Peches halász éneke
Mint nyáron a napfény-poros víz hátán a fehér hasú |
halak nagy keccsel ugranak magosra, hogy olcsó-ezüst |
sok pénzüket megvillantsák és szisszenések forrnak el |
a parton állók szájain, mint tűzön, mit leöntenek |
és nyargalászva fut haza pecálóért négy-öt gyerek, |
és áll és vár türelmesen, mikor mozdul zsinegje már, |
s, hogy hasztalan úsztatja csak horgát, bosszúsan kapja ki, |
s a nyélre fölcsavarja és odébbmegy, hogy higassza le dühét: |
|
úgy csillant életem vízén nagynéha csábítón |
egy-egy fehérbőrű leány, s én horgot és csaléteket |
fogtam hamar, s türelmesen vártam, de mindhiába volt. |
– Most horgot és csaléteket elrontok és ronccsá török, |
megmorcosítom arcomat, szívem kővé változtatom: |
ugráljanak, villódzzanak: halászuk többé nem leszek, |
s a szégyent is multam miatt igyekszem elfelejteni. |
|
|