Március
A nap a földet szinte emeli; |
mozgósítják rügyeiket a fák. |
Párokból áll az egész sétatér; |
még a pupos is kihúzza magát, |
|
s teszi a szépet. Él a négy torony |
a dóm fölött és egymáshoz hajol: |
nő a szerelem, mint a gomba nő, |
jókedvet-hűtő fa-arcok alól. |
|
Híg lébe estünk most mindannyian, |
s egy óriás a híg lét keveri |
és vígan nézi: lábunkat a lé |
forgása hogyan szédíti, veri. |
|
Ő is örül és örülünk mi is, |
és örömünkre minden szó kevés: |
a március pozsgás arcán vagyunk |
fülig-érő, hahotás nevetés. |
|
|
|