Látkép
A hegyoldal… még él az erdő |
de beleszúr néhány tekergő |
ösvény, mintha a szélső házak |
hogy följebb merre mehetnének |
Tátogatnának s le-lenéznek: |
kik szégyen nélkül beszegődtek |
őket pártolják ha esetleg |
új hódításra törekesznek… |
|
A hegyoldal… kies hegyoldal |
pontosan szemközt ablakommal |
hány színt kiált be hány újságot |
nehéz és könnyű tanulságot |
|
|
Biztos biztatás
Rózsaág dőlt a ribiszkére |
A csipkebogyók már pirulnak |
minthogyha a ribiszke vére |
a csöpp szemecskék úgy virulnak |
|
Ami még tud pirosba bújik |
a madárhang az is piros lett |
hiszen ki kell fakulni újig |
|
Hogy aki látja hallja: higgye |
e negatív nagy számadásban |
valami biztos biztatás van |
|
|
1991. szeptember
szorítja még a gazdag is: |
a szegénységtől fél szegény |
Hiába is kötözné sziklakőhöz |
elvész minden (jaj! „Elhull a virág”) |
Aki egy évvel ezelőtt is… |
Szeptemberben s még mindig |
|
|
Vereség
fordított gyümölcsformájú csöppnyi kincsei |
|
tanítom nyelvem sűrű búcsúszóra |
talán nem is elmondhatóra |
|
|
Alkalmi vers
kék ég, a lomb még zöld a fán, |
olykor hűvöske szél suhan, |
|
házsor-szalag szürkíti meg, |
hűvöske szél felhőt sodor |
|
Még mennyit meg kell mentenem, |
mennyit szavakba öntenem, |
megőriznem: ha nem leszek, |
majd ők viszont őrizzenek. |
|
Ez persze érzelgés csupán. |
szél, felhő, szó, én elveszünk, |
és nem leszünk, és nem leszünk. |
|
|
Kinyílt
Csak egyetlen fanyar mosolyra futja |
hogy ez az év utolsó napja |
hogy számadás tervezgetés |
hogy lesz-e még jövő ilyenkor |
leszek-e még jövő ilyenkor |
|
valahol kinyitottak egy kaput |
|
|
Elalvó
Hűl a kályha fémes kattogással, |
szelíd álmok készülnek szememre, |
tárgyaim hunyorgó pislogással |
|
egymás után fekszenek le. |
|
A szekrény, az ajtó és a könyvek, |
falakon az órák és a képek |
tőlem illendően elköszönnek, |
|
– régi, hűséges cselédek. |
|
Eloltom a villanyt: a sötétség |
áramolni kezd inogva, lassan, |
ablakomra föltűzdeli ékét |
|
néhány csillag a magasban. |
|
|
Házsor
melynek más égi-földi díszletekkel |
a készülődő álomképeket kell |
|
Tévedés
a falaké kettős éghajlaté |
a becsukott ajtóké lelkeké |
elmulasztott találkozásoké |
Sok minden történt nyáridőn |
mert azt hihették már mi sem… |
|
Szervezkedések kint a kertben |
a föld felett s a föld alatt |
villanydrótokon háztetőkön |
|
Lenéz néhány napot kihagyva |
|
|
Körbe-körbe
Ül otthon vagy fekszik könyv a kezében |
esetleg toll s előtte kéziratpapír |
s próbálja megérteni a legtucatabb |
rejtélyeket mik éppen fojtogatják |
például azt miért s miképp törvényszerű |
hogy anyját apját elhagyván a gyermek |
elmegy valakivel s lesz véle egy-test |
egy-lélek s mondjuk anyjával kivel |
egy-test volt valóban valamikor |
kapcsolata úgyszólván semmivé lesz |
s apjával akivel viszont talán |
egy-lélek volt már többé nem bizalmas |
|
És akkor hirtelen beléhasít: |
tavaszodik megmozdult a világ |
s ezerféle új-régi esemény |
jelenség torlódik zuhog kereng |
villog fán földön emberarcon állat- |
testen égen s ő meg négy fal között – |
|
Fölugrik hát hamarján és kilódul |
kilódul nézni nézni nézni nézni |
hallgatni ízlelni tapintani |
szagolni füvet madarat virágot – |
Ott aztán újra háborgatni kezdik |
a félbehagyott gondolatok indul |
haza folytatja őket |
és ez így megy |
és körbe-körbe s újra és elölről |
és tavasszal és télen nyáron ősszel |
|
|
Eztán is
A gyönge fűre gyönge fákra |
|
Majd jönnek a ház-mammutok |
egybeállnak és megmerednek |
megmerednek és megmaradnak |
|
csak élnek hajtanak tovább |
tovább kell a törvénytelen |
dőlnek (lassított áradat) |
|
s eztán is ha úgy tartja kedvem |
a régi vastag fűbe fekszem |
|
|
Föld víz levegő
A föld a leggyöngébb három közül |
|
A víznek öt hajó ötven hajó |
sérül s begyógyul nyomtalan |
|
A levegőnek öt madár ötven madár |
ötszáz repülő drót rakéta |
lepke szúnyog bogár sem árt |
sérül s begyógyul nyomtalan |
|
a föld a leggyöngébb három közül |
és úgy marad és úgy marad |
|
|
Más legyen
Nyári ősz, egy-lucsok a kert, |
s még éjszaka is lett, túl sok ez. |
|
Behoztam képet, zajt, szagot, |
|
A hullám mélye: a mélyi mély |
Mi jobb? Ha gyászolom magam, |
|
Haldoklásból két út lehet; |
fátylat letépek, eldobok. |
|
|
Saját utak
Újjászületett? Meg se halt! |
Lám tréfát űz a kert velem. |
Mindig tudta, hogy mit akart: |
sirathatom, köszönthetem. |
|
jobb ha csak nézem, s ámulok, |
ő is meglesz majd nélkülem, |
saját útján jár, nem titok. |
|
Két pusztító, két pusztuló, |
két hóhér és két áldozat, |
két zsákmány, két zsákmányoló, |
két világ egy égbolt alatt. |
|
|
Zöld
A gyomok… Te nevezted őket így |
haszontalanok s olykor mérgezők |
Pedig de szépek a vad-zöld mezők |
ha sokszínű virágok pettyezik |
|
Csak a haszon? Hát a hitelezők? |
Adós neked (miért is?) mindenik |
rossz életük rettegve élhetik: |
aki néz s nem tud azt csalják meg ők |
|
Bár hajtanának kényszer-legelőre |
keservesen megtömnének belőle |
aztán túlélnéd vagy beledögölnél |
|
s ha megmaradnál félholttá gyötörve |
azt vallanád még úgy is összetörve: |
lehet gyom is de nincs szebb szín a zöldnél |
|
|
A napok belső színei
Tavaszodik… Lassacskán érdemes lesz |
lenézni a kertbe habár még aggodalommal |
mert ki tudja melyik szőlőtőke bokor fa |
élte túl a telet s hogyan élte túl: |
lecsavart lendülettel vagy kedves pihenésben |
s most újult frisseséggel várja hogy |
száz és száz kicsiny de erőszakos |
robbanás-sorozattal törjön ki |
robbanás-sorozattal törjön ki |
Ám esetleg |
arra is kell gondolni hogy egy-egy gallyon |
már csak emlék-gyümölcsöt lel a kéz |
emlék-lombot a csöpp levél-kacsok helyén |
ha végigtapogatja nyáron szokásos mozdulattal – |
Akárhogy van: tavaszodik… S ha nem mutatná |
az időjárás igazolná a naptár |
amelyben hinni kell hisz a kozmosz iratja |
De itt se helyes se makacs gyakorlat |
hogy csak piros és fekete szerepel a naptárokon |
helyesebb lenne a két színt megsokszorozva |
gazdag skálává gyarapítani |
a napok belső színei szerint |
kezdve már a tavaszodás előtt |
és újévtől újévig évről-évre |
|
Madarak
Huss! az ágon annyi sokból |
Kapu csattan Már nem ülnek |
|
őrzi még pár percig édes nyomukat |
|
Dehát
Festő lennék – sziklán virágot |
zenész – fuvolát s nagydobot |
De hát költő – s szót nem találok |
betűt se – hát csak hallgatok |
|
Nem képzelet
Nyári harangszó, hajnali. |
mi történik, nem értem én. |
|
Csak azt érzem, hogy egyre több |
Azt képzelem (nem képzelet) |
hogy vége lett, hogy vége lett. |
|
|
Inkább feketék
Nem éltek, hát nem is hallottok, láttok, érzékeltek. Sohasem fogjátok megtudni, hogy mennyire tisztellek benneteket. Tollaimat, zakóimat, cipőhúzóimat, szemüvegemet, lemezjátszómat és a többi felsorolhatatlan mindenfélét.
Gyöngeségeimet pótoljátok, fogyatékaimat kerekítitek. És nem kértek helyettük-értük semmit. Elfogytok, elgyöngültök ti is, és vállaljátok, hogy a szemétbe kerüljetek.
Addigra viszont menthetetlenül hozzám idomultok, s ha esetleg más még fölvenne, talán képtelenek is lennétek szolgálni őt.
Nem a túlvilági életért, hanem hálából jó lenne, ha mellém temetnének. Mint történt sok népnél az idő mélyében.
|
Földúlt kert, kirángatott növények.
A levegő emlékszik a rendre, amikor varázslatos formákat adatott beburkolnia.
A nap az árnyékokra, melyeket ezerféleképpen változtatott, míg reggeltől estig körbevitte őket.
Most a levegőn sebek szakadnak, a nap tehetetlenül kereng. Legfeljebb tört képeket vonszol maga után.
Kerüljék el, akik holnapokat és holnaputánokat is akarnak, akik hisznek a számsorok növekedésében. Itt völgyekre újabb völgyek következnek, a számok sorsolások kiszolgáltatottjai.
Vigyázzon ő is, vigyázzon, mert könnyen elérheti a bibliai átok: „Amely pohárból itatott, ugyanabból kétannyit töltsetek neki!”
|
Kifelé a tőr hegyét vagy magam felé?
Az én bőrömön már otthonosak a hegek. Alig érhet ismeretlen változat.
A szánakozó gazdag, mert adni tud. S amikor ad, önzően magán is segít.
Ó milyen mérhetetlen kicsi és szegény handabandázások a porban! Mélyebbre hajolnak előtte, de nincs mélyebb nála. Ki kellene vájni körülötte a földet. Hát csak szóban alázkodom, és verem neki a nagydobot.
Persze egy csöppet sem lesz nagyobb tőle.
|
Fölvirágzott ló vitt (én virágoztam föl) kietlen utakon. S amikor néha-néha visszanéztem, láttam, hogy mögöttem az utak is virágossá váltak, lobogók lengték be őket, s még valami rajongó ünneplés is muzsikált fölöttük, tompán, sajogva, boldogan.
Furcsa volt, hogy előttem az út a ló talpa alá futott, de mögöttem már a hátamból, valahonnét a szívem környékéről szaladt tovább.
Így mendegéltünk napokon, hónapokon, éveken át.
Aztán egyszercsak hervadozni kezdtek a ló virágai, s potyogtak le róla. Nagyon fáradt voltam már, képtelen egyetlen szirmot is visszatartani. Ha meg hátrafordultam, észrevettem, hogy az elhagyott út lesüllyed az előttem nyúló szintjére, s olyan kietlen és néma lesz, mint amaz.
Közben a ló is eltűnt alólam.
Kezem lóg, lábam alig húzom, mellemben lassú zsibbadás.
Az a legnagyobb szegénység, amikor a magunk örömére sem tudunk többé ajándékot adni.
|
Hegyet csinálni a dombból, sátoros ünnepet a szabad szombatból.
Csaló a test: görbén vezet, zavart a hierarchiája.
Én, prédikátor viszont a magam érdekében prédikálok.
Ha az a test kedvemre csalna, nyilván fényesen ünnepelném.
De amannak úgyis mindegy: intésem vagy ünneplésem. Ő a boldog állatok örömével fogadja az ajándékot, s nyugodt állat türelmével a veszteségeket.
Vétek megzavarni, mert értelmetlen és céltalan.
Most viszi körbe kétségét. Füttyent a megkívántaknak, és félrerúgja a fölöslegeseket.
Majd lesz ereje a kifosztatáshoz is.
Ó nem az emberi bölcsesség jóvoltából, hanem azért, mert a percnek él, akár a barom.
|
Hárman – írók s egy írófeleség ültünk öt éve itt az asztal mellett. Pergett a szó, tréfálkoztunk „irodalmian”, ahogy illett. Főként a feleség, de mi is nevettünk olykor nagyokat.
Szégyelltük kicsit, amikor hökkenni láttuk a szomszéd asztalokat.
A három kettővé fogyott: maradtam én s a feleség. Az eltávozottak közül egy hátrább volt nálam, egy meg elébb.
Emiatt (is) egészen megmásult a világ. Többé-már-ki-nem-mondható szavak falkája rág. Csak-a-nekik-elmondható személyes szavaké. El kell fojtanom őket, váljanak semmivé.
Ezt az asztalt is ki kell dobni innét, könnyítsen dolgomon. Mind több a temetnivalóm; áldott legyen, ki bárhogyan segít a gondomon.
|
|
|