Inkább feketék

Nem éltek, hát nem is hallottok, láttok, érzékeltek. Sohasem fogjátok megtudni, hogy mennyire tisztellek benneteket. Tollaimat, zakóimat, cipőhúzóimat, szemüvegemet, lemezjátszómat és a többi felsorolhatatlan mindenfélét.

Gyöngeségeimet pótoljátok, fogyatékaimat kerekítitek. És nem kértek helyettük-értük semmit. Elfogytok, elgyöngültök ti is, és vállaljátok, hogy a szemétbe kerüljetek.

Addigra viszont menthetetlenül hozzám idomultok, s ha esetleg más még fölvenne, talán képtelenek is lennétek szolgálni őt.

Nem a túlvilági életért, hanem hálából jó lenne, ha mellém temetnének. Mint történt sok népnél az idő mélyében.

Földúlt kert, kirángatott növények.

A levegő emlékszik a rendre, amikor varázslatos formákat adatott beburkolnia.

A nap az árnyékokra, melyeket ezerféleképpen változtatott, míg reggeltől estig körbevitte őket.

Most a levegőn sebek szakadnak, a nap tehetetlenül kereng. Legfeljebb tört képeket vonszol maga után.

Kerüljék el, akik holnapokat és holnaputánokat is akarnak, akik hisznek a számsorok növekedésében. Itt völgyekre újabb völgyek következnek, a számok sorsolások kiszolgáltatottjai.

Vigyázzon ő is, vigyázzon, mert könnyen elérheti a bibliai átok: „Amely pohárból itatott, ugyanabból kétannyit töltsetek neki!”

Kifelé a tőr hegyét vagy magam felé?

Az én bőrömön már otthonosak a hegek. Alig érhet ismeretlen változat.

A szánakozó gazdag, mert adni tud. S amikor ad, önzően magán is segít.

Ó milyen mérhetetlen kicsi és szegény handabandázások a porban! Mélyebbre hajolnak előtte, de nincs mélyebb nála. Ki kellene vájni körülötte a földet. Hát csak szóban alázkodom, és verem neki a nagydobot.

Persze egy csöppet sem lesz nagyobb tőle.

Fölvirágzott ló vitt (én virágoztam föl) kietlen utakon. S amikor néha-néha visszanéztem, láttam, hogy mögöttem az utak is virágossá váltak, lobogók lengték be őket, s még valami rajongó ünneplés is muzsikált fölöttük, tompán, sajogva, boldogan.

Furcsa volt, hogy előttem az út a ló talpa alá futott, de mögöttem már a hátamból, valahonnét a szívem környékéről szaladt tovább.

Így mendegéltünk napokon, hónapokon, éveken át.

Aztán egyszercsak hervadozni kezdtek a ló virágai, s potyogtak le róla. Nagyon fáradt voltam már, képtelen egyetlen szirmot is visszatartani. Ha meg hátrafordultam, észrevettem, hogy az elhagyott út lesüllyed az előttem nyúló szintjére, s olyan kietlen és néma lesz, mint amaz.

Közben a ló is eltűnt alólam.

Kezem lóg, lábam alig húzom, mellemben lassú zsibbadás.

Az a legnagyobb szegénység, amikor a magunk örömére sem tudunk többé ajándékot adni.

Hegyet csinálni a dombból, sátoros ünnepet a szabad szombatból.

Csaló a test: görbén vezet, zavart a hierarchiája.

Én, prédikátor viszont a magam érdekében prédikálok.

Ha az a test kedvemre csalna, nyilván fényesen ünnepelném.

De amannak úgyis mindegy: intésem vagy ünneplésem. Ő a boldog állatok örömével fogadja az ajándékot, s nyugodt állat türelmével a veszteségeket.

Vétek megzavarni, mert értelmetlen és céltalan.

Most viszi körbe kétségét. Füttyent a megkívántaknak, és félrerúgja a fölöslegeseket.

Majd lesz ereje a kifosztatáshoz is.

Ó nem az emberi bölcsesség jóvoltából, hanem azért, mert a percnek él, akár a barom.

Hárman – írók s egy írófeleség ültünk öt éve itt az asztal mellett. Pergett a szó, tréfálkoztunk „irodalmian”, ahogy illett. Főként a feleség, de mi is nevettünk olykor nagyokat.

Szégyelltük kicsit, amikor hökkenni láttuk a szomszéd asztalokat.

A három kettővé fogyott: maradtam én s a feleség. Az eltávozottak közül egy hátrább volt nálam, egy meg elébb.

Emiatt (is) egészen megmásult a világ. Többé-már-ki-nem-mondható szavak falkája rág. Csak-a-nekik-elmondható személyes szavaké. El kell fojtanom őket, váljanak semmivé.

Ezt az asztalt is ki kell dobni innét, könnyítsen dolgomon. Mind több a temetnivalóm; áldott legyen, ki bárhogyan segít a gondomon.