|
A kívül kóborló a választott magány terhét agyával bírja csak. Válla és szíve megrogyna alatta.
Erősen hiszi, hogy az egyre-másra útjába eső házakba benyithat tetszés szerint. Rokon szemek üdvözlik, fürdő, terített asztal, meleg ágy.
S mehet tovább, csak a belső szemekben, fülekben hagyva ott magát az így-úgy marasztalóknak. Legyen elég nekik! – (Nyilván elég is lenne – suttogja vállat vonva.)
De rossz hírek nyugtalanítják. Néhány sorstársa nyitatlan és nyithatatlan ajtókról, tőr-szemekről, sután testi és kétségbeesett marasztalásról, becsapott ajtók mögüli zokogásról beszél.
Így járhat ő is.
Legjobb, ha meg se próbálja. A sűrűsödő didergést enyhítheti a reménykedés, a kísérlet kudarca azonban végképp halálos lehet.
|