Egy halott költőhöz
Eddig nem szólhattam veled, |
mert nem találkoztunk soha, |
s nem láttam, csak fényképedet, |
s csak verseid sok hűs sora |
|
Most többé nincsen akadály; |
ha megidézlek, megjelensz: |
Úgy jártál mint a volt-lelenc, |
|
Hát mondd: a vad vasszörnyeteg, |
hogy szétszaggatta húsodat, |
mondd: fájt-e úgy mint életed |
|
Mondd: úgy-e lelked kacagott, |
vígan otthagytad, mint a mult |
|
Mondd: úgy-e jobb most: örökös |
nyugalmad van, mint, ha kifogy |
a vihar és mély csönd lesz? |
|
Lám mégis, Költő, szívedet |
nagyon sajnálom; igaz az: |
|
– Sokan talán nem értenek; |
én igen: s, ha szólítalak, |
|
|
|