Magunkba
Engedelmesen sietnek utánam |
nem űzöm őket nem is agitálom |
a milliárdnyi tér-változatokban |
időlehetőség úgyis csak egy van |
|
Mehetek vagy maradhatok – ahogy jó – |
hegyekre fölmászó völgyekbe hulló |
vagy araszolva sík földön igyekvő |
lehetek lustán félig-alva fekvő |
|
De az idő büntet ha elfecsérlem |
porszürke perce sincs hogy újraéljem |
s a finom morzsácskákat is dörögve |
befalja a „volna” és „semmi” gödre |
|
S az én utam (az emberé) egyetlen |
másolhatatlan és követhetetlen |
s ha együtt koppan bárkivel a lábam |
fényévnyi távolságban jár utánam |
|
Fiatalok tudjátok meg: hiába |
be vagytok és ki van mindenki zárva |
ahogy én is… Nincs két egyforma ujjunk |
mire való hogy folytatást hazudjunk |
|
Minek mímelni egybetartozásunk? |
Magánzárkás az itt-tartózkodásunk |
Egymást akár fuldoklásig szorítva |
vagyunk holtig magunkra nyomorítva |
|
|
|