Carmen lugubre
A nevét mondom és a halált mondom, |
és nem hiszem el, nem hiszem. |
a visszhangos, mély semmiben. |
|
Tizennégyéves volt és félkegyelmű |
és pösze is volt még szegény, |
szegény Kati! – riadó bánat |
|
Most lefeküdt, a hátára feküdt le, |
mint vágya olykor súgta már, |
aszott testére vőlegényként |
reáfeszült a rossz halál. – |
|
Víg asszonyok, kik boldog szeretőknek |
félelmes nászéjszaka volt ez: |
a halál alatt egy halott. |
|
Ő hajnalon dúlt ágyából ki nem kelt, |
és szűz maradt a nász után, |
mégis fogant zsengécske méhe: |
|
támadt belőle, s óriásra sarjadt, |
s falánkul anyját falta fel. |
– Fülem körül hűs, tiszta hangon |
|
A nevét mondom és a halált mondom, |
és nem hiszem el, nem hiszem. |
a visszhangos, mély semmiben. |
|
Már Isten első bölcsei között van, |
nyelvéről kristály-szó pereg, |
– nagyon fehéren lát az Isten |
|
|
|