Naini ifjú vágya
Sárgán, akár a harmadnapos holtak |
fekszem. Visszaemlékezem még tompán |
megölőimre: elmenekült álmok, |
s rosszul sikerült valóságok voltak. |
|
Nem sirat senki, aki hús és vér még; |
sőt szólnak hozzám, szórakozni hívnak, |
enni is adnak, kimossák ruhámat: |
éppen úgy bánnak velem, mintha élnék. |
|
De apám, s bátyám (ők már túlra mentek) |
egyre vidámabb szemmel nézegetnek, |
s én is a szemük bogarát naponta |
mély-sötétebbnek látom, s élesebbnek. |
|
Ó, jönne csak az erősszavú Mester, |
s szólna hozzám, mint hétalvó lustához |
halk dorgálásba bújtatott beszéddel, |
mint akkor: Ifjú, néked mondom: kelj fel! |
|
|
|