Tanú
Majd ha dühös hévvel sárral dobni fognak, |
vagy ha rokonává tesznek csillagoknak, |
ha való létemből nem marad egy csepp se, |
a valóhoz híven ami igaz lenne: |
lesz még – ez az álmom –, aki őriz engem |
tompaságaimban, fényességeimben, |
aki előtt élve mertem fölragyogni, |
mertem férfiatlan-gyöngén porba rogyni, |
aki tudta, hogy a hömpölygő szavaknak |
árjai gyakorta fogynak, elapadnak, |
hogy makacs árnyakkal küszködtem naponta, |
fölvéve a tollat s egyre sutba dobva, |
aki födelet vont fejemre, ha áztam, |
burkolt takaróba, melegbe, ha fáztam, |
aki látta, hogy az édességes ének |
termett ágán milyen keserű növénynek, |
aki ezt elmondja, s lesz róla bizonyság: |
ne kozmetikázzák arcom, se ne rontsák, |
s majd aki ha sírba tér végül utánam, |
akkor halok én is csak meg igazában. |
|
|