Étel az is
| Az étel az asszony kezében |
| meddig ér? Hol kezdődik a |
| lénye? Étel az is egészben: |
| falja férj és gyerek foga. |
|
| s hányféle étvágyra elég! |
| Finnyás, zabás, unott, csapongó |
|
| S mi lennék ma, holnap, jövőre, |
|
| S mi lettem tőle és vele? |
| Lám, a nap jócskán nyugovóban, |
| s még délután fénylik le rólam. |
|
|
Tanú
| Majd ha dühös hévvel sárral dobni fognak, |
| vagy ha rokonává tesznek csillagoknak, |
| ha való létemből nem marad egy csepp se, |
| a valóhoz híven ami igaz lenne: |
| lesz még – ez az álmom –, aki őriz engem |
| tompaságaimban, fényességeimben, |
| aki előtt élve mertem fölragyogni, |
| mertem férfiatlan-gyöngén porba rogyni, |
| aki tudta, hogy a hömpölygő szavaknak |
| árjai gyakorta fogynak, elapadnak, |
| hogy makacs árnyakkal küszködtem naponta, |
| fölvéve a tollat s egyre sutba dobva, |
| aki födelet vont fejemre, ha áztam, |
| burkolt takaróba, melegbe, ha fáztam, |
| aki látta, hogy az édességes ének |
| termett ágán milyen keserű növénynek, |
| aki ezt elmondja, s lesz róla bizonyság: |
| ne kozmetikázzák arcom, se ne rontsák, |
| s majd aki ha sírba tér végül utánam, |
| akkor halok én is csak meg igazában. |
|
Ébredés
|
A férfi fölnyitotta szemét, de villanyt gyújtani nem volt ereje.
Az asszony aludt, csöndes, ütemes lélegzéssel.
A férfi számára néhány pillanat alatt reális lehetőséggé vált minden életbefejezés. Az addig elképzelhetetlenek, még a legszörnyűbbek is.
Szaladt volna rémülten a másik ágyhoz, bújt volna az asszony mellé, de a szabályos lélegzés tömör falként húzódott a nő körül, s nem engedte át.
S akkor nemcsak agyában, hanem szívében is megszületett az iszonyat.
|
Egyirányú
| Így – |
lassan minden rendeződik |
| a fióka-szárnyak kinőttek |
| nagyonis tággá lett világuk |
| még két kart kell lefejtenem |
| csak egyirányú lesz kötelmem |
| nyilván lehet is látni rajtam |
| szemem fényében a nyugalmat |
| az elfordult kiváncsiságot |
| mely kísérné sorsom ha bírná |
|
Vacsora
| egyedül kell asztalhoz ülnöm egyszer, |
|
| Számban a jó falat megkeserül. |
| mi dobott árnyékot szememre, |
| arcom minek rándul meg egyre. |
|
| Nem szólok, rágok csak, s nyelek, |
|
|
Visszaszámlálás
|
Zs.- nak
|
|
| Ó, gyermekes gyermektelenség – |
| alig tucatnyi nap meg éj, |
| sokezer kétszín monotónia, |
| színváltó, borzalmas határ, |
| végképpen megtapasztalom, |
| nem tömheti a mindenség se, |
| nem tömheti be majd az űrt! |
|
| a naptárból azt a napot, ami… |
|
| hogy az idő megzavarodván |
| elvétené, mit ír az okmány, |
|
| s mert nem is lenne az a nap, |
|
| s a nap helyén húzódna egy |
| pirostaréjú, csöppnyi heg, |
|
| hová zarándok-hálámat viszem |
|
| Jól tudtam, tudtam én ezt – |
|
| már látom: fognom is kell, |
|
| S ha csak ritkán s esetleg |
| hogy is lennél enyém úgy, |
|
| s hogy nem leszel: „Ha van: jó, |
| ha nincs, hát akkor is jó”? |
| kit napra nap helyett el- |
|
| csapkod bennem. Nem alszom. |
|
| Csak tegnap lenne legalább, |
| de holnap lesz, és így tovább, |
|
| 3, 2, 1, 0 (nulla) – majd ha |
| jutok a végső pillanatra: |
| hogyan állnak majd kint a fák? |
| ág lesz-e majd az eddig-ág? |
|
| Elágazik, s megy hegyre-völgybe, |
| s lesz út: ki-tudja-hova torkoll – |
| s lesz ő, kit a messzi letorkol, |
| s mind ritkábban fog visszaszólni, |
| s végül én is hiába (mint ki |
| virágát a tengerbe hinti, |
| s így gyászol, mert azt tudja csak, hogy |
| szerelme a habokba halt ott) |
| fürkészem lelkem nyugta végett |
|
| Aljasodom lassan: a félelem |
| az érkezőtől elzülleszt egészen, |
| már olykor azt is… úgy is… azzal is… |
| hogy a halál… hogy akkor hát…, ha már… |
| szóval: meg is gyilkolnám érdekemben, |
| legyek végképp túl azon a napon, |
| s őrajta is –, Isten bocsássa meg! |
|
| Begyújtom a kályhát. Hány óra is van? |
| Jó meleg legyen, mire hazaér. |
| Szekrényeiben ruhái, cipői, |
| holmijai: milyen kedves szoba! |
| tele vele mindig, ha nincs is itthon, |
| tele vele –, de ha nem ér haza? |
| ha már sose lesz itthon mindörökké? |
| ha szekrényei, ruhái, cipői, |
| holmijai? ha sompolygó szagok? |
| ha elözönlik, megszállják, legyőzik |
| volt birodalmát? |
Iszonyú szoba! |
|
| huszonöt szép év illan át, |
| s a könnyem befele szakad, |
|
| Kezdődött ez az év halállal, |
| majd folytatódik fél-halállal, |
| s mert fél-élettel folytatódik, |
| nem sír, nem is vigasztalódik. |
|
|
Így az utolsó lesz ez is. |
|
| hagyom magam: csapjon be, rajta! |
| Hitesse el, hogy messze még |
|
| Holnapután, igen. |
Sötét van, |
| majdnem-éjjel. Alszik nyugodtan, |
| ágya körül tigrisek ülnek, |
| ágya körül bárányok ülnek, |
| szekrényén bölcs baglyok ügyelnek. |
|
| „Aki van, s akinek hatalma van, |
| adja meg (úgysem adja meg), |
| hogy ne veszítsem el soha.” |
| Mert hát ki bírhat az idővel? |
|
| Ahogy a szíj a húsba vág, |
| úgy élte már belém magát, |
| megszoktam, kell, körébe nőttem: |
| lesz-e időm bár harmad-ennyi? |
|
| Ritkulnak, mert rövidül az idő, |
| az ismétlődések reményei: |
| a sajgás például szívem körül, |
| ha késve jön meg, a pajtáskodó |
| tréfák, a jó-szót-váró bánatok, |
| a … s így hát egyre inkább hajlamos |
| vagyok, hogy búcsúzkodjam, s részletes |
| leltárral voltjaim közé tegyem |
| vele-egy dolgaim. |
De nem tudom |
| fölfogni még és mégsem igazán, |
| mi is folyik, hogy egyszer széttörik |
| lábam alatt az út s arcom előtt |
| az idő, széttörik egyáltalán |
| a valahai rend, s többé soha |
| össze nem áll, mert váza kiszakad… |
|
| Csak megszokás… Ha mással így… |
| hogy magamtól ha… vagyis a |
| halálom sem lesz majd nagyobb |
|
| Fülem körül sípolni kezd a levegő: |
| én felülről le lentről meg föl a világ |
| előbb a fejeket látom aztán a lábakat |
| fejek lábak fejek lábak fej-láb-ek-ak |
| megállás nincs lehet hogy túl a földön is |
| a föld színén túl befelé a földszinig |
| a másikig s tovább a másfelé-ürig |
| lehet az is |
De voltaképp az óriás |
| hangfény után mit robbant két ellenkező |
| irányú mozgás egymás mellett elfutó |
| egészen mindegy hogy mi lesz a folytatás |
| nagyon sokáig még vak és süket leszek |
|
| Az egyetlen az egyetlenegy |
| élet mért csonkul ennyire meg? |
|
| Lássam magam csak a fajfenntartás |
| szolgájának? így lesz megnyugvás? |
|
| s ha fölcseperedett az utód |
|
| s nekem coki legyen bele- |
| avatkoznom többé ügyeibe? |
|
| mel mért néz rám oly melegen? |
|
| mért leplezem le egyre-másra |
| hogy engem idéz a mozdulása? |
|
| hogy asztrál-testként közvetlenül |
| ott lebegek a bőre körül? |
|
| s ha őt megsebzik nekem is fáj |
| s ha engem akkor neki is fáj? |
|
| mért kellett össze-vissza kötődnünk |
| ha majd el kell szigetelődnünk? – |
|
| Közhelyek közhelyek kopott |
|
| rabvallatók terror-legények |
|
| s jól tudják hogy mikor melyik |
|
| kínzásmód látszik sikeresnek |
|
| gyámoltalan ronccsá amely |
|
| Hát megtörtént… meg… pár órája… ma… |
| hogy is volt?… lássuk!… kezdené a toll… |
| de csak az Arany János-i szavak: |
|
|
|
|
Unokáim közt
| Mindent bele! A földre ülni |
| le- (vagy fel-) szállni közibük |
| egy-az-egyben mint ők arasszal |
| magasabbnak látni az asztalt |
| hosszabbnak éjet és napot |
| bácsiknak holdat és napot |
| toporzékolni hogyha víz kell |
| durcáskodni étellel ízzel |
| mesét majszolni csak mesét |
| vérük szívni akik szeretnek |
| lenni aggálytalan gyereknek |
|
| rá nőve és nem rája festve |
| s nagy szándékkal sem sikerül |
| sose benn többé sose benn |
|
|
Tüntetők
| Agitátorok kidolgozott hangsúllyal |
| nyomatékosított kérések parancs-javaslatok |
| szó-lobogók lengetése sors-dilemmák |
| szervezés térkép időprogramozás |
| forgatókönyv zenekarok dudáló gépkocsik |
| széles és még szélesebb transzparensek |
| egyszemélyes táblák hangulatbrigádok |
| rendfenntartó s közlekedési |
| vizsla és szorongó csapatai |
|
| asszonyok gyöngéd combjai közül |
| szabálytalanul s összevissza |
| de szüntelen és fogyhatatlan |
| áradnak a győzelmes-forradalmi |
|
|
Legidősebb nővérem halálakor
| Pedig nekem kéne, s igazán, |
| hogy mehetek egy vértestvér után, |
| életemnek ezen a szakaszán |
|
| kellene a tan, mit meg nem tanult |
| ha ő kinyitna valami kaput, |
| s elmondaná: mégis van arra út. |
|
| test („pur s chomu vogymuk, isa”), |
| ha az nem tud is jelet adni: |
|
| ó, bár a másik tudna tudni, |
|
|
Kezdődik
| Áttájolás igen s áttájolódás. – |
| Az élő térképről ha valamely |
| visszafelé-örökös tűnik el, |
| s a szokott helyen nem marad fogózás: |
|
| ki tudja meddig tart a tétovázás, |
| lesznek esendők lábunk útjai, |
| bírjuk magunk beigazítani, |
| s folytatódik a látszat-folytatódás? |
|
| Habár a szám nélküli számolás |
| rendben zajlott, nem számítván e számunk- |
| ra kiszámíthatatlan fordulatra, |
|
| most kezdődik egyfajta rámolás, |
| kiszórása annak, mit veszni szánunk: |
| lelkünk-testünk egy-egy csonkolt darabja. |
|
|
Lehetetlen
| Csak gondolom hogy van család |
| s érintem a magányt magát |
|
| zaj szűrődik be némi élet |
|
| s itt körbeszálldogál falánk |
|
| polcokon magnón heverőmön |
| s öröm helyett csak leverődöm |
|
| mert nincs család s hogy van család |
| csak gondolat csaló csalárd |
|
| nem is lehet hisz lehetetlen |
|
| bár kapum szárnyát szétvetem |
|
| s nem várhatok az unokákra |
|
| s még az se jön kiről pedig |
| úgy hittem hogy bennem lakik |
|
| vastagszanak s szorulnak össze |
|
| s légszomjam vészesen dagad |
|
|
|