Ha már
Nagy aranyrögök nem lévén elbírhatók |
a gyönge kezűnek lágy derekúnak |
kap vala folyton apró morzsalékokat |
bár cselekedni vélük is tanácstalan |
Hát a gazdag unogatja elunja |
lassan talán végképpen meg is dühödik |
parancsot ád magának hogy elég legyen |
s napjával fényével fordulgat másfelé |
Amaz borul hát hűvösségbe árnyékba |
a morzsákat meg csak szorítja tenyere |
még azt se tudja hogy ki kéne nyitnia |
legalább némi csillogás legyen ha már |
élete dilúviuma elérkezett |
|
|