|
Az élő Nagy Lászlónak
Laci, kedves Laci, Nagy László! Betöretlen csődör, fehér galamb, fatörzsben villám-reccsenés, rigó-ének, fészek-tenyér, kalapács-ököl – –
Most fonákoddal fordultál felénk, csak azzal; s most először, s immár tudhatóan egyetlenegyszer.
Jaj, gazdátlanná váltak törvényeid, s váltál nekünk patává, ököllé, reccsenéssé, nekünk, akik nagyon szerettünk.
De Nagy László nem fog sokáig bizonytalankodni. Mert erős maradt megingása ellenére is, és hamarosan úrrá lesz megint törvényein. S attól fogva mind az idők végeztéig csak a színét fordítja azok felé, akik szeretik: a csődör bársony-száját, a tenyeret, a rigó-éneket.
Az is ki fog derülni, hogy a vízszintessé tehetetlenült test, a temetés, a sírások, jajgatások nem is voltak igazak. Vagy ha valami mégis igaz volt belőlük: az kevés, jelentéktelen, elhanyagolható.
Történt viszont valami sokkal fontosabb. Egy új állócsillag jelent meg az égen. S aki ismeri a csillagokat, tudja, hogy ez a csillag egyidős az Univerzummal s egyidős is marad vele.
|