Maradandó
| Ha itt hagyhatnám ahogy most vagyok |
| ezt a kerek teljes állapotot |
| a folyamatok keresztmetszetét |
| amelyben „föl-le” nincs vagy semmiség |
| mert metszet mert vastagság nélküli |
| s a tendenciát csak az ismeri |
| ki hátra is előre is tekint |
| a bölcselet törvényei szerint |
| ha itthagyhatnám ha ígéretet |
| kapnék hogy hozzá visszatérhetek |
| magamra vehetem felölthetem |
| a mostanit hogy újraélhetem… |
|
| Augusztus vége gyorsan alkonyul |
| tudom mi vár: ősz a levél lehull |
| satöbbi… hanem ez a pillanat |
| innen van még és innen is marad |
| s bár szépségét talán a közeli |
| pusztulás sejtése is növeli: |
| nem pusztulás: teljesség gyönyörű |
| mely lehetne anyagba bújva kis |
| néhányad-rendű állócsillag is |
|
|
Kifészkelések
|
Bertha Bulcsunak
| Először még szándékaim szerint |
| s kedvem szerint csillagágak sugár |
| irányában (a talán lehetetlen |
| nem födte föl magát s később se csak |
| olykor) |
Ha lyuk támadt hajlékomon |
| s befútt a szél odébbálltam vidáman |
| nem is tudtam nem ismertem mi is |
| valójában a hideg bólogattam |
| a didergők sötét zokszóira |
| sajnáltam őket őszintén de hogy |
| fázhatnék én is… |
Ajtódöndülés |
| bekattanó zárak fogyó utak |
| körkörösen szűkülő enyheség |
| A jelenségek úgy megsűrüsödtek |
| hogy látnom kell a törvényt bennük és |
| el is fogadnom |
De sikerül-e |
| északi emberré válnia annak |
| aki megszokta a déli verőt |
| s kibírja-e – a szíve nem a bőre – |
| fészkek gyülekvő meghiúsulását? |
|
Két napra is
| Két napra is boldogság visszanézni |
| lennék csak hátra annyival |
| de tudván úgy múlik mint múlt valóban |
| kedvem fecskék rángó szárnyára tenném |
| révhez közelgő hajó kürtszavába |
| léglökéses repülőgépre kötném |
| hogy áttörvén a hangfalat |
| a robbanással híre szétömöljék |
| s nevessen aki hallja majd – |
| Két napra is mert két nap is erősség |
| míg most lépő lábam talán |
| talajt se lel többé s kész már a pontos |
| tervrajz utamról s nem tudom |
| mikor kezdődik megvalósulása |
|
Ha
| Egy arcon három arc (nézd meg Picassót) |
| egy arcon harminchárom arc (nézz meg egy élő embert nézz meg engem) |
| egy szívben háromszázharminchárom szív vagy sokszor ennyi |
| (lásd egy élő ember szívét lásd az enyémet) |
| Mindenki megkapja amit keres amit szeretne |
|
| Ha szerintük építenének föl engem egy óriás bérház összes lakója |
| egy hivatalnyi hivatalnok |
| sok-sok egyesületnyi tagság |
| több szerzetesrend teljes állománya |
| szülői-értekezletnyi szülő |
| és még mi minden lennék egyszemélyben! |
|
|
Kegyelem
| mint régen annyit elbirónak |
| ugyancsak megpróbál e hónap |
|
| Ó gyermek-ébresztő december |
| kegyelmet kér egy öregember |
|
|
Csak én
| Hagyjatok: olyan kés ez itt húsomba vágva |
| hagyjatok: a sebből kibuggyanó vért |
| hagyjatok: ez olyan seb kígyózó csipke-széllel |
|
mit más nem varrhat össze |
| hagyjatok: hogyha mégis begyógyul gyógyulását |
| hagyjatok: a nyomát majd szörnyűségek tanúját |
|
| mindenki más külső és tehetetlen |
|
|
Mivégre volt?
|
Szederkényi Ervinnek
| fosztottság porzó pusztaság |
| had-csorda-mérvű társaság |
| fennen lengő könyv-lobogók |
| szeszük veszített mű-borok |
| hetven-nyolcvan fokos szeszek |
| lábat rogyasztók mérgesek |
| s mi minden és hányféle még |
| mivégre volt s mi lett a vég? |
|
| min bajnok túl még nem jutott |
| minél álomban sincs nagyobb |
| hogy élni jó hogy élni kell! |
|
|
Heverőm fedélzetéről
| Az ég s egy tv-antenna-kereszt |
| az ég-háttérben egy modern kereszt |
| (A korpusz rajta csöndünk krisztusa? |
| békénk jobb latra? az-én-házam-az |
| én-váram sündisznós rátartisága?) |
| A háttér vált: most majdnem téliszürke |
| a háttér téliszürke tus-vonás |
| előtte (rajta) a modern kereszt |
| volt már a háttér tejfehér vörös |
| sokféle kék de a kereszt maradt |
| a kereszt mindig fekete maradt |
|
| Hát ennyit látok hanyatt heverőm |
| fedélzetéről s pár kisebb-nagyobb |
| szintén fekete pontot ahogyan |
| íves kanyarral vagy nyílegyenest |
| átvágnak ablakom iker-mezőin |
|
|
Belül
| Belül belül mindig belül – |
|
| (ikrem) buzog forr nyugszik el |
| S ha olykor mégis rám szakad |
| egy-egy száműzött pillanat |
| s tudom: erő nincs semmilyen |
| s kedvem szikrázva földerül: |
| belül belül mindig belül – |
|
|
Halhatatlan
|
Füvet tépkedtem, köveket hajigáltam. (Némelyiket meg éppenséggel csak odébb rúgtam cipőm orrával.) Ezek persze példák, de tettem még sok egyéb hasonlót és sokkal kisebbeket is.
Megváltoztattam a világot.
Többé nem olyan, mint volt. A változást ugyan nem észleli a szokvány-szem, de roppant fontos dolog történt. Sőt: ez a változás túlmegy a világon is. Kisugárzik a Kozmoszba. Az sem az többé, ami volt.
Halálommal majd megint változást hozok. Más formában ismét beleépülök az Egészbe, s az Egész megint mássá válik tőlem.
Te ugyanezeket csinálod végig. Ő ugyanezeket.
Én, halhatatlan, mit félek hát a haláltól?
Te, halhatatlan, mit félsz hát a haláltól?
Ő, halhatatlan, mit fél hát a haláltól?
|
Szép este
| Ez is fogant született nőtt s kimúlt |
| ez a szép este is nem tehető el |
| ezért elő se szedhető megint |
| ha megkívánom ha nagyon szeretném |
| Emléke? Ha az összes résztvevő |
| mindent odaadna vértelen nyomat |
| az lenne úgyis akkor is csupán |
| kevesebb sokkal mérhetetlenül |
| annál az apró semmi eseménynél |
| hogy közben egy ceruza-hegy kitört |
|
Visszább
| A szokatlant, a nem valót, |
| a tíz- húszévesekhez illőt, |
| a már-rég-földalatti jót, |
| a test mélyútjain tekergőt… |
|
| Azóta lett háromszor annyi, |
| szintén sarjadt, nőtt, hullt vele |
| tucatnyi mozdulat, tucatnyi |
| tartás, szerep együttese, |
|
| S hazárd, kujtorgó lélek, én, |
| Kiváncsiság csal? jó remény? |
|
| A napokkal megjő a terhük, |
| ha kell, ha nem – ki kérdezi? |
| S partizánként rámtör, mi eltűnt, |
|
| frissen főtt ételem kidönti, |
| apadt csap alá tartja szám, |
| magát erőszakkal jelenti, |
| az illendőt ha tartanám. – |
|
| Dehát nem megy, hiába, nem! |
| Nincs képességem megnyugodni. |
| nem tud szolgálatába fogni. |
|
|
Különleges
| Én is mint eddig s most akárki |
| élek s ezért olyant csinálok |
| hogy nincs mód többé annullálni |
| hogy örök anyagot kinálok |
| mindenkinek ki túl sajátján |
| még más életre is kiváncsi |
| vagyok különleges találmány |
| s ebben tucat és erre büszke |
| hordván sok kincset szennyet össze |
| s hogy többet is hordhassak adjak |
| töltöm zsákom hévvel degeszre |
|
Vonzó iszonyban
| Eddig mert nem tudtam még kezdeni |
| most meg – mert lassan el kell veszteni |
|
| Az örömmel fura viszonyban |
| voltam s vagyok vonzó iszonyban |
|
| Ni! egy madár csőrét begyére |
| nő hajtja arcát gyermekére |
|
| ágakat táncoltat erős szél |
| felhők találkáznak az ősznél |
|
| s ni!… Vétkeztem minden s mindenki ellen |
| ülnék le már hogy mit se késlekedjem |
|
| hisz akik egy sorsot viselnek |
| bölcsebb ha társasan nevetnek |
|
| és van miért és van rakásra |
| s ezerszer több mint gubbadásra |
|
|
Jussak
|
Az ötvenéves Fodor Andrásnak
| már minden perc nagy érték |
| hogy én csak senki más azt |
|
|
Választott magány
|
A kívül kóborló a választott magány terhét agyával bírja csak. Válla és szíve megrogyna alatta.
Erősen hiszi, hogy az egyre-másra útjába eső házakba benyithat tetszés szerint. Rokon szemek üdvözlik, fürdő, terített asztal, meleg ágy.
S mehet tovább, csak a belső szemekben, fülekben hagyva ott magát az így-úgy marasztalóknak. Legyen elég nekik! – (Nyilván elég is lenne – suttogja vállat vonva.)
De rossz hírek nyugtalanítják. Néhány sorstársa nyitatlan és nyithatatlan ajtókról, tőr-szemekről, sután testi és kétségbeesett marasztalásról, becsapott ajtók mögüli zokogásról beszél.
Így járhat ő is.
Legjobb, ha meg se próbálja. A sűrűsödő didergést enyhítheti a reménykedés, a kísérlet kudarca azonban végképp halálos lehet.
|
Teljesség érlelődik
|
Bárdosi Németh Jánosnak
| Fakult fényekről áradozni |
| biztat-e ragyogást kivánót? |
| a nappal súlyosabb az éjjel |
| a karcolatlan tiszta fény |
|
| A kudarc-gyűjtő zsákja mélyén |
| a teher óránkint növekszik: |
| ezzel csábítson dicsekedjék? |
| Biztatás helyett elriaszt |
| „Nem” „Nem” „Nem” – ingatja fejét |
|
| Egyetlen kör se tud születni |
| de vissza nem térnek magukba |
| hallhatja jajveszékelésük |
|
| Mégis teljesség érlelődik |
| s a kudarcok a szétbolyongó |
| görbék jó törvényt teljesítnek |
| s nem esztelenség a dicsekvés: |
| „Nem” „Nem” „Nem” – ingatja fejét |
| de nagyon bent „Igen”-t motyog |
|
|
Ez még nem
| Ők sem akarják. Ki akarja? |
| A színek, arányok, a formák… |
| áldozataik elébük feküsznek. |
|
| ez még nem a meztelen tenyerek, |
| az üresen-teli szemek, fülek, |
| szájak, a tisztán érzékelő bőr kora, |
| még nem az én szabadságom kora. |
|
| milyen sokszor lógatta le fejem, |
| a bennem és kívülem létező |
| két ujjal pöcköli a porba. |
|
| nagyobb úr még a léleknél a test. |
|
|
A világ küszöbei
|
Tüskés Tibornak
| arra innen van emerre meg onnan |
| ez az öreg körtefa a küszöb |
| ez a fürtökkel telt ribiszke-ág |
| vagy unokám a legkisebbik |
| állandó reményes szerelmem |
| a szakaszos vérpirosak mögé |
| a pázsit-szőrös dombi rét |
| fekvéstől horpadt heverőm |
|
Ünnep előtt
| Csak lassan múljék sok időm legyen |
| fölkészülni: maga a készülődés |
| az is jó s készen lenni jó ugyancsak |
| Évente több a vendég messziről |
| s közelről egyaránt illik tanulnom |
| hogy valóban tisztességgel fogadjam |
| hogy gyerekcsapatoktól vénekig |
| annyian érkeznek nem is tudom |
| élők-e még mind mert mind élni látszik |
| s mind jókedvű és jóakaratú |
| az ünnep örömétől csillogó |
| Csak lassan múljék hisz jobb is talán |
| a várás mint a beteljesülés |
| Advent… Ó mennyi holmimat kinőttem |
| s ledobtam – ezt még nem sőt még nem is |
| kényelmetlen… Érzelgősség? öregkor? |
| Fehér a kert áldom fehér a város |
| áldom s elindulok titokzatos |
| ösvényeken (kint? bent? milyen irányban?) |
| jutok melegbe fenyőszagba gyertya- |
| fénybe s remélt ajándékokhoz is |
| Fehér a kert a város is fehér |
| s elindulnak szintén felém seregben |
| lábak és tárgyak advent nem tudok |
| semmit de mindent könnyen elhiszek: |
| kell a meglepetés kell kell az ünnep |
|
Látogató
| a part, a fűzfák, és az ég, |
|
| s túlra is megjöhetne még |
| a zöldség és a szürkeség, |
|
| s mely az út mellett álmodik, |
|
| s arrébb a kocsma s udvara, |
| délután szólt a banda már, |
| s táncolt pár ostobácska pár, |
|
| a szomszéd ház előtt a pad, |
| s akikkel ott ült néhanap, |
|
| s kikhez hűtlen lett; – volna mód |
| amíg, ki izgul, fél, remél, |
| a töltéshátra föl nem ér. |
|
| De fönt, fönt mit lát? Köd terül |
| majd szél jön, s könnyen elviszi, |
| és amit hitt, már nem hiszi: |
|
| mert más minden, tehát üres, |
| a folyó marad csak vigasz, |
|
|
Egy folyam mellé
|
A hatvanéves Pákolitz Istvánnak
A hullám-beírta homokra bizonnyal föl vagyok jegyezve az idén is
A fűzfa-zúgás még ma is végigkiáltja nevemet a parton
A koraesti hold ha a kubik-melletti jegenyét „i”-vé pontozza (lásd Musset-t) nekem kíván még mindig tetszeni
Az a vidék az a vidék ölthetett válthatott ruhát közömbösíthette szemét: a csönd-mélyi pillanatokban kénytelen rám gondolni most is
Barátaimnak – ki a sírban ki meg feléje ballagóban – lelkükbe tetoválva élek
Ó nagy történet az enyém az ottani s az övék is akár a legnagyobbaké
Mint Mózesé Achillesé Attiláé – vagyis egy emberé más emberek között
Továbbszőni már nem lehet ők se képesek én se rá: számunkra odaíratott a „Vége”
Másképp folyt volna a világ másképp folyt volna mérhetetlenül ha nem ékelődöm bele ha nem ékelődünk bele
Ezt tudnia kell kellene az angol királynőnek éppúgy ahogy az eszkimóknak és a kínai kuliknak is röviden minden homo sapiensnek
Az elemek még számon tartanak a szerves és a szervetlen világ
Ilyenkor nyár felé piszkál a vágy hogy menjek vissza tisztességes karriert tisztességesen csinált fogadott fészek-fi egy kicsit dicsekedni
És jöjjek vissza hízott öntudattal
És jöjjek vissza megelégedéssel
Mint aki megőrizte-tette híven a rábízottakat és nem volt szégyellni valója
S mint akit megőriztek híven akikre akkor sorsa bízta és nincs szemrehányni valója
|
Ébren
|
Bertók Lászlónak
| A kutyák torkába is éj megy |
| s ahogy ugatnak: lenyelik |
|
| fekszem méhburkában a fénynek |
| hogy megmaradjak reggelig |
|
| addig inkább a magzat-élet |
|
| a nem önállósult tenyészet |
|
| hogy játszódjam a gondolattal: |
|
| nem csupán bezár de kizár |
|
| s a képzeletnek s az időnek |
|
| s a zárkán túl is szétterül |
|
| föl-föl a csillagtarka égig |
|
| s a kutyák torkában az éjig |
|
|
Egy kiállítás képei
| Bevág, míg körbejár, a nap, |
| az ablakfák sokká-szelik, |
| alkonyodik, fekszem hanyatt, |
|
Vízparti séta
| Néhány kavicsot hazahoztam: |
|
| az újonnan épült szobákat |
|
|
Parabola
|
A késő éjszakai házfalak, tetők, utcák, terek bő varázslattal szabadjára engedik a fantáziát.
Dúskálkodik a néző a lehetőségekben. Sőt még serkenti is képzeletét, hogy minél szebb legyen a kaland.
De kelet felől világosodni kezd. Vetkőztető markaival jön a hajnal. Lekopaszt minden gyönyörűséget a világról.
Mi lesz a házfalakkal, tetőkkel? Mi lesz az utcákkal, terekkel? Zsandárrá válnak: bilincsbe verik a fantáziát, ketrecbe zárják a kalandkeresőt.
1 egyenlő lesz 1-gyel.
Ímé, valamely csodálatos történetek ösztövér parabolája.
Akinek van füle a hallásra, hallja!
És essen meg a szíve a csodálatos történetek védtelen főszereplőin!
|
A nyájas olvasóhoz
| Gazdagodjatok és segítsetek. |
| Hogyha én igen, ti ne vétsetek: |
| élő, szép növényt bontsatok, holott |
| mást nem kaptatok tőlem csak magot. |
|
| És ha többet is: nem lesz kész a vers, |
| míg csak bennetek fészket nem keres, |
| míg csak nem talál tápot bennetek. |
| Gazdagodjatok és segítsetek. |
|
|
Meddő hetek
| Hetek óta oly mélyen idegen, |
| verset is írtam. Forgatom, rendezgetem, |
| gyanakodva böngészem egy-egy füzetem. |
| A régi pályákra, utakra, a |
| mindennél mindig csábítóbb terekre |
| alig kívánkozom. – Talán örökre? |
| Érkeznek dolgok, komolyabbak, |
| hatalmasabbak, hangosabbak, |
| bíbelődést a papír mezein, |
|
| holott a Föld naponta fordul, |
| csillag zuhog le égi boltrul, |
| halál ví csattogó csatát, |
|
|
Helyzetváltozás
| Engedném s meghőköl vadul |
| támadtak közbe több lyukak |
| ahol szokott út volt előbb |
| mikor még élt Örkény mikor |
| nem ment legkisebb lányom el |
| mi lesz ha papírra teszem? |
| mi fog belőle folyni: vér |
|
Másik nyelv
|
Takáts Gyulának
| Kilátok egyre jobban reggelente, |
| észlelem, hogy a könnyű drótkerítés |
| szalag-csipkéje folyton teljesebb lesz, |
| s túl rajta mind sürűbb a hangtalan |
| autók és buszok szines futása, |
| s fölbukkan egy-egy ember s állat is, |
| de csak mint képernyőn vagy komplikált |
| mérőműszer jelvetítő üvegjén, |
| áttételesen, a való valóság |
| példájaként mintegy. |
Ó én bicsaklott |
| agyam, hogy nem tud közelíteni |
| egészséges módon már semmihez, |
| hogy boldog kívülállóként, de boldog |
| belülvalóként egyben a titán |
| mozgókat és mozgásokat figyelné |
| önnön rendjük szerint! |
Az ősz a földé, |
| s az élet ősze, az életemé |
| mondódik mégis itt ki mit se sejtő |
| tárgyak, jelenségek, folyamatok |
| nyelvével, s jaj, én már talpig tetőtől |
| olyan füllé változtam, mely, szegény, |
| csak ezt a nyelvet képes hallani. |
|
Mit is?
| Eddigi verseim esszenciáját? |
| a változó élmények magjait? |
| ritmikáját? a vers fényudvarát? |
|
| A töredékek százai helyett |
| hogy legalább egyetlenegy |
| egyetlenegy egész legyen? |
|
| Vagy egy görcsoldó mélylélegzetet? |
|
|
Tavaszi temetés
| Csodagömb, hófehér, egy-muzsika: |
| virágzik az öreg meggyfa a kertben. |
| Ledülök alája, színhab az ég, |
| kék pora villan a habba keverten. |
|
| Ledülök alája, omlana rám, |
| födne be vastagon ölpuha sírhant. |
| S majd mire szétviszi lassan a szél, |
| én se legyek, vigyen engem is onnan. |
|
|
Így először
| nem traktálom vénség-panasszal, |
|
| Csak nézem – már békés kiváncsi – |
| szorgoskodását, egy-világnyi |
|
| Csak nézem – eddig így először, |
| a kert, lám, duzzad, égre gőzöl, |
|
| Kívül, hát tisztán, torzulatlan – |
| hajszák, csapdák, cselek, |
| miket, mivel magam becsaptam, |
|
| látom: sehol. De láz, reménység |
|
| Bárhogy rendeltessék felőlem: |
|
|
Nélkülem is
| Nélkülem is így lett volna – |
|
| Hajt az eper, hajt a málna, |
| madárszó, és csönd delente, |
| nélkülem is majd kerül, ki |
| nézni szokta, hogy az ágak |
| – fürge ollók – egyre vágnak, |
| Nem lesz semminek se híja, |
| S ahová meg megyek innen, |
| az a mérleg ott se billen: |
| porszem száll a serpenyőbe, |
| hát hogy is moccanna tőle? |
|
|
Bölcsesség-óhajtás
| Én tudom hogy mi lesz a fával |
| a fa nem hogy mi lesz magával |
|
| én tudom sorsát a madárnak |
| ő nem rövid múltát a nyárnak |
|
| s hogy a bogár meg hogy a lepke… |
| (Szemem alásuhan a kertre) |
|
| Én tudom… mégis de szeretném |
| bölcsességük ha elvehetném! |
|
|
Júniusi miniatűrök
|
fák, bokrok gallya, lombja; |
|
| Még nem hallani tücsköket, |
| a meggy félsárgarózsaszín, |
|
| még süllyed is a horizont. |
|
|
| Szaporodnak lepkék, legyek – |
| hány-százszoros gyilkos leszek! |
|
| Leszedtem, elhervadt, szemétre dobtam: |
|
| A történetből kiiktathatatlan. |
|
|
| Csak a sötétben hagyják abba – |
| ha ez nekem is megadatna! |
|
|
1978. július
| A frissen ültetett szamóca földre lankad, |
| barackágak hegyén rügyfúró-száj harap, |
| a kis körték idén mind egy szálig lefagytak, |
| a futórózsa csöpp ökle arcomba csap. |
|
| No, kert, hát itt vagyok, megint tanulni jöttem, |
| és hírekért, tudom, ma sem leszel fukar, |
| a régi vagy, holott sok új is van köröttem, |
| s hol a nagy kajszifa? a vén egres-bokor? |
|
| A halálról ne szólj: bent a lakásban és |
| kint a városban is hallok róla elégszer, |
| (torkig vagyok vele, nem érdekel azért sem!) |
|
| Pár nem-ismert bogár, gyom, ág –, s én megelégszem, |
| mert élők, életek: ezrek közt is csodák, |
| millió éveket gördítenek tovább. |
|
|
Újra a tücskök!
| Újra a tücskök! A nyár ösvénye határtalan öblű, |
|
roppant térbe szaladt. (Botladozó vonalak.) |
| Újra a tücskök! A roppant térben a test meg a lélek |
|
elgyávul s borzong. (Tétova mozdulatok.) |
| Hogy kerülök ki az őszbe? A tiszta, zavartalan útra, |
|
mely majd megnyugtat, s ismeri céljaimat? |
| Mit kell elhagynom? Hol nem fog látni az ősz már? |
|
Mily hűs-bolyhatlan hajnalokig jutok el? |
| Hogy kerülök ki az őszbe, miféle kevéske erővel |
|
s mégis eléggel, túl már a fölöslegeken? |
| Mit kell elhagynom, mi akad fenn végül a tücskök |
|
hang-hálóján? Csak bokrosodik a talány. |
| Vesztő nappalok, éjek környékeznek; a tücskök |
|
jelzik: csöndjükkel száll le a mélybe az út. |
| Reszket a meggyfa, a szőlő-tag, reszket, ni! a hold is, |
|
tücskök hang-fodrán reszket a föld meg az ég. |
|
Nyárvég
|
1. Cifrázva tarka nyári díszletekkel megy az idő az ősz felé.
2. Egy-egy korán hulló levél, kábult pillangó, nyugtalan madár –: a díszletekről pattogzó festék-anyag.
3. Az éjszakák lábuk-fejük kinyújtják: a nappalokból egyre kevesebb marad.
4. A szívekben épülni kezdenek a menhelyek, ezernyiek és ezerfélefajták: ki mennyit és mifélét készül rejteni.
5. Hány menhely nem nyílik ki soha többé: verheti a tavasz a zárat! Hány menhelyből lesz majd koporsó!
6. A természet szemünkbe néz, s riadalmunktól megriad. A rémséget mi tudjuk, ő nem.
|
A legfontosabbak
|
Műszercsodák, észlelő káprázatok. Hetvenhétszer, sőt hétmillióhétszázhetvenhétezerhétszázhetvenhétszer túl az érzékeken. A szemen, a fülön és a többin.
A legfontosabbakra mégse jók. A legfontosabbak előtt mégis tehetetlenek.
Mint ahogy a szem, a fül és a többiek is.
Például a határtalan őszi váltás előtt.
Hanem feküdj hanyatt a fűbe. Akár sötétben is. Csukd le a szemed, tömd be a füled.
És ne figyelj semmire, ne törődj semmivel.
Akkor hirtelen fölvillan benned a világraszóló élmény.
Lényed legmélyén legmélyebb lényege. Tökéletesen, hibátlanul, teljes gazdagságában.
A megrázkódtatás borzalma és öröme alig lesz elviselhető.
|
Tud valamit
|
A bokrok is épek még nagyjából, a fák is. Tele még a világ a nyár kellékeivel, s tovább is telítődik a gyümölcsökkel.
De a szél tud már valamit. Ürességet, sivárságot fúj, bár hozzá akaszkodnak a gazdagság illatai.
Változik pedig a bőség kulisszákká. S nem hisz nekik a szem. Mert a szél átfúj a bőrön, anatómiailag meg nem határozható mélyrétegekig hatol, s azoknak elmondja az igazat. S ott már meg is kezdődik a gyász.
És füstössé válik a szem. Tükrözné a jelenvalókat, de belülről kilöki őket a félelem.
|
Lecke
| s nem termékenyül mindenik. |
| A szépség helye dúlva tátog |
|
| Sors-szél is fúj, s csak emberekre, |
| s itt is akad hulló virág. |
| De nem jövőig, már örökre |
| kopasz marad néhány gally, ág. |
|
| Kert, minek kezded újra a |
|
| Megtanultam, s fújnám ha kéne, |
| rászorulnék, Isten szegénye, |
|
|
Novemberi nap és nappal
| Feljött, de láthatatlan – |
|
| s a mell is nehezebb lesz, |
|
| jár a hullt, lomha lombban, |
|
|
Győztes marad
|
Az élő Adynak
| vagy már a jajig sem jutó |
| mikor nincs nem fontos a szem |
| mikor nincs nem fontos a fül |
| mikor nincs nem fontos a bőr |
| mikor nincs nem fontos az íny |
| horzsol az eszme és anyag |
| és szívvé aggyá lesz legott |
| és gyászol ordít fedd becéz |
| máig tűzoszlop-szív meg agy |
|
| s kölykök aggok szíveiben |
|
|
Két Ady-érem
| Jön a másnapi alkonyatban |
| szokatlan dolgokat beszél |
| az égre néz s az ég nem ég |
| virágra szemre s nem virág szem |
|
| Soha ilyen burokszakító! – |
| Föltépett leplekkel a tárgyak |
| s az élők a múlt s a jövő |
| a népek és egy drága kis nép |
|
| Nem nézne: pupillái űznék |
| nem látna: pillái gyötörnék |
| be is tömködné két fülét: |
| nyilallna sajdulón a két fül |
|
| Roncsokból új világ fakad |
| néz lát hall és beszél azért is |
|
| Nem rangkórság hajszolja élre |
| belepusztulna ha helyette |
|
| Fárad vágyik s nem mer pihenni |
| vörös vörös vörös az égalj |
|
|
| Jaj Ady Endre milyen iszonyú |
| Téged is örvényekbe löktek |
| szétzúzattál te is bordás hajó |
|
| Jaj Ady Endre bölcs mindentudó |
| mennyire nem tudtad te sem |
| nem tudtad hogy zsoltáraid |
| erőtlenül verődnek zárt fülekbe |
|
| vél és próbál és más utakra fordul |
|
| S legfőbb okos ki nyomdokodba lép |
| s villámok forgók szédülések |
| között zsoltározó zenebonával |
| pokolra süllyed briganti hajója |
|
|
|
N. N. utolsó bolyongása
| mért nem jobban figyelted? |
|
| vissza már nem vehetnénk. |
|
| Lehet, szegény Yorick, te, |
| fordítjuk földre fáklyánk, |
| s búgjuk versed fonákját: |
|
|
V. N.
| Szivárgó esővíz, aprócska élők moccanásai, |
| kémiai, fizikai folyamatok kísérő zajai, |
| már nem a fülén, sok más résen át |
|
| Kárpótlásul a kongó földi csendért. |
|
|
Két epitáfium
| Halkszavú, jaj, hát hogy is eshetett ez, |
| hogy tudott ily vak, darabos beszédű, |
| bugris ordító (a halál) kezébe |
|
| Persze, hogy nincs ellene fegyvered, nincs |
| semmi mentséged, bizonyára föl se |
| mérted őt és képtelen árulását |
|
| Itt ha bántottak, sorakozhatott az |
| asszony, a gyermek s a baráti népség: |
| ott magadra vagy, a saját erődre |
|
| Tán a vers, az még, ha akármi csöndes, |
| tán a vers, oltalmad e földön is már, |
| tán a vers, melynek szövetét a sír se |
|
| Tán a vers… Vagy hát ez is öncsalás csak? |
| Semmi nem véd. Ó, de hogy is lehetne? |
| Kása-hús: megdúlva a rend tebenned, |
|
|
| Angyal Bandi, vagyishát Endre ez urna lakója. |
|
Porrá vált (porból lett), befejezve tehát. |
| Senkije sincs, – már régen nincs –, nem lenne-e jobb, ha |
|
elszórnák hamvát és a szelekbe pedig. |
| Volna családja utólag: fű, sár, lomb, kutya lába, |
|
nap, lánykéz, melyben réti virág mosolyog, |
| s réti virágban meg valahogy benn rejlene ő is, |
|
érezné egyszer női kezek melegét. – |
| Börtön, jégkuckó ez az urna, aligha nyugodhat: |
|
Angyal Bandi, szegény, árva maradt s didereg. |
|
|
A város oldalában
| (csipős-nyers nyári csöndes) |
| mikor nincs már mi tárgyba |
| ül mert hát akkor is lesz |
|
Egry műtermében
| nagyon sokat kell elvenni egy képből |
|
| – mondta a festő rekedten kicsi |
| s apró hamiskodó hunyorgatások |
| kíséretében s közben százezer |
| ránc támadt mozdult szűnt meg szögletes |
| arcán mely ott ingott két csontkemény |
| ezerkilencszáznegyvenhét kora- |
| nyarán vagy májusban badacsonyi |
| sorát átvándoroltatván kezén |
| rakta ki ámuló szemünk elé |
| egyre-másra kápráztató csodáit |
|
| S a rendíthetetlen néhány vonalból |
| ránk fújt a nedves szél ránk tündökölt |
| a fény lent fent oldalvást mindenütt |
| ránk dőlt a gazdag víz körülfogott |
| a könnyű táj s elvévén testi súlyunk |
| vitt ismeretlen boldogság felé |
|
|
Ferenczy Béni: Tékozló fiú
| A bibliai? Hát az is lehet. |
| A lehajtott fő, hunyt szem, a csukott |
| száj, az ágyékon két keresztbe tett |
| tenyér, takarván a gyalázatot, |
|
| mely miatt s -ért egyszer föllázadott… |
| Az apa hasztalan igyekezett; |
| s most a fiú csíráztatott magot, |
| amely belőle és belé esett. |
|
| Indul a két láb, s ékbe fut, s az ék |
| a két karban kettényílik megint, |
| és fut tovább a váll-vízszintesig. |
|
| S fent a tudós, nagy fej nehézkedik, |
| már az egész testnél is súlyosabb: |
| egy-törtség, egy-csőd, egy-tapasztalat. |
|
|
Étel az is
| Az étel az asszony kezében |
| meddig ér? Hol kezdődik a |
| lénye? Étel az is egészben: |
| falja férj és gyerek foga. |
|
| s hányféle étvágyra elég! |
| Finnyás, zabás, unott, csapongó |
|
| S mi lennék ma, holnap, jövőre, |
|
| S mi lettem tőle és vele? |
| Lám, a nap jócskán nyugovóban, |
| s még délután fénylik le rólam. |
|
|
Tanú
| Majd ha dühös hévvel sárral dobni fognak, |
| vagy ha rokonává tesznek csillagoknak, |
| ha való létemből nem marad egy csepp se, |
| a valóhoz híven ami igaz lenne: |
| lesz még – ez az álmom –, aki őriz engem |
| tompaságaimban, fényességeimben, |
| aki előtt élve mertem fölragyogni, |
| mertem férfiatlan-gyöngén porba rogyni, |
| aki tudta, hogy a hömpölygő szavaknak |
| árjai gyakorta fogynak, elapadnak, |
| hogy makacs árnyakkal küszködtem naponta, |
| fölvéve a tollat s egyre sutba dobva, |
| aki födelet vont fejemre, ha áztam, |
| burkolt takaróba, melegbe, ha fáztam, |
| aki látta, hogy az édességes ének |
| termett ágán milyen keserű növénynek, |
| aki ezt elmondja, s lesz róla bizonyság: |
| ne kozmetikázzák arcom, se ne rontsák, |
| s majd aki ha sírba tér végül utánam, |
| akkor halok én is csak meg igazában. |
|
Ébredés
|
A férfi fölnyitotta szemét, de villanyt gyújtani nem volt ereje.
Az asszony aludt, csöndes, ütemes lélegzéssel.
A férfi számára néhány pillanat alatt reális lehetőséggé vált minden életbefejezés. Az addig elképzelhetetlenek, még a legszörnyűbbek is.
Szaladt volna rémülten a másik ágyhoz, bújt volna az asszony mellé, de a szabályos lélegzés tömör falként húzódott a nő körül, s nem engedte át.
S akkor nemcsak agyában, hanem szívében is megszületett az iszonyat.
|
Egyirányú
| Így – |
lassan minden rendeződik |
| a fióka-szárnyak kinőttek |
| nagyonis tággá lett világuk |
| még két kart kell lefejtenem |
| csak egyirányú lesz kötelmem |
| nyilván lehet is látni rajtam |
| szemem fényében a nyugalmat |
| az elfordult kiváncsiságot |
| mely kísérné sorsom ha bírná |
|
Vacsora
| egyedül kell asztalhoz ülnöm egyszer, |
|
| Számban a jó falat megkeserül. |
| mi dobott árnyékot szememre, |
| arcom minek rándul meg egyre. |
|
| Nem szólok, rágok csak, s nyelek, |
|
|
Visszaszámlálás
|
Zs.- nak
|
|
| Ó, gyermekes gyermektelenség – |
| alig tucatnyi nap meg éj, |
| sokezer kétszín monotónia, |
| színváltó, borzalmas határ, |
| végképpen megtapasztalom, |
| nem tömheti a mindenség se, |
| nem tömheti be majd az űrt! |
|
| a naptárból azt a napot, ami… |
|
| hogy az idő megzavarodván |
| elvétené, mit ír az okmány, |
|
| s mert nem is lenne az a nap, |
|
| s a nap helyén húzódna egy |
| pirostaréjú, csöppnyi heg, |
|
| hová zarándok-hálámat viszem |
|
| Jól tudtam, tudtam én ezt – |
|
| már látom: fognom is kell, |
|
| S ha csak ritkán s esetleg |
| hogy is lennél enyém úgy, |
|
| s hogy nem leszel: „Ha van: jó, |
| ha nincs, hát akkor is jó”? |
| kit napra nap helyett el- |
|
| csapkod bennem. Nem alszom. |
|
| Csak tegnap lenne legalább, |
| de holnap lesz, és így tovább, |
|
| 3, 2, 1, 0 (nulla) – majd ha |
| jutok a végső pillanatra: |
| hogyan állnak majd kint a fák? |
| ág lesz-e majd az eddig-ág? |
|
| Elágazik, s megy hegyre-völgybe, |
| s lesz út: ki-tudja-hova torkoll – |
| s lesz ő, kit a messzi letorkol, |
| s mind ritkábban fog visszaszólni, |
| s végül én is hiába (mint ki |
| virágát a tengerbe hinti, |
| s így gyászol, mert azt tudja csak, hogy |
| szerelme a habokba halt ott) |
| fürkészem lelkem nyugta végett |
|
| Aljasodom lassan: a félelem |
| az érkezőtől elzülleszt egészen, |
| már olykor azt is… úgy is… azzal is… |
| hogy a halál… hogy akkor hát…, ha már… |
| szóval: meg is gyilkolnám érdekemben, |
| legyek végképp túl azon a napon, |
| s őrajta is –, Isten bocsássa meg! |
|
| Begyújtom a kályhát. Hány óra is van? |
| Jó meleg legyen, mire hazaér. |
| Szekrényeiben ruhái, cipői, |
| holmijai: milyen kedves szoba! |
| tele vele mindig, ha nincs is itthon, |
| tele vele –, de ha nem ér haza? |
| ha már sose lesz itthon mindörökké? |
| ha szekrényei, ruhái, cipői, |
| holmijai? ha sompolygó szagok? |
| ha elözönlik, megszállják, legyőzik |
| volt birodalmát? |
Iszonyú szoba! |
|
| huszonöt szép év illan át, |
| s a könnyem befele szakad, |
|
| Kezdődött ez az év halállal, |
| majd folytatódik fél-halállal, |
| s mert fél-élettel folytatódik, |
| nem sír, nem is vigasztalódik. |
|
|
Így az utolsó lesz ez is. |
|
| hagyom magam: csapjon be, rajta! |
| Hitesse el, hogy messze még |
|
| Holnapután, igen. |
Sötét van, |
| majdnem-éjjel. Alszik nyugodtan, |
| ágya körül tigrisek ülnek, |
| ágya körül bárányok ülnek, |
| szekrényén bölcs baglyok ügyelnek. |
|
| „Aki van, s akinek hatalma van, |
| adja meg (úgysem adja meg), |
| hogy ne veszítsem el soha.” |
| Mert hát ki bírhat az idővel? |
|
| Ahogy a szíj a húsba vág, |
| úgy élte már belém magát, |
| megszoktam, kell, körébe nőttem: |
| lesz-e időm bár harmad-ennyi? |
|
| Ritkulnak, mert rövidül az idő, |
| az ismétlődések reményei: |
| a sajgás például szívem körül, |
| ha késve jön meg, a pajtáskodó |
| tréfák, a jó-szót-váró bánatok, |
| a … s így hát egyre inkább hajlamos |
| vagyok, hogy búcsúzkodjam, s részletes |
| leltárral voltjaim közé tegyem |
| vele-egy dolgaim. |
De nem tudom |
| fölfogni még és mégsem igazán, |
| mi is folyik, hogy egyszer széttörik |
| lábam alatt az út s arcom előtt |
| az idő, széttörik egyáltalán |
| a valahai rend, s többé soha |
| össze nem áll, mert váza kiszakad… |
|
| Csak megszokás… Ha mással így… |
| hogy magamtól ha… vagyis a |
| halálom sem lesz majd nagyobb |
|
| Fülem körül sípolni kezd a levegő: |
| én felülről le lentről meg föl a világ |
| előbb a fejeket látom aztán a lábakat |
| fejek lábak fejek lábak fej-láb-ek-ak |
| megállás nincs lehet hogy túl a földön is |
| a föld színén túl befelé a földszinig |
| a másikig s tovább a másfelé-ürig |
| lehet az is |
De voltaképp az óriás |
| hangfény után mit robbant két ellenkező |
| irányú mozgás egymás mellett elfutó |
| egészen mindegy hogy mi lesz a folytatás |
| nagyon sokáig még vak és süket leszek |
|
| Az egyetlen az egyetlenegy |
| élet mért csonkul ennyire meg? |
|
| Lássam magam csak a fajfenntartás |
| szolgájának? így lesz megnyugvás? |
|
| s ha fölcseperedett az utód |
|
| s nekem coki legyen bele- |
| avatkoznom többé ügyeibe? |
|
| mel mért néz rám oly melegen? |
|
| mért leplezem le egyre-másra |
| hogy engem idéz a mozdulása? |
|
| hogy asztrál-testként közvetlenül |
| ott lebegek a bőre körül? |
|
| s ha őt megsebzik nekem is fáj |
| s ha engem akkor neki is fáj? |
|
| mért kellett össze-vissza kötődnünk |
| ha majd el kell szigetelődnünk? – |
|
| Közhelyek közhelyek kopott |
|
| rabvallatók terror-legények |
|
| s jól tudják hogy mikor melyik |
|
| kínzásmód látszik sikeresnek |
|
| gyámoltalan ronccsá amely |
|
| Hát megtörtént… meg… pár órája… ma… |
| hogy is volt?… lássuk!… kezdené a toll… |
| de csak az Arany János-i szavak: |
|
|
|
|
Unokáim közt
| Mindent bele! A földre ülni |
| le- (vagy fel-) szállni közibük |
| egy-az-egyben mint ők arasszal |
| magasabbnak látni az asztalt |
| hosszabbnak éjet és napot |
| bácsiknak holdat és napot |
| toporzékolni hogyha víz kell |
| durcáskodni étellel ízzel |
| mesét majszolni csak mesét |
| vérük szívni akik szeretnek |
| lenni aggálytalan gyereknek |
|
| rá nőve és nem rája festve |
| s nagy szándékkal sem sikerül |
| sose benn többé sose benn |
|
|
Tüntetők
| Agitátorok kidolgozott hangsúllyal |
| nyomatékosított kérések parancs-javaslatok |
| szó-lobogók lengetése sors-dilemmák |
| szervezés térkép időprogramozás |
| forgatókönyv zenekarok dudáló gépkocsik |
| széles és még szélesebb transzparensek |
| egyszemélyes táblák hangulatbrigádok |
| rendfenntartó s közlekedési |
| vizsla és szorongó csapatai |
|
| asszonyok gyöngéd combjai közül |
| szabálytalanul s összevissza |
| de szüntelen és fogyhatatlan |
| áradnak a győzelmes-forradalmi |
|
|
Legidősebb nővérem halálakor
| Pedig nekem kéne, s igazán, |
| hogy mehetek egy vértestvér után, |
| életemnek ezen a szakaszán |
|
| kellene a tan, mit meg nem tanult |
| ha ő kinyitna valami kaput, |
| s elmondaná: mégis van arra út. |
|
| test („pur s chomu vogymuk, isa”), |
| ha az nem tud is jelet adni: |
|
| ó, bár a másik tudna tudni, |
|
|
Kezdődik
| Áttájolás igen s áttájolódás. – |
| Az élő térképről ha valamely |
| visszafelé-örökös tűnik el, |
| s a szokott helyen nem marad fogózás: |
|
| ki tudja meddig tart a tétovázás, |
| lesznek esendők lábunk útjai, |
| bírjuk magunk beigazítani, |
| s folytatódik a látszat-folytatódás? |
|
| Habár a szám nélküli számolás |
| rendben zajlott, nem számítván e számunk- |
| ra kiszámíthatatlan fordulatra, |
|
| most kezdődik egyfajta rámolás, |
| kiszórása annak, mit veszni szánunk: |
| lelkünk-testünk egy-egy csonkolt darabja. |
|
|
Lehetetlen
| Csak gondolom hogy van család |
| s érintem a magányt magát |
|
| zaj szűrődik be némi élet |
|
| s itt körbeszálldogál falánk |
|
| polcokon magnón heverőmön |
| s öröm helyett csak leverődöm |
|
| mert nincs család s hogy van család |
| csak gondolat csaló csalárd |
|
| nem is lehet hisz lehetetlen |
|
| bár kapum szárnyát szétvetem |
|
| s nem várhatok az unokákra |
|
| s még az se jön kiről pedig |
| úgy hittem hogy bennem lakik |
|
| vastagszanak s szorulnak össze |
|
| s légszomjam vészesen dagad |
|
|
Halott lány hajfürtje
| és keze könnyű érintése – |
| ahol ha néha jött is árnyék |
| csak másik fajta fény volt |
|
| Válik majd termékeny anyává |
| és válik nagyszülő-szülővé |
| kicsi dobozban mindenséggé – |
|
| Soha ennél hatalmasabbat! |
|
|
Szapphó-töredék
| – – – – – – – – – – – – – – – – |
|
| . . . .kellek. Tüzesen ragyognak |
| éhes, áhító szemek, érzem, éhes |
| hím-dühük hogy dönt le . . . . . . |
|
| Kellek én, érzem, fene ingerükre |
| békehintőnek, nem először érzem, |
| láttam ős lángjuk lelohadni vérem |
|
| Kellek én, érzem, hanem ők is éppúgy |
| kellenek nékem. Mire jó a mímes |
| maszka-játék? Jó a parázs-szitásra, |
|
| jobb lelöknünk mind a ruhát magunkról, |
| bőrt a bőr mellé szorosan szorítnunk, |
| kötni fent és lent . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
|
| – – – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
Fejem mellett
| Illeszteni az évszakokba: |
| elhelyezni helyet csinálni |
| ahol odáig sose volt hely |
| mondjuk fejem mellett fejének |
| mondjuk a párnán a tükörben |
|
| S kiiktatni az évszakokból: |
| a forróságból dermedésből |
| hogy helye nem lesz ezután már |
| mondjuk fejem mellett fejének |
| mondjuk a párnán a tükörben |
|
|
Epigon-Hamlet
| Epigon-Hamlet s képzeletben – |
|
| nő-koponyát elvétve sáros |
|
| nem meditálok: furcsa módra |
| mindent tudok felőle róla |
|
| rakosgatom rá vissza sorban |
| ami rég porrá lett a porban |
|
| feltámasztom (meg is halattam) |
| miattam halt éljen miattam |
|
| kell hogy hatalmamban hihessek |
| hogy hatalmából kijöhessek |
|
| hogy tudjam nagy időbe rakni |
|
| vétkem nélkül romolni látni |
| már segítségért se kiáltni |
|
| berekesztve és meggyalázva |
|
| szürkülni a tömegbe veszni |
| magát végképpen lefejezni |
|
|
Fekete füzet
| gyümölcsei lebbenve hulló |
| villogó gyolcsok tág mezői |
| a szavak is fekete varjak |
| még ha nem hangzanak is el |
| és belepik be véges-végig |
| be lassan a fehér mezőket |
| szélverésre se szállanak föl |
|
| Ó hogy minden fekete fekete |
|
| hát igen a királylány sutba kényszerült |
| trónszékről sutba kényszerült |
|
| Sutba került a királylány |
|
| Kinek játszik a lecsúszott |
| Kevés fillérjét dühvel csörgeti |
| így sokszorozza |
De ha hiszik is: |
| galamb vállára nem repül már |
| kezére pille nem repül már |
| legföljebb irgalmas kutya nyalintja |
|
| Csak hártya-jég volt s beszakadt |
| és ez már végképp így marad |
|
| Ölthetnek díszruhát a fák |
| kémény lengethet pántlikát |
|
| Fázósan megy s üres tenyérrel |
| Napra bőségre mikor ér el |
| mikor várja szegett kenyérrel? |
|
| Szünt csillag fénye forrásától |
| önállósult fény ezredévekig |
| fölfogható |
A szem harmóniát |
| gondol pedig gyökértelenség: |
| szirmot sodor a szél s egyszer leejti |
|
| nemcsak a hangsúly esik le a hang is |
| hulló kézlegyintés hallatszik át |
|
| Napnyugtának tavasznak levegőnek |
| természeti s gépi zajoknak |
|
| Tartásáról szeméről látható |
| hogy ünnepi dolgokból érkezett |
|
| Megjelölve: örökre tudni fogják |
| hogy iszonyút cselekedett |
|
| Föloldozni csak áldozata bírná |
|
| Mert emeltetése szükségszerű volt |
| aláhullása is szükségszerű |
|
|
Fölfedező
| világból: ebből-e vagy egy |
| járdal függöny-ködök mögött |
| fátyol-függöny-ködök mögött |
| tompított formák és szinek |
| bizonnyal nincs is jelene |
| hogy magának és hogy neki |
| új kincsesbányákat nyitott |
|
Tiszta szemmel
| A tiszta szem a szem dolgát helyesen látja el. |
| A tiszta szem helyesen közvetít: keskenynek mutatja |
| például a keskeny árkot, tehát ugrásra bátorít, |
| szélesnek a széleset, tehát meggondolásra késztet. |
| Helyesen közvetít, s az ember helyesen jár, kél, szól, ítél, |
| tud egyre többet helyesen. |
|
| A tiszta szem mégis szegény szegénység. |
| Nekem olyan szem kell, mi hamisít is, |
| úgy hamisit, ahogy gazdája szereti, |
| gazdája érdeke szerint, esetleg tudta nélkül, |
| és megszüli az angyalok seregét vagy csak csapatát, |
| az igazi angyalokét, még hogyha szárnyakkal nem is, |
| de a szépség minden kincsével, a nem-bírható |
| szépség egészével meg részleteivel, |
| és megszüli az ördögök seregét vagy csak csapatát, |
| a semmi-sem-olyan-mint-lennie-kellene |
| keskeny és széles árkok által egyaránt lábam töreti, |
| megszégyenít hétszer, sőt hetvenhétszer is. |
|
| (Dicsértessék, áldassék hetvenhétszer is.) |
|
| Jaj, hogy egy embert embernek látok megint! |
|
|
Ha elhiszi
| A szokott ív lassan kibomlik |
| ez hasonlat tehát az élet |
| s kicsi nagy göcsörtös sima |
| s mert él: dicsér is vádol is |
| s nem lesz mentség valamikor |
| nem lesz mentség valamire |
| levegőjét fulladva szívja |
| De csak vívjon bohóc-ügyével |
| kanyarítson fessen doboljon |
| szegény szegény szegény szegény |
| ha elhiszi megmenekül tán |
|
Hajótörés után
| A roncsok közt még egymásra meredtek |
|
| Majd csak a héthatárnyi síkság |
| majd csak a héthatárnyi üresség |
| majd csak a héthatárnyi éj |
|
| S a megtépett erőből nem futotta |
| többé a másik arcát sem idézni |
|
|
Ha már
| Nagy aranyrögök nem lévén elbírhatók |
| a gyönge kezűnek lágy derekúnak |
| kap vala folyton apró morzsalékokat |
| bár cselekedni vélük is tanácstalan |
| Hát a gazdag unogatja elunja |
| lassan talán végképpen meg is dühödik |
| parancsot ád magának hogy elég legyen |
| s napjával fényével fordulgat másfelé |
| Amaz borul hát hűvösségbe árnyékba |
| a morzsákat meg csak szorítja tenyere |
| még azt se tudja hogy ki kéne nyitnia |
| legalább némi csillogás legyen ha már |
| élete dilúviuma elérkezett |
|
Hanem majd egyszer
| A hétfők, keddek, szerdák ésatöbbi, |
| vagyis hát valamennyi nap |
| koptat, farag, átszab kicsit |
| rajta és róla. |
De ő alva jár, |
| csak néha pillant föl pár pillanatra, |
| s nem észleli a változást. |
| Hanem majd egyszer, hogyha régi |
| ismerős jön, s megkérdezi: |
| „Mi történt?” – s néz riadva rá, |
| s ő újra tükröt fog kezébe… |
|
| nem maradt: épen ottmaradt, |
| s könyörögni lesz kénytelen, |
| hogy egyszer még, egyetlenegyszer |
| láthassa fényben, gazdagon |
|
|
Helyzetrajz
| Megcsúfolta – mi is? a vére? |
| az értelme? emléknek lenni illő |
| de makacsul élőt játszani vágyó |
| múltja? |
Nem akarta megérteni |
| sőt látni sem hogy teste engedelmes |
| törvények munkája szerint |
| s hogy bizonyos nagyon kívánt szemek |
| nem fogadják be többé mégpedig |
| ritkán ellenségeskedésből |
| inkább természetes reakcióként |
|
| Így aztán folytonos hadakozása |
| szándéka ellenére csak növelte |
| reménytelenségét és szégyenét… |
|
|
Két nyom
| Nyomozókutya két nyomot szagolna |
|
| Az egyikkel a sötétségbe jutna |
| a másikkal veszetten nyálafolyva |
| csak szűkölne és körbe-körbefutna |
|
|
A másik rejtély
| Vihar még mindig vad zenebona |
| ugyanolyan türelmetlen kalandok |
| Hát ezt se sikerül megfejtenem? |
| Áll lassacskán a halál oldalához |
| áll lassacskán és növekszik vele |
| Unt játékok az út szélén s az úton |
| leleplezve kifordított belekkel |
| vetített színvarázzsal is fakók |
| csodálkoztatnak hogy miért csodáltam |
| De ez a halál mellé párnak áll |
| de ez lassacskán növekszik vele |
| bíbora mélyül és sugarasul |
| tetőtől talpig sebes tőle testem |
| s a testnél fontosabb: a lelkem is |
| furcsa sebek: néhányból méz csorog |
| néhány mintha anyám kezenyoma |
| angyalhaj könnyű érintése lenne |
| de iszonyat termő-fészke a legtöbb |
| körülkeríthetetlen fájdalom |
| végtelenből és végtelenbe árad |
| Hát ezt se sikerült megfejtenem |
| bogoztam bár eszmélkedésem óta |
| s ím kővé váltak rajta a csomók |
| és mintha nem csináltam volna semmit |
| (Nő asszony lány szerelem szerelem!) |
|
Nem bírta el
| Háttér s szemek figyelme nélkül |
| Levegő s fül figyelme nélkül |
| a hang is hangtalan marad. |
|
| kezdődik, s volt-nincs: vége lesz. |
| Nyoma? Még emlékké se hűlve. – |
| Kívülről űrben, bent üres. |
|
| Pedig én őszintén akartam, |
| megpróbáltam: néztem, leírtam, |
| hogy ha már lett, akkor legyen. |
|
| Nem bírta el szavam s szemem: |
| krajcáros őreként magának |
| futott árnyak hadába árnynak. |
|
|
Nyugodjék
| Tartom pedig süllyedve meddig? |
| kinek jó? talán sínyli ő is? |
| erőltetve magát zihál már? |
| kényszerítem a gyönge nyelvet |
| terhére van szintén kinek jó? |
| a súlyos szókat is csicsergi |
| röptet gáttalan pacsirtákat |
| daloltatja és megelégszik |
| pacsirta-szó-súlyú cselekvés |
| táncparkettjén libeg cicázik |
| csikasz riadalmak jegétől |
| miért buzgok klímája lennem? |
| vándormadárnak is kevés ő |
| hogy menne jönne menne jönne |
|
| nyugodjék pocsolyái öblén |
|
|
Próbálkozás
| Hát így van c’est la vie hosszú egy nap nagyon |
| elmélkedem sötétség lecsuktam villanyom |
|
| reggel ez és ez történt délelőtt s délben ez |
| majd délután majd este szokott vagy érdekes |
|
| gond öröm munka tengés én más család barát |
| szomszéd hivatal élet alig győzöm sorát |
|
| kiürülök megtőlök feszülök lankadok |
| a végén ahogy éppen vagyok hát úgy vagyok |
|
| s akkor ólálkodó kép vág villogón belém |
| helyezni próbálom a régi rendbe én |
|
| a régi rend? miféle? visszafelé folyó |
| folyó? kerülhet egybe elárult s áruló? |
|
| a régi rend? szünetlen romlás verettetés |
| kevéske bátorságra tömérdek rettegés |
|
| helyezni próbálom de azt is vajon minek? |
| s a kép is? visszajött ám aligha éri meg |
|
| huss! – engedem a holtat temesse holt: szabály |
| (fáj mégis hogy többé a fájnivaló se fáj) |
|
|
Végleges
| Meglett immár az arc amely |
| kristályfényébe egyre több |
| vigasztalja hogy máshogy is volt |
| dühíti hogy mért nem maradt úgy |
| szomorítja hogy soha többé |
| meglett immár végképp az arc |
| a szép portyákban legutolsó |
| meglett nem-változtatható |
| próbálnák kölnis piperézők |
| próbálná volt gazdája bár |
| csillaghullás vagy tűzeső |
| se morcosabb se nyájasabb |
| se zúzottabb se győztesebb |
| se foltosabb se ragyogóbb |
| meglett immár s nyilvánvaló |
| hogy a virágzó szédülések |
| a legutolsó szemhunyáskor |
|
Utána
| A szem is a haj is a váll is |
| a kéz is a száj is az áll is |
| a beszéd is meg a hang is |
| s ha rajta csönd borong is |
|
| az enyém az enyém az enyém |
|
| üresen üres álca barangol |
| nincs semmije ő maga sincsen |
|
| segítse szegényt az Isten |
|
|
Vigalom ’78
|
Lázár Ervinnek
| Vérük hogy túl-túl fölszaladt, |
| nyugodtan ülve nem maradt: |
| négyszög terült a láb alatt. |
|
| s elkezdte, (vagy mit is csinált): |
| s kicsinyt előre-hátra járt. |
|
| Egymásra nem nézett nagyon |
| nem is dumáltak – mondhatom. |
| volt mindkét szende lény, |
|
| bizony nem állott ellene: |
|
| Aztán szünet lett, majd megint |
| folytatta tisztesség szerint, |
| hol hátra, hol előre ring. |
|
|
Tankönyvíró
| Vizsgáztat, s oly könnyen „kirúg”: |
| talán talál egy lányt, fiút, |
| ki könyvét néki is megmagyarázza. |
|
Kettős portré
| „…tudja csalogatták nagyon sokat |
| nem dicsekvésből de mióta csak |
| mert az én lányom amit egyszer ő |
| pénzt is kapott meg üdülést |
| angolra jár a TIT-be csoda hogy |
| és tudja vőlegénye a Jenő |
| finom ember kocsija telke is |
| mondtam neki de hát milyen a nép |
| meg az uramnak is ne szólj bele |
| hogy hát a főnökével na igen |
| eszi őket a kórság ott egye |
| ki tehet róla hogy a Szél Gizi |
| legjobb ha a Szélné ő hergeli |
| azt a pupák urát de én megyek |
| ide a szülészetire szegény |
| lányom kivizsgálják viszek neki |
| imádja néhány krémest franciát…” |
|
Üdülőhely
| Röhög a polgár sok házzal odább, |
| beszutykolja a tiszta éjszakát, |
| nem érdekli, ki alszik, ki mereng, |
| azt élvezi, hogy hasa belereng; |
| üdül, üdül, hát így kell, így szokás, |
| – és egyenlően le van tojva más. |
|
Mai La Fontaine
|
Századunk diktátorainak
| Az oroszlán – mert az oroszlánságok |
| sorra dőltek meg –, hogy védje uralmát, |
| úgy határozott, demokratizálja |
| abszolutisztikus hatalmát. |
| Nem parancsolni: megbeszélni, |
| meghányni-vetni, megvitatni, – |
| érvekkel fog alattvalóinak |
|
| S történt egyszer, hogy híre járt: |
| a szamár olyasmit iázott, |
| hogy az udvar s állítólag maga |
| az oroszlán is egy s másban hibázott. |
|
| s az udvar népe összegyűlt: |
| farkas, róka, sakál, hiéna, |
| s persze a nagyúr is közéjük ült, |
| s jóságos arccal várták a szegény |
| tévelygőt; az jött is lógó fülekkel. |
|
| „Hibáztunk, sőt én is hibáztam: |
| ilyesmit mondogatsz; jól van, de hidd el |
| – kezdte a fő-fő –, helytelen |
| a kérdéshez viszonyulásod. |
| Hanem tárgyaljuk meg! Szabad legyen |
| a felvetés: ellenséges hatások, |
| és nem a jószándék beszélt belőled. |
| Képzetlen vagy, s… különben is |
| furcsákat hallottam felőled.” |
|
| hogy így meg úgy, és egyet-egyet |
| morrant, mintegy véletlenül. |
| Aztán az udvar népe: „Tetted |
| – szólt a farkas – anarchikus!” |
| Szólt, s mellékesen vicsorított. |
| Majd a többi vádolt, tanított. |
| hangon megint az úr: „Nos hát, felelj, |
| vitatkozzál, cáfolj!” – és önfeledt |
| két mellső lábát s rajt a körmöket. |
| S az udvarnép vele. Szegény füles meg |
| izzadt és fázott, majd kinyögte halkan: |
| „Vitatkozzam? Minek? Vétkes vagyok, |
| minden szótok cáfolhatatlan.” |
|
| Az oroszlán ekkor: „Lám, így helyes, |
| hogy szabad eszmecserében beláttad |
| botlásodat”. S hozzá: „Élj boldogul, |
| eredj, és eztán tartsd a szádat!” |
|
| Tanulság? – Nincs ebben tanulság. |
| kiket illet, soha meg nem tanulják. |
|
|
Innét
| innét úgy úrság hogy vele |
| amit tudom hogy hasztalan |
| és meg is fogadni hasztalan |
| s oly százrétűen komplikált |
| hogy mindenképp reménytelen |
|
A túli Nap felé
| A csonkasághoz új s új csonkulás: |
| Köszönni való a próbáltatás, |
|
| A fészken ütött rések köszönni valók, |
| végig-seb élet: a rossz s a jó |
|
| szakáll (a bölcsesség lobogója) az állon, |
|
| heverni nyúlós nyugalomba. |
|
| De az elme mosolyt nevel: |
| törvényszerűen fosztogat. |
|
| tán új dolgokat is tudok még, |
|
|
Levegőim
| Meleg volt biztonság volt béke volt |
| gazdag voltam mikor még ők is éltek |
| bár nem tudtam mert a közhely szerint |
| olyanok voltak mint a levegő |
| mit akkor értékelünk csak ha nincs |
| Én levegőim kik maradtatok? |
| kikhez fussak leborulni elébük |
| köszönni megköszönni a nem is |
| tudott de biztos köszönni valót? |
| Azoknak is kik ádáz csalmatok |
| keserű levét csorgatják a számba |
| de mégis vannak élnek életem |
| szűkült teljességéhez tartozók |
|
| Holnap honnét süvít be új hideg |
| ki veszte vág új rést bástyáimon? |
| Hogy el ne késsek örvendezni még |
| jó lenne látnom a jövő jövőt |
| ne gyarapodjanak oly rémesen |
| pótolhatatlan mulasztásaim |
|
|
Újrakezdte
| Majdnem végzett a test de újrakezdte |
| S a lélek? Nem pofozta észre ez se |
|
| Legömbölyödtek és kifényesedtek |
| minden dolgok s a kezemből kiestek |
|
| Voltam már köztük – tárgyak vagy személyek – |
| mint amikhez s -től fonalak nem érnek |
|
| voltam már köztük mint amik ha végképp |
| nem lennének egyforma kedvvel élnék |
|
| Megtudtam mily irtózatos találmány |
| a négy évszak s egy kő egy kőfal árnyán |
|
| egy régi fénykép három lányom egykor |
| orcáikon a tündöklő gyerekkor |
|
| megtudtam s értelmetlen volt a lecke: |
| majdnem végzett a test de újrakezdte |
|
|
Visszajárók
| Fölkapja elviszi a szél valamerre |
| hegyek mezők erdők kicsi nagy városok |
| tengerek borzolódó vagy sima terepe fölé |
| aztán lehullanak ó szinte sose holtan |
| s új szélre ellenszélre várnak esetleg évtizedekig |
| fölkapja elhozza a szél visszahozza |
| hegyek mezők erdők kicsi nagy városok |
| tengerek borzolódó vagy sima terepéről |
| elhozza őket leteszi székedre asztalodra |
| ágyadra oly közel hozzád hogy beleérnek |
| belelógnak melledbe is fölismerik |
| régi helyük megélénkülnek elemükben |
| s hasonlítani kezdenek idézni |
| siratni kezdenek temetni szemrehányni |
| kíméletlen látogatók mégis öröm |
| minden szavuk és minden apró mozdulásuk |
| otthon-szag dől belőlük és kerek lesz |
| telisteli lesz tőlük újra a világ |
|
Exodus
|
Most kezdődik az elhitt ámítások görögtüzes kora
Megérik egyre-másra a kábító gyümölcs amit gazdái belém adagolnak
Köttetik láthatatlan nem-is-tudott szövetség érdekemben és érdekeimért
Bimbóban a virágok melyekkel majd a tompa fekete falakat utat eget díszítik
Tudom és hagyom is szoktatom rá szemem szám arcom mindegész testem jól szervezett mozgás-rendjét és mozgás-rendszerét
Hogy el ne áruljam magam s el ne pirítsam orcájukat kik nékem jót akarnak
S velük együtt csináljam sőt lelkesen ha kell (ó legáldottabb dramaturgia! ) a folyamatos katarzis játékait
Melyektől végre végleges megtisztulással s vissza-nem-eshetően múlok ki a lassan belémunók közül
Hogy újult szívvel fordulhassanak a nyomomba lépők felé
S némi változtatással s ezért friss kedvvel is kezdjék azoknál és azokkal ugyanazt amit velem meg nálam befejeztek
|
Irigyen
| Számomra ismeretlen s az is maradó |
| tájak meg évek eljövendő urai |
| s eljövendő világok otthonos-vagány |
| kalandozói szemetekben furcsa fény |
| az enyémmel végképp nem rokonítható |
| együgyű kisfiúk s kislányok ostobák |
| mily őszintén irigy vagyok s tanácstalan: |
| hogyan pótolhatnám sosem pótolhatom |
| a majd ti-látta éveket meg tájakat |
| ó gazdagabbak többek nálam százszor is! |
|
Ők voltak jók
| Mégis: akik sose láttak, s látva kutyába se vettek, |
|
mégis: a százezrek, mégis: a százmilliók, |
| ők voltak jók hozzám mindig, s máig is ők jók, |
|
kik sohasem bánták: élek-e vagy halok-e. |
| Ám az a tíz-húsz, kit pártomra adott vala sorsom, |
|
óvatlan rám jött, s gúzsba kötött ügyesen. |
| Most hogy menni, vagyis készülni parancs kötelez már, |
|
folyton mélyebben vág a husomba a gúzs, |
| napról-napra nagyobb fájás mozdulnom, ahogy kell |
|
tennem, amit szoktak tenni az útra kelők. |
|
Mi volt e test
| Én tudom, igen, a legpontosabban, |
| a legmélyebben, legtöbb oldaláról, |
| az árnyalatok százezer fokán, |
| én tudom, igen, hogy mi volt e test, |
| milyen egyetlen, ismétlődhetetlen, |
| milyen párját-nem-lelhető csoda |
| az őssejttől a végképp bonyolult |
| organizmusig, én tudom csupán. |
|
| Hát gyászolom magam előre, jobban, |
| mint teheti majd a legközelebbi |
| bőrömön kívüli másik, a szintén |
| pótolhatatlan, akit éppenúgy |
| képtelen lesz akárki elsiratni |
| őszintébb fájdalommal önmagánál. |
|
|
Önvédelem
| Most már nem babra megy a játék |
|
| mind több testőröm is már |
| mind több egy-vérem is már |
| valóban rossz szaguk lesz |
|
|
Mondja-e?
| Mondja-e az Úr vagy az úr (kis „ú”-val) |
| a belső úr ha elvégeztetett: |
| „Jól vagyon jó és hű szolgám…” vagyis |
| a bibliai summázást amelynél |
| biblia nélkül sincsen fontosabb? |
| Írom a följegyzéseket iratlan |
| ha be kell számolnom majd hangosan |
| vagy csak úgy hangtalan (mivel magamnak) |
| ne felejtsek ki semmit (érdemet!) |
| Rakatik pedig mind a többihez |
| rakatik pedig… És a jutalom? |
| Mit bánom én csak hangozzék a szó |
| csak hangozhasson kívül vagy belül |
| eföldi dolgaim megnyugtató |
| igazolásaként hogy: „Jól vagyon…” |
| s hozzá az engedély: bemehetek |
| U(u)ramnak örömébe |
Hogy mi lesz |
|
Öregek
| Hószakállúak, jóságos szeműek, |
| kikben – úgy hittem – bölcsesség tanyázik |
| és minden bűbájt értenek, |
| hószakállúak, s kiknek nincs szakálluk, |
| őszfürtűek vagy kopaszok, |
| már azt is látom, mikor elmerengnek |
| azt is tudom már (őszfürtű ugyancsak), |
| arcukról, nem a békesség szemükből, |
| hogy a csonttalanná gyötört |
| test szégyene ad hírt gyáván magáról, |
| s azt is tudom: akad ma is |
| oktondi kisfiú, ki rám tekint úgy, |
|
Nő, fogy
| Az árnyék-e nagyobb rajtam, a fény-e? |
| Napból jövök, s megyek, mint más, az éjbe. |
|
| S az árnyékos fél nő, míg fogy a másik, |
| és lassan-lassan teljesen levásik, |
|
| hogy mire majd az út végére érek, |
| nyoma se marad rajtam már a fénynek. |
|
| Most mint vagyok, ki tudja? Ha tükörbe |
| nézek, nem látszik rajtam semmi görbe, |
|
| csak ha magamba, szemem akkor ér be |
| folyton vigasztalanabb feketébe. |
|
|
Kívül, belül
| a szomszéd erős gyerekétől |
| szerelemtől valami mástól |
|
|
Könyörgés
| sem az idő s a körülmények |
| hagyja még szép-látni szemem |
|
Kórház
|
Üres kórházi ágy a közeli látogatónak.
Vetetlenül, görbe paplannal, nyúzott párnával, gyötrött lepedővel.
Jajveszékel a paplan, siránkozik a lepedő, üvölt a párna.
A látogató fejében, mellüregében termes-vak visszhangok riadnak.
Űrt szakaszt az üres ágy. Magánál ezerszer nagyobbat. Öblöset, feneketlent.
S a látogató beléhull, még mielőtt megtudná, mi is történt.
|
Kórházi halál
| „A nyolcasban a bácsi exitált…” |
|
| Nem volt mindig a nyolcasban a bácsi, |
| sőt csak néhány hete volt ott a bácsi, |
| a bácsi azelőtt még otthon élt. |
| Hát persze támadtak (tán sokszor is) |
| gondolatai, hogy előbb-utóbb… |
| de sokkal szebbnek képzelte a bácsi, |
| hogy majd a feleség, az unokák, |
| a vő s a lány, meg hogy halálos ágyán, |
| hogy… |
S lám, négy fal, néhány bútordarab, |
| vaságy, asztal, három szék, vaslemez |
| éjjeli szekrény, mind fehér, kopott |
| s kemény és zörgő, pisla lámpafény |
| és éjszaka és senki, csak maga, |
| és a nővér is csak utána ment be, |
| s tett ezt-azt, hogy hát mégis a tetem… |
|
|
Különben
| Üvegtükör helyett más szeme-tükre |
|
| Fülbéli lódobogások helyett |
|
| Komoly nagy salabakterek helyett |
|
| „Hát így van” „Nincs segítség” |
| „Ilyen az élet” „Meg kell halni” |
|
| Különben hogy lehet kibírni? |
|
|
Legalább ott
| Bőrön belülre nem kerülnek |
| így hát az élők kint maradnak |
| s a kint maradó ha ölel vagy |
| ha épp az antipóduson jár |
| magányt nem oldhat így sem úgy sem |
| Nézem csalóim megcsalódva |
| szemükben a leleplezésnek |
| s hangtalanul mozog a szájuk |
| „Tudtam”, „Tudtam” – mondják esetleg |
| vagy „Jaj” , „Jaj” vagy „Veled vagyunk” |
| Tört legyintés tekintetemben: |
| hát most kezdjem a szemrehányást? |
| legalább ott bizonyosul majd |
| a bújócskát játszó igazság |
| mert vízzel földdel kukacokkal |
| a léleknek meg nyoma sincsen |
|
A lélek fáradságai
| Hátrál a test lesz impotenssé |
| (magát kasztrálja rossz hitében) |
| s kénytelenül a képzeletre |
| miközben keze-lába alszik |
| végez buzgólkodást viharzót |
| ismétel vagy szerkeszt leendőt |
| csinálja ötvös szorgalommal |
| és többször és váltig s nem unva |
| s ül rája fáradtság hatalmas |
| s miközben keze-lába alszik |
| holott csak fekszik mozdulatlan |
|
Még egy
| Még egy sor tégla még egy |
| éj s nap készek parancsra |
|
| hogy már vesztes se lenne |
|
|
Gyanakszom
| A legkevesebb hogy ma már |
| gyanakszom: egy-egy zavara |
| a testnek nem a főágból szakadt |
| kis-nagy kitérő csak hanem |
| mely nyílegyenesen szalad |
|
Gyász
| Az ember próbálgatja innen onnan |
| hisz ilyen hal meg többnyire ilyen ki |
| sok volt s pótolhatatlan valakiknek |
| de épp ezért minek kezdeni újból |
| s hány ezredikszer? |
Inkább csak legyintsünk |
| inkább csak bólintsunk rá: „Úgy van úgy van |
| értjük nem lep meg nem is lázadunk” |
| Minek mindig fölzaklatni a lelket |
| a semmiképp-sem-új botrány nevében? |
| Végül is zárt a kör s lemez csupán |
| a sose-voltnak hitt búcsú-jajongás |
| pár sallanggal megegyéniesítve |
|
| Az ember próbálgatja a menekvő |
| ész tömegestül hajtja föl a józan |
| érveket mellé fekszenek az ágyba |
| leülnek asztalához körbefogják |
| ki sem lát közülük s már azt hiszi |
| sikerült meggyőzetnie mehet |
| tovább nyugodtan s akkor egycsapásra |
| ráomlik minden s fölbuggyan keserves |
| forrásként zokogása mintha rémes |
| álomból gyermek sírna fölriadva… |
|
|
Betelik
| Szépen betelik a világ minden helye: |
| munkában utcán ágyban kocsmaasztal |
| mellett ellen-szószékeken közös felvonuláson |
| rozoga padon öregekkel nyárdéli víz- |
| parton homokban idegen városok utcáin |
| idegen tájak négyszögeit cserélgető |
| vonatokon apa- nagyapa-helyzetekben |
| sőt -pózokban mindenütt mindenütt |
| Szépen betelik a világ minden helye |
| ahol én voltam egyszer általvétetik |
| valamennyi szerepköröm hát mindinkább nyugodt |
| s derűs vagyok forog a verkli nélkülem |
| jövetelemmel nagyobb űrt tömtem be mint |
| amekkorát távozásommal itt hagyok |
|
Gonoszkodik a test
| Gonoszkodik a vén test: handabandáival |
| szemem fülem figyelmét magára kanyarítja |
|
| óránkint és naponkint tesz fel kérdéseket |
| az okot és a célt és az értelmet kutatja |
|
| gonoszkodik a vén test: pórázra vett kutyák |
| falkáját hajkurássza gondolataim körbe |
|
| növök egy-lényegessé ki tengely és közép |
| és csúcs és mag s egyéb mást bagatellizálok |
|
| négymilliárddal együtt rám is kiosztatott |
| e szörnyű csoda-század szégyene dicsősége |
|
| egyetlen rögdarabról se mondhatok le még |
| élek: birtokolnom kell az egész világot |
|
| egyetlen rögdarabról se mondhatok le még |
| élek: mind a világért rajtam a felelősség |
|
| mi történik a földben a vizek mélyein |
| a föld alatt s mi az elérhető egekben |
|
| erősen érdekeljen és szóljak is bele |
| (cipőm ruhám ügyébe legbenső dolgaimba) |
|
| gonoszkodik a vén test: nyűgös kényes hiú |
| szeretne bőröm börtön-falaiba bezárni |
|
| de régi jó szokása szerint nem tűri a |
| lélek s nagy mozdulással ki-kivág tömlöcéből |
|
|
Az utolsó ítéletkor
| Az utolsó ítéletkor valahogyan |
| megoldom hogy ne legyek más mint bárki más |
| az utolsó ítéletkor valahogyan |
| – ámbár ki tudja milyen testbe öltözünk – |
| megoldom hogy többé ne legyek kevesebb |
| szerzek egy jobb alsókart félkart valahol |
| s ha felharsannak az angyali trombiták |
| kipattanok síromból és fürgén megyek |
| ahova kell és összekulcsolom kezem |
| tüntetően a mellemen és hangosan |
| imádkozom hogy nézzenek rám s lássanak |
| s forduljanak is el mert semmi különös |
| nincs rajtam (végre nem lesz semmi különös) |
| forduljanak el sokat néztek azelőtt |
| persze nem épp ők de hát az már egyremegy |
| sokat néztek buta fölénnyel a maguk |
| képére és hasonlatosságára lett |
| világban félszegen-sután bukdácsolót |
|
Kanyar
| Akit egyszer készen kaptam |
| aki volt számomra szentség |
| s mindenen túl bástya mentség |
|
| – tettem? tétlen elvesztettem |
| s már csupán kicsit hiányzott |
|
| újra kezdem szabni szintén |
|
| hullok egy-egy rideg este |
|
| ha a szokvány földi fegyver |
| – S majdnem azt a békét érzem |
|
|
Isten pólyása
| A hit kevés hogy atya… hogy teremtő… |
| hogy gondviselő… hogy kik szeretik |
| azoknak minden a javukra… hogy |
| így aztán rendben a világ… |
| így aztán rendben a világ… |
Sivár |
| idény kezdődött számomra naponta |
| akadnak ferde dolgaim bogos |
| botrányaim (nincs ez másként azoknál |
| akik kifele mennek s mindenük |
| mozdulna még a régi rend szerint |
| de fuccs a régi rend) nekem tehát |
| afféle dajka kell vagy kellene |
| aki nem úgy őriz csak általában |
| s vár hogy hozzáfussak hogy kérni menjek |
| esetleg bármikor vagy épp szabályos |
| fogadóóráján |
nekem bizony |
| tolakvó gondossággal vesz körül |
| fölállnom is segít leülnöm is |
| tud írt gyomorégésre szívnyomásra |
| itt-ott zavargó agyérszűkületre |
| érzelgős rokkant lelkifurdalásra |
| s még rossz szagom is ellegyezgeti |
|
| Mert az atya gondviselő teremtő |
| csak akkor kell ha nem is kell nagyon |
| ha oltáron könyvben is elegendő |
| vagy szájon (a teljesség kedviért) |
|
| Sivár idénybe léptem én bele |
| szükségem többre van hiszen az Isten |
| pólyásaként mindenha rá vagyok már |
| utalva |
Hát jöjjön ha azt akarja |
| hogy föl ne mondjam a barátkozást |
| s vállalva a kitett gyerek bitang |
| sorsát pusztuljak el bitangul én is |
| a magam és az ő gyalázatára |
|
|
|