Hiába
Ó menthetetlenül idevaló, te. |
Ó menthetetlenül idegen, én! |
|
Akárhány év mocskával szívemen, agyamon, |
akárhány év mocskával érzékeimen |
nem tudok a dolgok szemébe nézni, |
nem ismerem már az emberi nyelvet. |
|
magam kérdezek s magam felelek. |
|
Pedig azt hittem, sikerül – |
Ó menthetetlenül idevaló, te, |
olyan okosan szólítottál, |
olyan okosan éltél és mutattad |
látni az édes húst az arcon, |
s nem a gúnyos csontot mögötte, |
a csontot, mely az enyészet után is |
feledtetni a test csodáját. |
|
olyan okosan kezdtél gyanakodni, |
s olyan okosan fordítottál hátat – |
|
Neked: nap a nap, virág a virág, |
kacaj a kacaj, csók a csók, |
|
Ó menthetetlenül idegen, én, |
a szörnyeteg vázát kutattam |
akárhány évem mocskát döntögettem. |
Olyan okosan kezdtél gyanakodni, |
a fénybe néztél, nem a ködbe, |
s tagadva csóváltad fejed |
|
legalább ez az ámítás belőled, |
s maradjon sajgó ragyogás |
hasztalan oktató kép arról, miként hibáztam, |
felhőtlen, drága csevegés |
iszonyú csöndem falai körül, |
melyek közé halálig elrekesztve |
magam kérdezek s magam felelek. |
|
|
|