A szó ünnepe

Feleségemnek

Béke

„Békesség a jóakaratú embereknek!”

– hangzik kétezer éve.

„Háborúság a rosszakaratú embereknek!”

– hangzik mondatlanul.

Sok a jóakaratú ember,

kevés a rosszakaratú,

s a háborúság

mégis a jóakaratú

embert pusztítja, őrli

kétezer éve,

s még több ideje már.

„Békesség a jóakaratú embereknek!”

De a békesség

nem szállongó galamb,

melyet ha hívsz, kezedre száll.

A békesség fénylő jutalom:

összeharapott foggal,

ököllel,

feszülő inakkal,

szájpadláshoz ragadó nyelvvel,

alázattal

kell küzdeni érte,

mint Jákob küzdött volt az Úrral.

Békességet akarsz?

Küzdj hát magad is érte!

Hogy a háborúság

forduljon a gazdái ellen,

forduljon táplálói ellen,

falja föl őket,

eméssze el őket,

s veszett ebként fusson ki a világból,

fusson ki az űrbe örökre!

S végre ne puskacső elé

szoptassa gyermekét az asszony,

ne tömegsírok árkai felé

vezesse gyermekét a férfi.

A táj énekei

Egy megfagyott körtefa-csemetére

A füvek a föld alá bújtak, magukba bújtak társaid:

saját bajukkal veszkölődtek. S én meg néhány madár meg a

kóbor macskák hiába láttunk.

Talán csillagos éj volt, talán szikrázó egű hajnal,

mikor a hóhér fagy reádtört irgalmatlan késeivel.

Ott álltál reszketve előtte, egyedül, kétségbeesett

elszántsággal, s nem moccanhattál, élők legszánandóbbika,

akitől még a menekülés fegyvere is elvétetett. –

Így a hősök hősei szoktak találkozni a pusztulással,

ők nem szaladnak meg előle. De mert önként s bátran teszik,

tiszteletet érdemlenek s nem, mint te, a részvét kegyelmét.

Az ember szíve és szeme menthetetlen emberszabású:

melletted mentem el naponkint, s nem vettem észre semmit.

Csak most, hogy a füvek kibújtak a föld alól, s a társaid

kibújtak magukból virággal s levéllel adva hírt, hogy élnek:

e gyönge szem most látja csak tragédiád,

s e gyönge szív most érzi gyöngeségét. –

Ó, kis halott, ki már tudod a legfőbb

titkot: az élők szégyenét, lám a futó szelekhez

fordulok érted s kérem őket: borítsanak be gazdagon

rózsaszín és fehér szirmok könnyű zuhatagával.

Tavasz

Rendbontó évszak, megzavarsz egészen! –

Ki önnön szívem faggattam a külső

kopárság gyászos hónapjain át az

arasz napokban, hosszú éjszakákon,

s a test és lélek félelmeivel meg

álmaival bajlódtam, bíbelődtem,

– ó, nem kedvemre, mert reávetődött

árnyékom ételemre s italomra,

s meddő magánbeszédre kényszerültem –

itt állok most földúlva és riadtan

ezer idegen bámulnivaló közt,

tanácstalan szívvel. –

Győzelmesen

elárasztotta a kertet a zöld.

Térdem verik az elvadult gazok,

bújkálnom kell a földig bókoló fák,

útmenti orgonák és jázminok

szertelen ágbogai közt, s ha olykor

a fűbe dőlök, rajban lepnek el

hangyák, legyek, pókok, katóbogárkák,

s a zsúfolt lomb ölén a hars madárnép

boldog trilláit hasztalan kísérlem

szétszűrni. –

Meggyúlt a világ, s lobogva

csap össze ég és föld, és könny tolul

szemembe, oly sajgón hasít belém

az annyiszor feledt és annyiszor

kicsinylett és most tündökölve újra

föltámadó igazság: élni, élni,

hogy élni kell s nem töprenkedni rajta!

Március

Az omló városfalat is fölgyújtotta a fény.

Kövér dongó sütkérezik, ráért meghízni már.

Hosszú volt, hosszú volt a tél,

azért csak vége lett,

és tavasz lett, habár

nem látni még sehol virágot, levelet.

Egy régi őrtorony helyén épült az én szobám,

a város fölött magasan. – Ma is még őrtorony,

mert csönd van itt, csönd s jó magány,

békén fürkészhetek

a földi dolgokon,

magamba s messzire egyformán nézhetek.

A szótól lassan elszokom: nem őrök dolga ez,

vagy olykor csak, s ha olykor is, mindig haszontalan.

Hallgatni s látni érdemes:

a szép törvényeket,

magam és nem-magam,

a vonzódásokat s idegenségeket.

A szótól lassan elszokom, s a szó tőlem szökik; –

de több az élet mint a szó, nem is fáj már nagyon.

S most újra élet ütközik,

most élet ütközött

a fosztott tájakon,

új élet ütközött életeim között.

Új élet, biztos folytatás, a műnél biztosabb,

nemcsak jobb részem őrzi meg – lényem minden szinét:

a fényeket, az árnyakat,

az el nem mondhatót,

a lényeg lényegét,

a csak megélhetőt, az egyetlen valót.

Ó, kétszeres tavasz! Tavasz kívül, tavasz belül:

kislányom, duzzadó rügyek, szikrázó fény-eső,

feltámadás köröskörül,

viharzó győzelem,

tenger piros tető,

játszó füst-pántlikák a víg kéményeken!

Forgó galambraj, porlatag-kavargó hangyaboly,

elvillanó gyík, mit-tudom-miféle száz bogár,

a fogyhatatlan föld alól

kitört makacs füvek,

melyek most a kopár

határt zengő színű mézzel díszítitek!

Ó, élni együtt induló csodálatos sereg!

Az őrtorony lakója, én, kinél régóta már

a halál vendégeskedett,

ajtóm és ablakom

kitárom: a halál

helyett ti osszátok meg ágyam, asztalom!

Csata

Néhány tavalyi mandula

az ág-hegyen maradt.

De bontja, bontja már a fa

az új virágokat.

Ág és virág – még lomb alig, –

vas-szürke, rózsaszín;

– rózsás tüzek lobbannak itt

szürkék kanócain,

fölrobbantják a dermeteg

s makacsul ittragadt telet,

mely földre, ágra rátapadva

az életet bennük fagyatta.

Didergek még, bár süt a nap,

magas szobámra süt,

de biztat a tapasztalat

itt, ott és mindenütt:

nem csapkodó gerillaharc,

hadművelet folyik,

s holott esik néhány kudarc,

csak jóra változik,

és bizton győz a győzni jött

az eddig győzelmes fölött,

s ki jót pártolt a viadalban,

majd része lesz a diadalban.

Bízó, azért még nyugtalan

fogoly, számolgatom:

mily erő állhat ott alant

a szembe-dombokon,

és jobbról-balról mily hadak

zárulnak össze, hogy

döntő csatába fogjanak,

ha kell támadniok.

S örömöm egyre-egyre nő,

mert föl nem tartható erő

feszül a friss füvekben, fákban,

e láncait törő világban.

Didergő

Hideg a szálas fű, hideg a kutyatej citrom-szín virága,

a mézgásan csillogó rügyek a körtefákon, venyigéken,

hideg a viaszfényű, tüskés mahónia, a nedves árnyék,

hideg a nyirkos föld a kőfalak tövében és a kőfalak,

a drót, amelyre fölfut majd a szőlő, s göndör kacsait

reácsavarja ügyesen, hideg a fakó s cserepes

csatorna s alatta a gyöngén lúdbőrző esővíz, hideg

a lépcső vaskorlátja, ó, hideg, hideg

a háztetőit, kupoláit magasra tartó város, a

dombok, a szikrázó utak, a tornyok köré tömörült

maroknyi falvak s messze a párák mögé bújó világ.

Süt a májusi nap, de hiába süttetném vele magamat,

ez a sok didergő köröttem, fölöttem és alattam

erősebb nálam, elveszi előlem

a tavasz vékony melegét, ő töltekezik meg előbb,

s helyette színek, illatok

apró csecsebecséivel csitítja reszketésem.

Kert júliusban

Virágot, lombot még kedvére bontott;

gyümölcsre már a törvény kényszeríti.

Rend fogta meg a sarjadó kalandot,

a szertelen rajongót észre inti.

Csapzott a kert. Az ágak meghajolnak.

Teher a kötelesség és lemondás.

A szív, melyet rabjává tett a holnap,

ritkán derűs: felhőzi mély szorongás.

Csapzott a kert, a nemrég zsenge és szép.

Jelkép ez is. Megírva benne sorsom.

Álmodni engem sem gyötört a kétség,

s nem volt hideg, hogy lázamban kioltson.

Az álom és az izzás nincs sehol már.

Kötelesség a dal, muszáj a termés.

– Pedig de boldog kézzel tékozolnám,

ha szolgájává nem tesz a teremtés!

Nyár

Lám, mivé lett a tavaszi virágzás!

A terhes teljesség felé közelget.

Csírát sarjaszt a végső megalázás,

csontváz-sereg hódítja el a kertet.

S ez így megy minden évben rendületlen:

tavasz, nyár, ősz, tél és megint elölről.

Ki látja ezt, és olvas a jelekben,

csoda, hogy bírja, hogy bele nem őrül.

Szeptember

Kihűlt a láz: a fák már

nem hisznek semmiben.

Ólálkodó halál jár

a kert sűrűiben.

Körték, szilvák megérnek,

a lágy szőlőszemek

sárgáján tiszta fények

szikrái zengenek.

Bimbóit fölnevelte

az őszirózsa-sor.

Ezer szín tört a kertre

a nyári zöld alól. –

Jobb már csukott szobából

kinézni s nézni, hogy

a fázós, görbe ágon

deres harmat ragyog.

Még jobb csukott szobában

heverni mind hanyatt,

bámulni a homályban

tömörlő árnyakat

s a néma tárgy-világot.

– Ők változatlanok:

nem ordítják halálod,

mint künn az évszakok.

Az ürögi erdőben

A fű csak néha moccan, de zúg, de zúg a tölgyes.

A gerle szürke hangját rigófütty pántlikázza,

rigófütty, s nem tudom még, miféle száz madárszó.

Térdemre hangya mászik, kék lepke száll fölöttem,

a bokrok kusza rácsán halommá gyűlt avar-lomb

riasztva zörren olykor.

Szelid, rég ismerős táj,

szeretném versbefogni dícséreted, de mintha

rokon-seregbe téved sok év után a vándor,

s az emlékes szemekből felé-leselkedőket

nem tudja megnevezni, csak nézi őket, én is

gyerekkorom kísérő pajtásait köszöntöm,

fák, füttyök, bennetek, s jaj, hiába! nem tudom már,

hogyan szólítsalak meg.

Kabátom földre dobtam,

de melléfekszem inkább, csiklandja fű a bőröm,

ha végre visszajöttem, legyek valóban itthon.

A fű csak néha moccan, de zúg, de zúg a tölgyes,

a Daindolok gerince s a lágy-ölű Jakabhegy

kék hamvait cserélve fitogtatják a lombok,

s az égen mint fehér füst szétoldva és ziláltan

rohannak át a felhők nyugat felől keletre.

Flóra-pihenő

Beroskadt itt a táj, mint szépruhás halott

melle, kit tébolyult szerelem sírba tenni

nem enged és akit csak lassú és konok

harccal tud a halál végső birtokba venni. –

Beroskadt itt a táj – még néhol láthatod

a pusztulás nyomát: pár üszkös folt, más semmi,

beroskadt itt a táj, de, ó, ki gondol erre már?

Fénylő kincstárakat hord mindenütt a láthatár.

Sziklán ülök. Közel szállong az ősz, de még

zöld a levél. A gyász piros-sárgája rejtve

lappang a szín alatt, erőtlen kürt-jelét

figyelve az okos szeleknek, majd amelyre

kitörhet boldogan: az élő szégyenét,

díszét és szégyenét fájlalva, ünnepelve, –

díszét és szégyenét, mert romlás, mert romolni kell,

díszét és szégyenét, mert jobb élő elől megy el.

Alant a völgy-lapályt szőlőtáblák fedik,

a kéklő négyszögek, mint ódon csataképen

a fölvonult hadak, melyeknek rendjeit

harc nem kavarta még. Idébb, a hegy tövében

csak tűnő s villanó részecskék sejtetik

a tárgyakat, mivel a hegy-falat merészen

benőtte a bozót, s miként a szél, az ágbogak

szemem előtt szelid mozgással úsznak, inganak.

Balról a nyúlt Mecsek mint állat-óriás,

mely békén elfeküdt, s hasához hagyja bújni

jóltáplált kölykeit, a dombokat. Csigás

bundájuk ujjaim begyén érzem simulni

vagy arcom ráncain mint lágy cirógatást. –

Kölyök-szag: rossz vagyok, jó volna megjavulni:

a felnőtt tévelyeg: szülő-anyját, testvéreit

elhagyja, gyűjtöget, fogat meg körmöt élesít.

A völgyön túl a táj lankásan nő az ég

kékjére. Hengeres torony, simán kanyargó

fehér út, – még odébb házak seregletét

takarják dundi fák. A száz irányba tartó

tekintet meg-megáll, mélázik szerteszét,

kívül nyugodt a kép, bennem forgó-kavargó. –

Lehunyhatnám szemem: már semmit nem segítene:

húsunkban zengedez tovább az elnémult zene.

Sziklán ülök. Nehéz a dús légáradat,

nehéz, alig bírom: mégis feszít, emelget;

a lombok és füvek illata-íze rátapadt,

amint a táj fölött hullámzott és kerengett.

Nemcsak tüdőm zihál, egész testemre átragad

a jámbor kapzsiság: mindent magamba nyeljek:

völgyet, hegyet, fehér utat, nyugalmat és derűt,

e roppant omlatag bájt és pehely-könnyű erőt.

Mindent magamba! csak mindent magamba, ó,

helyettük is, kik ott az ártatlan lapályos

s az alkony-táji nap fényében szunnyadó

szőlők és fák alatt a kőzet-éj halálos

országában gyűrött inakkal és fakó

szemmel feküsznek a pár-ölnyi ég alá most,

s néznének szerteszét, dagasztanák a mellüket,

de sűrű por kering, kínok között lélegzenek. –

Sziklán ülök. Zajos beszéd és lány-kacaj

szállal a Pihenő tetejéről a völgyre.

E kisded őrtorony nevettető bástyáival

készül türelmesen a minden-éji pörre,

melyet halálra ví dühödt és zajtalan

hadaival a völgy s az erdő, s ő, a törpe

próbálja védeni haragjuk ellen rábizott

táját, s hiába: ősz felé zilált lesz és nyuzott. –

Szél jő a hegy mögül, megrebbenek, megyek.

A lombok támadó fortélyaik beszélik.

Sietnem kell. Ha itt szorulnék, senkinek

nem volna gondja rám. Lesem fürkészve mégis:

a Pihenő fehér terméskövei véresek,

sehol a lány-kacaj, szörnyeteg óra érik.

Az út végén az éj torlaszait építi már,

a kavicsokból is iszonyat rí és borzadály.

Gyermekkori táj

Nyár van megint, s én újra itt vagyok. –

Miket egy évig csak a képzelet

idézhetett, ma szemtől-szembe látom.

Igen: az ott a nyurga és nyikorgó

harangláb, ott a szomszéd ház előtt

a két tuskóra szegzett deszkapad,

hol annyit üldögéltem estelenkint

öreg szomszédunk háborús meséit

hallgatva és ítélkező szavát

időről, világról, politikáról;

s hol annyit üldögéltem serdülő

barátaimmal lányokról susogva,

és ültem olykor lánnyal összebújva.

S emitt a régi-régi ház, amelybe

már harminc éve egyre visszajárok:

az udvar és a kert, a drótkerítés,

a kerekes kút, az esőcsatorna

s alatta a mohás hordó, a konyha,

a tág, magas szobák, a nyáron át

kihalt és csöndes tantermek sajátos

szagukkal s arra ott az utca végén

a lassú víz, a hömpölygő Duna

s partján a gidres-gödrös vén füzes,

a töltésoldal, a kövek, a rezgő

nyárfák, a mosó asszonyok, a zúgás,

a mély homok, a nagyhangú libák

és minden, minden éppen úgy, akár

hajdan s akár a képzelet ölén.

Ó, jó-e, jó-e vissza-visszatérnem? –

Ha baj szakad rá, inkább ismeretlen

vidékre vágyik futni a halandó,

hogy zökkent sorsát meg ne tudja mérni

az újdon tárgyak más mértékein,

s maradjon meg sovány vigasztalásul

számára legalább a gyönge kétely.

Ó, jó-e, jó-e vissza-visszatérnem

e változatlan tájra, mely kegyetlen

ridegséggel hasonlít, s mér meg egyre,

ahol csak múlt s emlék terem, s amely

idézni tud csak, nincs már új szava?

Olasz hangulatok

Idegenben

Hullámló szürkék hátán

égő parányi virág.

Győz az idő: suta látvány

nézni a távolodó karikát.

Erdők, rétek kincstáraiból

csak ennyi maradt.

Hogyan is volt? Ím, a magasba hajolt,

s darabokra szakadt.

Szára üvegként zengett,

zengette a lélek alól

kisüvöltő szél s a lehellet

a test barlangjaiból.

A magasba hajolt, s darabokra szakadt,

hullámló szürkék hátán

roncsát tüzesíti a nap,

roncsára vigyáz a szivárvány.

Roncsára telepszik a fáradt

szem, ha a rettenetes

szépségek elől – rémült kölyök-állat –

vackok fele les.

Erdők, rétek kincstáraiból

csak ennyi maradt,

de erőtlen lángjaitól

izzik most a piros virradat.

De erőtlen szirmai közt

rejtőzik a föld meg az ég;

– kagyló csonthéjai közt,

vasvértjei közt a vitéz.

Változás

Mint vak, ki idegen utcába téved,

s ijedten érzi, hogy a megszokott jelek

nem őrzik botja végén az ismerős vidéket,

s megáll, elönti szívét váratlan rettenet:

így jártam én is. – A gonosz magányban

mely otthon nélküled nagynéha rámszakadt,

a tárgyak rendületlen sűrűjén megtaláltam

hozzád a drága ösvényt, – szívem mélyén szaladt.

Másarcú emberek, házak, völgyek, hegyek

közé jutottam, s lassan, észrevétlen

új ország nőtt belém a hanyatló régire.

S ha indulnék feléd, riadtan ébredek

magamra: hol vagyok, milyen vidéken?

Csak hallgatok szivembe, s nincs semmi jóhire.

Agrigento

Közelebb itt se vagy az éghez,

közelebb itt se vagy a földhöz,

magányod itt se lett nagyobb,

de elviselhetőbb se.

Rettegsz, hogy semmit el ne tévessz,

komor hévvel gyűjtöd a szépet.

Akár egy unott hivatalt,

végzed naponta dolgod.

– Ó, ékes vázák tiszta rajza,

fegyelmezed-e kusza lázát,

ó, oszlopok sudár sora,

adsz-e elébe példát?

Kinek a szíve s agya lángol,

orvosságot lel-e bajára?

Ébren sem tud maradni, és

az álom is kerűli.

Állat-vackok meleg zugára

rakott bendőtől nyúlt tagokra,

mély, létentúli horkolás

boldog neszére gondol.

A hús, a hús bölcs életére,

a rendületlen földi útra

s a lelkesen végigcsinált,

illendő pusztulásra.

Capitolium

Kék parazsával az alkonyi ég

sátrat von a százalakú

tornyokra, tetőkre. –

S jön, jön a császár.

Jobbja leinti a zajgást,

érc-lova büszke patái

szikrát vágnak a kristály-

pengésű levegőben.

Előtte kavargó rémület ugrál,

előtte nyugalmas áradat omlik,

jön, jön, a császár,

rajtam is átlép.

Kétoldalt ragyogó

két ifjú zabolázza heves

paripáit.

Hej, ragyogó

ifjak, daliás

Dioszkuroszok és ó, bölcs

császár, álljatok őrt,

álljatok őrt mellettem!

Hajamba akadnak az izzó

felhők lombjai, meggyújt,

meggyújt, csontomig éget

kék parazsával az ég.

Római vázlatok

Alvó Ariadné

Alszik, bal könyökére dől;

jobbját billent fejére hajtja.

Keresztbe zárja lábait,

gazdag redők hulláma rajta.

Kétezer éve alszik így.

A szépség könnyet gyűjt szemembe. –

Thészeusz elment hűtlenül,

nem tudja még, – boldog szerelme.

Krisztusnak Rómából

Földre kéne szállnod néhány évre újra:

sok a palotád itt, seholse talállak.

Hazavágyó

Forog bennem, csak lassan-lassan ül le

a fölkavart lélek. Későre jár.

Már otthon is meleg kéményeinkre

tapadt az éj. E csontig-más határ

hasonlatokkal hízeleg:

a lombok közt fürtös csillag-sorával

gubbaszt a hullámos Mecsek.

Éjfél után

Jó, ha az ember aludni megy és nem látja az éjjelt. –

Bóbiskolsz a papír mellett, birkózol a szókkal,

s egyre vadabb tájakra barangol a gondolatod. Lám,

pár órája meleg volt benned, öröm karikázott,

túl a szobád falain szemek erdeje óvta magányod,

tudtad; akármi baj ér, seregek vasa villog ügyedben,

még a halál is ijedten leskeli lépteid.

Éjfél

múlt. Hova lettek a társak, az őrök, a kardok? Idétlen

csönd kúszott ki a tárgyakból, s ül a székeden, omlik

két válladra, fejedre, akasztja a tollad, idétlen

csönd nyúlt végig a városon, olykor tépi cafattá

egy-egy kései villamos, – ennyi maradt seregedből.

Hol van a többi? Ködös tavain viszi őket az álom,

nem vagy semmi nekik, még annak sem, ki tejével

táplált s annak sem, ki a vérét adja, ha kéred. –

Ó, mit is ér a hazugság? Akkor vékonyul árnnyá

országod, mikor épp szükséged volna kövére.

Négy emelet mélységben alattad az utca, remegve

indázzák be a gyönge platánfák rácsai, messzebb

csillan a szőke folyó, ők most a barátaid, érzed.

Jól tennéd, ha nyugodt lépéssel a semmibe lépnél,

jól tennéd, ha elémennél annak, mi bizonnyal

meglep majd s tán épp ilyen órán s úgy, hogy az őrök

horkolnak, s ha erőszakkal fölkeltik is őket,

lassú mozgással keverednek elő a homályból,

ólmos mozgással, hogy végre mikor sikerül már,

késő: melleden áll, szíved faldossa a gyilkos. –

Négy emelet mélységben alattad az utca. Ne nézz ki,

fordulj vissza, siess ágyadba, borítsd a fejedre

paplanod, olvadj széjjel az álom habjain, olvadj

egybe azokkal, kik bujkálnak előled: az ember

nyáj-állat, ne feledd, iszonyattá válik a föld is

talpának, ha a fajtájától félre-csatangol.

A „Jó Halál”-templom kriptájában

A száguldó romlás megállt itt, lassú lépésre

váltotta futását e sok-sok csöppnyi sárga és fehér

határkőnél, melyek szétszórva s rendberakva

hevernek a kopasz falak gödreiben,

vagy csüggnek a zord mennyezetről.

Ó, embernél, állatnál és növénynél százszorta többek,

hegy-ormok, szikla-tömbök testvérei! Ki társat

szeretne, s biztos sorsok horgaihoz

kapcsolni sorsát, találhat-e jobbat

nálatok? – Kagylóban a tenger,

öbleitekben, árkaitokban a már

salaktalan élet zúg édes nyugalommal,

az élet, mely dallá finomodva

immáron örök.

„Frate Francesco † 1840”, „Frate Anselmo † 1832”,

ennyi áll csak a fénylő homlokcsontokon,

csak ennyi, de elég, talán sok is: kalimpáló kolonc

annak nyakán, ki engedelmesen

indult vissza a névtelenek seregébe.

Csontváz: „Én is olyan voltam, mint most te vagy”,

egy másik: „Te is olyan leszel, mint én vagyok most.”

Riasztó üzenet a rossz-fülűnek,

de a hallónak csöndes öröm,

mert mormolhatja magában,

ha a pillanatot szolgáló test dühe-kedve

hegyről völgybe taszítja, völgyből hegyre löki,

mormolhatja magában,

szirmos sugarat gyűjthet vele

mély szeme tükrén.

Vers Rómából

Már este van itt is, mint túl a hegyen.

A szőke folyóra, a halk Teverére

s az égre kiültek a csillagok. Égve

úszik a lágy domb fölfele, úszik

mint sima bárka. Magamba nyelem

szavaim, jöttment idegen:

csak az egy-nyelvű csönd és a magány tekerőzik

mellemre, borul le velem.

Vért-nélküli harcos, indultam el én:

pajzsot csak a föld s a szegénység

tartott elibém, a mogorva szegénység,

de hasztalanul, rámtört szigorú

dárdás seregével a fény:

mentségem a könny, egyetlen erény

megadni magam, nincs más koszorú,

csak a sáros alázat a büszke fején.

Otthon suta házak tört vándora voltam,

hunyt szem mutogatta a távolokat,

itt meg se kivánva körém rakogat

mindent pár tétova lépés:

márvány-darabok heverésznek a porban,

tündöklenek így is, már félig omoltan,

zengő paloták sűrűje közé vész

a botladozó, s alig ér utat onnan. –

Már este van itt is, mint túl a hegyen.

A szőke folyó másik vizet ébreszt,

más dombot emel föl az ég pereméhez,

más dombot, amelyre ha visszatekintek,

fáj, fáj a szivem,

megríkat a lankadozó türelem,

míg várja javulni a rendet,

hogy lelje övéit a régi helyen. –

Ó, szélre-vetett domb a Duna mellett,

mért itt sajog épp az örökre

tűnt arcok bánatos ikre,

mért itt kinoz épp a tüdőmbe szorult

szók mérge, síri lehellet

mért itt fázatja a lelket,

itt, a virágba-borult

kert közepén, hol a nap kévés lángja emelget?

Hullt társak üres nyomait maradó

társ födte be, hűlt melegek

ágyát drága meleg, –

ám most ő se segít:

messze van, és nem idézheti szó,

nem idézheti várakozó

vágy, szomorú pásztor hívja sötét juhait

szerte a rétekről, szerte a hantok alól. –

Már este van itt is, mint túl a hegyen.

De boldog erővel villámlik a város,

és ablakomon, mely a nyurga platánsor

ormát szövi fénybe, csodára lesek ki,

csodára, mely összeterel

minden szépségre-futót, amilyen

a Szivek Szive volt, s ki azóta kesergi,

hogy vízre van írva neve.

Majd elmegyek innét, s viszek valamit,

viszem, mit a földi szegények

mohó dühe gyűjtött bennem: a szépnek

tenger morzsa-szemét,

de félve vigyázok, amíg

meglephet a gazda: hüvös szavait

borzongva lesem: tudom szerepét,

– harminc év sokra tanít.

Majd elmegyek innét, ismét hazatérek,

de bőröm alatt viszlek haza, Róma,

halk szőke folyód s a szelidke folyóra

hajló dombot, a szűk utcák rácsozatát,

és ha a lélek

perzsel, vagy ha világi itélet

csap rám, öbleiden lelek újra hazát,

ó, Róma, szilárd anya-fészek.

Pietà

(Michelangelo szobra a firenzei Akadémián)

Egész lett a hiánnyal. E kócos

ziláltság a végső rend

záróköve, e világraszóló

sötétség az utolsó, föl nem gyulladt

láng ragyogása. –

Bebújt a tündöklő tagokba is,

sírhat a testet-adó.

A has, az ágyék, combtő tája,

a zátonyos medence kiszögellő

partszélei közt

elcsöndesült hullám-mező:

maga a pusztulás. –

Sírhat a testet-adó,

az alázat lánya

lázonghat keserű szerepében:

meggyengült öle csak ravatal.

Sírhat a másik asszony is,

vétkei összehajló, tüskés ágai közt

verdeshet rab szive szárnya,

a Bocsánat Urának

nincs szava többé:

a száj helyett a bőr nyílt szóra,

és szó helyett

az öt sebből fekete vér szivárog. –

De e kócos

ziláltság a végső rend záróköve,

e roncs hús

emésztő csapda:

foglyul ejtette a halált,

soha el nem ereszti.

Barátságtalan versek

Irodalom

I

Terhelten születik minden hősöd, s nyomorultan

tengetik elfuserált, bánatos életüket.

Szánd meg az árvákat! Lökd őket időnap előtt a

sírba! – Halóporuk is áldani fogja neved.

II

Nem értem, nem, s talán nem is

fogom megérteni. –

De, hogy ne szóljanak meg érte,

azt mondom rá: zseni.

III

Ennyi sok író! – Drága hazám, van okod vigadozni.

Ennyi silány író! – Sírnivalód is akad.

IV

Karját a kútba nyújtja.

A fenekéig persze hogy nem ér. –

S orcátlanul szól:

ez a kút sekély.

V

Lám, alapos kritikus szólalt meg: amit csak e könyvről

írtak volt, alapos hévvel előkeresé,

majd alapos hévvel bezabálta, betűt se mulasztva,

és alapos hévvel visszaokádta megint.

VI

Inkább cipőt tudnék csinálni,

mint verseket!

Egyéb

I

Túlórázik a jámbor. Túlórázik – igen: még

munkaidőn túl is lopja a pénzt s a napot.

II

Hangod farkasüvöltés, dúvad mancsa a markod.

S kétlábon járkálsz. – Itt valahol hiba van.

III

Vendéglátásra, fogadásra,

van költség reprezentálásra.

Él is vele, meg nem tagadja;

s ha nincs vendég, – magát fogadja.

Három arckép

Egy „fővárosi” író

Gyarmatosítóként jön e gyarmati földre: vidékre,

s hódolatot követel: hisz nem akárki-alak.

Furcsa eset: nagysága a Pesttől távolodása.

hosszmértéke szerint nő, terebélyesedik.

Otthon a társbérlő sem tudja, kiféle-miféle,

itt „Gyuszi” Illyés és „Árcsi” Tamási neki.

Otthon a szerkesztők, kiadók menekülnek előle,

itt hajigálja nekik vissz a megbizatást.

Otthon a folyton-hajlongástól hónapokig nem

lát eget, itt felhők közt viszi büszke fejét.

Hódolatot követel. Megadod? Majd gondol ügyeddel –

mondja – hisz egyformák pesti, vidéki írók.

Rangbeliként kezeled? Vérig sértődik azonnal:

– Mit képzelsz? Ki, mi ő? Hagyd a pimasz bratyizást! –

Mért nem tízszer ilyen nagy az ország? Tízszeres úttal

könnyen lenne akár Goethe is, a nyomorult.

Egy irodalmi mindenes

Összekötőszöveget, kritikát, irodalmi riportot,

szél- s lábjegyzetet egy s egyedül,

szépprózát s nem is annyira szépet, elő-, meg utószót,

zanzásítást és lektori vélekedést,

minden műfajt, sőt mű-korcsot, hogyha kivánod,

házhoz szállít, csak szálljon a Múzsa reá.

S azt könnyű megidézni: forint-csörgés a varázs-szó,

fölhangzik, máris szántja a gép a papírt.

Szebben cseng, telt-mélyebben? Szebb mondatokat kapsz:

bővítettet, sőt – persze ha futja erőd –

mellérendeltet meg alárendeltet, esetleg

dús körmondatot is, válogatott szavakat,

tarkább jelzőket, bátrabb képzést, ragozást (fél-

múlt-alakot, mondjuk, bár ez utóbbit alig

bírja az erszény) vagy szórendi cserét, kihagyást vagy

ismétlést, ezeregy nyelvtani fordulatot.

Mennyi sok oldala van! – csapd össze kezed – mire képes!

Szentigaz: oldala van sok, de gerince alig.

Egy karakán

Jó volt minden, ahogy volt, szája panaszra sosem nyílt,

még illemhelyen is csak fanyalogva nyögött.

Emberforma Vonal, Kétlábú Dogma, Vezércikk,

Hurrá, Lelkesedés, Rózsaszinű Szemüveg. –

Váltana már lépést szivesen, hisz folyton az élen

járt, és mások után járnia rettenetes,

(bár, hogy mások után járt, épp az vitte az élre,)

ám karakán gőggel megmakacsolta magát.

Ím, a bizonyosság: ő soha nem mondott le eszéről,

győzzék meg s akkor csatlakozik, – ha akar.

Ó, de ne féltsétek: lesz még majd lepke a bábból!

Farsangol még ő mostani böjtje jogán!

És noha lakkoz még dühösen, már készül ecsetjét

sutba hajítani és fogni a Nagy Vakarót.

Monologue interieur

Utak

I

Hordozhatatlan a magány, ha még

magaddal sem lehetsz.

Az út, az út a menedék.

Örül a lélek és a láb:

legyőzi a világ

külön-ítélő kényszerét.

Egymáshoz kapcsol az út, és egymáshoz ereszt.

Didereg az ember, a dolgok is vele;

mind fészkelődik, s útrakel.

Csak a másiknál van jó helye,

vagy ha magára talál.

Akkor megáll,

és megborzong bele,

tükörbe lát, szavára szó felel.

II

Elnyelte őket a lélek, elnyelte őket a test.

Egyként nyugszik bennük a szép meg a rettenetes.

Kuszáltan összevissza, mint bomlott gombolyag,

puhán tekerőznek mélyedben a járt utak.

Megindulsz rajtuk olykor, és újra lépegetsz

föl-alá, amerre szólít a fogyó emlékezet.

Hű cinkosok ők, akikkel térbe-időbe elérsz,

de akikkel négy szoros fal dobozába is beleférsz.

III

Gazdag a vándor, ha nincs is

betevő falatja.

Ballag üres tarisznyával,

az eget harapja.

Bokor alá fekszik éjjel,

s mint az álma, szépen

kivirágoznak az utak

szíve közepében.

Talpra szökken pirkadatkor,

megy-megy, birodalma

véghetetlen, mint a láza

s mint a nyugodalma.

A nyugtalanság dicsérete

Vonatra készülődő hajnali ébredések

szorongó riadalmak gyomorban idegekben

hánykódó éjszakák és rázó hideglelések

egy-egy parázsdarabka a sajgó szemüregben

És soha a jövendő birtoklások reménye

mindig a veszni féltett régi utáni bánat

mikor a kínnal nyíló reggel holtszürke fénye

hunyorgó száműzöttnek vetkőzteti a tájat

Maradni csak maradni Minden lépéskor újra

gyökeret ver az ólmos talpak tiltakozása

s kísér lassú menetben vádlón körémtolulva

a tűnő kedves arcok nyomasztó látomása

Arcoké kik szeszélyem szerint enyém lehettek

s az úr jogán szeszélyem szerint veszthettem őket

Tudván ha bármelyikhez éreznék látni kedvet

bízvást előkerítem e rosszul rejtezőket

Boldog kit mielőtt még sejtjeibe a fészek

melege beivódott vihar dob idegenbe

nem börtönöz a hűség nem fognak rettegések

el nem gyöngíti térdét kockázat ijedelme

Ki ágyán meg nem alhat ki székén meg nem ülhet

bolyong fáradhatatlan az út a pihenése

kinek a búcsúszótól szája nem keserül meg

ki könnyen hátat fordít nem gyorsul szívverése

Mert mindenik kanyargó talán az otthon édes

képét villantja föl majd és végre hazatéved

megleli drága célját égő sebekkel ékes

ezer csalattatástól vérző bátor szivének

Egy élhetetlenhez

Kőre esett, és darabokra porlott:

bánhatja a vesztes a kárát. –

Ó, csúcsok, míg a lábatok előtt

dideregve kuporgok,

nyújtsátok az égig a földi határát!

Siettem, és szorgalmasan vesződtem:

köd tengere nőtt a nyomomba.

Fölszedném, amit elszór egy szegény,

füst szálldos előttem, –

mennyit törekedtem a gondból a gondba?

Sír, sír a győztes: koldus és esendő,

és kincse a nincs meg a nem-lesz –

álmába bújik, ott kísérti még:

zendüljön a zengő,

lódítsa el újra a gyermeki mennyhez. –

– Ő sérthetetlen őrzi a magáét,

mosolyog csak a botra, a tőrre:

a rácsapó mellette siklik el,

tűz-láng a szemében az árnyék,

gyötrő, csikaró nyavalyán kap erőre.

Növő magzatként hordja a világot,

jó annak, akit beleenged,

jó, mert a pusztuláson menti át,

vére erébe szivárog,

jó, mert meleg, és igyekezve melenget.

Romló szívében ronthatatlan ékkő,

bordája erős fal a szélben.

Lucsokba mártja bőrét, elrohad,

de belseje: mécs, örökégő –

ott táncol, iramlik a lomha sötétben.

Ó társaim…

Ó társaim igazi társaim

Fölszikráznak s már nincsenek sehol

de ott ahol kezdődöm én

ott csillagoznak ékesen

A kapcsolat mint a növény

csirázik sarjad s odavan

A villanásnak nincsen útja

nem él hát örökkévaló

Tudom mit ér a föld

tudom mit érünk

Ujjaim közt derűsen

pergetem szélbe dolgaim

Elég elég a villanás

elég a jel

Bőrömön belül világ a világ

Ó társaim igazi társaim

Lefelé

Mostanában folyton a halál körül őgyelgek Mostanában

folyton kerülgetem hozzányúlok elrántom ujjam

rámeredek másra függesztem szemem majd ismét vissza rá

Mostanában régi könyveket bújok szaguk is kriptaszag

azok között érzem magam otthon kiknek a siratójuk is

hallgat már kik tökéletesen ledobták emberi ruhájuk

Aludni vágyom mostanában mélységes mély álommal melyben

az emlék is csak álom és az álom is csak álom

s melyből lassacskán morzsolódva kihullong a valóság

Lefelé tart a férfi-út velem Füvek fák bokrok egyre nőnek

s már a füvek meg bokrok is fölülérnek a fejemen

s ki sasokkal hittem játékot mint gyermek a szobalegyekkel

csapongó szobalegyeket nézek olykor sasoknak

Nos idejut egyként a könyökkel érvelő s a lusta

de idejut a szárnyakat lengető is Kutyája zúgó kerekek alatt

véresen a halálra ölti nyelvét s a kedves tetemet

lopva a bérelt ház tilos fája tövébe temeti

Tört ablakához pénze nincs Az éhesen leső hideg

kegyetlenül bevág a résen végigmotozza a langy zugokat

melyekbe fészkét rakta volt s didereg aztán noha két

szív áll jobb és bal oldalán S keres keresne harmadikat is

de nem talál vagy ha talál úgy fogadja mint búcsúzót

mert úr a rend sajátmagának szabta az emberész vele

embertelenné téve az ember világát

Ó ki nem

bogozható gubancba kúszálódik előbb vagy utóbb

a lelkes élő és segítségért kiált még induló tiszták felé

siet kik majdan odajutnak ahova ő de addig

az elfelejtett anyanyelv szavai zengnek szájukon

s felelnek csapzott éjszakák inkvizíciós kérdéseire

Vagy meggyorsítja lépteit előre hogy a villogó

kardú legyőzhetetlen bajnokot sürgősen érje el

s az vágja széjjel bogait Mezítelen fénylő fehéren

járulhasson aztán az élők örök-nyugtú célja elébe.

Népdal-variáció

Kalapom szememre vágom,

múlik, hervad ifjuságom,

ne is lássam.

Megszakad a szép szó bennem,

alig fordul dalra nyelvem, –

hol hibáztam?

– Addsza, pajtás, a vasvesszőt,

hadd verem meg a temetőt,

nyíljon már ki, fogadjon be

mindörökre!

= Ó, ne bántsd te ott azokat

a mohosult sírhalmokat,

várj sorodra!

Nem nyugvás a sír nyugalma,

az a romlás birodalma.

Vége-hossza

nincsen ott a pusztulásnak.

S úgyis elér a gyalázat

majd, ha innét rendre egyszer

odafekszel.

= Keress addig nyugtot másban:

ilyen-olyan földi lázban,

szerelemben.

Több az élet, mint az ének,

ők a bölcsek, akik élnek,

ne feledd el.

Szíved verd meg vasvesszővel,

ne kezdjen a temetővel,

inkább az éneket vessze,

azt eressze!

Férfikor

Félelmed, mely eddig kifelé leselgett,

már befele fordul:

ordasaid szíved vadonából kelnek. –

– Hisz az is nehéz volt, hiába tagadnád:

emlékszik a gyermek

a rideg nagyokra, akik kitagadták;

emlékszik a mérges ótemető-őrre,

ki a bokros sírok

között annyi sokszor vette üldözőbe;

emlékszik a gyűlölt kora-esti ágyra,

a parancsolt csöndre,

mitől néha szinte megfájdult a szája;

a kevés, az útált ételek ízére,

az iskolapadra,

a tanítónéni gyűrűs jobbkezére.

– Hisz az is nehéz volt, hiába tagadnád:

a kamasz még tudja,

érzi a szerelem máglyás virradatját;

térdében a vesztő utak remegését,

melle kosarában

érzi még a kínok csupa-élü kését.

– Hisz az is nehéz volt, hiába tagadnád:

érzi még az ifjú

a pincék szagát, a hűvös kapuk-alját;

érzi még az ökle tehetetlen vágyát,

hogy az égre sújtson,

új keselyűinek összezúzni szárnyát.

Érzi még, ó érzi! S érzi már, hogy emlék

mindez, tompuló kép,

múltja színpadán rossz lim-lom, ócska kellék. –

Most tehetsz akármit, s nem tehetsz, ha tetszik,

úrrá lett a szolga –,

s galamb a szerelem, szívedre telepszik.

Győztél? Dehogy győztél! Más verembe estél,

aljasabb vadászok

álnokabbul rejtett hálójába vesztél.

Győztél, árva lélek? A baj és az átok

ízeidből nől most,

húsodba ivódtak, őket hordja lábod,

velük kering véred, jaj, rájuk csikordul

fogad, forró tested

zeg-zugai mélyén ők sarjadnak orvul;

éjszakáid csöndje rémeiktől retten,

kibélelték bőröd,

iszony jege villog táruló szemedben. –

S mint anya-öl fészke sejlik vissza benned

múltad árnya-pokla:

kinőhettél abból, most semmi se menthet.

Törvény

Romlandó testekért aggódol:

a kínjukért vagy kínodért szorongsz-e?

Mentenéd őket – égre-nyúló

karok karói közt botolsz előre.

Ó, múlás, ó, szép rend: a föl-le

forgó kerék arányos mozdulása!

Ó, múlás, ó, szép rend: a tisztán

fénylő emlékek kútforrása, fészke!

Ó, múlás, ó, szép rend: a bomló

bomlása és a sarjú sarjadása! –

Ó, múlás, ó, múlás: idétlen

hányódás, izzadtság-szagú kesergés!

Ó, drága énekhez vezérlő

formátlan ordítás, nyögő szabódás!

Ó, bűz, ó, genny, petyhüdt hidegség,

a márvány-csarnok kásahegy-küszöbje! –

Topogsz előtte, mint a gyermek,

akit szülői józanság kipróbál,

s a lobbanó máglyák tüzére

ijesztő gonddal fekteted le szíved.

Interieur

Vánkosomat fejem gyűri, vánkosom a hajamat,

domb-tetői fű helyett itt vetem hanyatt magamat.

Ez is táj ám, láthatár ám, ami mostan körülfog:

nagyon mindegy, milyen formát öltenek föl a dolgok.

Van itt ég is: tág, fehér lap, erek, foltok tagolják,

de nem csipkés horizontok viszik vállon a boltját.

Madarak is népesítik, messze vannak, kicsinyek,

le-lecsapnak olykor: félve behunyom a szememet.

Van itt ég is? van; az ég a mennyezet; és madarak?

hasztalan a hasonlítás – a legyek a madarak.

Nyitva egyik belső ablak, nadrágom lóg kilincsén,

nyíl-hegyet formál a ránca, fölfelé szúrva gyengén.

Üvegajtós szekrényemben három sorban könyveim,

zöld, piros, kék, sárga és még isten tudja, mennyi szín.

Megdől, lám, a felső sor, mert ott hiányzik pár darab,

egyre inkább ferdülnek a függőleges vonalak.

Mint gyümölcs-szedett ág, csügg a csillár: bura s körte nincs

rajta – koponyán a fog-hely, foglalatja körbe mind.

Íróasztal, másik asztal, székek, egy-két dísznövény,

légy-papír a mennyezetről, függöny (olcsó szerzemény).

S a világítás? Reggel van, talán kilenc óra tájt,

a keleti ablakon a lehúzott redőnyön át

bedereng a napsugár, és tompa-bágyadt fény meg árny,

mely törött alakzatokban végigfekszik a szobán.

Október

A filodendronok és a datolyapálmák

bejöttek, bejöttek a szobába.

Ha csak a lombjaikba nézel: délszaki tájék,

ha csak ágaik labirintusába.

Délszaki tájék – ha tetszik, képzeld;

ámuljon rajta szemed;

kanyarogja végig a sok fura ágat,

hasadt, legyezős levelet.

Csapatnyi kislány s kisfiú zajog künt:

segítenek az erőtlen ősznek

eltörögetni a bogáncsok és paréjok

derekát, amelyek még az üres telken levegőznek.

Nem látom én ezt, én heverőn heverek,

heverőn heverek hanyatt; –

piros tűit a függöny rácsán

beszúrja az alkonyi nap.

Az alkonyi nap, mely lankadatlan

tér vissza huszonnégy-órás

mindennapi kerülője végén,

mert fogja a rend, e szoros-laza póráz.

Póráz, ahogy engem, téged, valamennyiünket. –

A szabadság bujtó láza után

én is, te is, valamennyiünk

érzi, mi az egyetlen tudomány.

Az egyetlen tudomány a világon:

tudni, hogy keskeny az út,

kicsiny a kapu, s aki meg se moccan,

az a legmesszebbre jut.

Akinek a keskeny út se kell már,

és a kicsiny kapu se kell,

csak hanyattfekszik heverőjén,

olykor kérdez, de sohase felel. –

A filodendronok és a datolyapálmák

bejöttek, bejöttek a szobába.

– Érzelmes emlék készülődik,

sietve vágj a szavába.

Vágj a szavába sietve,

elnémuljon, mint a letorkolt

gyermek, ki oly szépen beszél,

hogy gyönge szivedbe markol.

Nehéz álomból

Üres szobáiban a már-már

hajnallá lenni készülő

éj kakasok riadt

hangján búcsúzkodik.

A sírós álom

álombeli jajai fülembe

csuklanak még s a szám

pendített pengeként remeg

Párnám puhán dajkálja zúgó

fejem puhán takarja megtörődött

testem a paplan de kemény

szögleteken vergődik édes

halottait az álom

tájaira is hasztalan idéző

szívem amelynek

meg kéne végre érnie a létre

Vagy venné ágyamat

hátára a visszahúzódó

sötétség s vinne magával

örök-homályú

örök-álmú tengerére

Csörög a fagyos föld

Csörög a fagyos föld, hideg van,

hópihe fészkel a hajadban,

gyűlnek a varjak az egekben,

gyűlnek a gondok a szivedben.

Hópihe fészkel a hajadban,

járod a világot magadban,

ó, mitől annyira remegtél,

itt a csirátalan, örök tél.

Járod a világot magadban,

melegednél régi zugokban,

angyalokat várnál, karácsonyt,

karácsonyi Jézuska-jászolt.

Melegednél régi zugokban –

talpad alá jég nő s beroppan,

szemeden gyönge jég virágzik,

sehogyan sem érsz el hazáig.

Följegyzés

Így, ekkor, itt, e dombtetői házban,

magányosan, egy nyárközépi szombat-

nap délutánján, amikor a ritkán

megrezzenő lombok a forróságban

sercegtek szinte, így, ekkor meg itt

feküdtem én iszonytató idő

után s iszonytató idő előtt,

jeltelenül s jelentéktelenül,

hideg aggyal tudván a semmiségem,

mégis magam-emésztő szomjusággal,

hogy a milliárd év- és billió

ember-szőtte szöveten valami

nyomom maradjon; s nem csináltam úgy, mint

az idelátszó bérház egy lakója,

egy ifjú asszony, ki a függönyökkel

sötétített szobából a parányi

mélyárnyékos teraszra lépve csöndes

dallal száján megöntözgette rendre

virágait a szombat délután

nyugalmával szívében, s mitse bánva

múltat, jövőt, forgott a jószagú,

hűs nedvességben, hagyta az időt

továbbsuhanni, álmatag közönnyel

tördelte a hervadt virágokat,

s egyetlen percet sem gondolt magára.

Threnos

Hosszú, vékony ládába tették,

és rászórták a földet.

Egy év mulva megkérded: „Hol van?”

„Nincs: kukacok és férgek szerterágták.”

Most kérded: „Hol van?”

„Fekszik, s a vöröslő-szemű rokonság

sírva számol körülötte”. –

„Circumdederunt me

gemitus mortis, dolores inferni

circumdederunt me…”

Hallom és egyre többet hallom,

a halott mondja:

„Körülvettek

a halál sóhajtásai, az alvilág fájdalmai

körülvettek…”

a halott mondja

a kántor és a pap szájával.

A halott mondja.

– Nem mondja a halott!

A halott gyönyörű testében,

szeme tükrén,

orrában,

nyelvén,

füle labirintjaiban,

végig a bőrén

megállt az áramlás,

a szín, a forma,

az illat,

íz,

hang,

tapintás,

megállt,

ahogyan soha még,

összefonódott,

ahogyan soha még.

Nem a halál sóhajtásai

és nem az alvilág fájdalmai

vették körül,

hanem e háboríthatatlan

egyensúly boldog zümmögése.

A halál sóhajtásai,

az alvilág fájdalmai

minket vesznek körül,

minket, mert egyre többet látjuk,

hogy nemrég mozgó testeket

hosszú, vékony ládába tesznek,

s rájuk-szórják a földet,

és egyre többet halljuk:

„Circumdederunt me

gemitus mortis, dolores inferni…”

M. J. halálára

Meg sem születtek, s meghaltak veled. –

Ó, színek, formák, vonalak!

Csonka a világ, csonka, csonka!

Egy ○-re, egy □-re, egy ~-ra

s ezek szép együttesére

mennyit rárak a roskadozó!

Most hova rakja majd?

Elég, amit csináltál?

Bizonyára elég:

törvény vet véget az utaknak.

Elég, amit csináltál?

Nem elég bizonyára:

sosem elég a szépség.

Mindegy:

a vonalat, a színt, a formát

visszaveszi a por,

melyből vétettél, melyből vétetett.

S koponyád tündöklő golyója,

láb- s karcsontjaid szigorú egyenese,

bordáid gyöngén hajló cirmai,

kezed csillagai

lesznek utolsó műved.

A világ csonka, csonka! –

De csonkább volt előtted.

A karcolás, amit hagytál a Nagy Falon,

hiányzott eddig.

S a szerkezet éles és tiszta

remegése hálás neked. –

Egyikünk előbb, másikunk utóbb.

Semmiségért sír, aki sír,

aki sirat:

el nem száll hangja, és máris követ.

Higgadt voltál s rendíthetetlen,

akár a képeid.

A fájdalom meg a halál

aluljáróin hűvös

országod serege kísért.

Tudtad: a szín, a forma, a vonal,

s a szerkezet,

tehát a lényeg,

a te lényeged is

megmarad múlhatatlanul.

Egy fiatalasszonyra, aki belehalt a szülésbe

Megcsalt a kéj vagy a tiszta öröm

vagy a természet. – Történt akárhogyan,

egyként az engedelmesség gyümölcse volt.

A tested romlatlan törvényei

vezettek – ó, nem az ész,

ó, nem a szokott romboló, az ész

vagy a megzavart ész,

a tested vezetett, szegény! –

Hordunk lappangó kórokat:

rákot, fekélyt, tuberkulózist,

más valamit, és egyszer

szembetalálkozunk velük.

S hiszünk, de tudjuk, hogy hiába,

mert táplálván magunk, tápláljuk őket,

menekülvén, velük menekülünk,

s álom vagy mámor rózsaszín

fátylat dob csak rájuk, de makacsul

erősödnek tovább.

Te életet hordtál magadban,

törékeny csípőd árkában élet tenyészett:

élet életed mellett.

S hitted és tudtad a jövőt:

táplálván magad, őt táplálod,

járván, veled megy,

s felhő hiába födi el:

erősödik tovább.

De nem tudtad ezt a jövőt,

nem tudtad, hogy ráknál, fekélynél

ravaszabb kórt cipelsz,

hogy élet fordul szembe életeddel. –

Aludj nyugodtan,

tedd össze két kezed a melleden,

kulcsold össze az ujjaid,

ne moccanj, tűrd türelmesen

hogy az égieknél semmivel sem

kegyetlenebb férgek édes-szép

ajkaidon ki- és bejárnak.

Aludj nyugodtan,

ragyogj a hű emlékezők agyában

cáfolhatatlan példaként, ó

ragyogj – iszonyú példa:

építhetetlen sors az emberé!

Apák anyák istenek

Amor sanctus

I

Otrombán törsz rám, Istenem, dühödt-

vágyú férfi a gyönge lányra, ki

magánya sima csöndjében puha

álmokat dajkált a gyönyörű

szerelemről.

Szögleteid, én Istenem, zordon darabosságaid

húsomba vájni érezem;

oszlop és rúd a lábod és karod,

lépéseid döngenek bennem, mint lovakéi a hidon;

nincs mentség ellened,

szívemre állsz és kényszerítsz, hogy boldog dermedésben,

a rémület ferde mosolyával a számon

elédzuhanjak: tégy velem kedved szerint!

II

Ruhád s ruhám lehull,

összeér a bőrünk, –

a kásás homályú

éjszakát heves

jajok hasogatják,

mint kardok a tengert.

III

Ó, te kegyetlen szerető, minek kínozol úgy meg?

Nem a mámor könnyű szédületét adod,

adod a tárt szem éles nézéseit,

melyektől forma, vonal összeomlik,

s a tárgyak belseje riadt csapásokkal kiszáll.

IV

Miért szeretsz, ha így szeretsz?

Ha elválasztol, lenyesel, kifordítsz

hozzámnőtt dolgaim közül.

Ó, háborúságot szitó,

féltékenyebb a földi szeretőknél,

meztelenül kellek neked,

a ruhám is te akarsz lenni,

te akarsz lenni minden dolgom;

– ha ruhám vagy, nem melegítesz,

ha dolgaim, ellenem lázadsz.

Miért szeretsz, ha így szeretsz?

V

Tudom, reggel fáradtan ébredek majd,

porcikáim sajgása izmos

öleléseidről beszél.

De lassabban dobogó szivemet

mint a láz-kiütés,

forró hála nyomai lepik be.

Gondviselés

Felhők és csillagok dombosvidékén s rétjein keresztül,

szorosan egymáshoz-simult órák híg és tömény falán át,

kitervelt gát-sorok nyújtózó, izmos gyűrűin keresztül

elindul lassan, súlyosan, fényébe oldva könnyü árnyát.

Szelet se ver, figyeld: sas úszó szárnya hamvas nyári égen,

ha rezzenéstelen kering kémlelve a kinyílt világot,

gomolygó füst szelid bomlása, míg fölissza észrevétlen

a mindig-szomjas-torku lég e nem szabódó semmiséget.

Példák láncos sorát idézed, hogyha kérdeznek felőle:

kuszált gyerekkorod, kuszább ifjúkorod indás homálya

helyenkint tőle ég, szikrázik, mintha giz-gazos mezőre

vonatfüst csap le – esti lomb közén a szentjánosbogárka.

Robbantó terveid eláshatod pincékbe és kutakba

s magadba is: melledbe vagy velőd forró ágyába, s higgadt

álarcot is vehetsz: a siklató bűnnek nyomát tagadva,

míg gonddal épited futópályáját éber vágyaidnak.

Felhők és csillagok dombosvidékén s rétjein keresztül

elindul lassan, súlyosan, fényébe oldva könnyü árnyát,

kitervelt gát-sorok nyújtózó, izmos gyűrűin keresztül

szorosan egymáshoz-simult órák híg és tömény falán át

elindul lassan, és megérkezik félelmes-rendületlen. –

Most is megérkezett, hogy a távolba ment kedvest aligha

védhetted volna jól saját kisértő gyöngeséged ellen,

s tűzvésszé lobbant volna a véredbe hullt parányi szikra.

Ó, hogy világosul a bibliai hajszál-példa fénye:

zavart kamasz-szived konok sóvárgással kivánt nyugalma,

melyet beárnyazott az érő férfi földreszállt igénye –

ó, hogy kitárja karjait, s mellére fog derűs hatalma.

Elindul mint a nap vagy mint sötéttel szálló barna felleg,

lázadj, ha gondolod, de nézd, mindenki s minden néki szolgál,

a kő, a tintacsepp s te is bizony – mit érne rejtegetned? –,

mert rád is ejti sátorát, s nem vagy te sem különb azoknál.

Hívó

Az éjszakák lovagja vagy,

árnyéka a halálnak,

a rettegések szárnyain

neved betűi szállnak.

A kínban már megleltelek,

a könnyben érzem ízed,

már te adod a keserűt,

– s nem te adod a mézet,

nem te adod a madarat,

mely itt a hegyi csöndbe

hangja rikító fonalát

röpíti föl-le, föl-le,

derekam alá ágyamat,

a mellemre a békét,

üres szivembe a remény

virágos töltelékét,

nem te adod a jó szelet,

mely zúgatja a fákat,

dolgos markokba a gyomot

pusztító, gyors kapákat,

a kirándulók énekét,

fejük fölé a holdat,

egymás karjába karjukat,

szemükbe szép nyugalmat. –

Az éjszakák lovagja vagy,

lépj át a napsütésbe,

ki eddig nem jöttél belém,

csak jajra és nyögésre,

légy ikre az örömnek is,

ó, légy sziámi ikre

minden percemnek, járj velem,

örökre, mindörökre!

Apák anyák istenek

Sorsot szül aki szül Sorsot teremt

aki élőt teremt Szívéhez visszakanyarul

szülöttje és rákényszeríti

sebeit és babérait

Ó apák anyák istenek

nincs nyugság számotokra nincs menekvés

Riaszthatjátok őket küldhetitek szép szóval

a ti gyökeretek virágai rátok hajolnak

Sorsot szül aki szül Sorsot teremt

aki élő teremt

Hálóját nyújtja szélesíti a Nagy Folyam árja elé

és egyre több szenny hulladék szirom

akad fönn ágain

S lehet király-madár

az újszülött lehet

folyton-riadó féreg

röptét nem szelidítheti

nem békítheti rettegését

Ó apák anyák istenek

igazán áldottak és átkozottak

mi vagyunk

A saját

szívünket elveszítjük és helyette

a másokéval sokszorosra nőtt

szívünket éri a nap ragyogása

veri jég és perzseli villám

Anyám

Éjente a halállal alszik,

nappalonkint mellette ül,

remegő keze vele parolázik

szünetlenül.

Ösvény az útja: egyenes,

szűk és kiágazástalan.

S olyan a célja, melynek – bármit is tesz –

minden javára van.

Mohóság űz: érintenem,

néznem, hallgatnom, innom őt,

ezernyi kézzel ezerféleképpen

lopnom a fogyó időt;

csordultig véle töltekeznem,

jobban, mint bármikor szokás:

a gyönge hangok, botló mozdulások,

ez még ő, senki más.

Ez még ő, kit ha végképp

elvesztenek érzékeim,

újjá kell szülnöm, őriznem halálig

magamból, s egyre megint,

s lobogva pusztuló erőm

még ezzel is pusztítanom,

– a terjedő-növő magányban

szívem buzdítanom.

Ez még ő –, szinte semmi már, csak

volt ember, szinte mint aki

már földíszített ravatalra

készülne szállani.

De még ő, ő, és él, mozog, szól,

anyám, anyám még: folyton ad,

s valóságos két tenyerébe fogja

ráhajló arcomat.

Kijátszani végre

Csak kezdeni kéne, s úgy menne, ahogy ment,

hisz mitse veszítve folyton gyarapodtam.

Űz nyugtalan álom: csak kezdeni kéne,

egyszer nekiállni amúgy igazában.

Ó, játék, gyerekkor! Csak kezdeni kéne.

A kerti bozótos nem ritka ma sem még,

a labda is ugrik a régi-magosra,

s ott bújnak a várak a sárga homokban. –

Játékot a gyermek végig sose játssza,

hát el se veszíti, mint kellene, szépen.

A lélek, a test fáj, fáj tőle halálig,

csont-mélyig ütött seb, bár színre begyógyult.

Csak kezdeni kéne, leülni a földre,

mint két kicsi lányom, leülni közéjük,

leülni vidáman, botló szavaiknak

engedni örömmel: gyermeknek a gyermek.

Csak kezdeni kéne s folytatni serényen,

rendjén befejezni a félbemaradtat,

hogy férfi lehetnék: a régi kisértőt

kijátszani végre örökre magamból.

Ajándék

Neked

Ez már nem szerelem többé, nem két ember

kötése, keringő tánca egymás ellen,

kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje

s változó viszonylat: tőle vagy feléje.

Magány és párosság itt üres szavak csak,

itt már az érzékek csak befele hatnak,

egymást ha kívánjuk látni: elégséges

állítani tükröt a magunk szeméhez.

Aki rádnéz, rajtad engem is fölismer,

s érzékeljük egymást érzékszerveinkben.

Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak:

egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad.

Ellened hibázom? Magam ellen vétek!

Így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek.

S aki magát rontja, pusztul igazán csak,

s a fő-fő lázadó maga ellen lázad. –

Ez már nem szerelem: sors ez, születetté,

aki kettős vágyból válik maga-eggyé,

aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi,

mindenképp a saját bajait tetézi.

Szerelem

Tompán-derengő arcát, melyet alvó vágyai csöndes

izzása enyhén-rózsaszínre festett, fölemelte a napba.

Halvány ráncai árkából illanva suhant el a ritka homály,

s széthullt a tetőtlen lég egyforma-szövésű rétegein, míg

boldog közönnyel hullámlottak körötte és fölötte.

Ott állt sugaras jelként, haja fészkei csillagok apró,

szúrós fény-bogait ringatták, dús pillái alól

lassu csapásokkal szállalt a mezőkre a nyár.

Látta az összegyürődő órák titkait, ízeiben hallotta a hangok

égi beszédét, melyre a fül süketen tárul.

Vállai hajlásán villám cikkant, delejes tűz lobbant

gazdag melle iker-kúpjai közt, akaratlan

pillantásától hegy-tömbök porlottak darabokra. –

Ott állt sugaras jelként, ragyogó szeme-tükrén

biztos bölcsesség égett, – több és kevesebb a tudásnál,

ott állt, és a kezét felütötte a nyugtalanul-mozgó levegőbe,

mely szinte bírhatatlan-édes zizegéssel fonta körül –

s az éjbe-zuhant évek szűk alagútjain át

gőzölgő lihegéssel utánad iramló

rémet diadalmas mozdulatával a semmibe űzte.

Nosztalgia

Villámlás fénye szikrák fénye éji fény

Jóhírre támadt öröm ó futó sugár

Szemek lábak igyekvő arcok ünnepe

Iparkodó romlás iparkodó derű

Szárny-e kolonc-e Majd tudod ha már halott

Úszó virágként jár a tested ágain

a simogatás lankadó zarándokát

húsában és sejtjeiben becézgeti

Elnyelik utcák házak sűrű városok

és elnyeled te ami mégis ittmarad

De hozzájuk készülsz egész a sírodig

hogy ingó árnyaikba újra lelket adj

Addig park-részek zeg-zugos búvóiban

vonatfülkék zörgő és füstös oldalán

idegen ágyak más-szagú redőiben

találkozol velük s békülsz meg egy kicsit.

I…-nak

I

Csínján, beszéd! A szó akármily árnyalt,

sután érinti. Jég-élű határa

a folyton változót – mivelhogy élőt –

nem tudja úgyse rabságába fogni.

E völgyes-dombos város rendezetlen

utcáin, otthon, őrlő munka közben

őt figyelem, kerülgetem magamban,

s próbálom nyelvem, mintha idegenben

készülnék szóra. – Ostobán csináltam

az életet s az éneket idáig:

töprengtem apró semmiségeken,

s ízes gyümölcsök magjait keresve

beléjük tört fogam, holott helyette

ínyemre kellett volna jó zamatjuk,

s nem tévelyegnék most kiszáradt szájjal

vázak között s csontok között, melyekből

igazságot tanulhatok talán, de

valóságot nem, márpedig valóság

a test eledele, s idétlen test az

igazságnak sem képes adni szállást. –

Én nem tudom, honnan jött és hogyan jött,

de jött a rossz órákban, a hiába

meg-megkísérelt magyarázatok vad

szövevényébe, a riadozóvá

lett mozdulatok beteg erdejébe,

a sóhajtó szív, fáradtan legyintő

kéz országába, jött szándéktalan

bölcs egyszerűségként, eligazító

okos sugárként, kristály feleletként,

kapocs gyanánt, mely visszaköt megint az

emberi nyáj-melegbe, a virágok,

fák, csillagok közösségébe, vissza-

köt minden élő és élettelen, de

valóságos dolog közösségébe,

s a halál oldhatatlan nagy magányát

az élet más magánya nem növeszti,

sőt inkább testőr-sorfalat emel

a végleges hidegtől borzadozva

kihűlő szív köré s így nem zuhan

durván a külső sötétségbe, lassan

ismerkedik a Félelmes Világgal,

mert védi még egy-egy arc, szem, szelid tárgy,

önnön testével fogva föl a Szörnyet. –

Ó, rosszul éltem s rosszul énekeltem,

de tanulónak jó vagyok ma is még,

tudom, másképpen élni s énekelni

sohase késő, elfogadni a

rendelt tanítást és rendelt tanítót,

akinek nem a nyelvén az ige,

hanem a lépteiben, a keze

mozgásában s abban, hogyan sír és

hogyan nevet, hogyan néz a köréje

gyülekező dolgok szeme közé.

II

Elkezdhetem-e a magam-segítést?

Építeni a világot, melyet

te fundamentumoztál, de amelyhez

oly ritkán adtál téglát is talán.

Oly ritkán adtál, hisz csak ritka, ritka

vendég voltál a sarjadó falak közt.

S én félreálltam mégis, egy követ

sem tettem arrébb, vártam rendületlen

szeszélyes ajándékaid,

mert a szeszély mögött aggálytalan

egészség rejlett s emberibb okosság

az én okosságomnál, s jólesett

tanulni, jólesett meglepni olykor

magam olyannal, mit nem én csináltam

kínlódó, tétova igyekezettel,

hanem mit készen kaptam és amit

úgy fogadhattam, mint jót is bizonnyal. –

Segítsz-e még élni, segítsz-e még

továbbrakni a félkész falakat?

Meglepsz-e olykor még bölcs-gyermeteg

ajándékokkal? Vagy már nincs tovább,

s elkezdhetem a kényszerű fölény

sírós gőgjével ismét a magányt?

Elkezdhetem-e formálni az emlék

csillámkövét önnön kedvem szerint

olyanná, hogy elámít bár, de mégsem

elégít meg, mert kivillan a felszín

mögül a kegyes szándék, s nyugtatás

helyett csak még nagyobb vihart kavar? –

Szikráznak a hideg téli egek,

hamis napfény ragyog, melege nincs;

testi fájdalmak idézik elébem

egyre-másra az oktalan halált. –

Elkezdhetem-e a magam-segítést,

vagy jössz-e még te is segíteni?

Nő a vonaton

A változó táj: hegy-völgy, enyhe dombok,

sokszínű szalag-földek, könnyü párák,

vadvizek fű-szarkalábozta tükre,

kelő nap, zöld-ezüstös, rezge nyárfák

és minden mozgás, másulás a tájban,

e társas szépség forgó, ezer arca

iparkodik, hogy szemem foglyul ejtse,

figyelmemet saját pártjára hajtsa.

De két sötét szem, holló-haj leomló

zuhataga, tudós, ám zsenge gyermek-

száj piros ékköve, igézetes nyak

hajlása gyöngéd láncából nem enged. –

Ó, szépség! Szép az elfutó világ, szép

a maradandó ég, legszebb az ember,

ki íme most meleg bizalmassággal

rak fészket nemrég idegen szivemben,

s belülről szólít, mint a magam hangján,

de a ritkán szokott öröm szavával.

Több vagyok tőle: szemem villanása,

testem minden kis moccanása rávall.

Ajándék

I

Ha akarod, magadra ereszted az éjt,

ha a ragyogva hadakozót diadalában eloltod. –

S a szőnyeg kócos mintái helyett,

a széken gunnyadó ruhád helyett,

zsebórád és töltőtollad helyett,

kazalban álló könyveid helyett

a karcsú s gyönge zizzenéssel

hullámló bársony-semmiség falán

egy barna szem kinyílik és reádnéz.

II

Jel a felhőn-túliról,

simaság, ringó nyugalom:

velődig érzed, mint sajog a szépség.

III

Tornyozd fejed fölé,

ágyazd fejed alá,

csavard melled köré:

víz őriz, víz és boldog levegő.

IV

Más zene ez, más zene –

meztelen comb zenél így, ha a párjához ér.

Más zene ez, más zene –

gyümölcs-hozó fa, termő virág zenél így.

Más zene ez, más zene –

a bontatlan sziklák zenélnek így.

Más zene ez, más zene –

szemedből gyöngy-fény ömlik a homályra.

Testi háború

Villanyt oltottunk. Ágyba bújunk.

A szomszéd pályaudvaron

mozdony szuszog, hessenti rólunk

az álmot, bár nagyon-nagyon

várjuk, kívánjuk. Szélütötten

fekszem, csukott szemmel, hanyatt,

s látom a fodros gőzt, dühödten

kapkodja szét a pillanat,

látom az ember szurtos arcát,

szemefehérjét, könyökig

tűrt ingét, izmos férfikarját

s a csillagok százezreit.

Csönd lesz. Öt ujjam tétovázva

babrálja végig combomat,

s tovább, kerek hasamra mászva

zizgő ágyékomig halad.

Csönd van, fürkészek, mint ki lesben

szorong, a másik ágy felé,

félek, mégis hangokra lesve,

jelre egy irtózás elé.

Megjön, meg ám, elérkezik majd,

ne érjen készületlenül,

ne védtelent találjon itt, ha

ostromba fog kívül, belül.

Csönd, csönd. A másik ágy felől most

nyögés kúszik föl. Megmered

mozgó kezem, húsomba karmos

fájás hasít: elkezdetett.

Nyögés kúszik föl, szinte gyermek-

hangon, botló, szelid nyögés,

szárnyai bágyadozva vernek,

űzvén a jótét békülést,

melynek talán már kedve volna

lassan mellemre szállani,

vigasztalóit hozva sorba:

tündöklő páva-álmait.

Nyögés csapkod, felszökve menten

a félsötétben reszketeg

térddel futok, halomra döntöm,

mi útba áll, az ingemet

megmarkolom: „Nos, itt vagyok már!”

– súgom csitítva, szinte sír

a hangom, és a másik ágynál

didergek. Majd megint, megint:

„Fáj? Itt vagyok már. Odabújok.

Engedj csak! Így jobb lesz talán.”

Nyílik a paplan, tátva-tátog,

mint egy emésztő, ronda száj.

Mellémsimul, karomba tartom.

Gyöngécske testén át meg át

cikáz a görcs, vállamra hajtom,

becézem izzadt homlokát. –

– Ó, kín, ó, testi fájdalom, ha

más lelket föl tudsz gyújtani,

más testbe, húsba, más tagokba

mért nem tudsz széjjeloszlani? –

Mellémsimul, karomba tartom,

szorongatom, mint legvadabb

kéj közben. Mégis: én a parton,

őt zúzza forgó áradat.

Megnyugszik aztán, melle békén

alszik kezemben, szép feje

fészket talál, nyakamhoz érvén

perzsel forró lehellete.

Mi lesz? – töprengek szívszorongva.

Már látom halva őt s magam

gyógyíthatatlan és mogorva

magányosság béklyóiban.

Mi lesz? Ó, semmi, semmi, semmi!

– csap rá az élhetetlen érv,

s az éjszakát kezdem figyelni

nagyobb hatású érvekért.

De moccan. Földrengés ha készül,

borzong így olykor a vidék;

csak kímélő ijesztgetésül:

menthesse bőrét, aki fél.

De moccan: készül, készül, érzem,

az új irtózat, s nincsen út,

nincs mód kerülni semmiképpen

e szörnyű testi háborút.

Kitör? Szenvedni kell. Legázol?

Koszos ronccsá kell omlani.

Ellenkezésen és síráson

győznek konok hatalmai.

Moccan, könnyen végigvonaglik,

fejét csavarja, szája torz

nyögésbe fog, jajgatva csuklik,

vinnyog, mint kisded állatok,

fölrántja térdét, visszarúgja,

– akár a kéj, a kerge kéj!

Rálép a görcs, forgatja, gyúrja,

– ó, érthetetlen szenvedély!

Bújik, szorítom tébolyodva,

sóhajtok és káromkodom:

kezem között egy gombolyagba

a mérhetetlen fájdalom.

Rálép a görcs, zilálja, rontja,

foga csikordul, ingerelt

vadé, a kín sietve bontja

szép emberségét. Hirtelen

magához ránt: fáj, úgy szorongat.

– Csak fájdalmából lenne bár

e fájdalom, hogy hordhatóbbat

hordozzon ő is! – Meg-megáll

a hánykolódás egyre többet,

s hajó után a dúlt habok,

elfekszik lassan. Összegörnyed

a test, és félénken vacog.

Sok volt. Elég volt. Ó, elég volt!

Csönd zúg. Az éjjel már alig

takarja ágyunk és a félholt

szobát, a pálma ágait,

a mennyezet lágyszürke foltját,

képemet arrébb a falon;

látom, a lámpát kint eloltják,

nesz sincs a pályaudvaron.

„Mi lesz?” – darálom egyre-másra,

s nem felel senki, én se rá.

Fogom kicsiny kezét, s vigyázva

elrejtem paplanunk alá.