Két epitáfium
Halkszavú, jaj, hát hogy is eshetett ez, |
hogy tudott ily vak, darabos beszédű, |
bugris ordító (a halál) kezébe |
|
Persze, hogy nincs ellene fegyvered, nincs |
semmi mentséged, bizonyára föl se |
mérted őt és képtelen árulását |
|
Itt ha bántottak, sorakozhatott az |
asszony, a gyermek s a baráti népség: |
ott magadra vagy, a saját erődre |
|
Tán a vers, az még, ha akármi csöndes, |
tán a vers, oltalmad e földön is már, |
tán a vers, melynek szövetét a sír se |
|
Tán a vers… Vagy hát ez is öncsalás csak? |
Semmi nem véd. Ó, de hogy is lehetne? |
Kása-hús: megdúlva a rend tebenned, |
|
|
Angyal Bandi, vagyishát Endre ez urna lakója. |
|
Porrá vált (porból lett), befejezve tehát. |
Senkije sincs, – már régen nincs –, nem lenne-e jobb, ha |
|
elszórnák hamvát és a szelekbe pedig. |
Volna családja utólag: fű, sár, lomb, kutya lába, |
|
nap, lánykéz, melyben réti virág mosolyog, |
s réti virágban meg valahogy benn rejlene ő is, |
|
érezné egyszer női kezek melegét. – |
Börtön, jégkuckó ez az urna, aligha nyugodhat: |
|
Angyal Bandi, szegény, árva maradt s didereg. |
|
|
|