Csikorgó
fagytól didergő hátgerinc |
|
A biccenést is
A teljes létezésig hallásig |
hány szemnek fülnek kell még |
s fölkészítenie közölhetőre |
a közlendőt |
Csak csökkenne a restség |
fogynának a félfordulatok is |
|
Mit ér?
Várjam mit rendre várni kell |
|
Nincs mit beléjük rakhatok |
|
mind súlyosabb tájról jövök |
|
Ám hol leszek ha ott leszek? |
|
Vagy ott is kongás vesz körül |
|
Kint hull a hó kertem fehér |
Ha így ha úgy: mit ér mit ér? – |
|
|
Váltakozások
Forog bennem Hol áll meg ó melyik |
képet nagyítja ki a képzelet? |
Mostanában többnyire hervadásos |
jelenetek s a végső hervadás |
másfelöl meg velem bujálkodó nők |
vetítődnek agyam vásznára sorban |
Pirosnál pirosabb és feketénél feketébb |
színekbe öltözködnek és öltöztetnek engem is |
És mindez úgy történik hogy hiába |
nézek ki a kertbe vagy az utcák |
nyüzsgésében seregnyi emberarcra |
az én lépéseim hibátlanul |
tartják szokásos rendjüket |
S ha olykor-olykor közéjük vetül |
valami más is csak pár pillanatra |
s jönnek megint a régiek: |
jelenetek s a végső hervadás |
meg a velem bujálkodó nők |
|
Egyszerűbb
Így egyszerűbb de nem igaz – |
Belémászni egy kormos lébe |
feketét mindenben akárhol – |
Kezdődött friss kasmír-színűként |
(a szemnek meg talán a szív) |
s ahogy a szív fáradni kezdett |
úgy halványult a tarkaság |
Majd szürke lett a nagyvilág |
aztán – már régtől – fekete |
észlelném ha hagyná a szív |
de úgy látszik kényelmesebb |
nincs ínyemre – hát csak hagyom |
a feketét – így egyszerűbb |
így egyszerűbb bár nem igaz |
|
Sántító jelek
hogy nem jó vége lesz hogy |
|
|
Én híveim
Fel akarok ülni fáj nem sikerül |
le akarok feküdni fáj alig megy |
Egy-két lépést akarok tenni szédülök |
Pedig akarok nagyon akarok |
|
(esetleg szélkönnyű vágyam termékei) |
nem mozgathatják már kedvem szerint |
a bunkó testet melynek még álmaim |
bozontos bokrai között is |
valamiképp szabályos rendje volt |
|
(„Nem érdekli a nyomorom”) |
nem tudtam elképzelni sem |
elvált egymástól a lélek s a test |
és mindkettő saját útjára tért |
|
villámcsapás idézi vissza bennem |
az emberhez méltó hajdani |
katonás fölé-alárendelést |
|
|
Annyi sem
Csoszogás? Méghozzá az én talpam felől? |
Sose hittem volna hogy erre sor kerül |
|
Akiket csoszogni láttam járdán kövön |
sajnálva búcsúztattam tudtam rájuk mi jön |
|
Hát az jön rám is? Tán lassan tán hirtelen |
tán elkoptatva melyben már nincs is értelem |
|
Zene lesz ez a hang mely elcsöndül hamar |
vagy nyikorgás amely gyötörve szétkapar? |
|
Vagy már nem is gyötör mert annyi sem marad |
amennyi kell hogy kínnal mozdítsam lábamat |
|
|
Űr utánam
Akkor tehát megfosztva végképp |
szobámtól szememtől virágaimtól |
fiókjaimtól írótollaimtól |
kedvem szerint választott rám parancsolt |
s kint a kertben fáimtól bokraimtól |
vagy messzebb a Széchenyi tértől |
a szelíden hajló Mecsektől |
s ami mindenek közt a legkegyetlenebb |
megfosztva önmagamtól is – |
|
(De ki lesz megfosztva mindezektől |
|
magam a mindenségben szétoszolva |
de úgy hogy nem magam már) |
|
Jobb volna még előbb begyűjteni |
régi természetes zsákmányaim |
s mindegyiket a saját eszközével |
a saját rendje szerint helyrerakni |
|
Hogy űr utánam ne maradjon |
űrt utánam senki se lásson |
legföljebb csak az az egyetlenegy |
hajszálaim számát is ismeri |
|
|
Bokorrá nő
Ahogy mikor már megállt a motor |
tovább forog még a különböző |
apró-nagy részlet-szerkezet-kerék |
de akinek ilyenre van füle |
az hallja már hogy a forgás mögött |
csak a kerék gyűjtött ereje jár |
a tehetetlenségi nyomaték |
melyet a súrlódások szájai |
lassacskán végképp fölemésztenek |
és a kerék mozgása megreked |
úgy a mai modern homéroszi |
hasonlattal példázva folytatom |
a régi cifra szertartásokat |
(hitét vesztett hívő a nagymisét) |
s közben bokorrá nő lábam körül |
a tovább nem használható szemét |
|
Ha tudnánk
Gyanútlan biztonság sejtelmetlen erő |
|
Ha tudnánk mennyi buktatót |
lépünk naponta és hallanánk a |
|
s látnánk az ellenünk kelő |
a rettegés fogadna gyermekévé |
|
|
Az okos ég
Jó lenne azt gondolni: rég-rég |
az ember még nem látta végét |
nem látta s holtig mint az állat |
élt s nem töprengett hogy mivégre |
|
Jó lenne – ám csaló a látszat |
Olvasd Salamon bölcsességét |
a többit bízd az Okos Égre |
|
|
Az egyszeregy prózája
Cifrázgatom teszem-veszem: |
ez most az én történetem; |
a helyszín is – sehol kulissza, |
s az idő: nem jön az se vissza. |
|
Nem kéne-e módszert cserélnem, |
igazabban, nyersebben élnem |
hogy hol mit átszínészkedem, |
abban való részem legyen. – |
|
Szépelgés, lábujjhegy-dumák… |
Alany, állítmány – nincs tovább. |
az egyszeregy prózája kéne. |
|
|
Extázis
hová csak legmélyebb álmaiban |
és benn a leglény közepében – |
|
a legkisebb lábujj az is még |
zsoltáros Dáviddá növekszik |
|
|
Kettő
Két száj beszél a saját nyelvén mindenik: |
s két szempár egyre kérdezőbb |
egyre kutatóbb tanácstalanabb |
egyre sűrűbb legyintéssel behintve |
|
Ó hajszálra azonos hajnalok |
sokféleképp meglett sokféle kép |
de nemhogy műfordító bűvködés |
még hű tolmács se jön segíteni |
sebességgel rohannak távolodnak |
|
|
Csak pislog
A test hatalmas bölcsessége – |
az agyé éppúgy mint a nyelvé |
|
|
Csak pislog mint gyámoltalan mécs |
ezek mellett az elme fénye |
|
|
Kész
Ledörzsöli egy óriási kéz |
|
Tévesztve
azért van hogy erő legyen |
|
hogy foghatatlan jeltelen |
hasson míg él míg létezik |
|
ki egyszer fölfuvalkodott |
|
de látja mily nagy lett a kár |
|
kellene víz tűzhely kenyér |
|
céljához társtalan nem ér |
kiáltozik kér vár nagyon – |
|
Ám az portálja csak magát |
s hadarja: én én – s nincs nyoma |
|
|
Mostanában
az élet értelmét én mostanában |
mindegyre inkább a halálban |
találtam eddig másban semmiben |
hogy épp e förtelemben meglelem? |
|
Nem
Ki sose hitt – annak tilos tagadnia |
Csak kiről mint a seb hege |
apránként s kissé véresen |
joggal csak az mondhatja: nem
|
|
|
Karácsony táján
Mindentudó! – Kis fázó csecsemőként |
tudtad-e Jézus első éjszakádon |
amit én már tudok hogy mit csinálnak |
veled majd harminchárom év után a |
kereszt előtt majd aztán a kereszten? |
|
Tudtad-e ezt? Ha igen s hogyha harminc- |
három évig képes voltál kibírni |
enni inni aludni mosolyogni |
ha képes voltál élni: akkor én nem |
vehetlek példának mert akkor ember- |
alakban-bőrben sem voltál te ember |
|
|
Nagypéntek
Most ezekben az órákban halott, |
most nagyon hideg van, nagy árvaság van. |
Jó, hogy kétfelé kacsintgathatok: |
elöl s hátul fény ég az éjszakában. |
|
Azon csodálkozom, hogy nyugaton |
ment le a nap ma is, hogy a növények, |
házak nem állnak tótágast, azon |
hogy még maradtak élők, akik élnek. |
|
A fő törvény kisiklott: bongva-csengve |
zuzódhat széjjel mind a többi rajta. |
A harangok némák – iszonytató! |
|
Csak három nap… Harminchárom ha lenne, |
a világra új jégkorszak szakadna. |
De holnap már harang zeng, szól a Szó. |
|
|
1989 Húsvét
Három nap és lezajlik minden ami az élet magja volt |
Jó azoknak akik mostanában búcsúztak el: |
jó az ifjú színésznek, aki pár hete lett szülő |
jó a középkorú könyvtárosnőnek aki egy félig illetve egy egészen |
felnőtt gyermeket és egy férjet hagyott itt |
mert a gyászolók alig mentek haza |
s könnyük még szivárgott is egy kicsit |
mikor az első Feltámadás megragadta halottjukat |
s vitte (vagy hozta) a Feltámadásba |
Nincs hát ok a sajnálkozásra |
sőt a vigadozásra is lehetne |
csakhogy ezek mind értelmetlen szavak valahol |
a helyszín és cselekvések formája logikája más |
Mert kérdezték a villogó ruhájú ismeretlenek |
„Mit kerestek nincs itt feltámadott” |
|
És attól kezdve meggyorsult a történelem |
az iszonyatos és gyönyörű napokat |
|
|
Róla – magamról
Róla? Nem róla csak magamról |
Vagy akképp róla hogy magamról |
Élő nyomát kutatva bennem |
mindig mindig csak rája leltem |
|
Persze hogy dicsérem hatalmát |
mellyel ízeimbe hatolt át |
persze hogy folyton róla van szó: |
|
Ha sikerül – bár sikerülne! – |
formálni képét gyönyörűre |
az lenne (lesz?) méltó eredmény |
mert bennem is csak úgy dereng fény |
|
|
Nem bírnak el
Világosság jön-e a sötétségre? |
|
Az emberélet útjának felétől |
sőt előbb jócskán az ocsúdás kezdetétől |
ahogy egy-egy csillag kis nap kigyulladt |
belém elém s nagyobb fénykör nagyobb |
érzékelési kört nyitott körém |
a sötétség folyton kövéredett |
|
|
|
Látkép
A hegyoldal… még él az erdő |
de beleszúr néhány tekergő |
ösvény, mintha a szélső házak |
hogy följebb merre mehetnének |
Tátogatnának s le-lenéznek: |
kik szégyen nélkül beszegődtek |
őket pártolják ha esetleg |
új hódításra törekesznek… |
|
A hegyoldal… kies hegyoldal |
pontosan szemközt ablakommal |
hány színt kiált be hány újságot |
nehéz és könnyű tanulságot |
|
|
Biztos biztatás
Rózsaág dőlt a ribiszkére |
A csipkebogyók már pirulnak |
minthogyha a ribiszke vére |
a csöpp szemecskék úgy virulnak |
|
Ami még tud pirosba bújik |
a madárhang az is piros lett |
hiszen ki kell fakulni újig |
|
Hogy aki látja hallja: higgye |
e negatív nagy számadásban |
valami biztos biztatás van |
|
|
1991. szeptember
szorítja még a gazdag is: |
a szegénységtől fél szegény |
Hiába is kötözné sziklakőhöz |
elvész minden (jaj! „Elhull a virág”) |
Aki egy évvel ezelőtt is… |
Szeptemberben s még mindig |
|
|
Vereség
fordított gyümölcsformájú csöppnyi kincsei |
|
tanítom nyelvem sűrű búcsúszóra |
talán nem is elmondhatóra |
|
|
Alkalmi vers
kék ég, a lomb még zöld a fán, |
olykor hűvöske szél suhan, |
|
házsor-szalag szürkíti meg, |
hűvöske szél felhőt sodor |
|
Még mennyit meg kell mentenem, |
mennyit szavakba öntenem, |
megőriznem: ha nem leszek, |
majd ők viszont őrizzenek. |
|
Ez persze érzelgés csupán. |
szél, felhő, szó, én elveszünk, |
és nem leszünk, és nem leszünk. |
|
|
Kinyílt
Csak egyetlen fanyar mosolyra futja |
hogy ez az év utolsó napja |
hogy számadás tervezgetés |
hogy lesz-e még jövő ilyenkor |
leszek-e még jövő ilyenkor |
|
valahol kinyitottak egy kaput |
|
|
Elalvó
Hűl a kályha fémes kattogással, |
szelíd álmok készülnek szememre, |
tárgyaim hunyorgó pislogással |
|
egymás után fekszenek le. |
|
A szekrény, az ajtó és a könyvek, |
falakon az órák és a képek |
tőlem illendően elköszönnek, |
|
– régi, hűséges cselédek. |
|
Eloltom a villanyt: a sötétség |
áramolni kezd inogva, lassan, |
ablakomra föltűzdeli ékét |
|
néhány csillag a magasban. |
|
|
Házsor
melynek más égi-földi díszletekkel |
a készülődő álomképeket kell |
|
Tévedés
a falaké kettős éghajlaté |
a becsukott ajtóké lelkeké |
elmulasztott találkozásoké |
Sok minden történt nyáridőn |
mert azt hihették már mi sem… |
|
Szervezkedések kint a kertben |
a föld felett s a föld alatt |
villanydrótokon háztetőkön |
|
Lenéz néhány napot kihagyva |
|
|
Körbe-körbe
Ül otthon vagy fekszik könyv a kezében |
esetleg toll s előtte kéziratpapír |
s próbálja megérteni a legtucatabb |
rejtélyeket mik éppen fojtogatják |
például azt miért s miképp törvényszerű |
hogy anyját apját elhagyván a gyermek |
elmegy valakivel s lesz véle egy-test |
egy-lélek s mondjuk anyjával kivel |
egy-test volt valóban valamikor |
kapcsolata úgyszólván semmivé lesz |
s apjával akivel viszont talán |
egy-lélek volt már többé nem bizalmas |
|
És akkor hirtelen beléhasít: |
tavaszodik megmozdult a világ |
s ezerféle új-régi esemény |
jelenség torlódik zuhog kereng |
villog fán földön emberarcon állat- |
testen égen s ő meg négy fal között – |
|
Fölugrik hát hamarján és kilódul |
kilódul nézni nézni nézni nézni |
hallgatni ízlelni tapintani |
szagolni füvet madarat virágot – |
Ott aztán újra háborgatni kezdik |
a félbehagyott gondolatok indul |
haza folytatja őket |
és ez így megy |
és körbe-körbe s újra és elölről |
és tavasszal és télen nyáron ősszel |
|
|
Eztán is
A gyönge fűre gyönge fákra |
|
Majd jönnek a ház-mammutok |
egybeállnak és megmerednek |
megmerednek és megmaradnak |
|
csak élnek hajtanak tovább |
tovább kell a törvénytelen |
dőlnek (lassított áradat) |
|
s eztán is ha úgy tartja kedvem |
a régi vastag fűbe fekszem |
|
|
Föld víz levegő
A föld a leggyöngébb három közül |
|
A víznek öt hajó ötven hajó |
sérül s begyógyul nyomtalan |
|
A levegőnek öt madár ötven madár |
ötszáz repülő drót rakéta |
lepke szúnyog bogár sem árt |
sérül s begyógyul nyomtalan |
|
a föld a leggyöngébb három közül |
és úgy marad és úgy marad |
|
|
Más legyen
Nyári ősz, egy-lucsok a kert, |
s még éjszaka is lett, túl sok ez. |
|
Behoztam képet, zajt, szagot, |
|
A hullám mélye: a mélyi mély |
Mi jobb? Ha gyászolom magam, |
|
Haldoklásból két út lehet; |
fátylat letépek, eldobok. |
|
|
Saját utak
Újjászületett? Meg se halt! |
Lám tréfát űz a kert velem. |
Mindig tudta, hogy mit akart: |
sirathatom, köszönthetem. |
|
jobb ha csak nézem, s ámulok, |
ő is meglesz majd nélkülem, |
saját útján jár, nem titok. |
|
Két pusztító, két pusztuló, |
két hóhér és két áldozat, |
két zsákmány, két zsákmányoló, |
két világ egy égbolt alatt. |
|
|
Zöld
A gyomok… Te nevezted őket így |
haszontalanok s olykor mérgezők |
Pedig de szépek a vad-zöld mezők |
ha sokszínű virágok pettyezik |
|
Csak a haszon? Hát a hitelezők? |
Adós neked (miért is?) mindenik |
rossz életük rettegve élhetik: |
aki néz s nem tud azt csalják meg ők |
|
Bár hajtanának kényszer-legelőre |
keservesen megtömnének belőle |
aztán túlélnéd vagy beledögölnél |
|
s ha megmaradnál félholttá gyötörve |
azt vallanád még úgy is összetörve: |
lehet gyom is de nincs szebb szín a zöldnél |
|
|
A napok belső színei
Tavaszodik… Lassacskán érdemes lesz |
lenézni a kertbe habár még aggodalommal |
mert ki tudja melyik szőlőtőke bokor fa |
élte túl a telet s hogyan élte túl: |
lecsavart lendülettel vagy kedves pihenésben |
s most újult frisseséggel várja hogy |
száz és száz kicsiny de erőszakos |
robbanás-sorozattal törjön ki |
robbanás-sorozattal törjön ki |
Ám esetleg |
arra is kell gondolni hogy egy-egy gallyon |
már csak emlék-gyümölcsöt lel a kéz |
emlék-lombot a csöpp levél-kacsok helyén |
ha végigtapogatja nyáron szokásos mozdulattal – |
Akárhogy van: tavaszodik… S ha nem mutatná |
az időjárás igazolná a naptár |
amelyben hinni kell hisz a kozmosz iratja |
De itt se helyes se makacs gyakorlat |
hogy csak piros és fekete szerepel a naptárokon |
helyesebb lenne a két színt megsokszorozva |
gazdag skálává gyarapítani |
a napok belső színei szerint |
kezdve már a tavaszodás előtt |
és újévtől újévig évről-évre |
|
Madarak
Huss! az ágon annyi sokból |
Kapu csattan Már nem ülnek |
|
őrzi még pár percig édes nyomukat |
|
Dehát
Festő lennék – sziklán virágot |
zenész – fuvolát s nagydobot |
De hát költő – s szót nem találok |
betűt se – hát csak hallgatok |
|
Nem képzelet
Nyári harangszó, hajnali. |
mi történik, nem értem én. |
|
Csak azt érzem, hogy egyre több |
Azt képzelem (nem képzelet) |
hogy vége lett, hogy vége lett. |
|
|
Inkább feketék
Nem éltek, hát nem is hallottok, láttok, érzékeltek. Sohasem fogjátok megtudni, hogy mennyire tisztellek benneteket. Tollaimat, zakóimat, cipőhúzóimat, szemüvegemet, lemezjátszómat és a többi felsorolhatatlan mindenfélét.
Gyöngeségeimet pótoljátok, fogyatékaimat kerekítitek. És nem kértek helyettük-értük semmit. Elfogytok, elgyöngültök ti is, és vállaljátok, hogy a szemétbe kerüljetek.
Addigra viszont menthetetlenül hozzám idomultok, s ha esetleg más még fölvenne, talán képtelenek is lennétek szolgálni őt.
Nem a túlvilági életért, hanem hálából jó lenne, ha mellém temetnének. Mint történt sok népnél az idő mélyében.
|
Földúlt kert, kirángatott növények.
A levegő emlékszik a rendre, amikor varázslatos formákat adatott beburkolnia.
A nap az árnyékokra, melyeket ezerféleképpen változtatott, míg reggeltől estig körbevitte őket.
Most a levegőn sebek szakadnak, a nap tehetetlenül kereng. Legfeljebb tört képeket vonszol maga után.
Kerüljék el, akik holnapokat és holnaputánokat is akarnak, akik hisznek a számsorok növekedésében. Itt völgyekre újabb völgyek következnek, a számok sorsolások kiszolgáltatottjai.
Vigyázzon ő is, vigyázzon, mert könnyen elérheti a bibliai átok: „Amely pohárból itatott, ugyanabból kétannyit töltsetek neki!”
|
Kifelé a tőr hegyét vagy magam felé?
Az én bőrömön már otthonosak a hegek. Alig érhet ismeretlen változat.
A szánakozó gazdag, mert adni tud. S amikor ad, önzően magán is segít.
Ó milyen mérhetetlen kicsi és szegény handabandázások a porban! Mélyebbre hajolnak előtte, de nincs mélyebb nála. Ki kellene vájni körülötte a földet. Hát csak szóban alázkodom, és verem neki a nagydobot.
Persze egy csöppet sem lesz nagyobb tőle.
|
Fölvirágzott ló vitt (én virágoztam föl) kietlen utakon. S amikor néha-néha visszanéztem, láttam, hogy mögöttem az utak is virágossá váltak, lobogók lengték be őket, s még valami rajongó ünneplés is muzsikált fölöttük, tompán, sajogva, boldogan.
Furcsa volt, hogy előttem az út a ló talpa alá futott, de mögöttem már a hátamból, valahonnét a szívem környékéről szaladt tovább.
Így mendegéltünk napokon, hónapokon, éveken át.
Aztán egyszercsak hervadozni kezdtek a ló virágai, s potyogtak le róla. Nagyon fáradt voltam már, képtelen egyetlen szirmot is visszatartani. Ha meg hátrafordultam, észrevettem, hogy az elhagyott út lesüllyed az előttem nyúló szintjére, s olyan kietlen és néma lesz, mint amaz.
Közben a ló is eltűnt alólam.
Kezem lóg, lábam alig húzom, mellemben lassú zsibbadás.
Az a legnagyobb szegénység, amikor a magunk örömére sem tudunk többé ajándékot adni.
|
Hegyet csinálni a dombból, sátoros ünnepet a szabad szombatból.
Csaló a test: görbén vezet, zavart a hierarchiája.
Én, prédikátor viszont a magam érdekében prédikálok.
Ha az a test kedvemre csalna, nyilván fényesen ünnepelném.
De amannak úgyis mindegy: intésem vagy ünneplésem. Ő a boldog állatok örömével fogadja az ajándékot, s nyugodt állat türelmével a veszteségeket.
Vétek megzavarni, mert értelmetlen és céltalan.
Most viszi körbe kétségét. Füttyent a megkívántaknak, és félrerúgja a fölöslegeseket.
Majd lesz ereje a kifosztatáshoz is.
Ó nem az emberi bölcsesség jóvoltából, hanem azért, mert a percnek él, akár a barom.
|
Hárman – írók s egy írófeleség ültünk öt éve itt az asztal mellett. Pergett a szó, tréfálkoztunk „irodalmian”, ahogy illett. Főként a feleség, de mi is nevettünk olykor nagyokat.
Szégyelltük kicsit, amikor hökkenni láttuk a szomszéd asztalokat.
A három kettővé fogyott: maradtam én s a feleség. Az eltávozottak közül egy hátrább volt nálam, egy meg elébb.
Emiatt (is) egészen megmásult a világ. Többé-már-ki-nem-mondható szavak falkája rág. Csak-a-nekik-elmondható személyes szavaké. El kell fojtanom őket, váljanak semmivé.
Ezt az asztalt is ki kell dobni innét, könnyítsen dolgomon. Mind több a temetnivalóm; áldott legyen, ki bárhogyan segít a gondomon.
|
|
Csak magunkkal
És semmi mód jobbat szerezni |
|
Csak magunkkal megy töltekezni |
|
|
Ha vak látót
az még jó mert egyik se sejti |
hogy verem-mélység vár alant |
De ha vak látót – azt jelenti |
hogy láb- vagy nyaktörés felé |
|
|
Hiába
Ó menthetetlenül idevaló, te. |
Ó menthetetlenül idegen, én! |
|
Akárhány év mocskával szívemen, agyamon, |
akárhány év mocskával érzékeimen |
nem tudok a dolgok szemébe nézni, |
nem ismerem már az emberi nyelvet. |
|
magam kérdezek s magam felelek. |
|
Pedig azt hittem, sikerül – |
Ó menthetetlenül idevaló, te, |
olyan okosan szólítottál, |
olyan okosan éltél és mutattad |
látni az édes húst az arcon, |
s nem a gúnyos csontot mögötte, |
a csontot, mely az enyészet után is |
feledtetni a test csodáját. |
|
olyan okosan kezdtél gyanakodni, |
s olyan okosan fordítottál hátat – |
|
Neked: nap a nap, virág a virág, |
kacaj a kacaj, csók a csók, |
|
Ó menthetetlenül idegen, én, |
a szörnyeteg vázát kutattam |
akárhány évem mocskát döntögettem. |
Olyan okosan kezdtél gyanakodni, |
a fénybe néztél, nem a ködbe, |
s tagadva csóváltad fejed |
|
legalább ez az ámítás belőled, |
s maradjon sajgó ragyogás |
hasztalan oktató kép arról, miként hibáztam, |
felhőtlen, drága csevegés |
iszonyú csöndem falai körül, |
melyek közé halálig elrekesztve |
magam kérdezek s magam felelek. |
|
|
Koldus
Kis-stílű tolvajként igyekszel |
lógni tőlem: – Meglestelek |
Vidd csak amit batyudba rejtel |
hisz koldus vagy – fölmentelek |
|
Figyelmeztetés
Bár jószándék a visszatérés |
számomra ingatag reménylés |
Aki ajtóm előtt megáll majd |
könnyen lezárt lakást találhat |
melyből nem úgy mentem ki önként |
halottvivők vittek ki onnét |
|
Kit illet meg kell hogy jegyezze: |
ne tévesszen másokkal össze |
|
|
Intő
Áll. Kezében játék. Törékeny. |
Bolondokat beszél. Ijesztget. |
– Fogjátok meg! – Szétzúzza enmagát is. |
|
Fordulna visszájára
Van a gyökér a szár a termés: |
|
Fordulna visszájára az egész! |
|
|
Ha közelebb jön
Tucat-szólamokkal hatásvadász |
intésekkel vagy filozófiákkal |
pl. így: „A szépség is mulandó” |
Vagy: „Egyszer visszakapja még, |
amit most ő…” vagy „mert az élet oly |
rövid” stb Ám ő kő- s fa-arccal |
kő- s fa-kedéllyel meghallgatja ezt |
s teszi amit tesz mit érdeklik a |
szólamok intések de legkiváltképp |
mit érdeklik a filozófiák |
|
A nap fölkél a nap lemegy a test |
fárad pihen fölgyúl élvezkedik |
a perc van más egyéb nincs más egyéb |
ha jó a perc: jó s rossz ha rossz a perc |
ami túl esik rajta: köd s ki tudja |
ha közelebb jön mivé változik |
|
|
Átkozzam el?
Átkozzam el? Vagy tán ijesszem? |
A vénség képét falra fessem? |
Hogy végre a fülét kinyissa |
s menendő lábát tartsa vissza? |
|
Mit érne érte így hevülni? |
Úgysem fog semmit elkerülni |
Vissza kell adni azt a maszkot |
mit az ifjúság ráakasztott |
Ha most a szemrésén kibámul |
ne lepődjék meg a hatástul |
vagy úgy örüljön hogy növesztve |
mindjárt emlékké is kövessze |
mert eljön el a meztelenség |
s igazság lesz a képtelenség |
|
|
Plecsni
Kitűzni kívánt plecsninek |
hisz valaki csak… Nem jutott |
eszébe sem hogy baj lehet |
és hogyha egyszer megszokom |
s valahol jól érzem magam |
hát én ott megkapaszkodom |
Mert mégiscsak nagy szégyen ez |
hogy díszként fölvesz és letesz |
miként a plecsniket szokás |
|
Így kibélelve semmivel
Csak messziről csak messziről |
Látványnak szép tájnak való |
hegycsúcsról honnan le soha |
több mint egy használati tárgy |
Ó emberbőr! nincs mocskosabb |
milyen szörnyekre is tapadsz |
s még szörnyebbekre náluk is |
de ilyenkor csak messziről |
hegycsúcsról honnan le soha |
látványnak szép tájnak való |
melyben közelről hullabűz |
közelről semmi semmi nincs |
|
Egyetlen fül számára
Itt minden szó igaz és minden szó hazug |
E vers egyetlen fül számára termett |
A tisztességes szók beszélnek kurva nyelvet |
amit csupán ez az egy elme tud ha tud |
Ha ez se akkor egy szőlős hegyoldal |
ős kereplőjeként darál egy monoton dalt |
a földnek égnek s a szeleknek… |
|
Egy fokkal keserűbbre
Akik az epét belécsöpögtetik |
akik elkészítik a poharat |
akik járókorlátot ácsolnak odáig |
hogy legfeljebb fejünk hajlítva félre |
akik végül szelíd erőszakkal lenyomják |
szájunk a pohár pereméhez |
|
hogy egy fokkal kevésbé keserűre |
de ők egy fokkal keserűbbre |
|
|
Mikorára
Ebből már sem öröm, se bánat. |
Kipréselt citrom görbe héja: |
Nem véle többé, csak utána. – |
|
Mit tudja ő, hogyan csinálta? |
„A vak tyúk is…” hát persze… néha… |
Fortuna jótét kotyvaléka. |
Mehet, fordíthat végre hátat. |
|
Új kezdések s folyton fakóbban. |
Ismert a hold s nap, izgatóan |
indultak és lettek rutinná. |
|
szokjon hozzá, majd mikorára |
|
|
Kagyló
Én, tenger a kagylóba zúgást adtam, |
a nyálkás hús kipusztulhat belőle, |
ki füléhez emeli, hallja abban |
zúgásomat… Kész, megmásíthatatlan. |
|
Történet volt, szép örömök szülője, |
világ kezdett teremtődni a habban: |
csillagok, nap, hold gyúltak a tetőre, |
lett aztán mindennek a temetője. |
|
Mert a kagyló készségesen kitárult, |
a működő világ hangját beitta: |
én, tenger érte zúgtam és miatta. |
|
Most már rám nincs szükség, mert megmaradt a |
hang, a zene, és hallhat a halandó: |
csak zúg a kagyló, zúg a, zúg a kagyló. |
|
|
Gyötrelmek zsákmánya
Regényekből, érzelmes emlékekből kiszól valaki.
A napszak, az időjárás, a környezet, a forgalom vagy a szoba berendezése minden porcikájában oda illik.
Ó szépséges-szép tisztaság, a gyermek tisztaságánál is több mert az már telítve a lucsok százféle lehetőségével.
Karácsonyi szív szívek a nagypéntek leghalványabb sejtelme nélkül.
Az örökkévalóság sejteket átjáró hitével.
Ami győzhetetlenséget jelent.
Ami végtelenséget jelent.
Ami lebegést jelent.
Ami hosszú-hosszú és nehéz utak hiábavaló bejárását jelenti, türelmes-meddő várakozásokat; a lélek éhezését és szomjúhozását; és a test végtelen kimerülését, de úgy, hogy a visszatérésre is marad még erő.
Ami szép szavak lelkes faragását és fölkínálását jelenti, s képességet a törmelék (a forgács) alázatos összegyűjtésére, ha egy ideges ököl kiveri kezünkből.
Ami a magunk megnövesztését jelenti olyan bőséges túlzással, hogy tetszés szerint toldhatunk, egészíthetünk ki fogyatékosságokat anélkül, hogy torzulnánk parányit is.
Ami alkalmassá tesz arra, hogy a legértékesebbet is kárvallás nélkül veszítsük el, mert szuverénné és sérthetetlenné válunk.
Ami a legsalaktalanabb részvétet tudja kidajkálni belőlünk, száz százalékos sajnálattal, egyetlen százalék önzés nélkül.
Hogy természetes nyomunk valakiben meg ne romoljék, és mérgével bosszút ne álljon. Legyen inkább békességes párna a dacosan, vagy akár undorral elforduló fejnek is.
Ó ha a páros baj egyessé tudna válni, s ha megadatna nekünk a nemes zsákmány: a gyötrelmek zsákmánya!
|
Magunkba
Engedelmesen sietnek utánam |
nem űzöm őket nem is agitálom |
a milliárdnyi tér-változatokban |
időlehetőség úgyis csak egy van |
|
Mehetek vagy maradhatok – ahogy jó – |
hegyekre fölmászó völgyekbe hulló |
vagy araszolva sík földön igyekvő |
lehetek lustán félig-alva fekvő |
|
De az idő büntet ha elfecsérlem |
porszürke perce sincs hogy újraéljem |
s a finom morzsácskákat is dörögve |
befalja a „volna” és „semmi” gödre |
|
S az én utam (az emberé) egyetlen |
másolhatatlan és követhetetlen |
s ha együtt koppan bárkivel a lábam |
fényévnyi távolságban jár utánam |
|
Fiatalok tudjátok meg: hiába |
be vagytok és ki van mindenki zárva |
ahogy én is… Nincs két egyforma ujjunk |
mire való hogy folytatást hazudjunk |
|
Minek mímelni egybetartozásunk? |
Magánzárkás az itt-tartózkodásunk |
Egymást akár fuldoklásig szorítva |
vagyunk holtig magunkra nyomorítva |
|
|
Kerekek
Rohanó kerekek alatti ágy: |
örökös béke |
Liliputi gondok bajok |
partizán-akcióitól halálosan |
elfáradt lélek |
Ó kíméletes |
|
szájízű hajnalok az álmokat a szemről |
szándékú vagy a megfontolt cinizmus |
indulatával bélelt búcsúzások |
jöhet az „Én én én én” kórusa |
a kerekek már mindent rendbe tettek |
|
|
Létállapot
könnyű lépés helyett mászás |
|
|
Gombolyag
jelenbe múltba és jövőbe: |
más-más színű szálak: egy gombolyagban |
Itt-ott fonalvégek kiállók |
olykor követhetetlenül kanyargók |
színesek: kékek zöldek pirosak |
Egyetlen csak egyetlen fekete |
s ez vastagabb a többinél |
|
Töltésoldalon
Ó, csak a dolgok hűek: a házak, a roncs padok, |
a folyton változó és mindig változatlan |
öreg folyó. Tükörbe nem nézek, s ha őket |
nézem, a gyermek nézi őket, a régi gyermek. |
|
Az ember hűtelen: akik elémkerülnek, |
változó arcukkal szegény mulandóságom |
harsogják, hangos gúnnyal csúfolkodó szavakkal: |
ha ők így jártak, akkor ne legyek én se boldog. |
|
Jancsi, Misi, Tera… halottak, vagy alighogy ők, |
élők, de csontig mások. Hol keresselek, merre? |
A kivájt törzsű fűzfák réseibe a parton |
verseket dugtam egyszer, s többé nem találom. |
|
Hanyatt fekszem a fűben, szél van a füzes zúg-zúg, |
állandóság e zúgás; így volt már ötven éve, |
és ötven évvel eztán így lesz minden bizonnyal, |
mondanám békítőnek, de fojtogat a sírás. |
|
Lehunyom a szemem. Nedves földszag és fűszag. |
Virágozzék belőlem a gyermek nyári napja, |
ki serkenő vággyal a testében itt a töltés- |
oldalon hajdanában a szerelmet kereste. |
|
|
Kapva-adva
Bemocskolnak kis ócska gondok. |
Majd üdvözít egy szép varázs, |
holott csodákért nem rajongok. |
|
hatóbb, hatásosabb magamnál, |
s kiderül, hogy egyik se használ. |
|
Jó a szerelem kapva-adva, |
ha mássá formál, mint vagyok, |
|
de mennyivel jobb volna, ha |
világ, s néznék a csillagok. |
|
|
Hűtlenségem
Hűtlenségem felejtik? Megbocsátják? |
|
Elzavartam magamtól az utcák |
kaleidoszkópjait a napjaimba |
kéredzkedőket akik dideregtek |
s meleg csapta meg őket közelemben |
|
Tél volt nyitva felejtettem az ajtót |
Ó vissza-se-fordulva-távozók |
kiknek még emlékük sem izgat |
kiknek mint a vízbe rakott |
téglákon lassan lépkedőknek |
céljuk van csak útjuk soha |
(nem tudnak egymásról a téglák) |
Ő is így… az ajtó kitárva |
s kit csalogat hideg szoba? |
|
|
Valóban nem tudnák?
Egyedül vinni a kettőre-mértet |
Sántább a szív mindegyre sántább |
Azok akkor fennkölt triumfusok |
Ketten a középpontban minden értük |
Ha nyitott ablakot nyitva feledtek |
ha játszó gyerekroller lökte őket |
a járda alatt habos szennyvíz osont ki |
lábuk bicsaklott egy-egy kőgödörben: |
minden értük volt minden értük – |
Jó de akkor ketten és fényalapra |
és ártalmas-káros-rossz semmi sem |
A megrándult bokák is egytulajdon – |
|
Mitévők most a pimasz sarkok itt |
a pimasz utcák utcarészletek |
a léptek koppanásai, a kapualjak |
Látszatra mintha jószándék vezetné |
|
Hát valóban nem tudnák hogy mi történt? |
|
|
Van nála
Így jó – Ez csöndben elmarad mintegy lábujjhegyen |
hogy ne zavarja lassan bezáródó fülem |
|
az ámítgat még keveset de érzem rajta hogy |
egyre nehezebb lesz számára a dolog |
|
amaz talán maradna hanem szégyellni látszik |
hogy rendes emberek közt botránkoztatva játszik |
|
Nem kell már sok idő s ha számbavétel végett |
körülfürkészem a régen népes vidéket |
|
hát senki vagy csak egy-egy ki hajdan ünnepelt |
lézeng s figyel mikor szökhetne ő is el |
|
Így jó! – Mert kit nem űzött el tőlem a förtelem |
s átmentett tisztán minden szennyeken |
|
ő egy cseppet se változott és nem is fog soha |
van nála immár támaszom van elbújnom hova |
|
s kik meg belékószáltak híva-hivatlan napjaimba |
ne legyenek s ha voltak mégis csak szinte mintha |
|
|
Félig értem
Fölvonulnak kik rám hatottak: |
valóságos vagy ál-halottak |
|
kik süllyedvén időbe-térbe |
|
Többüktől a verset tanultam |
többüknek jóbarátja voltam |
|
többük gáncsolt ahogy tehette |
többük körüldicsért helyette |
|
többük csábított mert akartam |
többnek csábítatlan maradtam |
|
volt ki ha elment vitt magával |
mást én űztem szóim fagyával |
|
megint mást szédülten kívántam |
de fölkopott gyakorta állam |
|
– Most már ha jönnek bármifélék |
a régi brancsnak vége végképp |
|
mint féligismert társaságot |
|
melyben a szót is félig értem |
s csak félig érthető beszédem |
|
|
Hol vagy W. S.?
Sándor hol vagy? Hol vagy barátom? |
Hogy föld alatt azt nem hiszem |
Nyilván lebegsz egy lepkeszárnyon |
Most már kedved szerint mozoghatsz |
akármilyen dologba foghatsz |
Közelről nézheted mit itt még |
bár tisztességgel tette tisztét |
Meghaltál? Meghaltál valóban? |
De éltél-e? Oly kis küszöb |
feküdt két létformád között |
Mi persze kik még itt maradtunk |
sopánkodunk: „Mily veszteség!” |
Értünk vállaltad és miattunk |
Milyen roppant ritkán nevettél |
ritkán éltél mint mások úgy |
e másságért meg is fizettél |
dúltak kint-bent nagy háborúk |
Most béke lett kint-bent s örökké |
Örökké? Nincs-értelme szó |
s számodra nem lesz soha többé |
|
Káptalan u. 6.
Martyn Ferencre emlékezve
egy vitrin s benne néhány |
szót szól vagy dünnyög inkább |
s arcom fürkészve már-már |
hallgat hallgat s figyel – – |
|
csak emlékként csak úgy jó |
|
|
Csanádi Imre elszólíttatott
Te Imre hát mi lett veled? |
benned az a csöpp láng is ami még |
|
Te Imre s mit tettél velem? |
Jól most mikor viselkedem: |
vagy csak tudomásul veszem? |
|
hisz oly puhán oly vastagon |
takart be mindig mindenik szavad |
|
s elfoglalt engem is sereg bajom |
|
szálas hajú gyötrött fejed |
Volt-e vajon még annyi szál hajad |
amennyit a fájás kitéphetett? |
|
Te Imre most mégis nagyúr |
állsz fekszel: ennél többet és tovább |
|
Széjjelhullsz bennem s egybeállsz |
kizársz magadból s visszazársz |
meggyűlöltetnek elcsábítanak |
|
ami tetszik mindent szabad |
pótolhatod kedved szerint |
|
eltűntetek!… Túl már ki van? |
Sorolgatom: egész csapat! |
Bújnék közétek szinte boldogan |
|
vásárba jutsz kérlek figyelj: |
legalább fél szemmel nézd a kaput! |
(Lassan nekem is menni kell) |
|
|
Sirató
É. T.-nek búcsúzóra
A nagy család tovább apadt – |
Szegény öcsém! szegény öcsém! |
Csak tudhatnám csak érteném: |
Mi történt? Hol vagy? Mid maradt? |
|
nem néz többé és nem mozog |
Mi lesz? Hisz én is indulok |
|
Folyton maróbban szúr belém |
lehetett volna máshogy is |
mondjuk hogy nem ismerlek én |
|
Szegény öcsém szűk ötven év |
(millió éve hogy vagyunk) |
Előbb-utóbb eggyé fagyunk |
Mért keressük egymás kezét? |
|
Sírhatnékom van – Oktalan |
és fekszünk végképp boldogan |
|
|
Föltartom kezem
A 80 éves Kiss Tamásnak
Körülöttem közelben három ember… |
Isten? véletlen? törvény? micsoda? |
Ha szélesebben suhint a kasza |
|
A holdon leszálltak: tudom |
acélt nyes testetlen sugár |
|
növő zavar gyámoltalanság |
ámításra se jó halandzsák |
tőlem másnak mástól nekem |
|
|
Családi haláleset
Most itt vagyok megint Atyám |
halottam van kihez mehetnék? |
Elbóklásztam figyelj reám |
megnyugvást új kedvet szeretnék |
|
ne fűtsön rongyrázó tudat |
emelj a tenyeredbe s tarts ott |
|
nekem válnék hasznomra főleg: |
nyomorult rabja az időnek |
|
|
Üres
Üres az ég és üres a világ |
Tompulnak csúcs-sarkos tragédiák |
csak ami a vagyont szorozza |
tehát konyhára pénzt hozott |
Próbáltál a ráncok a tört térd |
fátylat tartson befedjen? |
|
Elvégeztetés
Az éhség és a szomjúság – |
Kialudt bennem mind a kettő |
|
pisla fény – drága reszketés – |
|
Föl-fölráz és tudom hiába |
ez a végső híd éjszakája: |
|
|
Vajon?
Kezdeni? Mit? Még több nőt, férfit kötni magamhoz? |
Hogy még több szálat kelljen eloldani majd? |
|
Mit mondana?
Milyen lenne mit írna mondana |
Csokonai Petőfi Ady Endre |
vagy József Attila e korba ha |
még élne? |
„Jobb volt jobb lent a csendbe!” |
|
Visszajött P.
Kell Petőfi és kell az ünnep |
s hol Petőfi – ott mindig ünnep |
|
Az ünnep nem halt meg vigyázva |
beköltözött egy tiszta házba |
|
S ott várta hogy őszinte szókkal |
|
Petőfi arcát úgy mutatták |
ahogy kis kóklerek tanulták |
|
Verseit úgy rakták csokorba |
miként fondor szándék akarta |
|
S ő csak nézett és tőr-szemével |
átszúrt álarcon maszka-képen |
|
|
Hol van Ady Endre?
Szájon, könyvben, polcra rakva, |
verseit, sorsát erre-arra –: |
ne ott keressük Ady Endrét, |
ahol csak volt, csak múlt, csak emlék. |
Ott élő, mert él, most is, él benn |
a lények, a tények szövetében, |
szem-villanásokban a gonoszra, |
vivátokban a jobbra újra, |
hevekben, marsot harcra fújva, |
társpillantásokban a nőkre, |
fészek-vágyásban, nem hunyóban, |
folyton bujdokló bújdosókban, |
rettenetes, zúzó ökölben, |
békesség-termő, csendes ölben, |
szótlan kérdés-feleletekben, |
mélységekben, felületekben, |
vállhoz feszült baráti vállban, |
tömegbe vegyültben s kiváltban, |
gyöngében, kinél nincs erősebb, |
félősben, kinél senki hősebb, |
ahol – sárban vagy fellegekben – |
ott mozdul még (vagy már?) az ember. |
|
Kölcsey visszagondol a „Vanitatum vanitas”-ra
valami többnyire szívnek hívott de nem szív) |
rohannak át rajtam sűrű sorokban |
Összegörnyedek (meg se moccanok) |
Ó egyéb miatt vagy épp emiatt |
gyötörnek éjszakai fölriadások napközi ijedelmek? |
|
De ha már így van rend legyen |
Jó hogy rájöttem: hiábavaló |
|
Akartam másokat akartam magamat |
a föld színénél kissé magasabbra |
legalább annyira hogy talpaink alól |
ne por bufogjon föl lábujjaink közt |
akartam másokat akartam magamat |
kénytelen legyen embereknek mondani |
|
tenni esetleg csak megmagyarázni |
|
„Kezdet és vég egymást éri” |
|
„Bárminő színben jelentse |
Jöttét a vándor szerencse, |
Se nem rossz az, se nem jó: |
|
Nem sikerült iparkodásom – |
|
Vagy sikerült? – nem is tudom |
végiglátni igazmondó szemekkel |
|
|
Dolgára megy
Szépen levetkőzöm s átöltözöm |
hálóruhába… Így lesz holnap is |
|
De az „után”-ok már „talán”-ok |
ez a mostani is lehet „talán” |
mert csak egy botlás egy ütés a szívre – |
|
Néhány napig központ leszek: |
ilyesfélét még nem csináltam – |
Majd mindenki dolgára megy |
|
|
Húsz-harminc
Így lesz tudom majd akkor is: |
(Vagy szenvelgés ez? Húsznak-harmincnak talán?) |
A mozik színházak sőt kabarék |
éppúgy játszanak mint nemrég mikor |
te mentél el kedves rokon |
akire most sűrűbben gondolok |
s legföljebb kissé élénkebben él bennem |
mint amikor még testben élt |
|
már ott csüggnek a kis propellerek |
bár zöldek még s csak csöppet súlyosak |
ezért még nem is készülődnek útra |
Mikorra majd megérnek s majd mikorra |
nyugodtan vetik le maguk s pörögnek |
akkorra tán én is betársulok |
|
talán húsz-harminc embernek fogok |
|
|
Se föl se le
a mérleg egy helyben marad |
nyerés vesztés nem jár vele |
úgy múlik mint szokott a nap |
|
mint a nagyvilágban szokott: |
itt győztesen ott rongyosan |
lesz áldott és lesz átkozott |
lesz boldog és boldogtalan |
|
a földön egy-szemernyi sár |
nem csúfos ám csöppet se szép |
semmi többlet és semmi kár |
|
A nagy világ-statisztikán |
nem változik meg semmi sem |
fölösleg sem lesz úgy hiszem |
|
|
Szegény Lady
Szegény Lady bolond kutya ki olykor |
egyetlen vakkantás se jön ki többé |
Egy kiskocsin eltolt hajnalban innét |
– nyilván valamilyen dögtemetőbe – |
egy közömbös pofájú csúf alak |
|
Így aztán nem történik már soha |
figyelmeztető forte-ja után |
kisvártatva majdhogynem biztosan |
csengő a bejárati ajtóm fölött |
(mert mindig így volt s van ma is |
|
s meglátlak ólodból hason kilesni |
|
|
Vissza halott anyámhoz
már réges-régen holt anyám? |
Vagy úgy fogadnál ha megyek |
mint olykor egy-egy délután |
lépcső legfelsőbbik fokán? |
|
Én csöndesebb lettem kicsit |
már nem volnék oly lobbanó |
ha szádból bár szándéktalan |
Már jól tudom mi mennyit ér |
|
Szaglásom félig elhagyott |
s mind sürgetőbben hív haza |
és nincs más otthon nyugtatóbb |
nincs más mint a szülőanya |
|
|
18 + 55
Ki lőtt közénk? Alig vagyunk |
Hová lett a csikó-csapat? |
|
Néhánya írt még többje nem: |
félig vagy végképp elveszett |
Meghalt névvel vagy névtelen |
rosszkedvű tabló része lett |
|
S mi itt? Rokkant ki így ki úgy: |
öt év csúnyán elbánt velünk |
Magunkkal vívtunk háborút |
|
Lám ez szegény itt mintha a |
Az meg hadar: zavart agya |
kelésként olykor fölfakad |
|
szégyelli bár nincs rá oka |
Úr lett a test: bármit csinál |
|
s hogy megkopasszon arra is |
görcs álljon kézbe karba is |
|
Tizennyolc s hozzá ötvenöt |
Ki lőtt közénk? Hányunk maradt? |
Jól tudta dolgát bárki lőtt |
|
Ne érzelegj! Ne is dacolj! |
Kövesd inkább Babits szavát |
Kérdezz mint ő s ne válaszolj |
A fű a fű… Úgysincs tovább |
|
|
Steve
Csak mástól, csak hírből tudom |
lakókocsiban élte. Nem szegény-fokon, |
sőt épp, mert bátran élhetett |
fő-hobbijának: szinte folyvást |
úton volt, s így otthont talán |
nem is kívánt úgy igazán, |
s félt is hogy tárgyai lefogják. |
|
Vagy mert sosem volt otthona |
(rokon család nevelte fel), |
vagy mert alig tartotta a haza |
és szó nélkül engedte el. |
S ha mégis lett lakása végül |
csak épphogy, és csak mert szokás |
meg hogy a postát a lakás – |
Cím is lehet címzettje nélkül. |
|
Haza jött olykor s hidegen |
fölött, hasonlítgatta ridegen, |
hogy másutt… s hogy mik milyenek |
s hogy itt gyalázat és hogy eztán |
lábát többé be nem teszi, |
s ha elmegy, csak azt élvezi, |
hogy képes volt átélni tisztán. |
|
De újra jött és újra jött, |
és váltig méltatlankodott, |
holott a konkolyok között |
talált egy-egy termő magot. |
Jött minthogy csak dühét kiadja. |
Ám furcsán csillogott szeme: |
és szelídült mindegyre útja. |
|
készült pedig megint haza. |
|
Steve Pista onnét a halálon |
akárhol vagy: egy porszemed |
ó bárcsak, én szegény barátom! |
|
|
Thinsz Géza halálán tűnődve
Amikor megjelent a végső elszámolásra |
amelyen fölsorolta mit tett mit nem amit |
meg kellett volna tennie de nem tett |
vagy nem kellett volna sőt szabad sem volt |
hogy ki előtt felelt fogalmam sincs viszont |
ha el kell képzelnem: nyilván a Legfőbb Úr előtt |
De azt még elképzelni sem tudom |
milyen nyelven történhetett a vallomás |
vagy milyen nyelven hallgattak mivel |
az is lehet hogy ott a szó fölösleges |
mert Aki megmér tud minden kis részletet |
s aki megméretik rájön hamar: nem érdemes |
szavakkal mondatokkal elbajlódnia |
mert ő még éppencsakhogy kezdené |
s a Másiknál már a pont is helyén van |
Mégis makacsmód föl-fölötlik bennem |
hogy a két nyelv fölényes tulajdonosa |
(szelíd szolgája) mint köszönt |
melyik nyelven jelenkezett a végső |
|
Búcsú két hangra
Hát újra búcsúztatnom kellene: |
majd félszáz év hogy itt éltem vele |
|
Barátom volt most rákerült a sor |
Már nem is izgat mint esett s mikor |
|
Mondhatnám a szokásos kegyelet |
gép-szavait hűlt hullája felett |
|
hogy benne szó kevés legyen ha lesz |
s mint gyászjelentés-űrlap: – félüres |
|
melyen a szem átsiklik s meg nem áll |
csak ott hol már órát s napot talál |
|
Mondhatnám de nincs kedvem erre se |
búcsú? búcsúztatás: cécós mese |
|
Meghalt hát meghalt nincs hozzá közöm |
„Ma nékem, holnap néked” – dünnyögöm |
|
Sőt… búcsúzás búcsúztatás helyett |
élesztek illetlen emlékeket |
|
például hogy mi: két vidám legény |
hipp-hopp és már egy asztal tetején |
|
vigasztaltuk a bús asszonyokat |
akiknek férje soká elmaradt |
|
(volt akié örökre volt olyan |
akit vártak s meg is jött boldogan) |
|
s ilyesféléket… Gazdag esküvőt… |
disznótort… sok órát elmélkedőt |
|
Így volt… S benned? A rogyó hús a csont |
őriz-e még valamit ami volt? |
|
Talán beszélsz de nyelved mint a szél: |
hallom s nem értem hogy miről beszél |
|
Ha volna műszer megmérhetni hogy |
benned belőlem mit találhatok |
|
megdöbbennék: űr üresség üres |
látnám: a műszer semmit sem jelez – |
|
Barátom: cirkusz mégis szenvedek |
szám nevetésre áll s könnyem pereg |
|
|
Vita Illyés Gyula Színész-barátaim c. versével
A költő 90. születésnapjára
Szél nap a test nedvei vér inak |
izmok zsigerek szervek lüktetések |
sejtek regenerálódó ereje |
pigment a szőrszálak hagymáiban |
bőr-rostok kéz- és lábizületek |
gerinc-csigolyák fogzománc |
szemrugalmasság dobhártya ujj-begyek |
cáfoljátok hogy „Meg kell halni”! |
|
Lehetetlen hogy aki mindig |
megszólalt mikor szólni kellett |
egyszercsak soha-soha többé |
Lehetetlen hogy hetven-nyolcvan évre |
szabályozza a törvény hogy utána |
már csak analógiák kezesítsék |
Lehetetlen hogy a tízmillióval |
együtt nyögő zúgó örvendező |
|
|
Állócsillag
Az élő Nagy Lászlónak
Laci, kedves Laci, Nagy László! Betöretlen csődör, fehér galamb, fatörzsben villám-reccsenés, rigó-ének, fészek-tenyér, kalapács-ököl – –
Most fonákoddal fordultál felénk, csak azzal; s most először, s immár tudhatóan egyetlenegyszer.
Jaj, gazdátlanná váltak törvényeid, s váltál nekünk patává, ököllé, reccsenéssé, nekünk, akik nagyon szerettünk.
De Nagy László nem fog sokáig bizonytalankodni. Mert erős maradt megingása ellenére is, és hamarosan úrrá lesz megint törvényein. S attól fogva mind az idők végeztéig csak a színét fordítja azok felé, akik szeretik: a csődör bársony-száját, a tenyeret, a rigó-éneket.
Az is ki fog derülni, hogy a vízszintessé tehetetlenült test, a temetés, a sírások, jajgatások nem is voltak igazak. Vagy ha valami mégis igaz volt belőlük: az kevés, jelentéktelen, elhanyagolható.
Történt viszont valami sokkal fontosabb. Egy új állócsillag jelent meg az égen. S aki ismeri a csillagokat, tudja, hogy ez a csillag egyidős az Univerzummal s egyidős is marad vele.
|
Áprily-gemma
|
„s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély” |
|
|
Szavak
|
„Nyelvéből kiesve: létének céljából is kiesik az ember”.
Sütő András:
Engedjétek hozzám jönni a szavakat
|
A szavak… Rongyos, üldözött |
kölykök rossz felnőttek között. |
|
Kölykök: félénk-riadt sereg, |
bújkálnak és menekszenek. |
|
S hol itt, hol ott fülük, szemük, |
karuk, lábuk – les mindenük, |
|
hogy meghallhassák, amit a |
Mester beszél, a Szó ura, |
|
s elém tud állni biztosan, |
|
ki látja, hogy e védtelen |
nyájat sarcolják féktelen, |
|
hogy ők az egyetlen jövő, |
|
s róván a rossz felnőtteket |
Engedjétek, – szól – jöjjenek |
|
hozzám e gyermekek, hiszen |
ki nem lesz, mint most ők, ilyen, |
|
meg nem kaphatja semmiképp |
|
hozzám e gyönge gyermekek, |
|
én számból nyújtok enniük: |
|
hogy épségben megérjenek, |
|
Száz év, ezer – maradjanak, |
|
s egy pillantás elég legyen, |
hogy fölnyíljék az értelem |
|
bennük, bent, mélyen, mint ahogy |
akikben egy-vér szív dobog, |
|
a szó, a szó, a drága pánt. |
|
|
|
Európa
Gyámoltalan szavakkal Európa |
nem mertem hozzád szólni soha-óta |
|
Vitézkedtem itthon szidtam dicsértem |
hetykélkedtem beképzelt küldetésben |
|
A mérce: mércém a számomra jó: jó |
becsültem azt ami hozzám hasonló |
|
De lassan rájöttem: hogy öncsalás volt |
mert Európa bennem lakva társ volt |
|
Hisz belőlem is ó kínok sajognak |
vagyok látó szeme szegény vakoknak |
|
akik jöttek mind többen hogy e földet |
belakják végig – majd gödrökbe dőltek |
|
mint én fogok maholnap Európa |
senkinél sem méltatlanabb lakója |
|
|
Szekrényfiók
Itt minden van de semmit sem találok |
|
…Sokféle jegy meg igazolvány |
használati utasítás rokkant |
öngyújtók még dohányos éveimből |
kis fadoboz Hindenburg képe rajta |
keresztben német zászló és magyar |
s tűszúrással „Isten velünk” szöveg |
(ártatlan giccs az első háborúból) |
bőr- és műbőr erszények jónehány |
betét golyóstollakba s mennyi más! |
Ha rendre fölsorolnám legalább |
tízszer hosszabbra nőne versem |
|
akármelyik tárgyat tolom tovább |
mint gyöngéd s változó meleg fuvallat |
egy-egy emlék – odáig tetszhalott |
s megtámogatja dőlő életem |
|
|
Nem nőttem bele
Lötyög rajtam – még nem nőttem bele – |
Pedig leszek lassacskán nélküle: |
|
Ábrándozom: mi is lett volna ha |
most úgy feszülne rajtam a ruha |
|
Ezer hajlat érintkezési pont |
s ez így marad már: vonzódás iszony |
|
Jaj hogy kívántam megpróbálni sok |
kísértést mely köröttem háborog |
|
Hol sikerült hol nem – Jobbára nem: |
szabdalnak át most is keservesen |
|
Akárhogy történt nem siránkozom |
képződik félrebillent szájamon |
|
|
Mint egy könnyű szín
csak mint egy könnyű szín |
|
|
Most kél kedvem
vaskos kopott horgony-bakok |
szemnek-friss márványoszlopok |
hol észak- hol meg dél irányban |
vándoroltam kíváncsi lázban |
és közben mindenféle giz-gaz |
valóban s képletesen ez s az |
szoknyájával buzgón törölte |
s hogy véletlen pont arra néztem |
megrebbent az alma kezében |
százféle hang százféle rend |
értettem vagy nem mit jelent |
aztán az a stralsundi lány |
meg kívánta mászni barátom |
|
Ó hogyan rámjött a mehetnék |
talpam mozdul ahogy mehetnék |
|
Harminc-negyven év mintha semmi |
mintha csak a tegnapba menni |
most kél kedvem ki tudja éppen |
miért épp most aligha értem |
„kilódulni” épp most minek |
testemet már alig kímélik |
|
|
Mértékkel ismeri magát
Voltam falánk lettem undorodó |
immáron mindkettőt utálom |
csak ami bennem van még rejtező |
azt fürkészem amíg meg nem találom |
|
Szegényen magunk ismeretlenül |
lépünk a velejéig idegenbe |
pedig így a határsávban bizony |
kíváncsiságunk nagyobb is lehetne |
|
Ha egy-egy másutt termett gondolat |
környékez meg fölrántom körbe gátam |
|
Mit szól – ha van – ki túl vár s üdvözöl? |
Azt hogy olyan jött legalább |
|
|
Címjegyzék
Címjegyzékem – mert újabb címeket |
lassacskán már az eredetinek |
|
A megszűnt címek? néhány költözés |
De mit is ér a levelezgetés |
|
És én? hány jegyzékben szereplek én? |
kihúznak-e vagy azt se – könnyedén |
|
S jön ötven év és címjegyzékeink |
szétvándorolnak síremlékeink |
|
|
Magányosodás
A magányosodás az elmagányosodás |
a végső elmagányosodás mely általában |
egyszer jut csak mindenkinek |
küszöb fölé emelkedik már |
az élettel sziámi torz ikerként |
ahogy én gyakoroltam is elégszer |
Ismerős a bal mell mélyén az ólom |
a gondolatok egérfutkosása |
a szelíd tárgyak csúfolódó |
hogy a célok sorra lebuknak |
a menetrendet előre tudom |
de most valami még hozzácsapódik |
|
Legújabb fotómra
(a szem nekem mindent elárul) |
Nemrég egy barátom szemében… |
s ő nincs is már: a föld alá bujt |
|
Egy frissen készült arc-fotómra |
ezért fürkészek most riadtan |
Számomra is eljött az óra? |
– kérdem magamról és magamban |
|
Vagy én csak még a messzeségbe? |
A fénykép most egyszer talán csal? |
A végesnek tán mégse vége – |
S vigasztalódom öncsalással |
|
De nemcsak a szemem – az állam |
járomcsontom (mit rejtve rejtek) |
az orrom a nyakam a szájam |
már rendben lenni elfelejtett? |
|
Ilyen lepusztult még nem eddig |
Sajnálnám is ha illenék ez |
Máskor bíztam most visszatetszik |
nincs semmi kedvem az egészhez |
|
Szemem nem lesz arcom behorpad |
szám széle durcásan legörbül |
s ha látok úgy látok maholnap |
csak belülről már csak belülről |
|
|
Lányaim távollétében
Most kellene hogy nincs egyik sem itt |
bevégeznem az élők dolgait |
meg tudhatnék pihenni tán |
|
Hogy visszatérve többé nem velem |
találnának már mindent nélkülem |
s a tárgyak s az emlékezet |
|
S ez hű állócsillagként szüntelen |
egük boltján ragyogna messze fenn |
|
|
Sok várás
(mássá tesznek odább repülnek) – |
és mindig ösztövér csomaggal |
de válasz se éjjel se nappal |
|
Megmérgeződtek
ott készül nálad a tiéddel |
néked is gyűjtöm az enyémmel |
|
Nyelvünk e rossz tolmács ha rest |
hogy amit talpunktól hajunkig |
föl-föllebben de elhanyatlik |
|
kimondani nyelvünk ha rest: |
bízzuk a szemre kézre lábra |
|
tudták és látták a helyest |
|
hanem lassan megmérgeződtek |
|
|
Tömörülnek
Ahogy tölcsérbe ömlik a homok: |
|
sűrűlve tömörülnek egyre másra |
|
Előbb gyerekkorom virágpettyes meséi |
mezítláb talpaim alatt engedelmes növények |
messzebb egy nagyszerű folyam |
és csak a fürdés csak a nap |
és csak a fény-híd a vízen: |
|
mindig-szerelem egy-kívánság |
növekvő félelem hogy meghalok |
vad képzelődés valaki leszek |
|
Aztán a szép és szörnyű férfikor |
három apróság karjai nyakam körül |
csodálatos asszony-társ rosszba-jóba |
kevés napfény és ormótlan sötétség |
véglegessé kifaragott arc |
könnyű nehéz futó szerelmek: |
|
újabb gyerekkarok nyakam körül |
áruló szervek botló működései |
baljós de már nem félremagyarázható jelek |
ugráló fantázia hogy mi is lesz és mikor: |
|
|
Harmadszorra
Előbb három-négyévesen magam-magam |
később három-négyéves lányaimtól |
most meg három-négyéves unokáktól: |
harmadszorra tanulom hát s lassan tudom |
(tudom vagy csak úgy képzelem hogy már tudom?) |
milyen magasról indulunk s hová jutunk |
|
Városom
Ez a város amelyben megszülettem |
fölnevelt közöny gyűlölet |
szeretet pólyáiban (vagy hitükben) |
tán nem is tudta hogy én létezem |
|
most már csak kisebb hányadában |
|
most már jórészben unokám: |
infantilis zavart és koravén |
|
|
Tapasztalat
|
„Ím, itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.”
József Attila
|
Belül, belül a szenvedés, |
és sehol sincs rá magyarázat. |
Vizsgálódhatsz köröskörül: |
se fennhéjázás, sem alázat |
nem vesz ki kínjaid közül. |
égett tarló a volt vetés, |
gubbadhatsz tompán, tétlenül, |
kezed használhat, hadonászhat: |
kevés ez is, az is kevés. |
Belül, belül a szenvedés, |
se kint, se bent a magyarázat. |
Az ég borul, az ég derül, |
a szív jajong, a szív örül, |
s az ok kétféle ködbe vész: |
a kés nyelét nem fogja kéz, |
vad nélkül zajlik a vadászat. |
|
|
Hisz mindenképp javára lesz
Bertók László: „Kő a tollpihén” c. kötetének ihletésére
addig hogy már értelme sem |
s ha van csöppet sem érdekes |
s tájat tárgyat színesre fest |
|
bármint esik nyugodt legyen |
ha már mindegy hogy mit keres |
s hogy mit talál érdektelen |
hisz mindenképp javára lesz |
|
s erőt időt jócskán növel |
ha nem remélt hasznot szerez. |
|
|
Szöveg és dallam
A dallam nem változtat szövegén |
Hazug dallam hazug szöveg szülője |
Kibomlik végül minden szövevény |
s hátul kerül mit kívántunk előre |
|
Megszokjuk mert csal a csaló remény |
hogy a sötétnek is van némi fénye |
hogy hajunkba ragadt az enyves éj |
és a homálynak ez az eredője |
|
Akárhogy is van sok értelme nincs |
fejünkben tiszta lesz a kóc a tincs |
bár éhes nyüvekkel telisteli |
|
Bozsgásuk torkunkat remegteti |
A suhogó selyemben balgaság |
Rossz szőnyegén gyöngy-hang se hallik át |
|
|
Sűrűbb megállók
Szőnyeget vernek. (A világ |
hétköznapi szívdobogása.) |
Rosszkedvű köd, ködmélyi fák, |
|
Már hanyatt-homlok a napok |
sűrűbb megállókig rohannak, |
füttyjeleket jajgatva adnak. |
|
Nem hangulat, hogy kérdezem, |
hisz már a hatvannegyedikbe, |
(vagy századikba?) érkezem. |
|
|
Várakozók
A Várakozás alkotóközössége versenyben teszi dolgát.
Eljut vele önnön cáfolatáig, – vagy mintha az utakat rekesztené el.
Aki ágyába vár, aki székébe vár, aki tűzhelye mellé vár:
– a didergésben társas fészket lelni, a szótlanságban szelid szólíttatást, az éhségben jóízű, meleg ételt –,
biztos lehet, hogy hasztalan reménykedik.
Ám szikár képzelettel, üzleti józansággal, gyalogjáró tevékenységgel:
– helyeselheti magát, így sima lesz az út, törvény a megérkezés.
De elég lesz-e a meleg, meggyőz-e majd a szó, tápláló lesz-e az étel?
A várakozó várakozzék inkább! Nőjön céllá az eszköz! Várakozzék esetleg rosszul is!
Ha egymás mellé sorakoznának az Idők Várakozásai és Megérkezései, ó mennyivel zöldebbek, virágosabbak, termőbbek lennének amazok!
Ugye, asszonyok, ugye a Várakozás művészei, ugye anyák, ugye szeretők?
|
Istenem
de ha csak így az túl sivár |
|
Ha majd egyszer megkérdezi: |
„Hogy is volt?” – mit felelsz neki? |
|
Megzúzva mondod: „Istenem |
|
és voltál jócskán ellenem |
megszállva testem szellemem |
|
s előfordult – mért rejteném? – |
hogy létedet se hittem én |
|
s ha hittem: hittem: nagy csalás |
amit velünk bennünk csinálsz |
|
s a világgal – Vagy tán nem is |
te csalsz – van ördög s az hamis |
|
és tőled mindent elrabolt |
mi benned a javunkra volt |
|
s őrült furfangokkal teli |
|
s te csak nézed gyámoltalan |
tennél értünk – károdra van |
|
Fordul tehát a helyzetünk |
|
tőlünk ha kapsz bocsánatot” – – |
|
Hát nagyjából ekként felelsz |
ha őszintén beszélni mersz |
|
ha egyszer majd megkérdezi |
s úgy látszik hogy el is hiszi |
|
|
Ó ez a rend
milyen sok bánatot teremt! |
|
Engedelmességét megértem: |
ki áll jókedvvel kint a szélben? |
|
hogy lassan azt se tudja mi |
|
S én is voníthatnék a holdra |
|
|
Ott keringenek
El-elbújnak bennem a versek alig találom őket |
|
Próbálkozom föltépek itt-ott burkokat |
tán kiszökhetnek s megkönnyebbülök |
(a sűrű feszülés előbb-utóbb káromra lesz) |
a rejtőző indulatok idillek szenvedélyek |
nem azért születnek hogy fészkükben maradjanak |
s egymással keveredve vagy ádázul birokra kelve |
holtra fárasszanak s belülről rágjanak |
azért születnek inkább hogy elhagyjanak |
s mint csecsemő-Hermészek álljanak |
talpukra rögtön s fussanak szét |
a világba de sőt a nagyvilágba |
s vigyenek hírt a titkon sarjadó |
indulatok idillek szenvedélyek |
|
ha eredménytelen segítem útjuk kifelé: |
egész lényem merő-egy verssé változik |
s az indulatok idillek szenvedélyek |
gátlástalanul szétterjedve bennem |
megállás nélkül ott keringenek |
testem ágain-bogain s hangolnak szüntelen |
kívülről érthetetlen bohóc-viselkedésre |
amelyet végképp tanácstalanul |
bámulnak jámbor embertársaim |
|
|
Visszatérni
Ó vers, házadba visszatérni |
ha ez a ház csupán tenyérnyi, |
|
Ó vers, ha körbe-körbe, lent-fent, |
téged talállak mindenütt, |
nem ismerek jobbféle menhelyt |
|
A jégcsapok sorban lehullnak, |
a szél bármily dühödve fújhat, |
|
Köszönjem? Ó kinek köszönjem? |
ki így körülvesz, kedvel engem, |
|
|
Ars poetica
írj, hogyha nem közérdek. |
és nyögsz, hogy sírva lázadsz, |
verméből társ után zúgsz: – |
(mit gondolsz: érdekel mást?) – |
egy lányra tartozik csak, |
s zengjünk azért is arról, |
szép dalt azért is arról, |
(figyelj rám, Berda József!) |
|
Szocrealizmus
Elsüllyedsz, ha a lábad elé nem nézel. A tájék |
dús ürülék-halmok temetője. Ni, moccan is! Ó, csak |
patkány, semmi egyéb. Nyisd már a kaput! – Kinyitottad, |
vagy helyesebben: – volna, de nincs mit nyitni. Az udvar |
gyim-gyom, bűzlő trágya, szemét. Csipás eb ugat meg, |
menni se tud. Kukkants be az ablakon! Ájulatos szag |
vág orron. Ha szemed jó, látsz is bent valamicskét, |
hallani hallhatsz: aggastyán nyöszörög, csecsemő rí, |
férfi morog, mocskos-nyűtt szalmacsomó a sarokban. |
Jaj, jaj, mennyi nyomor! hagyd abba, elég az örömből! |
Reszket a szív, a gyomor. – |
|
|
S jön a Tárgyilagos, jön a Józan, |
„föltár”, „megmutogat”, „rögzít”. Már kész is a Nagy Mű, |
olvasd: „Illatosan kígyózó erdei ösvény |
fut ki a rétre, bokám fűszálak, zsenge virágok |
csókdossák. Idelángol a kastély tornya a dombról, |
rácsos díszkapun át lépek be az isteni parkba, |
mint parkett-padló, oly tiszták, szépek az utak, |
boldog gyermekhad kurjongat, mászik a fákra, |
itt egy férfi mereng békésen, amott gyönyörű hölgy |
bámul az erkélyről a kicsikre, satöbbi, satöbbi…” |
Így ír hát ama Tárgyilagos, dokumentumot így szül. |
|
Csak törölöd szemedet, nagyokat csípsz tenfarodon: tán |
álom, szédület ez? Másként van-e lény, aki érti |
hogy s mint történt, mint vesz az alja-mocsok ragyogó mezt, |
hogy lesz hó a koromból, gyöngy-patyolat csunya sárból, |
áldás átokból, betörőből angyal? |
|
könnyű, tárd ki füled s jól véssed agyadba: a bűvös |
égi varázs, e sereg csoda anyja: a szocrealizmus. |
|
|
Már köpni is
Szatíra? Vagy csak epigramma? |
Lenne mindkettő égi manna |
De már köpni is elfeledtem |
nemhogy ezekhez volna kedvem |
|
Gyöngéd vizit*
Volt sógorom („volt”, mert meghalt szegény) |
jó papként élt korai s végzetes |
betegség-okozta haláláig, |
méghozzá jó katolikus papul. |
Viszont alig merném állítani, hogy egyben |
jámborként is a szó szokott |
értelmében (lásd: öregasszonyok). |
A katolikus jelzőt sem sokan |
tennék nyugodtan a „pap” név elé. |
De én megesküszöm, ha kell, |
a keresztények (keresztyének) Úr- |
istene papjait képzelheti. |
Ennyit jogom van kijelenteni, |
mert a nagy Nyájba (bár más pásztorok |
alá), én is csak beletartozom |
Kálvin-hitemmel s nagyjából tudom, |
a fő-fő Pásztor mit s hogyan szeret – |
|
Történt egyszer – de hogy pontos legyek, |
előre kell bocsátanom: szegény |
sógor valamiféle rendhagyó |
új-ősi szerzetesrend tagjaként |
indult a pályán: napi kétszeres |
étkezés, deszkán-alvás, szigorú |
hallgatási fogadalom, alig |
alvás, kemény munka, imádkozás |
és más nyalánkságok, (mint mondaná a szleng). |
E szerzetet feloszlatták, akár |
a többit, internálótáborok |
fogadták őket, bár… nem folytatom |
egy szó mint száz: a sógor megszökött, |
hozzánk szökött, és ott elrejtezett. |
„De a Nagy Gazság Kicsiket Fial” |
„a Szeretett Vezért” „a Bölcs Atyát” |
féltő szomszéd a rendőrségre ment |
e szörnyű bűntettet jelenteni. |
Hát egyik éjfél-tájt nyolc-tíz dali |
legény a házat körbevette, néhány |
az ajtónknak rohant, és verni kezdte, |
míg én mezítláb, és hosszú, fehér |
hálóingben ki nem mentem s kinyitottam. |
Igazolványt (?) és valami papírt |
lobogtatva vagy három-négy vitéz |
betódult. |
A szegény sógort hamar |
elkapták aztán adj neki! vadul |
fölforgattak mindent, miközben én |
mezítláb, hálóingben ott valék |
mellettük (mert úgy rendelték), hogy a |
törvényesség betartassék, mivel, |
ha tán egy fürdőköpenyt, lábbelit |
fölvenni mennék, könnyen meglehet, |
hogy közben a rendszert megingatom. |
Az egyik éber közben boldogan |
föllelte a levélcsomót, amit |
Itáliából majd félév alatt |
ifjú nejemnek írtam: túl-tele |
szerelemmel s lelkesedéssel a |
csodákon – pátoszos, de részletes |
beszámolókat. |
Egy perc és a dús |
fejekben készen volt az épület: |
„Pap… szökevény… Róma… római |
pápa… köteg levél… szervezkedés |
a hatalom megdöntésére… tiszta ügy, |
hogy őfőszentsége, a Pápa Úr |
mint reformátust engemet szemelt ki |
gaz terve cinkosául” |
Úgy körül- |
belül reggel négyig tartott a szép |
vizit, aztán egy forma-űrlapot |
löktek elém aláírásra, és |
a sógort a levelekkel s mi más |
egyébbel, azt már nem nagyon tudom, |
elhurcolták. |
A sógor hónapok |
múltán szabad lett, ám leveleim |
végképp elvesztek, s velük bennem is |
sok minden s nem lett meg többé soha. |
|
|
Történelem
Ágak szelek zúgása kutyafalka |
falánk űzés őrült űzettetés |
a kutyáknak vérszomjban leng a farka |
árad hullámzik dől a rettegés |
|
Vérre készülnek buckák fűcsomók |
a föld pokolszáraz de bőven inna |
Majd öntözik fölhergelt bősz kopók |
nyulak vérét fröcskölve dombjaikra |
|
De csak nem pezsdül a halott terep: |
nem sejti mi veszett el a világban |
úgy véli jut még neki is szerep |
|
s teremhet mint egyszervolt hajdanában |
mikor falkák ritkábban jártak itt |
s élet nőtt mindig a halál nyomában |
|
|
Születés
Reggel felé történt az első alkalommal is a ház a falak ugyanazok |
persze nyilván festettek azóta esetleg itt-ott renováltak |
arcok serege tűnt fel és el hangok serege tűnt fel és el |
most nem látszik és nem hallatszik semmi belőlük |
A gyanútlan gondolhatja hogy a két iker-láncszem közvetlenül egybekapcsolható |
a nem-gyanútlannak ilyesmi eszébe se jut |
tudja hogy csak hosszúsoros versek rímeiről lehet szó |
rímekről amelyek egyikétől a másikáig |
villámlások örvények riadalmak |
harci terepein át vergődhet el csupán a vers |
Hosszúsoros versek rímei – ezúttal félig-tiszta rímek |
hisz félig-azonos a szótest |
hisz félig-azonos a szótest |
De mindezt csak a nyakig-érdekelt |
akiben nyom nélkül nem marad semmi sem |
s valamennyi külső és belső érzéke |
tömegével teremti a különb-különb rímhívókat |
|
Volt újszülött s most újszülő |
a kétfajta fájdalom és öröm milyen egyfajta |
sírása csap a nyitott ablakon ki |
az öreg-öreg vadszőlők közé |
amik a kettőt könnyen összekeverik |
|
|
Jótanács
Ha verset írsz máshoz ne menj csak őhozzá: |
ő megtanít miről s miképpen írhatsz jól |
ő megtanít: ne kend be oktalansággal |
a szép papírt hisz arra semmi szükség nincs |
s a nemzetgazdaságot károsítod |
ő megtanít lám engem is szíves volt már |
figyelmeztetni szörnyű tévedésemre |
midőn – bolondul – verset írtam kínlódó |
nejemről jóllehet helyesebb lett volna |
helyette gyorsan elszaladni orvoshoz |
s injekcióval megcsitítani fájdalmát |
elvégre… ésatöbbi |
Nos ha például |
örülsz vagy búsulsz lelkesülsz vagy irtózol |
lábodra hágnak tisztelettel illetnek |
eztán ne tollat szedj elő és verset költs: |
a rációhoz ésszerűséghez fordulj |
latold meg: mit csinálni itt előnyösebb |
és azt csináld Verset csak akkor írjál ha |
nincs jobb dolgod ha tenni mást már nem tudnál |
|
Végül
Belsőm mint ásott-kút-fenék |
s ha a vödör mélyebbre ül |
|
Kint egyetlen tenyérnyi hely |
(ki nem hörpinthető kehely |
más kép: agyonzsúfolt bazár |
hol minden szem kellőt talál) |
|
Mint kinek van hozzá szeme |
hogy mit kell észrevennie |
hogy mint kell megmutatnia |
hogy mennyi ott a nagy csoda |
|
Jobb lesz – görbén mint a hurok |
görcsben magamba fordulok |
|
Másként mind nyersebben remeg |
s a szó lassacskán megreked |
mint kit gyilkos torkon fogott |
|
|
A fű
|
„A fű vagyok; mindent betemetek” |
C. Sandburg (Szabó Lőrinc ford.) |
|
mely együtt több százszorta mint |
lehet hogy mindent betemet |
mert valahonnét mag röpül |
hatalmasnak látszik csak a |
|
|
|
|