Mese

Lent a zátony mélyén marhát őrözött borzas-üstökű, vén, bölcs fűzfák között. Szépasszonyok táncát leste a füvön, fátyol-ruha lengett nádszál testükön. Szöghaja már jócskán világosodott, reszketett kezében tétován a bot. Hazajött nagyritkán, s, mint a víz, ha dül, jött a szó a száján tündérek felül. – A gyerek is tudta, látta a vak is: szerelmes a vén csont akárcsak a friss, feszes-inú fickók, s kuncogták hevét mesefolyás közben; „kevesebb, kerék forog már fejében”: nézték el neki. Egyszer részeg banda figurázta ki: epét hányt a bánat szíve fenekén, visszament a békés fák közé szegény. Valakinek épp a zátonyon akadt dolga pár nap mulva, s széledt barmokat látott erre-arra, s az öreg: sehol. Keresték a népek: nyoma sem sehol. Két suhanc beszélte hónapokra rá: (fát hordani voltak, s ott esett alá fejükre az este ott, a zátonyon) váltig álmélkodtak tündértáncokon, s istenükre mondták, ott látták a vént tengelyül a táncban, mint növő legényt. Aki hiszi, higgye, én hittel hiszem: szeretik a Szépek, ki nekik hiszen, s ha a mocskos földön únja már a sárt, magukhoz fogadják, mint tündér-királyt.