Érmek

 

 

 

 

Győztes marad

Az élő Adynak

 
Kitépett szív még-élete
kivágott agy még-élete:
forró hideg fényes fakó
üvöltő kéjjel-nyögdelő
erőtlen csuklással siró
vagy már a jajig sem jutó
jelekre is megrezdülő
mikor nincs nem fontos a szem
mikor nincs nem fontos a fül
mikor nincs nem fontos a bőr
mikor nincs nem fontos az íny
mikor közvetlen a világ
mikor közvetlen éri a
kitépett szív még-életét
kivágott agy még-életét
mikor fáj ezerszeresen
szív és agy ezerszeresen
fáj felfog ezerszeresen
eleven idegvégeket
horzsol az eszme és anyag
eleven idegvégeken
tódul be élesen a fény
és szívvé aggyá lesz legott
és gyászol ordít fedd becéz
kegyetlen és kegyeskedő
idill-takarós iszonyat
máig tűzoszlop-szív meg agy
titkokat egeket nyitó
melegítő és perzselő
láttató s vakká égető
kitépett szív még-élete
kitépett agy még-élete
életnél ezerszeresebb
lányok s ifjak szíveiben
s kölykök aggok szíveiben
Ady Endre megvédetik
Ady Endre győztes marad
triumfusai ellen is

 

 

 

Két Ady-érem

 

I.

Jön a másnapi alkonyatban
szokatlan dolgokat beszél
az égre néz s az ég nem ég
virágra szemre s nem virág szem
Soha ilyen burokszakító! –
Föltépett leplekkel a tárgyak
s az élők a múlt s a jövő
a népek és egy drága kis nép
Nem nézne: pupillái űznék
nem látna: pillái gyötörnék
be is tömködné két fülét:
nyilallna sajdulón a két fül
Roncsokból új világ fakad
néz lát hall és beszél azért is
véres fogú vadak között
sétáltatja szeretteit
Nem rangkórság hajszolja élre
a szíve mozgó bástyafal
belepusztulna ha helyette
övéit érné harapás
Fárad vágyik s nem mer pihenni
vörös vörös vörös az égalj
holnapra készülnie kell
folytatódik a förgeteg
 

II.

Jaj Ady Endre milyen iszonyú
kikötők az ifjú karok!
Téged is örvényekbe löktek
szétzúzattál te is bordás hajó
Jaj Ady Endre bölcs mindentudó
mennyire nem tudtad te sem
nem tudtad hogy zsoltáraid
erőtlenül verődnek zárt fülekbe
Mégis neked volt igazad:
esztelen aki károdon
óvatosságot vél tanulni
vél és próbál és más utakra fordul
S legfőbb okos ki nyomdokodba lép
s villámok forgók szédülések
között zsoltározó zenebonával
pokolra süllyed briganti hajója

 

 

 

N. N. utolsó bolyongása

Kormos István halálára
N. N., vajon mivégre
volt ez jó? Semmivégre!
Ugyan minek bolyongtál
messzebbre a szabadnál?
Ős jelzőtábla áll ott:
öregbetűs irások.
Ismerted azt a nyelvet,
mért nem jobban figyelted?
Pistika, Piska, Pista,
minek mentél tilosba?
Onnét, ha megfeszülnél,
vissza már nem jöhetnél.
Onnét, ha megfeszülnénk,
vissza már nem vehetnénk.
Bár nincs kapuja csukva,
sőt kapu sincs az útba.
Mentél anyát keresni?
Gyermekké tán lehetni?
(Nagyos, felnőtti dolgok
kedvedre sose voltak.)
Mentél szülőt anyává,
árvát édesfiúvá,
tenni csonkát kerekké,
egybeillőket eggyé?
S mit eltörölt az Isten,
a lánynevet az ösveny
porában fölidézni,
márványba újravésni?
Lehet, szegény Yorick, te,
mi mégis megveretve
fordítjuk földre fáklyánk,
s búgjuk versed fonákját:
Nem sakkozol velünk
nem is röhögsz velünk
nem is ülsz többé velünk
leszel mindig velünk

 

 

 

V. N.

Szivárgó esővíz, aprócska élők moccanásai,
kémiai, fizikai folyamatok kísérő zajai,
már nem a fülén, sok más résen át
a legbelsejéig hatolnak.
Kárpótlásul a kongó földi csendért.

 

 

 

Két epitáfium

 

Lovász Pál

Halkszavú, jaj, hát hogy is eshetett ez,
hogy tudott ily vak, darabos beszédű,
bugris ordító (a halál) kezébe
 
adni a végzet?
Persze, hogy nincs ellene fegyvered, nincs
semmi mentséged, bizonyára föl se
mérted őt és képtelen árulását
 
életed ellen.
Itt ha bántottak, sorakozhatott az
asszony, a gyermek s a baráti népség:
ott magadra vagy, a saját erődre
 
hagyva, erőtlen.
Tán a vers, az még, ha akármi csöndes,
tán a vers, oltalmad e földön is már,
tán a vers, melynek szövetét a sír se
 
kezdheti majd ki.
Tán a vers… Vagy hát ez is öncsalás csak?
Semmi nem véd. Ó, de hogy is lehetne?
Kása-hús: megdúlva a rend tebenned,
 
s visszafelé nincs.
 

Angyal Endre

Angyal Bandi, vagyishát Endre ez urna lakója.
 
Porrá vált (porból lett), befejezve tehát.
Senkije sincs, – már régen nincs –, nem lenne-e jobb, ha
 
elszórnák hamvát és a szelekbe pedig.
Volna családja utólag: fű, sár, lomb, kutya lába,
 
nap, lánykéz, melyben réti virág mosolyog,
s réti virágban meg valahogy benn rejlene ő is,
 
érezné egyszer női kezek melegét. –
Börtön, jégkuckó ez az urna, aligha nyugodhat:
 
Angyal Bandi, szegény, árva maradt s didereg.

 

 

 

A város oldalában

Egy ilyen este mondjuk
(csipős-nyers nyári csöndes)
mikor levél csak itt-ott
mikor ritkán remeg csak
mikor beléfogózni
mikor nincs már mi tárgyba
nincs már mi gondolatba
egy ilyen este mondjuk
ült ültél ablakodnál
a város oldalában
néztél a vaksötétbe
s nem tudtál megfogózni
Janus bátyám öcsém te
öt század bércein túl
vadmessze-messze tőlem
egy ilyen este mondjuk
pár ezred bércein túl
mikor levél… stb
ül mert hát akkor is lesz
egy költő egy jövendő
ül a vaksi ablaknál
a város oldalában
néz-néz a vaksötétbe
és nem tud megfogózni
de emlékezni tud még
s minket öt századévnyi
bérc két szél-távolából
Janus bátyám öcsém te
fázékony árvaságban
irigy nosztalgiával
talán majd összegondol

 

 

 

Emily

Sivatag vándora,
homok, homok.
Agyában dőzsölő
oázisok.
Előbb nyög és liheg,
később üvölt,
hangja (homok, homok)
mindent betölt.
Aztán forrón beszél,
termékenyen:
oázis kél a tűz-
láng-nyelvhegyen.
De pálmái alá
nem érkezik,
forrásvizéből
nem iszik.
Csak ég, csak ég fehér-
izzás-fokon –
Örvényszél, pernye száll
s homok, homok.

 

 

 

Egry műtermében

„Bizony nagyon sokat
nagyon sokat kell elvenni egy képből
hogy ne legyen üres”
– mondta a festő rekedten kicsi
köhögések köhécselések
s apró hamiskodó hunyorgatások
kíséretében s közben százezer
ránc támadt mozdult szűnt meg szögletes
arcán mely ott ingott két csontkemény
válla fölött valamikor
ezerkilencszáznegyvenhét kora-
nyarán vagy májusban badacsonyi
műtermében ahogy
könnyű papírlapok
sorát átvándoroltatván kezén
rakta ki ámuló szemünk elé
egyre-másra kápráztató csodáit
S a rendíthetetlen néhány vonalból
ránk fújt a nedves szél ránk tündökölt
a fény lent fent oldalvást mindenütt
ránk dőlt a gazdag víz körülfogott
a könnyű táj s elvévén testi súlyunk
vitt ismeretlen boldogság felé

 

 

 

Ferenczy Béni: Tékozló fiú

A bibliai? Hát az is lehet.
A lehajtott fő, hunyt szem, a csukott
száj, az ágyékon két keresztbe tett
tenyér, takarván a gyalázatot,
mely miatt s -ért egyszer föllázadott…
Az apa hasztalan igyekezett;
s most a fiú csíráztatott magot,
amely belőle és belé esett.
Indul a két láb, s ékbe fut, s az ék
a két karban kettényílik megint,
és fut tovább a váll-vízszintesig.
S fent a tudós, nagy fej nehézkedik,
már az egész testnél is súlyosabb:
egy-törtség, egy-csőd, egy-tapasztalat.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]