A hatvanéves Pákolitz Istvánnak
A hullám-beírta homokra bizonnyal föl vagyok jegyezve az idén is
A fűzfa-zúgás még ma is végigkiáltja nevemet a parton
A koraesti hold ha a kubik-melletti jegenyét „i”-vé pontozza (lásd Musset-t) nekem kíván még mindig tetszeni
Az a vidék az a vidék ölthetett válthatott ruhát közömbösíthette szemét: a csönd-mélyi pillanatokban kénytelen rám gondolni most is
Barátaimnak – ki a sírban ki meg feléje ballagóban – lelkükbe tetoválva élek
Ó nagy történet az enyém az ottani s az övék is akár a legnagyobbaké
Mint Mózesé Achillesé Attiláé – vagyis egy emberé más emberek között
Továbbszőni már nem lehet ők se képesek én se rá: számunkra odaíratott a „Vége”
Másképp folyt volna a világ másképp folyt volna mérhetetlenül ha nem ékelődöm bele ha nem ékelődünk bele
Ezt tudnia kell kellene az angol királynőnek éppúgy ahogy az eszkimóknak és a kínai kuliknak is röviden minden homo sapiensnek
Az elemek még számon tartanak a szerves és a szervetlen világ
Ilyenkor nyár felé piszkál a vágy hogy menjek vissza tisztességes karriert tisztességesen csinált fogadott fészek-fi egy kicsit dicsekedni
És jöjjek vissza hízott öntudattal
És jöjjek vissza megelégedéssel
Mint aki megőrizte-tette híven a rábízottakat és nem volt szégyellni valója
S mint akit megőriztek híven akikre akkor sorsa bízta és nincs szemrehányni valója
|