Impresszió
Fölsikoltott a villamos; mint égbe |
röppent rakéta nyilallott a hangja. |
Fönt elpattant, s a meghígult aranyra, |
a verőfényre, hulldosott. Nincs mégse |
|
látszatja, mert a Kék és a Szinetlen |
feneketlen-mély hegyi tóvá váltak. |
Az ablakok, az utcára kitártak |
zihálnak: torkuknál a függöny lebben. |
|
Fehér varrású antilop cipődben |
úgy jársz, mint, aki vastag matracon jár; |
lám: részegítőbb a tavasz a bornál. |
|
Bámullak, s úgy jön, mintha te én volnál, |
érzem: a te szíved az én szívemben |
van, s az enyém a tiedben pihen benn. |
|
|
|