Verstelen

Hány napja már hogy verstelen hogy hasznanincs az életem! Csak bámulom a nagy plafont mellemre dől tarkán a gond Tollam megáll s – holt tárgy – lehull: nem tartja kéz nem tartja ujj Ha írna is csak semmiket: semmit nekem s mindenkinek A nagy plafon az tud sokat: üres de nyit virágokat S míg bámulom megbékülök: verset talán így is szülök