Tévesztett úton
s irigységgel: milyen jó élők! |
a sorsuk kérdez, ők felelnek: |
porban csúsznak, vagy ünnepelnek, |
vagy esznek, isznak és alusznak. |
|
Gyermekek voltak: szép volt; vége! |
sóhajtanak szokásból: kár, kár! |
s jó férfiak; derék családok |
áldottai. – Mindenki áldott, |
akibe mások kapaszkodnak. |
|
s szégyenkezőn: hiába jöttem |
ily irdatlan-nagy messzeségbe, |
csak nem nőttem föl mégse, mégse, |
s bátyáért és apáért sírok. |
|
Borostás arcom rémülettel |
tapogatom: – füleit Midas. |
Valami szörnyűség kerülget, |
hűvös gyanúk szívemre ülnek, |
tragédiák szellője libben. |
|
Futó napjaim sok-sok zsebjét: |
az órát, percet kifordítom: |
mit visznek tőlem, és az újak |
zsebjét is szinte: hozzám bújnak, |
lássam, mit tesznek volt valómhoz. |
|
Tudom: jövendőm formált forma, |
meg kell változnom belemenvén, |
tudom: örökké nem maradhat, |
ahogy ma van, s majd rámszakadnak |
sötéten a most kéklő boltok. |
|
Tudom, valahol megcsalódom |
és valamikor megcsalódom, |
elkomorodom egyszer mélyen, |
s úgy zöng felém szűz mai-lényem, |
mint rádió, ha zsákba varrják. |
|
|
|