Szekrényfiók

 

 

 

 

Szekrényfiók

Itt minden van de semmit sem találok
ha éppen kellene
…Sokféle jegy meg igazolvány
kulcsok
egy ronda epegyógyszer
használati utasítás rokkant
öngyújtók még dohányos éveimből
kis fadoboz Hindenburg képe rajta
keresztben német zászló és magyar
s tűszúrással „Isten velünk” szöveg
(ártatlan giccs az első háborúból)
bőr- és műbőr erszények jónehány
betét golyóstollakba s mennyi más!
Ha rendre fölsorolnám legalább
tízszer hosszabbra nőne versem
Viszont
e tarkaság áldás nekem
hiszen
keresgéléseim során
akármelyik tárgyat tolom tovább
érintésére át- meg átjár
mint gyöngéd s változó meleg fuvallat
egy-egy emlék – odáig tetszhalott
s megtámogatja dőlő életem

 

 

 

Nem nőttem bele

Lötyög rajtam – még nem nőttem bele –
 
kis életem
Pedig leszek lassacskán nélküle:
 
pucérra vetkezem
Ábrándozom: mi is lett volna ha
 
mint kellene
most úgy feszülne rajtam a ruha
 
sehol ránc vagy rece
Ezer hajlat érintkezési pont
 
várt hasztalan
s ez így marad már: vonzódás iszony
 
végképpen oda van
Jaj hogy kívántam megpróbálni sok
 
vad és szelíd
kísértést mely köröttem háborog
 
apad majd föltelik
Hol sikerült hol nem – Jobbára nem:
 
ráncok recék
szabdalnak át most is keservesen
 
és porrá ég a szép
Akárhogy történt nem siránkozom
 
apró mosoly
képződik félrebillent szájamon
 
(nagyon-nagyon komoly)

 

 

 

Mint egy könnyű szín

A jóbarátokat
a vérrokonokat
az ismerősöket
kerülöm rendre már:
időt jelentenek
az én időmet is
egyszer kedvem szegik
máskor közömbösek
de ha egy idegen
siet mellettem el
örömmel látom és
titkon köszöntöm is
mert nem jelez időt
csak mint egy könnyű szín
bevonja csillogón
egynéhány percemet

 

 

 

Most kél kedvem

Rostock és Agrigento
e század és trecento
vaskos kopott horgony-bakok
szemnek-friss márványoszlopok
hol észak- hol meg dél irányban
vándoroltam kíváncsi lázban
és közben mindenféle giz-gaz
valóban s képletesen ez s az
Varsó utcai árusa
fejkendős gyümölcsöskofa
aki almáját rejtegetve
szoknyájával buzgón törölte
s hogy véletlen pont arra néztem
megrebbent az alma kezében
kicsi vagy óriás terek
ilyen meg olyan emberek
százféle hang százféle rend
értettem vagy nem mit jelent
aztán az a stralsundi lány
ki pár reggel maga után
csalt vagy a siracusai
múzeumőr a bősz buzi
ki mindenáron
meg kívánta mászni barátom
vagy az Eiffel-torony
s a Bois de Boulogne…
Ó hogyan rámjött a mehetnék
talpam mozdul ahogy mehetnék
Harminc-negyven év mintha semmi
mintha csak a tegnapba menni
szobám mélyébe zárva
utcára sem kilátva
most kél kedvem ki tudja éppen
miért épp most aligha értem
„kilódulni” épp most minek
a bokros messzinek
minek nyomai koratéli
testemet már alig kímélik

 

 

 

Mértékkel ismeri magát

Voltam falánk lettem undorodó
immáron mindkettőt utálom
csak ami bennem van még rejtező
azt fürkészem amíg meg nem találom
Szegényen magunk ismeretlenül
lépünk a velejéig idegenbe
pedig így a határsávban bizony
kíváncsiságunk nagyobb is lehetne
Ha egy-egy másutt termett gondolat
környékez meg fölrántom körbe gátam
és intek vissza a magam
birodalmába fél-hazátlan
Mit szól – ha van – ki túl vár s üdvözöl?
Azt hogy olyan jött legalább
aki mértékkel ugyan
de ismeri magát

 

 

 

Címjegyzék

Címjegyzékem – mert újabb címeket
alig írok bele
lassacskán már az eredetinek
alig több mint fele
A megszűnt címek? néhány költözés
nagyobb részben halál
De mit is ér a levelezgetés
ha búcsúzóra áll
És én? hány jegyzékben szereplek én?
S ha megszűnt cím leszek
kihúznak-e vagy azt se – könnyedén
csak elfelejtenek?
S jön ötven év és címjegyzékeink
és a nevek sora
szétvándorolnak síremlékeink
jelző-tábláira

 

 

 

Magányosodás

A magányosodás az elmagányosodás
a végső elmagányosodás mely általában
egyszer jut csak mindenkinek
s ez is csak akkor
mikor a láb a végső
küszöb fölé emelkedik már
Így hát ez általában
inkább csak a halálban
csak akkor gyakorolható
de gyakorolható igen
gyakorolható a szokásos
az élettel sziámi torz ikerként
ahogy én gyakoroltam is elégszer
s elég odaadással
Ismerős a bal mell mélyén az ólom
a gyomorban a remegés
a gondolatok egérfutkosása
a szelíd tárgyak csúfolódó
maszkába öltözése
a tevékenység talajának
hirtelen alágörbülése
hogy a célok sorra lebuknak
Ismerős ismerős nagyon
a menetrendet előre tudom
de most valami még hozzácsapódik
s ez megijeszt

 

 

 

Legújabb fotómra

Először a szememet nézem
(a szem nekem mindent elárul)
Nemrég egy barátom szemében…
s ő nincs is már: a föld alá bujt
Egy frissen készült arc-fotómra
ezért fürkészek most riadtan
Számomra is eljött az óra?
– kérdem magamról és magamban
Vagy én csak még a messzeségbe?
A fénykép most egyszer talán csal?
A végesnek tán mégse vége –
S vigasztalódom öncsalással
De nemcsak a szemem – az állam
járomcsontom (mit rejtve rejtek)
az orrom a nyakam a szájam
már rendben lenni elfelejtett?
Ilyen lepusztult még nem eddig
Sajnálnám is ha illenék ez
Máskor bíztam most visszatetszik
nincs semmi kedvem az egészhez
Szemem nem lesz arcom behorpad
szám széle durcásan legörbül
s ha látok úgy látok maholnap
csak belülről már csak belülről

 

 

 

Lányaim távollétében

Most kellene hogy nincs egyik sem itt
bevégeznem az élők dolgait
A legfőbbeket mik után
meg tudhatnék pihenni tán
Hogy visszatérve többé nem velem
találnának már mindent nélkülem
s a tárgyak s az emlékezet
rakná ki bennük képemet
S ez hű állócsillagként szüntelen
egük boltján ragyogna messze fenn
és juthatnának bárhova
fakulni nem látnák soha

 

 

 

Sok várás

Siet? Én is siettetem
A mák aligha érdekelnek
A holnapok az életem
(mássá tesznek odább repülnek) –
Sok várás ritka érkezés
és mindig ösztövér csomaggal
és éjjel-nappal kérdezés
de válasz se éjjel se nappal

 

 

 

Megmérgeződtek

Tűzhelyem ágyam asztalom
ott készül nálad a tiéddel
nyugvásom étkem italom
néked is gyűjtöm az enyémmel
Nyelvünk e rossz tolmács ha rest
hogy amit talpunktól hajunkig
kiáltana buzgón a test
föl-föllebben de elhanyatlik
kimondani nyelvünk ha rest:
bízzuk a szemre kézre lábra
mik kezdetétől az időnek
elindultak kellő irányba
tudták és látták a helyest
hanem lassan megmérgeződtek

 

 

 

Tömörülnek

Ahogy tölcsérbe ömlik a homok:
sűrűlve tömörülnek egyre másra
gondolataim
egy tölcsér-cső felé
Előbb gyerekkorom virágpettyes meséi
mezítláb talpaim alatt engedelmes növények
messzebb egy nagyszerű folyam
és csak a fürdés csak a nap
és csak a fény-híd a vízen:
ahogy tölcsérbe a homok…
Majd a borzas kamaszkor
mindig-szerelem egy-kívánság
növekvő félelem hogy meghalok
vad képzelődés valaki leszek
hogy leszek valaki:
ahogy tölcsérbe…
Aztán a szép és szörnyű férfikor
három apróság karjai nyakam körül
csodálatos asszony-társ rosszba-jóba
és munka munka munka
kevés napfény és ormótlan sötétség
véglegessé kifaragott arc
könnyű nehéz futó szerelmek:
ahogy tölcsérbe…
És most a vénség
újabb gyerekkarok nyakam körül
leépülő test
áruló szervek botló működései
baljós de már nem félremagyarázható jelek
kezdődő visszaszámlálás
ugráló fantázia hogy mi is lesz és mikor:
ahogy tölcsérbe…

 

 

 

Harmadszorra

Előbb három-négyévesen magam-magam
később három-négyéves lányaimtól
most meg három-négyéves unokáktól:
harmadszorra tanulom hát s lassan tudom
(tudom vagy csak úgy képzelem hogy már tudom?)
milyen magasról indulunk s hová jutunk

 

 

 

Városom

Ez a város amelyben megszülettem
fölnevelt közöny gyűlölet
szeretet pólyáiban (vagy hitükben)
tán nem is tudta hogy én létezem
Ez a kétezer éves város
most már csak kisebb hányadában
előzött meg
tehát csak így lehetne
apám esetleg nagyapám
vagy mégföljebbi ősöm
Ez a kétezer éves város
most már jórészben unokám:
lelkes megbízható komoly
infantilis zavart és koravén
látom tudom
tisztelem tisztességét
elnézem bolondériáit
ahogy az öregekhez illik

 

 

 

Tapasztalat

 

„Ím, itt a szenvedés belül,

ám ott kívül a magyarázat.”

József Attila

 
Belül, belül a szenvedés,
és sehol sincs rá magyarázat.
Vizsgálódhatsz köröskörül:
se fennhéjázás, sem alázat
nem vesz ki kínjaid közül.
Az ifjú álom elröpül,
égett tarló a volt vetés,
gubbadhatsz tompán, tétlenül,
kezed használhat, hadonászhat:
kevés ez is, az is kevés.
Belül, belül a szenvedés,
se kint, se bent a magyarázat.
Az ég borul, az ég derül,
a szív jajong, a szív örül,
a másiktól függetlenül,
s az ok kétféle ködbe vész:
a kés nyelét nem fogja kéz,
vad nélkül zajlik a vadászat.

 

 

 

Hisz mindenképp javára lesz

Bertók László: „Kő a tollpihén” c. kötetének ihletésére
Idő se kell erő se kell
tudtán kívül történik ez
belső mozgása szertelen
hevétől gazdagodni kezd
addig hogy már értelme sem
s ha van csöppet sem érdekes
fény hull elébe hirtelen
s tájat tárgyat színesre fest
bármint esik nyugodt legyen
ha már mindegy hogy mit keres
s hogy mit talál érdektelen
hisz mindenképp javára lesz
s erőt időt jócskán növel
ha nem remélt hasznot szerez.

 

 

 

Szöveg és dallam

A dallam nem változtat szövegén
Hazug dallam hazug szöveg szülője
Kibomlik végül minden szövevény
s hátul kerül mit kívántunk előre
Megszokjuk mert csal a csaló remény
hogy a sötétnek is van némi fénye
hogy hajunkba ragadt az enyves éj
és a homálynak ez az eredője
Akárhogy is van sok értelme nincs
fejünkben tiszta lesz a kóc a tincs
bár éhes nyüvekkel telisteli
Bozsgásuk torkunkat remegteti
A suhogó selyemben balgaság
Rossz szőnyegén gyöngy-hang se hallik át

 

 

 

Sűrűbb megállók

Szőnyeget vernek. (A világ
hétköznapi szívdobogása.)
Rosszkedvű köd, ködmélyi fák,
feketerigók sikkanása.
Már hanyatt-homlok a napok
sűrűbb megállókig rohannak,
gazdátlan ámok-vonatok,
füttyjeleket jajgatva adnak.
Örök télbe? időlegesbe?
Nem hangulat, hogy kérdezem,
hisz már a hatvannegyedikbe,
(vagy századikba?) érkezem.

 

 

 

Várakozók

A Várakozás alkotóközössége versenyben teszi dolgát.

Eljut vele önnön cáfolatáig, – vagy mintha az utakat rekesztené el.

Aki ágyába vár, aki székébe vár, aki tűzhelye mellé vár:

– a didergésben társas fészket lelni, a szótlanságban szelid szólíttatást, az éhségben jóízű, meleg ételt –,

biztos lehet, hogy hasztalan reménykedik.

Ám szikár képzelettel, üzleti józansággal, gyalogjáró tevékenységgel:

– helyeselheti magát, így sima lesz az út, törvény a megérkezés.

De elég lesz-e a meleg, meggyőz-e majd a szó, tápláló lesz-e az étel?

A várakozó várakozzék inkább! Nőjön céllá az eszköz! Várakozzék esetleg rosszul is!

Ha egymás mellé sorakoznának az Idők Várakozásai és Megérkezései, ó mennyivel zöldebbek, virágosabbak, termőbbek lennének amazok!

Ugye, asszonyok, ugye a Várakozás művészei, ugye anyák, ugye szeretők?

 

 

 

Istenem

Vár és keres keresve vár
de ha csak így az túl sivár
Ha majd egyszer megkérdezi:
„Hogy is volt?” – mit felelsz neki?
Megzúzva mondod: „Istenem
igen voltál te is velem
és voltál jócskán ellenem
megszállva testem szellemem
s előfordult – mért rejteném? –
hogy létedet se hittem én
s ha hittem: hittem: nagy csalás
amit velünk bennünk csinálsz
s a világgal – Vagy tán nem is
te csalsz – van ördög s az hamis
és tőled mindent elrabolt
mi benned a javunkra volt
s őrült furfangokkal teli
sorsunkat ő kevergeti
s te csak nézed gyámoltalan
tennél értünk – károdra van
Fordul tehát a helyzetünk
bocsánatot nem kérhetünk
örülj inkább ha megkapod
tőlünk ha kapsz bocsánatot” – –
Hát nagyjából ekként felelsz
ha őszintén beszélni mersz
ha egyszer majd megkérdezi
s úgy látszik hogy el is hiszi

 

 

 

Ó ez a rend

Ó ez a rend ó ez a rend
milyen sok bánatot teremt!
Engedelmességét megértem:
ki áll jókedvvel kint a szélben?
Pedig könnyen elképzelem
hogy még örülne is nekem
De annyi-annyi agitátor
téríti el saját magától
hogy lassan azt se tudja mi
bírná vígságra gyújtani
S én is voníthatnék a holdra
eredménye annak se volna

 

 

 

Ott keringenek

El-elbújnak bennem a versek alig találom őket
Próbálkozom föltépek itt-ott burkokat
tán kiszökhetnek s megkönnyebbülök
(a sűrű feszülés előbb-utóbb káromra lesz)
a rejtőző indulatok idillek szenvedélyek
nem azért születnek hogy fészkükben maradjanak
s egymással keveredve vagy ádázul birokra kelve
holtra fárasszanak s belülről rágjanak
azért születnek inkább hogy elhagyjanak
s mint csecsemő-Hermészek álljanak
talpukra rögtön s fussanak szét
a világba de sőt a nagyvilágba
s vigyenek hírt a titkon sarjadó
indulatok idillek szenvedélyek
természetéről
 
Mert ha ez nem sikerül
ha eredménytelen segítem útjuk kifelé:
egész lényem merő-egy verssé változik
s az indulatok idillek szenvedélyek
gátlástalanul szétterjedve bennem
megállás nélkül ott keringenek
testem ágain-bogain s hangolnak szüntelen
kívülről érthetetlen bohóc-viselkedésre
amelyet végképp tanácstalanul
bámulnak jámbor embertársaim

 

 

 

Verstelen

Hány napja már
hogy verstelen
hogy hasznanincs
az életem!
Csak bámulom
a nagy plafont
mellemre dől
tarkán a gond
Tollam megáll
s – holt tárgy – lehull:
nem tartja kéz
nem tartja ujj
Ha írna is
csak semmiket:
semmit nekem
s mindenkinek
A nagy plafon
az tud sokat:
üres de nyit
virágokat
S míg bámulom
megbékülök:
verset talán
így is szülök

 

 

 

Visszatérni

Ó vers, házadba visszatérni
viszontagságos út után,
ha ez a ház csupán tenyérnyi,
akkor is tündöklő csoda.
Ó vers, ha körbe-körbe, lent-fent,
téged talállak mindenütt,
nem ismerek jobbféle menhelyt
űzöttnek megnyugodnia.
A jégcsapok sorban lehullnak,
merem magam kitárni itt,
a szél bármily dühödve fújhat,
a pusztulás kívül marad.
Köszönjem? Ó kinek köszönjem?
Megtenném én akárkinek,
ki így körülvesz, kedvel engem,
épít nekem tetőt, falat.

 

 

 

Ars poetica

Poéta, légy szemérmes!
a Bíráló kívánja.
Az asztalod fiának
írj, hogyha nem közérdek.
Ha megnyúzgál az élet,
és nyögsz, hogy sírva lázadsz,
vagy szédítő magányod
verméből társ után zúgsz: –
tedd asztalod fiába
(mit gondolsz: érdekel mást?) –
Ó régi, régi költők,
Sappho, Horác, Catullus,
Petrarca s annyian még,
s ti újabbak s ma élők
(például Berda József)
a téres égi ország
virányain s a földi
kövek között! szegények,
piruljatok – ti –
privát-dalok szülői,
kik korcs pulyáitokkal
előmerészkedétek:
a Bíráló mogorván
csóvál fejet reátok.
Vigyázat, fő az illem
s diszkréció! mi rád és
egy lányra tartozik csak,
egy lányra vagy barátra
vagy tán magadra éppen,
és rátok tartozik csak,
minek megírni versbe,
s minek kötetbe rakni?
vigyázat, fő az illem!
Poéta, légy szemérmes,
csak állig öltözötten,
fésülve és kinyalva,
szabályos gesztusokkal
lépj a világ elébe.
A Bíráló kívánja:
élményeid szitáld meg,
s csupán közérdekűből
faragd eztán a verset,
ha tetszésére vágyol.
Poéta, árva társam,
hová, hová jutottunk?
Befognak, mint az ökröt,
hasznos dologra fognak,
befognak mint az ökröt:
a bambaságuk durva
igáját ránkakasztják.
Poéta, árva társam,
a Bíráló kívánja:
rúgjuk dacos sarokkal
a port bolond szemébe,
s zengjünk azért is arról,
szép dalt azért is arról,
(figyelj rám, Berda József!)
mit ettünk tegnap este,
mitől volt hasmenésünk.
 

(1953)

 

 

 

Szocrealizmus

Elsüllyedsz, ha a lábad elé nem nézel. A tájék
dús ürülék-halmok temetője. Ni, moccan is! Ó, csak
patkány, semmi egyéb. Nyisd már a kaput! – Kinyitottad,
vagy helyesebben: – volna, de nincs mit nyitni. Az udvar
gyim-gyom, bűzlő trágya, szemét. Csipás eb ugat meg,
menni se tud. Kukkants be az ablakon! Ájulatos szag
vág orron. Ha szemed jó, látsz is bent valamicskét,
hallani hallhatsz: aggastyán nyöszörög, csecsemő rí,
férfi morog, mocskos-nyűtt szalmacsomó a sarokban.
Jaj, jaj, mennyi nyomor! hagyd abba, elég az örömből!
Reszket a szív, a gyomor. –
 
S jön a Tárgyilagos, jön a Józan,
„föltár”, „megmutogat”, „rögzít”. Már kész is a Nagy Mű,
olvasd: „Illatosan kígyózó erdei ösvény
fut ki a rétre, bokám fűszálak, zsenge virágok
csókdossák. Idelángol a kastély tornya a dombról,
rácsos díszkapun át lépek be az isteni parkba,
mint parkett-padló, oly tiszták, szépek az utak,
boldog gyermekhad kurjongat, mászik a fákra,
itt egy férfi mereng békésen, amott gyönyörű hölgy
bámul az erkélyről a kicsikre, satöbbi, satöbbi…”
Így ír hát ama Tárgyilagos, dokumentumot így szül.
Csak törölöd szemedet, nagyokat csípsz tenfarodon: tán
álom, szédület ez? Másként van-e lény, aki érti
hogy s mint történt, mint vesz az alja-mocsok ragyogó mezt,
hogy lesz hó a koromból, gyöngy-patyolat csunya sárból,
áldás átokból, betörőből angyal?
 
    A válasz
könnyű, tárd ki füled s jól véssed agyadba: a bűvös
égi varázs, e sereg csoda anyja: a szocrealizmus.

 

 

 

Már köpni is

Szatíra? Vagy csak epigramma?
Lenne mindkettő égi manna
De már köpni is elfeledtem
nemhogy ezekhez volna kedvem

 

 

 

Gyöngéd vizit*

Volt sógorom („volt”, mert meghalt szegény)
jó papként élt korai s végzetes
betegség-okozta haláláig,
méghozzá jó katolikus papul.
Viszont alig merném állítani, hogy egyben
jámborként is a szó szokott
értelmében (lásd: öregasszonyok).
A katolikus jelzőt sem sokan
tennék nyugodtan a „pap” név elé.
De én megesküszöm, ha kell,
hogy jó pap volt, ahogy
a keresztények (keresztyének) Úr-
istene papjait képzelheti.
Ennyit jogom van kijelenteni,
mert a nagy Nyájba (bár más pásztorok
alá), én is csak beletartozom
Kálvin-hitemmel s nagyjából tudom,
a fő-fő Pásztor mit s hogyan szeret –
Történt egyszer – de hogy pontos legyek,
előre kell bocsátanom: szegény
sógor valamiféle rendhagyó
új-ősi szerzetesrend tagjaként
indult a pályán: napi kétszeres
étkezés, deszkán-alvás, szigorú
hallgatási fogadalom, alig
alvás, kemény munka, imádkozás
és más nyalánkságok, (mint mondaná a szleng).
E szerzetet feloszlatták, akár
a többit, internálótáborok
fogadták őket, bár… nem folytatom
egy szó mint száz: a sógor megszökött,
hozzánk szökött, és ott elrejtezett.
„De a Nagy Gazság Kicsiket Fial”
Valami lelkes jóakaratú
„a Szeretett Vezért” „a Bölcs Atyát”
féltő szomszéd a rendőrségre ment
e szörnyű bűntettet jelenteni.
Hát egyik éjfél-tájt nyolc-tíz dali
legény a házat körbevette, néhány
az ajtónknak rohant, és verni kezdte,
míg én mezítláb, és hosszú, fehér
hálóingben ki nem mentem s kinyitottam.
Igazolványt (?) és valami papírt
lobogtatva vagy három-négy vitéz
betódult.
betódult. A szegény sógort hamar
elkapták aztán adj neki! vadul
fölforgattak mindent, miközben én
mezítláb, hálóingben ott valék
mellettük (mert úgy rendelték), hogy a
törvényesség betartassék, mivel,
ha tán egy fürdőköpenyt, lábbelit
fölvenni mennék, könnyen meglehet,
hogy közben a rendszert megingatom.
Az egyik éber közben boldogan
föllelte a levélcsomót, amit
Itáliából majd félév alatt
ifjú nejemnek írtam: túl-tele
szerelemmel s lelkesedéssel a
csodákon – pátoszos, de részletes
beszámolókat.
beszámolókat. Egy perc és a dús
fejekben készen volt az épület:
„Pap… szökevény… Róma… római
pápa… köteg levél… szervezkedés
a hatalom megdöntésére… tiszta ügy,
hogy őfőszentsége, a Pápa Úr
mint reformátust engemet szemelt ki
gaz terve cinkosául”
gaz terve cinkosául” Úgy körül-
belül reggel négyig tartott a szép
vizit, aztán egy forma-űrlapot
löktek elém aláírásra, és
a sógort a levelekkel s mi más
egyébbel, azt már nem nagyon tudom,
elhurcolták.
elhurcolták. A sógor hónapok
múltán szabad lett, ám leveleim
végképp elvesztek, s velük bennem is
sok minden s nem lett meg többé soha.

 

 

 

Történelem

Ágak szelek zúgása kutyafalka
falánk űzés őrült űzettetés
a kutyáknak vérszomjban leng a farka
árad hullámzik dől a rettegés
Vérre készülnek buckák fűcsomók
a föld pokolszáraz de bőven inna
Majd öntözik fölhergelt bősz kopók
nyulak vérét fröcskölve dombjaikra
De csak nem pezsdül a halott terep:
nem sejti mi veszett el a világban
úgy véli jut még neki is szerep
s teremhet mint egyszervolt hajdanában
mikor falkák ritkábban jártak itt
s élet nőtt mindig a halál nyomában

 

 

 

Születés

Reggel felé történt az első alkalommal is a ház a falak ugyanazok
persze nyilván festettek azóta esetleg itt-ott renováltak
arcok serege tűnt fel és el hangok serege tűnt fel és el
most nem látszik és nem hallatszik semmi belőlük
A gyanútlan gondolhatja hogy a két iker-láncszem közvetlenül egybekapcsolható
a nem-gyanútlannak ilyesmi eszébe se jut
tudja hogy csak hosszúsoros versek rímeiről lehet szó
rímekről amelyek egyikétől a másikáig
villámlások örvények riadalmak
harci terepein át vergődhet el csupán a vers
Hosszúsoros versek rímei – ezúttal félig-tiszta rímek
hisz félig-azonos a szótest
hisz félig-azonos a szótest De mindezt csak a nyakig-érdekelt
szemlélő szemlélheti így
akiben nyom nélkül nem marad semmi sem
s valamennyi külső és belső érzéke
tömegével teremti a különb-különb rímhívókat
Volt újszülött s most újszülő
a kétfajta fájdalom és öröm milyen egyfajta
sírása csap a nyitott ablakon ki
az öreg-öreg vadszőlők közé
amik a kettőt könnyen összekeverik

 

 

 

Jótanács

Ha verset írsz máshoz ne menj csak őhozzá:
ő megtanít miről s miképpen írhatsz jól
ő megtanít: ne kend be oktalansággal
a szép papírt hisz arra semmi szükség nincs
s a nemzetgazdaságot károsítod
ő megtanít lám engem is szíves volt már
figyelmeztetni szörnyű tévedésemre
midőn – bolondul – verset írtam kínlódó
nejemről jóllehet helyesebb lett volna
helyette gyorsan elszaladni orvoshoz
s injekcióval megcsitítani fájdalmát
elvégre… ésatöbbi
elvégre… ésatöbbi Nos ha például
örülsz vagy búsulsz lelkesülsz vagy irtózol
lábodra hágnak tisztelettel illetnek
eztán ne tollat szedj elő és verset költs:
a rációhoz ésszerűséghez fordulj
latold meg: mit csinálni itt előnyösebb
és azt csináld Verset csak akkor írjál ha
nincs jobb dolgod ha tenni mást már nem tudnál

 

 

 

Végül

Ej! Ne az én dolgaimat
ne ami belőlem szakad
tarka a világ rengeteg
ebből többet remélhetek
Belsőm mint ásott-kút-fenék
iszappal bélelődve rég
s ha a vödör mélyebbre ül
vastagabb puhába merül
Kint egyetlen tenyérnyi hely
(ki nem hörpinthető kehely
más kép: agyonzsúfolt bazár
hol minden szem kellőt talál)
Mint kinek van hozzá szeme
hogy mit kell észrevennie
hogy mint kell megmutatnia
hogy mennyi ott a nagy csoda
Jobb lesz – görbén mint a hurok
görcsben magamba fordulok
Fáj fáj eljött az ideje
valamit próbálni vele
Másként mind nyersebben remeg
s a szó lassacskán megreked
végül végképp elnémulok
mint kit gyilkos torkon fogott

 

 

 

A fű

 
„A fű vagyok; mindent betemetek”
C. Sandburg (Szabó Lőrinc ford.)
 
A fű alól is a virág
még a sírárkok közül is
A fű a fű nem a tömeg
a fű a fű a szürkeség
a sokízű a sokszínű
lelkek alján mint por
leülepszik
leülepszik A fű a fű
nem a tömeg: a millió
egyetlenből támadt sereg
mely együtt több százszorta mint
az egyek szimpla összege
a fű a fű a számtani
művelet tárgya
művelet tárgya Betemet
lehet hogy mindent betemet
a fű de mégse győz a fű
mert valahonnét mag röpül
s a fű közül virág bomol
s a fű a fű akármilyen
hatalmasnak látszik csak a
virág ad értelmet neki

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]