Nélkülem is

 

 

 

 

Tavaszi temetés

Csodagömb, hófehér, egy-muzsika:
virágzik az öreg meggyfa a kertben.
Ledülök alája, színhab az ég,
kék pora villan a habba keverten.
Ledülök alája, omlana rám,
födne be vastagon ölpuha sírhant.
S majd mire szétviszi lassan a szél,
én se legyek, vigyen engem is onnan.

 

 

 

Így először

Összebékülve a tavasszal
nem bántom, ő se bánt:
nem traktálom vénség-panasszal,
s ő jó a vén iránt.
Csak nézem – már békés kiváncsi –
makacs, kápráztató
szorgoskodását, egy-világnyi
pangást megmozgatót.
Csak nézem – eddig így először,
hogy benne s kívüle;
a kert, lám, duzzad, égre gőzöl,
telik telis-tele.
Kívül, hát tisztán, torzulatlan –
hajszák, csapdák, cselek,
miket, mivel magam becsaptam,
rég hozzáképzelek:
látom: sehol. De láz, reménység
gyöngéd és eltökélt
űzi a tél hideglelését,
a nedvet és a vért.
Hálás vagyok. Leépülőben
nyugodtan tervezek.
Bárhogy rendeltessék felőlem:
leszek, leszek, leszek.

 

 

 

Nélkülem is

Nélkülem is így lett volna –
Hajt az eper, hajt a málna,
hajt a rózsa, reggelente
madárszó, és csönd delente,
nélkülem is majd kerül, ki
le szokott a fűbe dűlni,
nézni szokta, hogy az ágak
– fürge ollók – egyre vágnak,
tájat, eget nyirogatnak,
hadonásznak, tapogatnak.
Nem lesz semminek se híja,
sorsom a Sors ha leírja.
S ahová meg megyek innen,
az a mérleg ott se billen:
porszem száll a serpenyőbe,
hát hogy is moccanna tőle?

 

 

 

Bölcsesség-óhajtás

Én tudom hogy mi lesz a fával
a fa nem hogy mi lesz magával
én tudom sorsát a madárnak
ő nem rövid múltát a nyárnak
s hogy a bogár meg hogy a lepke…
(Szemem alásuhan a kertre)
Én tudom… mégis de szeretném
bölcsességük ha elvehetném!

 

 

 

Júniusi miniatűrök

 

Vihar

A rigófüttyöt is
 
mélyen a kertre nyomja:
megtarkul tőle a
 
fák, bokrok gallya, lombja;
majd rájuk hengerül,
 
s mammut-hasa alól
egy-egy kéz tör ki csak
 
s néhány sikoly.
 

1976. június 10.

Még nem hallani tücsköket,
a meggy félsárgarózsaszín,
még lehet koranyaram is
a teljes-évi ősz előtt,
még süllyed is a horizont.
 

Bűnbánat

Szaporodnak lepkék, legyek –
Télig megint
hány-százszoros gyilkos leszek!
 

Végleges

Leszedtem, elhervadt, szemétre dobtam:
tucat-virág-sors.
A történetből kiiktathatatlan.
 

Kívánság

Csak a sötétben hagyják abba –
Ó, madarak,
ha ez nekem is megadatna!

 

 

 

1978. július

A frissen ültetett szamóca földre lankad,
barackágak hegyén rügyfúró-száj harap,
a kis körték idén mind egy szálig lefagytak,
a futórózsa csöpp ökle arcomba csap.
No, kert, hát itt vagyok, megint tanulni jöttem,
és hírekért, tudom, ma sem leszel fukar,
a régi vagy, holott sok új is van köröttem,
s hol a nagy kajszifa? a vén egres-bokor?
A halálról ne szólj: bent a lakásban és
kint a városban is hallok róla elégszer,
(torkig vagyok vele, nem érdekel azért sem!)
Pár nem-ismert bogár, gyom, ág –, s én megelégszem,
mert élők, életek: ezrek közt is csodák,
millió éveket gördítenek tovább.

 

 

 

Újra a tücskök!

Újra a tücskök! A nyár ösvénye határtalan öblű,
 
roppant térbe szaladt. (Botladozó vonalak.)
Újra a tücskök! A roppant térben a test meg a lélek
 
elgyávul s borzong. (Tétova mozdulatok.)
Hogy kerülök ki az őszbe? A tiszta, zavartalan útra,
 
mely majd megnyugtat, s ismeri céljaimat?
Mit kell elhagynom? Hol nem fog látni az ősz már?
 
Mily hűs-bolyhatlan hajnalokig jutok el?
Hogy kerülök ki az őszbe, miféle kevéske erővel
 
s mégis eléggel, túl már a fölöslegeken?
Mit kell elhagynom, mi akad fenn végül a tücskök
 
hang-hálóján? Csak bokrosodik a talány.
Vesztő nappalok, éjek környékeznek; a tücskök
 
jelzik: csöndjükkel száll le a mélybe az út.
Reszket a meggyfa, a szőlő-tag, reszket, ni! a hold is,
 
tücskök hang-fodrán reszket a föld meg az ég.

 

 

 

Nyárvég

1. Cifrázva tarka nyári díszletekkel megy az idő az ősz felé.

2. Egy-egy korán hulló levél, kábult pillangó, nyugtalan madár –: a díszletekről pattogzó festék-anyag.

3. Az éjszakák lábuk-fejük kinyújtják: a nappalokból egyre kevesebb marad.

4. A szívekben épülni kezdenek a menhelyek, ezernyiek és ezerfélefajták: ki mennyit és mifélét készül rejteni.

5. Hány menhely nem nyílik ki soha többé: verheti a tavasz a zárat! Hány menhelyből lesz majd koporsó!

6. A természet szemünkbe néz, s riadalmunktól megriad. A rémséget mi tudjuk, ő nem.

 

 

 

A legfontosabbak

Műszercsodák, észlelő káprázatok. Hetvenhétszer, sőt hétmillióhétszázhetvenhétezerhétszázhetvenhétszer túl az érzékeken. A szemen, a fülön és a többin.

A legfontosabbakra mégse jók. A legfontosabbak előtt mégis tehetetlenek.

Mint ahogy a szem, a fül és a többiek is.

Például a határtalan őszi váltás előtt.

Hanem feküdj hanyatt a fűbe. Akár sötétben is. Csukd le a szemed, tömd be a füled.

És ne figyelj semmire, ne törődj semmivel.

Akkor hirtelen fölvillan benned a világraszóló élmény.

Lényed legmélyén legmélyebb lényege. Tökéletesen, hibátlanul, teljes gazdagságában.

A megrázkódtatás borzalma és öröme alig lesz elviselhető.

 

 

 

Tud valamit

A bokrok is épek még nagyjából, a fák is. Tele még a világ a nyár kellékeivel, s tovább is telítődik a gyümölcsökkel.

De a szél tud már valamit. Ürességet, sivárságot fúj, bár hozzá akaszkodnak a gazdagság illatai.

Változik pedig a bőség kulisszákká. S nem hisz nekik a szem. Mert a szél átfúj a bőrön, anatómiailag meg nem határozható mélyrétegekig hatol, s azoknak elmondja az igazat. S ott már meg is kezdődik a gyász.

És füstössé válik a szem. Tükrözné a jelenvalókat, de belülről kilöki őket a félelem.

 

 

 

Lecke

Leveri a szél a virágot,
s nem termékenyül mindenik.
A szépség helye dúlva tátog
jövő ilyenkorig.
Sors-szél is fúj, s csak emberekre,
s itt is akad hulló virág.
De nem jövőig, már örökre
kopasz marad néhány gally, ág.
Kert, minek kezded újra a
szokásos évi leckét?
Tudom, hogy az ember fia
számára semmi mentség.
Megtanultam, s fújnám ha kéne,
álmomból is riasztva –
rászorulnék, Isten szegénye,
inkább vigaszra.

 

 

 

Köd

Köd mászik a kertre
köd mászik a fákra
köddel tele-lepve
a kőfal a járda
Állnék be a fénybe
csillámlana fürtöm
hull rá zizerélve
csillagraj a ködből
Fut körbe kisértet
csak sejteni testét
árnyalva fehérebb
itt-ott a fehérség
Indulni bizonyság
érkezni szerencse
köd csüngeti bolyhát
a fákra a kertre

 

 

 

Novemberi nap és nappal

Feljött, de láthatatlan –
köd fogja, áthatatlan.
Szavát galamb se tudja,
hangját a csönd befutja.
A sötétből sötétbe
a láb botolva lép be,
s a mell is nehezebb lesz,
mikor lélegzetet vesz.
Csak elindul az ember,
s jut is szándéka ellen
valami kedvszegőbe,
kopasztott temetőbe.
S nem fut riadtan onnan,
jár a hullt, lomha lombban,
s talán egy régi kripta
kő-ajtaját benyitja...

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]