetés! Az újságot mindenki olvassa, legalábbis a hirdetést sokan elolvassák.

Ez az előny felvillanyozta a vadlibákat.

– Mikor jelenik meg az újság? – kérdezte Jóska.

– Délután – mondta Marci vidáman.

– Ebéd után Péternél találkozunk – rikkantotta Süle. – Gá-gá, vadlibák!

A vadlibák szétszéledtek.

A kis Rece erősen elgondolkozva hazafelé ballagott, közben szórakozottan húzgálta Lili fülét. Lili boldogan tűrte a fülhúzgálást, csak néha mozdított egyet a fején, hogy a másik fülét helyezze a gazdája keze ügyébe, mivel az egyik már elzsibbadt.

A kis Rece gondolatai az elátkozott fagylaltos körül keringtek, mint a vadászsólymok, egyre szűkítve a kört, hogy lecsaphassanak az áldozatra. „El kellene altatni!” – ez volt az első gondolat, de ezt hamar elvetette, mert megoldhatatlannak látszott az altató beadása. – Bagaméri valamivel mégiscsak okosabb, mint a kutyája – bocsátotta el az első gondolatot. – „Be kellene zárni valahová!” – ez volt a második gondolat, s ennél elidőzött egy keveset. Nem rossz gondolat, de a nagy kérdés az volt, hogy hová kellene bezárni. Gyorsan előszámlálta azokat a helyeket, ahová valakit be lehet zárni. Pince, padlás, fáskamra, de sajnos egyikkel sem rendelkezik. Így hát a második gondolatot is elvetette. „Elvitetni a mentőkkel!” – ez igen, a harmadik gondolatban volt spiritusz! Megállt az utcán, még a fülhúzást is abbahagyta, és elképzelte, ahogy Bagamérit elviszik a mentők. Esetleg valami fertőző betegség gyanújával vagy pedig kényszerzubbonyban, mint közveszélyes, dühöngő őrültet. „Ezt érdemes kidolgozni! Nézzük csak, mi kell egy ilyen akcióhoz!” – tűnődött a harmadik gondolaton.

Újra elindult, Lili fülét húzgálva.

„Ahhoz, hogy valakit elvigyenek a mentők, kellene egy orvos is. Vagy elég csak egy telefon?”

Ekkor valakibe beleütközött, Lili figyelmeztetően csaholt.

– Bocsánat! – mondta a kis Rece.

– Á, van szerencsém, de örülök, hogy találkoztunk! – áradozott nyájas hangon valaki.

A kis Rece fölnézett, megismerte. A kövér kopasz volt a Televízió Gyermekosztályáról.

– Én is örülök! – mondta mosolyogva a kis Rece.

– Már mindenhol kerestelek. Láttad az adást? Igen?

A kis Rece bólintott.

– És mit szólsz hozzá? Jól befűtöttünk a Divatszalonnak, ugye? De tiéd az érdem, én elismerem! Zseniális ötlet volt az a krumpliorr!

A kis Rece szerényen mosolygott, mint a híres filmszínészek, mikor szembe dicsérik őket.

– Én meg vagyok győződve, hogy te nagyon tehetséges vagy! Úgy általában!

A dicséretre még Lili is elvigyorodott.

– Terveim vannak veled!

A kövér kopasz a Gyermekosztályról lelkesen csapkodott a karjával.

– Nekem is vannak terveim a bácsival!

A kis Recének, mint mindig, minden váratlan alkalomra, most is pompás terv bontakozott ki a fejében.

– Ez remek! Remek! Üljünk le ide az eszpresszóba, és beszéljük meg!

Leültek az utcára kitett asztalhoz, és a kövér kopasz két adag fagylaltot rendelt.

– Halljuk a tervet! – nézett várakozóan a kis Recére.

– Érdekli a bácsit a cirkusz?

– Rajongok a cirkuszért!

– Akkor jó! És egy olyan cirkusz, amit a gyerekek csinálnak?

– Ha lehet még fokozni, akkor azt mondom, hogy ez kétszeresen érdekel. És hol van ez a cirkusz?

– Itt van, nem messze.

– És hogy hívják?

– Hörömpő Cirkusz, világszám!

– Hörömpő az igazgató?

– Igen.

– És ő is gyerek?

– Gyerek, de nagyon jó cirkuszigazgató – bizonygatta a kis Rece.

– És mi van még a cirkuszban?

– Van egy zsonglőr, egy gumiember, egy repülőember, egy éhezőművész, egy hindu csodafakír és egy bohóc. És vannak vadállatok is.

– A bohóc te vagy? Eltaláltam?

– Igen! – mondta a kis Rece boldogan.

– És mikor lesz az előadás?

– Nemsokára!

– Elmehetek én is megnézni? Kaphatok egy meghívót?

– Nagyon örülnék, ha el tetszene jönni!

– És viszek magammal egy operatőrt is!

– Meg egy világosítót! Esti előadás lesz! – mondta bennfentesen a kis Rece, mint akinek a kisujjában van a televíziózás.

– Értem, este lesz. És felvehetjük filmre az előadást?

– Ez volt a tervem!

A kövér kopasz és a szeplős képű kis Rece egymásra mosolygott. A mosolygásba Lili is bekapcsolódott, vidám szemét fürgén járatta rajtuk.

– És bemutatjuk a televízióban! – lelkesedett a kövér kopasz.

– És ország-világ látja a Hörömpő Cirkusz, világszámot! – mondta nekipirulva a kis Rece.

– Kezet rá!

Kezet ráztak, és mind a ketten úgy érezték, hogy jó vásárt csináltak. A kövér kopasz boldog volt, hogy egy jó gyerekműsort talált, a kis Rece pedig büszkén nézett körül, mintha máris ismerné ország-világ Rozmaringot, a híres bohócot a Hörömpő Cirkuszból.

– És mi volt a bácsi terve? – kérdezte udvariasan a kis Rece.

– Már teljesült az én tervem is – mondta a kövér kopasz, kifizette a fagylaltot, elbúcsúzott a kis Recétől, s elindult sebesen, majd megfordult és visszakiáltott: – Várom a meghívót!

A kis Rece bólintott, s elindult ő is hazafelé. Szeplős képe ragyogott az elégedettségtől, arra gondolt, hogy le fog esni a vadlibák álla a csodálkozástól, ha majd a televízió megjelenik a Hörömpő Cirkusz, világszám előadásán!

Lili együtt örült a gazdájával, fészkelődött, a fejét mozgatta, míg végre a kis Rece újra húzgálni kezdte a fülét, mivel gondolatai visszatértek Bagamérira.

„És ha nem jönnek ki a mentők? Vagy kijönnek, és megvizsgálják a helyszínen, adnak neki egy Kalmopyrint és kész!” Olyan aggodalmas arcot vágott, hogy Lili megijedve nyüszíteni kezdett.

Nem törődött vele, szórakozottan megsimogatta a kutya fejét, és tovább töprengett a dolgon.

„Tegyük félre ezt a mentőkocsis változatot!”

Húzgálni kezdte a kutya fülét, Lili megnyugodott.

„A lényeg az, hogy valamiképpen el kell távolítani! Távolítani, de hogyan? És mi lenne, ha önként távolodna el?”

Ruganyosan lépkedett, teleszívta tüdejét jó tavaszi levegővel. Érezte, hogy nyomon van, egy pillanat, és mindjárt rátalál a megoldásra. A levegő meggyorsítja a vérkeringést, az agy jobban dolgozik, és…

– Hát persze! Mint a pofon!

A kis Rece megállt, és hangosan felkiáltott. Nem törődött a csodálkozva rábámuló járókelőkkel, megismételte.

– Egyszerű, mint egy pofon! – mondta egy kendős néninek. A néni bólogatott.

Lili vidáman csaholt, a kis Rece újra megindult, és izgalmában Lilinek kezdte magyarázni a pofonegyszerű megoldást:

– A saját vermébe esik bele! Érted? Óriási ötlet! Mindig tudtam, hogy nem szilvalekvár van a fejemben!

Lili ragyogó szemmel nézett a szeplős fejre, amelyben nem szilvalekvár volt.

– Csak az a kérdés, hová távolítsuk el Bagamérit. Túl messzire nem szabad, mert esetleg nem megy el. Túl közelre se jó, mert hamar visszajön.

Lili vigyorgott, mutogatta porcelánfogait.

– Utazzék el Szajolba!

A kis Rece kijelentése úgy hangzott, mint egy turistaplakát jelmondata.

Bekanyarodtak egy postahivatalba, s kis Rece borítékot vett meg levélpapírt.

A falra szerelt pultnál megírta a levelet.

Beletette a levelet a borítékba, megcímezte, hogy Bagaméri fagylaltárus kisiparos úrnak, Lúd utca 100. szám, kisietett a postahivatalból, és elindult az elátkozott fagylaltárus kisiparos lakására.

A Lúd utcában óvatosan settenkedett, leselkedett, hogy otthon van-e Bagaméri. Odaosont a földszintes házhoz, belesett az ablakán, és látta, hogy a fagylaltos éppen ebédel, az asztalnál ül, egy gőzölgő levesestál van az orra előtt, a véreb pedig bamba pofával a földön hever.

Előrement az ajtóhoz, a levélnyíláson bedobta a levelet, és becsöngetett.

Gyorsan eliszkolt, egy fa mögé bújt, és várta a fejleményeket.

Nem sokáig kellett várnia, az események drámai gyorsasággal peregtek. Kis idő múlva Bagaméri felbukkant az ajtóban, kezében bőrönd, bezárta a lakást, és roppant elégedett mosollyal végigcaplatott a Lúd utcán.

A kis Rece csak ennyit akart látni. Elindult ő is hazafelé. Útközben vigyorogva mondta Lilinek:

– Tudod, Szajol szép kis város, biztos van szállodája, kocsmája! Egy-két napot vígan el lehet tölteni benne!

Marci boldogan lobogtatva hozta az újságot. Feltűnő helyen, bekeretezve állt a lépre csaló hirdetés, ugyanolyan szöveggel, mint a cédulákon.

A vadlibák elégedetten olvasták. Majd Péter kivágta a hirdetést, és beleragasztotta a fényképalbumba.

– Nincs menekvés! – lelkesedett Süle. – Megírhatja a végrendeletét! Ilyen első osztályú csapdából nincs menekvés!

Péter büszkén nézett rájuk, úgy érezte, ez az ötlet kellőképpen kiegyenlíti a hátrányt, hogy ő nem tudott mozogni, személyesen részt venni a nyomozásban. Azután eszébe jutottak Bagaméri cédulái is, és megsajdult a szíve arra a gondolatra, hogy ez a kiváló ötlet romba dőlhet a felháborító lopás miatt.

– Csak nehogy Bagaméri megelőzzön! – mondta ijedten.

A kis Rece fülig érő szájjal vigyorgott, odament Péterhez, megveregette a vállát, és a fülébe súgta:

– Bagaméritől ne félj! Bagaméri Szajol felé robog!

Péter nem értette, de a szeplős arc olyan magabiztosan hunyorgott, fintorgott rá, hogy megnyugodott.

Türelmetlenül várták a postást.

Süle kiment meglátogatni a csíkosra festett macskát a fáskamrában, Jóska és Karcsi hajócsatát vívott, hogy levezessék az idegességet, Péter a fényképalbumot rendezgette, Marci az újságot olvasgatta, a kis Rece pedig Lilivel játszott a földön hasalva.

A kis szobában feszült volt a légkör, a döntő nagy csaták előtti küzdelem feszültsége vibrált a levegőben.

És ekkor csöngettek.

A vadlibák összerezzentek, egymásra néztek, szemükben szikrázott a feszültség, mint villanykörtében az áram.

– Itt a postás! – mondta ki végre Péter.

– Majd én kimegyek! – szedte össze magát a kis Rece. Felállt, Lilit a hóna alá fogta, és kiment a postáshoz a kapuba.

Rövidesen Sülével együtt jött vissza, karjuk, zsebük tele volt levéllel, Süle még a foga között is hozott egyet.

– Gyertek, segítsetek, van még! – mondta Süle, kiköpve a levelet.

Karcsi, Marci, Jóska kiment, újra behoztak egy halom levelet, leszórták a földre a többihez, köréje ültek, és bontogatni kezdték.

– Ennyi ember akar teknőst eladni? – ámuldozott Péter, hogy az ötlete, lám, a fél várost levélírásra késztette!

– Nem lesz könnyű kiválasztani a tettes levelét – morfondírozott Jóska.

– Mindenki nagyon figyeljen! – adta ki a parancsot Süle.

A vadlibák lázasan bontogatták a borítékokat.

Volt ott mindenféle levél! Géppel írt, cikornyás betűkkel rótt, gyerekírás, macskakaparás, tintapacás; kék, zöld, lila, fekete tintával írt levél.

Ajánlottak eladásra kutyát, macskát, fehér egeret, aranyhörcsögöt, papagájt, aranyhalat és széncinkét. Volt, aki kétmázsás hízót ajánlott kilónként húsz forintért.

A vadlibák vigyorogva olvasták a leveleket, a sok fura ajánlatot.

– Nem is álmodtam, hogy ennyi állat van Budapesten! – csodálkozott Jóska.

A különös az egészben az volt, hogy görög teknőst nem ajánlott megvételre senki, pedig már a levélhalom felét elolvasták. Volt, aki mentegetőzött is emiatt, azzal kezdve a levelét, hogy görög teknőse sajnos nincs, de papagája folyékonyan tud beszélni. A többség nem törődött azzal, hogy doktor Hörömpő teknőst akar venni, talán úgy gondolták, hogy nagy állatbarát lehet, és egy állatbarátnak mindegy, milyen állatot tart.

Süle ízlelgette a kétmázsás hízót ajánló levelet.

– Vegyük meg! – mondta. – Ellesz a fáskamrában!

– És mit csináljunk vele? – kérdezte Karcsi jámboran.

– Karácsonykor levágjuk! Lesz hurka, kolbász! – nevette Süle.

Tovább bontogatták a borítékokat, de egyelőre nem találták a tettes levelét.

A keresgélés egyre izgalmasabb lett, ahogy fogyott a borítékhalom.

– Tűzzünk ki jutalmat a szerencsés megtalálónak! – javasolta Süle.

A javaslatot egyhangúlag elfogadták.

– Jó, de mi legyen a jutalom? – kérdezte Marci.

– Összeadjuk!

Süle behozta Péter sapkáját az előszobából.

– Mindenki tegye bele nélkülözhető értékeit! Az egészet a nyertes kapja. Remélem, én leszek!

S egy gyönyörű, nikkelezett, nadrágszíjra való kulcstartó karabinert tett a sapkába.

Marci elegáns műanyag golyóstollat vett elő, amilyet az újság szerkesztőségében szoktak használni, s felajánlotta a szerencsés megtalálónak.

Jóska egy alig használt, még egészen bolyhos teniszlabdát adott.

Karcsi kotorászott a zsebében, de éppen nem volt nála semmi különösebb érték, csak három szem, kicsit gyanús külsejű füge.

– Csak ez van nálam! – mentegetőzött. – De nagyon jó édes!

Süle odavitte a sapkát Péterhez.

Péter a párna alatt turkált, s kivett egy elefántcsont dobókockát.

– És te? – kérdezte Süle a kis Recét. – Te mit ajánlasz fel?

A kis Rece az ép zsebében válogatott az ujjaival, sorra tapogatva a zseb tartalmát. Majd megállapodott egy világháborús vitézségi éremnél, óvatosan kihúzta, és beledobta s sapkába.

– Egyedi darab! Nagyon valószínű, hogy ezüstből van!

Süle a kincsekkel teli sapkát az asztalra tette.

– Most pedig igazságosan felosztjuk a borítékokat!

Letérdelt a padlóra, és igazságosan hatfelé osztotta a megmaradt borítékokat.

A versenyláz hatalmába kerítette a vadlibákat. Jellemük, kedélyük, vérmérsékletük szerint estek az igazságosan szétosztott borítékoknak. Süle találomra húzgált ki egyet-egyet az előtte fekvő kupacból, mint egy szerencsejátékos a rulettasztalnál. Marci először az írás külleme szerint csoportosította a borítékokat, az első csoportba az intelligens címzésű borítékokat tette, a másodikba a géppel írottakat s a harmadikba a göcsörtös, keszekusza betűkkel róttakat. Karcsi először tanácstalanul nézett a borítékokra, majd a kinccsel teli sapkára, és felsóhajtott, hogy úgyse ő fogja megtalálni a tettes levelét, s válogatás nélkül nyitogatta a borítékokat. Jóska a fény felé tartotta őket, úgy próbálta kideríteni, hogy melyik lehet az a bizonyos levél. Péter először a bélyegeket nézte meg, s úgy érezte, hogy csakis állatképes bélyeget ragaszthatott rá a borítékra a tettes. A kis Rece Lilit is bevonta a vadászatba, sorra megszagoltatta vele a leveleket. „Meg kell, hogy érezze a teknősök szagát!” – gondolta reménykedve. Lili szagolt, vakkantott, csaholt, s a borítékok között turkált az orrával.

Fél szemmel egymást lesték, hogy kinek kedvez a szerencse.

A felbontatlan borítékok fogytak, a papírkosár rég megtelt a feltépett levelekkel, sőt lassan elborította a levélhalmaz, de az a bizonyos levél nem került elő.

Süle és a kis Rece már kiesett a versenyből, elfogyott a borítékuk. Lili hűtlenül Marci és Jóska levélcsomagja között turkált az orrával, majd mikor elfogyott az ő borítékuk is, visszaoldalgott a gazdájához. Péter is befejezte a bontogatást, lesöpörte az ágyról a leveleket.

Mindnyájan Karcsira néztek. Karcsi ideges lett a rászegeződő figyelemtől, kapkodva nyitogatta a borítékokat, volt, amelyiket kettétépte levelestül, s volt, amelyiket kétszer is elolvasta. Érezte, hogy neki kedvez a szerencse, hogy a tettes levele már csak nála lehet, s ezen annyira meglepődött, hogy bocsánatkérően mosolygott vissza a vadlibákra. Karcsit általában nem kényeztette el a szerencse, se a kicsi, se a nagy dolgokban. S most ez az új érzés, a szerencse megsejtése teljesen átjárta, szinte melege lett tőle. Már nem pislogott reménytelenül a kincsekkel teli sapkára, hanem büszke, férfias tekintetet vetett rá. „Az enyém leszel!” – gondolta boldogan.

Erőt vett idegességén, és fölényes mosollyal fogta kezébe a megmaradt három borítékot. Megmutatta a vadlibáknak.

– Már csak három van!

– Látjuk! – morogta Süle.

Karcsi feltépett egy borítékot, elolvasta, eldobta.

– Már csak kettő van!

Feltépte az egyik borítékot, elolvasta, eldobta.

– Ez lesz az! – mondta diadalmasan, az utolsó borítékot lobogtatva.

Lassan, óvatosan nyitotta ki, éppen csak hogy belepillantott, s tudta, hogy ezt a levelet a tettes írta.

– Olvasd már! – biztatták izgatottan a vadlibák.

Karcsi olvasta:

Karcsi felnézett a levélből.

– Pocsék a helyesírása! – mondta.

Süle röhögve felrikkantott.

– Majd a börtönben megtanítják helyesírásra!

– Holnap! Holnap négykor! – suttogta a kis Rece.

– Győzött a logika! – mondta Marci.

Karcsi zsebre vágta a jutalmat, Péter beragasztotta a levelet az albumba. Majd a vadlibák hazaindultak, izgatottan suttogtak, hadonásztak a fűszeres illatot lehelő alkonyatban.

A Matyó utca végén három útépítő bódé állt. Délután három óra volt, az aznap reggeli időjárásjelentés szerint derült, meleg idő, szórványos, enyhe felhőképződéssel. A környék elhagyatott volt, a vasrácsos kerítések mögött, bent a kertek mélyén álmosan hallgatag házak lapultak. Ideális rejtekhely volt, kiválóan alkalmas környezet mindenféle gaztett elkövetéséhez.

A vadlibák a Matyó utca elején leskelődtek, óvatosan felmérték a terepet.

– Nem tetszik nekem ez a környék! – morogta Süle. – Ez kész csapda!

– Öten vagyunk egy ellen! Nem lehet semmi baj! – bátorította a társaságot Jóska.

– Hatan vagyunk! – szólt a kis Rece, Lili fejét simogatva.

Ettől a kijelentéstől csodálatosképpen megnyugodtak, fontolgatni kezdték, hogy miképpen fogjanak a dologhoz.

– A mi előnyünk az, hogy a tettes nem minket vár! – fejtegette Marci magabiztosan. – Doktor Hörömpőt várja. Vagyis egy bajuszos, élemedett férfit. Én legalábbis ilyennek képzelném el a helyében doktor Hörömpőt.

– 1:0 a javunkra! – mondta Jóska.

– Vagyis mi nyugodtan odasétálhatunk. Nem fog gyanakodni.

– És ha mégis? – kérdezte Karcsi.

– Akkor rajtaütünk, és erőszakot alkalmazunk! – jelentette ki harciasan Süle, megfeszítette a karján a bicepszeket. – Tudok egy-két fogást!

– De előbb mindenképpen meg kell tudnunk, hogy hol rejtegeti a teknősöket! – figyelmeztette Marci a nekihevült Sülét.

– Hol, hol? Hát a bódéban! – türelmetlenkedett Süle.

– De melyik bódéban? Három bódé van! – mondta óvatosan és előrelátóan Marci.

A vadlibák eltöprengtek. Majd a kis Rece szólalt meg:

– Nyugi! Azért van itt Lili, majd kiszagolja!

– 2:0 a javunkra! – mondta Jóska, s kék szeme úgy ragyogott, mint egy svájci tó a napsütésben.

– Helyes! Most pedig aknázzuk ki az időtényezőt!

– Aknázzuk! – lelkesedett Karcsi.

– Most negyed négy – nézett az órájára Marci. – A tettes csak négyre várja doktor Hörömpőt. Indulás!

A Matyó utca változatlanul csendes és kihalt volt, mikor a vadlibák közönyös arcot vágva, de izgatottan dobogó szívvel elindultak a bódék felé.

A pattanásos a középen levő bódé lépcsőjén ült, tökmagot evett, lassan mozgatta az állkapcsát, és unottan köpködte ki a héjat. Szabályos félkör volt előtte a tökmaghéjból. A félkör szélén, lőtávolon kívül megálltak a vadlibák.

A pattanásos unottan felnézett, nem hagyta abba a rágcsálást.

– Mi van, apafejek? – kérdezte, és alattomosan megcélozta Sülét a tökmaghéjjal. Süle ügyesen elhajolt, a tökmaghéj lövedék fáradtan hullt le a porba.

A kis Rece alamuszi képet vágott, és lágy, behízelgő hangon megszólalt:

– Nem tetszik tudni véletlenül, hogy merre van a Kékgolyó utca?

A pattanásos tevehangon felröhögött.

– Szerencséd van, öcsi, véletlenül tudom! Itt jobbra mentek, aztán balra, aztán sréhen, aztán felfordultok! Na tűnés, mert a bácsi fontos diplomáciai tárgyalásnak néz elébe!

A vadlibák nem mozdultak. A helyzet kezdett komorrá válni.

A kis Rece azonban nem akarta, hogy a tettes gyanút fogjon, édeskés hangon folytatta a tárgyalást:

– Legalább azt tessék megmondani, hogy hány óra van.

A majomteve gyanút fogott. Összehúzott szemmel figyelte a vadlibák manővereit. Süle ugyanis apró, észrevétlen léptekkel, nem is léptekkel, csusszanásokkal igyekezett a tettes hátába kerülni. Jóska a bódéba figyelgetett befelé, meresztgette a szemét, de nem látott semmit.

– Hogy hány óra, arra vagytok kíváncsiak?

– Igen – mondta készségesen a kis Rece.

– Ahányat behúzok az orrotokba, annyi óra van!

A tettes fenyegetően felugrott, és a kis Recére vetette magát.

A kis Rece villámgyorsan félrehajolt, a majomteve ökle elzúgott a feje mellett.

– Rohamra, vadlibák! Üsd-vágd, nem apád! – rikkantotta el magát Süle, és a tettes hátára ugrott.

Kitört az általános, elkeseredett küzdelem.

A tettes megbillent Süle súlyától, de megrázta magát, és Süle lepottyant a porba.

Jóska és Marci két oldalról ugrott neki, elszántan, mint két gladiátor az arénában, de a majomteve résen volt, hirtelen kinyújtotta a két öklét, s a két gladiátor vérző orral vonult vissza.

A kis Rece leszegte a fejét, fél szemmel Lilit figyelte, aki a tettes lábikráját mardosta, és mint egy faltörő kos, nekizúdult a pattanásos gyomrának.

A pattanásos megingott (Lili végre beleharapott a lábikrájába), a bódéig hátrált, hogy összeszedje magát.

A kis Rece újra leszegte a fejét, s megcélozta a tettes gyomrát, mikor az hirtelen beugrott a bódéba.

– Utána! – kiáltotta Süle harcias hangon, és a vadlibák, élükön Lilivel, bezúdultak a bódéba.

Karcsi remegve állt a bódé sarkán, ahová még a verekedés kitörésekor elbújt. Falfehér volt a félelemtől, és nagyon szégyellte magát, amiért így fél, hogy a barátait is cserbenhagyja.

– Nem tehetek róla! Nem tehetek róla! – hajtogatta, és a fogai összeverődtek a félelemtől.

A bódéból elkeseredett küzdelem zajai hallatszottak, tompa puffanások, dobbanások, reccsenések.

Karcsi valahogy összeszedte magát, s már éppen ki akart lépni rejtekhelyéről, amikor a bódé ajtajában megjelent a pattanásos, és villámgyorsan a vadlibákra zárta az ajtót.

A vadlibák dörömböltek, rugdosták az ajtót, kiabáltak.

– Nyisd ki, te csirkefogó! Te visszataszító majomteve! Nyisd ki, mert ellátjuk a bajodat!

A pattanásos vérző orrát borogatta a zsebkendőjével, a kék foltokat nyomogatta az arcán, és csúnyán röhögött.

– Kis hülyék! Most bekaptátok a legyet! Kicsit kifújom magamat, és leszámolok veletek! Átkozott vakarcsok!

A bódé lassan elcsendesült, a vadlibák belefáradtak a kiabálásba.

Karcsi a rejtekhelyéről látta, hogy a pattanásos kiszalad az utca közepére, és integet egy közeledő teherautónak. A teherautó megállt, az oldalára nagy betűkkel az volt írva: Útépítő Vállalat. A pattanásos a bódéra mutogatott, a sofőr bólintott, a középső bódé elé farolt, a pattanásos villámgyorsan rákapcsolta, és intett, hogy mehet…

A vadlibák arra eszméltek, hogy a bódé hatalmasat rándul, és zötyögve elindul.

– Halló! Halló! Itt vagyunk! – kiabált Süle, de a motorzúgástól nem lehetett hallani.

– Ez a rohadt majomteve! Jól átvert bennünket! – dühöngött Süle. – Csak kerüljön egyszer a kezem közé!

Marci lecsillapodott, rendbe hozta vérző orrát, és nyugodt hangon megszólalt:

– Tekintsük át a helyzetünket!

– Karcsi hol van? Itt vagy, Karcsi?! – kiáltotta Jóska.

– Az ám, hol van Karcsi? – kérdezte a kis Rece, Lilit ölelgetve.

– Meglógott! – mondta megvetően Süle.

Marci nyugtatta a megdühödött Sülét:

– Ne siesd el az ítéletet! Még ebből hasznunk is lehet!

– Miből? A gyávaságából? – fújta a magáét Süle.

– Igen – mondta nyugodtan Marci. – Ő legalább szabadlábon van!

A kis Rece is Karcsi védelmére kelt.

– Abból semmi hasznunk nem lenne, ha együtt csücsülne velünk ebben az átkozott bódéban. Ha másnak nem, tanúnak jó lesz. Szemtanúnak.

Jóska új témára váltott, ijedten felkiáltott, mint aki most eszmél a helyzetre:

– Hová visznek? Lehet, hogy vidékre?

Marci szépen összehajtogatta a zsebkendőjét, és átvette a szót:

– Összefoglalom a tényeket! Csapdába estünk. Ez most már világos. Két dolgot tehetünk. Először is át kell kutatnunk a bódét, hátha itt vannak a teknősök. Kettő: valahogy föl kell hívni magunkra a figyelmet.

Marci higgadt szavától végre megnyugodtak a csapdába esett vadlibák. A kis Rece elengedte Lilit a bódéban.

– Szagolj!

Lili szagolt, körbeszimatolta a bódét, de nem talált semmit.

– Nincsenek itt! – állapította meg a kis Rece.

– Ez várható volt – mondta Marci. – Annyi esze a tettesnek is van, hogy nem abba a bódéba zár bennünket, ahol a teknősöket őrzi.

Süle a sarokba kucorodott.

– Nincs valami olvasnivalótok? – kérdezte gúnyos hangon. – Megöl az unalom!

Jóska ártatlan arccal válaszolt:

– Nálam van az Orvosi Hetilap. Magamnál hordom, mert nem merem otthon hagyni. Eldobni meg sajnálom!

– Ha kölcsönadnád egy pillanatra! – Süle úgy kérte, mintha kávéházban ülne egy jó feketekávé mellett, és a szomszédtól kérné el a kedvenc újságját.

– Tessék! – mondta Jóska. – Bár nem hiszem, hogy szórakoztató lenne. Én egy szót sem értettem belőle…

– Azt csak bízd rám! – mondta morcosan Süle, és az ablak alá ült, s elszántan böngészte az Orvosi Hetilapot.

Marci és a kis Rece azon mesterkedett, hogy valahogyan felhívják magukra a külvilág figyelmét.

A kis Rece e célra felajánlotta az ingét. Az ing ujját rákötötték egy seprűnyélre, és kidugták az ablakon. Felváltva fogták a különös zászló nyelét.

A teherautó robogott, a kis Rece inge csattogott a szélben.

Karcsi lassan megnyugodott, arcába visszatért a vér, a szíve újra normális ritmusban vert. A szégyen érzése, gyávasága miatt, ugyan még ott bujkált hátul az agyában, de Karcsi keményen elhatározta, hogy kiköszörüli a csorbát, s ettől a szégyenérzése is múlni kezdett.

Mindenesetre jól elhelyezkedett búvóhelyén. A nagy futkosásban ugyanis észrevétlenül bemászott az első bódé alá, s most a kerekek küllői közül figyelte a tettest.

A pattanásos a harmadik bódé lépcsőjén ült, újra tökmagot rágcsált, s láthatóan elgondolkodott. Krumplivá dagadt orrát tapogatta óvatosan, sziszegve káromkodott.

– Doktor Hörömpő! – vette ki Karcsi a káromkodásból. –Jó trükk!

„Vagyis rájött a vadlibák trükkjére” – gondolta Karcsi a bódé alatt.

Ekkor a pattanásos befejezte a káromkodást és dagadt orrának nyomogatását, felállt, s lusta léptekkel bemászott a bódéba.

„Most! – vert egy nagyot Karcsi szíve. – Most kell cselekedni!”

S csodák csodája, félelme egy csapásra elmúlt, kiugrott a kerekek közül, hideg fejjel megközelítette a bódét, amelyben a pattanásos matatott. Azonnal meglátta a bódé ajtaján lógó lakatot, s villámgyorsan cselekedett. Felmászott a lépcsőn, bevágta a bódé ajtaját, s rákattintotta a lakatot.

A pattanásos meglepett hangja hallatszott a bódéból:

– Ki az?! Ki a fene az?! Nyissák ki! Nyissák ki!

Elkeseredett dörömbölés, rugdosás hallatszott a bódéból.

Karcsi ügyet sem vetett rá, kiszaladt az utcára, majd a másik, forgalmasabb útra, és integetni kezdett az autóknak.

Az autók sorra húztak el az orra előtt, majd mikor már kezdett elszontyolodni, az egyik özönvíz előtti tragacs csikorogva-nyikorogva lefékezett előtte. Mosolygós szemű öreg ült a kormánynál.

– Miben lehetek szolgálatodra? – kérdezte, fejét kidugva az ablakon.

– Utol kellene érnünk valakit! Illetve valakiket! Vagyis egy útépítő bódét! – hadarta Karcsi izgatottan.

Az öreg szeme felcsillant.

– Üldözés?

Karcsi szótlanul rábólintott.

– Szállj be! Majd megkérjük Saroltát, hogy erőltesse meg magát egy kicsit. Úgyis éppen bejáratom, legalább nem futkosunk cél nélkül.

Karcsi csodálkozva nézett körül, de nem látott senkit. Az öreg észrevette, felnevetett.

– Sarolta a kocsi. Így hívom. Na előre, Sarolta, öreg csont. Te meg mutasd az irányt!

Gázt adott, Sarolta morogva, nyögve, de mégiscsak megiramodott, falta a kilométereket, olyan sebességgel, amit az ember semmi esetre se nézett volna ki rozoga külleméből.

– Halljuk a történetedet! – kiáltotta túl a mosolygós szemű öreg a zakatolást, csörömpölést.

Karcsi egy pillanatig tűnődött, hogy mennyit áruljon el, de a mosolygós szemű öreg olyan bizalomgerjesztő arcot vágott, és különben is első szóra megállt és segített. Ezt meg kell becsülni! Elhatározta, hogy mindent elmesél neki. Vagy legalábbis majdnem mindent. Azt valahogy majd finoman megkerüli, hogy ő gyávaságból elbújt, vagyis hogy cserbenhagyta a barátait. Minek feszegetni, mikor már elmúlt a gyávasága, és a csorbát kiköszörülte!

Elmesélte nagy vonalakban a nyomozást s a végkifejletet, hogy a tettes túljárt a vadlibák eszén, bezárta őket az útépítő bódéba, s a bódét éppen most szállítják valahova.

Az öreg mosolyogva bólogatott.

– És neked sikerült elbújnod?

– Igen.

– Helyes! Többet ésszel, mint erővel! És a tettes?

– Bezártam!

Az öreg elismerően nézett Karcsira. Karcsinak kimondhatatlanul jólesett az elismerő pillantás.

Már kiértek a városból, mikor megpillantották az útépítő bódét.

– Valami fehér zászlót látok – jegyezte meg az öreg. Mikor közelebb értek, Karcsi felismerte a kis Rece ingét az ing közepében virító tintafoltról.

– Ők azok! – jelentette ki megnyugodva.

Az öreg a teherautó elé került Saroltával, lefékezett, és integetni kezdett a sofőrnek.

A teherautó megállt, a sofőr kihajolt az ablakon.

– Mi van?

Az öreg megbökte Karcsit, hogy most ő következik.

Karcsi kiszállt a kocsiból, odament a teherautóhoz.

– Kérem szépen, engedje ki a barátaimat!

A sofőr csodálkozó szemet meresztett Karcsira.

– Honnan engedjem ki?

– A bódéból!

A sofőr hitetlenkedve ugrott ki a teherautó fülkéjéből.

– Hogy mondod? Hiszen ez akkor emberrablás!

– Igen, emberrablás! – Karcsi keményen nézett a sofőr szemébe.

– És a törvény szigorúan bünteti! – segített az öreg a kocsiból.

– És ki a csuda zárta be őket?

– A pattanásos!

– Az a csirkefogó! Na, csak találkozzunk, megtanítom kesztyűben dudálni! Majdnem belesodort egy emberrablásba!

Hátramentek a bódéhoz. A bódé ablakában izgatottan lengedezett a zászló, vagyis a kis Rece inge.

– Tetszik látni? – mutatott Karcsi a zászlóra.

A sofőr föllépett a lépcsőn, és kinyitotta a bódé ajtaját.

– Na végre! – hallatszott Süle morcos hangja.

A vadlibák hunyorogva tódultak ki a félhomályból.

Marci meglátta Karcsit, ránevetett és megölelte.

– Tudtam, hogy nem csalódom benned! Tudtam, hogy hasznodat vesszük!

A vadlibák Karcsi hátát veregették, de Marci jó érzékkel egyszer s mindenkorra le akarta zárni ezt az ügyet, fennhangon kijelentette:

– Nagyon jó csel volt, hogy elbújtál!

Karcsi szerényen lehajtotta a fejét, Marci szigorúan végignézett a vadlibákon, azok sorra elismerték, hogy valóban jó csel volt, nagyon jó csel.

– Köszönjük, hogy kiszabadítottál! – lépett Karcsihoz férfiasan Süle, és kezet rázott vele.

A sofőr bezárta a bódé ajtaját, felmászott a teherautó fülkéjébe, és elhúzta a csíkot.

– Hogy megyünk vissza? – eszmélt fel Jóska.

– Saroltán! – mondta Karcsi. – Gyertek!

A mosolygós szemű öreg integetett a kocsi ablakából, hogy befelé, gyorsan szálljanak be.

Nagy nehezen bemásztak a kocsiba, Sarolta rugói recsegtek-ropogtak. Süle meg is jegyezte.

– Túlterheljük a kocsit!

– Oda se neki! Saroltának ez meg se kottyan! – mondta fölényesen a mosolygós szemű öreg, gázt adott, és ha billegve, erőlködve is, de Sarolta elindult.

– Van még egy meglepetés! – mondta Karcsi, és az öregre nézett.

Az öreg bólogatva biztatta, hogy mondja csak.

– Milyen meglepetés? – kérdezte Süle kicsit idegesen, mert Lili pont az orra alatt fészkelődött, izgett-mozgott, csiklandozta az orrcimpáját.

– Elfogtam a tettest!

Ha bomba robban, annak se lett volna nagyobb hatása, mint e bejelentésnek.

A vadlibák fölpattantak a helyükről, azaz csak fölpattantak volna, de beverték a fejüket a kocsi fedelébe. Sarolta megdőlt a váratlan felugrálástól, de a mosolygós szemű öreg kemény kézzel fogta a kormányt, s újra egyenesbe hozta a billegő Saroltát.

– Micsoda? – kérdezte Marci a fejét tapogatva.

– És hol van? – érdeklődött a kis Rece.

– A bódéban. Rázártam az ajtót.

– Te?! – hitetlenkedett Süle.

– Én.

– Éljen! – kiáltotta Jóska, mindent beleadva. – Éljen! Éljen!

– Éljen Karcsi! – zúgták a vadlibák, hogy csak úgy zengett a kocsi. A mosolygós szemű öreg még jobban mosolygott, oldalról ragyogó pillantásokat vetett az iruló-piruló Karcsira.

– És még mindig ott van a bódéban? – kérdezte izgatottan a kis Rece.

– Remélem. Hacsak ki nem engedte valaki.

– Nyomás! Nem tud ez a kocsi gyorsabban menni? – türelmetlenkedett Süle, nem valami tapintatosan, mert ha meggondoljuk, mégiscsak potyautasok voltak. De az öreg nem haragudott meg, gázt adott, és Sarolta úgy repült, ugrált, vágtatott az országúton, mint egy versenyautó.

Éles kanyarral fordultak be a Matyó utcába.

A környék csendes volt és elhagyatott.

A vadlibák kiugráltak a kocsiból, és a bódéhoz rohantak. Süle megnézte a lakatot, s fülig érő vigyorral kopogott az ajtón.

– Halló, majomteve! Itt vagy még?

Dühödt morgás hallatszott a bódéból.

– Mi az, elfelejtett beszélni? Így ön nem lesz világszenzáció! Csak a beszélő majomteve a világszám!

Ha lehet, még dühösebb morgás jött ki a bódéból.

A vadlibák tanácskozni kezdtek a bódé lépcsőjén. A mosolygós szemű öreg a kocsi ablakán nézett ki várakozóan.

– Most mi a teendő? – Marci komoly arccal nyitotta meg a tanácskozást.

– Ha kinyitjuk az ajtót, elszalad – jegyezte meg Jóska.

– Gyújtsuk rá a bódét! – mondta jó hangosan Süle, a bódé felé fordulva. – Majd elkábul a füsttől, és akkor megbilincseljük!

A kulcscsomóját rázta, amely úgy csilingelt, mint az acélbilincs.

A bódéból nyugtalan mocorgás hallatszott.

– Az lesz a legjobb, ha értesítjük az Állatkert igazgatóját – mondta a kis Rece.

Javaslatát egyhangúlag elfogadták. Karcsit kérték meg, hogy szaladjon el az Állatkertbe.

Karcsi a mosolygós szemű öregre nézett. Az öreg szó nélkül kitárta a kocsi ajtaját, Karcsi beült.

– Csuda izgalmas! – mondta az öreg. – Indulás, Sarolta!

A vadlibák a kocsi ablaka körül tolongtak.

– Küldjön két ápolót! – kiáltotta be Jóska.

– Lehetőleg tigrisápolót! – toldotta meg a kis Rece.

– És küldje el a jutalmat! Ez a legfontosabb! Valahogy el ne felejtsd! – suttogta Süle, bedugva a fejét az ablakon.

– Nem felejtem el – mondta Karcsi az izgatott vadlibáknak.

A mosolygós szemű öreg gázt adott, Sarolta megugrott, mint egy tréfás kedvű bakkecske, s kirobogott a Matyó utcából.

– Gyerünk vissza a majomtevéhez! Majd felolvasok neki az Orvosi Hetilapból, hogy ne unatkozzék! – mondta Süle vigyorogva, s meglóbálta az Orvosi Hetilapot.

Az Állatkert igazgatója soron kívül fogadta Karcsit. Soron kívül, de nem egyedül, irodája tele volt oroszlán- és tigriskölykökkel. Karcsit ez a látvány egy kicsit meghökkentette, de összeszedte magát, és mosolyogva bejelentette a nagy hírt.

– Megtaláltuk a görög teknősöket!

Az Állatkert igazgatójának a szeme kerekre nyílt a csodálkozástól.

– Megtaláltátok? Valóban? Komolyan megtaláltátok?

– Igen. És tessék két ápolót küldeni a tettesért!

– Hát az is megvan? A tettes? Hol van?

– Bezártuk egy útépítő bódéba.

Az Állatkert igazgatója elnevette magát, örömében összedörzsölte a kezét, kiszólt az ajtón:

– Kérek egy málnaszörpöt és banánt! Szereted a banánt?

– Igen – mondta Karcsi, majd udvariasan újra a tárgyra tért: – De a két ápolót ne tessék elfelejteni!

A titkárnő behozta a málnaszörpöt és egy kis kosárban egy csomó banánt.

– Parancsolj! – kínálta Karcsit az igazgató.

– És remélem – mondta Karcsi társalgási hangon, a málnaszörpöt kortyolgatva –, remélem, hogy a vadlibákra nem tetszik már gyanakodni…

– Sose gyanakodtam komolyan – jelentette ki az igazgató mosolyogva. – Csak tudod, a körülmények nagyon összejátszottak.

– Igen. – Karcsi a jutalomra gondolt, de valahogy nem jött a nyelvére.

Az igazgató azonban mintha csak kitalálta volna Karcsi gondolatát, előhozakodott vele:

– És természetesen tiétek a jutalom!

Az íróasztal fiókjában kotorászott, elővett egy vastagon bélelt borítékot. Átnyújtotta Karcsinak.

– Itt van a jutalom!

Karcsi átvette a borítékot, az ujjaival érezte, hogy pénz, sok pénz van benne.

– Köszönöm a vadlibák nevében is! Jól jön a cirkusznak!

– Miféle cirkusznak?

– A Hörömpő Cirkusz, világszámnak! Tetszik tudni, azért mászkáltunk annak idején az Állatkertben. Vadállatok hangját szerettük volna felvenni.

Az igazgató eltűnődve mormogott maga elé:

– Vadállatok, vadállatok… – Majd Karcsira nézett. – És mikor lesz az előadás?

– Holnap szeretnénk, mert holnap lesz az utolsó vakációs nap. Sajnos. Utána kezdődik az iskola.

Az igazgató felállt.

– Most pedig gyerünk!

Kimentek az irodából, az igazgató szólt két ápolónak, beültek a nagy vadszállító kocsiba.

– Gyere te is! – hívta a kocsiba az igazgató.

– Köszönöm, én a Saroltával megyek! Tessenek utánunk jönni, majd mi mutatjuk az utat.

Azzal Karcsi beszállt az öreg kocsijába.

– Indulás! – mondta.

Az öreg mosolygott, elindította Saroltát. Mögöttük imbolygott az Állatkert vadszállító, ketreces kocsija.

A Matyó utcában a vadlibák harci gágogással köszöntötték a különös karavánt.

– Ez igen! – méregette Süle a vadszállító kocsit.

– Minek a teknősöknek ketrec? – kérdezte Jóska.

– A ketrec a majomtevének kell!

Az igazgató kiugrott a kocsiból, üdvözölte a vadlibákat.

– Hol van? – kérdezte.

– Ott lapul! – mutatott Süle a bódéra.

A két markos ápoló kinyitotta a bódét, kiemelték a reszkető pattanásost.

– Mi legyen vele? – kérdezték.

– Vigyék a kocsiba! Majd átadjuk a rendőrségnek!

Az ápolók a vadszállító kocsiba vitték a vacogó pattanásost, betuszkolták a rács mögé, és rácsapták az ajtót.

A vadlibák beugrottak a bódéba, a kis Rece elengedte Lilit. Lili vadul szimatolt, majd csaholva megállt egy fonott kosárnál.

– Ott vannak a teknősök! Lili kiszagolta!

A vadlibák kivitték a kosarat az igazgatónak. Ünnepélyes kézfogások következtek, az igazgató meghatott hangon csak ennyit mondott a kézfogások után:

– Köszönöm nektek az Állatkert nevében!

Marci válaszolt, szintén röviden:

– A vadlibákra mindig lehet számítani!

A vadszállító kocsi elrobogott a tettessel és a teknősökkel.

Az öreg mosolyogva nézte a jelenetet, majd kiszólt az ablakon:

– Elvihetlek valahova benneteket?

– Sétakocsikázzunk! – rikkantotta Süle, és a vadlibák bepréselődtek a kocsiba. Elismerően füttyentgetve végigtapogatták a borítékot, majd Sarolta megugrott, és villámgyorsan kiszáguldott a Matyó utcából.

A nagy nap, a szünidő utolsó napja jól kezdődött. Péterhez korán reggel kijött a körzeti orvos, alaposan megvizsgálta, néha-néha a fejét csóválta, majd mosolyogva kijelentette, hogy Péter meggyógyult.

– Egészséges vagy, mint a makk! – Majd hozzátette: – Hihetetlenül rövid idő alatt gyógyultál meg. De hát a fontos az, hogy meggyógyultál!

– Felkelhetek? – kérdezte Péter, ragyogva a boldogságtól.

– Felkelhetsz.

A körzeti orvos elment, Péter mamája kikísérte.

Péter azonnal kiugrott az öreg ágyból, úgy mászkált a szobában, izgatottan, mint egy frissen szabadult gályarab.

Mikor visszajött a mamája, titokzatos hangon mondta neki:

– Estére lesz nagy meglepetés!

A mamája megcsókolta Pétert, majd elrohant dolgozni.

Péter felöltözött, kiment az udvarra, meglátogatta a csíkosra festett macskát. A macska dorombolva dörgölőzött a lábához.

– Ide figyelj, öregem! – mondta neki Péter. – Gyakorolnunk kell egy kicsit! Este előadás!

A macska dorombolt, Péter a kamra mélyéről előszedett egy fakarikát, és elébe tartotta.

– Ugorj!

A macska felnyávogott, de nem ugrott.

Péter bement a konyhába, a füstölt kolbászból tíz vékony darabot vágott le, s a fáskamrába visszatérve, a karika elé letett egy szeletet.

– Ugorj, hopp!

A csíkosra festett macska beleszagolt a levegőbe, majd meglátta a kolbászkarikát, és rávetette magát.

– Jól van, öregem! Fog ez menni! – dicsérte meg a macskát Péter. S a kolbászt most a másik oldalra rakta. Kiáltott, hogy hopp! – a macska ugrott. Így gyakoroltak, mikor beállítottak a vadlibák.

– Nagy újság van! – mondta mosolyogva Péter.

– Nagy újság van! – mondta mosolyogva Marci.

– Elfogtátok a tettest? – kérdezte Péter.

– Igen.

– És te, meggyógyultál? – kérdezte Karcsi.

– Igen. Azt mondta az orvos, hogy hihetetlenül rövid idő alatt.

– Éljen! Éljen! – zúgták a vadlibák, hogy csak úgy zengett a fáskamra. Az oroszlános plakátok megrebbentek a falon, a csíkosra festett macska élesen felnyávogott.

– A vadlibák sikert sikerre halmoznak! – jelentette ki Jóska váratlanul s olyan hangon, mint egy külügyminiszter.

A kis Recét megihlette a hang, felkapott egy fahasábot, és Jóska orra alá tartotta.

– A gyerek-világszövetség rádiója nevében kérem, hogy nyilatkozzék!

– Nem tudok többet mondani, mint hogy a vadlibák sikert sikerre halmoznak! – mondta Jóska a fadarabba.

Elnevették magukat, majd a kis Rece, eldobva a fahasábot, komoly hangon sürgette a vadlibákat:

– Most pedig munkára! Este díszelőadás!

– Beszéljük meg a teendőket! – szólalt meg Marci, és leült a favágó tőkére. – Először is plakátokat kell kiragasztani a város minden pontján.

– A plakátokat vállaljuk! – mondta Jóska, Karcsira nézett, az bólintott, hogy rendben van.

– Ezenkívül – folytatta Marci – egypár dolgot be kell szerezni. Illetve megvásárolni. Most már van pénzünk is.

– Nekem kell egy turbán! – jelentette ki Süle.

– Írjuk össze, hogy mi kell! – javasolta Péter. – Gyertek be a házba!

A szobában papírt vettek elő, Marci írta, hogy mit kell vásárolni.

– Hörömpőnek kell egy cilinder. Azzal üdvözli a közönséget – javasolta a kis Rece.

– Meg kell egy ostor is, az idomításhoz – mondta Péter.

– Halljuk a további igényeket! – nézett fel Marci a papírról!

– Kell egy csomó lampion! – mondta Karcsi.

– Marcinak egy tucat tányér! – mondta a kis Rece.

– Minek egy tucat? – ellenkezett Süle.

– Na hallod, míg belejön a zsonglőrködésbe, felét eltöri!

Ebben megegyeztek, Marci felírta a tucat tányért.

A kis Rece Lilit simogatva, halkan megjegyezte:

– És Lilinek egy új nyakörv. Végül is ő szagolta ki a teknősöket!

Először kicsit meghökkentek, de aztán vita nélkül elfogadták a javaslatot, hiszen végül is valóban ő szagolta ki a teknősöket. Lili vigyorogva nézett a vadlibákra, porcelánfogait mutogatta.

Marci vette át a szót:

– Kiosztom a feladatokat. Karcsi és Jóska kiragasztja a plakátokat, lehetőleg feltűnő helyre.

Karcsi bólintott, hogy érti.

– Én és Süle megvesszük a tányérokat és a lepedőt.

– Két lepedőt! – szólt közbe Süle.

– Miért kettőt? – kérdezte Marci.

– Egyet turbánnak, egyet lepelnek.

– Két lepedőt – egyezett bele Marci. – A kis Rece megveszi Lilinek a nyakörvet. Péter megveszi az ostort és a cilindert. Minden világos?

– És mi lesz a tiszteletjegyekkel? – kérdezte a kis Rece.

– Kinek adjunk tiszteletjegyet? – csodálkozott Karcsi.

– Hát először is: feltétlenül adni kell az Állatkert igazgatójának!

Ebben egyetértettek.

– Aztán adni kell Pindur Géza szűcsmesternek!

Ezt is elfogadták.

– Adjunk a cuppogósnak is! – javasolta Jóska.

– Minek? Csak elrontja az előadást a cuppogásával!

A cuppogós tiszteletjegyét elvetették.

– Kinek adjunk még? – kérdezte Marci.

– Ki ne felejtsük Saroltát! – csapott a homlokára Karcsi.

– Ki az a Sarolta? – kérdezte Péter.

– Egy autó! – mondta Karcsi. – Nagyon jó kis autó!

Saroltát is megszavazták.

– De hol találjuk meg? – kérdezte Jóska.

– Majd én megkeresem – mondta Karcsi. – Biztos a városban kering, bejáratós.

– És adjunk Bagamérinak is! – javasolta vigyorogva a kis Rece. – Azóta már biztosan visszajött Szajolból!

– Mi a csudát csinált Szajolban? – kérdezte Jóska.

– Kéjutazáson volt! – mondta a kis Rece titokzatosan.

– Ellene szavazok! – jelenhette ki komoran Süle. – Nem érdemli meg!

– Mást mondok. Ne adjunk neki tiszteletjegyet, de engedjük meg, hogy a szünetben árulhassa a fagylaltját – javasolta nagylelkűen a kis Rece. – Ő lesz a büfé! Minden rendes cirkuszban van büfé!

Ezt a javaslatot elfogadták, bár Süle továbbra is morgott, hogy Bagaméri egypárszor elgáncsolta őket, s mire jó ez a nagylelkűség.

– Gondolj arra, hogy mi hányszor törtünk borsot az orra alá! – mondta Jóska.

Süle abbahagyta a morgást, és a vadlibák nekifogtak a plakátfestésnek. Remek plakátok születtek a kezük alatt. Szembeszökő volt, ahogy Marci megállapította, és mellbe vágó, ahogy Süle kijelentette.

Így szólt a plakát a nagyérdemű közönséghez:

FIGYELEM! FIGYELEM!

MEGÉRKEZETT A HÖRÖMPŐ CIRKUSZ! CSAK MA ESTE!

VILÁGSZÁMOK! FANTASZTIKUS LÁTNIVALÓK!

SZÜNETBEN VADÁLLATOK! BÜFÉ!

JEGYEK A HELYSZÍNEN VÁLTHATÓK:

TÉGLA U. 24. SZÁM.

SZENZÁCIÓ! SZENZÁCIÓ! SZENZÁCIÓ!

A kis Rece a főpróba előtt csinált egy kanyart a városban. Legelőször a Televízió székházába ment. Ácsorgott a hatalmas előcsarnokban, majd megkérdezte az üvegkalitkában üldögélő nénitől, hogy a kövér kopaszt a Gyermekosztályról hol találhatja meg.

– Ott a telefon! Keresd a kettes stúdióban!

A kis Rece a falra szerelt telefonhoz ment. Letette a falhoz a magnetofont, amit kölcsönkért a bátyjától, és a központtól megkérdezte a kettes stúdió számát.

Mikor megtudta, felhívta, és a szerkesztőt kérte a telefonhoz.

– Itt Rozmaring, a bohóc beszél! – szólt bele a kagylóba. – Csak azt akarom mondani, hogy ma este hétkor lesz az előadás, a Tégla utca 24. szám alatt. A világosítókat ne tessék elfelejteni!

Ezzel letette a kagylót, rávigyorgott a meglepett arcot vágó nénire, aki a fejét csóválta az üvegkalitkában.

A térre kocogott, Bagamérit kereste.

Az elátkozott fagylaltos a tér sarkán állt, olyan savanyú képet vágott, mint aki vadalmába harapott. A fagylaltoskocsi alatt a véreb aludt.

A kis Rece barátságosan rámosolygott a fanyar képű fagylaltosra.

– Jó napot, Bagaméri bácsi!

– Mi tetszik? – vakkantott Bagaméri.

– Van egy ajánlatom.

– Halljuk!

– Van elég fagylaltja?

– Hajjaj! – kesergett Bagaméri. – Mind megvan!

– Ma este eladhatja az egészet!

Bagaméri sötét tekintetében fény pislákolt. A remény fénye.

– És hogyan?

– A Hörömpő Cirkusz igazgatósága hivatalosan felkéri, hogy jöjjön el a díszelőadásra, és a szünetben árulhatja a fagylaltot.

Bagaméri arca kivirult, mint egy napraforgó.

– Ott leszek! Mi a cím?

– Tégla utca 24.

A kis Rece elügetett, a pockok szájtátva néztek utána a homokozóból.

Mire a Tégla utca 24-be ért, már javában tartott a főpróba: Marci a negyedik tányért törte éppen össze, Jóska a derekát fogta, Karcsi a fára hurkolt kötélen lengedezett.

Péter elégedetten veregette a macska nyakát, a csíkosra festett tigrisutánzat nagy tehetségről tett tanúságot, játszi könnyedséggel ugrálta át az elébe tett karikát. Igaz, hogy megevett egy kiló kolbászt, de ez most nem számított.

Süle titokzatos arccal járkált, a fején óriási turbán volt, majd a fáskamrában mesterkedett, lécet szögelt, s mikor megkérdezték, hogy mi lesz a száma, csak annyit vetett oda:

– Meglepetés!

Ennyiben maradtak, nem faggatták tovább, mindenki lázasan készülődött, gyakorolt, próbálta a számát.

A kis Rece Lilit nézte, és azon törte a fejét, hogyan vonhatná be a produkcióba. Lili szintén töprengő képet vágott, de természetesen neki nem jutott eszébe semmi. A kis Recének se, de vigasztalóan mondta:

– Majd valamit kisütünk! Ne félj, fel fogsz lépni, te vagy itt a legértelmesebb állat!

Lili már ezért is végtelenül hálás volt, majd szétvetette az öröm.

A nap már lefelé tartott, a szilvafák árnyéka hosszan elnyúlt a fáskamráig, mikor Marci kiadta a parancsot, hogy mindenki segítsen elkészíteni a porondot és a nézőteret.

A porondot felszórták homokkal, bár Süle erősködött, hogy minden rendes cirkuszban fűrészporral szórják fel a porondot, és nem szabad kicsinyesnek lenni.

– Honnan vegyek fűrészport? – tárta szét a karját sajnálkozva Péter.

– Akkor legalább függönyt tegyünk fel! – rikkantotta Süle.

– Jó. Kihozom az ágyterítőt!

Péter kihozta a hímzett ágyterítőt. Két szilvafa közé kötelet feszítettek ki, a terítőre drótból karikákat csináltak, s felfüggesztették a hímzett terítőt.

– És mi lesz a világítással? – kérdezte Jóska.

– Bízd rám, én erre is gondoltam! – mondta Péter, és egy hosszú drótot húzott ki a szobából. A drót végén villanykörte lógott egy foglalatban. A drótot a körtével óvatosan feldobták a legmagasabb fára.

– Hol lesz a zenekar? – kérdezte Marci eltűnődve.

– Itt – mondta a kis Rece. – Ide tegyük az ajtóhoz, hogy elérje a konnektort! – S a magnetofont rárakta egy hokedlire.

– Milyen számok vannak rajta? – kérdezte Péter.

– Keringők meg mindenféle dzsessz.

– Jó pattogós cirkuszi számok kellenének! – morfondírozott tovább Péter.

– Ne félj, majd gyorsra állítom!

A háttérben a fákra szögelték az oroszlános plakátokat. Nagyon félelmetes látvány volt, ahogy lengedeztek a fatörzseken: mintha a dzsungelből pislogna elő egy oroszláncsorda!

Péter mint Hörömpő végigsétált a cirkuszban, mindent alaposan megszemlélt, leült hátul egy székre, hogy lehet-e rendesen látni, elhúzta a függönyt, meggyújtotta a villanykörtét, megkérte a kis Recét, hogy kapcsolja be a magnetofont.

A szemle végén töprengve megállt a porond közepén.

– Azt hiszem, elég illúziókeltő – mondta.

Marci aggályoskodott:

– És mi lesz a közönséggel? Lesz egyáltalán közönség?

– Mi kiragasztottuk a plakátokat! – mondta Karcsi a fára csomózott kötélen lógva, mint a levegő ördöge.

A kis Rece a krumpliorrt babrálta, úgy hallgatta a beszélgetést. „Az ám, közönség nélkül semmit se ér az egész! Hiába jön ki a tévé, csak lebőgünk!” – morogta magában.

És mint mindig, ha válságosra fordult a helyzet, most is támadt egy ötlete. „Elég vakmerő!” – minősítette magában morogva az ötletet, éppen ezért nem is mondta el senkinek. Vagy sikerül, vagy nem. Elég, ha akkor tudják meg, ha sikerül!

– Én most elmegyek – mondta hangosan. – Előadásig visszajövök. Addig vigyázzatok Lilire!

A vadlibák csodálkozva néztek utána, de nem faggatták, megszokták már a kis Rece váratlan ötleteit.

Az óramutató hét órához közelített, a kertre félhomály szállt, a félhomályban gyülekezett a közönség, mivel Péter csak az előadásra akarta felgyújtani a villanyt.

Jóska árulta a jegyeket a kapu mellett egy asztalnál, Marci kísérte a helyükre a vendégeket. Eljött Marci mamája; a kis Rece mamája, a nagy Rece és igen, még valaki, sofőrsapkában az apa Rece, aki meglepetésszerűen jött haza külföldről. Eljöttek Süle szülei, Jóska és Karcsi mamája, édesapja. Leültek, nevetgélve, beszélgetve várták az előadás kezdetét.

Péter bekapcsolta a zenekart, a magnetofonból andalító keringő áradt. A nagy Rece dünnyögve jegyezte meg:

– Az én magnóm.

Nagy csengetéssel Bagaméri fordult be a kapun, fehér sapkában, fehér kötényben, harsányan kiáltozott:

Lecövekelt a kert hátuljában, s csípőre tett kézzel várta a megrendelőket. A véreb a kocsi alá feküdt, és azonnal elaludt.

Eljött Pindur Géza aranykoszorús szűcsmester is, feketébe öltözve. Majd nagy pöfögéssel Sarolta állt meg a kapu előtt, s a mosolygós öreg ugrott ki belőle.

Eljött a térről egy csapat gyerek, megilletődve somfordáltak be az udvarra.

Péter izgatottan leselkedett ki a függöny mögül, körülötte állt Jim és Joe, a levegő ördögei és a hindu csodafakír.

– Hol a csudába lehet a kis Rece? Addig nem kezdhetjük el!

Egyszer csak nagy csikorgással az Állatkert vadszállító kocsija állt meg az utcában. Marci kirohant, üdvözölte az igazgatót, s tessékelte befelé, mikor az mosolyogva megszólalt:

– Várj csak! Van itt valami a cirkusz számára!

Intett az ápolóknak, azok hátramentek, s ölben hozták a vadállatokat.

– Hová visszük? – kérdezték.

– A fáskamrába! – mondta Marci.

Volt ott tigris, oroszlán, medve, leopárd és párduc. Igaz, hogy kölykök voltak, de valódi vadállatkölykök.

Marci hátrarohant a függöny mögé.

– Itt vannak a vadállatok! – mondta izgatottan, az arca kipirult az örömtől. Mert mégis más cirkusz az, amelyben igazi vadállatok vannak!

– Hol? – kérdezte Péter.

– A fáskamrában!

– Helyes! Szünetben meg lehet tekinteni! – mondta Hörömpő nagy lelki nyugalommal, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a fáskamra zsúfolásig van vadállatokkal.

– Mindjárt hét óra! – idegeskedett Süle. – Mi lesz? Kezdünk?

– Várunk! – mondta Hörömpő.

Nagy tolongás kezdődött a kapunál, overallos férfiak hatalmas lámpákat cipeltek be, felállították, a konnektort keresték, kiabáltak, lármáztak, s egy pillanat alatt elfoglalták az udvar minden szabad részét.

– Mi ez? – rohant Jóska a függöny mögé.

A kövér kopasz lépett utána mosolyogva.

– A Televíziótól vagyunk! – mondta.

A vadlibáknak leesett az álluk. Leghamarább Süle tért magához.

– Fel tetszenek venni az előadást?

– Igen – mondta a kövér kopasz.

– És lehet majd látni a televízióban?

– Természetesen!

Az összegyűlt nézőközönségre óriási hatást tett a Televízió megjelenése. A nagy Rece ajkáról leolvadt a gúnyos mosoly, izgatottan úgy helyezkedett, hogy benne legyen a képben, a haját igazgatta, a pulóverét húzgálta.

– Mikor kezdünk? – kérdezte a kövér kopasz.

– Várjuk Rozmaringot, a bohócot! – mondta Hörömpő büszkén.

Hét óra volt, pontosan hét óra, mikor a kapu előtt hatalmas piros autóbusz állt meg, a kis Rece ugrott ki elsőnek, s udvariasan mutatta az utat. Jóskának odasúgta hirtelen:

– Egyben veszik meg a jegyet. Turistacsoport!

– Hogy jöttek ide? – kérdezte Jóska meglepve.

– Eltérítettem a buszt! – mondta a kis Rece fölényesen.

A turisták betódultak az udvarra, elfoglalták az ülőhelyeket, fényképeztek, németül, angolul, franciául csevegtek, ámuldoztak. A vezetőjük kifizette Jóskának a jegyeket, majd vállát vonogatva leült a turisták közé. „Nekem mindegy! – morogta. – Ez a kisfiú meggyőzte őket! Ha nekik jobban tetszik, mint az óbudai lakótelep, hát legyen!” Most kezdte csak végiggondolni az eseményeket, hogy mi is történt. Úgy kezdődött, hogy az iroda előtt állt a busz, amely városnéző sétára vitte volna a turistákat, mikor felugrott a buszra egy kisfiú, és figyelmet kért. Ő úgy meglepődött, hogy gondolkodás nélkül fordítani kezdett. A fiú nagyon eredetien beszélt, ilyesmit mondott, hogy ha igazi világszámot, igazi világszenzációt akarnak látni, kövessék őt. Le fog esni az álluk a csodálkozástól, meg hogy örök emlék lesz, amit majd látnak! A turisták hangosan követelték, hogy kövessék a kisfiút. Hát így történt, s most itt vannak.

A kis Rece a függöny mögé szaladt.

– Csak átöltözöm, és kezdhetjük!

Felrakta a krumpliorrt, fejébe csapta a keménykalapot, felrángatta a csíkos trikót, a bő nadrágot és a csámpás cipőt.

Péter a függönynél állt, s türelmetlenül kérdezte:

– Lehet már?

– Lehet! – mondta Rozmaring, a bohóc.

Hörömpő kilépett cilinderben, csokornyakkendőben, szénnel festett pörge bajusszal a függöny elé. Feje fölött kigyulladt a villanykörte, a tévések is bekapcsolták a reflektorokat, fényárban úszott a kert. Hörömpő csengő hangon beszélt:

– Mélyen tisztelt közönség, nagyérdemű publikum! A Hörömpő Cirkusz, világszám megkezdi fantasztikus, szenzációs előadását! Zene!

Felharsant a zene, s a fáskamra felől valódi oroszlánbőgés hallatszott. A tolmács duruzsolva fordított, a felvevők berregtek.

– Első számunk: Rex, a zsonglőr!

Péter széthúzta a függönyt, a porondon ott állt Rex, a zsonglőr. Udvariasan meghajolt, majd a kis asztalkához ment, feldobta a tányért s a pálcával elkapta. A tányér pörgött, billegett, de nem esett le. Ezen maga Rex is úgy elcsodálkozott, hogy a szája is tátva maradt.

A közönség lélegzet-visszafojtva figyelt, majd megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor Rex elkapta a tányért, és elegánsan meghajolt. Hatalmas tapsot kapott.

Hörömpő lépett a közönség elé, és bejelentette a következő számot:

– Boa és Constrictor, gumiember és kígyónő!

Jóska jött be a porondra testhezálló tornatrikóban és melegítő-alsórészben. Meghajolt mélyen, feje majdnem a földig ért. Azután leült, először az egyik, majd a másik lábát a nyakába vette, s csinált egy kézenállást. Majd kibontakozott, és szép lassan hídba ereszkedett. Ha a tornatanár látta volna, a szíve repesett volna az örömtől! A közönség nagy tapssal jutalmazta a mutatványt.

– Most pedig a szünet előtti utolsó szám következik: Rozmaring, a bohóc!

A kis Rece csámpázott be a porondra, csókokat hintett a közönségnek, majd a két karjával csapkodott, mint egy csirke, és körözve kotkodácsolt.

– Kot-kot-kot-kot, kotkodács! A fejemen egy tojás!

Levette a kalapját, és a fején valóban ott volt egy tojás! A kis Rece óvatosan egyensúlyozott, a közönség pisszenés nélkül figyelte, hogy mikor esik le a tojás. A tojás nem esett le, akkor se, mikor Rozmaring merész lendülettel kézenállásba ment, és körüljárta a porondot. A tojás oda volt ragasztva.

A közönség, mikor felfedezte a trükköt, hatalmas kacagásban tört ki. Rozmaring hajlongott, csókokat dobált, a krumpliorrát húzgálta.

Hörömpő összehúzta a függönyt, s bejelentette a szünetet:

– Szünet következik. Mindenki fáradjon a büfébe! És meg lehet tekinteni a vadállatokat!

A közönség sorban állt Bagaméri fagylaltoskocsijánál, az elátkozott fagylaltos önkívületben suttogta maga elé, hogy: „Megtört az átok, megtört az átok!”

Majd a közönség, fagylalttal a kezében, a fáskamrához tódult, és a léceken keresztül bámulta a vadállatokat. Karcsi a nagyobb hatás kedvéért a magnóról játszotta az Állatkertben felvett oroszlánbőgést. Zengett az udvar, félelmetes volt a bőgés, a gyengébb idegzetűek megborzongtak.

Süle a televíziós világosítókkal tárgyalt valamit, azok bólogattak, hogy értik, rendben van a dolog. Süle visszament a függöny mögé, ahol a vadlibák suttogtak izgatottan, hogy micsoda siker… Süle titokzatosan csak annyit mondott, hogy várják meg a végét.

– Mikor intek, oltsátok el a villanyt! – mondta Péternek.

Szünet után a közönség elfoglalta a helyét, Bagaméri boldogan nézett maga elé, minden fagylaltot eladott, és Péter bejelentette a következő számot, Hörömpőt, az állatidomárt.

Behozta a karikát és a csíkosra festett tigrisutánzatot. A macska nem hozott szégyent Péterre, ide-oda ugrált engedelmesen. Süle apja mocorgott a helyén, szemét meresztette, merthogy a csíkos tigris nagyon emlékeztette őt valamire… De mikor hátulról rászóltak, hogy maradjon nyugton, mert nem látnak, abbahagyta a vizsgálódást.

A taps után Jim és Joe következett, vagyis Karcsi lendült be feketére subickozott arccal mint a levegő ördögei, és igen nagy meghökkenést keltett. Meghajolt, fél kézzel a kötélbe kapaszkodva, majd folytatta a mutatványt. Forgott-pörgött a magasban, a lábára hurkolta a kötelet, és fejjel lefelé lógott. Karcsi mamája halkan fel is sikoltott, de nem történt semmi baj, a levegő „ördögei” simán a földre ért, és meghajolva megköszönte a tapsot.

Oldalt Jóska dörzsölte a kezét.

– Sikerünk van! – suttogta. – Óriási sikerünk van!

Hörömpő hangja hangzott fel a függöny előtt:

– Következik az utolsó szám, Negyedik Emmánuel, a hindu csodafakír!

Süle apja hirtelen a homlokára csapott, és így mormogott maga elé:

– Negyedik Emmánuel! Mégsem álmodtam a táviratot!

Misztikus, lassú keleti zene szólt a magnetofonból. Süle, turbánnal a fején, palásttal a vállán előrejött, meghajolt, és mély gyomorhangon azt mondta:

– Most pedig tűzhalált fogok halni. Nincs valakinek egy szál gyufája?

Döbbent csend ült a nézőtérre, csak a tolmács duruzsolása hallatszott, azután kialudtak a fények, gyufa lángja villant, és a turbános, leples hindu csodafakír lobogva égett.

Már-már kitört a pánik, mikor kigyulladt a villany, Süle előrejött a háttérből és vigyorogva meghajolt.

– Te érted? – súgta Karcsi a kis Recének.

– Értem! Nagy ötlet! Lécet dugott a turbánba! – mondta a kis Rece elismerően, és bekapcsolódott a tomboló ünneplésbe.

Süle kipirult arccal, boldogan hajlongott.

Süle apja büszkén nézett jobbra-balra, és fennhangon dicsekedett:

– Az én fiam!

Elült a taps, Péter összehúzta a függönyt, meghajolt még egyszer.

– Vége az előadásnak! Köszönjük a tapsot!

A közönség lassan szétoszlott, a turisták megkérték a tolmácsot, hogy adja át üdvözletüket a cirkuszigazgatónak. Az udvaron a vadlibák maradtak, behordták a székeket, segítettek kicipelni a vadállatokat. A kövér kopasz a Televíziótól a kis Recét kereste, s mikor megtalálta, azt mondta neki, hogy ne szakadjon meg köztük a kapcsolat.

– Terveim vannak veled! – mondta nyomatékosan.

A kis Rece vigyorgott.

– Nekem is vannak terveim a televízióval.

A vadlibákat még egy meglepetés várta. Péter mamája hívta be őket a szobába.

A szobában az asztal meg volt terítve, középen egy hatalmas torta állt.

– Gondoltam, jól fog esni az előadás után – mondta Péter mamája, és mosolyogva nézte, ahogy a vadlibák rohamra indultak a torta ellen.

Mikor a torta elfogyott, a vadlibák útnak eredtek. Süle hóna alá csapta a csíkos macskát, s fecsegve, beszélgetve ballagtak az enyhe tavaszi éjszakában.

Aztán egyszer csak Jóska megállt, felsóhajtott.

– Holnap kezdődik! – mondta bánatosan.

Ettől a vadlibák kicsit elszontyolodtak, de a kis Rece megtörhetetlen életkedvvel rikkantotta a csillagok felé:

– Akkor is szép volt! Éljen a Hörömpő Cirkusz, világszám!

– Éljen! – zúgták a vadlibák.

Könnyű tavaszi szél indult valahonnan a budai hegyekből, felkapta a kiáltást, és végigvitte a városon.