Vissza halott anyámhoz

 

 

 

 

Félig értem

Fölvonulnak kik rám hatottak:
valóságos vagy ál-halottak
kik süllyedvén időbe-térbe
elpártoltak utam kimérve
Többüktől a verset tanultam
többüknek jóbarátja voltam
többük gáncsolt ahogy tehette
többük körüldicsért helyette
többük csábított mert akartam
többnek csábítatlan maradtam
volt ki ha elment vitt magával
mást én űztem szóim fagyával
megint mást szédülten kívántam
de fölkopott gyakorta állam
– Most már ha jönnek bármifélék
a régi brancsnak vége végképp
mint féligismert társaságot
fogadom a ma-új világot
melyben a szót is félig értem
s csak félig érthető beszédem

 

 

 

Hol vagy W. S.?

Sándor hol vagy? Hol vagy barátom?
Hogy föld alatt azt nem hiszem
Nyilván lebegsz egy lepkeszárnyon
virágkehelyben rejtezel
Most már kedved szerint mozoghatsz
járhatsz amerre jólesik
akármilyen dologba foghatsz
tilalmak nem keresztezik
Közelről nézheted mit itt még
a folyton égő képzelet
bár tisztességgel tette tisztét
a lényeghez nem engedett
Meghaltál? Meghaltál valóban?
De éltél-e? Oly kis küszöb
és oly kevéssé láthatóan
feküdt két létformád között
Mi persze kik még itt maradtunk
sopánkodunk: „Mily veszteség!”
Értünk vállaltad és miattunk
ez érthetetlen rémmesét
Milyen roppant ritkán nevettél
ritkán éltél mint mások úgy
e másságért meg is fizettél
dúltak kint-bent nagy háborúk
Most béke lett kint-bent s örökké
Örökké? Nincs-értelme szó
s számodra nem lesz soha többé
efféle meghatározó…

 

 

 

Káptalan u. 6.

Martyn Ferencre emlékezve
E házban lakott itt…
A csöndes kapualjból
felcsöngetek s mihelyt
nevem bemondom íme
már roppan a falépcső
s a kézműves belülről
ajtót nyit s üdvözöl
aztán átfogja vállam
és kísér fölfelé
A lépcsőfordulóban
egy vitrin s benne néhány
tányér és tál remekszép
kerámiák a mester
a kézműves kezéből
Majd fent régen ismert
kicsiny de óriás
szobrok jobbára gipszből
A fogadószobában
a kézműves leültet
s mert látja átkacsintok
a műterembe „Hát most
épp ezt csinálom” int a
festőállvány felé
S lépünk is már a képhez
Én elbűvölve nézem
a kézműves meg engem
s miközben széles ívű
karmozdulásokat tesz
s hol rámmered hol a
kibomló képre egy-egy
szót szól vagy dünnyög inkább
Majd megbékül szeme
s arcom fürkészve már-már
diadallal tekint rám
Végül előszedi
a fal mellé rakott
újabb vagy épp legújabb
festményeit s lejátssza
mindegyiknél szokásos
fél-pantomimjait
Következőben ismét
asztal mellé ülünk és
szeszélyes kanyarokkal
megindul a beszéd
Ő most is szűkszavú
hallgat hallgat s figyel – –
(Ó jaj! csak múlt időben
többé csak múlt időben
csak úgy jó múlt időben
csak emlékként csak úgy jó
ó jaj! csak múlt időben)

 

 

 

Csanádi Imre elszólíttatott

1991. február23-án
(Gyászjelentés)
Te Imre hát mi lett veled?
Odalettél? Kisercegett
benned az a csöpp láng is ami még
pislákolva melengetett?
Te Imre s mit tettél velem?
Jól most mikor viselkedem:
ha morgolódom lázadok
vagy csak tudomásul veszem?
A távoli (a közeli)
jóbarát üzeni:
hiányzott leveled
a szokásos karácsonyi
Hiányzott bizony nagyon
hisz oly puhán oly vastagon
takart be mindig mindenik szavad
hű betegem hű orvosom
De hát sejthettem-e
Messze voltál ide
s elfoglalt engem is sereg bajom
közvetlen kényszere –
Nézem fényképedet
szálas hajú gyötrött fejed
Volt-e vajon még annyi szál hajad
amennyit a fájás kitéphetett?
Te Imre most mégis nagyúr
lettél másíthatatlanul
állsz fekszel: ennél többet és tovább
erőd nem vékonyul
Széjjelhullsz bennem s egybeállsz
kizársz magadból s visszazársz
meggyűlöltetnek elcsábítanak
nem hozhat változást
Játszol illegeted magad
ami tetszik mindent szabad
pótolhatod kedved szerint
mulasztásaidat
Ó mily sokan
eltűntetek!… Túl már ki van?
Sorolgatom: egész csapat!
Bújnék közétek szinte boldogan
Te Imre bármilyen
vásárba jutsz kérlek figyelj:
legalább fél szemmel nézd a kaput!
(Lassan nekem is menni kell)

 

 

 

Sirató

É. T.-nek búcsúzóra

 
A nagy család tovább apadt –
Szegény öcsém! szegény öcsém!
Csak tudhatnám csak érteném:
Mi történt? Hol vagy? Mid maradt?
Ügyes kezed ijedt szemed
nem néz többé és nem mozog
Mi lesz? Hisz én is indulok
Találkozom-e még veled?
Folyton maróbban szúr belém
ha eltöprenkedem kicsit:
lehetett volna máshogy is
mondjuk hogy nem ismerlek én
Szegény öcsém szűk ötven év
(millió éve hogy vagyunk)
Előbb-utóbb eggyé fagyunk
Mért keressük egymás kezét?
Sírhatnékom van – Oktalan
Néhány év és elpárolog
az ilyes érzelmes dolog
és fekszünk végképp boldogan

 

 

 

Föltartom kezem

A 80 éves Kiss Tamásnak

 
Körülöttem közelben három ember…
Tűnődhetek:
Isten? véletlen? törvény? micsoda?
Ha szélesebben suhint a kasza
a három négyre nő
és a negyedik én leszek
A holdon leszálltak: tudom
a génekbe kés vág: tudom
sokakban holtak szíve él
acélt nyes testetlen sugár
tudom tudom tudom
És ugyanakkor napra-nap
növő zavar gyámoltalanság
ámításra se jó halandzsák
tőlem másnak mástól nekem
Megoldás?
Föltartom kezem

 

 

 

Családi haláleset

Most itt vagyok megint Atyám
halottam van kihez mehetnék?
Elbóklásztam figyelj reám
megnyugvást új kedvet szeretnék
Értelmes célt tehát utat
és belátásához parancsot
ne fűtsön rongyrázó tudat
emelj a tenyeredbe s tarts ott
Igyekszem hinni esküszöm
nekem válnék hasznomra főleg:
én kínlódom én küszködöm
nyomorult rabja az időnek

 

 

 

Üres

Üres az ég és üres a világ
az ösztön bútorozza be
Tompulnak csúcs-sarkos tragédiák
tűnik a szív hidege
A kegyelet itt átkozott
csak ami a vagyont szorozza
tehát konyhára pénzt hozott
csak annak van becsülete
Próbáltál a ráncok a tört térd
a kihagyó agy ellen
aki szemed s tested közé
aki sorsod s szemed közé
fátylat tartson befedjen?
Hullanak a hervadt napok
üres mind és kegyetlen

 

 

 

Elvégeztetés

Az éhség és a szomjúság –
Kialudt bennem mind a kettő
Pedig nem másult a világ
Valami halványan derengő
pisla fény – drága reszketés –
iparkodik belül csupán:
emlék-ébresztgetés
Föl-fölráz és tudom hiába
fejem alákonyul sután:
ez a végső híd éjszakája:
az Elvégeztetés

 

 

 

Vajon?

Kezdeni? Mit? Még több nőt, férfit kötni magamhoz?
Hogy még több szálat kelljen eloldani majd?

 

 

 

Mit mondana?

Milyen lenne mit írna mondana
Csokonai Petőfi Ady Endre
vagy József Attila e korba ha
még élne?
még élne? „Jobb volt jobb lent a csendbe!”

 

 

 

Visszajött P.

Kell Petőfi és kell az ünnep
s hol Petőfi – ott mindig ünnep
Ostobák voltak elcsalói
hétköznapivá koptatói
Az ünnep nem halt meg vigyázva
beköltözött egy tiszta házba
S ott várta hogy őszinte szókkal
előhívják jóravalókkal
Petőfi arcát úgy mutatták
ahogy kis kóklerek tanulták
Verseit úgy rakták csokorba
miként fondor szándék akarta
S ő csak nézett és tőr-szemével
átszúrt álarcon maszka-képen

 

 

 

Hol van Ady Endre?

Szájon, könyvben, polcra rakva,
verseit, sorsát erre-arra –:
ne ott keressük Ady Endrét,
ahol csak volt, csak múlt, csak emlék.
Ott élő, mert él, most is, él benn
a lények, a tények szövetében,
szem-villanásokban a gonoszra,
indulatokban a porosra,
vivátokban a jobbra újra,
hevekben, marsot harcra fújva,
társpillantásokban a nőkre,
örök adókra, elvevőkre,
fészek-vágyásban, nem hunyóban,
folyton bujdokló bújdosókban,
rettenetes, zúzó ökölben,
békesség-termő, csendes ölben,
szótlan kérdés-feleletekben,
mélységekben, felületekben,
vállhoz feszült baráti vállban,
tömegbe vegyültben s kiváltban,
gyöngében, kinél nincs erősebb,
félősben, kinél senki hősebb,
ahol – sárban vagy fellegekben –
ott mozdul még (vagy már?) az ember.

 

 

 

Kölcsey visszagondol a „Vanitatum vanitas”-ra

Fáj mindenem
(Nem a testem
valami többnyire szívnek hívott de nem szív)
Vastag vas-szürke felhők
rohannak át rajtam sűrű sorokban
kívülről nincs nyomuk
Összegörnyedek (meg se moccanok)
Ó egyéb miatt vagy épp emiatt
gyötörnek éjszakai fölriadások napközi ijedelmek?
De ha már így van rend legyen
Jó hogy rájöttem: hiábavaló
Akartam másokat akartam magamat
a föld színénél kissé magasabbra
legalább annyira hogy talpaink alól
ne por bufogjon föl lábujjaink közt
akartam másokat akartam magamat
úgy dirigálni
hogy a sommázó vélemény
kénytelen legyen embereknek mondani
És még sokat akartam
másoknak és magamnak
tenni esetleg csak megmagyarázni
Például azt hogy
„Pára minden pompa s ék:
Egy ezred egy buborék”
Vagy:
„Kártyavár légállítvány
Mindenféle tudomány”
Vagy:
„Kezdet és vég egymást éri”
Vagy:
„Bárminő színben jelentse
Jöttét a vándor szerencse,
Se nem rossz az, se nem jó:
Mind csak hiábavaló.”
Nem sikerült iparkodásom –
Vagy sikerült? – nem is tudom
Mert egy térben s időben
fondorlatos terepen
végiglátni igazmondó szemekkel
vajon nem a
sikerek sikere-e
maga is?

 

 

 

Dolgára megy

Szépen levetkőzöm s átöltözöm
hálóruhába… Így lesz holnap is
holnapután és azután is…
De az „után”-ok már „talán”-ok
ez a mostani is lehet „talán”
mert csak egy botlás egy ütés a szívre –
Néhány napig központ leszek:
ilyesfélét még nem csináltam –
Majd mindenki dolgára megy

 

 

 

Húsz-harminc

Így lesz tudom majd akkor is:
senkinek sem hiányzom
(Vagy szenvelgés ez? Húsznak-harmincnak talán?)
A mozik színházak sőt kabarék
éppúgy játszanak mint nemrég mikor
te mentél el kedves rokon
akire most sűrűbben gondolok
s legföljebb kissé élénkebben él bennem
mint amikor még testben élt
A kórház-kert juharjain
már ott csüggnek a kis propellerek
bár zöldek még s csak csöppet súlyosak
ezért még nem is készülődnek útra
Mikorra majd megérnek s majd mikorra
nyugodtan vetik le maguk s pörögnek
a földig
akkorra tán én is betársulok
valamelyikhez
s elindulok vele
s itt minden megy tovább
s ahogy mondtam
talán húsz-harminc embernek fogok
hiányzani

 

 

 

Se föl se le

Ha kilépek: se föl se le
a mérleg egy helyben marad
nyerés vesztés nem jár vele
úgy múlik mint szokott a nap
mint a nagyvilágban szokott:
itt győztesen ott rongyosan
lesz áldott és lesz átkozott
lesz boldog és boldogtalan
Az égen felhőtörmelék
a földön egy-szemernyi sár
nem csúfos ám csöppet se szép
semmi többlet és semmi kár
A nagy világ-statisztikán
nem változik meg semmi sem
kilépésemmel sem hiány
fölösleg sem lesz úgy hiszem

 

 

 

Szegény Lady

Szegény Lady bolond kutya ki olykor
kedvem dühvé ugattad
egyetlen vakkantás se jön ki többé
„fogaid rekeszéből”
Egy kiskocsin eltolt hajnalban innét
– nyilván valamilyen dögtemetőbe –
egy közömbös pofájú csúf alak
Így aztán nem történik már soha
hogy ugatásod
figyelmeztető forte-ja után
kisvártatva majdhogynem biztosan
fölberreg a kemény
csengő a bejárati ajtóm fölött
és megremeg a gyomrom
(mert mindig így volt s van ma is
ha idegen jön) –
Két füled még sokáig
szúrja a levegőt
mikor kinézek
s meglátlak ólodból hason kilesni

 

 

 

Vissza halott anyámhoz

Változtak-e szokásaid
már réges-régen holt anyám?
Vagy úgy fogadnál ha megyek
mint olykor egy-egy délután
amikor kint vártál a kő-
lépcső legfelsőbbik fokán?
Én csöndesebb lettem kicsit
már nem volnék oly lobbanó
ha szádból bár szándéktalan
de vádaskodva dőlne szó
Már jól tudom mi mennyit ér
és hogy mi hiábavaló
Szaglásom félig elhagyott
de kedves arcod illata
orromban egyre vastagabb
s mind sürgetőbben hív haza
és nincs más otthon nyugtatóbb
nincs más mint a szülőanya

 

 

 

18 + 55

Ki lőtt közénk? Alig vagyunk
Hová lett a csikó-csapat?
Tízegypáran iparkodunk
pótolni mind a hatvanat
Néhánya írt még többje nem:
félig vagy végképp elveszett
Meghalt névvel vagy névtelen
rosszkedvű tabló része lett
S mi itt? Rokkant ki így ki úgy:
öt év csúnyán elbánt velünk
Magunkkal vívtunk háborút
Egymásra félve ismerünk
Lám ez szegény itt mintha a
saját árnyéka volna csak
Az meg hadar: zavart agya
kelésként olykor fölfakad
Amaz riadtan sántikál
szégyelli bár nincs rá oka
Úr lett a test: bármit csinál
van csúfolódni is joga
s hogy megkopasszon arra is
az arcra foltokat tegyen
görcs álljon kézbe karba is
ne bírjanak moccanni sem
Tizennyolc s hozzá ötvenöt
Ki lőtt közénk? Hányunk maradt?
Jól tudta dolgát bárki lőtt
Ki éri meg a hatvanat?
Ne érzelegj! Ne is dacolj!
Kövesd inkább Babits szavát
Kérdezz mint ő s ne válaszolj
A fű a fű… Úgysincs tovább

 

 

 

Steve

Csak mástól, csak hírből tudom
hogy az utolsó éveket
lakókocsiban élte. Nem szegény-fokon,
sőt épp, mert bátran élhetett
fő-hobbijának: szinte folyvást
úton volt, s így otthont talán
nem is kívánt úgy igazán,
s félt is hogy tárgyai lefogják.
Vagy mert sosem volt otthona
(rokon család nevelte fel),
vagy mert alig tartotta a haza
és szó nélkül engedte el.
S ha mégis lett lakása végül
csak épphogy, és csak mert szokás
meg hogy a postát a lakás –
Cím is lehet címzettje nélkül.
Haza jött olykor s hidegen
ítélt holtak s elevenek
fölött, hasonlítgatta ridegen,
hogy másutt… s hogy mik milyenek
s hogy itt gyalázat és hogy eztán
lábát többé be nem teszi,
s ha elmegy, csak azt élvezi,
hogy képes volt átélni tisztán.
De újra jött és újra jött,
és váltig méltatlankodott,
holott a konkolyok között
talált egy-egy termő magot.
Jött minthogy csak dühét kiadja.
Ám furcsán csillogott szeme:
fordult szavának ellene
és szelídült mindegyre útja.
Holtan lelték nemrégiben
készült pedig megint haza.
Porait szétszórták mivel
így kérte végakarata…
Steve Pista onnét a halálon
akárhol vagy: egy porszemed
ó bár elhoznák a szelek
ó bárcsak, én szegény barátom!

 

 

 

Thinsz Géza halálán tűnődve

Amikor megjelent a végső elszámolásra
amelyen fölsorolta mit tett mit nem amit
meg kellett volna tennie de nem tett
vagy nem kellett volna sőt szabad sem volt
hogy ki előtt felelt fogalmam sincs viszont
ha el kell képzelnem: nyilván a Legfőbb Úr előtt
De azt még elképzelni sem tudom
milyen nyelven történhetett a vallomás
vagy milyen nyelven hallgattak mivel
az is lehet hogy ott a szó fölösleges
mert Aki megmér tud minden kis részletet
s aki megméretik rájön hamar: nem érdemes
szavakkal mondatokkal elbajlódnia
mert ő még éppencsakhogy kezdené
s a Másiknál már a pont is helyén van
Mégis makacsmód föl-fölötlik bennem
hogy a két nyelv fölényes tulajdonosa
(szelíd szolgája) mint köszönt
melyik nyelven jelenkezett a végső
elszámolásra…

 

 

 

Búcsú két hangra

K. E. építész halálára
Hát újra búcsúztatnom kellene:
majd félszáz év hogy itt éltem vele
Barátom volt most rákerült a sor
Már nem is izgat mint esett s mikor
Mondhatnám a szokásos kegyelet
gép-szavait hűlt hullája felett
hogy benne szó kevés legyen ha lesz
s mint gyászjelentés-űrlap: – félüres
melyen a szem átsiklik s meg nem áll
csak ott hol már órát s napot talál
Mondhatnám de nincs kedvem erre se
búcsú? búcsúztatás: cécós mese
Meghalt hát meghalt nincs hozzá közöm
„Ma nékem, holnap néked” – dünnyögöm
Sőt… búcsúzás búcsúztatás helyett
élesztek illetlen emlékeket
például hogy mi: két vidám legény
hipp-hopp és már egy asztal tetején
vigasztaltuk a bús asszonyokat
akiknek férje soká elmaradt
(volt akié örökre volt olyan
akit vártak s meg is jött boldogan)
s ilyesféléket… Gazdag esküvőt…
disznótort… sok órát elmélkedőt
Így volt… S benned? A rogyó hús a csont
őriz-e még valamit ami volt?
Talán beszélsz de nyelved mint a szél:
hallom s nem értem hogy miről beszél
Ha volna műszer megmérhetni hogy
benned belőlem mit találhatok
megdöbbennék: űr üresség üres
látnám: a műszer semmit sem jelez –
Barátom: cirkusz mégis szenvedek
szám nevetésre áll s könnyem pereg

 

 

 

Vita Illyés Gyula Színész-barátaim c. versével

A költő 90. születésnapjára
Szél nap a test nedvei vér inak
izmok zsigerek szervek lüktetések
sejtek regenerálódó ereje
pigment a szőrszálak hagymáiban
bőr-rostok kéz- és lábizületek
gerinc-csigolyák fogzománc
szemrugalmasság dobhártya ujj-begyek
cáfoljátok hogy „Meg kell halni”!
Lehetetlen hogy aki mindig
megszólalt mikor szólni kellett
egyszercsak soha-soha többé
Lehetetlen hogy hetven-nyolcvan évre
szabályozza a törvény hogy utána
már csak analógiák kezesítsék
Lehetetlen hogy a tízmillióval
együtt nyögő zúgó örvendező
valaha közömbös legyen
Lehetetlen
ó lehetetlen!

 

 

 

Állócsillag

Az élő Nagy Lászlónak

 

Laci, kedves Laci, Nagy László! Betöretlen csődör, fehér galamb, fatörzsben villám-reccsenés, rigó-ének, fészek-tenyér, kalapács-ököl – –

Most fonákoddal fordultál felénk, csak azzal; s most először, s immár tudhatóan egyetlenegyszer.

Jaj, gazdátlanná váltak törvényeid, s váltál nekünk patává, ököllé, reccsenéssé, nekünk, akik nagyon szerettünk.

De Nagy László nem fog sokáig bizonytalankodni. Mert erős maradt megingása ellenére is, és hamarosan úrrá lesz megint törvényein. S attól fogva mind az idők végeztéig csak a színét fordítja azok felé, akik szeretik: a csődör bársony-száját, a tenyeret, a rigó-éneket.

Az is ki fog derülni, hogy a vízszintessé tehetetlenült test, a temetés, a sírások, jajgatások nem is voltak igazak. Vagy ha valami mégis igaz volt belőlük: az kevés, jelentéktelen, elhanyagolható.

Történt viszont valami sokkal fontosabb. Egy új állócsillag jelent meg az égen. S aki ismeri a csillagokat, tudja, hogy ez a csillag egyidős az Univerzummal s egyidős is marad vele.

 

 

 

Áprily-gemma

 
„s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély”
(Áprily Lajos)
 
Belénk rakódnak
hegyek völgyek folyók
tündéri tájak
s ha kiszakadnak
nem csitulva fájnak
Mellünkbe tág űr
ver tanyát
mint aki veszt
szülőanyát
Ha álmodunk
gyakorta álmodunk velük
és úgy akár
mint még a gyermekük
Havas-fehér lehet
szakállunk és hajunk
a régi tájban
hipp-hopp otthon vagyunk
Titokzatos:
ahány táj annyi Erdély
költő tanít
higgy néki
s nyertél

 

 

 

Szavak

 

„Nyelvéből kiesve: létének céljából is kiesik az ember”.

Sütő András:

Engedjétek hozzám jönni a szavakat

A szavak… Rongyos, üldözött
kölykök rossz felnőttek között.
Kölykök: félénk-riadt sereg,
bújkálnak és menekszenek.
S hol itt, hol ott fülük, szemük,
karuk, lábuk – les mindenük,
hogy meghallhassák, amit a
Mester beszél, a Szó ura,
kinek varázshatalma van,
s elém tud állni biztosan,
ki látja, hogy e védtelen
nyájat sarcolják féktelen,
de tudja azt is: érzi ő,
hogy ők az egyetlen jövő,
s róván a rossz felnőtteket
Engedjétek, – szól – jöjjenek
hozzám e gyermekek, hiszen
ki nem lesz, mint most ők, ilyen,
meg nem kaphatja semmiképp
az én országom örömét.
Engedjétek hát, jöjjenek
hozzám e gyönge gyermekek,
én számból nyújtok enniük:
erőseknek kell lenniük,
hogy épségben megérjenek,
teremtő kedvvel éljenek.
Száz év, ezer – maradjanak,
szépülve szaporodjanak,
s egy pillantás elég legyen,
hogy fölnyíljék az értelem
bennük, bent, mélyen, mint ahogy
akikben egy-vér szív dobog,
s eltéphetetlenül fog át
a szó, a szó, a drága pánt.

 

 

 

Európa

Gyámoltalan szavakkal Európa
nem mertem hozzád szólni soha-óta
Vitézkedtem itthon szidtam dicsértem
hetykélkedtem beképzelt küldetésben
A mérce: mércém a számomra jó: jó
becsültem azt ami hozzám hasonló
De lassan rájöttem: hogy öncsalás volt
mert Európa bennem lakva társ volt
Hisz belőlem is ó kínok sajognak
vagyok látó szeme szegény vakoknak
akik jöttek mind többen hogy e földet
belakják végig – majd gödrökbe dőltek
mint én fogok maholnap Európa
senkinél sem méltatlanabb lakója

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]